4

– És ez­zel az ügy vég­leg le­zá­rul – mond­ta Col­ga­te fel­ügye­lő. – A szo­ba­lány hal­lot­ta, hogy tíz óra öt­ve­nig gé­pelt. Miss Darn­ley ti­zen­egy óra húsz­kor lát­ta, az az asszony pe­dig már há­rom­ne­gyed ti­zen­ket­tő­kor ha­lott volt. Mar­shall azt ál­lít­ja, hogy eb­ben az idő­ben a szo­bá­já­ban gé­pelt egy órán át, és egy­re vi­lá­go­sab­ban ki­tű­nik, hogy iga­zat mond. Ez­zel Mar­shall ka­pi­tány ki­ke­rül a gya­nú­sí­tot­tak kö­zül.

Meg­állt, az­tán némi kí­ván­csi­ság­gal Po­i­rot-ra né­zett, és meg­kér­dez­te:

– Mon­si­eur Po­i­rot úgy lát­szik, na­gyon el­gon­dol­ko­zott va­la­min.

– Igen – mond­ta tű­nőd­ve Po­i­rot –, azon el­mél­ked­tem, va­jon mi bír­ta rá Miss Darn­leyt ilyen vá­rat­la­nul erre az ön­kén­tes val­lo­más­ra?

Col­ga­te fel­ügye­lő már­is fel­élén­kül­ve he­gyez­te a fü­lét.

– Úgy gon­dol­ja, hogy va­la­mi nincs rend­ben a val­lo­más kö­rül? Hogy nem­csak egy­sze­rű­en „fe­le­dé­keny­ség­ről” van szó?

Egy-két per­cig el­gon­dol­ko­zott, az­tán las­san azt mond­ta:

– Vizs­gál­juk meg a dol­got eb­ben a be­ál­lí­tás­ban. Te­gyük fel, hogy Miss Darn­ley nem is volt a Na­pos Pár­ká­nyon ma dél­előtt, amint ál­lít­ja. Az egész tör­té­net csak mese. Szó­val te­gyük fel, hogy mi­után már el­mond­ta ezt a me­sét, most akad va­la­ki, aki lát­ta, hogy más­hol volt, vagy va­la­ki a Pár­kány­ra ment, és nem ta­lál­ta ott Miss Darn­leyt. Erre gyor­san ki­gon­dol­ja ezt az újabb tör­té­ne­tet, az­tán el­jön hoz­zánk, elő­ad­ja, és ev­vel elő­re iga­zol­ja, hogy mi­ért nem volt ott, ahol mond­ta. Azt hi­szem, ész­re­vet­ték, hogy na­gyon gon­do­san úgy mond­ta el a tör­tén­te­ket, hogy Mar­shall ka­pi­tány nem lát­ta meg, ami­kor be­né­zett a szo­bá­já­ba.

– Igen, ezt ész­re­vet­tem – mor­mog­ta Po­i­rot.

– Csak nem te­szi fel – kér­dez­te Wes­ton hi­tet­len­ked­ve –, hogy Miss Darn­ley ben­ne van eb­ben a his­tó­ri­á­ban? Ezt tel­je­sen ab­szurd­nak tar­tom. Mi­ért len­ne?

Col­ga­te fel­ügye­lő kö­hen­tett, és azt mond­ta:

– Ta­lán még em­lé­kez­nek arra, amit az ame­ri­kai hölgy, Mrs. Gar­de­ner mon­dott? Ő úgy­szól­ván a szánk­ba rág­ta, hogy Miss Darn­ley­nak na­gyon tet­szik Mar­shall ka­pi­tány. S ez in­dí­ték­nak elég, uram.

– Ar­le­na Mar­shallt nem nő gyil­kol­ta meg – mond­ta Wes­ton tü­rel­met­le­nül. – Fér­fi után nyo­mozunk. Csak az ügy­ben sze­rep­lő fér­fi­ak­kal kell fog­lal­koz­nunk.

Col­ga­te fel­ügye­lő só­haj­tott.

– Ez igaz, uram – mond­ta. – Min­dig ide té­rünk vissza, nem?

