1793

A híres Rácz Sámuel úrhoz

Uram! örvendez a magyar
Haza, hogy a mostani
Aesculap fiait hallja
Magyar hangon szólani;
Hogy görög-módi ruháit
Hippocrates letette
S magyar köntösre váltotta
S már azt is megszerette.
Galenus már Pestet lakja,
Szólván magyar nyelven a',
Hangzik a Dunának mindkét
Partjain Avicenna. -
S mikor a magyarok ekkép
Örömöket kiöntik,
Akkor az úr érdemeit
Szólják s nevét köszöntik.
Zengjed, vizek nagy királya,
Dicséreteit annak,
Ki szájába tiszta magyar
Hangot adott Hofmannak:
Hogy a Beszkédnek felhőket
Megtetéző havassa
Azokat a magyar térre
Visszahangoztathassa.
Különben nem árt azoknak
Semmi időhaladék;
Kivált, ha, amilyen az úr,
Olyan lesz a maradék.
Hullatni fog a magyarság
Örömkönnyek záporát,
Azzal öntözvén egy igaz
Magyar hazafi porát.
Míg magyar lesz, és a magyar
Míg Boerhavot szereti:
Megmarad az úrnak neve,
Megmarad dícséreti,
Én pedig kérem az urat
Kedves hazám képében,
Kinek igaz híve leszek
Éltem egész rendében,
Légyen kedves az úr előtt
Nemzetem dicsősége,
Minden igaz hazafinál
A legnemesebb vég e'.
S tiszteletemnek e csekély
Jelét végye kedvesen;
Nyújtja ezt egy igaz magyar,
Egy hazafi szívesen.
Míg magyar vérrel buzognak
Életere ágai,
Hazájának és az úrnak
Híve lesz Csokonai.

A vídám természetű poéta

Sírhalmok! Gyász temető kertek
     Melyek örökös setétség
     S szívet borzasztó csendesség
Mostoha keblében hevertek,
     Ti bús melankóliának
     Setétes vőlgyei!
     Hol szomorú múzsájának
     Áldozott Hervey.

Itt az érzésnek minden neme
     Még az élőben is meghal.
     Füle csak csendességet hall,
A semmitől írtódzik szeme,
     A ciprus a hold fényjénél
     Árnyékát mutatja.
     Egy sírból kitántorgott szél
     Bágyadtan mozgatja.

Szörnyű környék! melyhez a lélek,
     Fantáziáin repűlve,
     Irtódzással megy s réműlve,
Félhóltan hátrál vissza vélek.
     Szörnyű környék! kérkedj bátor
     Bús lantú Youngoddal:
     Isten hozzád, gyászos sátor!
     Komor ángulusoddal.

Mások irtóztató énekkel
     Bőgessék bús obojjokat
     És siralmas nótájokat
Jajgassák keserves versekkel;
     Kerítse szürke Hesperis
     Gőzölgő fejeket:
     Én nem óhajtom egyszer is
     Követni ezeket.

Nékem inkább oly koszorú
     Kösse felkent fejemet,
Melynek színe nem szomorú,
     S múlatja a szebb nemet:
Ezt a vídámabb Múzsáknak,
A mosolygó Gráciáknak
     Fűzzék öszve rózsaszínű ujjai,
     Élesszék fel ambróziás csókjai.

Nem kell ciprus, mellyel Racint
     Tisztelte Melpómene,
Apró viola s hiacint
     Bár hajamon fénylene:
Apró és kék tőlcsérjei
Olyak, mint szépem szemei.
     Ez kell nekem. - Homlokomat ne érje
     Shakspeárnak akónitos fűzérje.

Így veszem fel víg lélekkel
     Gyengén rezgő lantomat,
S majd kedvesem egy énekkel
     Lelkesíti húromat.
Míg leng az estvéli szellő
Szárnyán egy nektárt lehellő
     Rózsában a kis szerelmek megszállnak
     És mennyei harmóniát csinálnak.

Szívünk elolvadt részeit
     Élesztjük új dalokkal,
Pauzák únalmas ideit
     Édesítjük csókokkal.
Ah! a híves esthajnalon
Így alszunk el egy szép dalon,
     S énekünknek végső bágyadt szózatja
     Az andalgó vidéket elaltatja.

Az elragadtatott érzékenységek

Laura! kellemességidnek
És mosolygó szépségidnek
     Fűszerszámos balzsama
Érzésimet megszédíté,
Megbájolá, részegíté,
     S egy perre borsolta ma.

Köztök nagy perlés lázzadott,
Melyet az abból támadott
     Szent dicsőség okoza,
Hogy melyik az, ki tégedet
Megérezvén, felébredett
     S nékik ennyi jót hoza.

Mindenik nagy hevességgel
Perlett, hogy e dicsőséggel
     Bírjon a többek felett.
Ilyformán szóltak egymásnak,
Míg e heves civódásnak
     Lelkem által vége lett.

Szaglás

Tudjátok-é, hogy magatok
Más felé andalogtatok,
     Más tárgyon szúnyókálva:
Mikor a táncnak őltözött
Szépség leányai között
     Laura eljött sétálva.

Mikor egy - - us mellett
Egy kis szellő rámlehellett,
     Ambróziás illattal.
Melyet mihelyt megérzettem:
- - - - - - lettem
     Édes csiklándozattal.

Látás

Elsőben is mély álomból,
Tévelygő andalgásomból
     Nemde én pattanék ki?
Látták éles nyilaimat,
Villámló pillantásimat
     E kis berek vidéki.

Míg tüzes szemem sokára
Ráakadt a szép Laurára,
     S féloldalt reácsapott.
Ah, mikor a több szem között
Látásunk öszveütközött
     S egymástól lángot kapott!

Ah, mikor új pillantása
S elevenebb kacsíntása
     Kétszer az enyímre lőtt!
Bezzeg, eloszlott álmatok;
Bezzeg mind felpattantatok,
     Nem túnyán, mint azelőtt.

Zefir játszván szép hajain,
Elefánttetem vállain,
     Mely szép színeket adtak!
Rózsát mosolygó ajaka,
Hószín mellye, márvány nyaka,
     Ah, miként elragadtak!

Hallás

Hát mikor mély sóhajtása
S bágyadt hangon tett szólása
     Ébredt fülembe hatott?
Édes ájúlás lepett el,
Mely egy mennyei élettel
     Kecsegtetett, biztatott.

Mikor mellé ereszkedtünk,
S végre, - hogy sok kérést tettünk, -
     Ezt mondotta: szeretek,
Ah, e szóra vérünk égett,
És minden elevenséget
     Ti is levetkeztetek.

Mikor mézes beszédére
Örök hűséget ígére,
     S Ily bíztató hangon szólt:
Szeretlek! téged kedvellek,
Csak néked élek s lehellek;
     Míg be nem fed a sírbólt!

Akkor, - óh, mert e szavának
Oly édességi valának,
     Hogy élet ömlött belénk! -
Egy legédesebb mennyei
Öröm gyönyörködései
     Repestek vígan felénk.

Mikor kedvesének mondott,
Elvett minden bút és gondot
     Ez az édes nevezet,
S hízelkedő beszédének
Mézén lecsorgó szívének
     Mindnyájunk temjénezett.

Tapintás

Közte e temjénezésnek
S e mennyei ihletésnek
     Kezeim felemelém;
És jótételét hálálván,
Ez imádni méltó bálván
     Szent testét megölelém. -

Óh, halhatatlan istenek!
Mit érzettem? - ah, milyenek
     Vóltak gyenge tagjai!
Melyek hogy reám hajóltak,
Nálok gyengébbek nem vóltak
     A rózsa harmatjai.

Mellyét Érósznak melege
Olvasztván, gyengén pihege
     Két kerek dombja alatt.
Kezemet tévén szívére,
Sűrűn vert, és minden vére
     Hozzám örömmel szaladt.

Mint a hó a nap tüzétől:
Úgy az ő hév szerelmétől
     Mind elolvadva valánk;
Életünk belé kőltözött,
S ölelő karjai között
     E világnak meghalánk!

Ízlés

Mit ér a szép gyümőlcs maga,
Bár síma, s jó színe, szaga,
     Ha nincs íze, mely tessen?
Ti csak Laura szépségére
Bámúltatok, méz ízére
     Nem ügyelvén szemessen.

Nincs a nektár olyan édes,
Melyet kitőlt Ganimédes
     Jupiter csészéjébe;
Óh, nem bír az annyi jókkal,
Ha csak ezt egy ilyen csókkal
     Nem egyvelíti Hébe.

Ilyen ízzel nem kínálja
Gazdag lakosit Pankhája
     S más termékeny tartomány:
Még Ily étele s itala
Egy nagy királynak sem vala.
     Óh, mennyei adomány!

Óh, méznél édesb ajakok!
Mely ambróziát folytatok
     Rózsaszín kelyhetekből!
Mely mézes csókok valának,
Melyeket kőlcsön szopának
     Hév ajakim ezekből!

Csömört ád az édes, ha sok:
De ezek nem únalmasok,
     Ez nem olyan édesség.
Óh, Laura! szám appetitját
Ne csald meg; ne tarts diétát;
     Óh, nincs ebbe sok s elég!

Lelkem

Mit cívódtok? óh, szűnjetek,
Híveim! mit versengetek? -
     Csak Laurát imádjátok.
Lebegjetek gyönyörűség
Szárnyain s az örök hűség
     Pontjára mozgassátok.

A fársáng búcsúzó szavai

Űzik már a fársángot,
     Bor, muzsika, tánc, múlatság,
     Kedves törődés, fáradság,
          Kik hajdan itt múlattatok,
          A közhelyről oszoljatok!
Kongatják a harangot:
Űzik már a fársángot!

     Fussatok hát, víg napok!
Tíz hete már, hogy vígsággal
Játszodtatok e világgal,
     De itt lepnek a papok:
     Fussatok hát, víg napok!

     Pszt! minden táncpaloták!
Ürűljön boros asztalom,
Némúljon meg a cimbalom,
     Szűnjetek meg, hahoták!
     Pszt! minden táncpaloták!

     Könyvhöz, dáma s gavallér!
Elég volt a sok ördögnek,
Kik belőletek köhögnek.
     Itt van, itt a szent pallér:
     Könyvhöz, dáma s gavallér!

     Itt a bőjt: koplaljatok!
Itt van: s ízetlen olajja
A csókokat majd lenyalja.
     Szent ételt is szopjatok:
     Itt a bőjt: koplaljatok!

     Vége már a nőszésnek,
Kiknek nem jutott házaspár:
Úton-útfélen elég jár.
     Csont azoknak, kik késnek;
     Vége már a nőszésnek!

     Élni kell a bőjtbe is.
Azért aki szép párt lele,
Nem zsíros az - élhet vele.
     Kukrikol a csirke is!
     Élni kell a bőjtbe is!

