2

Wes­ton ez­re­des só­haj­tott, meg­ráz­ta a fe­jét, és azt mond­ta:

– El­mé­le­te­ket fel­ál­lí­ta­ni még lesz időnk ké­sőbb. Most előbb vé­gezzünk ezek­kel a ki­hall­ga­tá­sok­kal. Hadd áll­jon előt­tünk tisz­tán, hogy a kér­dé­ses idő­ben ki hol járt. Azt ja­vas­lom, hogy most hall­gas­suk meg a Mar­shall kis­lányt. Le­het, hogy tud va­la­mi hasz­no­sat mon­da­ni.

Lin­da Mar­shall eset­le­nül lé­pett be a szo­bá­ba, és tüs­tént ne­ki­ment az aj­tó­fél­fá­nak. Sza­po­rán lé­leg­zett, és pu­pil­lái ki­tá­gul­tak. Olyan volt, mint a meg­ri­asz­tott kis­csi­kó. Wes­ton ez­re­des­ben va­la­mi hal­vány nyá­jas ér­ze­lem éb­redt irán­ta.

„Sze­gény kis kö­lyök – gon­dol­ta –; mert hi­szen még csak kö­lyök. Bor­zasz­tó meg­ráz­kód­ta­tás le­he­tett szá­má­ra a gyil­kos­ság.”

Szé­ket tolt Lin­da elé, és biz­ta­tó han­gon meg­szó­lalt:

– Saj­ná­lom, hogy ez­zel kell gyö­tör­nöm, Miss… Lin­da ugye­bár?

– Igen, Lin­da.

A lány úgy ej­tet­te a sza­va­kat, hogy köz­ben vissza­foj­tot­ta a lé­leg­ze­tét, ami gyak­ran jel­lem­ző az is­ko­lás­lá­nyok­ra. Keze te­he­tet­le­nül nyu­go­dott Wes­ton előtt, az asz­ta­lon. Szá­na­lom­ra mél­tó kéz volt, nagy és vö­rös, erős cson­tok­kal és hosszú csuk­ló­val.

„Egy ilyen gye­re­ket – gon­dol­ta Wes­ton –, nem is len­ne sza­bad be­le­ke­ver­nünk ef­fé­le do­log­ba.”

Az­tán bá­to­rí­tó­an meg­szó­lalt:

– Nem akar­juk meg­ijesz­te­ni a ki­hall­ga­tás­sal. Az egyet­len ké­ré­sünk, mond­jon el min­dent, amit csak az ügy­ről tud, és ami­ről úgy gon­dol­ja, hogy hasz­nunk­ra le­het.

– Szó­val, amit… Ar­le­ná­val kap­cso­lat­ban tu­dok? – kér­dez­te Lin­da.

– Igen. Lát­ta őt ma reg­gel egy­ál­ta­lán? A lány meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem. Ar­le­na min­dig ké­sőn ment le. Ágy­ban reg­ge­li­zik.

– Hát maga, Ma­de­mo­i­sel­le? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Ó, én fel szok­tam kel­ni. Ágy­ban reg­ge­liz­ni… az olyan di­vat­ja­múlt!

– Len­ne szí­ves el­mon­da­ni – mond­ta Wes­ton –, hogy mi­vel töl­töt­te a dél­előtt­jét?

– Hát elő­ször is meg­fü­röd­tem, az­tán reg­ge­liz­tem, az­tán Mrs. Red­fern­nel a Si­rály-öböl­be men­tem.

– Mi­kor in­dul­tak? – kér­dez­te Wes­ton.

– Mrs. Red­fern azt mond­ta, hogy a hall­ban vár rám fél ti­zen­egy­kor. Már at­tól fél­tem, hogy el­ké­sem, de az­tán ki­de­rült, hogy nincs baj. Kö­rül­be­lül há­rom perc­cel fél előtt vág­tunk neki az út­nak.

– És mit csi­nál­tak a Si­rály-öböl­ben? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Én be­ola­joz­tam ma­gam és na­poz­tam, Mrs. Red­fern pe­dig raj­zolt. Ké­sőbb én meg­fü­röd­tem a ten­ger­ben, Chris­tine pe­dig vissza­ment a szál­lo­dá­ba, fogy át­öl­töz­zék a te­nisz­par­ti­já­hoz.

