4

– Szó­val maga az a hí­res vér­eb? – kér­dez­te Mr. Blatt.

Ő és Her­cu­le Po­i­rot a kok­tél­bár­ban ül­tek, Mr. Blatt ked­venc tar­tóz­ko­dá­si he­lyén.

Her­cu­le Po­i­rot a meg­jegy­zést szo­ká­sos ön­hitt mód­ján nyug­táz­ta.

– És – foly­tat­ta Mr. Blatt – mit ke­res erre mi­fe­lénk; hi­va­ta­li el­fog­lalt­ság?

– Nem, nem, pi­he­nek. Nyá­ri sza­bad­sá­go­mat töl­töm.

– No, no – mond­ta Mr. Blatt ka­csint­va –, per­sze hogy ezt mond­ja.

– Nem szük­ség­kép­pen – mond­ta Po­i­rot.

– Men­jen már! – mond­ta Ho­race Blatt. – Ha ve­lem be­szél, biz­ton­ság­ban érez­he­ti ma­gát. Amit ne­kem mond, az el van te­met­ve. Sok éve már an­nak, hogy meg­ta­nul­tam be­fog­ni a szá­mat. Nem­igen bol­do­gul­tam vol­na a pá­lyá­mon, ha nem így tet­tem vol­na. De hát tud­ja, mi­lyen a leg­több em­ber: duma és duma min­den­ről, amit csak hal­la­nak. Per­sze, ezt maga nem en­ged­he­ti meg ma­gá­nak a szak­má­já­ban! Fal­ból kell úgy ten­nie, mint­ha csak nya­ral­na itt, és sem­mi mást nem akar­na.

– És mi­ből kö­vet­kez­tet az el­len­ke­ző­jé­re? – kér­dez­te Po­i­rot.

Mr. Blatt be­huny­ta fél sze­mét.

– Én nagy­vi­lá­gi em­ber va­gyok – mond­ta. – Tu­dom én azt, ki­nek mi il­lik, az arca sza­bá­sá­ról. Az olyan em­ber, mint maga, Dea­u­vil­le-ba megy, vagy Le To­qu­et-be, eset­leg Juan les Pins-be. Ez a maga… hogy is mond­ják?… lel­ki ha­zá­ja.

Po­i­rot só­haj­tott. Ki­né­zett az ab­la­kon. Esett, és a szi­get­re köd bo­rult.

– Le­het, hogy iga­za van – mond­ta. – Azo­kon a he­lye­ken leg­alább esős idő­ben is van az em­ber­nek szó­ra­ko­zá­sa.

– Az a re­mek Ka­szi­nó! – mond­ta Mr. Blatt. – Tud­ja, ne­kem na­gyon ke­mé­nyen kel­lett dol­goz­nom vi­lág­éle­tem­ben. Nem volt ne­kem arra időm, hogy nya­ral­gas­sak vagy cso­ko­lá­dét szo­po­gas­sak. Bol­do­gul­ni akar­tam és bol­do­gul­tam is. Most már azt te­he­tek, ami ne­kem tet­szik. Az én pén­zem is ér annyit, mint a másé. Mond­ha­tom ma­gá­nak, ta­pasz­tal­tam egyet-mást az utób­bi évek­ben.

– Úgy? – mor­mog­ta Po­i­rot.

– Azt se tu­dom, mi­ért jöt­tem ide – foly­tat­ta Mr. Blatt.

– Ezen én is cso­dál­koz­tam – je­gyez­te meg Po­i­rot.

– Tes­sék? Ho­gyan?

Po­i­rot ke­zé­nek ékes­szó­ló moz­du­la­tá­val adott je­len­tő­sé­get fe­le­le­té­nek.

– Én sem va­gyok min­den meg­fi­gye­lő­ké­pes­ség hí­ján. Én pél­dá­ul in­kább önt kép­ze­lem olyan­nak, aki min­den bi­zonnyal Dea­u­vil­le-t vagy Bi­ar­rit­zot vá­laszt­ja.

– Ehe­lyett mind­ket­ten itt va­gyunk, nem?

Mr. Blatt re­ked­tes han­gon fel­ne­ve­tett.