     Jaj, siessünk, híveim!
Mit érzek? - mi szent szag? wer da? - -
Jaj! jön, - jön a hamvas szerda!
     Béhamvazza szemeim:
     Jaj, siessünk, híveim!

     Víg lelkek! nem láttok már!
Bár nem láttok: de tőletek
El nem válok és véletek
     Leszek: s ez így legyen bár;
     Víg lelkek! nem láttok már.

     Most veszek már maskarát!
Köz-helyen nem szabad lennem:
Azért álorcát kell vennem;
     Hogy ne lásson pap s barát,
     Most veszek már maskarát.

     S fársángolok véletek,
Rejtőzvén szent maskarában.
A vallás álorcájában
     Negyven napig nevetek
     S fársángolok véletek.

     Most nyúgodjunk: Ádiő!
Pislog a dáma s gavallér:
Beteg, s oda a sok tallér. - -
     Majd megjön tán egészsége,
     Hervadó kedve s szépsége;
     A kőltség is tán kijő:
     Most nyúgodjunk: Ádiő!

A pártütő

Pártütő! ez igen borzasztó nevezet,
     Mert hazája s ura ellen fog e' kezet.
Voltak sok pártütők, találunk sok Hórát,
     Ki hazája ellen vezette táborát,
De soknak e nevet csupán azért adták,
     Mert külömben őket meg nem gyilkolhatták.
Ki pártütő, ki nem, ítélje a haza,
     Melyet vagy megronta, vagy mególtalmaza.
Néha azt nevezik gyilkos pártütőnek,
     Kit kedves hazája tart védelmezőnek.
Némelykor, kik titkon a hazát koncolják,
     Hazaárulással a hívet vádolják,
S hogy ez a hívőket még fel ne forgassa,
     A neve mindnyájok előtt Harám bassa.

Komáromi J. halálára

Halál, ez az a szó, mely annyi könnyeket
Áraszt, hogy bévonnák köddel az egeket.
Nyomorúlt élők, ím, csak egy íge hát óh!
Miért okoz oly sok könnyhullatást e szó?
Zokogó szájából a bágyadt nyögőnek
Jajos párázatok ezért miért jőnek?
Miért száll írtózás ezért a szívekbe
S reszketés az egybeverődött térdekbe?
Óh, bizony nem látok semmi olyat benne,
Ami mindezeknek méltó oka lenne.
Ő vet reánk tódúlt bajainknak véget,
Mégis úgy nézzük, mint dühös ellenséget.
Vegyük jól eszünkbe, mert bizony nem oly a
Halál, mint a hazug festő lerajzolja.
A választást tevő szemeket őtőle
Elveszi s így formál vad csudát belőle.
Megfagylalja benne az érzékeny szívet,
Adván két kezében méreggel kent ívet.
Minden rettenetes színeket ráruház,
Ezért lesz belőle oly irtóztató váz.
Hol vetted, óh csalárd festő, mindezeket
A szívet borzasztó rút képzeleteket?
Hazugok a színek, amelyeket vonnak
Újjaid, a halált festvén skeletonnak.
Fonnyadt ő, de azt a mély bánat okozza,
Nyomorúlt voltunkért mely belől kínozza.
Sárga a félelem, mert színét elvette,
Hogy az ember magát veszélybe ejtette.
Béestek szemei a könnyhullatásba,
Melyet hullatott a legelső romlásba.
Mert ő az édenben szintén jelen vala,
Mikor Éva által az élet meghala.
Midőn elvesztette egy falat almával
Azt, mellyel minden kincs nem érne magával.
Ezt látván a halál, ki annakelőtte
Nyilait csak a vad állatokra lőtte,
Kikőlt a test ellen, melynek kívánsága
Miatt esett ez a lélek romlottsága.
Nemsokára dűjté a főldnek porába,
Hogy lelkünk ne esne nagyobb nyavalyába.
Béfogta szemeit, melynek a gyümőlcsön
Bámulván, éltünket adták érte kőlcsön.
Megköté kezeit, melyek kinyúlának
Levételére a halálos almának.
Lábaira vetett szoros bilincseket,
Amelyek tették a gyászos lépéseket.
A nagyravágyásnak tüzét eloltotta,
A szívbe folyását hogy elállította.
Füleit bédugta, amelyek hallották
A parancsolatot, de meg nem tartották.
Érzékenységeit hogy így elaltatta,
A lelkét az égnek ismét visszaadta.
Mert magunk tudhatjuk, hogy a halál soha
Az emberi nemhez nem volt oly mostoha,
Hogy a lelket a holttesttelegyetembe
Eltemette volna a gyászos verembe.
Hát kegyetlen nevet ezzel érdemele,
Hogy hozzánk ilyen jó indúlattal tele?
Ezért kell-é őtet oly irtóztatónak
Gondolni, hogy oka Ily különös jónak?
Hiszen ha az élet örökké tartana,
Az emberi nemzet óh mely megromlana.
Az elerőtlenűlt öregek számára
Rengő bölcsőket kék csinálni sokára,
Mint régen az anyát sirató Memnonnak
Múlandó életet adó vén Tithonnak.
Így lenne a világ siralom mezeje,
A lankadt öregek nyögdécselő helye.
Holott most, mivelhogy egyenként elhullnak,
Sok következhető veszélyek elmúlnak.
De tán kegyetlennek véled, az ifjakat
Mert szintúgy elhordja, mint az aggúltakat.
Sokaknak házához, mikor emberkorra
Jutnak, akkor gyűjti bús feleit sorra.
Sőt sokszor kebele a rengő bölcsőnek
Halottal áldozik a mord temetőnek.
Óh nem...nagy dicsőség hamar érni véget,
Pályafutásunkba érni dicsőséget.
Jobb az égbe menni éltünk reggelébe,
Mint a megvénűlés komor estvéjébe.
A betegségeknek sujtoló kínjai
Nem lehetnek itt az írtózás okai.
Ezeknek vétkeit (mert csak az élőknek
Adják a halálhoz úti kísérőknek)
A mértékletlenség rakja tagjainkba,
Végre így szegeznek betegágyainkba.
A vakmerő vétkek okozták, Pandora
Piksiséből omlott kínunk hogy szapora.
A forró nyavalyák reszkető hagymázza
Erőtlen testünket csak azóta rázza.
Midőn már nem érnek a doktori szerek,
Ezeknek a halál gyógyító mesterek.
Útazó, így értvén a halál jóságát,
Ne útáld meg igen hasznos barátságát.
Hanem a test ellen harcolj együtt vele,
Mely a bűn súlyával ugyan megterhele.
A lelket! a lelket! tökéletesítsed,
A rossz indúlatot, mint lehet, gyengítsed.
Mert ha ilyen szépen végzed el életed,
A dicsőség által újra cserélheted.
Jövel már, útazó, hív oktatásomat
Értvén, végezetre halld származásomat.
- - - - - - - volt atyám, ki kardjával
Szolgált a hazának, valamint pennával,
- - - - - - - - szűlé a hazának,
Ki példája volt a jó édesanyának.
Magam jártas voltam mind Mars táborába,
Mind pedig Minerva bőlcs Museumába.
A múzsákkal özvegy éltemet tőltöttem,
Tőlök nyert koszorúm fejemre kötöttem.
Mely sokkal többet ér, mint a tágusi ér,
Mert aki erre ér, szép dicsőséget nyér.
Ezt tudom és ezért holtom után élek,
Ha valót sugall a poétai lélek.
Most a halál által amíg lenne végem,
Jövel - - - - - - szerelmes vérségem.
- - - - - - - - - - - - - házakkal,
Hadd szólítsalak meg utólsó szavakkal.
Jövel te is addig, míg meg nem aláz a
Halál - - - - - - - - - - - - háza.
Az égnek rajtatok kiterjedt szárnyai
Légyenek éltetek erős oltalmai.
Te pedig a porba nyúgodj, megholt testem,
Míg a dicsőségre felkelsz, mit kerestem.

[Az emberi nemen...]

