7

Her­cu­le Po­i­rot, mint min­dig, most is őszin­te gyö­nyö­rű­sé­get ér­zett, ami­kor meg­pil­lan­tot­ta Ro­sa­mund Darn­leyt.

A lány még az olyan dísz­te­len al­ka­lom­ba is tu­dott va­la­mi sa­ját­sá­gos mél­tó­sá­got vin­ni, mint ami­lyen a rend­őri ki­hall­ga­tás gyil­kos­sá­gi ügy­ben.

Wes­ton ez­re­des­sel szem­ben ült le, és fe­lé­je for­dí­tot­ta ko­moly és ér­tel­mes ar­cát.

– Szük­sé­ge van a ne­vem­re és a cí­mem­re? – mond­ta. Ro­sa­mund Anne Darn­ley va­gyok. Női ru­ha­sza­lo­nom van ezen a né­ven: Rose Mond Rt., a Bro­ok Street 622 alatt.

– Kö­szö­nöm, Miss Darn­ley. Tud­na va­la­mi olyas­mit mon­da­ni, ami­vel a mun­kán­kat se­gít­het­né?

– Nem hi­szem, hogy tu­dok.

– Ön mer­re járt ma?

– Kö­rül­be­lül fél tíz­kor reg­ge­liz­tem. Az­tán fel­men­tem a szo­bám­ba, és né­hány köny­vet vet­tem ma­gam­hoz, meg a nap­er­nyő­met, eze­ket ma­gam­mal vit­tem a Na­pos Pár­kány­ra. Ak­kor úgy tíz óra hu­szon­öt perc volt. Tíz perc­cel ti­zen­ket­tő előtt ér­kez­tem vissza a szál­lo­dá­ba, fel­men­tem a szo­bám­ba, ma­gam­hoz vet­tem a te­niszü­tő­met, és le­men­tem a pá­lyá­ra, ahol ebéd­ig te­ni­szez­tem.

– Te­hát kö­rül­be­lül fél ti­zen­egy­től ti­zen­egy öt­ve­nig azon a szik­la­rej­te­ken volt, ame­lyet a szál­lo­dá­ban Na­pos Pár­kány­nak ne­vez­nek?

– Igen.

– Ta­lál­ko­zott Mrs. Mar­shall-lal ma dél­előtt?

– Nem.

– Lát­ta-e on­nan, ahol ült, amint a tu­ta­ján a Pixy-öböl felé eve­zett?

– Nem, nem hin­ném. Tud­ni­il­lik ol­vas­tam. Per­sze időn­ként fel­néz­tem a köny­vem­ből, de va­la­hány­szor fel­pil­lan­tot­tam, a ten­ge­ren nem lát­szott sem­mi.

– Mr. Red­fernt és Miss Brews­tert sem vet­te ész­re, mi­kor arra ha­lad­tak?

Nem.

Ön, úgy tu­dom, is­mer­te Mar­shall ka­pi­tányt.

– Mar­shall ka­pi­tány csa­lá­dom régi ba­rát­ja. Va­la­mi­kor, gyer­mek­ko­runk­ban, szom­szé­dok vol­tunk. Most azon­ban már sok éve nem lát­tam, van már ta­lán ti­zen­ket­tő is.

– És Mrs. Mar­shall?

– Azt meg­elő­ző­en, hogy itt ta­lál­koz­tunk, ta­lán tíz szót sem vál­tot­tam vele.

– Tu­do­má­sa sze­rint Mar­shall ka­pi­tány és a fe­le­sé­ge kö­zött egyet­ér­tés volt?

– Tö­ké­le­te­sen.

– Mit gon­dol, Mar­shall ka­pi­tány na­gyon oda­adó­an sze­ret­te a fe­le­sé­gét?

– Le­het – mond­ta Ro­sa­mund. – Er­ről nem so­kat tud­nék mon­da­ni. Mar­shall ka­pi­tány meg­le­he­tő­sen ré­gi­mó­di em­ber. Nem­igen sa­já­tí­tot­ta el azt a mo­dern szo­kást, hogy bol­dog-bol­dog­ta­lant trak­tál­jon ma­gán­éle­te ke­ser­ve­i­vel.

– Sze­ret­te Mrs. Mar­shallt, Miss Darn­ley?

– Nem.

Ezt az egy­ta­gú szót Ro­sa­mund oly nyu­god­tan és hig­gad­tan ej­tet­te, hogy csak an­nak hang­zott, ami volt: egy tény pusz­ta rög­zí­té­sé­nek.

– És mi­ért nem?

Ro­sa­mund igye­ke­zett le­nyel­ni mo­so­lyát.

– Bi­zo­nyá­ra fel­fe­dez­ték már – mond­ta –, hogy Ar­le­na Mar­shall nem volt nép­sze­rű ne­mé­nek kö­ré­ben. A nők ha­lál­ra un­tat­ták, és eb­ből nem is csi­nált tit­kot. Mind­amel­lett szí­ve­sen fog­lal­koz­tam vol­na az öl­töz­te­té­sé­vel. Nagy te­het­sé­ge volt a ru­hák­hoz. Min­dig a meg­fe­le­lőt vi­sel­te és min­dig hi­bát­la­nul. Örül­tem vol­na neki, ha ve­vőn lett vol­na.

