1796

A főtiszteletű, méltóságú és tekintetű Rendekhez a Diétai Múzsa

Eljöttetek hát, óh haza nagyjai,
Dicső személyek! - tik, kiket a mai
Idők örömmel énekelnek
S glória vára felé emelnek! -

Nagyságtok élő érdemi mind nagyok,
De én csak egy kis múzsa-leány vagyok:
És így talám homályosítnám,
Majd ha nagy érdemitek nagyítnám.

Elég csudálnom bennetek a nemet
S ezt díszesítő százszeres érdemet:
Én hát, ki e kis vőlgybe űlök,
Mély özönébe nem is merűlök.

Ti, a nagy Árpád nagy maradékai,
Nagy nemzetünknek légyetek atyjai!
Hadd zengjen ilyen szíves ének
A magyarok kegyes Istenének:

"Dicső hazánknak rendjei, éljetek,
Lakjék az érdem lelke közöttetek;
Hogy a dicsőség szárnyra végyen
S több koszorút fejetekre tégyen!"

Így zengedez már a Duna partja is,
Íly hanggal ekhóz Karpatus alja is:
Én is tehát Pindus tövében
Lantolok íly haza innepében.

S bár Tempe vőlgyén még fiatal vagyok,
Hárfám erőtlen húrjai sem nagyok.
Hogy ennyi héróst énekeljen
S íly nagyok érdemivel beteljen:

Mégis, hogy ezzel tiszteletet tegyek,
Nagyságtok áldott szárnya alá megyek;
Hadd mentsen íly hatalmas aegis
Béfedezése alatt az ég is.

Egy orvosnak sírverése

Itt fekszik, aki által
     Sokan feküsznek itten.

A mostani háborúban vitézkedő magyarokhoz

     Óh, Múzsám! mi veszély, mi csapás rettegteti mostan
A réműlt Európa felét? mi kegyetlen időket
Szűltek az egybeveszett rendű európai népek?
Vérpatakok folynak, s bennek sok régi vitéznek
Kardjai, puskái s véretlen testei úsznak.
A feldúlt falukat látom, látom mint dűltenek öszve
Már sok erős várak, melyeknek puszta falában
Róka-fiak s a gyászéjnek denevéri huhognak.
Mely szörnyű fegyverropogás! mely szívet epesztő
Rettenetes dörgés! mint verdesik a magos égre
A port a paripák! mely mérges lárma, kiáltás!

     Trombita kell, Múzsám! függeszt mirtusra erőtlen
Lantodat, amellyel Rózsim kebelébe danoltál
A piciny Ámornak, kedvelte is a piciny Ámor.
Most Erató szűnjön, dörgőbb hangokra tanítson
Melpomené; hadakat látok, s közepén a hadaknak
Rénus füstőlgő partján már látom az Árpád
Kardra szokott fiait, csorog a vér görbe vasáról,
S tőle az ellenség fut s omlik előtte rakásra.
Trombita kell! e Márs fiait harsogva rikoltó
Trombita! melynek erős hangjától rengjen az erdő,
Ordítson Ligeris, repedezzen az álpesi kőszál.

     Vajha te Gyöngyösinek hadi kürtjét oly teli hanggal
Harsogtathatnád magyaridnak, vajha te Horváth
Trombitaszóra tanúlt múzsáját hímzeni tudnád:
Úgy se Keményt, se magát Hunyadit később unokáink
A te vitézidnél nem fognák nézni nagyobbnak.

     Merj mégis! vedd fel hadi kürtödet! Ím, az elosztott
Táborok indúlnak, csörög a kard, a hadi lárma
Verdesi a felhőt, dobog a dob, ezer paripának
Reng a főld dübögése alatt, a trombita zendűl,
S már a puskáknak lyukain a sárga halálok
Omlanak, a ropogó rézágyúk bombija dördűl,
Rettenetes morgása darázs módjára dorombol.
Ordítnak Treviris mezején a Rénus eláradt
Partjai, borzasztó hanggal riadoznak az erdők
Spíra között, s a hegyek barlangjai rábömbölnek.

     Ím, már a vérnek tágas mezejére kiszállnak
A seregek: rohan a felkentnek véribe ázott
Francia nép, - Párizs nadrágtalan asszonyi népe.
Ellene ront vértől párádzó görbe vasával
A magyar, óh, mi vitéz tűz szikrázik ki szeméből!
Ím, már büszke lován villám módjára kipattan,
Kardján űl a halál, réműlés mégyen előtte,
S öldöklés kíséri nyomát; száz tarka kokárdát,
Száz sapkát látok lov' alatt a porba heverni.
Mint mikor a haragos felhőknek terhes öléből
A rohanó zápor széllel, dörgéssel elindúl,
És jéggé válván, a tarka mezőkre leomlik
S a vereses pipacsok fejeit mind öszvetiporja:
Így dörög a vérnek mezején, így tördeli öszve
A vérszín sapkás kaponyákat scytha vitézünk.

     Rajta, magyar! harcon kell pálmát szedni tenéked,
Harcra, vitéz nemzet! természet is arra tanított,
Hogy paripán űljél, hogy kard legyen a te kezedbe.
Rajta, magyar! magyaros bátor szívedbe buzog még
Ősi vitézséged, zászlód e' légyen a hadban,
Hogy hadi szép hírét elejidnek meg ne setétítsd.
E' légyen vezetőd, mikor a franc fegyvere villog
Ellened, Árpádot s Hunyadit forgasd az eszedbe,
Légy magyar, és mint ők, légy a Márs embere. - Győzöl!
Rajta, vitéz nemzet! lám, jó fejedelmed örökké
Benned s a magyaros szívben tartotta reményét.
Verd le, tipord le dühös seregét a francia népnek,
Mely mikor a törvény ellen megölette királyját,
Durva bilincseivel rettenteni kezdi hazánkat.

     Rettegi már Párizs s az egész Európa csudálja
Ritka vitézséged, nincs oly szöge a kerek égnek,
Mely nagy tetteidet ne beszélné, óh hadi nemzet!
Míg Rénus lefelé fog folyni Batávia főldén,
S a német mezején csupa tenger nem fog eredni,
Míg az olasz bércek vőlggyé nem válnak egészen:
Ah, magyarim! nevetek tűndökleni fognak örökké.

     Vajha vitézségtek szép híre nagy őseitekhez,
Kedvesim! az hóltak siket országába mehetne:
Ah, mely édes öröm lepné meg scytha atyáink
Lelkeit, ah, mílyen kedves hír lenne azoknak,
Hogy még a magyar él, s él benne a hajdani lélek:
Mint vígadna vitéz unokáinak Attila s Árpád!

Rút ábrázat s szép ész

Azt mondod, barátom, hogy én ocsmány vagyok,
     S orcám fertelmei irtóztató nagyok.
Hogy én ha magamnak zőld kantust vehetnék,
     Olvasva a majmok között elmehetnék.
És hogy te nem szántál már engemet másnak,
     Hanem csak egy meggyfán lebegő Tamásnak,
Melyen ha íly cirmos képpel hirintóznék,
     A veréb még felém jönni is irtóznék.
És hogy én ne végyek reám semmi harát,
     Magam képe is tud játszani maskarát.
Azért így szól rólam véled sok goromba,
     Hogy ez csak egy essős időbe nőtt gomba,
Ez egy lóganéjon nőtt, hitvány pöfeteg,
     Melyre tekinteni a szemnek viszketeg.
De megállj, barátom! ilyen ítéletet
     A régi időben még Mídás úr se tett.
Megállj, szép ostoba s festett fejű szamár!
     Kiben csak egy szóra kong a kaponya már.
Lélektelen szép test és pengő cimbalom!
     Mért lettél csak cifra makhina, fájlalom. -
Szép vékonyak lábad egyenes szárai:
     Még szebbeken járnak a szarvas borjai.
Súgár derekadat ne csudáltasd vélünk:
     Az ánglus csikókba szebbet is szemlélünk.
Még fejér mellyed sem oly becses portéka,
     Mert csak egy kotlós szív pompásabb hajléka.
Síma kezeiddel ne fitogasd magad;
     A márvány képektől e díszt meg ne tagadd.
Se nyakadnak ne légy oly magasztalója:
     Illene rá a cseh ló nyakravalója.
Rózsaszínnek se mondd veresses pofádat:
     Mert én veressebbnek láttam egy kutyádat.
Frizérozott hajad hosszan fedi nyakad:
     Még ez, szép Absolon! hátha cserfán akad.

Te a főbe tartod minden szépségedet:
     Megnézetem tehát Múzsámmal fejedet.
Ez jóllehet csínos s módija mostani
     Még sem merne reá a cinke szállani.
Éppen, míg még el nem száradt a törzsökje,
     Ilyen volt a Jónás fél-érésű tökje.
Csak elől is volna egy keveset lompos,
     Hordhatná a nyájba az első kolompos.

