1803

Serkentés a Múzsához

Jer! magunknak fűzzünk szárnyakat,
     Hogy ama bérces kőszálakat
     Megtetézhessük azokkal,
     Láthassuk várát az ízlésnek,
     Hol a múzsák a sok elmésnek
     Fejét fűzik babérokkal.

A halhatatlanság felette
     Öröm templomát építette,
     Amelyben megholt a halál.
     Itt, ki szerette a múzsákat,
     Nevével kérkedő táblákat
     Merő gyémántokból talál.

A dicsőségnek trombitája
     Érdemét harsogva fúkálja
     Mindenütt a nemzeteknek;
     Ezt a hír felvévén szárnyára,
     Viszi a világ négy sarkára,
     S fülébe zengi ezeknek.

Századjai az elmúlásnak
     Általadják őtet egymásnak
     És megőrizik hűséggel;
     És mikor sírjára mutatnak,
     Örömnek könnyeit hullatnak,
     Koronázván dicsőséggel.

Népei a fagyos éjszaknak
     S kik a forró nap alatt laknak,
     Hirdetik, ki volt Homérus!
     Örömmel tapsolnak őnéki
     A Gángesnek gazdag környéki,
     Visszaekhózik Ibérus.

Vajha énreám tekintene
     Nyájas szemekkel Melpómene,
     És éneklője lehetnék!
     Úgy mind halált, mind más veszélyt s kárt,
     Mely a legnagyobbaknak is árt,
     Bátor lélekkel nevetnék.

A feléledt pásztor

Thyrsis

     Amott, hol a nyájas patak
Köveccsin játszadoz,
Laurám a zőld fűzfák alatt
A vőlgybe szunnyadoz,
Én addig e kopár kövön
Panaszlok, jajgatok
S a déli nagy hévség alatt
Miatta bágyadok.
Én kértem úntalan
Szívét; de hasztalan.
Te jőjj most, gyenge szellet!
S lengvén hajfürtje mellett,
Súgd néki ezt, hogy Thyrsise
Végsőt lehellett.

Laura

     Megállj, haldokló pásztorom,
Tartóztasd lelkedet!
Tartóztasd! óh, mert lelkem is
Lelkedre éledett.
Altomba éppen, édesem,
Terólad álmodám,
Midőn Zefir keservesen
Nyögvén fuvalla rám.

     Ez a szintén megholt
Zefirke lelked volt,
Amelyre Ámor űle,
S mellyembe bérepüle;
Addig csikolt, hogy szívem is
Reád hevűle.

A versszépítő

     Ha most nem édes énekem
S nem ég poéta-tűzzel:
Ne bántsd! legyen borom nekem
Egy szív-szerette szűzzel:
Gyúl nékem is tüzem, hevem,
Poéta lesz az én nevem,
S myrtust fejemre fonnak,
Miként Anákreonnak.

Ajánlás

Kazinczy! Főldy! Kik belőlem
     Már-már poétát tettetek,
Kérlek, vegyétek el ma tőlem,
     Mit rég megérdemlettetek.
Csekély ugyan, csekély ajándék:
De tégye a baráti szándék
     Naggyá előttetek!

Az anákreoni versek

     "Vad jámbusid, barátom!
Hadd zengjenek szerelmet."
Így szóla Árkilok-nak
Anákreon szelíden.
De ő saját szülöttit
Nem engedé szerelmes
Dalokkal elpuhítni.

     E szóra öszvezajdúl
A két öreg poéta.
Közzéjek ugrik Ámor
S apróra tépi mérges
Jámbussit Árkiloknak.
Ambróziába mártja,
Szerelmivel behinti;
Liéus is, leszállván,
Máslásba megfereszti.

     Mind felszedé örömmel
Anákreon magának;
S mindjárt boros, szerelmes
Dalokra verte őket.
Énnékem is belőlök
Egy-két csomót ajánlott
Bor és szerelmetesség
Csepeg belőle, látod.

A hévség

     Az égető kutyácska
A zőld mezőt aszalta;
Miatta Flóra hímes
Virági haldokoltak,
Fonnyadtak a ligetnek
Zöldségi megkonyúlva:
A főld egész határi
Alélva bágyadának.

     Énbennem is van egy tűz.
Mondják, hogy az Kupídó,
Én nem tudom, ki légyen,
Nem esmerem nevéről;
Elég, hogy ég melyemben
S emészti nagy hevével:
Szemlátomást betegszem
És már alig lehellek.

     Tegnap leszálla csendes
Cseppekkel egy esőcske,
Megáztatá az erdőt
És a mezőt vizével:
S ím, a beteg virágok
Mindjárt feléledének,
A kókkadó falombok
Zőld színbe jöttek ismét.

     Óh, vajha énreám is,
Az én alélt fejemre
Egy ílyen éltető víz
Hűs cseppje harmatoznék!

A leánykákhoz

     Ti szent Idáliának
Kacér szemű leányi!
Ti minket istenítő
Nyilakkal öldököltök.
Mikor levert erőnkön
Feláll királyi széktek,
Reánk bodor kacajjal
Nehéz bilincset üttök.
Ti mézitalt ajánltok,
Ha maszlagot kevertek;
Ha nyűgbe vertek is ti,
Lágy bársony az s virágszál.

     Óh, kellemek szülötti!
Ez a ti martaléktok
Gyönyörködik s örömmel
Hever bilincsetekben.

Lillához

     Leányka! hű szerelmem
Tüzét miért kerűlöd?
Ne félj; ez a beteg szív
Dobog csupán tenéked:
Ez a te birtokodban
Nyög és imádja képed.

     Leláncozott rabodtól
Ugyan miért remegsz hát?

A búkergető

     Ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak.
Ki boldogabb halandó,
Mint aki nem sohajtoz?
Ki boldogabb magamnál?
Héj, vízivók! be sűrű
Pocsolyába foly világtok!

     Szép volt Filéta s ifjú,
Szerelem s dalok barátja;
De béka-módra zengett,
Csigaként tudott szeretni,
Bámúlsz-e? Vízivó volt.
Héj, víziszák! be sáros
Elmétek és világtok!

     Kancsót, fiú! veszendő
Ez élet és előlünk,
Mint egy palack bor, elfogy.
Hát kurta napjainkból
Hányat lelopnak a búk!
Mért bokrosítsam a bajt?
Miért fogyasszam éltem,
Míg a gohér virágzik?

     Iszom, ha szívem örvend.
Iszom, ha bánat éri;
S ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak.

A szeplő

Mint egy megért boróka,
Mely tiszta hóra hullott;
Mint a delin fejérlő
Rózsába bútt bogárka;
Mint a korinti szőllő
A cúkoros kalácson:
Úgy bársonyollik, oly szép,
Oly édes egy kerekded
Szeplőcske Lilla mellyén.

Ez az a kies szigetke,
Amelybe a szerelmek,
Ha keble tengerének
Téjhabja közt fürödtek,
Enyelgve szárogatják
Hajok vizes aranyját.

Ti szóljatok, reája
Hullt csókjaim! ha méltó
Dühödés-e Lilla mellyén,
Egy főldi nimfa mellyén
Imádni a hibát is?

Az álomhoz

Soká jön erre Lilla,
A hitszegő soká jön.
Jer addig, édes álom!
Jer, e setét lugasról
Hints mák-olajt szememre,
Fedezz be kárpitoddal
S a gondokat fejemről
Legyezd le szárnyaiddal.
De ha eljön a leányka:
Sem mák-olaj, se kárpit
Nem kell, magad se kellesz;
Csak menj el, édes álom!
Elmúlatunk mi ketten.