Az emberi nemen óh mely méltó jussal
Sírhat az érzékeny szív Heráklitussal!
Óh mely méltán lehet keserű könnyeknek
Forrásivá válni a síró szemeknek.
Méltán nem engednek véget a nyögésnek
Sok bajai ezen nemes teremtésnek,
Melyek számosabbak a fövenyeknél is,
Többek a mezőben lévő fűveknél is.
Könnyebb számbavenni a tenger cseppjeit,
Könnyebb a zőldellő fáknak leveleit,
Mint ezen kérdésre adni feleletet,
Keserűvé amik teszik az életet.
Nem szóllok hát róllok, ezzel, hogy bánatom
Nagyobb, hogy mint szólni tudnék, megmutatom.
A kisebb fájdalmak nyögnek és jajgatnak,
A nagyobbak némák, bámúlva hallgatnak.
Ti temető helyek gyászos sírhalmai,
Ti holtaknak bennek heverő csontjai,
Ti gyászos oszlopok, melyeket a hűség
Emelt, kiken írva van a keserűség,
Légyetek helyettem bőlcs prédikátorok,
Légyetek ékesen szóló orátorok.
Mondjátok meg, hogy tireátok csorgának
Könnyhullatásai sok édesanyának!
Mutassátok meg az itt általmenőknek,
Rajtatok oly fűvek mely számosan nőnek,
Melyeket kóstolnak sok árvák anyjaik
Szemeikből áradt könnyhulltásaik,
Melyeket sok özvegy jajos párázatja
Megnedvesít, mikor hív férjét siratja.
Ne tagadjátok el, hogy bizony nagyon sok,
Akikkel az égnek vagytok már adósok.
Akiket az égnek mind vissza kell adni,
Mikor az utólsó nap fel fog virradni.
Te a többek között, óh síralom halma,
Melybe temetve van sok árvák oltalma,
Te szólj s add tudtára az itt útazónak,
Tartsa az életét hogy változandónak.
Javai, amiket csak azok tartanak,
Míg élünk, bennünket sokszor megrontanak.
Melyek, míg életünk van legjobb korába,
Megjelennek nálunk egy nem várt órába.
De ha egy kevéssé hanyatlik életünk,
Örömünk közűl csak egyet sem lelhetünk,
S azok, amelyekbe találtuk kedvünket,
Már akkor elhagyják megúnt életünket,
Mint az oly madarak, amelyek nyárára
Hozzánk jőnek, de elmennek nemsokára,
Elhagyják főldünket, messzire repűlnek,
Mihelyest az idők egy kevéssé hűlnek.
Minden gyönyörűség így szalad előlünk,
A jókedv, az öröm így tűnik el tőlünk.
Szóljad, gyászos halom, ez igazságokat,
Megtanítván rájok az itt útazókat.
Vagy mivel te nem tudsz szólni e táblának,
Amely állíttatott egy édesanyának,
Amely emeltetett az emlékezetnek
Kezei által a buzgó szeretetnek,
Légy hív őrzője, hogy ebből megtessék a',
Hogy ez élet csak a szerencse játéka.
Tartsd meg, hogy tudják meg, akik itt elmennek,
E sírba hogy kinek tetemi pihennek.
- - - - - - - - az, ki ide tétetett,
Óh mely sok jó vele sírba temettetett.
Nemes - - - - - - hűséges atyának
És - - - - - - - szerelmes anyának
Hív gondviselése között neveltetett,
A nemeslelkűség útán vezettetett.
Ezek hűségeket, mivel mentek porba,
Maga köszöni már az égi táborba.
A szeretet őtet - - - - - - - - hozta,
Hogy - - - - - - - - - - - - áldozta
És páros életek, míg az Úrnak tetszék,
A megért gabonát - - - - - - metszék,
Mert az ezt követő jajos esztendőbe
Esküdt férje ment a gyászos temetőbe.
Így vált el egymástól két szív, mely lett eggyé,
Mikor - - - - - - - lőn síralmas özveggyé.
Fél esztendő vala, amíg gyászosságba
Élt, már most férjével van a mennyországba.
Ilyen a szív, amely igazán szerető,
Társától sokáig messze nem lehet ő.
Amíg az élőknek seregében éle,
- - - nyarakat, teleket szemléle.
Számos esztendők, de óh bizony azoknak,
Kik halálán sírnak, nem látszanak soknak.
Szerelmes magzati, titeket végtére
Hív hideg karjai megölelésére.
Rebegő nyelvének haldokló szózati
Titeket szólítnak, kedves magzatjai.
Jertek, ez egy-két szót, melyet szól hozzátok,
Kegyes szívetekre híven felírjátok,
- - - - - - tudom, hogy veled a bánat
Engem, hív anyádat, keservesen szánat,
Tudom, hogy jó szíved érettem hidegszik,
Hogy a koporsóba testemet szegezik.
De szűnjék bánatod; e siralmas eset
Mert a bőlcs Istennek tetszéséből esett.
A hatalmas Isten minden veszedelem
Ellen légyen neked őriző védelem.
Szerelmes - - - kedves férjed párja,
Szakad szemeidből gyöngykönnyeid árja,
Hogy árvává lettél, de bízzál, az egek
Szomorú szívedhez nem lesznek hidegek,
Mivel áldott férjnek bízálak kezére,
Én érettem a' lesz életed vezére.
Híven ápolgassad kis unokáimat,
Így újíthatod meg elmúlt napjaimat.
- - - - - - - - forró hűségedért
Adják meg az egek a megérdemlett bért.
Bánatos árváim - - - most már
A veszély rajtatok második ízbe jár,
Mert könnyes szemekkel, ím, megholt atyátok
Mellé temetitek szerelmes anyátok.
Már minden óltalom eldűlt mellőletek,
Ím! védelem nélkül maradt életetek,
De bízzatok, bizony a siralmas árva
Előtt a jó egek nincsenek bézárva.
Úgy légyen intézve ifjú életetek,
Hogy mi, megholt szülék, éljünk tibennetek.
Menj el már, útazó, de forgasd eszedbe,
Amit utóljára mondok, életedbe.
Hogy nyomorúságos, kétséges az élet,
Hogy bajra született, aki emberré lett.

[Jer, óh asszonyi rend...]

Jer, óh asszonyi rend, leeresztett hajjal,
Sírni a sír felett kettőztetett jajjal,
Jer s könnyes szemedbe a keserűségek
Lássanak, nem lévén cseppjeinek végek.
Megcsüggedt orcáid halavány halmára
A bánat űljön s légy valójába Mára.
Fájdalmat mutató színe homlokodnak
Adjon theatrumot bús indúlatodnak.
Talpig gyászruhával légyen tested fedve,
E' mutassa, szíved hogy van keseredve.
Szólj, de hiszem nem tudsz; azok megnémúlnak,
Kikre csoportosan a bajok tódúlnak.
Csak állapodj meg hát néma figyelemmel,
Vedd észbe, illettél milyen sérelemmel.
Lássad, ím, rajzolva vagyon e táblára
Asszonyi rendednek mondhatatlan kára.
- - - - - - volt, ez, ki fekszik e porba,
Díszedbe ezáltal esett nem kis csorba.
Ha a virtus-bírás igaz birodalom,
Ennél volt bizonnyal hercegi hatalom.
A jó erkőlcsöket bírta egy summába,
Ártatlanság volt az emberi formába.
A hűség, szeretet az asszonyi nembe
Tűnik kiváltképpen mindeneknél szembe,
Ha azt szíveikből az idők mostoha
Változási ki nem törőlhetik soha.
Itt fekszik a hűség e gyászos verembe,
Ki Penelopéval bátran állna szembe,
Kiért rabja férje a szomorúságnak,
Orcáján a gondok bús ráncokat rágnak.
Az asszonyi nemnek e köz dicsérete
Az anyáké vajjon magoké lehet-e?
Ha hív nevelői a nyert magzatoknak
És hasznos tagokat adnak hazájoknak,
Ha a jó erkőlcsöt még gyengeségekbe
Belécsepegtették ártatlan szívekbe.
Óh, haza, tartozol azoknak mely sokkal,
Kik néked szolgálnak ilyen magzatokkal.
Nem hajt annyi hasznot gyomra a hegyeknek,
Amely termője a drága ércnemeknek.
Nem ér oda soha, ámbár légyen tele
Drága gyöngyökkel, a tengernek kebele.
Ettől a haszontól jóval marad hátra,
Bár sok kincset szűljön India, Sumátra.
Amelyet hajt egy Ily Hekuba Trójának,
Kegyes magzatokat szűlvén a hazának.
Hogy Ily anya volt ez, bizonyíthatjátok
Ti, akiknek vala hív édesanyátok.
Akik e sír felett gyakran egybegyűltök,
S hív anyát sóhajtó bánatba merűltök;
Akik megindúlván végzésén az égnek,
Kesergitek estét az anya-hűségnek.
Ezen virtusokat megékesítette
Ez, hogy eredetét nemes vérből vette.
Nem koldúl ugyan a virtus színt magának
Régiségétől a nagy familiának,
De mégis szebb Hektor, hogy Priamus fia,
Dísz a virtus mellett a nagy familia.
Ékessége tehát ez - - - - - - -
- - - - - - - hogy tartja atyjának,
Kiben, hogy - - - okos ítéletet
Látott, senatori székibe űltetett...
Asszonyi rend, tehát méltán hangzik jajja
Szádnak és mindennek, ki ezeket hallja.
Minden bús lehet, hogy e virtus éltének
Csak - - - számú nyarai levének.
Csak! mert az Ily anya azt megérdemlené,
Hogy éltét sok százig az ég terjesztené.
Asszonyi rend, melynek a búbánat árja
Kesergő szívedet méltó okon járja,
Most már egy kevéssé szűnjenek jajjaid,
Szakadjanak félbe bús zokogásait.
Állj meg, szerelmesi nyögéseit halljad,
Addig az esett kárt magadba fájlaljad,
Míg őket az anya hideg karjaival
Megöleli, áldván végső szavaival.
- - - - - - - - kedves hitesem,
Ím, karjaid közzűl setét sírba esem.
Tudom, hív szívedre keserves bút vona,
Hogy fejedből oda az ékes korona.
Hogy szemeid elől kedves hites párod
A setét koporsó tömlöcébe zárod.
De mint bőlcs férfiú, végyed tűrő szívvel,
Hogy az ég érdekel Ily sérelmes ívvel,
Hogy akivel - nyarat szépen éltél,
Megfosztatott, amit még ingyen sem véltél.
De ámbár megsértett jobb karja tégedet,
Hidd el, hogy ugyanaz béköti sebedet,
Terhesűlt válladnak ő elég erőt ád,
Hogy elbirhasd, amely tereh szálla reád,
Hogy viseljed kedves árváim gondjokat,
A legbőlcsebb célra igazgasd dolgokat.
Hogy mint e városnak te egy senatora,
Lehessél e népnek tanácsos nestora.
- - - - - - - - - szerelmes párja,
- - - hűlt testem, ím, a főld elzárja.
De remélj, az egek hűséges férjednek
Szárnya alatt néked nyúgovást engednek.
Szűnjék sűrűn hulló könnyeid zápora,
Mert ahová mégyek, az égi tábor a'.
Innen vigyáz a fő felség tireátok,
Semmi veszélyt közel nem bocsát hozzátok.
Kedves - -, akit a páros szeretet
- - - - - - - - ölébe űltetett,
Mindkettőtökkel az isteni hatalom
A veszélyek ellen légyen kész oltalom.
Az érettem folyó könnyűt szemetekről
Elvévén, viseljen gondot éltetekről.
Jer, keserűségnek szomorú leánya,
- - - aki vagy a bánat bálványa,
- - - - - - - - szerelmes férjeddel,
Édes anyád végső áldásaid vedd el.
Borúlt napotoknak setétes fellege
Széledjen el vígan, kiderűlvén ege,
Hogy amely bánat most epeszt benneteket,
Elmúlván, az öröm bírja szíveteket.
Az ég áldásait rátok bőven mérje,
Kár vagy veszedelem éltetek ne érje.
Szerelmes - - - amíg meg nem hűlnek
Karjaim, tégedet ölelni készűlnek.
Itt, óh szerencsétlen, téged a szeretet
Midőn rózsával tőlt ágyába fektetett,
Midőn - - - - - - tiszteletes férjed
Engedi, hogy szívét szívednek esmérjed,
Akkor jöve reád egy szomorú éjjel,
Az édesanyádtól megfosztó veszéllyel.
Siralommá váltá örömkönnyeidet,
Bút jelentő jajjá víg nevetésidet.
- - - - - - - - óh be sajnálnálak,
Ha bőlcs férfiúnak kezén nem hagynálak.
De minthogy az egek hív szívre bíztanak,
Bennem indúlatim lecsillapodtanak.
Az ő érzékenyűl formáltatott szíve
Tudom, gondoskodik rólad, mert vagy híve.
- - - - - - - - bánatos magzatim,
Jertek, amíg el nem állanak szózatim.
Hadd légyen hűlt karom gyenge szorítása
Belső indúlatim kimagyarázása.
Ím, egyik óltalom eldűlt mellőletek,
Egy védelem nélkűl maradt életetek.
De édes atyátok szerelmes karjai
Lésznek ifjúságtok erős oltalmai.
Közel s távol lévő hív atyámfiai,
Szálljanak reátok az ég áldásai.
Éljetek! Jaj elég, nem érzem szívemet,
Vigyétek a sírba hideg tetemimet.

[Mint a megvénhedt fa...]

