2

A Jolly Ro­ger Szál­lo­dá­ban egy igen je­len­tős – leg­alább­is sa­ját ér­té­ke­lé­se sze­rint je­len­tős – sze­mé­lyi­ség la­kott: Her­cu­le Po­i­rot. Fe­hér vá­szon­öl­töny­ben pom­pá­zott, pa­na­ma ka­lap­ját sze­mé­re húz­ta, ba­ju­szát pom­pá­san ki­pe­der­te. Hát­ra­dőlt ké­nyel­mes nyug­szé­ké­ben, és a stran­dot szem­lél­te. A szál­lo­dá­tól a stran­dig te­rasz­so­ro­zat eresz­ke­dett alá. A par­tot tu­ta­jok, gumi- és vá­szon­csó­na­kok, fel­fúj­ha­tó gu­mi­já­té­kok tar­kí­tot­ták, to­váb­bá egy hosszú tram­bu­lin és há­rom desz­ka­pi­he­nő, kü­lön­bö­ző tá­vol­ság­ra a part­tól.

Né­me­lyik für­dő­ven­dég a ten­ger­ben lu­bic­kolt, volt, aki el­nyúj­tóz­va he­vert a na­pon, meg aki gon­do­san ke­ne­get­te ma­gát nap­olaj­jal.

Köz­vet­le­nül a part fe­let­ti te­ra­szon ül­tek, akik nem fü­röd­tek, ha­nem esz­me­cse­rét foly­tat­tak az idő­ről, az előt­tük ki­bon­ta­ko­zó lát­ni­va­lók­ról, a reg­ge­li új­sá­gok hí­re­i­ről és más al­kal­mas té­mák­ról.

Po­i­rot bal­ján egy hölgy fog­lalt he­lyet, aki­nek aj­ká­ról halk egy­han­gú­ság­gal, meg­ál­lás nél­kül folyt a szó, kö­tő­tűi is csat­tog­tak hoz­zá, mert sza­po­rán kö­tött. Mö­göt­te fér­je, Odell C. Gar­de­ner he­vert egy füg­gő­ágy­ban, ka­lap­ja az or­rán. Al­ka­lom­ad­tán egy-egy rö­vid meg­jegy­zést koc­káz­ta­tott meg, ha kér­ték, hogy nyi­lat­koz­zék.

Po­i­rot jobb­ján Miss Brews­ter ült; szí­vós, ki­spor­tolt tes­tű nő, őszü­lő haj­jal, kel­le­mes, vi­har­vert áb­rá­zat­tal, és időn­ként nyers han­gon köz­be­szólt. A két hölgy be­szél­ge­té­se úgy hang­zott, mint egy ku­tya-vo­kál­együt­tes mű­so­ra, amely­ben a po­me­rá­ni­ai sza­ka­dat­lan uga­tá­sát oly­kor-oly­kor egy ju­hász­ku­tya mély han­gú, rö­vid vak­kan­tá­sa sza­kít­ja meg.

– Szó­val – mond­ta Mrs. Gar­de­ner –, szó­val, mon­dom az uram­nak, hogy a vá­ros­né­zés meg mi­egyéb, az mind szép és jó, sze­re­tek is min­dent ala­po­san meg­néz­ni. De hát vég­re is, mon­dom, Ang­li­át már ke­resz­tül-ka­sul be­jár­tuk, és most már egyéb­re sem vá­gyom, mint hogy egy nyu­godt kis zug­ban, a ten­ger part­ján meg­pi­hen­jek. Ezt mond­tam, ugye, Odell? Hogy csak pi­hen­ni aka­rok. Azt mond­tam, hogy szük­sé­gét ér­zem a pi­he­nés­nek. Így volt, Odell, nem?

– Igen, éde­sem – mor­mog­ta ka­lap­ja mö­gül Mr. Gar­de­ner.

Mrs. Gar­de­ner foly­tat­ta a té­mát.

– Így az­tán, mi­kor a dol­got meg­em­lí­tet­tem Mr. Kel­só­nak a Cook-iro­dá­ban, ő ál­lí­tot­ta össze az úti­ter­vün­ket, és min­den­ben rop­pant kész­sé­ges volt, nem is tu­dom, mi­hez kezd­tünk vol­na nél­kü­le!… szó­val, ami­kor ezt meg­em­lí­tet­tem neki, Mr. Kel­so azt mond­ta, oko­sab­bat nem is te­het­nénk, mint hogy ide­jö­vünk. Na­gyon fes­tői hely, azt mond­ta, egé­szen az is­ten háta mö­gött, és még­is na­gyon ké­nyel­mes, amel­lett min­den te­kin­tet­ben exk­lu­zív. No per­sze az uram itt köz­be­ko­tyo­gott, és azt mond­ta, mi a hely­zet a W. C. – vel? Mert akár hi­szi, akár nem, Mon­si­eur Po­i­rot, az uram egyik húga egy­szer olyan pen­zi­ó­ban szállt meg, amely­ről ugyan­csak azt mond­ták, hogy na­gyon exk­lu­zív, meg hogy a láp­vi­dék szí­vé­ben van, de nem hin­né el, hogy ott csak fa­lu­si ár­nyék­szék volt! Ter­mé­sze­tes, hogy az­óta az uram­nak gya­nús min­den ilyen is­ten háta mö­göt­ti hely. Ugye, Odell?