Az én poézisom természete

Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,
     Te szívborzasztó éjszaka!
     Te alvilág vakablaka!
Ti holtak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
          Setétes vőlgyei,
Ahol petécses fantomának
          Bóbiskolt Hervey!

Gyászhely! melytől lelkünk irtódzik,
     Hol minden érzésünk elhal,
     Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a semmitől kapródzik,
Csak kupressz árnyékát láthatja
          A holdnak fényinél,
Midőn azt bágyadtan ingatja
          Egy sír-fuvallta szél.

Szörnyű környék! hová a lélek
     Ha ólomszárnyakon repűl,
     Réműlve jár, alél, elhűl
S félholtan hátrál vissza vélek.
Szörnyű környék! kérkedj Youngoddal.
          Ki hantodon ragyog;
Isten veled s mord ánglusoddal!
          Én ánglus nem vagyok.

Mások siralmas énekekkel
     Bőgettessék az óboát,
     És holmi gyász-trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én íly kedvetlen embereknek
          Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
          A kedves estike.

Nékem inkább oly bokréta
     Árnyékozza képemet,
Melyet nyér a víg poéta,
     Múlatván a szépnemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak
S a mosolygó gráciáknak
Fűzzék öszve rózsaszínű újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.

Nem kell kupressz, mellyel Rácint
          Tisztelé Melpómene;
Egy kis rózsa, egy kis jácint
          Nékem jobban illene.
     Mert ez Lillám szép szemével,
     Az pedig tekintetével
Egyezvén, mindenkor lészen tűköröm;
S így mindég új dalra késztet új öröm.

Így veszem fel víg lélekkel
          Gyengén rezgő lantomat;
S majd Lillám új énekekkel
          Lelkesíti húromat,
     Míg leng a friss esti szellő,
     S szárnyán egy nárdust lehellő
Rózsában megszállnak a kis istenek
És mennybéli koncertecskét zengenek.

Lelkünkből e víg hangokkal
          Minden únalom kivész,
Mert megédesítjük csókkal
          Ott, hol tartós pauza lész.
     Bágyadt nótánk vég-szózatja
     A szép tájt elszunnyadtatja;
S addig andalgunk az esti hajnalon,
Míg egymás ölébe hullunk a dalon.

Első szerelemérzés

Ifjúságom reggelében
     Szívem bút nem szenvedett,
Míg a tündérek kertében
     Lepke-módra repkedett.

Ha belső részem hevítni
     Kezdte a szikrázó Rák:
Meg tudták mindjárt újítni
     A híves Etéziák.

Ha szomjúztak a melegtől
     Eltikkadt tetemeim:
A vőlgymetsző csergetegtől
     Felocsódtak ereim.

De most, Lilla, új tüzemnek
     Semmi enyhítője nincs,
Ah, más szomja van szívemnek,
     Más láng éget, kedves kincs!

Most a barlang éjjelében
     Déli napot képzelek,
A bikkek tömött ködében
     Az árnyéktól tüzelek.

A hűvös Etéziáknak
     Ám megnyitom kebelem,
Mégis e gyújtó fáklyáknak
     Orvosságát nem lelem.

Mit? a fagyos Bóreásnak
     Szárnya alá sietek;
De e belső gyúladásnak
     Tűzén nem enyhíthetek.

Sőt gyakran a hóba fekszem
     Ott kinn a havasokon;
S ah! fagyok, mégis melegszem,
     Nincs nekem tél azokon.

Másszor minden lankadásból
     Testem új életre jött,
Mihelyt ittam e forrásból,
     Mely zúg a bokrok között:

De most, noha csípésével
     Majd kiszedi fogamat,
Mégis északos vizével
     Ez nem óltja szomjamat;

Mert megemészti tüzemnek
     Heve minden cseppjeit,
Mihelyt lángoló szívemnek
     Éri edzőhelveit.

Eddig éltem tavasszára
     Mennykőt az ég nem vetett,
S májusi hajnal módjára
     Csak rózsákkal nevetett;

Bennem a kedvet s únalmat
     Ébreszté szelíd remény:
Ezt a kínt, ezt a fájdalmat
     Nem régólta érzem én.

Nem régólta kell szenvednem,
     Ah Lilla, kellő alak!
Ah! csak azólta van bennem,
     Hogy egyszer megláttalak.

Tudom, Lilla, e kin tőled
     Kerűlt: de nem esmerem.
Ah, árthatsz-é? Azt felőled,
     Lilla, hinni nem merem.

Hisz élettel kecsegtette
     Pillantásod szívemet
Úgy van! csak azért sértett e',
     Hogy gyógyítson engemet.

Édes keserűség

Óh, Cipria terhes igája!
Hogy kell magam adnom, alája!
     Nyakamat vas lánca keríti,
     Szívem siralomba meríti.

Nem nyughatom és csak epesztem,
Magamat sírásnak eresztem,
     Éjjel szememet le se zárván,
     Siratom balsorsomat árván,

Mint a szomorú egek éjjel
Sírnak mezeinkre le széjjel,
     Hogy enyészvén a nap, az égnek
     Tetején súgári nem égnek.

Sírok, zokogok keseregvén,
Könnyem kebelembe peregvén,
     Mint gerlice párja tavasszal,
     Nyögök, ah! sok ezernyi panasszal.

Egek! óh, egyedűl tireátok
Kérést panaszolva bocsátok:
     Jaj! enyhítsétek emésztő
     Tüzemet, mert már megemészt ő.

Szánjátok, egek, nyavalyámat,
Könnyebbítsétek igámat,
     Enyhítsetek állapotomban;
     Én tömjént gyújtok azomban.

Te pedig, kegyes angyali lélek!
Ki miatt bús életet élek,
     Nézz e szívbéli sebemre,
     Tőlts balzsamot árva fejemre.

Nézz erre galambi szemekkel:
Jobban gyógyítol ezekkel,
     Jobban egy gerlicecsókkal,
     Mint minden sebrevalókkal.

Ah, mézzel elegy keserűség!
Kínnal teljes gyönyörűség!
     Óh, Cipria édes igája,
     Hogy kell nyakam adnom alája!

A bátortalan szerelmes

Remény s kétség között epesztem
     Édes kínok közt magamat.
Most feltalálom, majd elvesztem
     Lillát s belső nyugalmamat.

Ha látom őtet, felhevűlnek
     Rabbá-esett érzéseim;
Ha eltávozik, hanyatt dűlnek
     Tornyodzó reménységeim.

Imádandó kegyes képének
     Mindennap temjénezhetek:
De egy nyájas kis istennének
     Tekintetére reszketek.

Erről bátorít, arról ijjeszt
     A tisztelet s a szerelem;
A szív emel, az éj lesijjeszt.
     Óh, csiklándozó gyötrelem!

Lelke kegyes; de negédjétől
     Ójjatok, irgalmas egek!
Szava nyájas; de egy nem-jétől,
     Mint a haláltól, rettegek.

Szeme, mint élet csillagzatja,
     Boldog napra hív engemet;
Mégis, mint a villám, meghatja
     És öszverázza szívemet.

Édes mézharmattal kecsegtet
     A nyíló rózsa ajjakán:
De hátha még halált csepegtet
     Szívemre, hogyha meg nem szán?

Óh, értem teremtett szép lélek,
     Hogy szívem ki nem önthetem!
Tőled reménylek, tőled félek:
     Terád van bízva életem.