Mint a megvénhedt fa, amelyet nevele
A sűrű erdőnek árnyékos kebele,
Melyre esztendeit az idő, miólta
Fennáll, fogaival reá rovátkolta,
Melynek dért mutató mohos kerűleti
Megőszűlt vénségét vélünk képzelteti,
Midőn az esztendők elmúlt sokasága
Miatt a földre húll elszáradott ága,
Végre a rájövő szélnek fúvására,
Erőtelen lévén, fekszik oldalára,
A szomszéd fák, melyek nőttek körülötte,
Csóválva sajnálják, hogy esett ledűlte,
Ágokkal szomorú árnyékot csinálnak
S ez erdők anyjának ekként parentálnak,
Így ez édesanya, kinek orcájára
Tisztes ráncokat vont az idő sokára,
Kinek hajszálait színlelte fejérre
Ártatlanságának bizonyos jelére,
Midőn az esztendők rádűlő terhei
Miatt erőtlenek lettek tetemei,
Lassan-lassan fogyván, elerőtlenűle,
Egy végső próbára ezen sírba dűle.
Hozzátartozói elestén sóhajtván,
Sajnálják, fejeket gyászos búra hajtván.
Az özvegy, az árva nem kedvez jajjának,
Kidűltét érezvén e jó Tábitának.
Az égre siralmas szemeket emelvén,
Így szólnak, egyenlő szívvel nyögdécselvén:
Oda - - - - - - - - - óh halál,
Egyszer-egyszer bizony dühösebb nem valál,
Mint mikor ezt, kibe a hűség, szeretet
Egymással örökös szövetséget vetett.
Ezt, akinek szíve az együgyűségnek
Volt szentelve és a jámbor szelídségnek,
Ezt, akinek szegényt segítő karjai
Az adakozásnak voltak sáfárai,
Nem hagyád életben, az asszonyi nemnek
Díszére, így szerzél siralmat sok szemnek.
Óh ég! ki lesz már az, ki a nyomorúlton
Segít, szánakozik a búba borúlton?
Ki lesz az, akinek asszonyi karjai
Lésznek, úgy mint ennek, sokak oltalmai?
Hol találunk ilyen irgalmas özvegyet,
Örökös álomra bocsátván ez egyet?
Így sóhajtnak ezek, amelyeket hallván
Az ég, e siralmas ügyeket fájlalván,
Elalélt szíveket Ily szókkal ébreszti,
Csüggedt reménységek szikráit éleszti.
Óh, nyomorúltaknak félénk sokasága,
Miért jajgattok és mi szomorúság a'?
Hát azt siratod-é, akinek élete
Már a boldogságban jobbra cseréltete?
Kit az ég azért, hogy tégedet ruházott,
Örök lakosának már felkoronázott.
Kinek virtusainak leve bőv jutalma
Az idvezűlt lelkek csendes nyugodalma.
Hát Ily örömért kell könnyeket hullatni,
Ilyen dicsőségért zokogva jajgatni?
Nyomorúlt emberek, bizony ha tudnátok,
Ilyen keservesen érte nem sírnátok.
Ha látnátok azt, hogy szerelmes szülei
Hogy fogták körűl és kedves gyermekei!
- - - - - - - - - - - - - volt párja
Az élet javába kimúlt - - -
Akiket zokogva e főldön éltébe
Kísért a megholtak temető helyébe.
Örűl ő, mivelhogy az égbe láthatja
- - - - - - - - ki volt édesatyja.
Örűl, hogy sorsosa lett boldogságának,
- - - - - - - - - - - - - anyjának,
Akinek szerelmes s anyai hűsége
Jutalma lett az ég fényes dicsősége,
Ott van - - aki mind pennával
Szolgált - - - - - - mind bíróságával.
S mivel ezt a népet híven vezérlette,
Arany koronával az ég megtisztelte.
Örökössé lett már ott az a szeretet,
Mely itt - - - - - - nyarakig mehetett.
Hát szükség-é ezért könnyeket hullatni,
Ily megboldogúlton illik-é jajgatni?
Óh nem, bár a halál tőletek elvette,
Rendelt más pártfogót tinéktek helyette.
Él még - - - - - - szerelmes magzatja,
E' lesz anyja helyett a szegények atyja.
E' lesz már az a fa, amelynek árnyéka
A nyomorúltaknak lesz őrző hajléka.
Ő lészen gyámola az erőtelennek,
Ő megruházója a mezítelennek.
Ő lesz az és az ő bőlcsen formált szíve,
Ki könyörűl rajtad, ha sért a bú íve.
Míg ez él, ne félj, mert addig a bánatnak
Terhei bár nyomnak, de el nem nyomhatnak.
A jóság, a hűség, az igaz szeretet
Mivel maradandó szállást nála vetett.
Így bíztatta az ég e nyomorúltakat,
Megértvén bús szívből eredt panaszokat.
Amidőn e sereg hálaadó nyelve
Így szólt, szíve lévén örömmel bételve.
Kegyelmes ég, kinek végetlen hatalma
A nyomorúltaknak örökös oltalma,
Ki eldűlt gyámolunk helyett mást állítál,
Bár megkeserítél, de megvidámítál.
És midőn az egyik kezed megsebhete,
A másik sebünkre írat kötözgete.
Ha már az, aki volt életünk dajkája,
Az atyafiúi szeretet példája,
E főldről a fényes egekbe kőltözött,
Él szerelmesivel ezer öröm között.
Azt, akit helyette rendeltél gyámolnak
(Ha a reánk törő bajok ostromolnak),
Tartsd meg sok ideig népünk védelmére,
Atyai hűséggel vigyázván éltére.
Tartsd meg, mint a kőszált a tenger vizében,
Melynek bár a habok jőnek ellenében,
Erősen áll, reá haszontalan törnek,
Mert reárohanván, magokba eltörnek.
Ennek pedig, aki már többé nincs velünk,
Szívünkbe örökös oszlopot emelünk.
Eljövünk gyakorta temető helyére
Sírni; ez az igaz szeretetnek bére.

[Ötezer és mintegy...]

Ötezer és mintegy nyólcszáz esztendeje,
Mióta a világ ütközet mezeje,
Mióta minden nap sok ezer élőnek
Szívébe halálos mérgű nyilat lőnek,
Mióta oly sokan halnak a csatába,
Hogy a főld már alig rejtheti magába,
Úgyhogy méltán lehet félni az időtől,
Melyben nem járhatunk a sok temetőtől.
Egy-egy világot kell (szörnyűség hallani)
Minden század alatt eltakarítani.
Élők, vegyük tehát méltó figyelemre,
Micsoda bajnok tör az emberi nemre.
Micsoda bajnok az, mely Ily bátorsággal
Harcol a főld színén lakó sokasággal.
Ki az, ki Ily sűrűn pusztít éjjel-nappal,
Hogy a megholtakat alig győzik pappal.
Kinek csapásitól félnek a királyok,
Nyögnek a lázárral megtőlt ispotályok.
A halál ez s ennek fekete zászlója
Alatt a nyavalyák szörnyű légiója,
Melyek készen vagynak egy legkisebb szóra,
Táborral ütnek a szegény halandóra.
Nincsen az életnek semmiféle neme,
Melyre nem vigyázna ellenséges szeme.
Még alig kezdődik a kétséges pálya,
Már a csecsemőknek jajra nyílik szája.
Nem csak, hanem sokszor a rengő bölcsőnek
Kebele adózik a mord temetőnek.
Lesz reménytelenűl az élet reggele
A kegyetlen halál szomorú éjjele.
Hát az ifjúságot említsem-é? már a'
Megy igazán a legsúlyosabb próbára.
Hiába erősek ekkor a tetemek,
Hiába vídámak a mosolygó szemek,
Hiába eleven a vér az erekben,
S tüzes a bátorság a nemes lelkekben,
Mivel ezeket is a legtetszőbb korba
Ez a nagy ellenség fekteti a porba.
Csak egy nyavalyát kűld ellene, és merő
Derekakból kifogy az ifjúi erő.
Hogyha pedig velek ez a közönséges
Vitéz szembeszállni megy, nem elégséges.
Van harc, vagyon fegyver, ezekkel áll szembe,
Így taszítja véres testeket verembe.
Így ejti el Hektort, kinek tíz esztendő
Meghódolására nem elegedendő.
Sőt magát Achillest, kinek hasznát vette,
Egy ilyen praktika által elejtette.
Az öregek mondják, hogy ennek engednek,
Midőn a főld felé végre legörbednek.
Sőt úgy megtöretnek lassan, hogy reszkető
Fejekkel keresik, hol van a temető.
Mert ellenek harcol a hosszú idővel,
Mely mindent megemészt rettentő erővel.
Lassan-lassan őket mindaddig gyengíti,
Míg osztán végképpen elerőtleníti.
Amidőn kezének csak egy intésére
Önként kőltöznek le a sír fenekére.
Így dől ki, amidőn még csak nem is véli,
Főpapi székéből sok szomorú Éli.
Sok Chilók, amidőn legjobban örűlnek,
A halottak közé nevettekbe dűlnek.
Így harcol a halál, (óh, eszmélkedjetek)
Gyermekek, ifjak és vének, ellenetek.
De még e' kevés, mert csak magános próba,
Az élőt egyenként rakja koporsóba,
Van még nagyobb ennél, mert sokszor kihat a
Roppant országokra a pusztító csata.
Amidőn a holtak rakásokra hullnak,
A sűrűen hulló népek megritkúlnak.
Mert mikor kikűldi ama nagy bajnokot,
A pestist, mely ölni egyenként nem szokott,
Hanem szája mérges párázattal teli,
Mellyel a népeket gyakran -meg-leheli...
Ő az az öldöklő angyal, mely megraka
Minden házat holttal egy szörnyű éjszaka.
Mely Sénakeribet midőn elővette,
Számtalan táborát kicsiny számra vette.
Az éhség a másik leghívebb szolgája,
Igen hasonlít a képe is hozzája.
Ez midőn célba vesz egyszerre sokakat
S csinál elevenen járó csontvázakat,
Amelyek a főldön addig tétováznak,
Mígnem egyenként a sírba botorkáznak.
Mikor Titus a jajt kívűlről hallgatja,
Ez Jérusálemet belől szorongatja,
Ámbár a városban nincsen több magának,
Egyedűl többet ér az ő táborának.
Óh, de ki tudhatná mind előszámlálni,
Amelyekkel szokott a halál prédálni.
Maga Cyrus, aki egész seregének
Nevet tudott adni, nem tudna ezének.
Ily sok ellenség közt nem csudálkozhatunk,
Hogy az öreg szerre kevesen juthatunk.
Hogy az élők között nincsenek Nestorok,
Kiknek századokig elhaladna sorok!
Nincsen Matuzsálem, aki míg kidűlne,
A seculum elő kilencszer kerűlne!
Az ember éltének igen határt vét a
Mérték, melyet annak kimért a próféta.
Már ma csak olyat is nehezen lelhetünk,
Mint akit most gyászos sírjába temetünk.
Ki a hatvanhetet már jól meghaladta,
Amidőn magát a halálnak megadta.
Már az ősz hajakból font ezüst korona
Homlokára ritka tiszteletet vona.
Midőn a keserves próbák mezejébe
Elesett éltének megért vénségébe.
- - - - - - - - ez, kinek tagjai
Fedezői kedves hazája hantjai.
- - - - - - - - atyai szerelme
Nevelte - - - - - - - - védelme,
Kiket maga előtt bocsátván az égbe,
Már most velek együtt él nagy dicsőségbe.
- - - - - - - - bírta szívét s vele
Volt nyara, és szintén - - - - - - tele,
Kitől elmaradván páratlan élete,
- - - - - - - - - - - - - lehete,
Melyeket eltőltvén csendes békességbe,
Megelégedve megy fel a dicsőségbe.
De amíg elmenne, jertek el végtére,
Kedves gyermekei, megölelésére.
Jertek, neveteken szólítván titeket,
Hadd áldja meg végre szája élteteket.
- - aki már a gyászos halál által
E főldről az égbe plántáltattál által.
Az én áldásomra nincs neked szükséged,
Mert az ég örökre boldoggá tett téged.
- - - - - - - - jövel hát, tégedet
Úgy nézlek, mint aki bírta volt szívedet.
Az ég vigyázzon rád mindég kegyes szemmel,
Tetézzen minden nap újabb kegyelemmel.
Az árvák, az árvák, akik a kezedre
Maradtak, légyenek függesztve szívedre.
- - - - - - - - elmaradt özvegye,
- - - - - - az Úr ügyedet felvegye.
Éltedet az Úrnak ápolgató karja
Mindennémű veszély ellen eltakarja.
- - - - - - - - - - - - - jösztetek,
Kedves unokáim, hadd szóljak veletek.
- - - - - - - - - - - - - - jövel,
Hadd öleljelek meg ellankadt erővel.
Az Isten, ki gondot visel az árvára,
Kegyesen vigyázzon lelketek javára.
Szerelmes unokám - - - végtére,
Jövel nagyanyádnak megölelésére.
Amint nő a plánta, az égnek harmatja
Mikor reá kövér cseppjeit hullatja,
Úgy nevelkedj te is testbe és lélekbe,
Végre, de sokára, juss el az egekbe.
Engedjetek immár, kérlek, hadd menjek be
A megboldogúltak közé a mennyekbe.
Te pedig, akiknek még megvan éltetek,
E harcnak mezején szemesek légyetek.

