4

– Á, Po­i­rot! Örü­lök, hogy lá­tom. Jöj­jön csak be. Ép­pen ma­gá­ra van szük­sé­gem.

Her­cu­le Po­i­rot en­ge­dett az un­szo­lás­nak.

A rend­őr­fő­nök az asz­tal­ra do­bott egy cso­mag ci­ga­ret­tát, egyet ki­vett be­lő­le, és rá­gyúj­tott. Két szip­pan­tás kö­zött azt mond­ta:

– Nagy­já­ból el­dön­töt­tem, hogy mit te­szek. De mi­előtt vég­le­ge­sen cse­le­ked­ném, sze­ret­ném a maga vé­le­mé­nyét hal­la­ni.

– Be­szél­jen, ba­rá­tom – mond­ta Po­i­rot.

– Úgy dön­töt­tem – mond­ta Wes­ton –, hogy a Scot­land Yard­hoz for­du­lok, és át­adom ne­kik az ügyet. Vé­le­mé­nyem sze­rint, bár egy-két em­ber el­len ala­pos gya­nú me­rült fel, az egész ügy sar­ka­la­tos pont­ja még­is a ká­bí­tó­szer-csem­pé­szés. Azt hi­szem, tel­je­sen vi­lá­gos, hogy ez a hely, a Pixy-bar­lang, a ban­da ki­je­lölt ta­lál­ko­zó­he­lye volt.

– Egyet­ér­tek ön­nel – mond­ta Po­i­rot.

– He­lyes. Afe­lől sincs sok két­sé­gem, hogy ki a mi csem­pészünk. Ho­race Blatt.

Po­i­rot ezt a meg­ál­la­pí­tást is jó­vá­hagy­ta.

– Erre is ala­pos a gya­nú – mond­ta.

– Úgy lá­tom, mind­ket­ten egy­for­mán gon­dol­ko­dunk. Blatt ál­lan­dó­an vi­tor­láz­ga­tott a kis csó­nak­já­ban. Néha má­so­kat is meg­hí­vott, hogy tart­sa­nak vele, de több­nyi­re még­is­csak egye­dül ment. Fel­tű­nő­en vö­rös szí­nű vi­tor­lá­ja volt, de a ku­ta­tás azt mu­tat­ta, hogy el­du­gott a ha­jó­ján fe­hér vi­tor­lát is. Úgy re­konst­ru­á­lom a dol­got, hogy al­kal­mas idő­ben Blatt ki­vi­tor­lá­zott egy meg­be­szélt hely­re, ahol egy má­sik csó­nak­kal ta­lál­ko­zott, ez le­he­tett vi­tor­lás vagy mo­tor­csó­nak, mind­egy, az­tán át­vet­te a neki szánt anya­got. Utá­na a Pixy-öböl­ben kö­tött ki, le­he­tő­leg al­kal­mas nap­szak­ban…

Her­cu­le Po­i­rot el­mo­so­lyo­dott.

– Igen, igen, fél ket­tő­kor. Ab­ban az idő­pont­ban, ami­kor az an­go­lok ebé­del­nek és biz­tos le­he­tett afe­lől, hogy min­den­ki az ét­te­rem­ben van. A szi­get ma­gán­te­rü­let. Nem olyan hely, aho­vá kí­vül­ál­lók ki­rán­dul­hat­ná­nak. A ven­dé­gek néha dél­utá­non­ként át­men­nek te­áz­ni a Pixy-öböl­be, ami­kor a nap éri, de ha a sza­bad­ban óhajt­ják el­köl­te­ni az ele­mó­zsi­á­ju­kat, ak­kor in­kább va­la­ho­vá messzebb rán­dul­nak ki, a me­zők­re, sok mér­föld­del ar­rébb.

A rend­őr­fő­nök bó­lin­tott.

– Tö­ké­le­te­sen így van – mond­ta. – Mind­ezek fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel Blatt ki­kö­tött az öböl­ben, az anya­got pe­dig el­rej­tet­te a bar­lang­ban, azon a bi­zo­nyos pár­ká­nyon: Az már az­tán más­va­la­ki­nek a fel­ada­ta volt, hogy kel­lő idő­ben érte men­jen és meg­ta­lál­ja.

– Em­lék­szik még, hogy a gyil­kos­ság nap­ján egy pár ide­jött a szi­get­re ebé­del­ni? – mor­mol­ta Po­i­rot. – Pél­dá­ul ők is át­ve­het­ték vol­na ilyen­for­mán a ká­bí­tó­szert. Nyá­ri uta­sok, akik át­jön­nek a lápi szál­lo­dá­ból vagy St. Loo­ból a Csem­pé­szek Szi­ge­té­re. Be­je­len­tik, hogy ebé­del­ni akar­nak, előbb azon­ban kör­sé­tát tesz­nek a szi­ge­ten. Mi­lyen könnyen le­bo­csát­koz­hat­nak a part­ra, ma­guk­hoz ve­szik a szend­vi­cses do­bozt, be­te­szik, hová is te­het­nék más­ho­vá? Ma­dame strand­tás­ká­já­ba, ami min­dig nála van, az­tán ebé­del­ni vissza­tér­nek a ho­tel­be, ta­lán ki­csit meg­kés­ve, mond­juk csak tíz perc­cel ket­tő előtt, de hát leg­alább ki­él­vez­ték a sé­tá­ju­kat, amíg min­den­ki más az ebéd­lő­ben volt.

