TIZENKETTEDIK FEJEZET

 1

– Ki­rán­dul­ni sze­ret­ne, Mon­si­eur Po­i­rot?

Emily Brews­ter úgy bá­mult rá, mint­ha Po­i­rot el­vesz­tet­te vol­na az eszét.

– Na­gyon gya­lá­za­tos­nak ta­lál­ja a gon­do­la­tot, ugye? – kér­dez­te le­kö­te­le­ző nyá­jas­ság­gal Po­i­rot. – De az én vé­le­mé­nyem sze­rint az öt­let cso­dá­la­tos. Va­la­mi min­den­na­pi­ra, meg­szo­kott­ra van szük­sé­günk, hogy hely­re­ál­lít­suk az élet nor­má­lis rend­jét. Ret­ten­tő­en sze­ret­ném lát­ni Dart­moort. Az idő is re­mek. Hogy is mond­jam csak? – min­den­ki fel fog vi­dul­ni et­től a ki­rán­du­lás­tól! Ké­rem, le­gyen a se­gít­sé­gem­re eb­ben a do­log­ban, és be­szél­jen rá min­den­kit.

Az öt­let­nek azon­ban vá­rat­lan si­ke­re volt. Kez­det­ben min­den­ki ag­gá­lyos­ko­dott, de az­tán kény­te­len-kel­let­len be­is­mer­te, hogy ta­lán még­sem olyan rossz öt­let.

Arra nem is gon­dol­tak, hogy Mar­shall ka­pi­tányt is hív­ják. A ka­pi­tány be­je­len­tet­te, hogy a ki­rán­du­lás nap­ján Ply­mouth­ba kell men­nie. Mr. Blatt lel­ke­sen csat­la­ko­zott a tár­sa­ság­hoz. Fel­tet­te ma­gá­ban, hogy ő lesz a ki­rán­du­lás élet­adó lel­ke. Raj­ta kí­vül Emily Brews­ter, a Red­fern há­zas­pár, Step­hen Lane, a Gar­de­ner há­zas­pár – aki­ket si­ke­rült rá­be­szél­ni, hogy told­ják meg tar­tóz­ko­dá­su­kat egy nap­pal –, az­tán Ro­sa­mund Darn­ley és Lin­da csat­la­ko­zott a ki­rán­du­lók­hoz.

Po­i­rot ékes­szó­ló­an ecse­tel­te Ro­sa­mund előtt, mi­lyen elő­nyös lesz Lin­da szá­má­ra, ha va­la­mi el­von­ja a fi­gyel­mét ön­ma­gá­ról. Ez­zel Ro­sa­mund egyet­ér­tett.

– Tel­je­sen iga­za van – mond­ta. – Túl­sá­go­san nagy volt a meg­ráz­kód­ta­tás egy ilyen korú gye­rek szá­má­ra. Rop­pant in­ger­lé­kennyé is tet­te.

– Ez elég­gé ter­mé­sze­tes, Ma­de­mo­i­sel­le. De eb­ben a kor­ban az em­ber még könnyen fe­lejt. Be­szél­je rá, hogy tart­son ve­lünk. Tu­dom, hogy meg tud­ja ten­ni.

Barry őr­nagy a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban vissza­uta­sí­tot­ta a meg­hí­vást. Azt mond­ta, nem sze­ret ki­rán­dul­ni.

– Mil­lió cso­ma­got, ko­sa­rat kell vin­ni – mond­ta –, amel­lett még po­ko­li­an ké­nyel­met­len is az egész. Jobb sze­re­tek asz­tal­nál ülve ét­kez­ni.

A tár­sa­ság tíz óra­kor gyü­le­ke­zett. Há­rom au­tót ren­del­tek. Mr. Blatt jó­ked­vű­en han­gos­ko­dott, és az ide­gen­ve­ze­tők mo­do­rát utá­noz­ta.