[Aranka Györgyhöz]

Ne vesztegesd, ne vesztegesd
Az érdemes nevet rám,
Inkább egyébbel fejtegesd
Szíved javát, Arankám!

Tisztelsz, de aki engemet
Ugyan valóba esmér,
Oly kényesítő érdemet
Csekély eszemre nem mér.

Bár annyival nem kérkedek,
Amennyit énreám vetsz,
De mégis, ah, megengedek,
Mert véle úgy kecsegtetsz.

A tanúnak hívott liget

Itt a liget! - hűs árnyékába
     Melynek csak azért hívtalak,
Hogy e fákkal ezen órába
     Téged szemben állítsalak.

Ők tanúim, ők keseredett
     Szívem siralmit hallották,
Ők panaszim s a te nevedet
     Gyakorta visszahangzották.

Hallgasd, óh szép! - ha! - mi bús szellő
     Suhog a gyenge ágakon.
Mint reszketnek, nézd, a zőldellő
     Levélkék tőle azokon.

Az én lelkem sóhajtásitól
     Reszket a fáknak levele,
Melyeket itt mély panaszitól
     Lassú zúgással emele. -

Nézd! - a fűvek özön harmatja,
     Nézd, még mostan sem száradt fel;
Bár a forró nap szárogatja
     Mindúntalan hév tüzével.

Ezek az én olvadt szívemnek
     Vízzé vált párázatjai.
Ezek e két kiszáradt szemnek
     Könnycseppé vált harmatjai.

A többit a virágtölcsérek
     Felszívták a múlt napokban:
Hogy a virágok Ily kövérek,
     Ah, nékem az be sokba van!

A felgyúladt szerető

Még csak - - - - - - - -
     Míg - - - - - - - -
Vígadtam - - - - - - -
     Semmi - - - - - - -

Ha a nyárban a - - - - - -
     Lankaszta - - - - - -
Itt a híves - - - - - -
     Eloltott - - - - - -

Ha tikkadó tetemeim
     Szomjúztak a melegtől
Elevenedtek ereim
     A híves csergetegtől

De most Laura - - - - - -
     Nem oly hévség - - -
Nincsen semmi, ah, - - -
     Mely óltsa e meleget,

- - - - - - - - - - - - - - -
Másszor tikkadt és elalélt
     Testem új életre jött,
Ha e híves forrással élt,
     Mely itt zúg ez hegy előtt.

De most, noha csípésivel
     Kiszedi is fogamat,
Mégis híves vizeivel
     Ez sem oltja szomjamat.

Mert minden cseppjét tüzemnek
     Heve megemésztette,
Mihelyt lángoló szívemnek
     Lefolyt vala mellette.

(Mit csináljak? - e gyúladás
     Terjed; - a szél gerjeszti.
Hasztalan minden fáradás!
     A vizet megemészti.)

Míg még gyengébb gyermek valék:
     Mely könnyű volt pihennem!
Ily kínt még nem tapasztalék;
     Nem régólta van bennem.

Nem régólta csatáz velem,
     Ah, Laura, kedves alak!
Ah! csak azólta viselem,
     Hogy egyszer megláttalak.

Tudom, Laura! e kín tőled
     Kerűlt; de nem esmerem.
Ah, árthatsz-é? azt felőled
     Laura, hinni nem merem.

Hisz élettel kecsegtette
     Pillantásod szívemet -
Úgy van: csak azért sértett e',
     Hogy gyógyítson engemet!

A távolról kínzó

Most vagyok veled szemben
     Először, miólta élek:
Mégis belől szívemben
     Mindég kínzál, kegyes lélek.
Én északra laktam, te délre:
     Mégis tüzed velem lakott
     S mindég perzselte északot;
Ah, én nem mehettem oly félre.
     Most a tűz mellett vagyok,
          S nincs oly szenvedésem,
     Mert égéseim nagyok,
          Hogy meghalt érzésem.

A szépek szépe

Ti élet édesét lehellő leányok!
     A szépség tüzénél olvasztott bálványok!
Kiket imád sok szív, áhítva reszketvén,
     Füstölgő oltárán a tömjént égetvén,
Óldjátok le rólam hitvány kötésteket,
     Félre! nem imádlak többé benneteket,
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
     Már az én szépembe egy summába látok.

Jer, szépem, mutasd meg azt kevély nemednek
     Együtt, amivel ők egyenként kérkednek:
Hadd mondják, akiknek vagyon tisztább ízek,
     Te vagy a remekkép, amazok csak skízek.
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek,
     Szégyeljék a görögországi vezérek
Azt, hogy Helénáért harcoltak Trójánál,
     Holott, ímé, van szebb asszony Helénánál!

Állj ki, irígy, találj mocskot tagjaiba;
     Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
Ha valamely részét hibásnak lelitek,
     Hibáztok, - a szépet rútnak képzelitek.
Ha kérditek tőlem: mi szép? azt felelem:
     Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
Hogy szép mindaz, ami őbenne láttatik,
     Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Nincs hát semmi hiba, mind így ítélgetnek
     Ezen remekébe a bőlcs természetnek.
De óh, e remekben én egy hibát látok,
     Amelyről ti éppen nem gondolkozátok,
Hogy ámbár a pazar természet bő keze
     Minden szépségeket ez egyre hímeze,
Mégis e remekben az a nagy csonkúlás,
     Hogy ővele is köz a végső elmúlás.

Isten! hát csak azért mívelsz Ily remeket,
     Azért árasztasz rá minden szépségeket,
Hogy egy légyen szódat feldúló múljonnal
     Minden szépségeket eltörőlj azonnal?
Hová teszed akkor Ily dicső mívedet,
     Amilyet még semmi főld pora nem fedett?
Hadd tudjam, sírjára rózsákat plántálok,
     S ezt írom rá: szépek! de ez szebb volt nálok.

Ha pedig őnéki több élet adatott,
     Szóljon sírom felett csak egy fél szózatot,
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
     Fagyos tetemeim között lángot vetnek.

A poétákban lakó istenség

Poéták! felőletek
Azt tartják, hogy bennetek
     Lakik istenség,
Melynek égi malasztja
Tüzetek felgyúlasztja,
     Mely bennetek ég.

Poéták! én rólatok
Semmit sem állíthatok,
     Ti dolgotok az.
De, hogy kezd egy isteni
Erőt lelkem érzeni,
     Már az szentigaz.

Poéták! csak egyszer sem
Látnátok az én versem,
     Ha ez nem vonna.
Megmondjam ez istennek
Dicső nevét? - ah, ennek
     Neve - - Beldonna.

A méz méze

Sok az ember baja! -
Egy belső nyavalya
     Engemet is megroncsolt;
Ínyem elvesztette,
Szám ízét elvette,
     Minden csak ízetlen volt.

Kóstoltam tokajit,
Gyomrom únalmait
     Szerzé e szent ital is;
Nem volt elszenvedve
A téj édes nedve
     Nála még cúkorral is.

Végre egy tetézett
Tálba lépesmézet
     Kűlde egy jó Nincsneve,
Kóstolom kelletlen,
Hát fojtós, ízetlen,
     Mint a zőld vackor leve.

Bejöve azonba
Laura sátoromba;
     S mondám, mi bánt régolta.
Csudálta: - elmetszett
Egy kicsinyt, s úgy tetszett,
     Hogy elébb megcsókolta.

Ezt edd meg, ez tán jó! -
Megeszem, - Egek! ó,
     Még oly édest nem ettem.
Adj, óh, adj! több mézet,
Melyet szád igézett,
     Óh, adj! - így esdeklettem.

Adott még többet is:
S meg nem mézeltet is
     Adott a kis csintalan;
De én megesmértem, -
S édességet kértem
     Szácskájáról úntalan. -

Kis méhek! kerteken,
Mezőkön, berkeken
     Mit futtok sok veszéllyel,
A friss patakokra,
A szép virágokra
     Repdesvén szerteszéjjel?

Mennyi sok munkával
És idő jártával
     Gyűjthettek egy kis mézet!
Szálljatok Laurára!
Az ő szép szájára
     Vénus sokat tetézett!

Jőjjetek, így nem lész
Olyan sok s édes méz
     Sohol, mint a tiétek.
Jőjjetek, s így nem lész
Olyan boldog méhész
     Sohol, mint a tiétek.

A szerelmes szemek

Ah, ne vesd rám két villám szemedet
     Oly hasgató tekíntéssel:
Kérdezd meg csak, ő fog majd tégedet
     Vádolni a sebhetéssel.

Nem érzed-é, miként zsibong a vak
     Ámor rajja szemed körűl?
Ki mérget mézel, ki bilincset rak,
     Fáklyát gyújt, nyílat köszörűl.