Nincsen hát, barátom! benned egy bakma is,
     Amely meg ne volna még a baromba is.
Úgyis a természet nem ugrik. S ha igaz,
     Hogy ember s majom közt nexus van: te vagy az.
Sőt oly állatok is elegen akadnak,
     Kik a talentomba téged meghaladnak.
Becsűlnek táncodért? ne modd azt kérkedve,
     Több becsűlőt talál még egy oláh medve.
Erős vagy s levered az erőseket is?
     Erősebb az ökör s levér tégedet is. -

Íly tarka madárka vagy hát te, barátom!
     Ezzel tépett tested szárnyára bocsátom.
Lebegj te a felhőn s fitogasd magadat,
     Büszkén csattogtatván aranyos szárnyadat:
Én főldszint maradok formátlan testemmel,
     Tökélletesítvén őtet is eszemmel.
Ha ti gyaláztok is, majd mondják valakik:
     Kár, hogy az a szép ész oly rút házba lakik!

A magyar gavallér

Gavallérok minden nemzet közűl telnek,
Kik a néző szemtől csudát érdemelnek.
Mindeniknek cifrán csillog ruházatja,
De magát a magyar dicsőbbnek mutatja.
Ah, dícsőbb egy magyar gavallér levente,
Nagyobb méltóságot ád a magyar mente,
Melynek zőld posztóját ragyogással szántja
Gazdagon pazérlott arany paszamántja.
Ázsiai veres nadrág fénylik rajta,
Mutatja, hogy ő is véres magyar fajta.
Arany sarkantyúja peng karcsú csizmáján,
Hármóniás ütést tesz ezüst szablyáján.
Almásszürke csődör lovát táncoltatja,
Lejtős fordúlással kerengve ugratja.
Tűndöklő serényje játszik a szellővel,
Az arany szerszámra hányja gőges fővel.
Most büszkén rúgkapál, majd harsogva nyerít,
Orrán sebes szellőt fúvall és tekerít.
Ragyog hátán selyem posztóval vont nyereg,
Csótárján az arany meánder tekereg.
Merőn megűl rajta vitéz leventája,
Nem mozdúl semmije, csak a bokrétája,
Melynek kócsagtollból kötött szála között
Az arany boglárba a fény megütközött.
Csillámló pirossa nyusztos kalpagjának
Szégyeníti haját az ánglus dámának.
Barna szemőldöke s hollószín bajússza
Képének pirosló tejét büszkén ússza.
Bársonyszín hajai a széltől suhognak;
Reátekergődzött szárnyain lobognak.

Az ő arcáját is szerelem igézi,
De e szerelem is őbenne vitézi.
Ettől sem puhúl el egy magyar gavallér,
Szívében Vénus is, Bellóna is elfér.
E kettő ád néki kettős ékességet,
Felséges kellemet s kellemes felséget.
S amilyen volt Hektor, mikor fegyverbe állt,
S Andromakhéjától csókok között megvált,
Oly szerelmes vitéz a magyar gyermeke,
Ez a szép természet nagyságos remeke!

Az 1741-diki diéta,

vagyis:

A régi jó magyar szív
Saját királyihoz hív!

Kántáta IX énekekben.

Személyek:

A magyarok karja.
A Hír.
A prímás, R. Sz. B. herceg, galántai gróf Eszterházy Imre, esztergomi érsek.
A haza Géniusa, Magyarországnak angyala.
A régi vitézek karja.
Mária Terézia, Magyarország nőkirálya.
A nádor, erdődi gróf Pálffy János fővezér.
A Duna.

A dolog történik a pozsonyi királyi várban, az országgyűlés
alkalmatosságával, szeptember 19-dikén, 1741.

I. Ének

A magyarok karja

Egy

Éljetek, nagyságos rendek,
     Kik nagy őseink nyomába
     A magyar nemzet dolgában
     Most is öszvegyűltetek.

Boldogítsatok bennünket
     S vélünk édes nemzetünket,
     Melynek állandó javára
     Éljetek, mind éljetek!

Mind

Éljetek, nagyságos rendek,
     Boldogítsatok bennünket
     S vélünk édes nemzetünket;
     Éljetek mind, éljetek!

Egy

Terjesszétek, óh nagy lelkek,
     Nemzetünknek régi fényét
     S a királyi ház reményét,
     Melyet vét csak bennetek.

Mind

Boldogítsatok bennünket,
     S vélünk édes nemzetünket,
     Melynek állandó javára
     Éljetek mind, éljetek!

Egy

Így fog a király s az ég is
     Venni szárnya óltalmába,
     S a jövő idők folytába
     Élni fog majd híretek.

Mind

Boldogítsatok bennünket
     S vélünk édes nemzetünket,
     Melynek állandó javára
     Éljetek mind, éljetek!

Éljetek, nagyságos rendek,
     Kik nagy őseink nyomába
     A magyar nemzet dolgába
     Most is öszvevegyűltetek.

II. Ének

A hír

Hatalmas rendek! óh, vitézi vérből
Kisarjazott nemes magyar vitézek,
Ti bőlcs személyek, akik híreteknél
Sokkal nagyobbak vagytok,
Kik e királyi várba feljövétek,
Hogy a magyar nevet naggyá tegyétek.
Örűl tinéktek a sebes Dunának
S a kék Tiszának partja víg örömmel,
Mert a magyar hazának régi díszét
Tibennetek szemléli tűndökölni.
Ah, boldog nép! az ég takargat téged,
A csendes békesség lakik hazádban,
Örvendetes hang zengedez hegyedben,
Minden határid bátorság keríti,
Termékenység csepeg minden meződre,
Szent nyúgalom s öröm lebeg feletted,
Ah, boldog nép! az ég harcol melletted.
De ah, reszkess, de ah, rettegj, magyar nép,
Mert ellenséged ellened kizúdúlt
S dühöskedő sereggel
Rohan határaidra,
Pusztít, öl, éget és kevély dagállyal
Rabolja a sok kincset,
Melyből kezedre verje a bilincset.
Feldúlta már Itáliát egészen,
Berontott a csek főldre tűzzel, vassal,
A dölyfös franc ellepte táborával
A Rénus szép vidékét;
Mindenfelé elterjedt már az ínség,
A jajgatás hallik minden határon,
Bellóna vérengző vasostorának
Csapási már mindenfelé dörögnek,
Alatta a ledöntött népek nyögnek.
Közel, közel van, óh nemes magyarság!
Ez a veszély, ez a csapás hazádhoz,
A lángok már a Karpatusra sütnek,
A sok jajszó feléd jön a Dunával,
Az ellenség rettenti már határod,
Szabad törvényed és királyi széked.
Ah, hív magyar! ha kedves
Előtted a szabadság,
Ha boldog lenni kívánsz
Királyod óltalmában;
Menj, míg a tűz be nem ront Dáciába.
A bátorság menthet ki s a sietség:
Ah, kelj ki, kelj ki hát, vitéz nemzetség!

Hajh, kelj ki boldogságodért,
     Törvényedért, királyodért,
     Vezessenek nagy tetteid
     Nagy őseid nyomába!

A had szomszédid égeti,
     Hazádat is rettegteti,
     Rabol, pusztít a francia;
     Hajh, kelj ki a csatába!

Kar

Rabol, pusztít a francia;
     Hajh, kelj ki a csatába!

III. Ének

A prímás

     Méltóságos urak, jó hazámfiai,
Tekintetes rendek, országunk nagyjai!
Kellő orcátokon űlnek a hazai
Igaz szeretetnek fényes vonásai.

     Elég igaz magyar van még közöttetek,
Kik előtt féltő kincs régi becsűletek,
Nemes, tiszta s bátor még a ti szívetek:
Ah, élnek boldogúlt őseink bennetek.

     Szemeim e házban még sokakat lelnek,
Kik vitézi nevet méltán érdemelnek,
Úgy van! nagy lelkeik bennetek lehellnek
A nagy Attilának s a vitéz Lehelnek.

     Mennyi sok veszély volt s inség hajdanába,
Mely sereggel rontott ez árva hazába,
Mennyi veszedelmek voltak egy summába,
Melyek rettentettek, de mind csak hiába!

     Mennyi ellenségink s rablóink voltanak,
Kik dühös népekkel reánk rohantanak,
Hogy hazánkat s minket főldig raboljanak,
Gyermekinkkel együtt bilincsre hányjanak!

     De dicső atyáink, bajnoki lélekkel
Küszködvén a rájok tódúlt veszélyekkel,
Megtartották nékünk tulajdon vérekkel
Ősi szabadságunk minden törvényekkel.