– Erre, csak erre, höl­gye­im és ura­im! Itt a be­szál­lás Dart­moor felé! Han­ga és áfo­nya, tej­szín és fe­gyen­cek. Hoz­zák el a fe­le­sé­gü­ket, ura­im, vagy a he­lyet­te­sét! Min­den­kit öröm­mel lá­tunk! Ga­ran­tált ki­lá­tás! Tes­sék, tes­sék, foly­vást!

Ro­sa­mund Darn­ley az utol­só perc­ben jött le, ar­cán ag­go­da­lom tük­rö­ző­dött.

– Lin­da nem jön – mond­ta. – Azt mond­ja, bor­zasz­tó­an fáj a feje.

– Ak­kor meg ép­pen va­ló­sá­gos gyógy­szer lesz a szá­má­ra, ha ve­lünk tart! – ki­ál­tot­ta Po­i­rot. – Ké­rem, Ma­de­mo­i­sel­le, be­szél­je rá!

– Hi­á­ba – mond­ta Ro­sa­mund ha­tá­ro­zot­tan. – Ez a fel­tett szán­dé­ka. Ad­tam neki asz­pi­rint és ágy­ba fek­tet­tem. – Ta­lán a leg­jobb vol­na – foly­tat­ta ha­boz­va –, ha én is ott­hon ma­rad­nék.

– Eh­hez nem já­rul­ha­tok hoz­zá, drá­ga höl­gyem, egy­ál­ta­lán nem já­rul­ha­tok hoz­zá! – ki­ál­tot­ta Mr. Blatt, és tré­fá­san meg­ra­gad­ta Ro­sa­mund kar­ját. – La ha­u­te Mode meg kell hogy tisz­tel­jen je­len­lé­té­vel. Vissza­uta­sí­tást nem fo­ga­dunk el! Őri­zet­be vet­tem, haha! Dart­moori fog­ság­ra van ítél­ve.

Erős kéz­zel az első au­tó­hoz ve­zet­te Ro­sa­mun­dot. A lány sö­tét pil­lan­tást ve­tett Her­cu­le Po­i­rot-ra.

– Én Lin­dá­val ma­ra­dok – mond­ta Chris­tine Red­fern. – Iga­zán na­gyon szí­ve­sen te­szem.

– Csak gye­re, Chris­tine – mond­ta Pat­rick.

– Nem, nem, el­vár­juk, hogy ve­lünk jöj­jön – mond­ta Po­i­rot. – Aki­nek a feje fáj, an­nak jobb, ha egye­dül ma­rad. Jöj­jön, hadd in­dul­has­sunk.

A há­rom autó el­in­dult. Elő­ször az iga­zi Pixy-bar­lang­ba haj­tat­tak, She­ep­s­tor­ba, és rop­pant so­kat mu­lat­tak, amíg a be­já­ra­tát ke­res­ték, az­tán vé­gül egy ké­pes le­ve­le­ző­lap se­gít­sé­gé­vel meg is ta­lál­ták.

A nagy szik­la­kö­ve­ken bi­zony­ta­lan já­rás esett, úgy­hogy Her­cu­le Po­i­rot meg sem kí­sé­rel­te. El­né­ző jó­in­du­lat­tal fi­gyel­te, ho­gyan ug­rál Chris­tine Red­fern egyik kő­ről a má­sik­ra, és az sem ke­rül­te el a fi­gyel­mét, hogy a fér­je min­dig a nyo­má­ban van. Ro­sa­mund Darn­ley és Emily Brews­ter is részt vett a be­já­rat ke­re­sé­sé­ben, bár az utób­bi egy­szer el­csú­szott, és a bo­ká­ja ki­bi­csak­lott. Step­hen Lane fá­rad­ha­tat­lan volt, hosszú, vé­kony alak­ja csak úgy for­gott és te­ker­gett a szik­lák kö­zött. Mr. Blatt meg­elé­ge­dett az­zal, hogy egy da­ra­big el­kí­sér­te a ke­re­ső­ket, és bá­to­rí­tó­an ki­ál­to­zott fe­lé­jük, az­tán min­den irány­ból le­fény­ké­pez­te őket.