Piros orcádnak rózsájára
     Ámor új-új pecsétet nyom,
Hószín kebled liliomára
     Lehellte az én fátumom!

De kit bélyegzett ki színedre?
     Mék az a boldog valaki?
S felőlem mit fuvalt mellyedre?
     Halált vagy életet? mondd ki!

De kímélj s adj erőt szívemnek,
     Ah, gyengén szólj sorsom felől:
Mert akármit végzesz fejemnek,
     A kín vagy az öröm megöl.

Az éjnek istenihez

Te csendes éjnek királynéja,
Endímion szép barátnéja,
     Te ott a fél felhő megett!
Ints hallgatást nárcisz pálcáddal,
S halkán nyomd pamut-hintócskáddal
     A harmattól nyirkos eget.

Te is, főldünknek férje s bátyja,
Míg a magánosság barátja,
     Coelus! terád bámészkodik,
Tekints le milliom szemeddel
S halld meg könyörűlő szíveddel,
     A hűség mint búslakodik.

Ti fájdalmim sokszor hallátok,
Ti aggó éjjelem tudjátok,
     Tudjátok, mért nem alszom én.
Ti láttátok, mely bús lélekkel,
Mely bágyadtan s könnyes szemekkel
     Kesergettem Lilla nevén.

Ah! A Lilla mennyei szíve,
Orcája, a kellemek míve,
     Megvarázsolta szívemet,
És bár Ámor kohában élek.
De tüzemről beszélni félek,
     Hogy meg ne vessen engemet.

Pedig tán nem indúlatja
A nemes lángot bészívhatja,
     Vagy, óh, vagy tán már érez is.
De hátha édes aggodalma
Más boldogabbnak a jutalma?
     Óh, félek is, reménylek is.

Ti álomhintő istenségek!
Kiknél az éji jelenségek
     Ezer formában lengenek,
Míg öszvehajlott szempillái,
Mint a tulipánt fályolkái,
     Testvéresen szendergenek:

Kűldjetek egy képet elébe,
Ki, mint én, szíve kétségébe
     Halvány, bágyadt és hű legyen,
És egybegyűlt sohajtásomnak
Ködjébe burkolva, kínomnak
     Mélységéről vallást tegyen.

Vallja meg könnyező szemekkel,
Rebegő nyelvvel, nyílt kezekkel,
     Hogy ő szép, és én szeretem.
Akkor tán édes nyúgalmában
Részt vévén a más fájdalmában,
     Ezt nyögi: Én is szeretem.

Óh, de tán most is álmot látok
Óh, akkor, akkor példázzátok
     Előmbe szép bálványomat:
Ah, mert bár eddig sok kín sértett,
E kép, e mennyei kísértet
     Visszaigézi nyugtomat.

A rózsabimbóhoz

Nyílj ki, nyájasan mosolygó
     Rózsabimbó! nyílj ki már,
Nyílj ki; a bokorba bolygó
     Gyenge szellők csókja vár.

Nyílj ki, gyenge kerti zsenge:
     Hébe nektárt hint terád,
Szűz nyakadba Flóra gyenge,
     Bársonyos palástot ád.

Óh, miként fog díszesedni
     Véled e parányi kert!
Óh, hogy óhajtják leszedni
     Rólad azt a drága szert!

Hadd szakasszalak le, édes
     Rózsaszál: szép vagy te már.
Héj, ha meglát, hány negédes,
     Hány kacér leányka vár!

Nem, nem! egy leány se nyissa
     Büszke fűzőjét terád.
Űltetőd kedves X... issa
     Néked újabb kertet ád.

Ott kevélykedj bíboroddal,
     Ékesebb bíborja közt!
Ott kevélykedj illatoddal,
     Kedvesebb illatja közt!

Az éj és a csillagok

Éltemnek fényes hórizonja
     Dűlt borzadó setétességre,
A búk mord éje gyászba vonja,
     Több víg napom nem száll az égre.
          Két szép szemecskék engemet
          Megvígasztalhatnak magok:
          Űzzétek el hát éjemet
          Ti, két halandó csillagok!

A poétákban lakó istenség

Verselők! felőletek
Hírdetik, hogy bennetek
     Lakna istenség,
Akinek lehellete
Bennetek lángot vete
     S lelketekbe ég.

Verselők! én rólatok
Íly erőt nem mondhatok,
     Bennetek van az.
Ámde kezd egy isteni
Lelket lelkem érzeni,
     Már az szentigaz.

Verselők! ez gyújtja meg
Lángomat, s csak úgy leszek
     Én is verselő.
Kérditek talám nevét,
Aki lelkemnek hevét
     Szerzi? Lilla ő.

Tartózkodó kérelem

A hatalmas szerelemnek
     Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
     Gyönyörű kis tulipánt!

Szemeid szép ragyogása
     Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
     Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal,
     Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
     Fizetek válaszodért.

A tanúnak hívott liget

Itt a liget. Zőld rejtekébe,
     Lillám, avégre hívtalak,
Hogy e cserfák setét enyhébe
     Velek szemközt állítsalak.

Ezek tanúk, ezek hallották
     Szerelmem gyászos énekét,
Gyakorta vissza is hangzották
     Búson a Lilla szép nevét.

Halld csak, Lillám! mi bágyadt szellő
     Sohajtoz fenn az ágakon.
Nézd, mint ingatja a zőldellő
     Levélt a gyenge lombokon:

Mind, mind az én sohajtozásim,
     Kik ott a fákon lengenek,
Kiket gyakor panaszkodásim
     Mellyemből feltekertenek.

Nézd, nézd, a rétnek bő harmatja
     Még mostanság sem szikkadt fel,
Bár reggel ólta szárogatja
     A nyári nap hévségivel;

Ezen magános rejtekemnek
     Mindennapos harmatjai
Az én kiszáradt két szememnek
     Saját könnyhullatásai.

Ezekkel e virágtölcsérek
     Megtelve vagynak úntalan.
Hogy e virágok íly kövérek,
     Ah, nékem az be sokba van!

A feredés

Ni, szemeim! idenézzetek!
     Ni, a rózsabokor hirtelen
     Mint megrezzent ott a vízszélen:
Ni, szemeim! idenézzetek.
     Ni, mint megbillentenek
Levelei s ágai,
Tövisse s virágai
     Hogy öszveverődtenek.
Illatozó bíborának
     Pompái elszóródának:
     Némelyek, ím, elterűltek
     A dudváknak szárain,
Mások úsznak az itt lengő
És játszadozva kerengő
     Zefíreknek szárnyain.

Ni, ni, most vigyázzatok!
De fényetek hogy rezeg pislogva,
     Hol öszvevonúl, hol dűlyed,
Most repes kacér pattanással forogva,
     Majd rettenve vak gödrébe sűlyed:
Tán biz istent láttatok?
     Ne zárjátok bé ablaktokat!
Ott nem haragos istenség látszik,
Ne féljetek, ott egy szép nimfa játszik:
     Nyissátok meg ablaktokat!
A rózsákon általfénylenek
     Sokkal szebb rózsái,
     Pirosló orcái
Melyek titeket megigéztenek.
     Ah, boldog rózsafa!
     Be nyájas nimfa
Nyugszik alatta árnyékodnak!
Ah, végy be engem egyik ágodnak!