     Hazánkban szabaddá lett minden szegelet,
A nyomorgatásnak, inségnek vége lett;
Ah, űljön sírjokon az érdem s tisztelet,
Szent árnyék lebegjen áldott hamvok felett.

     Tudom, ti sem fogtok tőlök elfajúlni,
Királyt, hazát készek lesztek megbosszúlni,
Készebbek a harcon vitézűl kimúlni,
Mint a magyar névvel homályba borúlni.

     Tudom, hogy a fényes dicsőség várába
Mint mentek bé elhúnyt őseink sorába,
S azt a fegyvert, amely szolgált a hazába,
Rakjátok a jó hír örök templomába.

     S amely véreteket szerelmes hazátok
S királyotok mellett a harcon ontjátok,
Azzal nagy nevetek s vitézi próbátok
A halhatatlanság falára írjátok.

Ah, már előre képzelem,
     Hogy e királyi védelem
     Sok századig fog élni.

Magyarjaim! kívűl, belől
     Mind a ti lelketek felől
     Fog e világ beszélni.

Tisztelnek a királyok is,
     S ezért gondjok lesz rátok is,
     Hatalmas bajnokokra.

Utóink áldnak tikteket
     S örömmel teljes könnyeket
     Hullatnak sírotokra.

IV. Ének

A génius

(Egy fényes felhőben leszáll magyar rendek közzé, körűlvétetvén
a vitézek karjától.)

Leszállván a mennynek fényes udvarából,
Szent István és László örök trónusából,
Lehozván e boldog vitézek lelkeit
És e századbéli fátumok könyveit,
Kedves magyarjaim! jövök tihozzátok,
A ti pártfogótok szavait halljátok!
Megindúlt szerető szívem sorsotokon,
Segítni óhajtok édes hazátokon:
Megszántam a dűlni kezdő Pannóniát,
Megszántam a magyart s azt a jó Tréziát,
Kit azért adattam az égből közzétek,
Hogy benne egy kegyes helytartóm nézzétek;
Hogy ő gyógyítsa meg hazátok sebjeit,
Ő rakja fel ennek öszvedűlt köveit;
Hogy a magyar névnek dicsősége légyen,
S minden panaszt a ti szátokból kivégyen;
Hogy boldogságtokat az égig emelje
S közöttetek saját személyem viselje.

A kar

Ez a kegyes királyné,
     Kit a nagy Károly nemzett,
     Hogy benne minden nemzet
     Tiszteljen jó anyát:

Ez a kegyes királyné
     Lesz néktek hív anyátok,
     Alatta kis hazátok
     Sok boldogságot lát.

A génius

De ím, az ellenség magát öszveadta
S az én felkentemet haddal megtámadta,
A frígyesek az ő híveit gyilkolják,
Örökös országit pusztítják, rabolják.
Rátok is a véres kardot kezdik fenni,
Ah, ha ők rajtatok erőt fognak venni:
Ama boldogságban részetek nem lészen,
Melyet a végzés tart számotokra készen,
Mert én Tréziának kinyertem az égbe,
Hogy soká lehessen anyátok egyvégbe.
Ez a jó királyné, még az meglátjátok,
Kiveszi a porból és szennyből hazátok,
S a magyar főld az ő lelke idejétől fogva,
Mint nagy Lajos alatt, virít mosolyogva.
S mihelyt a trónusba az ő kegyelme lép,
Arany időt számlál a szegény magyar nép.
És az apolgató békesség ölében
Örűlnek a múzsák a magyar Tempében.
Talpokra állanak a ledűlt törvények,
Élelmet, pártfogást kapnak a szegények.
És negyven esztendők csendes folyásában
Az öröm s boldogság lakik a hazában.
A nagy Terézia mindkettőt megójja,
Igazság s kegyelem lévén őrállója.
Kiterjeszti kisded országtok határát,
Pompásan felrakja Buda s Pozsony várát,
És ami szépség van Pozsonyba s Budába,
Mind bésummálja azt a nemes gárdába.

A kar

Ez a kegyes királyné,
     Kit a nagy Károly nemzett,
     Hogy benne minden nemzet
     Tiszteljen jó anyát:

Ez a kegyes királyné
     Lesz néktek hív anyátok,
     Alatta kis hazátok
     Sok boldogságot lát.

A génius

És bár ezek fényes jótétemények is,
De lésznek ezeknél még fényesebbek is,
Melyekkel a hazát előre biztatja
E kegyes anyának felséges magzatja,
József, kinek nem lesz a világon párja,
Ki minden országit maga öszvejárja;
Hogy megesmérhesse saját jobbágyait,
Hogy megorvosolja a nép panasszait,
Hogy a porba fekvő virtust felkeresse,
Az érdemet fényes oltárra tehesse.
Csak tíz esztendeig fog országolni ő,
De íly nagy bajnoknak elég tíz esztendő.
Mert ha felszámláljuk nagyságos tetteit,
Századnak mondhatjuk minden esztendeit.
Ah, nagy uralkodó! előre képzelem,
Hogy a szent igazság, az erkőlcs, értelem,
A szép tudományok minden mesterséggel,
A jó gazdasággal és a vitézséggel
Általad a régi por közűl kinőnek
S a magyar nép előtt becsűletbe jőnek.
Sok boldogtalannak te lész édesatyja,
Éretted könnyeit sok árva hullatja,
Téged áld az őrűlt, a néma, a siket,
Te vigasztalod meg, József! mindeniket.
Te, mint koronádnak fényes súgárával,
Bétőltöd a főldet virtussal, példával.
Jobbágyid imádják nevedet, mert véled
A Mátyással megholt igazság feléled.
Barátid tisztelik felséges nevedet,
Minden ellenségid rettegnek tégedet.
A fagyos sark alatt fekvő Szibéria,
A marokki forró partok s Barbária
A kelet és nyugot határitól fogva
A te érdemidtől zengedez harsogva.
Te bírsz virtusával minden királyoknak,
Te fogsz fényes példát adni mindazoknak,
S ha Friderik nagyobb lészen mindeniknél,
József! te nagyobb fogsz lenni Frideriknél.

A kar

József! nevedbe minden
     Nagy virtusok megvannak,
     Örűl sok nemzet annak,
     Örűl a főld, az ég.

E név egész világon
     Fog nyerni tisztelőket,
     Ez a jövő időket
     Megékesíti még.

A génius

A József tűndöklő országa végtére
Elmúlván, új öröm-idő áll helyére;
S jóltevő angyalát a várt békességnek
Megadja Leopold minden nemzetségnek.
És hogy minden lélek légyen néki híve,
Az ő kincse lészen jobbágyinak szíve.
El is vész alatta a jaj s a siralom,
Trónusán fog űlni a köz nyúgodalom.
Boldogság keríti pásztori pálcáját,
Bőség gyémántozza áldott koronáját.
Ama kedves Sándor kegyelmes szívével
Fog segédje lenni nádorispány névvel
Őtet közétekbe ő azért bocsátja,
Hogy légyen a magyar nemzetnek barátja.
Ah, e jó magzatnak és e jó atyának
Országlása lelket ád a két hazának!

A Kar

E két dicső személyek
     Bár hirtelen kimúlnak,
     De sírba nem borúlnak
     Jótetteik soha.

A hív magyar mindenkor
     Kívánja emlegetni,
     Nem fogja bétemetni
     A vén idő moha.

A génius

Az ő esztendeik, fénylő virtusokért
S a magyar nemzettel közlött jóságokért,
A Tréziáénál még többek lennének,
És a Józsefénél jobban fénylenének:
De hogy megáldhassa az ég Pannóniát
S adhasson egy másik Ferencet s Tréziát,
Fel fogja magához e boldog párt venni,
S helyekbe Ferencet s Tréziát fog tenni.
Kik népét törvénnyel s hittel kormányozzák
És ama szerencsés időt visszahozzák,
Mikor első Ferenc s első Tréziának
Országokkor arany esztendők folyának.

A kar

Ah, éljen a dicső pár,
     Éljen sokáig, éljen;
     Sok szép időt szemléljen
     Ferenc s Terézia!

Hogy e felséges párnak
     Királyi oltalmában
     Örvendjen a hazában
     Minden magyar fia.

A génius

És így ha meghal is kegyes Tréziátok,
Az ég másikat fog kűldeni hozzátok,
Kit a Neápolis felséges királya,
A jövendő tollak bő matériája
S néked is kedvellőd, nemes magyar nemzet!
Sok tartományoknak asszonyává nemzett;
Ki Teréziának oly mássa fog lenni,
Hogy alig lehessen külömbséget tenni;
Ki Európának szemefényje lészen
S a magyarokkal is ezer jókat tészen.