Én látom azt! - Szácskád rózsájában
     Látok még egy nagy táborral:
Lelkemet gyomrozzák, s ő hiában
     Küszködik annyi Ámorral!

Kettő pillantásodnak szárnyain
     Repűle szívem várába:
Már most dombol leomlott hantjain,
     Hallod? mint dobog a lába!

Az éj és a csillagok

Régi víg kedvem szép horizonja
     Szürkűl borzasztó setétségre,
Egy komor éj mord gyászát rávonja,
     S régi napom nem derűl égre.

Kedvesem szép szemei vesztemet
     Vígasztalni fogják magok:
Óh, hát fényesítsétek éjemet
     Ti, egy pár halandó csillagok!

Az emésztő tűz

Az égető kutyácska
     A zőld mezőt aszalta,
     S alatta Flóra hímes
     Virági haldokoltak;
     Fonnyadtak a ligetnek
     Zőldségi megkonyúlva:
     A főld egész határi
     Alélva bágyadának.

Énbennem is van egy tűz,
     Mondják, hogy az Cupídó;
     Én nem tudom, ki légyen,
     Nem esmerem nevéről;
     Elég, hogy ég melyemben
     S olvasztja nagy tüzével:
     Szemlátomást betegszem
     És már alig lehellek.

Tegnap leszálla csendes
     Cseppekkel egy esőcske,
     Megáztatá az erdőt
     És a mezőt vizével:
     S ím, a beteg virágok
     Mindjárt feléledének,
     S a hervadó levélkék
     Új életet kapának. -

Óh, vajha énreám is,
     Az én alélt fejemre
     Egy ilyen éltető víz
     Hűs cseppje harmatozna!

A feredés

Nini, szemeim, ide nézzetek,
     Ni, e kis rózsabokor hirtelen
     Mint megrezzent amott a vízszélen!
Nini, szemeim, ide nézzetek!
     Ni, mint öszveverődtenek
          Levelei s ágai,
          Tövise s virágai,
     Ni, mind megbillegtenek.

Felcifrázott kevély virágának
Bíbor pompái széjjel szóródának.
     Némelyik leesve elterűlt a dudvák szárain,
          Némelyek úsznak az itt lengő
          És játszadozva kerengő
     Zefirek szárnyain.

Nini, vigyázzatok!
     De fényetek rezeg pislogva,
          Hol öszvevonúl, hol kidüllyed,
     Most repes víg pattanással forogva,
          Majd rettenve komor gödribe süllyed.
Tán istent láttatok?
     Ne zárjátok bé az ablaktokat.
          Ott nem haragos istenség látszik,
          Ne féljetek, ott egy szép nimfa játszik.
     Nyissátok meg ablaktokat.

A rózsákon általfénylenek
     Sokkal szebb rózsái,
     Pirosló orcái,
Melyek titeket megigéztenek.
     Ah, boldog rózsafa!
     Be nyájas nimfa
Nyugszik alatta árnyékodnak!
Ah, végy be engem egyik ágodnak!

Ti pedig, szemeim ti, ide vigyázzatok,
Mit akar ott a ti igéző nimfátok!
     Nini, ruháit levetette
     S a rózsa tövére tette. -
Maga indúl: - most már, most nézzetek!
A nézés istene légyen véletek!

     Ahol megy! - ah, mely isteni képnek kell lenni,
     Mely hátúlról is ennyi gráciákkal kezd jelenni! -
Ah, bár láthatnátok, mely szép
A halhatatlan kép! -
     Ah, fordúlj erre, szép istenné -
          Egek! - mi csuda! - ah! szemeim! mit látok? -
     Mint reszkettek! -
               Mint meredtek! -
               Mint fellobbanátok! -
          Már kipattannátok,
          S tán golyóbiskátok
     A nézés tövéből kivenné? -

Ah, mit látok? - Irgalmas Egek! -
Ah! Én kincsem! - alig pihegek! -
     Visszafordúlt az én galambom, - visszanézett!
     S szememet, szívemet, lelkemet, mindent megigézett.
Az én kedvesem fut amott! -
     Ah, mint dobog szívem belől! -
     Ah, mint olvadok mindenfelől! -
          Isten! Egek! - Jaj, elfogyok! -
          Ne hagyjatok! - mindjárt lerogyok! -
Az én kedvesem fut amott! -
Ah, őtet - őtet láttam ott! -

     Ahol megy! - jaj! mit látok? - - Mezítelen! -
Irígylem e vidékeknek ezt:
Hogy látják, ami engem öl s éleszt,
     S szerelmestársimmá lesznek Ily hirtelen. -
De csalódom! - Ti láttok testén
     Valamely leplet - de, mely ritka
     Az a fedél, mely alatt van szívem kies titka,
S mely lebeg meztelen Évám édenén!

     E csalódás játszódtat-é titeket,
     Vagy csakugyan látjátok ezeket?:
Miként pirosolnak,
Mikor meghajolnak,
     Fényes szárai,
     Márvány combjai,
Amelyeket főhajtva
És utána sóhajtva
     Csókolnak magok
     A szép virágok.
Vajha én most, vajha virág lennék,
Én is ilyen komplimentet tennék!

     Nézd, a vékony patyolat
     Vigály felhője alatt
A szerelmes zefirek mint enyelegnek:
Ah, ezt mint irígylem e játszi seregnek!
     Némelyik szép lábára tekergőzik,
     Egyik kies mellye alá rejtőzik,
Másik márvány óldalára könyököl:
Ah, a szerelemféltés, ah, majd megöl!
     Vajha én most, vajha Zefir lennék!
     Én is a legszebbik helyre mennék. -

De látjátok! már a patakba lépett,
Mely kettőssé teszi ezt a gyönyörű képet.
     A hízelkedő habok hozzá tódúlnak,
     S farkok csóválva lábához símúlnak.
Vetélkednek, az első melyik légyen,
Mely néki udvarlást csókolással tégyen?

     Már szárait.
          Már térdeit,
     Már combjait,
          Combtöveit
Nyelik el a fajtalan habok. -
Ah, távozzatok, ocsmány habok! -
     Ha feljebb viszitek vizeteket:
     Menten öszvetördellek benneteket. -
Ah! már megöltelek! -
Szerelemtárssá lettetek. -

     Óh, már alig látom szép mellyét,
     Jaj, mint nyalogatják nyugodalmam helyét!
Vajha én most, vajha egy hab lennék:
Én is szerelmes testén pihennék!

Egy tulipánthoz

     A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt:
Te vagy orvosa sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!

     Szemeid szép ragyogása
Lobogó hajnali tűz;
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.

     Teljesítsd angyali szókkal
Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek csókjaidért.

Broughton religiói lexiconára

Minden munkák között azok a szótárok,
Melyeknek szélesen kiterjedt határok.
De minden szótárok között nem azok-é
A tágasok, melyek a sok vallásoké?
Oly feljárhatatlan ezeknek mezeje,
Hogy nem elég arra egy ember ideje.
Csak istent a népek amennyit tisztelnek,
Ezeknek számával sok tómusok telnek.
Csak a görög s deák isteneknek szabott
Banier apátúr tizenkét darabot,
Jablonskinak pedig az egyiptombeli
Istenekkel három könyve vagyon teli.
A sok szertartások, papok és templomok
Számával telnének minden laistromok.
Erős vállok terhe Hospinian maga,
Pedig ennek csak egy ösvényén ballag a'.
Hát még ha mindezen szét akarnál menni,
Mennyi sok kőltséget s útat kéne tenni?
Egy bőlcs útmutatód légyen azért ebben,
Ki vezessen a szebb úton s rövidebben.
Kérded, a rövidebb vagy szebb útat járd-é?
Az a Koecher úta, e' meg a Picardé.
A' német kalaúz, e' pedig francia,
Ez a szép, a rövid útat keresi a',
Amaz követőjét hamar átvezeti,
Ezt elhagyja, amazt csak távól nézeti.
De ez minden részét rendre megmutatja
S társát sok gyönyörű dolgokkal múlatja.
Itt van mind a rövid, mind a szebbik róna;
Melyiken indúljon, áll az utazón a'.
De az én tanácsom egy jobb módot választ:
Megmondom: adj elébb kérdésemre választ:
Öszve nem járhatod a széles környéket,
Szeretnél azonban látni egy vidéket;
Ha Picard után mégy, tán el sem érsz oda,
Koecher pedig azt sem mondja meg, micsoda:
Szeretnél-é azért olyan mesterséget,
Mely egyszerre arra helyre vinne téged?
Hogy a többek között az én babonám a
Mogolhoz ragadna, hol lakik a láma.
Így sok fáradságot s munkát megnyerhetnél:
Mégis kívánt helyed partjára érhetnél.
Látom, hogy ez néked igen kedves lenne,
Semmi boszorkányság ha nem lenne benne.
Ez a hajnal sebes szárnyát nem kívánja,
Maradhat Medea repűlő sárkányja,
Nem kell Triptolemus nyargaló hintója,
Dédalus a szárnyát másnak viaszolja;
Nem szükség evégre semmi nagy babona,
Aki ezt mind véghez viheti, Broughton a'.
Ő mindjárt, ahová mondod, oda viszen,
Akár szárazon kell menni, akár vizen.
A hottentottákat akarod-é látni,
Isteneket miként szokták ők imádni?
Kövesd őtet: elvisz Afrika végére;
Ügyet sem kell vetni a többi részére.
De azt mondod: Hát az oly Mercuriusért
Mit adjak én, akit csak az egy anglus ért?
Értik ezt a francok, értik a németek,
Értik ezt majd minden csínosabb nemzetek.
Ha egyet sem értesz, ne félj, megjelenti
Magyar hangon minden titkait Mindszenti.
Sőt Broughtonnál jelent neked még többet ő,
Többet mond a tolmács, mintsem a vezető.
Áldjad tehát annak nevét, magyar nemzet!
Kit hazád nyelvednek Ily díszére nemzett.
Ha (akit hamar elvitt az irígy halál)
Péczelihez csaknem háládatlan valál:
Mutasd szívességed annak megmaradott
Barátjához, aki érted így fáradott.
Ne légy a legnagyobb elmékhez mostoha,
Kiket bé nem fog a halandóság moha.
Állíts inkább nékik gyémánt oszlopokat:
Hogy látván a késő maradék azokat,
Hullasson felettök örömkönny záporát,
Áldván a közhasznú hazafiak porát.

Víg élet a Parnasszuson

     A tiszta nyájasság hol örűl
Jobban, mint a Parnasszus körűl,
Hol az ártatlan múlatságnak
Közepette a búk nem rágnak?
Zőld ligetek! tibennetek öröm lenni,
A laurusok és mirtusok árnyékában pihenni.

     Itt a múzsák magok vezetnek,
Nektárjaikból részeltetnek:
Apolló maga énekelget;
Az ekhó rá visszafelelget.
Ott hallik a víg muzsika, ott zengedez,
Hol a szagos bokrok között Aganippe csergedez.

