2

Ami­kor az ajtó be­csu­kó­dott Chris­tine Red­fern mö­gött, Col­ga­te fel­ügye­lő azt mond­ta:

– Hát most már leg­alább el­in­dul­tunk va­la­mer­re!

– Úgy gon­dol­ja? – kér­dez­te Wes­ton.

– Amit hal­lot­tunk, uram, az min­den­eset­re mély be­nyo­mást kel­tő, ez ta­gad­ha­tat­lan. Volt va­la­ki a szál­lo­dá­ban, aki a höl­gyet zsa­rol­ta.

– Csak­hogy – mor­mog­ta Po­i­rot –, nem a go­nosz zsa­ro­ló halt meg, ha­nem az ál­do­za­ta.

– El­is­me­rem, hogy ez ki­csit meg­ne­he­zí­ti a hely­ze­tet – mond­ta a fel­ügye­lő. – A zsa­ro­lók rend­sze­rint nem te­szik el láb alól az ál­do­za­ta­i­kat. De a le­lep­le­zés egy do­log­ban min­den­eset­re a se­gít­sé­günk­re van, ugyan­is meg­ma­gya­ráz­za, mi­ért vi­sel­ke­dett Mrs. Mar­shall ma reg­gel olyan sa­ját­sá­go­san. Ta­lál­ká­ja volt az­zal a fic­kó­val, aki zsa­rol­ta, és nem akar­ta, hogy akár a fér­je, akár Red­fern tud­jon róla.

– Ilyen te­kin­tet­ben va­ló­ban el­fo­gad­ha­tó a ma­gya­rá­zat – já­rult hoz­zá Po­i­rot.

Col­ga­te fel­ügye­lő foly­tat­ta:

– És gon­dol­juk csak meg, mi­lyen he­lyet vá­lasz­tot­tak a ta­lál­ko­zás­ra. Cél­ja­ik­ra al­kal­ma­sab­bat már nem is ta­lál­hat­tak vol­na. A hölgy el­evez, a tu­ta­ján. Ez egé­szen ért­he­tő. Min­den­nap ezt te­szi. Át­la­di­ká­zik a Pixy-öböl­be, ahol dél­előt­tön­ként a ku­tya se jár, és szép nyu­god­tan le le­het bo­nyo­lí­ta­ni a meg­be­szé­lést.

– No igen – mond­ta Po­i­rot –, a do­log­nak ez a ré­sze rám is mély be­nyo­mást tett. He­lye­sen mond­ja Col­ga­te, a Pixy-öböl esz­mé­nyi hely ran­de­vú szá­má­ra. El­ha­gya­tott, a part fe­lő­li ol­dal­ról csak egy me­re­dek vas­lét­ra igény­be­vé­te­lé­vel kö­ze­lít­he­tő meg; más nem­igen mász­kál raj­ta, csak aki­nek az a ke­nye­re, bien en­ten­du. Sőt ezen­fe­lül a part­sze­gély leg­na­gyobb ré­sze fent­ről nem is lát­ha­tó, mert a szik­la szin­te egé­szen el­fe­di. És van a hely­nek még egy elő­nye. Er­ről Mr. Red­fern­től hal­lot­tam a mi­nap. Van ugyan­is egy bar­lang az öböl­ben, amely­nek a be­já­ra­tát na­gyon ne­héz fel­fe­dez­ni, s ahol bár­ki vá­ra­koz­hat anél­kül, hogy meg­lát­nák.

– No per­sze – mond­ta Wes­ton –, a Pixy-bar­lang! úgy em­lék­szem, már hal­lot­tam fe­lő­le.

– Már évek óta nem em­le­ge­tik – mond­ta Col­ga­te fel­ügye­lő. – De nem ár­ta­na, ha egy kis­sé kö­ze­lebb­ről meg­néz­nénk. So­ha­sem le­het tud­ni, hát­ha rá­buk­ka­nunk va­la­mi­re, ami nyom­ra ve­zet.