     Ti pedig, szemeim, ti lesve vigyázzatok,
     Mit akar ott az a ti szép nimfátok?
Ni, ni, ruháit levetette,
S a rózsa tövére tette
     Maga indúl: most már nézzetek!
     A nézés istene legyen véletek!
Ahol megy! ah, mely isteni képnek kell lenni,
Mely hátúl is ennyi gráciákkal kezd jelenni?
     Vajha láthatnátok, mely szép
     A halhatatlan kép!

Ah, fordúlj erre, szép istenné!
Egek! micsoda! jaj, szemeim, mit láttok?
     Mint reszkettek?
     Mint meredtek?
     Mint fellobbanátok?
     Már kipattannátok,
     S tán golyóbiskátok
A nézés tövéből kivenné?
Ah, mit látok? irgalmas egek!
Ah! én kincsem! Alig pihegek!
     Visszanézett az én galambom, visszanézett!
S szememet, szívemet, lelkemet, mindent megigézett.

Az én Rozáliám fut amott!
     Ah, mint dobog szívem belől!
     Ah, mint olvadok mindenfelől!
     Isten! egek! jaj, elfogyok!
     Ne hagyjatok! mindjárt lerogyok.
Az én Rozáliám fut amott!
Ah, őtet, őtet láttam ott!
Ahol megy! jaj, mit látok mezítelen!
     Irígylem e vidékeknek ezt:
     Hogy látják, ami engem öl s éleszt,
S szerelemtársaimmá lesznek íly hirtelen.
     De csalódom. Ti láttok testén
Valamely leplet de mely ritka
Az a fedél, mely alatt van szívem kies titka,
     S mely lebeg meztelen Évám édenén!

E csalódás játszodtat-e titeket,
Vagy csakugyan látjátok ezeket?
     Miként pirosolnak,
     Mikor meghajolnak,
Fényes szárai,
Márvány combjai,
     Amelyeket főhajtva
     És utána sóhajtva
     Csókolnak magok
     A szép virágok. -
Vajha én most, vajha virág lennék,
Én is ilyen komplimentet tennék!
Nézd a vékony patyolat
Vigály felhője alatt
     A szerelmes zefírek mint enyelegnek:
     Ah, ezt mint irígylem e játszi seregnek!
Némelyik szép lábára tekergőzik,
Egyik kies mellye alá rejtőzik,
     Másik márvány oldalára könyököl:
     Ah, a szerelemféltés, ah, majd megöl!
Vajha én most, vajha zefír lennék,
Én is a legszebbik helyre mennék.

De látjátok, már a patakba lépett,
Mely kettőssé teszi ezt a gyönyörű képet,
     A hízelkedő habok hozzá mint tódúlnak,
     S farkok-csóválva lábához símúlnak.
Vetélkednek, az első melyik légyen,
Mely néki udvarlást csókolással tégyen.

     Már szárait,
     Már térdeit,
     Már combjait,
     Combtöveit
Nyelik el a fajtalan habok:
Ah, távozzatok, ocsmány habok!
     Ha feljebb viszitek vizeteket,
     Menten öszvegázollak benneteket.
Óh, már megőltetek!
Szerelemtárssá lettetek.
Óh, már alig látom szép mellyét,
Jaj, mint nyalogatják nyugodalmam helyét!
     Vajha én most, vajha egy hab lennék,
     Én is szerelmes testén pihennék.

Déli aggodalom

Felhágott már a nap a dél hév pontjára,
Egyenessen omlik lefelé súgára.
Küszködik a bágyadt levegőég s hevűl;
Felfortyant az egész természet merevűl.
A lankadt arató ledűl izzadt fővel,
Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel.
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
Óltja szomját a hűs forrás vize mellett,
A barmok terepély bikkfák alá mennek,
A híves árnyékban kérődzve pihennek.
A madarkák csüngnek a setét lombokról;
Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Csupán csak a munkás méhecskék zsibongnak,
Széjjel az illatos rétek között dongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
Zeng a zörgő prücsök a nap ellenében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szöcskő ugrál pattanó lábain
A hévtől elaszott fűszálak szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
A dél forró heve elől félre mennek.
Alusznak magok is a híves szellők is:
Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.
Csak némely enyelgő Zefirek játszanak,
Melyek a levelek alól kiugranak,
Cicáznak kerengő szárnnyal a bokrokon,
Lassan elenyésznek a liliomokon.
Jertek ki, óh nyájas fuvallatok, jertek,
Kik az ambróziás rózsákban hevertek;
Szedjetek mennyei szagot kebletekbe,
S úgy szálljatok hozzám e setét berekbe,
Hol a néma fáknak sírva énekelem,
Mint égeti mellyem a forró szerelem.
Ah! most is az a nap forog az eszemben,
Melyen legelőször lobbant fel szívemben,
Melyen rám csillámlott Lilla szempillája,
S tüzétől felgyúladt az Ámor fáklyája.
Ah! azólta nincsen semmi nyúgodalmam:
Még sincs e kínomért legkisebb jutalmam.
Könyörgök, esdeklek néki mindúntalan:
Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Égek, s égésimet orcámon mutatom:
De az orvoslásra őtet nem hajthatom.
Sírok: de sírásom nincs, kit érdekeljen;
Panaszlok, de arra nincs, aki feleljen.
Ah, kínos állapot! bárcsak valahára
Ennyi fájdalmimnak lehetne határa!
Átkozott perc volt az, amelyben mellettem
Elmenvén, szép gyilkos! reád tekintettem,
S Ámor mosolyogván szelíd nézésedből,
E kegyetlen lángot szívtam ki szemedből.
Vajha az ég vagy oly angyali szemeket,
Vagy oly tigris-szívhez illő érzéseket
Beléd, kedves kínzóm! ne teremtett volna:
Most szívem íly szörnyű tűzben nem lángolna.
Egyenes természet! hát rend szerént mégyen,
Hogy aki mást éget, maga jeges légyen?
Vagy Lilla is így ég? vagy szívem is fázik,
Vagy, vagy a te hitvány törvényed hibázik:
Vagy tán... Mit gondolok! Balgatag szózatok
Hisz égek, lám, mégis vízcseppet hullatok.
Olyan tűz ez, melyet gerjeszthet a jég is,
És lángokkal égvén, vizet áraszt mégis.
Jupiter is mikor esőzik legjobban,
Lángozó villámja mindég akkor lobban:
Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe,
Holott ő a legfőbb istenség az égbe?
És így hideg lehet Lilla, bár én égek...,
Félre az eszemből, systemás kétségek!
Ámor tanácsából még őt megkérlelem;
Ki tudja, tán gyengébb szívvel bánik velem?
Sírok, panaszkodom, új szókat keresek,
Előtte könyörgést tészek, térdre esek,
Lefestem kínomat sápadtan, mint félholt,
Kincsemnek mondom és... Ah, de már ez mind volt!
Mégis egy jó nézést tőle nem nyerhettem,
Eltűnt, én egy néma kőnek reménykedtem.
Vad szűz! gonosz Ámor! s te vagy ég istene?
Nem, nem: az Erynnis szűlt téged, óh fene!
Tán e nimfádat is a Styxnél nemzetted
S belé az Alektó vad szívét űltetted.
Vesszetek! Vesszetek!... Mit mondok! Óh, talám
Mindkettőt méltatlan szitokkal káromlám?
Ki tudja, ah, talám bennem van a hiba?
Járatlan vagyok még Ámor titkaiba.
Itt űlök, a nap is elhágy már engemet,
S a lelketlen fáknak mondom keservemet;
Pedig tán a kegyes szerelem nevembe
Most sugall legtöbbet ártatlan szépembe.
Keljetek fel, nyájas zefirek! keljetek,
Mondjátok meg néki, hogy hozzá sietek.