– No per­sze, hogy­ne, éde­sem – mond­ta Mr. Gar­de­ner.

– De Mr. Kel­so azon­nal a leg­messzebb­me­nő­en meg­nyug­ta­tott. A W. C., mond­ta, a le­he­tő leg­mo­der­nebb, a kony­ha pe­dig ki­tű­nő. És ki­je­lent­he­tem, hogy ez így is van. És amit a leg­job­ban sze­re­tek ben­ne, az, hogy in­tim hely, ha érti, mire gon­do­lok. Mi­vel a hely ki­csi, mind­annyi­an be­szé­lünk egy­más­sal, és min­den­ki min­den­kit is­mer. Ha van az an­go­lok­nak va­la­mi hi­bá­juk, az, hogy egy ki­csit tar­tóz­ko­dó­ak, és ez a tar­tóz­ko­dás csak né­hány évi is­me­ret­ség után en­ged. Ak­kor az­tán a szí­vé­lyes­ség min­ta­ké­pei. Mr. Kel­so azt is mond­ta, hogy ér­de­kes em­be­rek jár­nak ide, és lá­tom, hogy iga­za van. Itt van ön, Mon­si­eur Po­i­rot, az­tán Miss Darn­ley. Ó, a cson­tom ve­le­jé­ig meg­bor­zong­tam, ami­kor rá­jöt­tem, hogy maga ki­cso­da, nem igaz, Odell?

– De igen, éde­sem.

– Hah! – rob­bant bele a be­szél­ge­tés­be Miss Brews­ter. – Mi­lyen iz­gal­mas, ugye, Mon­si­eur Po­i­rot?

Her­cu­le Po­i­rot el­há­rí­tó moz­du­la­tot tett, de ez ép­pen csak ud­va­ri­as gesz­tus volt. Mrs. Gar­de­ner szó­ára­da­ta to­vább höm­pöly­gött.

– Tud­ni­il­lik ren­ge­te­get hal­lot­tam már ma­gá­ról, Mon­si­eur Po­i­rot, egy hölgy­től, lány­ne­vén Cor­ne­lia Rob­son­nak hív­ták. Az uram­mal Ba­den­hof­ban vol­tunk má­jus­ban. Per­sze Cor­ne­lia min­dent el­mon­dott ne­künk ar­ról az egyip­to­mi his­tó­ri­á­ról, ami­kor Lin­net Ridge­wayt meg­öl­ték. Azt is mond­ta Cor­ne­lia, hogy maga cso­dá­la­tos volt, és én őrü­le­te­sen sze­ret­tem vol­na meg­is­mer­ked­ni ma­gá­val, ugye, Odell?

– Igen, éde­sem.

– Az­tán itt van Miss Darn­ley is. Egy egész cso­mó hol­mi­mat a Rose Mond cég­nél vá­sár­lom, na és hát Miss Darn­ley maga a Rose Mond, nem? Rop­pant ere­de­ti­ek a ru­hái. Mi­cso­da ra­gyo­gó vo­na­luk van! Ezt a ru­hát, amit teg­nap este vi­sel­tem, szin­tén nála vet­tem. El­ra­ga­dó asszony min­den te­kin­tet­ben.

Miss Brews­ter mö­gül Barry őr­nagy, aki ki­dül­ledt szem­mel bá­mul­ta a für­dő­ző­ket, most fel­hor­kan­tott:

– Rop­pant elő­ke­lő meg­je­le­né­sű!

Mrs. Gar­de­ner to­vább csat­tog­tat­ta a tűit.

– Egy dol­got azon­ban be kell val­la­nom, Mon­si­eur Po­i­rot. Szin­te meg­ren­dü­lést érez­tem, ami­kor ma­gát itt ta­lál­tam, nem mint­ha nem lett vol­na őrült iz­gal­mas, hogy itt ta­lá­lom, mert az volt, az uram is tanú rá. De hát egy­szer csak eszem­be ju­tott, hát­ha… hogy is mond­jam csak… hi­va­tás­sze­rű­en van itt. Érti, hogy gon­do­lom? Tud­ni­il­lik rop­pant ér­zé­keny va­gyok, ezt az uram is iga­zol­hat­ja, és kép­te­len len­nék el­vi­sel­ni, hogy va­la­mi bűn­ügy­be ke­ve­red­jem, tud­ni­il­lik…

Mr. Gar­de­ner a tor­kát kö­szö­rül­te, és azt mond­ta:

– A fe­le­sé­gem ugyan­is na­gyon ér­zé­keny, Mon­si­eur Po­i­rot.

Her­cu­le Po­i­rot fel­emel­te, majd le­ej­tet­te a két ke­zét:

– Biz­to­sít­ha­tom ar­ról, asszo­nyom, hogy ugyan­az a szán­dék ho­zott ide en­gem is, mint önö­ket… hogy szó­ra­koz­zam, hogy el­tölt­sem a sza­bad­sá­go­mat. A szak­mám­ra még csak nem is gon­do­lok.