– És még­sem tu­dom, hogy iga­zá­ban mi­ért is va­gyok itt – me­ren­gett to­vább. – Le­het, tud­ja, hogy egy­sze­rű­en a hely neve vett le a lá­bam­ról, mi­vel­hogy olyan ro­man­ti­kus. Jolly Ro­ger Szál­lo­da, Csem­pé­szek Szi­ge­te. Az ilyen cím meg­bi­zser­ge­ti az em­bert. Eszé­be jut­tat­ja a gye­rek­ko­rát. Ka­ló­zok­ra gon­dol, csem­pé­szek­re, meg ef­fé­lék­re.

Ne­ve­té­se kis­sé ön­tel­ten hang­zott.

– Gye­rek­ko­rom­ban so­kat vi­tor­láz­tam. Nem ép­pen er­re­fe­lé, ha­nem Ang­lia ke­le­ti part­jai men­tén. Fura, hogy­ha az em­ber egy­szer meg­sze­re­ti az ilyes­mit, ké­sőbb is ra­gasz­ko­dik hoz­zá. Le­het­ne most egy tipp-topp jach­tom is, ha akar­nám, de én jobb sze­re­tek a ma­gam kis la­dik­ján csa­lin­káz­ni. Red­fern is na­gyon sze­ret vi­tor­láz­ni. Egy­szer-két­szer el­kí­sért. Most már nem fu­tunk össze, le nem megy a Mar­shall vö­rös hajú fe­le­sé­gé­nek a nya­ká­ról!

Szü­ne­tet tar­tott, az­tán sut­to­gó­ra fo­gott han­gon foly­tat­ta.

– Csu­pa vén pa­szuly­kó­ró la­kik eb­ben a szál­lo­dá­ban! Mrs. Mar­shall az egyet­len, aki­ben van egy kis élet. Azt hi­szem, en­nek a Mar­shall­nak egyéb dol­ga sem le­het, mint hogy vi­gyáz a fe­le­sé­gé­re. Sok­fé­le his­tó­ria ke­ring róla, még szí­nész­nő ko­rá­ból, a ké­sőb­bi­ek­ről nem is be­szél­ve! A fér­fi­ak bo­lon­dul­nak utá­na. Én mon­dom, hogy na­gyon ha­mar zűr lesz itt.

– Mi­fé­le zűr­re gon­dol? – kér­dez­te Po­i­rot.

– At­tól függ – fe­lel­te Ho­race Blatt. – Ahogy így el­né­zem Mar­shallt, az az ér­zé­sem, fura mó­don nézi a dol­go­kat. Hal­lot­tam róla egyet s mást. Ta­lál­koz­tam már ez­zel a faj­tá­val. Az em­ber so­sem tud­ja, há­nya­dán áll ve­lük. Red­fern is job­ban ten­né, ha vi­gyáz­na.

Nem foly­tat­ta, mert aki­ről szó volt, ép­pen most lé­pett a bár­ba. Így han­go­san és ön­ér­ze­te­sen más­ról kez­dett be­szél­ni.

– Szó­val, mint ahogy mond­tam már, a part kö­rül vi­tor­láz­ni re­mek szó­ra­ko­zás. Hel­ló, Red­fern, nem inna ve­lem egyet? Mit kér? Szá­raz Mar­ti­nit? Jó. Hát maga, Mon­si­eur Po­i­rot?

Po­i­rot ta­ga­dó­lag ráz­ta a fe­jét.

Pat­rick Red­fern le­ült, és azt mond­ta:

– A vi­tor­lá­zás? A vi­lág leg­jobb szó­ra­ko­zá­sa. Bár több időm jut­na rá. Gye­rek­ko­rom­ban majd­nem min­den na­po­mat az­zal töl­töt­tem, hogy egy din­gi­vel itt a part kö­rül vi­tor­láz­tam.

– Ak­kor – mond­ta Po­i­rot – jól is­mer­he­ti ezt a vi­dé­ket.

– Meg­hi­szem azt! Már ak­kor is­mer­tem, ami­kor még nem is volt itt szál­lo­da. Más se volt az egész kör­nyé­ken, csak Le­at­her­com­be Bay­ben egy­pár ha­lász­kuny­hó, meg itt a szi­ge­ten egy ros­ka­tag vén ház, amely örök­ké csuk­va volt.

– Ház is volt itt?

– Volt, de éve­ken át nem la­kott ben­ne sen­ki. Om­la­do­zott már. Min­den­fé­le tör­té­ne­tek jár­ták ak­ko­ri­ban, hogy a ház­ból rej­tek­já­ra­tok ve­zet­nek a Pixy-bar­lang­hoz. Em­lék­szem, min­dig ke­res­tük is eze­ket a rej­te­ku­ta­kat.