Wes­ton hang­ja kö­zöm­bös­nek tűnt, míg meg­kér­dez­te: – Em­lék­szik még, hogy ak­kor hány óra volt?

– Ami­kor Mrs, Red­fern vissza­tért a szál­lo­dá­ba? Há­rom­ne­gyed ti­zen­ket­tő.

– Biz­tos, hogy annyi volt, há­rom­ne­gyed ti­zen­ket­tő?

Lin­da egé­szen tág­ra nyi­tot­ta a sze­mét.

– Igen. Meg­néz­tem az órá­mat.

– Azt, ame­lyi­ket most is vi­sel?

Lin­da a csuk­ló­já­ra pil­lan­tott.

– Azt.

– Meg­en­ge­di, hogy én is meg­néz­zem? – kér­dez­te Wes­ton.

Lin­da ki­nyúj­tot­ta a kar­ját, Wes­ton pe­dig össze­ha­son­lí­tot­ta az óra já­rá­sát a ma­gá­é­val, az­tán a fa­lon füg­gő szál­lo­dai órá­val.

– Egy per­cet sem ké­sik – mond­ta mo­so­lyog­va. – Szó­val az­tán meg­für­dött?

– Igen.

És vissza­in­dult a szál­lo­dá­ba. Ez mi­kor volt?

– Kö­rül­be­lül egy­kor. És ak­kor… ak­kor hal­lot­tam, hogy… Ar­le­na…

Ami­kor idá­ig ért, Lin­da hang­ja meg­vál­to­zott.

– És… hogy is mond­jam… jó volt a vi­szony maga és a mos­to­há­ja kö­zött? – kér­dez­te Wes­ton ez­re­des.

Lin­da egy per­cig vá­lasz nél­kül né­zett rá, az­tán azt mond­ta.

– Ó, igen.

– Ked­vel­te őt, Ma­de­mo­i­sel­le? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Ó, igen – fe­lel­te is­mét Lin­da, majd hoz­zá­tet­te: – Ar­le­na na­gyon ked­ves volt hoz­zám.

– Szó­val nem a me­se­be­li go­nosz mos­to­ha volt? – fir­tat­ta eről­te­tet­ten tré­fás han­gon Wes­ton.

Lin­da meg­ráz­ta a fe­jét, de nem mo­soly­gott.

– Ak­kor jó, ak­kor jó – mond­ta Wes­ton. – Néha, tud­ja, bi­zony ne­héz­sé­gek me­rül­nek fel egyes csa­lá­dok­ban… fél­té­keny­ség, mi­egy­más. A lány meg az apja jó ba­rá­tok, s az­tán a lány egy ki­csit ne­hez­tel, ami­kor az apa túl­sá­go­san is az új fe­le­sé­ge szok­nyá­já­hoz húz. Szó­val, maga nem így ér­zett?

Lin­da csak bá­mult rá. A vá­la­sza tel­je­sen őszin­té­nek hang­zott.

– Ó, nem.

– No, és hát az édes­ap­ja – kér­dez­te Wes­ton – na­gyon… hm… hú­zott a fe­le­sé­gé­hez?

– Nem tu­dom – fe­lel­te Lin­da egy­sze­rű­en.

– Mert né­mely csa­lád­ban – foly­tat­ta Wes­ton – mint már mon­dot­tam, min­den­faj­ta ne­héz­sé­gek tá­mad­nak. Ve­sze­ke­dés, össze­zör­dü­lé­sek, meg ilyes­mik. Ha férj és fe­le­ség ku­tya-macs­ka mód­já­ra él­nek egy­más­sal, az elég kí­nos a lá­nyuk­nak is. Ilyes­mit nem ta­pasz­talt?

– Úgy érti – kér­dez­te Lin­da tár­gyi­la­go­san –, va­jon apa és Ar­le­na ve­sze­ked­tek-e?

