TIZENEGYEDIK FEJEZET

 1

Col­ga­te fel­ügye­lő be­szá­molt a rend­őr­fő­nök­nek.

– Rá­buk­kan­tam va­la­mi­re, uram, ami elég nagy szen­zá­ció. Mrs. Mar­shall pénz­é­ről van szó. Tár­gyal­tam róla az ügy­vé­de­i­vel. Mond­ha­tom, nagy meg­ren­dü­lés volt a szá­muk­ra. Most már van bi­zo­nyí­té­kom a zsa­ro­lá­si his­tó­ri­á­ra. Em­lék­szik még arra, hogy az öreg Ers­ki­ne öt­ven­ezer fon­tot ha­gyo­má­nyo­zott Mrs. Mar­shall­nak. No, hát eb­ből alig ma­radt több, mint ti­zen­öt­ezer.

A rend­őr­fő­nök füttyen­tett.

– És mi lett a töb­bi­vel?

– Ez az ér­de­kes, uram. A ha­gya­ték­ból Mrs. Mar­shall időn­ként na­gyobb össze­gű kész­pénzt vagy ke­res­ke­del­mi for­ga­lom­ba bo­csát­ha­tó köt­vé­nye­ket vett fel, és ezt maga jut­tat­ta el va­la­ki­nek, aki­nek a ki­lé­tét nem akar­ta fel­fed­ni. Bi­zony ez sza­bá­lyos zsa­ro­lás­ra vall.

A rend­őr­fő­nök bó­lin­tott.

– Fel­tét­le­nül an­nak lát­szik. A zsa­ro­ló pe­dig itt van eb­ben a szál­lo­dá­ban. Ami annyit je­lent, hogy a há­rom fér­fi, Barry, Lane vagy Blatt egyi­ke. Van va­la­mi új ada­ta ró­luk?

– Sem­mi ha­tá­ro­zott, uram. Barry őr­nagy va­ló­ban nyu­gal­ma­zott ka­to­na­tiszt, amint ál­lít­ja. Egy kis bé­relt la­kás­ban la­kik, nyug­dí­jat kap, és rész­vé­nyek­ből szár­ma­zó ki­sebb jö­ve­del­me van. Az utol­só év­ben azon­ban na­gyon je­len­té­keny össze­ge­ket fi­ze­tett be a fo­lyó­szám­lá­já­ra.

– Ez so­kat­ígé­rő­en hang­zik. S mi­vel ma­gya­ráz­za?

– Azt mond­ja, hogy ló­ver­se­nyen nyer­te. Az vi­szont két­ség­te­le­nül igaz, hogy min­den na­gyobb ver­se­nyen kint van. Fo­ga­dá­sa­it a ver­se­nyen köti, er­ről nincs sem­mi­fé­le köny­ve­lé­se.

A rend­őr­fő­nök bó­lin­tott.

– Ne­héz vol­na az el­len­ke­ző­jét bi­zo­nyí­ta­ni – mond­ta. – De el­fo­gad­ha­tó ma­gya­rá­zat.

Col­ga­te foly­tat­ta.

– Itt van az­tán Step­hen Lane nagy­tisz­te­le­tű úr. Ő anya­gi­lag rend­ben van, Sur­rey­ben él egy fa­lu­ban. Be­teg­ség mi­att egy év­vel ez­előtt le­mon­dott az ál­lá­sá­ról. Be­teg­sé­ge olyan fo­kig rosszab­bo­dott, hogy kény­te­len volt zárt in­té­zet­be vo­nul­ni. Több mint egy évig ott tar­tóz­ko­dott.

– Ez ér­de­kes – mond­ta Wes­ton.

– Igen, uram. Meg­pró­bál­tam a ke­ze­lő­or­vo­sá­ból annyit ki­szed­ni, amennyit csak le­he­tett, de hát tud­ja, mi­lye­nek ezek a do­kik. Ne­héz be­lő­lük ki­húz­ni va­la­mi ér­tel­mes dol­got. De amennyi­re ki tud­tam ven­ni a sza­va­i­ból, a nagy­tisz­te­le­tű úr má­ni­á­ja az ör­dög­gel volt kap­cso­la­tos, kü­lö­nö­sen az asszony ké­pé­ben meg­je­le­nő ör­dög­gel, a bí­bor­ba és skar­lát­ba öl­tö­zött asszonnyal, Ba­bi­ló­nia pa­ráz­ná­já­val.

– Hm – mond­ta Wes­ton. – Volt már pre­ce­den­sünk ilyen eset­ben arra, hogy a be­teg gyil­kos­ság­ra ve­te­me­dett?