     A hegyek itt mindég zőldellők,
Újítják kellemetes szellők;
A leszebb tavasz mindég lakja,
Mezeit virágokkal rakja.
Itt egymással víg hangzással táncolgatnak
Az örömök s öszvekapcsolt karral vígan múlatnak.

     Lármás városok! távozzatok.
Hol laknak a gondok s bánatok;
Nagy udvarok! csak maradjatok:
Én e kies helyen múlatok.
Boldog Máró! élted már, óh! csak te éled,
A múzsáknak, poétáknak ölében szíved éled.

Csikorgó versei a trójai háborúról

Klióval, szűz Pazifaé,
     Pendítsed citerádat,
Bőlcs Priapus! ezek mellé
     Szállítsd szent múzsáidat:
Aganippe szép hegyéről,
A Helikon vize mellől
     Eljövén, segítsetek.

Elbeszélem, miként jára
     Trója a görögöktől.
Hét esztendős háborúba
     Szenvedvén kivűl-belől,
Minthogy elragadta Idát,
A török basa leányát
     A trójai plebanus.

Marsall Priam és Simois
     Miként attakírozák;
De a Trója svadromi is
     Bástyát hogy óltalmazák:
Míg az amazon-seregek
Császárostól elérkeztek
     Az Ajax vize mellől.

Ekkor a trójaiakat
     Hogy verék le fesztunggal,
S miként Creusa megszaladt
     Centaurus társaival;
De Achilles a görögöt,
A rácot, örményt, törököt
     Kiágyúzá Trójából.

Végre miképpen Helena,
     A tengerek istene,
Az ostromlókhoz leszálla
     Rác kalugyer képibe:
Felvetette tíz mínával
Tróját, s hogy Trója azonnal
     Egy fa lóvá változott.

[Jaj, hogy szenvedek...]

Jaj, hogy szenvedek Ily méltatlan,
Hogy leve rabbá egy ártatlan.
Mivel érdemlettem,,
Hogy vasra verettem,
Legyetek, óh egek énmellettem.
Mindenek vádolnak,
Sértenek, csúfolnak,
Rám, mint latorra, úgy omolnak.
De te őrizz engem, óh Istenem,
Verd el, kik felkőltek énellenem.

A mezei gyönyörűségről

- - - - - - - - - - - - - -
     Jertek a mezőt szemlélni
S azzal az örömmel élni,
Melyet érez csupán a bőlcs szív,
     Jertek a boldog helyekre,
     E szabad mezőségekre,
A napnak áldott világa hív.
     Te pedig, Uram! szívünkbe,
     Munkáid szemlélésünkbe
Egy mennyei hév örömet tőlts,
     Hogy e vőlgyben járkálásunk,
     A virág közt múlatásunk
Előtted kedves légyen és bőlcs,
     Mely kedvesen illatozik,
     Mely kedvesen játszadozik
A nyugati széltől, minden ág!
     Szívünket mint mulattatja,
     Ah miként csiklandoztatja!
- - - - - - - - - - - - - -

Egy rózsához

Nincs tavasszal, nincs se nyáron,
     Mint te, olyan rózsaszál;
Még nagyobb díszt nyerne Sáron,
     Csak te ott virítanál.

Rózsaszínnel játszadoznak
     Két virító arcaid,
Rózsamézzel harmatoznak
     Csókra termett ajkaid.

Látta kellemid Citére.
     Látta és irígykedett,
Hogy pirosló lába-vére
     Képeden büszkélkedett.

Hófehér tekintetednek
     Hajnalán nyílásba jött
Rózsaszálacskák ferednek
     Tiszta téjhabok között:

Szűz mellyed fehér ölére
     Ők is úgy mosolyganak,
Mint mikor rózsák tövére
     Gyöngyvirágot raktanak. -

Rózsa vagy te, rózsa lészel,
     Rózsa még a selymed is:
Jaj, de bezzeg kínra tészel,
     Hogyha van tövisked is!

Rózsa! engedd, hadd heverjek
     Éltető bokrodba már,
S édes árnyékodba nyerjek
     Fészket én, rideg madár.

[Laura, még ingó kegyelmed]

Laura, még ingó kegyelmed
     Tiszta szívemhez hajólt,
S alva tartott szép szerelmed:
     Boldogabb nálam, ki vólt?

Jaj, de bezzeg elfutának
     Régi kedves napjaim,
Búra, gyászra változának
     Tűneményes álmaim.

Érzem: a leányi elme
     Nyári árnyékként kereng,
Hogyha más nyalánk szerelme,
     Mint Zefir, körűlte leng.

Néked is, szép rózsaszálam,
     (Szád s szemed tagadja bár)
Kedvesebb kezd lenni nálam
     Egy enyelgő lepke már.

Karja könnyű, csókja édes -
     Ah, ne higyj! bizony megejt:
Máshoz áll el a negédes,
     Öszvecsúfol s elfelejt.

Én pedig, mintsem szavamban
     Tégedet csúfoljalak;
Szánlak inkább és magamban
     Megbocsátok, gyöngyalak!

Egy kétségbe esett maga gyilkosa

Jaj egek! mely szörnyű képzeletek,
Melyeket elmémben hempelygetek.
     Óh, látom Tartarus mély üregét,
     A feljött árnyékok fergetegét!
Már lelkemig ér a
Pokloknak hóhéra,
     Dárdákkal,
     Fáklyákkal
Veri Megéra!
     Jaj! hová kell lennem?
     Nem lehet pihennem;
          Mely vesztő
          Ijjesztő
     Csata van bennem!
A szép napfény eltűnt;
Az ég, a főld megszűnt;
Csak nékem kell még látnom ezt a nagy bűnt.
     Óh jóltévő halál!
     Ki borzasztóm valál,
Jer, karom emelem!
     Itt a megszentelt kés, -
     Tégy jól, jaj, jaj, ne késs,
Óh Fúria! velem.
     Idvez légy, óh Plútó!
     Fogadj el; s nyugtató
Szent kezed ölelem. - -

Az Ekhóhoz

Panaszaimat elegyes óhajtással
     Kettőztetem, óh!
Jere velem az egeket jajgatással
     Kérni, bús Ekhó!
Te vad havasok kősziklája,
Te szomorú Ekhó hazája,
Jajgass vissza reája!
     Panaszaimat elegyes óhajtással
          Kettőztetem, óh!
     Jer velem az egeket jajgatással
     Kérni, bús Ekhó!

A feléledt pásztor

Tírzis Laurához

Ott, hol a patakocska nyájas habjaival csereg,
Laurám a csendes vőlgyben a violák közt szendereg.
     Nyílt szájacskája csókolja a szűz liliomokat,
          Szedd fel azokat
          A szép csókokat,
     Szedd fel, csendes szellet,
     S lengvén Laurám mellett,
Súgd meg néki, hogy szám végsőt most lehellett.

Laura Tírzishez

Haldokló pásztor, állj meg! tartóztasd szádon lelkedet;
Tartóztasd, az enyim is csak a tiedtől éledett.
     Én aludtam, s bágyadt hergésed szomorú szele,
          Halállal tele,
          Itt nyögdécsele,
     Ámor rá felűle,
     Mellyemre repűle,
Felcsiklandott szívem mindjárt rád hevűle.

Haljunk meg

Mint a szőllő kebeléhez
     Szorítja támaszait,
Vagy a bús szilfa mellyéhez
     A borostyán ágait;

Mint hív galambok, egymással
     Eggyé olvadt csókjain
Félig alélva portyásznak
     Egymás hív ajkain:

Óh, ha úgy ölelhetnélek
     Én téged s te engemet,
Ha úgy szorítná, míg élek,
     Hív szíved hív szívemet;

Ha csókjaiddal csókjaim
     Úgy egyesűlhetnének,
S ajkaidról ajakaim
     Örökké függhetnének:

Az istenek szálájában
     Úgy megvetném a nektárt,
A menny ambróziájában
     Úgy én nem tennék sok kárt.

Hosszas csókjaink folytában
     Örömmel alélnék el,
S szádból e boldog órában
     Édes halált szívnék fel.

Jövel, óh jövel, haljunk meg!
     Már megy lelkem kifelé:
A halálban se váljunk meg,
     Siess karjaim közé.

Amely kéz hív hamvainkat
     Egymástól elszakasztja,
Bontván csendes álmainkat,
     Óh, átkozott légyen a'!

A mirtusok hűs bóltjában,
     Hol elhúnyni találunk,
Egy zőld sírhalom magában
     Jegyezze hív halálunk.

Lelkeink pedig menjenek
     Egyesűlt lehellettel,
Csókok közt emelkedjenek
     A boldog egekbe fel.

Ama szerencsés mezőkre,
     Hol örök élet hever,
Hol a mennyei tetőkre
     Zúzt a bús tél nem kever;

Amelyek zőld határjára
     Halhatatlan tavasz néz,
S örök fényt fest hűs aljára
     Ama mindenható kéz.

Hol a fák szebben virítnak,
     S a szellők fuvallási
Tisztábbak, s jobban újítnak
     A folyók mormolási.

Ahol a nedves szemekről
     A bús könnyek lehúllnak;
Ahol a vérzett szívekről
     A fájdalmak elmúlnak.

Ahol a hív szeretőket
     Örök láncok kerítik,
S egymással szerelmek őket
     Örökre egyesítik.

Ahol Pháon bús Sapphóját
     Megöleli végtére,
És Petrarca hív Lauráját
     Forrón nyomja szívére.

Ahol kevesebb bánattal
     Néz Abelard hívére,
Helóízt jobb foganattal
     Tanítja szerelmére.

Óh, égi örömérzések! -
     Nézd, az ég már nyílva vár:
Jer, haljunk meg, én nem kések,
     Óh, bárcsak ott volnánk már!

Szerelmes búcsúvétel

Melitesz

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
     Örömmel megválnék tőled, komor város,
     Ha menésem Roziéval lenne páros.
De mely édes örömtől kell megfosztatnom,
Ha nem lehet édesemmel itt múlatnom,
     Ha északra lakom már én, ő meg délre,
     Ha csókokat raggatnom kell csak levélre.
          Óh, iszonyú búcsúvétel,
          Mely két igaz szívet vét el!

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
     Öszveütném sarkanytúmat, megindúlnék,
     Még e város felé háttal sem fordúlnék.
De egy égő szívet hagyni magánosan,
Mely kivűlem beteg lenne halálosan,
     Nem engedi a szövetség s a szerelem,
     Mely lángoló tüze által harcol velem.
          Óh, milyen két szörnyű gond főz!
          Egek! Rozi! ah, melyik győz?

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
     Vígan tenném fel lantomat szekerembe,
     Ha Rozim is űltethetném az ölembe.
De ki előtt kell danolni már énnekem?
Egy pár édes csókot kitől nyer énekem?
     Ki biztatja Múzsám édes mosolygással?
     Ki önt lelket belém egy fél pillantással?
          Árva Múzsa! árva író!
          Óh, lesz-é egy biztató szó?