Megkövetés

Ha haragszol, megkövetlek;
     Békélj meg, szép angyalkám!
Csak azt mondtam, hogy szeretlek,
     S e szóért haragszol rám?

Ki az oka? s ki hibája,
     Hogy kellemed olyan nagy?
Hogy te, óh virtus példája,
     Szeretetre méltó vagy?

Ha téged szeretni vétek:
     Hányan esnek úgy belé?
S hogy én legtartósban vétek,
     Magam azért bűntetsz-é?

Lelj csak egyet, ki szépséged
     Látván (de mint én, úgy ám)
Ne szeressen mindjárt téged:
     Úgy neheztelj osztán rám.

És ha e szómért: szeretlek,
     Úgy kikelhetsz ellenem:
Egypár csókkal megkövetlek:
     Csak hagyj holtig vétenem.

Vagy ha e szó úgy megsérte;
     Mondd vissza, Lillám, te is:
Én nem haragszom meg érte,
     Megbocsátok százszor is.

A szépek szépe

Ti, élet balzsamát lehellő leányok,
A szépség tüzénél olvasztott bálványok,
     Kiket imád sok szív, áhítva rekszetvén
     S fellobbant óltárán a temjént égetvén,
Óldjátok le rólam gyarló kötésteket!
Nem tudlak imádni többé benneteket;
     Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
     Már az egy Lillában bésummálva látok.

Jer, szépem! mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ők csak külön kérkednek:
     Hadd mondják, akiknek van finomabb ízek,
     "Te vagy a remekkép, ők pedig a skízek,"
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek.
Szégyenljék magok közt a görög vezérek,
     Hogy ők Helenáért vesződtek Trójánál;
     Holott lehet s van is szebb személy nálánál. -

Állj ki, irígy! találj mocskot tagjaiba,
Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
     Ha valamely'k részét hibásnak mondjátok:
     Hibáztok. A szépet rútnak gondoljátok.
Ha tőlem kérditek: "Mi szép?" azt felelem:
Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
     Hogy szép mindaz, ami őbenne láttatik,
     Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Tökéletes tehát, mind így ítélhetnek,
E pompás munkája a szép természetnek:
     De én e remekben egy nagy hibát látok,
     Melyet ti, elfogott szemek, nem látátok.
Mert ámbár a pazér természet bő keze
Minden kellemeket őreá hímeze:
     Mégis íly főmívben ez egy nagy csonkúlás,
     Hogy ővéle is köz a vénség s elmúlás.

Isten! hát csak azért formálsz íly remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
     Hogy egy légyen szódat elrontó múljon-nal
     Minden gráciákat eltörűlj azonnal?
Hová tészed akkor íly dicső mívedet,
Amilyent még semmi főld pora nem fedett?
     Hadd tudjam! Sírjára rózsákat plántálok,
     S ezt írom fel: Szépek; de ez szebb volt nálok.

Jer, Lillám! csak néked lehellek, míg élek;
Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek.
     Sőt, ha majd a halál engem valahára
     Kebeledből ragad vak tartományára,
Mikor már lelketlen porrá változtatott,
Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot:
     Akkor is szikrái a hév szeretetnek
     Fagyos tetemim közt egybe lángot vetnek.

A muzsikáló szépség

Lillám! midőn szemem nézi
     Hajnal tekintetedet,
Ezer grácia ígézi
     Elmerűlt képzésemet;

Látván Citére virágit,
     Olvadni kezd kebelem,
S az egész menny boldogságit
     Szűk mellyemben viselem.

De midőn szácskád daljára
     A húrokat pengeted:
Mit érzek! minden trillára
     Szívem ölöd s élteted.

Truccol fülem a szememmel,
     És minden érző inak
Hódolnak levert lelkemmel
     Dalod bájolásinak.

A hangok virággá válnak
     Mosolygó ajakidon,
S a virágok hangicsálnak
     Teremtő újjaidon:

Mint midőn a nyílt rózsákkal
     Ékes bokor közepén
Filoméla új nótákkal
     Zeng az Ámor innepén.

Vajha rózsává válhatnál,
     Szép Lillám! egyszeribe,
S ágaid közt danoltatnál
     Fülemüle képibe!

Óh, nem lenne a vidéken
     Tenálad szebb virágszál;
Nem zengene a cseréken
     Vígabb madár nálamnál!

Nyíló kelyhedet megszállnák
     A szerelem isteni,
S a nimfák versenyt próbálnák
     Érzésim énekleni.

A versengő érzékenységek

Lilla! kellemességednek
És mosolygó szépségednek
     Ínt-ébresztő balzsama
Érzésimet megszédíté,
Megbájolá, részegíté,
     S perre indította ma.

Köztök nagy csata lázadott,
Melyet az abból támadott
     Szép dicsőség okoza,
Hogy melyik az, ki tégedet
Megérezvén, felébredett
     S nékik ennyi jót hoza?

Mindenik nagy hevességgel
Perlett, hogy e dicsőséggel
     Bírjon a többek felett.
Ílyformán szóltak egymásnak,
Míg a heves civódásnak
     Lelkem által vége lett.

Szaglás

Tudjátok-é? hogy magatok
Másfelé andalogtatok,
     Más tárgyon szúnyókálva;
Mikor a táncnak őltözött
Szépség leányai között
     Lilla eljött sétálva;

Mikor egy zőld hársfa mellett
Egy kis szellő rámlehellett
     Ámbróziás illattal:
Melyet mihelyt észrevettem,
Inatok felébresztettem
     Édes csiklándozattal.

Látás

Elsőben is mély álmomból,
Tévelygő andalgásomból
     Nemde én pattanék ki?
Látták éles nyilaimat,
Villámló pillantásimat
     A múlatság környéki.

Míg tüzes szemem sokára
Ráakadt a szép Lillára
     S féloldalt reácsapott;
Ah, mikor a több szem között
Látásunk öszveütközött
     S egymástól lángot kapott;

Ah, mikor szűz pillantása
S elevenebb kacsintása
     Kétszer az enyímre lőtt:
Bezzeg mind felpattantatok,
Bezzeg eloszlott álmatok,
     Mely lankasztott azelőtt.

Lebegő bársony hajain,
Elefánttetem vállain
     Mely szép színek játszottak!
Rózsát mosolygó ajaka,
Hószín mellye, márvány nyaka,
     Ah, miként elragadtak!

Hallás

Hát mikor mély sóhajtása
S bágyadt hangon tett szólása
     Ébredt fülembe hatott?
Édes ájulás lepett el,
Mely egy mennyei élettel
     Kecsegtetett, bíztatott,

Mikor mellé ereszkedtünk,
S végre, hogy sok kérést tettünk,
     Ezt mondotta: szeretek!
Ah, e szóra vérünk égett,
És minden elevenséget
     Ti is levetkeztetek.

Mikor mézes beszédjére
Örök hűséget ígére
     S íly bíztató hangon szólt:
"Szeretek! Téged kedvellek,
Csak néked élek, lehellek,
     Míg be nem féd a sírbólt."

Akkor óh, mert e szavának
Oly édességi valának,
     Hogy élet ömlött belénk
Egy legédesebb mennyei
Öröm gyönyörködései
     Kezdtek repesni felénk.

Mikor kedvesének mondott,
Elvett minden bút és gondot
     Ez az édes nevezet;
És hízelkedő nyelvének
Mézén locsogó szívének
     Mindnyájunk temjénezett.