– So­kat köl­tött ru­hák­ra?

– Fel­tét­le­nül. De hát volt sa­ját pén­ze is, meg per­sze Mar­shall ka­pi­tány is igen jó­mó­dú.

– Hal­lott va­la­mit ar­ról, vagy ész­re­vett va­la­mi olyas­mit, Miss Darn­ley, hogy Mrs. Mar­shall zsa­ro­lás ál­do­za­ta volt?

Ro­sa­mund Darn­ley ki­fe­je­ző ar­cán őszin­te cso­dál­ko­zás tük­rö­ző­dött.

– Zsa­rol­ták Ar­le­nát? – kér­dez­te.

– Úgy lá­tom, a gon­do­lat meg­le­pi.

– Meg. Na­gyon is. Tel­je­sen kép­te­len­nek ta­lá­lom.

– De azért le­het­sé­ges?

– Min­den le­het­sé­ges, ezt az em­ber ha­mar meg­ta­nul­ja a vi­lág­ban. De még­is cso­dál­ko­zom, hogy ugyan mi­vel zsa­rol­hat­ták Ar­le­nát?

– Fel­te­he­tő­en vol­tak olyan dol­gok, ame­lyek, ha nap­vi­lág­ra ke­rül­nek, rend­kí­vül kel­le­met­le­nek let­tek vol­na Mrs. Mar­shall szá­má­ra a fér­je mi­att.

– Hát igen, igen.

A sza­va­i­ban rej­lő ké­tel­ke­dést is meg­ma­gya­ráz­ta ak­kor, ami­kor fé­lig-med­dig mo­so­lyog­va ezt mond­ta:

– Tu­dom, hogy a vá­la­szom szkep­ti­kus­nak tű­nik, de hát, tud­ják, Ar­le­na meg­le­he­tő­sen egy­ér­tel­mű­en vi­sel­ke­dett. Nem is na­gyon tö­re­ke­dett arra, hogy tisz­te­le­tet pa­ran­cso­ló be­nyo­mást kelt­sen.

– Esze­rint azt hi­szi, hogy a fér­je tu­dott a Mrs. Mar­shall és más sze­mé­lyek kö­zött fenn­ál­ló… hm… in­tim kap­cso­la­tok­ról?

Szü­net tá­madt. Ro­sa­mund a hom­lo­kát rán­col­ta. Ami­kor vég­re meg­szó­lalt, las­sú, kel­let­len han­gon azt mond­ta:

– Iga­zán nem is tu­dom, mit gon­dol­jak. Min­dig azt hit­tem, hogy Ken­neth Mar­shall nem pó­zol, ami­kor el­fo­gad­ja a fe­le­sé­gét olyan­nak, ami­lyen. Hogy nem vol­tak il­lú­zi­ói vele kap­cso­lat­ban. De le­het, hogy nem így van.

– Úgy gon­dol­ja, hogy fel­tét­le­nül bí­zott ben­ne?

– A fér­fi­ak oly os­to­bák – mond­ta Ro­sa­mund, szin­te ha­ra­go­san. – És Ken­neth Mar­shall is… hi­á­ba van az a ma­gá­ra erő­sza­kolt mo­do­ra… nem e vi­lág­ra való. Le­het, hogy tény­leg va­kon bí­zott az asszony­ban. Le­het, hogy azt gon­dol­ta, csak cso­dál­ják és sem­mi egyéb.

– És ön nem tud sen­ki­ről, azaz nem hal­lott sen­ki olyan­ról, aki­nek fel­te­he­tő­en oka volt arra, hogy ha­ra­got táp­lál­jon Mrs. Mar­shall iránt?

Ro­sa­mund Darn­ley mo­soly­gott.

– Csak mél­tat­lan­ko­dó fe­le­sé­gek­nek – mond­ta. – De mint­hogy meg­foj­tot­ták, azt kell fel­té­te­lez­nem, hogy fér­fi ölte meg.

– Ez igaz.

– Nem – mond­ta az­tán Ro­sa­mund el­gon­dol­koz­va –, sen­ki ilyen nem jut az eszem­be. De per­sze, ha vol­na is va­la­ki, ne­kem ar­ról nem mu­száj tud­nom. Olyas­va­la­kit kell meg­kér­dez­ni­ük, aki a szo­ro­sabb kör­nye­ze­té­hez tar­to­zott.

– Kö­szö­nöm, Miss Darn­ley.

Ro­sa­mund egy kis for­du­la­tot tett a szé­ké­ben.

– Mon­si­eur Po­i­rot nem tesz fel sem­mi­lyen kér­dést? – kér­dez­te.

Alig ész­re­ve­he­tő­en iro­ni­kus mo­so­lya Po­i­rot-ra vil­lant.

Her­cu­le Po­i­rot mo­soly­gott, és ta­ga­dó­lag ráz­ta a fe­jét.

– Nincs mit kér­dez­nem – mond­ta.

Ro­sa­mund Darn­ley fel­kelt és ki­ment.