Miss Brews­ter megint rö­vid és nyers vak­kan­tást hal­la­tott:

– Itt a Csem­pész Szi­ge­ten nem he­ver­nek holt­tes­tek, igaz-e?

– Ah! – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot. – Ez nem egé­szen így van! – Le­fe­lé mu­ta­tott. – Csak tes­sék meg­néz­ni azo­kat ott, amint ott fe­küsz­nek sor­ban. Mik azok tu­laj­don­kép­pen? Se nem nők, se nem fér­fi­ak. Nincs ben­nük sem­mi sze­mé­lyes. Egy­sze­rű­en csak… tes­tek!

– Né­me­lyi­kük azért egé­szen csi­nos frus­ka – mond­ta Barry őr­nagy el­is­me­rő­en. – Bár egy ki­csit gir­he­sek.

– Igen – ki­ál­tot­ta Po­i­rot –, de hol van itt az iz­ga­tó, a ti­tok? Én öreg va­gyok, s még a régi is­ko­lá­hoz tar­to­zom. Ami­kor én fi­a­tal vol­tam, az em­ber még a nők bo­ká­ját is alig lát­ta. Mi­lyen csá­bí­tó volt, ha csak ki­vil­lant a ha­bos al­só­szok­nya sze­gé­lye! És a gyen­géd vo­na­lú láb­szár… a térd… a csip­kés ha­ris­nya­kö­tő…

– Ej­nye, ha­szon­ta­lan! – mond­ta re­ked­ten Barry őr­nagy.

– Mennyi­vel ér­tel­me­seb­ben öl­töz­kö­dünk ma – mond­ta Miss Brews­ter.

– No per­sze, Mon­si­eur Po­i­rot – mond­ta Mrs. Gar­de­ner –, ma­gam is azt hi­szem, hogy a gyer­me­ke­ink ma­nap­ság sok­kal ter­mé­sze­te­sebb és egész­sé­ge­sebb élet­mó­dot foly­tat­nak. Kö­zö­sen ki­tom­bol­ják ma­gu­kat, és… hát… – itt Mrs. Gar­de­ner egy kis­sé el­pi­rult, mert alap­já­ban tisz­ta lé­lek volt – nem is gon­dol­nak vele so­kat, ha érti, mire cél­zok?

– Tö­ké­le­te­sen – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot. – Na­gyon saj­ná­la­tos.

– Saj­ná­la­tos? – si­pí­tot­ta Mrs. Gar­de­ner.

– Per­sze hogy az. Sem­mi ro­man­ti­ka, sem­mi ti­tok. Ma­nap­ság már min­den szab­vá­nyo­sít­va van! – Po­i­rot a fek­vő ala­kok­ra mu­ta­tott. – Az egész lát­vány a pá­ri­zsi hul­la­ház­ra em­lé­kez­tet.

– De Mon­si­eur Po­i­rot! – Mrs. Gar­de­ner meg volt bot­rán­koz­va.

– Desz­ká­ra do­bott hús, akár­csak a hen­tes­nél!

– De Mon­si­eur Po­i­rot, nem gon­dol­ja, hogy még­is tú­loz?

– Ta­lán igen – mond­ta en­ge­dé­ke­nyen Po­i­rot.

– Bár ak­kor is – foly­tat­ta Mrs. Gar­de­ner, és vál­to­zat­lan ener­gi­á­val kö­tött – egy do­log­ban egyet­ér­tek ma­gá­val. Azok­nak a lá­nyok­nak, akik így ki­fek­sze­nek a nap­ra, sző­rös lesz a kar­juk és a lá­buk. Hány­szor mond­tam már Ire­ne-nek… már­mint a lá­nyom­nak, tud­ja Mon­si­eur Po­i­rot… Ire­ne, mond­tam neki, ha foly­ton így ki­fek­szel a nap­ra, csu­pa szőr le­szel, a ka­rod, a lá­bad, a mel­led, az­tán majd jól né­zel ki. Ezt mond­tam neki, nem, Odell?

– De igen, éde­sem – mond­ta Mr. Gar­de­ner.

Min­den­ki hall­ga­tott; va­ló­szí­nű­leg el­kép­zel­ték, mi­lyen lesz Ire­ne, ha a jós­lat va­ló­ra vá­lik.

Mrs. Gar­de­ner össze­rak­ta a kö­tést, és azt mond­ta:

– Nem is tu­dom…

– Tes­sék, éde­sem? – kér­dez­te Mr. Gar­de­ner.

Ki­kec­mer­gett a füg­gő­ágy­ból, ma­gá­hoz vet­te Mrs. Gar­de­ner kö­té­sét és köny­vét. Miss Brews­ter­hez for­dult:

– Nem tar­ta­na ve­lünk, Miss Brews­ter? In­nánk va­la­mit.

– Most nem, kö­szö­nöm.

A Gar­de­ner há­zas­pár el­in­dult a szál­lo­da felé.

– Az ame­ri­kai fér­jek cso­dá­la­to­sak – mond­ta Miss Brews­ter.