– Igen, Col­ga­te – mond­ta Wes­ton –, iga­za van, meg­ta­lál­tuk a ti­tok első ré­szé­nek a nyit­ját: mi­ért ment Mrs. Mar­shall a Pixy-öböl­be? Most meg­ke­res­sük a meg­ol­dás má­sik fe­lét is: ki­vel akart ott ta­lál­koz­ni? Fel­te­he­tő­leg olyan va­la­ki­vel, aki itt la­kik a szál­lo­dá­ban. A sze­re­tő sze­re­pe egyi­kük­re se il­lett rá az előbb, de a zsa­ro­lóé… ez már egé­szen más kér­dés.

Újra maga elé húz­ta a név­jegy­zé­ket.

– Ha fi­gyel­men kí­vül hagy­juk a pin­cé­re­ket, szol­gá­kat stb., akik­nek a sze­re­pe eb­ben az eset­ben el­ha­nya­gol­ha­tó, a kö­vet­ke­zők ma­rad­nak: ez az ame­ri­kai Gar­de­ner, Barry őr­nagy, Mr. Ho­race Blatt és nagy­tisz­te­le­tű Step­hen Lane.

– Még en­nél is szű­kebb­re von­hat­juk a kört, uram – mond­ta Col­ga­te fel­ügye­lő. – Azt hi­szem, az ame­ri­ka­it tüs­tént ki­húz­hat­juk. Egész dél­előtt a par­ton volt, nem, Mon­si­eur Po­i­rot?

– Egy egé­szen kis ide­ig tá­vol volt – fe­lel­te Po­i­rot –, amíg le­hoz­ta a fe­le­sé­gé­nek azt a mot­rin­got, amit az asszony kért.

– Hát ezt – mond­ta Col­ga­te – nyu­god­tan fi­gyel­men kí­vül hagy­hat­juk.

– És a má­sik há­rom? – kér­dez­te Wes­ton.

– Barry őr­nagy reg­gel tíz óra­kor ment el. Fél ket­tő­kor tért vissza. Mr. Lane még ko­ráb­ban tá­vo­zott. Már nyolc­kor reg­ge­li­zett. Azt mond­ta, ki­rán­dul. Mr. Blatt ki­lenc har­minc­kor ment vi­tor­láz­ni, mint úgy­szól­ván min­den­nap. Még egyi­kő­jük sem tért vissza.

– Vi­tor­láz­ni, hm? – mond­ta el­gon­dol­ko­zó han­gon Wes­ton ez­re­des.

Col­ga­te fel­ügye­lő hang­ja el­árul­ta, hogy tüs­tént kap­csolt.

– Na­gyon jól be­le­il­lik az el­gon­do­lá­sunk­ba, uram – mond­ta.

– Na jó – mond­ta Wes­ton –, hát majd szót vál­tunk ez­zel az őr­naggyal is. Az­tán nézzük csak, ki vol­na még hát­ra? Ro­sa­mund Darn­ley. Meg az­tán itt van ez a Miss Brews­ter is, aki Red­fern­nel együtt a holt­tes­tet fel­fe­dez­te. Az mi­fé­le, Col­ga­te?

– Na­gyon ér­tel­mes, uram. Sem­mi nya­fo­gás, mel­lé­be­szé­lés.

– Volt va­la­me­lyes vé­le­mé­nye a ha­lál­eset­ről?

A fel­ügye­lő meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem hi­szem, hogy meg­tu­dunk tőle va­la­mit azon túl, amit már el­mon­dott, de min­den­eset­re meg kell pró­bál­nunk. Az­tán még itt vol­ná­nak az ame­ri­ka­i­ak.

Wes­ton ez­re­des bó­lin­tott. Azt mond­ta:

– Jöj­je­nek be együtt és vé­gezzünk ve­lük, ami­lyen gyor­san csak tu­dunk. Per­sze le­het, hogy hal­lunk tő­lük is va­la­mi ér­de­ke­set. Ha más­ról nem, ta­lán a zsa­ro­ló pa­sas­ról.