A kar

Engedjen a világon
     A nagy Teréziának,
     A népek hív anyjának,
     Az ég sok szép időt.

Ezer királyi szépség
     Tekintetén derűljön,
     Szívén a virtus űljön
     És az nevelje őt.

A génius

Ha meghal is Ferenc, segéd-országlótok,
A bőlcs Ferenc, kegyes szívű pártfogótok:
Helyébe a jó ég fog másikat tenni,
Ki Pannóniának Círusa fog lenni.
Ha a nagy Józseffel leszáll is végtére
A királyi virtus sírja fenekére:
Ferencbe a példát kikűldi sírjából,
Kit maga tanított az ég tanácsából,
Hogy amiket ő csak elkezdett magába,
Ferenc mutassa ki saját példájába.
Ha hív jobbágyitól az őket szerető
Leopoldot sírba zárja a temető:
De az ő jó szíve minden virtusával
Köztök fog maradni felséges fiával.

A kar

Mindnyájokért Ferenc lesz
     A népek édesatyja,
     S azoknak megmutatja,
     Hogy hív egy pásztor ő.

Az ég megáldja őtet,
     Kíséri a dicsőség,
     A víg öröm s a bőség
     Alatta visszajő.

A génius

Ha a magyar nemzet kedvellő Sándorban
Hazátok angyalát tészitek a porban:
Az ég a nemzetnek siralmát megszánja,
S József Sándor helyett lesz nádorispányja.
Ki a magyarságot úgy fogja kedvelni,
Úgy fogja hazátok díszét felemelni!
Amelynek még nagyobb s állandóbb javára
Soká gyönyörködik benne Buda vára.

A kar

Felséges nádorispány!
     Te lész Budának fényje,
     Te a magyar reményje:
     Kiért megáld az ég.

Az angyalok hatalmas
     Szárnyokkal bétakarnak:
     Teérted a magyarnak
     Nagy szíve lánggal ég.

A génius

Mit látok? előmbe mi nagy látás szaladt
A jövendő idők setét leple alatt!
Micsoda hérósok állnak ott sorjába
A királyi érdem fényes templomába!
Kezekben olajág, babér a fejeken,
Elterjedt felséges nevek a népeken.
Mennyei fény ragyog álló-képek körűl,
Hogy légyenek minden királynak tűkörűl.
Tetteik gyémántra vagynak metszve, s magok
Fénylenek, mint első nagyságú csillagok.
Ah, felséges lelkek! esmérlek titeket,
Látom képeteken a bécsi jeleket:
Ti fogtok származni a Károly házából,
Trézia, Leopold s Ferenc ágyékából.
Ti tőltitek még bé hírrel a világot,
Ti állítjátok fel a köz boldogságot.
Ti a nemzetektől ezer áldást vésztek:
Ah, felséges lelkek, ti mind nagyok lésztek!

A kar

Virágozzék örökre
     Oly sok dicső királyért,
     A nemzetek javáért
     Ez a királyi ház.

Hogy a sok fényes héróst
     Ennek minden fiába,
     Mind itthon, mind csatába,
     Imádja minden száz.

A génius

Ebből fog származni ama nagy vitéz is,
Ki, ámbár a győzőt meggyőzni nehéz is,
Megvervén a rabló francok ármadáját,
Ledőnti a kevély nemzetnek dagályát.
Ama vitéz Károlyt mondom, ki végtére
Lesz a magyar hadnak szerencsés vezére.
Ki a tágas Duna partját a Rénussal
Bétőlti nevével és sok triumfussal.
Ah, hatalmas vitéz! már látom előre,
Mint állsz ki fegyverbe a véres mezőre:
Látom, mint omlanak a francia testek,
Melyek neved s ágyúd hangjára leestek.
Látom, mint csókolják a láncból felszedett
Szabad tartományok felséges térdedet.

A kar

Ti népek, tiszteljétek
     Károly vitézi szívét,
     Mert ellenségtek ívét
     Le fogja törni ő.

Ó, halhatatlan érdem!
     Rakj oszlopot nevére,
     Tégy zőld babért fejére,
     Mely templomodba nő.

A génius

Kedves magyarjaim! mint a több nemzetek,
E császári háznak ti is örűljetek.
Hév kívánságtokat az ég meghallgatta,
Az óhajtott áldást tinéktek megadta,
Amelynek zsengéjét kegyes Tréziátok
Anyai ölébe mindjárt meglátjátok.
Meglátjátok mindjárt ama kis herceget,
Kiért mindörökké áldjátok az eget.
Máris rajta ama virtusok ragyognak,
Melyek példájában tündökleni fognak.
E' lesz ama József, a világ csudája,
Ama nemzeteknek atyja és királya.
Ah, majd magát éppen ilyennek mutatja
A második Ferenc s Trézia magzatja,
Ama kis Ferdinánd, kinek védelmére
Felkél még a magyar a harc mezejére.
Ki majd a jövendő idők aranyjában
Dícsőségesen űl atyja trónusában.
Ti boldogúlt lelkek! adjátok azokat
A paradicsomba nőtt liliomokat:
Hadd hintsem e boldog gyermek bőlcsőjére,
Melyben fekszik annyi nagy királyok vére,
Melyben fekszik ez a jövő világ fényje,
Az ég és a minden nemzetek reményje:
Hadd tudjak néki egy ajándékot tenni.
Ah, szép gyermek, te még Ferdinánd fogsz lenni!

A kar

Te Ferdinánd fogsz lenni,
     S végén a másik száznak
     Te a királyi háznak
     Szent trónusán ragyogsz.

Bőlcs lelked fog behozni
     A főldre békességet,
     És minden nemzetséget
     Te boldogítni fogsz.

V. Ének

Mária Terézia

Nagylelkű magyarim! kikben még lángol a hűség,
     Lángol az azt fedező régi vitézi erő;
Óh, ti, kik ámbátor szabadon óhajtotok élni,
     Őrizitek szentűl a fejedelmi nevet;
Kik fényes koronát kívántatok adni fejembe:
     Ím, karotok közzé most könyörögve jövök.
Most, mikor a rabolók kirohantak trónusom ellen,
     És már híveimet durva bilincsbe verik.
Ím, a németeket kicsikarják minden ezüstből,
     Már a belga s olasz várakat öszvetörik.
A dühödő franc nép országimat égeti tűzzel,
     S rám gonoszúl több-több népet a hadra loval.
Most, mikor ennyi király fenyeget sok ezernyi csoporttal,
     Most, mikor ennyi veszély árva fejemre rohan:
Bennetek, óh ti nemes magyarok! csak bennetek érzem
     A segedelmet adó hajdani lelket, erőt.
Ím, fejedelmeteket látjátok előttetek állni,
     Ím, ím, könnye vitéz karjaitokra pereg.
E keserű könnyek nem buzdítnának-e téged,
     Óh, magyar, akibe még verdes atyáid ere?
Óh, te nemes maradék, te maradnál messze azoknak
     Bajnoki nyomdokitól, sok deli példa után?
Csak te valál régen bástyája királyi nemünknek,
     Édes atyáimnak gyámola csak te valál.
Kik nyomorúlt sorsodba viszont ezen árva hazádat
     Béfogadák fedező szent koronájok alá.
Akik alatt kiderűlt országod a hajdani szennyből,
     S ködbe borúlt fényjét Dácia visszanyeré.
Íly nagy atyák vérét igyekeznék most letapodni:
     S nem buzog-é, magyarom, benned az ősi harag?
És ha az én már sírba leszállt felséges atyáim
     Érdemi gyengébbek, mintsem azokra ügyelj:
Nézzed az én benned bízó fejedelmi személyem,
     Melyet az ellenség porba tiporni akar.
S ah, amely koronát kívántál tenni fejemre,
     Ennyi dühös néptől menteni kelj ki, magyar!
Férjemet és magamat bátor lélekkel ajánlom
     A te vitézséged s gondviselésed alá.
Ímé, mint mosolyog tireátok gyenge szemével,
     Melyen máris egész Ausztria fényje ragyog.
Nagylelkű magyarok! buzdúljon szívetek erre.

(Felemeli a félesztendős Józsefet.)

     Vessetek e csecsemő hercegetekre szemet.
Még ez virtusival bétőltheti északot és délt,
     Még e' hazátoknak gyámola s atyja lehet.
Óh, ti e hérosok magvát s Európa reményjét
     Porba ne hagyjátok dűlni időnap előtt.
Légyetek e' mellett bokor ellenségei ellen,
     Kik tűzzel-vassal perzselik ősi javát.
Hát mikor egy asszonyt s egy gyermeket annyi királyok
     Kívánnak dühösen rontani, mint az ölyűk:
Nem tüzel-é, magyarom, szívedbe a hajdani hűség?
     Nem ragad-é fegyvert érte vitézi karod?
És ha egyéb nem hajt, e könnyek zápora hajtson,
     Mely rebegő szómat mély özönébe nyeli.