– Hát… igen. – Köz­ben azt gon­dol­ta ma­gá­ban Wes­ton: „Mi­cso­da po­csék fel­adat: a gye­re­ket val­lat­ni az ap­já­ról. Mi az ör­dög­nek lesz az em­ber rend­őr? A po­kol­ba is, de hát mit te­gyek, ha egy­szer ez a dol­gom?”

Lin­da azon­ban na­gyon ha­tá­ro­zot­tan vá­la­szolt:

– Ó, nem. – Az­tán még hoz­zá­tet­te: – Apa nem szo­kott sen­ki­vel sem ve­sze­ked­ni. Egy­ál­ta­lán nem ve­sze­ke­dős em­ber.

– Most, ked­ves Miss Lin­da – szólt Wes­ton –, azt ké­rem ma­gá­tól, gon­dol­koz­zék na­gyon hig­gad­tan. Van va­la­mi el­kép­ze­lé­se ar­ról, ki öl­het­te meg a mos­to­ha­any­ját? Hal­lott va­la­mi olyas­mit vagy tud va­la­mi­ről, ami eb­ben a te­kin­tet­ben a se­gít­sé­günk­re le­het­ne?

Lin­da egy per­cig hall­ga­tott. Úgy lát­szott, hogy a kér­dést ala­po­san meg­fon­tol­ja, ne­hogy a vá­laszt el­si­es­se. Vég­re azt mond­ta:

– Nem, nem tu­dom, ki akar­hat­ta vol­na Ar­le­nát meg­öl­ni. Ki­vé­ve ter­mé­sze­te­sen – tet­te hoz­zá – Mrs. Red­fernt.

– Szó­val azt gon­dol­ja, hogy Mrs. Red­fern meg akar­ta ölni mos­to­ha­any­ját? És mi­ért?

– Mert a fér­je sze­rel­mes volt Ar­len­á­ba – vá­la­szol­ta Lin­da. – De azért nem hi­szem, hogy iga­zá­ban meg akar­ta vol­na ölni. Úgy gon­do­lom, in­kább csak az volt az ér­zé­se, hogy nem bán­ná, ha Ar­le­na nem élne, ami nem azo­nos a gyil­kos­ság­gal, ugye?

– Nem, iga­zán nem azo­nos – mond­ta Po­i­rot gyen­gé­den.

Lin­da he­lyes­lő­en bó­lin­tott. Ar­cán fur­csa görcs vo­nag­lott vé­gig.

– Meg az­tán… Mrs. Red­fern soha nem lett vol­na ké­pes ilyes­mi­re… gyil­kos­ság­ra. Ő nem… nem erő­sza­kos, ha ér­tik, mire gon­do­lok.

Wes­ton és Po­i­rot bó­lin­tot­tak, majd Po­i­rot így fe­lelt:

– Pon­to­san ér­tem, hogy mire gon­dol, gyer­me­kem, és tel­je­sen egyet­ér­tek ma­gá­val. Mrs. Red­fern nem tar­to­zik azok közé, akik előtt, mint mon­da­ni szok­ták, tüs­tént el­bo­rul a vi­lág. Őt sem­mi eset­re sem ka­var­nák fel vi­ha­ros ér­zel­mek, ha lát­ná, hogy éle­te le­he­tő­sé­gei szű­kebb ha­tá­rok közé szo­rul­nak – mind­ezt szé­ké­ben hát­ra­dől­ve mon­dot­ta, fé­lig le­hunyt szem­mel, s gon­do­san vá­lo­gat­ta a sza­va­kat –, s ha fel­buk­kan­na előt­te egy gyű­lö­le­tes arc, egy gyű­lö­le­tes fe­hér nyak, nem rán­dul­na össze a keze, s nem bi­zse­reg­ne a vágy­tól, hogy va­la­ki hú­sá­ba me­rül­je­nek az uj­jai…

Nem foly­tat­ta. Lin­da hir­te­len moz­du­lat­tal fel­állt az asz­tal­tól.

– El­me­he­tek most már? Nincs rám töb­bet szük­sé­gük? – kér­dez­te resz­ke­tő han­gon.