– Hogy­ne, uram. Vé­le­mé­nyem sze­rint az­zal min­den­eset­re szá­mol­nunk kell, hogy Step­hen Lane eset­leg gyil­kos. A meg­bol­do­gult Mrs. Mar­shall iga­zán na­gyon jó pél­dá­ja volt an­nak, amit egy pap bí­bor­ba öl­tö­zött ném­ber­nek ne­vez­ne, vö­rös volt a haja, az­tán a vi­sel­ke­dé­se meg min­den egyéb. Úgy gon­do­lom, le­het, hogy Lane is­ten­től nyert meg­bí­za­tá­sá­nak te­kin­tet­te, hogy el­in­téz­ze. Per­sze, csak ak­kor, ha iga­zán di­lis.

– De a zsa­ro­lá­si el­mé­let­hez sem­mi köze sincs?

– Nincs, uram. Lane tel­je­sen ár­tat­lan a zsa­ro­lás­ban. Van egy ke­vés ma­gán­va­gyo­na, nem na­gyon sok, de a pén­ze alig sza­po­ro­dott az utób­bi idő­ben.

– És mit tu­dott meg ar­ról, mer­re járt a gyil­kos­ság nap­ján?

– Lane ál­lí­tá­sát sen­ki se tud­ja iga­zol­ni. Sen­ki sem em­lék­szik arra, hogy ta­lál­ko­zott vol­na egy pap­pal a dű­lő­uta­kon. Ami a temp­lom lá­to­ga­tó­köny­vét il­le­ti, az utol­só be­jegy­zés há­rom nap­pal előb­bi kel­te­zé­sű, mint Lane-é, két hét óta pe­dig sen­ki ki se nyi­tot­ta a köny­vet. Mi sem lett vol­na könnyebb a pap szá­má­ra, mint hogy akár egy, akár több nap­pal előbb át­men­jen, és 25-ével dá­tu­moz­za a be­jegy­zést.

Wes­ton bó­lin­tott.

– Hát a har­ma­dik fér­fi? – kér­dez­te.

– Ho­race Blatt? Szi­lárd meg­győ­ző­dé­sem, uram, hogy vele va­la­mi nincs rend­ben. A jö­ve­del­mi adó­ját jó­val na­gyobb összeg után fi­ze­ti, mint amennyit vas- és fém­áru üz­le­te for­gal­maz. Le­het, hogy ki tud­na agyal­ni va­la­mi ér­tel­mes ma­gya­rá­za­tot, hogy mi mi­ért van koc­ká­za­tos tőzs­de­ügy­le­tei van­nak, meg ré­sze­se­dé­se egy-két ho­má­lyos üz­let­ben. Szó­val le­het­nek bi­zo­nyos el­fo­gad­ha­tó ma­gya­rá­za­tok, de ez mit sem vál­toz­tat azon a té­nyen, hogy Blatt most már évek óta is­me­ret­len for­rá­sok­ból szár­ma­zó igen je­len­té­keny be­vé­te­le­ket vág zseb­re.

– Szó­val – mond­ta Wes­ton –, az az el­kép­ze­lé­se, hogy Mr. Ho­race Blatt hi­va­ta­los és nagy si­ker­rel mű­kö­dő zsa­ro­ló?

– Vagy er­ről van szó, uram, vagy a ká­bí­tó­szer­ről. Be­szél­tem róla Ridge­way fő­fel­ügye­lő­vel, aki a ká­bí­tó­sze­rosz­tályt ve­ze­ti a rend­őr­sé­gen, és ő na­gyon ér­dek­lő­dött az ügy iránt. Azt mond­ja, igen je­len­tős mennyi­sé­gű he­ro­int csem­pész­tek be az utób­bi idő­ben. Az el­osz­tók­nak már a nyo­má­ban van­nak, sőt töb­bé-ke­vés­bé azt is tud­ják, ki irá­nyít­ja a dol­go­kat, de az mind ez ide­ig ta­lány előt­tük, hogy mi­kép­pen ke­rül az áru Ang­li­á­ba.

– Ha en­nek a Mrs. Mar­shall­nak a ha­lá­la ab­ból szár­ma­zik – mond­ta Wes­ton –, hogy akár ár­tat­la­nul, akár más­kép­pen be­le­ke­ve­re­dett ebbe a ká­bí­tó­szer-rum­li­ba, ak­kor job­ban tesszük, ha az egész ügyet át­ad­juk a Scot­land Yard­nak. Ez az ő dol­guk. Mit szól hoz­zá?

– At­tól tar­tok, uram, hogy iga­za van – vá­la­szol­ta Col­ga­te fel­ügye­lő nem min­den saj­nál­ko­zás nél­kül. – Ha ká­bí­tó­szer­ről van szó, ak­kor a Yard­ra tar­to­zik az ügy.

– Pe­dig – mond­ta Wes­ton egy-két perc­nyi gon­dol­ko­dás után –, ez lát­szik a leg­va­ló­szí­nűbb ma­gya­rá­zat­nak.

Col­ga­te bo­rú­san bó­lo­ga­tott.