Mert óh, vitéz nemzetség!
     Ha nem leszel segítség,
     Majd trónusom ledöntik
     S tán vérem is kiöntik:
     Ah, légy erántam hív!

De jaj, meggyűlt felettem
     A kín s ajkam lezárja:
     Ah, szóljon énhelyettem
     E néma könnyek árja,
     Ez elfojtódott szív.

VI. Ének

A nádorispán

Haljunk meg, vitéz bajtársim! haljunk meg királyunkért,
Álljunk, álljunk véres bosszút ő érte és magunkért.
Jobb dicsőséggel meghalni a hottestek halmain,
Mint gyalázattal tapodni atyáink szent hamvain.
Több már ezer esztendőnél, hogy itt lakik a magyar,
Mégis minden próbák között magyar maradt a magyar.
Megtartotta becsűletét mind a világ láttára:
Hát ugyan mi lennénk-e már annak gyalázatjára?
Hát ugyan mi fajúlnánk el nagylelkű őseinktől?
Mi kóldúlnánk-é kegyelmet gyáva ellenséginktől?
Mi csörgetnénk-é idegen láncot szabad létünkre?
Mi tétetnénk örök nyerget győzni tanúlt népünkre?
Ah, előbb, mintsem azt lássam, felkötöm fegyveremet,
S vitéz módra trombitaszón végzem el életemet.
És ha e példára nem lesz senkinek is készsége,
Rajta! - haljon meg énbennem nemzetem dicsősége.
Bosszankodva beszélem el Árpádnak és Lehelnek,
Hogy elfajúlt unokái asszonyszívet viselnek.
És ha minden könnycseppeket, amelyek lehullának
Felséges szeméből magyar hazánk királynéjának,
Elárasztott ellenséges vérhabbal nem mostok le:
Azt a magyar szívhez illő kardot mind rakjátok le,
Melyet hajdan nagyapátok az ellenségnek fene. -
De megvér a magyar névért a magyarok istene!
Megéritek még valaha, hogy az íly puhálkodás -
- De hová, hová ragadsz el, méltatlan bosszankodás?
Hiszen mind magyarok ezek, mind nagylelkű magyarok,
Akiknek én most asszonyi ruhát szabni akarok.
Tudom, mind magyarok vagytok, ráesmerek nememre,
Vitéz tűz szikrája pattog szemetekről szememre.
Melyet ha rettenthetetlen orcáitokra vetek,
Atillát, Hunyadit látom és Kinizsit bennetek:
Így űlnek elhúnyt őseink s bajnokink egysorjába
A vitéz lelkeknek szentelt dicsőség templomába.
Tudom, hogy azt a víg órát békételen várjátok,
Melyben a trombiták nemes serkentését halljátok,
Melyben megmutathassátok a haza ellenségén,
Hogy most is magyaros kar van a magyaros kard végén.
Úgy van, vitézségtek mellett magam állok tanúba,
Én, én magam tapasztaltam azt minden háborúba,
Mikor vélem űzvén s vágván az ellenség táborát,
Együtt vitézkedtünk, együtt nyeltük a harcok porát.
Véres fegyverünkkel együtt vágtattunk a csatába,
Együtt mentünk trombitaszón nagy Hétmogor nyomába. -
Vajha az ég visszaadná hajdani jó erőmet,
Vajha visszatérítené elhanyatlott időmet,
Mellyel három királyomnak hűségesen szolgáltam
S minden hadi veszedelmet magyar szívvel kiálltam:
Víg lélekkel nyargalnék ki az ellenség nyakára,
Megreszkettetném még egyszer a Pálfi név hangjára!
De bár megfáradt testemben az erek már megfagytak,
S esztendeim terhe alatt vállaim leroskadtak:
Mégis felvészem e kardot reszkető markomba is,
Ikrás ez az ellenségnek aludt vérétől ma is.
Jertek, óh vitéz bajtársim! haljunk meg királyunkért,
Jertek, álljunk véres bosszút ősi szabadságunkért.
És ha nem sokat tészek is vén létemre köztetek,
Legalább őseink útját megnyitom előttetek.
És ahol ez ősz haj látszik, s ahol legsűrűbb tűz ég:
Arra tartsatok, magyarok! Ott Pálffy s a dicsőség.

Rajta, óh vitézek!
     Rajta! menjünk harcra,
     Várnak ellenségeink,
     Verje őket arcra
     A mi fegyverünk.

Ójjuk a magyar hazát;
     S a kegyes Teréziát:
     Bár a puska csördűl,
     Bár bombi dördűl,
     Meg ne rettenjünk!

(Az ősz Pálffy kivonja a kardját: utána az egész magyarság
felzendűl: "Haljunk meg a királyért és a magyar hazáért!" Ilyen
szók harsognak azalatt, míg a vitéz magyarok, a következendő
harcdal zengése alatt a házból kivont karddal s fegyverzörgéssel
kimennek.)

VII. Ének

A magyarok karja

Egy

Óh, magyar vitézek!
     Akiknek szemében
     Bátor lelket nézek
     Mársnak fegyverében:
     Jertek mind, kövessük
     Pálffy fővezért.

Kardra, óh vitézek!
     Haljunk meg hazánkért,
     És Teréziánkért
     Ontsunk drága vért.

Mind

Kardra, óh vitézek!
     Haljunk meg hazánkért,
     És Teréziánkért
     Ontsunk drága vért.

Egy

Scytha nagylelkünkkel
     Őtet béfedezzük,
     Scytha fegyverünkkel
     Őtet védelmezzük!
     Ezt ha végbevisszük,
     Nyertünk drága bért.

Mind

Kardra, óh vitézek!
     Haljunk meg hazánkért,
     És Teréziánkért
     Ontsunk drága vért.

Egy

Jó becsűletünket
     Ezzel is nagyítsuk,
     Szép magyar nevünket
     Bé ne mocskosítsuk,
     Mely egész világon
     Már az égig ért.

Mind

Kardra, óh vitézek!
     Haljunk meg hazánkért,
     És Teréziánkért
     Ontsunk drága vért.

(A szőnyeg lefoly)

Licenza

VIII. Ének

(A theátrumba hirtelen nagy zúgás és vízomlás hallatik, melyre
a muzsika lármáson zeng rá; a habok közzűl feljön az öreg Duna,
amint a poétai festés kívánja, kezében van az ő nádból, sásból és
cserfából kötött koszorúja; feje németesen, mellye magyarosan,
lába pedig törökösen van felőltöztetve; egy oszlophoz áll az ő
hétágú villájával; szól, és a habok azonnal lecsillapodnak, a
muzsika halkal elmúlik.)

A Duna

Álljatok, egy kisded haladékra megálljatok itten,
Habjaim, e fényes várnak négy tornyai mellett:
S e nemes országnak míg e városba sereglett
Rendeihez szóllok, csillapítsátok le dagálytok.
Halljátok meg, örök bércek, ekhózzatok, erdők,
Rengjetek, óh partok, paloták, zendűljetek öszve!
A Duna szól, mely annyi kövér főldekre lefolyván,
Sok gályákat emel hátán, sok réteket öntöz:
A Duna szól; magyarok, szavamat fületekbe vegyétek!
Még mikoron hajdan ti se voltatok, őseitek se
Voltanak; én voltam, még a kezdetbe az Isten
Zsámolyszéke alól a légyen szóra születtem.
Jól tudom én, mi esett hajdan Európa vidékin,
Még a régi idők történeti jutnak eszembe.
Még elmémbe forog, mint jött e főldre Balámber
Scytha vitézeivel, mint nyertenek ebbe hatalmat
Árpád és ama hét kapitányok véres erővel.
Még jól emlékszem sok tábori ütközetekre,
Melyekben magyaros szívvel harcoltanak a ti
Őseitek, zeng még a hadak lármája fülembe,
S úgy tetszik, most is sok ezer nép fegyvere zördűl
Partjaimon, sok ezer paripák nyoma porzik az égre,
És most is vizemet sok test, sok dárda dagasztja,
Melyeket a vérnek tajtékjai hempelygetnek.
Most is az ellenség tüze közt a régi vitézek
S a magyar őszeknek hadi tábora rémlik előttem.
Most is az öszvekevert viadal felhőnyi porában
Látom atyátoknak kardját villogni szemembe.
Nem volt semmi veszély, sem semmi próba előttök,
Melyre vitéz szívvel ki ne mertek volna rohanni
Őseitek, ha királyt s országot védeni kellett.
Jól tudom én, milyen szókkal harsogtanak akkor
Partjaim és e hegyek, mikor e vár kőfala mellett
A bosszú, a halál dörgött ki az égre keményen
Nagyjaitok száján, mikor a nagy Trézia mellett
Akkori nagyjaitok kardra s paripára kelének.
Él is az ő tetemes hírek még sírjok után is,
Él a népek előtt, neveket kíséri dicsőség.
S a lemenő nappal Gánges bámúlva beszéli
Tetteket: Én magam is minden partommal örökre
Hirdetem áldandó bajnokjait a magyar égnek.
Míg csak az ő székén a Trézia gyermeki űlnek,
Míg a szent István koronája apostoli főn lesz,
És Magyarországnak védelme fog Ausztria lenni:
A ti atyáitokat Bécs és Európa becsűli.
Hát ti is, íly nagy atyák nagy magzati! annyi vitézek
Szép maradéki! ugyan nem fogtok-e annak örűlni,
Hogy van most alkalmas idő, amelybe megújra
Hajdani hűségtek jeleit napfényre tegyétek,
És a Márs mezején kardot pengessetek ismét.
Hát nem hív, nem erős magyarok vagytok ti is osztán?
Hát ti királyotokért s a hazáért hadra kiszállni
Nem mernétek-e már? Ím, néktek is újra kinyílik
A jó hír ösvénye megint, amelybe nagyokká
Lettek atyáitok is, mikor éles fegyvereikben
A haza védelmet lele, s a nagy Trézia gyámolt.
Merjetek, óh magyarok! tudom én, hogy bennetek is forr
A viadalra szokott bátorság s hajdani hűség,
Jól tudom én, hogy még készek vagytok ti csoportban
Jó fejedelmetekért s a hazáért harcra kimenni:
Rajta tehát! s míg még nem üténd kezetekre bilincset
A dühös ellenség, kardra s paripára, vitézek!
Rajta, vitéz lelkű magyarok! Kell győzni tinéktek!