Nem hagyom el ezt a várost, mert nem lehet,
Mert Rozitól szívem búcsút nem is vehet.
     Nem mehetek; tartóztatnak szent kötelek,
     Szívem gyengébb, mint meg tudna víni velek.
Múljatok hát, szép szándékok! maradjatok,
Ha Rozimat el kell hagyni miattatok.
     Lemondok a dicsőségról, bár szeretem,
     Csakhogy ezen Rozikámat megvehetem.
          Isten hozzád, hát mathezis,
          Ha oly sokba fájhat ez is.

Rozi

Hagyd itt, szívem! ezt a várost, bár nehezen,
Bár szeret is Rozáliád s könnyez ezen,
     Hagyd itt! - szívem kebeledbe fog gyúladni,
     A tiednek az enyimbe kell maradni.
E hév csókban, melyet szádra ragasztottam,
Lelkem minden indúlattal kibuzgottam. -

Melitesz

Vedd el te is ezt, Rozikám, kegyes lélek!
Csak árnyékom megy el; magam benned élek.
     Kellemes szűz!

Rozi

     Ah, kedves hív!

Ketten

     Ne félj, neked dobog e szív!

Trocheus lábakon

Jer, Kazinczym, jer, öleld meg e sorokba hívedet,
     Aki ilyen néma szókkal jött köszöntni tégedet.
Honnan? - azt kérded - talám a Debrecen vidékiről?
     Óh nem! a hernádi vőlgynek borba fürdött széliről,
Hol van a magyar hazának vetve boldog Édene,
     Melybe múlat, melybe ébreszt víg örömnek istene.
Mint vetődtem e megáldott főldre? azt ha kérdezed,
     Erre vitt csupán csak, édes emberem, saját kezed,
Oly hatalmas volt fogása, úgy lefogtak újjai,
     Hogy követni Debrecenből kéntelen Csokonai,
Óh de, óh, minő keserve lett az ő múzsáinak,
     Amidőn nyomát se lelték ez helyen Kazinczynak:
Feltevék ezért magokba, hogyha fel nem leltenek,
     Menjenek Nagy Sámuelhez, tőle hogy hírt végyenek.
A nap a magas tetők közt hintaját már feltolá,
     A pirosló estve útját bársonyával rajzolá.
Kezde a sötétes éj is vonni gyászos szőnyeget,
     A szemektől eltakarja a mezőt s a kék eget.
Mit csináljak? merre tudjak menni Miskolcon s hova?
     Estve van - mind esméretlen - így futék ide s tova.
Nincsenek sehol barátim - így hiába fáradék!
     Bús sohajtással tehát ez helynek is búcsút adék.
Estve későn a hegyek közt útamat vitték magok
     A setét felhőkbe látszó tíz-tizenkét csillagok.
Egy magyar korcsmába botlék Onga mellett s bémenek,
     Hat leányi egy banyának a kucikba űltenek.
Nagysokára, hogy kifútta már magát az agg madám,
     Gazra fektetett; de pénzem néki mind ezért adám.
Másnap a nedves homálynak gyásza hogy fénnyel derűlt,
     Rózsaszínnel a hegyormon már a hajnal felkerűlt:
A letördelt tengerik közt éppen úgy menék elé,
     Mintha Kármelt látni mentem volna a szent főld felé.
Végre Szikszó városába, mint zarándok, béjuték,
     S klastromunk házába ottan gvárdiánunkhoz futék.
Ott beszállván, egybe kérdem: Regmec esne mennyire?
     Míg kiszívol két pipával, elmehetsz; nincs messzire.
Egy ökör csizmadja mondta, elmenék ökör szován,
     S feltevém, hogy elmasérzok szent apostolok lován.
Megtudám mások szovából, hogyha hét mértfőldre nem,
     Hatra mégis volna Regmec. - Puff reményem s mindenem!
Vártam itt: Miskolcon írtam három ízbe, egy fiú
     Vitte arra a levélkém, s hát reményem mind hiú!
Itten egy hónapja telt el, míg szerencsémet lesém;
     Messze Regmec - senki sem volt - rajta ekkép túl esém.
Bék'-egérharc, Tempefőim, vélem itten voltanak,
     Kikhez apró verseimmel mások is járúltanak.
Itt Goráni, itt az É-s vers: bár mehetnék most velek
     Hív Kazinczyhoz! kit, óh jaj! már csak ekkép tisztelek.

A had

Kiüti zászlóját a had véres atyja,
     Az irtózás szörnyű szelén lobogtatja.
Öszvecsapja vértől párádzó fegyverét,
     Készíti koncolni gyilkos, vad emberét.
Pattantja Bellóna rettentő ostorát,
     Két részről nyakalja öldöklő táborát.
Rettegés, félelem futnak szekerébe,
     Dühösség szikrádzik mindenik szemébe.
Ezek elől nyargal az egyenetlenség,
     Emiatt támadott még minden ellenség.
A forgószelekkel csatáznak hajai,
     Zőld tajtékot túrnak véres ajakai.
Egy bágyasztó szélben a Halál kíséri,
     Éh torkát egy gazdag vacsorához méri:
Ijjesztő orcával tekint a másikra,
     Sárga karjain űl az aludt vérikra.

Nagy sereggel mennek véle a halálok,
     Nem egyféle, más-más fegyver vagyon nálok.
Ekkor a trombiták bús harsogására
     A vitéz pártosok űlnek oparipára;
Rettentő lármával, zörgéssel rohannak,
     Hol a vér mezején már kiszállva vannak.
Amerre csak dühös ármádájok szaladt,
     Reng a megréműlt főld dübögések alatt.
Az ágyúk megterhelt méhe nagyot dördűl,
     S a halál egy bombin belőle kigördűl:

Utána az apróbb halálok repűlnek,
     Melyeket a puska-golyóbisok szűlnek,
A halálos füst a levegőt nyargalja,
     Felmászván, a magas felhők hasát nyalja.
Minden rendet feljár a szörnyű setétség
     Ijesztő ködébe a félelem s kétség.
A kirántott kardok csillámló ligete
     A néző szemekre fényes homályt vete.
A halálnak sok száz cifra mészárossa
     Áldozatjainak nyakait csapdossa.
Örűl, mikor látja,hogy embertársának
     Vércseppjei dühös karjára omlának,
Hízik az előtte fetrengő jajától,
     S tiszteletet kíván gyilkos szablyájától.

Meg ne ítéljetek, emberek, ha kérdem,
     Ez-é a valódi virtus és az érdem,
Melyért nagy híre lett sok gyilkos hóhérnak,
     Pennáján az őtet dícsérő Homérnak.
Hát már a gyilkosság, szent egek, isteni,
     Dicső virtus? annyi embert öldökleni!
Az ártatlanoknak felkoncoltatása,
     A szelíd városok s faluk feldúlása
Olyanok-e, melyek által lehettenek
     Sok száz gaz emberek hérók és istenek?
Ha valaki megöl egy embert magába,
     Függesztik a Hámán szellős ablakába;
De akik ezt sok százezrekkel cselekszik,
     A nép még azoknak nevével dicsekszik.
Azt kerékre teszik, a neve pírata,
     Ennek örök márvány oszlopot írat a'.

Bár hazánk is, melynek minden krónikája
     Még eddig csak ilyen hentesek táblája,
Adna már ezeknél egy szebb matériát.
     Így írhatnék én is dicsőbb históriát.

Nagy Sámuelhez

Múlik mord egünk homálya,
     A ködök már oszlanak,
Melyek oly sűrűn reája
     S vastagon borúltanak.

Túl Budán más láthatárra^[43]
     A setétség elmene,
Rátekintvén ez hazára
     A magyar jó Istene.

Fénylenek setét egünkön
     Egynéhány oly csillagok,
Melyek árva nemzetünkön
     Fényesíthetnek magok.

Hajdan első renddel ége^[44]
     A homály közt Péczeli:
Ő elalva, néki vége;
     Mégis a nép tiszteli.

Mert tudós pennája feste
     Néki olyan érdemet,
Melyet a százak leeste
     S múlta porba nem temet.

Ő kihalt, s porára húlltak
     Sok magyar keservei:
Óh - de sírba nem borúltak
     Véle Young és Hervey.

Drága kincse nemzetemnek,
     S jobb idők zsengéje is!
Óh! hol Ilyenek teremnek,
     Gazdag a szegényje is! -

Jer, Barátom! Péczeliddel,^[45]
     Gazdagítni népedet,
Űlj üres helyére; hidd el,
     Néped áldand tégedet.

Jer, Barátom! harmadiknak
     Hozd elő bőlcs Sandered:
Higyj nekem, magyarjainknak
     Véle kedvét megnyered.

Herveyt, Youngot becsűlni
     Megtanúlta nemzetem:
Sander ővelek fog űlni,
     Ezt előre hírdetem.

Ő az olvasóra édes
     Mézeit csepegteti,
Még magát is, a negédes^[46]
     Észt magához kötheti. - -

Ó! hazám, hazám, szeressed,
     Kik szeretnek tégedet.
Nagy nevek gyémántra messed;
     Ők derítik fényedet!

Én ugyan becsűlöm őket
     És örökre tisztelem:
Míg az ég víg s ép időket
     Éltet a főldön velem.

Egy angyalhoz

Laura! kűlső kellemiddel
     Benned a virtus mi nagy!
Angyal vagy te, Laura, hidd el,
     Hidd el, főldi angyal vagy.

Az angyal szép és ártatlan,
     Nem esmér semmi hibát:
Szíved és orcád mocskatlan
     Néked is: angyal vagy hát.

Az angyalok pillantása
     Tüzes villámlást bocsát:
Ilyen szemed villámása
     Néked is: angyal vagy hát.

Mennyei hanggal pengetik
     Az angyalok a hárfát:
Ily mennyei hang veretik
     Tőled is: angyal vagy hát.

Az angyalnak szívenyhítő
     Nektár tőlti poharát;
Ilyen a te édesítő
     Csókod is: angyal vagy hát.

Az angyalnak fényes szája
     Élesztő szókat bocsát,
A te szép szácskád rózsája
     Így meghat: angyal vagy hát.

Dicső szépséggel emeli
     Az angyal minden tagját:
A te termeted is deli,
     Szép Laurám: angyal vagy hát.

Ah, de az angyal eltűnik,
     Nem mutatja orcáját:
Látásod is hamar szűnik;
     Ebben is angyal vagy hát.

Úgyde az angyal egy nyomig
     Kíséri ember nyomát:
Te is kísérjél holtomig,
     Laurám, s légy angyalom hát.

Bátor egy angyalt se leljen
     Lelkem a mennyben soha,
Egy angyal se énekeljen
     Nékem ottan: semmi a'.

Csak te légy ott, én azoknak
     Szűkit meg nem fájlalom:
Óh te a szép angyaloknak
     Húga, főldi angyalom.