Ho­race Blatt fél­re­töl­töt­te a po­ha­rát. Ká­rom­ko­dott, szá­rít­gat­ta a ru­há­ját, és meg­kér­dez­te:

– Mi az a Pixy-bar­lang?

– Nem is­me­ri? – kér­dez­te Pat­rick. – A Pixy-öböl­ben van. Nem könnyű meg­ta­lál­ni a be­já­ra­tát. Az öböl egyik vé­gén van, és csu­pa fel­hal­mo­zott szik­la ve­szi kö­rül, úgy­hogy tu­laj­don­kép­pen csak egy hosszú, kes­keny ha­sa­dék, amin az em­ber épp hogy ke­resz­tülp­ré­se­li ma­gát. Be­lül az­tán ki­tá­gul, egész nagy bar­lang­gá. Kép­zel­he­ti, mit je­len­tett ez ne­künk gye­rek­ko­runk­ban! Egy öreg ha­lász mu­tat­ta meg ne­kem egy­szer. Mos­ta­ná­ban már a ha­lá­szok sem is­me­rik. A múlt­kor meg­kér­dez­tem az egyi­ket, mi­ért hív­ják a he­lyet Pixy-öböl­nek, de nem tud­ta meg­mon­da­ni az okát.

– Csak­hogy én még most sem ér­tem – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot. – Mi az a Pixy?

– Az el­ne­ve­zés – mond­ta Pat­rick Red­fern – egy de­vons­hire-i nép­szo­kás­ra ve­zet­he­tő vissza. Van ilyen Pixy-bar­lang She­ep­s­tor­ban is. A ba­bo­na az, hogy az em­ber en­gesz­te­lé­sül egy gom­bos­tűt hagy­jon ott a pixy­nek. A pixy egyéb­ként lápi szel­lem.

– Ó – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot –, ez va­ló­ban na­gyon ér­de­kes.

– Dart­moor­ban – foly­tat­ta Pat­rick Red­fern – még na­gyon sok nyo­ma van en­nek a pixy-ha­gyo­mány­nak. Van­nak olyan szik­lás hegy­csú­csok, ame­lyek a pixyk ta­nyái, és né­mely pa­raszt most is, ha fel­önt a ga­rat­ra, a pixy­ket okol­ja, hogy azok ve­zet­ték fél­re az út­ján.

– Úgy gon­dol­ja – mond­ta Ho­race Blatt –, mi­után egy-két po­hár­ral fel­haj­tot­tak?

– Min­den­eset­re ez az ér­tel­mes ma­gya­rá­zat – mond­ta Pat­rick Red­fern mo­so­lyog­va.

Blatt az órá­já­ra né­zett.

– Be­me­gyek már a va­cso­rá­hoz – mond­ta. – Egé­szé­ben, Red­fern, még­is­csak job­ban sze­re­tem a ka­ló­zo­kat, mint a pixy­ket.

Pat­rick Red­fern ne­vet­ve mond­ta, s a tá­vo­zót kí­sér­te te­kin­te­té­vel:

– Nem len­ne utol­só do­log lát­ni, amint az öreg fiút pixyk ve­ze­tik.

– Ah­hoz ké­pest – je­gyez­te meg Po­i­rot el­gon­dol­koz­va –, hogy Mr. Blatt ta­pasz­talt üz­let­em­ber, elég­gé ro­man­ti­kus a fan­tá­zi­á­ja.

– Ez – mond­ta Pat­rick Red­fern – on­nan van, hogy fél­mű­velt. Leg­alább­is így mond­ja a fe­le­sé­gem. Néz­ze meg, mit ol­vas. Más se ér­dek­li, mint a de­tek­tív­re­gé­nyek és vad­nyu­ga­ti tör­té­ne­tek.

– Úgy érti ezt – mond­ta Po­i­rot –, hogy még most is olyan az esze já­rá­sa, mint egy gye­re­ké?

– Mi­ért, ön nem úgy gon­dol­ja?

– Én… én még csak na­gyon ke­vés­sé is­me­rem.

– Én sem job­ban. Egy­szer-két­szer el­men­tem vele vi­tor­láz­ni, de nem na­gyon sze­re­ti az ilyes­mit. Szí­ve­seb­ben van egye­dül.

– Ez iga­zán fur­csa – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot. – Egy csep­pet sem ha­son­lít a szá­raz­föl­di szo­ká­sa­i­hoz.