– Nincs – mond­ta Wes­ton ez­re­des. – Kö­szön­jük, Miss Lin­da.

Fel­kelt, hogy ki­nyis­sa az aj­tót a lány előtt. Az­tán vissza­ült az asz­tal­hoz, és ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Phű, bi­zony nem va­la­mi szép mes­ter­ség ez a mi­énk. Mond­ha­tom, úgy érez­tem ma­gam, mint egy vad­ál­lat, amíg ezt a gye­re­ket val­lat­tam, mi­lyen volt a vi­szony az apja és a mos­to­ha­any­ja kö­zött. Mint­ha csak arra akar­nám rá­be­szél­ni a lányt, hogy le­gyen szí­ves és akassza a kö­te­let az apja nya­ká­ba. És még­is, meg kel­lett ten­nem. A gyil­kos­ság gyil­kos­ság, és még ez a lány tud­hat leg­in­kább a dol­gok va­ló­sá­gos ál­lá­sá­ról. Még­is szin­te há­lás va­gyok azért, hogy sem­mi lé­nyeg­be­vá­gót nem mon­dott.

– Igen, én is úgy vet­tem ész­re, hogy há­lás – je­gyez­te meg Po­i­rot.

– Mel­les­leg, Po­i­rot – foly­tat­ta Wes­ton za­var­tan kö­hé­csel­ve –, az volt az ér­zé­sem, hogy a ki­hall­ga­tás vé­gén egy ki­csit el­ga­lop­pí­roz­ta ma­gát. Az uj­jak, amint az élő­hús­ba me­rül­nek! Nem sza­bad­na ilyes­mik­kel töm­ni egy gye­rek fe­jét.

Her­cu­le Po­i­rot el­gon­dol­koz­va né­zett Wes­ton­ra.

– Szó­val… azt gon­dol­ta, hogy én tö­möm ilyes­mi­vel a gye­rek fe­jét?

– Hát nem? Vall­ja be.

Po­i­rot meg­ráz­ta a fe­jét.

Wes­ton más tárgy­ra tért, és azt mond­ta:

– Egé­szé­ben véve per­sze na­gyon ke­vés hasz­no­sat tud­tunk ki­szed­ni be­lő­le. Ta­lán csak annyit, hogy Mrs. Red­fern ré­szé­re töb­bé-ke­vés­bé tel­jes ali­bit nyúj­tott. Ha a fél tí­ze­negy­től há­rom­ne­gyed ti­zen­ket­tő­ig ter­je­dő időt egy­más tár­sa­sá­gá­ban töl­töt­ték, ak­kor Chris­tine Red­fern­ről min­den gya­nú el­há­rul. A fél­té­keny asszony, mint gya­nú­sí­tott, el­tá­vo­zik a szín­ről.

– Csak­hogy – mond­ta Po­i­rot –, erre kü­lönb oka­ink is van­nak, mint a Lin­da nyúj­tot­ta ali­bi. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy ez a nő mind fi­zi­ka­i­lag, mind szel­le­mi­leg al­kal­mat­lan arra, hogy bár­kit is meg­fojt­son. Ma­ga­tar­tá­sá­ban in­kább hű­vös, mint lán­go­ló, al­kal­ma­sabb a tel­jes oda­adás­ra és a hű­sé­ges ki­tar­tás­ra, mint az izzó szen­ve­dély­re vagy az el­va­kult düh­re. Azon­kí­vül a keze túl­sá­go­san ki­csiny és fi­nom.

– Én is egyet­ér­tek Mon­si­eur Po­i­rot-val – mond­ta Col­ga­te. – Bát­ran ki­hagy­hat­juk a gya­nú­sí­tot­tak kö­zül. Dr. Ne­ad­son azt mond­ja, mar­kos kéz volt az, amely an­nak a nagy­sá­gá­nak a tor­ká­ra szo­rult.

– Hát ak­kor – mond­ta Wes­ton –, ta­lán jobb vol­na most a Red­fern há­zas­párt ki­hall­gat­ni. Re­mé­lem, hogy a férj mos­ta­nig már egy kis­sé ma­gá­hoz tért a meg­ren­dü­lé­sé­ből.