6

Az ilyen per­cek­ben meg­áll az idő.

Emily Brews­ter maga is azt érez­te, hogy min­den va­ló­szí­nűt­len kö­rü­löt­te, ami­kor azt mond­ta:

– Sem­mi­hez sem sza­bad hoz­zá­nyúl­nunk… Ad­dig nem, amíg a rend­őr­ség meg nem ér­ke­zik.

Red­fern gé­pi­e­sen vá­la­szolt:

– Nem, nem, per­sze hogy nem. – Az­tán a lel­ké­ből fa­ka­dó ag­go­da­lom és szen­ve­dés hang­ján sut­tog­ta: – De ki te­het­te ezt Ar­le­ná­val, ki? Nem le­het, nem le­het, hogy meg­öl­ték. Ez nem le­het igaz!

Emily Brews­ter csak meg­ráz­ta a fe­jét, mert nem tud­ta, hogy mit fe­lel­jen erre.

Hal­lot­ta, amint Pat­rick mé­lyen be­szív­ja a le­ve­gőt, és hal­lot­ta hang­já­ban a lap­pan­gó, de ön­ura­lom­mal lep­le­zett dü­höt, ami­kor azt mond­ta:

– Úr­is­ten, ha egy­szer a ke­zem­be ke­rül az a nyo­mo­rult, aki ezt tet­te!

Emily Brews­ter meg­bor­zon­gott. Kép­ze­le­te set­ten­ke­dő gyil­ko­so­kat va­rá­zsolt a szer­te­szét he­ve­rő szik­la­kö­vek mögé. Az­tán hal­lot­ta, amint azt mond­ja:

– Aki tet­te, az nem fog itt ólál­kod­ni. Ér­te­sí­te­nünk kell a rend­őr­sé­get. Eset­leg – mond­ta ha­boz­va –, egyi­künk­nek itt kell ma­rad­nia a holt­test mel­lett.

– Majd én ma­ra­dok – mond­ta Pat­rick Red­fern.

Emily Brews­ter meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott egyet. Nem az a faj­ta nő volt, aki va­la­ha is el­is­mer­né, hogy fél, de tit­kon azért még­is há­lás volt, hogy nem kell egye­dül ma­rad­nia a par­ton az­zal a még oly hal­vány le­he­tő­ség­gel, hogy egy má­ni­á­kus gyil­kos lap­pang va­la­hol a kö­ze­lé­ben.

– He­lyes – mond­ta. – Majd si­e­tek. Csó­na­kon me­gyek. A lét­rán szé­dü­lök. Le­at­her­com­be Bay­ben van rend­őr.

– Igen, te­gyen, amit jó­nak lát – mor­mog­ta gé­pi­e­sen Pat­rick Red­fern.

Amint erő­tel­jes eve­ző­csa­pá­sok­kal tá­vo­lo­dott a part­tól, Emily Brews­ter még lát­ta Pat­ric­kot térd­re rogy­ni a ha­lott asszony mel­lett, két ke­zé­be te­met­ve az ar­cát. Va­la­mi olyan szá­na­lom­ra mél­tó volt eb­ben a moz­du­lat­ban, hogy aka­rat­la­nul is ro­kon­szen­vet ér­zett a fiú iránt. Olyan volt, mint a ha­lott gaz­dá­ját őrző ku­tya. Jó­zan esze még­is azt ta­ná­csol­ta:

En­nél jobb alig­ha tör­tén­he­tett vol­na Pat­rick és a fe­le­sé­ge szem­pont­já­ból, sőt még Mar­shall és a gye­rek szem­pont­já­ból sem. No de per­sze azt nem kí­ván­hat­ja sen­ki, hogy ez a sze­gény Pat­rick most erre gon­dol­jon.

Emily Brews­ter az a faj­ta nő volt, aki min­dig tud­ta, hogy rend­kí­vü­li hely­ze­tek­ben mi a te­en­dő.