– Tu­dom – mond­ta Red­fern ne­vet­ve. – Mind­annyi­unk­nak nagy gon­dot okoz, ho­gyan tér­he­tünk ki az út­já­ból. Sze­ret­ne eb­ből a hely­ből va­la­mi át­me­ne­ti meg­ol­dást lét­re­hoz­ni Mar­ga­te és Le To­qu­et kö­zött.

Po­i­rot egy-két per­cig nem szólt sem­mit. Na­gyon fi­gyel­me­sen ta­nul­má­nyoz­ta tár­sa ne­ve­tő ar­cát. Hir­te­len azt mond­ta:

– Azt hi­szem, Mr. Red­fern, hogy ön sze­ret élni.

Pat­rick meg­le­pet­ten bá­mult Po­i­rot-ra.

– Ez igaz. Mi­ért ne?

– Va­ló­ban, mi­ért is ne? – kér­dez­te be­le­egye­ző­en Po­i­rot. – En­ged­je meg, hogy eb­ből az al­ka­lom­ból sze­ren­cse­kí­vá­na­ta­i­mat fe­jez­zem ki.

Pat­rick Red­fern el­mo­so­lyo­dott.

– Kö­szö­nöm, uram – mond­ta.

– Ép­pen ezért, mint öre­gebb, na­gyon sok­kal öre­gebb em­ber, bá­tor­ko­dom némi ta­náccsal szol­gál­ni.

– Még­pe­dig?

– Egy­szer egy na­gyon bölcs ba­rá­tom, aki a rend­őr­ség szol­gá­la­tá­ban ál­lott, azt mond­ta ne­kem évek­kel ez­előtt: „Her­cu­le, ha ked­ve­led a nyu­gal­mat, ke­rüld a nő­ket.”

– At­tól tar­tok – mond­ta Pat­rick Red­fern –, hogy ezt a ta­ná­csot ké­sőn ka­pom, uram. Ugyan­is há­zas va­gyok.

– Tu­dom. A fe­le­sé­ge na­gyon bá­jos, na­gyon mű­velt hölgy. Azt hi­szem, na­gyon ked­ve­li is önt.

– Én is őt – mond­ta Pat­rick Red­fern éle­sen.

– Ó – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot –, ezt iga­zán vég­te­len öröm­mel hal­lom.

Pat­rick arc­ki­fe­je­zé­se hir­te­len ki­tör­ni ké­szü­lő zi­va­tar­ra em­lé­kez­te­tett.

– Ide fi­gyel­jen, Mon­si­eur Po­i­rot, mire cé­loz­gat?

– Les fem­mes[2] – mond­ta Po­i­rot, hát­ra­dőlt a szé­ké­ben, és be­huny­ta a sze­mét. – Tu­dok egyet s mást ró­luk. El­vi­sel­he­tet­le­nül ku­szált­tá tud­ják ten­ni az éle­tet. Az meg egye­ne­sen el­ké­pesz­tő, aho­gyan az an­go­lok sze­rel­mi ügyek­ben el­jár­nak. Ha már szük­sé­ges­nek tar­tot­ta, Mr. Red­fern, hogy ide­jöj­jön, ak­kor, az is­ten sze­rel­mé­re, mi­nek hoz­ta ma­gá­val a fe­le­sé­gét?

– Nem ér­tem, mire gon­dol – mond­ta mér­ge­sen Pat­rick Red­fern.

– Na­gyon jól érti azt maga – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot nyu­god­tan. – Nem va­gyok olyan os­to­ba, hogy vi­tat­koz­zam egy el­va­kult em­ber­rel. Pusz­tán csak a mér­sék­let és óva­tos­ság sza­va­it hal­la­tom.

– Az a baj, hogy maga is ezek­re az át­ko­zott plety­ka­zsá­kok­ra hall­gat! Mrs. Gar­de­ner­nek meg en­nek a Brews­ter­nek egyéb dol­ga sincs egész nap, mint hogy a nyel­vü­ket kö­szö­rü­lik. Csak azért, mert egy nő csi­nos, hát le­sze­dik róla a ke­reszt­vi­zet is.

Her­cu­le Po­i­rot fel­kelt.

– Hát maga csak­ugyan ilyen fi­a­tal? – mor­mog­ta.

Fej­csó­vál­va hagy­ta el a bárt. Pat­rick Red­fern dü­hö­sen bá­mult utá­na.