A kar

Győzni kell tinéktek!
     Légyetek csak hívek,
     Népeteknek szívek
     Bátor és vitéz.

A királlyal együtt
     A köz boldogság is,
     Sőt mind a világ is
     Kardotokra néz.

IX. Ének

A sokaság

Várnak ellenségeink!
     Rajta! menjünk harcra,
     Verje őket arcra
     A mi fegyverünk.

Ójjuk a királyt, hazát!
     S bár a puska csördűl,
     Bár a bombi dördűl,
     Meg ne rettenjünk!

A had

Kiütvén zászlóját a had véres atyja,
     A halál s írtózás szelén lobogtatja.
Pattantja Bellóna rettentő ostorát,
     Keresztűl nyargalja öldöklő táborát.
Rettegés, félelem futnak szekerébe,
     Dühösség szikrázik mindegyik szemébe.
Ezek elől nyargal az egyenetlenség,
     Emiatt támadott még minden ellenség.
A forgószelekkel csatáznak hajai,
     Zőld tajtékot túrnak kékűlt ajakai.
Egy bágyasztó szélben a Halál kíséri,
     Éh torkát egy gazdag vacsorához méri;
Ijjesztő orcával tekint a másikra,
     Sárga karjain űl az aludt vérikra.

Végre a trombiták bús harsogására
     A fegyveres rendek űlnek paripára;
Rettentő lármával, zörgéssel rohannak,
     Hol a vér mezei már kiszabva vannak.
Amerre csak dühös ármadájok szaladt,
     Reng a megréműlt főld dübögések alatt.
Az ágyúk megterhelt méhe nagyot dördűl,
     Belőle a halál egy bombin kigördűl:
Utána az apró halálok repűlnek,
     Melyeket a puska-golyóbisok szűlnek.
A halálos füst a levegőt nyargalja;
     Felmászván, a magos felhők hasát nyalja.

Nem írhatom tovább reszkető kezemmel,
     Az írtózás elhal képzelődésemmel.
Te szelídebb Múzsa! fuss el e scénáról,
     Ne gondolkodj ilyen gyász materiáról.
Vannak Helikonnak csendesebb rózsási,
     Hol zúgnak az édes örömnek forrási;
Itt pengesd az estvén ezüst lantocskádat,
     Elvetvén borzasztó hadi trombitádat.
Mert ha egy dalomat Rózsi helybe hagyja,
     Nagyobb vagyok, mint egy Tamerlán hadnagyja!

Az én vagyonom

Ugyan tehát mit érsz azzal,
     S mi hasznod e munkába,
     Hogy kincseid nagy halmazzal
     Gyűjtöd bé a ládába?

A te szívednek bálványja
     Az epesztő fösvénység,
     Gyötör csalárd ragyogványja,
     S titkon öl a szegénység.

Te a felsőbbek udvarát
     Éhen és szomjan lesed,
     A nagyok záros pitvarát
     Szívszakadva keresed.

Melyben azoknak lábait
     Örvendezve csókolod
     S ezzel hiánosságait
     Érdemidnek pótolod.

Te nem sajnálsz mászni porba
     S másoknak rabja lenni,
     Csak hogy szabad légyen sorba
     A több rabokkal menni.

S eképpen nyert érdemeid
     Ruháidra varratod,
     Szolgaságod szép jeleit
     Azokon fitogtatod.

Végre fellengős palotát
     Rakatsz a felhők között,
     Amelybe bíbort s tafotát
     Az öt világ kötözött.

A szegénytől gráciádat
     Sok grádicsra emeled,
     Tőle készűlt palotádat
     Még magad is tiszteled.

De légyen ez a szerencse,
     Légyen tiéd, barátom!
     Sorsom ettől az ég mentse.
     Becsesb az én sajátom.

Egy helyhez nem kötelezem
     Én gyönyörködésemet;
     S így magam le nem vetkezem
     Szabados tetszésemet.

Minden, ami csak szépíti
     Az egész természetet,
     Bennem a gondot enyhíti,
     Ha rabszíjjára vetett.

Az éneklő madarkákkal
     A szép napot tisztelem
     S a csendes etéziákkal
     Élesztgetem kebelem.

Ha sétálok, szép útamon
     Liliomon sétálok
     S kevélykedve a Salamon
     Dicsőségén járkálok.

A hegyek hűs forrásai
     Lelkem feléleszthetik,
     Ezt a gazdagok borai,
     Óh, ezt ritkán tehetik.

Édes anya a természet,
     A bujaság mostoha,
     Ez legtöbbször elenyészett,
     Az nem változik soha.

A gyönyörűség karjait
     Itt kinyújtja énnekem,
     S pengetvén lantom húrjait,
     Édesíti énekem!

Az ekhóhoz

Panaszimat óhajtással
     Kettőztetem, óh!
Jer az eget jajgatással
     Kérni, bús ekhó!
Te vad havasok kősziklája,
Te szomorú, Ekhó hazája,
Jajgass vissza reája!

Panaszimat óhajtással
     Kettőztetem, óh!
Jer az eget jajgatással
     Kérni, bús Ekhó!

Útravaló a Múzsához

Múzsa! megszűnt a diéta:
     Szűnni kell már néked is.
     Tán ha a magyar poéta
     Nyér jutalmat, - nyersz te is.

Az estvéhez

Jövel felénk hűs szárnyadon,
     Jövel, szép estve, már!
     Kecsegtető sugáradon
     Vénus szerelme jár:
     Sok lyányka a nyugvó padon
     Téged pihegve vár.
     Jövel felénk hűs szárnyadon,
     Jövel, szép estve, már

S te, aki szép vagy, mint maga
     E fényes esti tűz,
     Szűz Manci, szűzek csillaga,
     Nyugodj le, tiszta szűz!
     Már Ámor is kiballaga,
     Vigyázz - nyilára fűz.
     Szűz Manci, szűzek csillaga,
     Nyugodj le, tiszta szűz!

Derítsd ki házunk ablakát,
     Te nyájas égi jel!
     S Mancim fehér mellyét s nyakát
     Kezed rózsázza fel. -
     Szűz Mancikám, jó éjtszakát,
     Neveddel alszom el!
     Szűz Mancikám, jó éjtszakát,
     Neveddel alszom el!

Az én címerem

Kérded, kedves emberem,
     E titok mi részbe áll,
Hogy legkedvesb címerem
     Egy elharvadt rózsaszál:
Én egy rózsát kedvelék,
Benne nagy kedvet lelék:
     Jaj, de ő elhervadott
     S nékem íly címert adott.

Barátomnak

Ilyen dorgálást, barátom,
     Tőled már sokszor hallék,
Hogy magam miért bocsátom
     Úgy el, bár vidor valék?
Mért vagyok most olyan gyáva,
Aki másszor, mint egy páva
     Voltam a felőltözött
     Víg gavallérok között?