Tapintás

Közte a temjénezésnek
S e mennyei ihletésnek,
     Kezeim felemelém,
És jótételét hálálván,
Ez imádni való bálván
     Szent testét megölelém.

Ah, halhatatlan istenek!
Mit érzettem! ah, milyenek
     Voltak gyenge karjai,
Melyek mikor rám hajoltak,
Nálok gyengébbek nem voltak
     A rózsák harmatjai.

Mellyét Ámornak melege
Olvasztván, gyengén pihege
     Bíbor fátyola alatt.
Kezemet tévén szívére,
Sűrűn vert; és minden vére
     Hozzám örömmel szaladt.

Mint a hó a nap hevétől,
Úgy az ő tűz-szerelmétől
     Mind elolvadva valánk.
Életünk belé kőltözött,
S ölelő karjai között
     E világnak meghalánk.

Ízlés

Mit ér a szép gyümőlcs maga,
Bár kedves a színe, szaga,
     Ha jó ízzel nincs tele?
Ti csak Lilla szépségére
Bámúltatok s méz ízére
     Egyiktek sem űgyele.

Nincs a nektár olyan édes,
Amelyet tőlt Ganymédes
     Jupiter csészéjébe.
Óh, nem bír az annyi jókkal,
Hacsak azt egy ílyen csókkal
     Fel nem vegyíti Hébe.

Íly mannával nem kínálja
Gazdag lakosit Panchaia
     Vagy más déli tartomány.
Ennél édesebb itala
Bármely királynak sem vala
     Óh, mennyei adomány!

Óh, méznél édesb ajjakok,
Minő nektárt csorgattatok
     Rózsaszín kelyhetekből!
Mely kellő csókok valának,
Melyeket kőlcsön szopának
     Hév ajjakim ezekből!

Lelkem

Mit civódtok? ah, szűnjetek,
Híveim, mit versengetek?
     Csak Lillát imádjátok.
Lebegjetek gyönyörűség
Szárnyain s az örök hűség
     Pontjára mozgassátok.

Miolta kellemit velem
Éreztettétek, tisztelem
     És imádom azolta.
Rabja vagyok rabszíjjain,
Rengetvén nyájas karjain,
     Szívem hozzá csatolta.

Én párját nem tapasztalok.
Néki élek, néki halok.
     Ő énnékem mindenem.
Jer, Lilla! jer; érzésemet
Mind ébreszd fel és engemet
     Ne hagyjál veszteglenem!

Az eltévedt lélek

Ah! hová repűltél,
     Lelkem, s mely felé?
Lilla száján űltél:
     Hol vagy? ott vagy-é?

Annyi sok csókokban,
     Ah, hova levél?
Ott vagy-é? azokban
     Senki meg nem lél.

Látom már; azokb' a
     Bíborokba űlt
S a habzó csókokba
     Torkig elmerűlt.

Ott evez sietve
     A partok felé.
Kis nyilát nevetve
     Nyújtja Ámor bé.

Ennek szálacskáján
     Már a partra ért
S a partok rózsáján
     Nyúgalomra tért.

S tán por-sátoromba
     Már belé se jő:
A paradicsomba,
     Abba alszik ő.

Lágy sohajtozások!
     Melyeken eltűnt,
Míg a csókolások
     Árja meg nem szűnt,

Ah, legyezgessétek,
     Míg ott andalog,
Lengve rengessétek,
     Míg nyúgodni fog.

Lillám szácskája

Óh, Lilla! Lilla! halld meg
     Kellő hatalmadat.
S mely'k isten adta, valld meg,
     Íly bájos ajkadat?

Midőn te mátkatályúl
     Egy csókot adsz nekem:
Szívem merőn elájúl,
     Elhallgat énekem.

Szácskád magára nyitja
     A szájat és szemet,
A mennybe andalítja
     Nektárja lelkemet.

Ajkad virági szebbek,
     Mint rózsa bíbora,
És csókid édesebbek,
     Mint a Tokaj bora.

Habozás

[Vitéz]

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
     Örömmel megválnék tőled, komor város,
     Ha menésem az övével lenne páros.
De mely édes örömtől kell megfosztatnom,
Ha nem lehet szép hívemmel itt múlatnom,
     Ha északra lakik már ő, én meg délre,
     Ha csókokat raggatnom kell csak levélre.
          Óh, iszonyú búcsúvétel,
          Mely egy áldott szívtől vét el!

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
     Öszveütném sarkantyúmat, megindúlnék,
     Még e város felé háttal sem forúlnék.
De egy égő szívet hagyni magánosan,
Mely kivűlem beteg lenne halálosan,
     Nem engedi a szövetség s a szerelem,
     Mely lángoló tűze által harcol velem.
          Óh, milyen két szörnyű gond főz!
          Egek! Lilla! Ah, melyik győz?

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
     Vígan tenném fel lantomat szekerembe,
     Ha őtet is űltethetném az ölembe.
De ki előtt kell danolni már énnekem?
Egypár édes csókot kitől nyér énekem?
     Ki bíztatja Múzsám édes mosolygással?
     Ki önt belém lelket egy fél pillantással?
          Árva Múzsa! árva író!
          Óh, lesz-é egy biztató szó?

Nem hagyom itt ezt a várost, mert nem lehet,
Mert Lillától szívem búcsút nem is vehet.
     Nem mehetek; tartóztatnak szent kötelek,
     Szívem gyengébb, mint meg tudna víni velek.
Múljatok hát, szép szándékok! maradjatok,
Ha Lillát is el kell hagynom miattatok.
     Lemondok a dicsőségről, bár szeretem,
     Csakhogy ezen gyöngy kincsemet megvehetem.
          Őérte megvetem mindazt,
          Ami tőle különszakaszt.

Lilla

Hagyd itt, hívem! ezt a várost, bár nehezen,
Bár szeret is szegény Lillád s könnyez ezen.
     Hagyd itt! Szívem kebeledben fog gyúladni,
     A tiédnek az enyímben kell maradni.
E hév csókban, melyet szádra ragasztottam,
Lelkem minden indúlattal kibuzgottam.

Vitéz

Vedd el te is ezt éntőlem, kegyes lélek!
Csak árnyékom megy el; magam benned élek.
     Kellemes szűz!

Lilla

     Ah, kedves hív!

Ketten

Ne félj: néked dobog e szív!

Az utólsó szerencsétlenség

     Zokoghat még egy betűcskét
Belőlem a fájdalom?
Ejthetek még egy könyűcskét
Utánad, szép angyalom?
Bús elmém rajtad tűnődik;
Csak kíván, sóhajt, gyötrődik
Édes, fojtó képzetek!
Mind ez, amit tehetek,

     A természet a törvénnyel
Szívemben ellenkezik,
Most is szoptat a reménnyel
S nem hiszi, hogy vétkezik.
Lámpási a bőlcsességnek
Előttem hiába égnek;
Nékik szunnyadozni kell,
Mihelyt az egyet lehell.

     Óh, mennyit vívok kínommal!
Küszködésim mely nagyok!
De, jaj, nem bírok magammal:
Érzem, hogy beteg vagyok.
Képződésim tüzeskednek,
Roskadt inaim csüggednek.
Hát oly bűn a gyengeség.
Hogy megverné azt az ég?

     Velőt szívó lángjaimtól
Fejem nehéz, zúg, szorúl;
Bennrekedt indúlatimtól
Szívem dobog, mellem fúl.
Már nem tudok mást mit tenni,
Csak érezni és szenvedni.
Lelkem, testem hólt-beteg,
Menny, főld, kincsem, bocsáss meg!

