3

Lin­da Mar­shall ab­ban a kis üz­let­ben tar­tóz­ko­dott, amely Le­at­her­com­be Bay lá­to­ga­tó­i­nak szük­ség­le­te­i­ről gon­dos­ko­dott. A bolt egyik fa­lát el­bo­rí­tot­ták a könyv­áll­vá­nyok, ezen a két pen­nyért köl­csö­nöz­he­tő köny­vek lé­gi­ói so­ra­koz­tak. A leg­fris­sebb könyv is tíz­éves volt, de akadt húsz­éves, sőt még en­nél ko­ro­sabb is.

Lin­da bi­zony­ta­la­nul le­vett egy-két köny­vet a polc­ról és fel­la­poz­ta. Azt vég­le­ge­sen el­dön­töt­te, hogy nem ol­vas­sa el a Négy Toll, avagy Meg­for­dít­va című re­gényt.

Ki­hú­zott egy bar­na bor­jú­bőr­be kö­tött vas­tag kis köny­vet.

Az idő múlt…

Lin­da hir­te­len meg­rez­zent, és gyor­san hely­re csúsz­tat­ta köny­vét, ami­kor Chris­tine Red­fern hang­ját hal­lot­ta meg maga mel­lett:

– Mit ol­va­sol, Lin­da?

– Sem­mit – mond­ta Lin­da kap­kod­va. – Ép­pen ke­re­sek va­la­mi ol­vas­ni­va­lót.

Ta­lá­lom­ra ki­húz­ta a Wil­li­am Ashe há­zas­sá­ga című kö­te­tet, és a pénz­tár­hoz ment, két pen­ny után ko­to­rász­va a zse­bé­ben.

– Mr. Blatt ép­pen most ho­zott haza a ko­csi­ján – mond­ta Chris­tine –, mi­után elő­ző­leg majd­nem el­gá­zolt. Az már azon­ban sok lett vol­na a szá­mom­ra, hogy az össze­kö­tő mű­ú­ton is el­vi­gyen, így in­kább azt mond­tam, va­la­mi be­vá­sá­rol­ni­va­lóm van, és be­jöt­tem.

– Bor­zasz­tó em­ber, nem? – mond­ta Lin­da. – Min­dig csak azt fúj­ja, hogy mi­lyen gaz­dag és ret­te­ne­tes­nél ret­te­ne­te­sebb tré­fá­kat ereszt meg.

– Sze­gény em­ber – mond­ta Chris­tine. – Saj­ná­lat­ra mél­tó.

Eb­ben Lin­da nem ér­tett vele egyet. Sem­mi saj­ná­lat­ra mél­tót nem ta­lált Mr. Blatt­ben. Fi­a­tal volt és ir­gal­mat­lan.

Együtt tá­vo­zott Chris­tine Red­fern­nel az üz­let­ből, majd meg­in­dul­tak föl­fe­lé a mű­ú­ton.

Lin­dát el­fog­lal­ták a gon­do­la­tai. Chris­tine Red­fernt ked­vel­te. Vé­le­mé­nye sze­rint Chris­tine és Ro­sa­mund Darn­ley az egye­dü­li el­vi­sel­he­tő em­be­rek a szi­ge­ten. Igé­nyé­nek és íz­lé­sé­nek meg­fe­le­lő­en egyi­kük sem bő­be­szé­dű. Most is, út­köz­ben, Chris­tine egy szót sem szólt. Ez – Lin­da sze­rint – ér­tel­mes gon­dol­ko­dás­ra val­lott. Ha az em­ber­nek nincs mon­da­ni­va­ló­ja, ugyan mire való a szün­te­len fe­cse­gés?

El­me­rült a gond­ja­i­ban, az­tán vá­rat­la­nul azt mond­ta:

– Mrs. Red­fern, volt már az az ér­zé­se, hogy min­den olyan ré­mes, olyan bor­zasz­tó, hogy az em­ber nem bír­ja to­vább és szét­rob­ban?

A sza­vak, Lin­da sza­vai, szin­te ko­mi­ku­san ha­tot­tak, de gond­ter­helt és ag­go­dal­mas arca rá­cá­folt erre a ha­tás­ra. Chris­tine Red­fern előbb csak szó­ra­ko­zot­tan né­zett a lány­ra, ke­vés meg­ér­tés­sel, de az­tán ész­re­vet­te, hogy ami a sza­vai mö­gött van, nem ép­pen ne­vet­sé­ges…

Hir­te­len be­szív­ta a le­ve­gőt, és azt mond­ta:

– Igen… ilyes­mit már én is érez­tem… pon­to­san ezt…