Azt is hányod a szememre,
     Hogy most bús, komor vagyok,
És hogy már ifjú létemre
     Mindenemmel felhagyok,
Én, ki másszor a lyánykákat
És egész kompániákat
     Kedveltetni jól tudám. -
     Úgy van: Lillát bírtam ám.

Most pedig már bús kedvébe
     Szívem csak szomorkodik,
Őltözöm csak neglizsébe,
     Két orcám halványodik;
Nem kedvellek társaságot,
Sem leányt, sem cifraságot. -
     Úgy van: Lillát fájlalom. - -
     Óh te, eltűnt angyalom!

Bálint napja

Apropos, bizony majd el is felejtettem,
Hogy én komáromi poétává lettem.
Az eszem-iszom közt nem is jut eszembe,
Hogy egy-két rozsdás vers van itt a zsebembe.
És az ha terhekre nem lesz az uraknak,
Szoktak-e hallgatni, mikor vígan laknak?
De a vers másként is meg nem kedvetlenít,
Sőt a lágy főből is tud csinálni zsenít.
Csak elolvasom hát; aki nem hallgatja,
Flaskót emelgethet, fogát piszkálhatja.
Addig a gavallér és dáma egymással
Karta-biankázhat szemmel s lábnyomással.
Egy íly örömnappal örömképpen bánjunk,
A mi Bálintunknak minden jót kívánjunk.
Ontsunk ezer áldást zengő tiszteletttel,
Szórjuk rá a tarka vivátot tücettel,
A vígasság minden ábrázatban űljön,
A jókedv a boros kancsókba kerűljön.
Aki haza készűl, vagy pedig szomorú,
Fejébe fonassék tövisből koszorú.
De aki másokkal örvendezve múlat,
Firól fira szálljon benne az indúlat,
Hogy unokái is mondhassák, ha megholt:
Az én jámbor apám víg szívű ember volt.
Habzó glázlikat ki kell innni salvéval,
Ha megárt öntsük le fekete kávéval.
Egyszóval a kedvet ki-ki úgy megcsapja,
Amint azt mindentől várja Bálint napja.

*

De meg csak azt mondom, hogy igyunk, vígadjunk,
A borból holnapra egy cseppet se hagyjunk.
De most már jó volna azt is említeni,
Hogy Bálintot miként kelljen köszönteni.
Kezdjük hát: Élj, Bálint, sokáig, sokáig,
A szőlőt plántáló Noénak napjáig,
Annyi napig, ahány kövekkel kirakják
A vármegye-utcát, ha ugyan kirakják.
Úgy kerűlje a kár, bánat házad táját
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Hogy abba a vígság örök fészket rakjon,
Melybe bonthatatlan nyúgodalom lakjon.
Az egészség, áldás öszvefont karokkal
Táncoljon pitvarod környékén azokkal.
Nemzetes kapitány és vitéz prókátor,
Itthon nagytanácsú, kívűl erős, bátor,
Ki egyszerre viselsz Verbőczit s lódingot,
Vedd kedvesen tőlem e szál rozmaringot.
Ezt általam Vénus teneked kűldeti,
Te pedig add annak, ki érdemelheti.
Hazádnak szolgáltál ekkoráig sokat,
Illő hát kedvedre élni a napokat.
De tudod, hogy sem más, sem Verbőczi nem ád
Megelégíthető vígságokat reád.
Utóljára is csak Cithere fog lenni,
Kinek karjai közt meg tudjál pihenni.
Pihenj is meg végre, mert megérdemletted,
Hymen hűs szárnyakkal lebegjen feletted.
Úgy sem bírsz már önnön szíved birtokával,
Kerítsd haza hát azt nemes rablójával,^[115]
Hogy mennél hamarabb fiaid legyenek,
Kikből szolgabírák s majorok teljenek.
Végre, ha elvégzed főldi vitézséged,
S invalidus fővel a sír befog téged,
A feltámadási insurrectióval
Mennyei kvártélyba szállj trombitaszóval.
Te pedig, szent Ivo, prókátorok szente,
Kit tisztel sok apró kard és rövid mente,
Tegyél ma druszáddá bennünket s légy velünk,
Velünk, kik ma néked ünnepet szentelünk.
Többször is ejts ilyen kedvre recidivát,
Most pedig kiáltsuk: vivát Bálint, vivát.

A nemes magyarságnak felűlésére

     Te, ki hideg vérrel nézsz a szerencsére
S szelíden mosolygasz az irígy mérgére,
Te, ki gyenge hangon pengetvén hárfádat,
Békével danoltad bús és víg órádat,
Alacsony sorsoddal ki megelégűltél,
Melyben sok bőlcsekkel s nagy lelkekkel űltél,
Múzsám! - Emelkedj most feljebb minden hadnál,
Zengjél vitézeket s légy nagyobb magadnál.
Hagyd el a magános réti violákat,
Ahol zengedezted Ámort s gráciákat,
Ahol az ártatlan múlatság berkében
Jácint koszorúkat fűztél a Tempében,
Köss szárnyat magadnak s tábori lármával
Rendítsd meg Parnasszust dobbal, trombitával;
Melynek hallatára zengjen a főld s az ég,
Vitézidnek pálmát szedjen a dicsőség,
Magadat a jó hír s hazád magasztaljon,
Előtted az irígy s a halál meghaljon. -

     Ha régen érzette a hadi poézis
Neszét a sanyarú spartai vitéz is,
És bátor lélekkel ment ellenségire
A sánta Tírtéus sánta verseire:^[116]
Hát a magyar nemzet, aki nagylelkű is,
Nemcsak vitéz, hanem nemes érzésű is,
Nem buzdúlna-é fel a vitéz érdemre
Magyarhoz magyarúl tett serkentésemre?
Halott atyáink is, kik hadra termettek,
Egyűgyű versekbe szedték, amit tettek,
S azt énekelgették virtusok hírére
S az ifjú leventák felserkentésére;^[117]
Kivált mikor vége lévén a csatának,
Scytha szertartással áldumást ivának.^[118]
Maga mikor evett a vitéz Etele,
Íly éneklőkkel volt palotája tele.^[119]

     Én is hát, nagylelkű leventa^[120] magzatok!
Ha nem mehetek is harcra utánatok:
Legalább féloldalt, trombitás módjára
Buzdítlak titeket a harcra, csatára.
Rajta, vitéz ifjak, bajnokok, pajtások,
Ím, hívnak a dobok, fegyverropogások.
Már leng a lármától Stíria erdeje,
Ki van már néktek is szabva a harc helye.
Ez az a nemes hely, hol sárt kell állani
S a halál kezéből babért aprítani.
Itt vívik hazánknak sok hadra nőtt fia,
Itt áll a dicsőség, hol több a francia.
Ím, már a trombiták rekedt rivadtára
Reng a magyar bércek megdöbbent határa.
Sok siralmas sípnak visítnak éneki,
Kopognak a zörgő doboknak feneki.
A puskák erdeje tűzláng közt megcsördűl;
Közte a mennydörgő kartács, bombi dördűl;
Közepén a füstnek, a tűznek, a pornak
Tenger kardja villog mind a két tábornak.
Az ordító lárma, a ló nyerítése,
A fegyverropogás, lábak dübögése
Rendítik a főldet, a havast, üreget,
Verik a port, füstöt s a temérdek eget.

     Egyfelől a virtus, az érdem, dicsőség,
A rettenthetetlen bátorság, erősség
Nézik a vitézek tettit a csatába
S béróvják a jó hír gyémánt oszlopába,
Hol már sok dicsőűlt vitézink látszanak,
Kik a magyar égnek Átlási^[121] voltanak. -
Másfelől a halál s a rémítő vázat
Hányó félelemmel a kudarc, gyalázat
Guggolnak a kétség alacsony vőlgyében,
Egy gyászos ciprusnak^[122] setét erdejében,
Ahol a félénket, tunyát eltemetik,
A feledékenység kövét reá vetik.
De ez helyben kevés magyar fit találunk,
Mert még a félénkség kűl-portéka^[123] nálunk.

     Mint mikor a Tátra^[124] kősziklás bércéről
Sűrű felhő száll le Karpatus széléről,
S az éthert megúszván a felszél szárnyain,
Másikba ütközik Mátra kőszálain,
S nem akarván egy is útat adni másnak,
Dühös-tornyosodva rohannak egymásnak,
Rettentő dörgéssel, villámmal, menykővel
Küszködnek az égnek mezején erővel;
Amit csak útjokban a főldön találnak,
Abból irtóztató prédálást csinálnak,
Város, falu, erdő, hegy, vőlgy mind puszta lész,
A réműlt palóc fél, hogy a világ elvész:
Így csap itt a csata öszve a csatával,
A vitéz magyar nép a franc ármadával.
Lángok kavarognak, ahol öszveütnek
Melyek már a Szala bérceire sütnek.
A lárma Pozsonytól Brassó végéig zeng,
Mindenütt a puska csörög, s a szablya peng.
Felkél a nemes nép, pattan paripára,
Hogy hazánkért vívjon Dentmagyar^[125] módjára.
Mindenik közűlök hadi lángot lehel,
Mint elhúnyt eleik, Tuhutum vagy Lehel.^[126]
Atyjok dicsőségét kívánják nevelni,
S a nemesi nevet duplán érdemelni:
Mert nagy őseihez nem lehet érdemes,
Aki csak azoknak virtusáról nemes.