     Kínálkoztak orcájáról
A fejlő rózsabimbók,
Cúkorral folyt ajakáról
Minden szó és minden csók
Annak a főldi Kellemnek,
Ki asszonya volt szívemnek,
Míg én, boldog martalék,
Lánca s karja közt valék.

     Szeme bíztatott, öldöklött;
Ölt, s gyógyított másfelől;
Tiszta hószínnel tűndöklött
Mellye mind kívűl, belől;
Lelke vídám, mint a hajnal,
Szíve jó volt, mint az angyal:
S ah, ez a paradicsom,
Mely engem a sírba nyom.

     Boldog órák! amelyekben
Szíve kúlcsát bírhatám
S a meghitt enyelgésekben
Lelke lángját szíhatám.
Midőn ezer tördelt szókkal,
Ezer pecsételő csókkal
A hit egymáshoz csatolt;
S gyanúnk mégis édes volt.

     Gondolván, hogy boldogságunk
Még csak kezdő-félbe ment,
S már is kinyílt mennyországunk
Egymás karján idelent:
Mint a szőllő támaszával,
Mint a repkény a bikkfával,
Egymásba csimpalykozánk,
S ég, főld, mind mosolyga ránk.

     Már azt hittem, hogy ha készen
Állnak is száz szélveszek,
Az én Lillám enyím lészen,
S én a Lilláé leszek.
Megvakúlva, siketűlve,
Szándékom kormányján űlve
Kergettem a drága jót,
S a révnél törtem hajót!

     Hah! e szépség ritka mívét
Prédára kell tartanom
És szívemhez forradt szívét
Vérrel kiszakasztanom.
Óh, ne hagyjátok, szerelmek!
Vagy öljetek meg, gyötrelmek!
Kinek szíve másnak jut,
Csak szeretni s halni tud.

     Most a tenger sík pusztáját
Érzem, de nem láthatom,
A haboknak lágy szikláját
Őröngve tapogatom.
Óhajtalak, messzi partok!
De tőletek mégis tartok.
Amit bús lelkem talál,
Zaj, homály, kétség, halál.

     Hah! mint dördűlnek, ropognak
A világ két sarkai,
Mint lobbannak, mint villognak
A mennydörgés szárnyai:
Ah, gyászos fény, látom, látom
A puszták közt szép sajátom,
Jajgat az elhervadt hív,
Kúcsolt kézzel engem hív.

     Látom únszoló sírását:
Rajta nem segíthetek.
Hallom kétes sikóltását:
De az egek siketek.
Állj meg! állj, te irgalmatlan!
Íly nemes rabra méltatlan
A te ólomkebeled:
Ámort miért terheled?

     Hasztalan! csúfol futtában
És gázolja szívemet;
S a törvény bújnyik-várában
Lebékózza kincsemet.
Engem pedig, ah, egyszerre
A zaj bécsap a tengerre.
Jaj, nekem víz, néki tűz!
Szegény ifjú! szegény szűz!

     Óh, mért nem hagyod véremmel
Láncát felolvasztani
S minden könnyét száz gyöngyszemmel,
Óh rabló, megváltani?
Mért állsz őrt, mint ama sárkán,
A szép aranyalmák árkán?
Nem ízled te azokat;
Mért marsz el hát másokat?

     Vagy mért nem ölsz meg méreggel,
Hogy ne látnám kínjait
Annak, ki örök meleggel
Tartja szívem lángjait?
Úgyis rá kell végezetre
Únnom ez átkos életre.
Bírd őtet, míg meghalunk,
Akkor rajtad truccolunk.

     Óh, túl fog ez, sírhalmunkon
Túl is fog lángolni ez,
Ami most indúlatunkon
Oly édesen gerjedez.
Nem! ezt meg nem fagylalhatja
A sír nyálkás bóltozatja.
Ámor égi istenség,
Néki mindegy: főld, vagy ég.

     Ez ösztönről nem tehetni;
Megveti ez gátjait.
A természet szokta vetni
Szívünkbe szent magvait.
Ilyen a gyöngy, mely magába
Vervén gyökeret a fába,
Véle él és véle hal
S emészti sarjaival.

     Érzem, hogy a vas törvénynek
Szükség meghódolni már,
Sőt, hogy még a jobb reménynek
Szikrája is bűnnel jár:
De óh, ha nem az én mívem,
Hogy Lilláért vér a szívem,
S hogy lelkem benne lehell,
Éreznem és tűrnöm kell.

     Sírok én; de csak keblembe
Hullnak néma könnyeim,
S a magános gyötrelembe
Legelnek képzéseim,
Senkihez sincs bizodalmam,
Hogy tűrje s mentse siralmam:
Ah, minden boldogtalan
A főldön megvetve van!

     Mit tesz sűrű sóhajtásom,
Melyet felszítt már az ég,
Ha kebledben nyúgovásom
Az óltár is tiltja még?
Mit tesz, ha egy érzéketlen
Téged és engem szünetlen,
Mint egy mély tenger, megoszt,
És a rózsáktól megfoszt?

     Oh, halál! ki a szerelmet
Nyájas színnel követed
És szívéről a gyötrelmet
Egyszerre leűlteted,
Ládd, mindhárman búval élünk,
Végy el egyet, tégy jól vélünk,
Akár én, akár más lész;
Jobb, hogy egy, mint három vész.

     Jobb, hogy engemet választol,
Ki legroncsoltabb vagyok;
Egy szellőddel elárasztol,
Egy újjadtól megfagyok.
Nem tartom azt fájdalomnak,
Ami véget vét kínomnak:
Ha élve nem alhatok,
Aluva meghalhatok.

     S akkor e gyönyörűséggel
Húnyom bé bús szememet,
Hogy tisztán s örök hűséggel
Zárom sírba szívemet.
Majd ha dombom megtekinti
S hervadt rózsáit ráhinti
Két sóhajtó szerető,
Ezt mondja: Itt fekszik ő!

     És te, szívemnek pompája!
Légy jobb hozzám, mint az ég.
Édes kincsem! Más rózsája!
Isten hozzád! Itt a vég!
Teljesítsd kötelességed
Ahoz, ki fogva tart téged:
Szíved javát nemde nem
Megtarthat'd mégis nekem?

     Isten hozzád! Áldlak, hidd el,
Köszönöm jó szívedet,
Csókjaiddal, beszédiddel,
Orcád, karod, szemedet.
S bár halálos kínnal vérzem:
Mégis, ah, boldognak érzem
Ezt az árnyék-életet
Óh, Lilla! óh, szeretet!

     Élj soká! s legyen világod
Jobb, mint az én életem,
S ha zavarná boldogságod
Az én emlékezetem:
Ah, felejts, felejts el engem!
Én már a sírban fetrengem,
Léthe vizét iszom már;
Mégis elmém Lilin jár.

     De mit láttatsz a jövendő
Tűkörében, kék remény?
Óh, felrózsázott esztendő
Óh, mennyből szállt tűnemény
Óh, szívet olvasztó hangok
Óh, óltári fáklyalangok
Óh, élet óh, szerelem
Óh, ne játsszatok velem!

     Óceánja bánatimnak
Többé nem duzzadozik,
S elhullott könnye Lilimnak
Mind gyöngyökké változik.
A kővár gyomra szétdüllyed,
A rabló zúg, hereg, süllyed;
Én úszok, az ég segél:
Lilla int és nékem él.