Gar­de­ne­rék és Po­i­rot bé­ké­sen ül­dö­gél­tek az út men­tén, mi­köz­ben Mrs. Gar­de­ner hang­ja mo­no­lo­gi­kus meg­nyi­lat­ko­zá­sá­nak kel­le­mes egyen­le­tes­sé­gé­vel zson­gott, és ezt a zson­gást csak idő­kö­zön­ként sza­kí­tot­ta fél­be hit­ves­tár­sá­nak en­ge­del­mes „Igen, éde­sem”-je.

– És amit min­dig is gon­dol­tam, Mon­si­eur Po­i­rot, és eb­ben Mr. Gar­de­ner vé­le­mé­nye is egye­zik az enyém­mel, az ilyen gyors­fény­ké­pek néha igen bosszan­tó­ak le­het­nek. Ha­csak nem ba­rá­ti kör­ben ve­szik fel őket. En­nek a Mr. Blatt­nek sem­mi iránt sincs ér­zé­ke. Egy­sze­rű­en oda­megy min­den­ki­hez és agyon­be­szé­li, az­tán le­fény­ké­pe­zi, és ez, amint meg is je­gyez­tem már Mr. Gar­de­ner­nek, na­gyon rossz mo­dor­ra vall. Ezt mond­tam, Odell, nem igaz?

– Igen, éde­sem.

– Itt van pél­dá­ul az a cso­port­kép, ame­lyet ak­kor csi­nált, mi­kor a par­ton ül­tünk. No jó, rend­ben van, de azért még­is szól­ha­tott vol­na előbb. Így vi­szont Miss Brews­ter ép­pen ak­kor kelt fel, ami­kor el­csat­tin­tot­ta a ma­si­nát, és ugyan­csak fur­csán fest a ké­pen.

– De még mi­lyen fur­csán – mond­ta de­rűs mo­sollyal Mr. Gar­de­ner.

– És erre Mr. Blatt még szél­té­ben, hosszá­ban osz­to­gat­ja a má­so­la­to­kat a kép­ről, de azt meg se kér­di, hogy mit szó­lunk hoz­zá. Ész­re­vet­tem, hogy egyet ma­gá­nak is adott, Mon­si­eur Po­i­rot.

Po­i­rot bó­lin­tott.

– Nagy­ra ér­té­ke­lem azt a cso­port­ké­pet – mond­ta.

Mrs. Gar­de­ner csak foly­tat­ta:

– Na és néz­ze, hogy vi­sel­ke­dik ma is, mi­lyen han­gos, za­jos és kö­zön­sé­ges. Bor­za­dok tőle, ha lá­tom. Ott­hon kel­lett vol­na hagy­nia ezt az em­bert, Mon­si­eur Po­i­rot.

– Saj­nos, Ma­dame, az na­gyon ne­héz lett vol­na – mor­mog­ta Po­i­rot.

– Biz­to­san, mert ez az em­ber min­den­ho­vá be­to­lak­szik. Nincs bőr a ké­pén.

Eb­ben a perc­ben oda­lent­ről han­gos öröm­ri­val­gás je­lez­te, hogy fel­fe­dez­ték a bar­lang be­já­ra­tát.

Ez­u­tán a tár­sa­ság Her­cu­le Po­i­rot ve­ze­té­sé­vel más­ho­vá haj­tott. Ami­kor a ko­csik meg­áll­tak, a tár­sa­ság ki­szállt, és vé­gig­ha­lad­tak egy han­gá­val bo­rí­tott domb­ol­da­lon. Csak­ha­mar el­ra­ga­dó hely­re ér­tek egy fo­lyócs­ka men­tén.