– Hát igen. Mar­shall nincs be­le­ke­ver­ve az ügy­be, bár kap­tam róla is egy-két in­for­má­ci­ót, amely nem len­ne ha­szon­ta­lan, ha az ali­bi­je nem vol­na annyi­ra rend­ben. Úgy lát­szik, hogy a vál­la­la­ta a tönk szé­lén áll. Nem ő te­het róla, a cég­tár­sa sem, az egész a múlt évi vál­ság meg az ál­ta­lá­nos ke­res­ke­del­mi és pénz­ügyi pan­gás kö­vet­kez­mé­nye. Vi­szont Mar­shall úgy tud­ta, hogy öt­ven­ezer font ke­rül a bir­to­ká­ba, ha a fe­le­sé­ge meg­hal, s öt­ven­ezer font e perc­ben na­gyon ér­té­kes lett vol­na a szá­má­ra.

Só­haj­tott.

– De nagy kár, hogy itt van va­la­ki, aki­nek két tö­ké­le­tes in­dí­té­ka van a gyil­kos­ság­ra, és bi­zo­nyít­ha­tó­an még sincs sem­mi köze az egész ügy­höz!

Wes­ton mo­soly­gott.

– Fel a fej­jel, Col­ga­te. Még van rá le­he­tő­sé­günk, hogy ki­tün­tes­sük ma­gun­kat. Itt van a zsa­ro­lás, az­tán a di­lis lel­kész, bár én ma­gam azt hi­szem, a ká­bí­tó­sze­res meg­ol­dás a leg­va­ló­szí­nűbb. – Még hoz­zá­tet­te: – És ha a ká­bí­tó­szer­rel üzér­ke­dő ban­da va­la­me­lyik tag­ja in­téz­te el Mrs. Mar­shallt, ak­kor is rend­kí­vül hasz­nos szol­gá­la­tot te­szünk a Scot­land Yard­nak a ká­bí­tó­szer-prob­lé­ma meg­ol­dá­sá­ban. Akár­hogy és akár­mer­ről is nézzük a dol­got, ed­dig sincs okunk szé­gyen­kez­ni a mun­kánk mi­att.

Col­ga­te ar­cán aka­rat­la­nul is mo­soly vil­lant át.

– Hát így ál­lunk, uram – mond­ta. – Hadd mond­jam el még azt, hogy nyo­moz­tam an­nak a le­vél­nek az író­ja után is, ame­lyet az asszony szo­bá­já­ban ta­lál­tunk. Ar­ról a bi­zo­nyos­ról be­szé­lek, amely­nek J. N. volt az alá­írá­sa. Av­val már nincs mit ten­ni. Az író­ja kint van Kí­ná­ban, tel­jes biz­ton­ság­ban. Ugyan­az az alak, aki­ről Miss Brews­ter is be­szélt. Hit­vány egy fi­a­tal­em­ber volt. Nyo­moz­tam Mrs. Mar­shall töb­bi ba­rát­ja után is, de ered­mény­te­le­nül. Ami ada­tot csak meg le­he­tett sze­rez­ni, uram, azt meg­sze­rez­tük.

– Ak­kor hát – mond­ta Wes­ton –, a to­váb­bi­ak már raj­tunk áll­nak. – Szü­ne­tet tar­tott, az­tán meg­kér­dez­te. – Nem lát­ta mos­ta­ná­ban bel­ga kol­lé­gán­kat? Ér­te­sült ar­ról, amit ne­kem most el­mon­dott?

Col­ga­te szé­les vi­gyor­gás­sal fe­lett:

– Fura kis bo­gár az, nem? Tet­szik tud­ni, mit kér­de­zett tő­lem teg­nap­előtt? Hogy mi­lyen rész­le­tes ada­to­kat tud­nék neki mon­da­ni az utol­só há­rom év olyan gyil­kos­sá­ga­i­ról, ame­lyek so­rán az ál­do­za­tot meg­foj­tot­ták?

Wes­ton ez­re­des fel­egye­ne­se­dett.

– Csak­ugyan ezt kér­dez­te? Va­jon mire?… – Meg­állt, rö­vid szü­ne­tet tar­tott. – Mit is mon­dott, mi­kor ment Step­hen Lane nagy­tisz­te­le­tű úr abba a zárt in­té­zet­be?

– Hús­vét­kor múlt egy éve.

Wes­ton ez­re­des gon­do­la­ta­i­ba me­rült.

– Em­lék­szem egy eset­re – mond­ta. – Egy fi­a­tal nő holt­tes­tét ta­lál­ták meg Bagshot kö­ze­lé­ben. Az­zal ment el, hogy va­la­hol ta­lál­ko­zik a fér­jé­vel, az­tán soha töb­bet nem lát­ták vi­szont. És ott tör­tént az, amit az új­sá­gok úgy ne­vez­tek: Gyil­kos­ság a bo­zót­ban. Mind­ket­tő Sur­rey­ben volt, ha jól em­lék­szem.

Pil­lan­tá­sa ta­lál­ko­zott a fel­ügye­lő­é­vel.

– Sur­rey­ben? – mond­ta az. – Sza­vam­ra, uram, cso­dá­la­to­san egye­zik. Ugyan, ki tud­ja?…