     A haboknak ormózatján
Látszik egy dombos sziget,
És a dombok bóltozatján
Egy meghitt rózsaliget.
Itt száz szerelmek danolnak,
Itt száz gráciák táncolnak;
A tánc Lillát gyújtja fel,
A dal engem érdekel.

     Már kétségem tört hajója
A zőld parton nyugszik már,
S istenségem Kalipszója
Örök ifjúságra vár.
Félre, kincsek és nektárok!
Én a mennyek felé járok.
Óh, remény! óh, szerelem!
Tégyetek jól énvelem!

Siralom

Gerliceként nyögdécselek,
Vígasztalást már nem lelek,
     Nálad nélkűl, mintegy árván,
     Kietlen pusztákon járván.

Ah! örök gyászt szerze nékem
Elrablott gyönyörűségem.
     Más lett boldoggá általa,
     Ki az én reményem vala.

Nékem pedig bú, siralom
Szerelmemért a jutalom:
     Miólta azt elvesztettem,
     Akiért élni szerettem.

Kiáltozom fűnek, fának
Kedves nevét itt Lillának:
     Ő pedig űl más ölébe:
     S nem is jutok tán eszébe.

Gyászra dűlt éltem hajnala:
Boldogságom szép angyala!
     Várhatom-é valahonnan,
     Hogy megvígasztalsz újonnan?

Halavány hold bús világa!
Te légy kínom bizonysága;
     Te sok álmatlan éjjelem
     Együtt virrasztottad velem.

Süss kedvesem ablakára,
Hints lágy álmot szemhéjjára;
     Hogy a bájoló szerelem
     Párnáján álmodjék velem.

Te pedig, óh, kedves-kellő,
Álomhozó esti szellő!
     Legyezd gyengén angyalomat
     S ejtsd mellyére egy csókomat.

A tihanyi ekhóhoz

Óh, Tihannak rijjadó leánya!
     Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
     Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
     Egy magános árva szív.
     Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
     A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
     Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
     Verd ki zengő bérceden.
     Verd ki zengő bérceden.

Zordon erők, durva bércek, szírtok!
     Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
     Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
     Egy szegény boldogtalant.
     Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak
     Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
     Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
     Bár hozzájok hív valék.
     Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
     Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
     Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
     Szívem bús panasszait.
     Szívem bús panasszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek
     Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
     S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
     A tenger kínok között.
     A tenger kínok között.

Óh, van-é még egy erémi szállás,
     Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
     E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
     Mely megháborítana.
     Mely megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal
     Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
     Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
     Ember és polgár leszek.
     Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
     Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értrelemmel
     Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
     Könnyezem le napjaim.
     Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
     A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
     Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
     Szent lesz tisztelt hamvamért.
     Szent lesz tisztelt hamvamért.

Bácsmegyei leveleire

Ah, midőn táromba látom
     Ezt a kedves könyvemet,
Egy leánykám s egy barátom
     Sorsa vérzi szívemet.

Mindenik jó volt erántam
     Az szerelmes, ez barát.
Óh be szívepedve szántam
     Fátumok gyászos sorát!

Egy barát és egy szerelmes
     Sínlik a rabláncokon:
Szállj le s enyhíts, óh kegyelmes
     Isten! e bús sorsokon!

Óh, ha még egyszer lehetne
     Látni lelkem angyalit!
Mert ki az, ki nem szeretne
     Egy jó barátot, s Lilit.

A pillangóhoz

Hamar-követje a tavasznak,
     Hímes pillangó, idvez légy!
Még nincs rózsa; s te a kopasznak
     Mégis csókolására mégy?

Miért szállsz ama puszpángokra?
     Hiszen nem a víg kikelet
Adott még új kantust azokra;
     Átzőldellik ők a telet.

Menj inkább a setét rögökbe,
     Állhatatlan selyemmadár!
És súgd az ő dugúlt fülökbe,
     Hogy élet és tavasz van már.

Lát'd, még a főldben szunyókálnak
     A Flóra gyenge szűzei,
S a napra félve kandikálnak
     A csirák nedves szemei.

Nézd csak, az orgonák tövébe
     Mely kellő szagok lengenek;
Menj, fuss a szellők ellenébe,
     Tán a violák fejlenek.

Eredj s egy hosszú csókkal szídd ki
     Zefir elől illatjait
És szárnyad zörgésével hídd ki
     A napra kisded húgait...

Mit? violákról violákra
     Osztod, te csélcsap, csókodat?
Be boldog vagy, hogy egy virágra
     Nem kötöd indúlatodat!

De én csak egy rózsát szerettem;
     Ah! csak egy bírta szívemet,
S miólta már ezt elvesztettem,
     Örök tél dúlja létemet.

Az én lelkem is hajdanában,
     Mint te, vídám s eleven volt,
Míg ifjúságom tavaszában
     A virágzó Lilla bájolt:

De most lomha s hernyó módjára
     Mászkál a fanyar bánaton
És a mások múlatságára
     Magának verskoporsót fon.

Ah! szárnyad eszembe juttatja
     Psychét s az ő bánatjait,
És a Psyche gyötrő bánatja
     Tulajdon lelkem kínjait.

Ő is Ámor aranyvárában
     Egykor édes nektárral élt
És a gráciák rózsásában
     Kedvet s örök tavaszt remélt:

De egy bűbájos hang neszére
     E víg scénák eltűntenek,
S az ő halálos gyötrésére
     Ég, föld, mind felesküdtenek.

Óh, mikor lesz, hogy bús kínjában
     Letőltöm hernyó-éltemet
És szemfedelem púpájában
     Kialszom szenvedésemet?

Mikor lesz, hogy lelkem, letévén
     A testnek gyarló kérgeit
S angyali pillangóvá lévén,
     Lássa Olympus kertjeit,

Hol őtet egyik vígasságból
     Másikba új szárnyak vigyék,
Hogy a szférákban nőtt rózsákból
     Örök ifjúságot igyék?

A reményhez

Főldiekkel játszó
     Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
     Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
     A boldogtalan,
S mint védangyalának,
     Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
     Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
     Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
     Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
     Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
     Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
     Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
     Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
     Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
     Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
     Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
     Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
     S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
     Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
     Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
     Téli búra vált;
Régi jó világom
     Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
     Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
     Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
     Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
     Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
     Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
     Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
     Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
     Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
     A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
     A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
     Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
     Isten véletek!

Budai Ferencre, halála után

Köszönjük, boldogúlt, példátlan munkádat,^[190]

Mellyel fényesbítni akarád hazádat.
Szomorún vádoljuk a fekete halált,
Mely nemes pályádnak legdivatján talált,
S mely, midőn általad Árpád nemzetének
Sírba dűlt nagyjai életre jövének,
S midőn elméd nékik nevet s laurust oszta,
Téged az éltető szellőtől megfoszta.
De tűrd el a csapást, dicsőűlt hazafi,
Él még érdemidnek egy tudós atyafi,
Ki, midőn a görög s római nagyokat
Leírván, mustránkká csinálja azokat,
Szentebb tűztől égvén, felhozza a fedett
Sírból magyarinkat, s általok tégedet.
Majd mikor fiaink rólok emlékeznek,
Téged testvéreddel hálálva neveznek.
Máris dicsekednek Debrecen hantjai,
Hogy itt nyugszik a mást éltető Budai.
Én is megnyugtató örömmel telek el,
Hogy lantom íly becses nevekről énekel:
S midőn laurust fűzök hív tanítóimra,^[191]
Édesen eszmélek bimbós napjaimra.