A fo­lyócs­kán kes­keny desz­ka­híd ve­ze­tett át, és Mr. Gar­de­ner meg Po­i­rot rá­vet­te Mrs. Gar­de­nert arra, hogy a hí­don át­men­ve ve­lük együtt le­te­le­ped­jék azon a pom­pás han­gás tisz­tá­son, ahol nem vol­tak tüs­kés re­kettye­bok­rok, s ide­á­lis tá­bo­ro­zó­hely­ként kí­nál­ko­zott a ma­guk­kal ho­zott ele­mó­zsia el­fo­gyasz­tá­sá­ra.

S mi­köz­ben Mrs. Gar­de­ner vé­get nem érő­en szá­molt be ar­ról, hogy mit ér­zett ak­kor, ami­kor a desz­ka­hí­don át­ha­ladt, vég­re ő is he­lyet fog­lalt a tár­sa­ság tag­jai kö­zött. Hir­te­len foj­tott ki­ál­tást hal­lot­tak.

Min­den­ki elég könnyen kelt át a hí­don, csak Emily Brews­ter ál­lott a hí­dul hasz­nált desz­ka kö­ze­pén, csu­kott szem­mel, ide-oda in­ga­doz­va.

Po­i­rot és Pat­rick Red­fern a se­gít­sé­gé­re si­et­tek.

– Kö­szö­nöm, kö­szö­nöm – mond­ta res­tel­ked­ve Miss Brews­ter. – El­né­zést ké­rek. So­ha­sem volt erős ol­da­lam a fo­lyó­ví­zen való át­ke­lés. El­szé­dü­lök. Mi­cso­da bu­ta­ság.

Ki­rak­ták az ételt, és hoz­zá­lát­tak az evés­hez.

Az ér­de­kel­tek tu­laj­don­kép­pen mind­annyi­an tit­kos cso­dál­ko­zás­sal vet­ték tu­do­má­sul, mennyi­re él­ve­zik ezt a mai köz­já­té­kot. Ta­lán azért, mert le­he­tő­sé­get nyúj­tott arra, hogy ki­me­ne­kül­hes­se­nek a gya­nú és ret­te­gés at­mo­szfé­rá­já­ból. Itt, ahol a víz cso­bo­gott, a le­ve­gő lágy tő­ze­g­il­la­tot le­helt, páf­rány és han­ga káp­ráz­ta­tott me­leg szí­ne­i­vel, a gyil­kos­ság és a rend­őri val­la­tá­sok, gya­nú­sí­tá­sok vi­lá­ga úgy el­mo­só­dott, mint­ha soha nem is lé­te­zett vol­na. Még Mr. Blatt is el­fe­lej­tet­te, hogy ő a tár­sa­ság élet­adó lel­ke. Ebéd után egy kis­sé tá­vo­labb vo­nult, hogy alud­jék egyet, és ha­ma­ro­san alig hall­ha­tó hor­ko­lás je­lez­te, hogy üdí­tő ön­tu­dat­lan­ság­ba me­rült.

Ami­kor a tár­sa­ság fel­ke­re­ke­dett, és össze­szed­te a ko­sa­ra­kat, mind­annyi­an há­la­tel­ten kö­szön­ték meg Her­cu­le Po­i­rot-nak a jó öt­le­tet, és gra­tu­lál­tak hoz­zá.

A nap már le­me­nő­ben volt, ami­kor vissza­tér­tek a szűk, ka­nyar­gó dű­lő­uta­kon át. A Le­at­her­com­be Bay fö­lött emel­ke­dő domb csú­csá­ról egy vil­la­nás­nyi ide­ig lát­hat­ták a szi­ge­tet a raj­ta emel­ke­dő fe­hér szál­lo­dá­val.

Az al­ko­nyi nap fé­nyé­ben bé­kés­nek és ár­tal­mat­lan­nak lát­szott.

Mrs. Gar­de­ner, aki ez­út­tal ki­vé­te­le­sen nem volt be­szé­des ked­vé­ben, fel­só­haj­tott, és azt mond­ta:

– Iga­zán na­gyon kö­szö­nöm, . Mon­si­eur Po­i­rot. Úgy meg­nyu­god­tam. Cso­dá­la­tos volt.