     Légyetek valódi nemesek hát ti is,
Így nyerték azt régi hazánk nemesi is.
Légyetek hűk, bátrak, védelmező karok;
Légyetek vitézek, egyszóval - magyarok.
Verjétek hátra a kevély ellenséget,
Mely már a széleken pusztít, öl és éget.
Ah, ha ti nem fogtok bajvívásra menni;
Rövid nap jármot fog mindnyájunkra tenni,
És zsákmnánya hányván kevés vagyonunkat,
Koldússá s szolgává fog tenni magunkat.
S Budán - szabadságunk ősi centrumában,
Hol Atilla s Mátyás lakott hajdanában -
Budán vét majd véget becses törvényünknek,
Ott fog szabni adót dicső nemzetünknek.
Ugyan hát egy nemes, egy vitéz nemzettől
Várhatni-é, hogy ő megijedjen ettől?
Várhatni-é, hogy ő béhunyt szemmel nézze,
Mikor a hazáért hull annyi vitéze?
S hogy ő veszteg űljön, mikor egy vad népnek
Pusztító tábori széle felé lépnek?
Ah nem! felségesebb vér pezseg őbenne,
Mintsem egy köz veszélyt szívére ne venne;
Készebb a csatának mezején kimúlni,
Mint hazáját lássa lángokba borúlni.

     Tudom, ti is, akik versem olvassátok,
E szókra csördítni kezditek szablyátok,
Törlitek kétfelé perge bajusztokat,
Magyarúl mutatván magyar haragtokat.
Ne is rettenjél meg, óh nemes nemzetem!
Nagy még benned a szív és erős a tetem.
Számra, hosszú kardra csak félénkek néznek,
Tízzel kell felérni egy magyar vitéznek. -
Hát már a sok hitvány csecsebecse között,
Mely hozzánk a szomszéd főldekről kőltözött,
Béjött a félénkség puha módija is?
Nem! magyar emberek maradtunk mi ma is;
Készek halált állni pajtásink javáért,
Gyermekink, rokonink megmaradásáért;
Ezekért megvetjük a halált s életet,
Mert mind a kettőnél erősb a szeretet.
És mintsem ezektől a franc elszakasszon,
Testek s testünk előbb vérözönt árasszon;
Vérhabbal csináljuk szigetté főldünket,
Mégsem hagyjuk könnyen édes mindenünket.

     Kivált a ránkmaradt ősi dicsőségnek
Amely szikrácskái még mellünkben égnek,
Azok tűzzé válván, mint annyi istenek,
A jó becsűletre s hírre serkentenek.
Ugyan ha íly méltó hadra nem szállanánk,
Vagy a vér mezején hátat fordítanánk,
Hogy mernők a magyar nevet, korcs létünkre,
Elpirúlás nélkűl felvenni nyelvünkre?
Mit szólna Etele, ha hozzánk felszállna,
S magyar unokáit, bilincsben találna?
Mit szólna, ha látná e népek bírója,
Hogy gyermekin csörög egy incfinc békója?
Mit mondana Árpád? - Uszubú^[127] hadnagyunk
El nem hinné rólunk, hogy magyarok vagyunk,
S megfosztván a deli névtől korcs nemünket,
Nemes útálással hagyna itt bennünket.

     De legközelebbről mint vélekednének
Gyermekeik felől ama vitéz vének,
Kik buzgó lélekkel gyűltek hajdan egybe,
Tréziáért vívni hétszáznegyvenegybe? -
Ímé, serkentsen fel ez atyák példája,
S halljátok, mint buzdít egy jó öreg szája:
"Fiaim! ha kedves még magyar hazátok,
Ha a magyar nevet még nem útáljátok,
Ha pezseg még az a szittya vér bennetek,
Melyet apáitok véréből vettetek,
Ha az ő fiaik nem szégyelltek lenni:^[128]
Ne szégyeneljetek a harcra kimenni.
E nemes indúlat zendített fel minket,
Mikor a burkusra fentük fegyverinket,
Mikor annyi bírós ellenség torkába
Maroknyi népünkkel állottunk csatába.
Sem burkus fortélyja tőrbe nem ejthete,
Sem más népnek száma meg nem rettenthete.
Hányszor vertük kevés néppel a francokat,
Hogy nyakkal sem győzték a magyar kardokat!
Ez a büszke nemzet akkor a Rénusnál
Nem látott nagyobbat a magyar virtusnál.
Voltak is hatalmas vezérink akkorba,
Kik lelket öntöttek a magyar táborba,
Pálffy és Batthyány, kik után harmadik
Volt a Berlin várát elprédáló Hadik.
Eleget szól a hír több íly hazafiról;
Kivált a pálmát nyert vitéz Nádasdyról,^[129]
Ki többre ment vélünk egy rajta szavával,
Mint más kűlső vezér minden taktikával,
Ki pajtásnak híván s vitéz barátjának,
Szívet adott ezzel minden katonának:
Ah, hirdesse őtet mind a négy kerűlet,
Nyúgodjon vitézi porán a becsűlet! -
De lésznek néktek is derék vezéritek,
Kiknek fényes nevét jól esmérhetitek.
Eszterházy, Pálffy, Splényi és Mészáros,
Akiknek hírével már bétőlt sok város.
Alvinczy lesz feje e nemes tábornak,
Mint fő segédje a felséges nádornak.^[130]
Ezek fognak ama fővezérek lenni.
Kik a magyar nevet naggyá fogják tenni;
Ezek alatt űltök ti is paripára,
Ezek alatt mentek pálmáról pálmára. -
Óh, vajha megnyerném régi épségemet,
S megifjítana még az Isten engemet,
Vajha ama napok visszatérhetnének,
Mikor szemközt álltam a burkus tüzének:
Fiaim! legelső lennék a csatában,
Legelőször fognék fegyvert a hazában!
De minthogy a bennem megfagyott vitéz vér
A belső buzgásnál már egyébre nem ér:
Ti, fiaim! ti, ti körmönfont termetek,
Minthogy még erőben vagytok, ám menjetek.
Ti menthetitek meg hazánknak széleit,
Ti dúlhatjátok le a franc seregeit.
Rajta! űljetek fel, lőjjétek, vágjátok!
Ha mi megverhettük, ti mért ne tudnátok?
Rajta! csak menjetek, fiaim! ellene:
Hordozzon a magyar seregek istene!"^[131]
Íly nógatására egy öreg magyarnak
Felűlni csak holmi gyávák nem akarnak:
De ti, kiknek jobb vér szállott szívetekre,
Nem buzdúltok-é fel lelkesen ezekre?
Azt a nemes mozgást nem próbáljátok-é,
Mely csupán a hadra termett magyaroké?
Igen! e magyar szók olvasása között
Ősetek nagy lelke belétek kőltözött.
Rajta! én is mondom, űljetek hát lóra;
Szép dolog marsolni dob- s trombitaszóra!
Mikor a lobogó zászlók árnyékában
Megy a magyar egymás hív pajtásságában,
S beszélvén egymásnak a régi napokat,
Új virtussal hozzák életre apjokat.
Óh, a tivéletek én is elmehetnék
S a magyar virtusnak tanúja lehetnék
És láthatnék annyi szép vitézt egyszámban:
Ezt kívánnám legfőbb jó gyanánt hazámban!
De ha végezési az irígy Párkának
E szép szerencsétől engem megfosztának:
Legalább Múzsámat tinektek szentelem
S vitéz tetteteket az égig emelem.
Majd mikor a francról győzödelmet hoztok
S borostyános fővel honunkba marsoztok:
Azonnal hattyúi szárnyamat felvészem,
Pindus kőszálait véle megtetézem,
Megtőltöm torkomat trombita-hangokkal,
Hirdetem hazámnak bajnokit azokkal;
Hadd zengjék a Duna s a Tisza partjai,
Ekhózzák Karpatus erdős kőszálai,
Hadd mondják a Donnál, Rénusnál, Ararnál:^[132]
Hogy nincs hatalmasabb vitéz a magyarnál!
Élni fog nevetek a halál vőlgyén is,
S halhatatlan leszek általatok én is. -

*