– Igen – mond­ta Wes­ton –, mind­ez elég va­ló­szí­nű. Ezek a ká­bí­tó­szer­rel fog­lal­ko­zó ban­dák rend­kí­vül kí­mé­let­le­nek. Ha va­la­ki be­lé­jük bot­lik, és meg­ne­szel va­la­mit a dol­ga­ik­ból, hát nem csi­nál­nak lel­ki­is­me­re­ti kér­dést ab­ból, hogy az il­le­tőt el­hall­gat­tas­sák. Én eb­ben az irány­ban ke­re­sem Ar­le­na Mar­shall ha­lá­lá­nak a ma­gya­rá­za­tát. Le­het­sé­ges­nek tar­tom, hogy azon a dél­előt­tön Blatt ott járt az öböl­ben, és ép­pen ak­kor dug­ta el a csem­pész­árut. Még az­nap­ra vár­ta a cin­ko­sa­it, hogy érte jöj­je­nek. Ar­le­na ak­kor ér­ke­zik a tu­ta­jon, és lát­ja, amint Blatt a do­bo­zá­val be­megy a bar­lang­ba. Meg­kér­de­zi, mit csi­nál, mire Blatt ott hely­ben meg­öli, az­tán ami­lyen gyor­san csak tud­ja, el­hord­ja az ir­há­ját.

– Az a vég­le­ges és meg­in­gat­ha­tat­lan vé­le­mé­nye, hogy Blatt a gyil­kos? – kér­dez­te Po­i­rot.

– A leg­va­ló­szí­nűbb meg­ol­dás­nak ta­lá­lom. Per­sze le­het­sé­ges, hogy Ar­le­na már ha­ma­rább az igaz­ság nyo­má­ra ju­tott, szólt róla va­la­mit Blatt­nek, az­tán a ban­dá­nak va­la­me­lyik más tag­ja csal­ta el egy mond­va­csi­nált ta­lál­ká­ra, ahol el­in­téz­te. Mint mon­dom, a leg­he­lye­sebb­nek azt tar­tom, ha az egész ügyet át­ad­juk a Scot­land Yard­nak. Ne­kik lé­nye­ge­sen jobb le­he­tő­sé­ge­ik van­nak arra, mint ne­künk, hogy Blatt kap­cso­la­tát a ban­dá­val be­bi­zo­nyít­sák.

Her­cu­le Po­i­rot el­gon­dol­koz­va bó­lo­ga­tott.

– He­lyes­nek tart­ja a szán­dé­ko­mat? – kér­dez­te Wes­ton.

Po­i­rot még min­dig gon­do­la­ta­i­ba me­rült.

– Le­het – mond­ta vé­gül.

– Az ör­dög­be is, Po­i­rot, tar­to­gat még va­la­mi meg­le­pe­tést, vagy sem?

– Ta­lán tar­to­ga­tok, de va­jon van­nak-e bi­zo­nyí­té­ka­im? – kér­dez­te Po­i­rot ko­mo­ran.

– Tu­dom – mond­ta Wes­ton –, hogy ma­gá­nak és Col­ga­te-nek más­fé­le el­gon­do­lá­sa­ik is van­nak. A ma­gam ré­szé­ről ki­csit fan­tasz­ti­kus­nak ta­lá­lom őket, de kény­te­len va­gyok el­is­mer­ni, hogy le­het ben­nük va­la­mi. De még ha iga­zuk vol­na is, ak­kor is azt hi­szem, az egész­ügy a Scot­land Yard­ra tar­to­zik. Majd mi tá­jé­koz­tat­juk őket a té­nyek­ről, a to­váb­bi­ak­ban pe­dig együtt dol­goz­hat­nak a sur­reyi rend­őr­ség­gel. Ér­zé­sem sze­rint eb­ben az ügy­ben nem va­gyunk il­le­té­ke­sek, mert az egész nem elég­gé hely­hez kö­tött.

Meg­állt.

– Nos, mi a vé­le­mé­nye, Po­i­rot? Maga sze­rint mit kel­le­ne ten­nünk?

Po­i­rot szin­te el­ve­szett a gon­do­la­ta­i­ban. Vég­re azt fe­lel­te:

– Én tu­dom, hogy mit sze­ret­nék ten­ni.

– Mit, em­ber?

– Ki­rán­dul­ni – mor­mol­ta Po­i­rot.

Wes­ton ez­re­des csak bá­mult rá.