– Sok­kal he­lye­sebb len­ne – foly­tat­ta Wes­ton –, ha uta­sí­ta­nánk egy rend­őrt, ál­la­pít­sa meg, mennyi idő­be te­lik, ha va­la­ki a szál­lo­dá­ból a szi­ge­ten át fel­megy a lét­ra te­te­jé­ig, még­pe­dig előbb fut­va, az­tán lé­pés­ben. Kü­lön mér­jék meg, mennyi ide­ig tart ugyan­ez, ha a lét­rán le is má­szik. Az­tán va­la­ki­nek azt az időt is el­len­őriz­nie kel­le­ne, amely alatt tu­ta­jon a strand­ról az öböl­höz le­het jut­ni.

Col­ga­te fel­ügye­lő bó­lin­tott.

– Ezt majd mind el­in­té­zem.

– Én meg – mond­ta a rend­őr­fő­nök –, azt hi­szem, most le­me­gyek az öböl­höz. Majd meg­lát­juk, ta­lált-e va­la­mit Phil­lips? Meg az­tán ott van az a Pixy-bar­lang is, ami­ről már hal­lot­tunk. Meg kel­le­ne néz­ni, ma­radt-e ott nyo­ma vá­ra­ko­zó em­ber­nek. Nos, Po­i­rot, mit szól hoz­zá?

– Na­gyon he­lyes. Ez a le­he­tő­ség fenn­áll.

– Ha va­la­ki kí­vül­ről jövő át­ruc­cant a szi­get­re, ott igen al­kal­mas bú­vó­he­lyet ta­lált, ha tu­dott a bar­lang lé­te­zé­sé­ről. A hely­be­li­ek per­sze biz­to­san tud­nak róla?

– A fi­a­ta­labb nem­ze­dék már nem­igen – fe­lel­te Col­ga­te. – Mi­óta ez a szál­lo­da meg­van, az öb­lök mind­egyi­ke ma­gán­tu­laj­don. Ha­lá­szok vagy ki­rán­du­lók nem lá­to­gat­ják. A szál­lo­dai al­kal­ma­zot­tak meg nem hely­be­li­ek, maga Mrs. Cast­le is lon­do­ni.

– Red­fernt el­vi­het­nénk ma­gunk­kal – mond­ta Wes­ton. – Ő be­szélt elő­ször a bar­lang­ról. Hát maga, Mon­si­eur Po­i­rot?

Her­cu­le Po­i­rot ha­bo­zott. Ami­kor meg­szó­lalt, szán­dé­ko­san érez­tet­te ki­ej­té­sé­nek ide­gen­sze­rű­sé­gét:

– Én, én olyan va­gyok, mint Miss Brews­ter és Mrs. Red­fern. Nem sze­re­tek füg­gő­le­ges lét­rá­kon mász­kál­ni.

– Oda­ke­rül­het csó­na­kon is – mond­ta Wes­ton.

Her­cu­le Po­i­rot újra csak só­haj­tott.

– A gyom­rom nem örül a ten­ger­nek.

– Ba­dar­ság, ba­rá­tom, hi­szen gyö­nyö­rű na­punk van. A ten­ger sima, mint a ha­las­tó.

Her­cu­le Po­i­rot-n nem lát­szott, hogy ezek az an­gol mód­ra lel­ke­sí­tő sza­vak tett­re sar­kall­ták vol­na. Csak­hogy eb­ben a perc­ben Mrs. Cast­le be­tol­ta ké­pét és ápolt frizu­rá­ját az aj­tón.

– Re­mé­lem, nem ve­szik to­la­ko­dás­nak – mond­ta –, de ép­pen most ért vissza Mr. Lane, a lel­kész. Azt gon­dol­tam, örül­nek, ha szó­lok.

– Ó, igen, kö­szön­jük, Mrs. Cast­le. Tüs­tént hív­juk.

Mrs. Cast­le va­la­mi­vel bel­jebb me­rész­ke­dett a szo­bá­ba.

– Nem tu­dom, ér­de­mes-e be­szél­ni róla, de úgy ér­te­sül­tem, hogy ilyen­kor a leg­cse­ké­lyebb ap­ró­sá­got sem sza­bad fi­gyel­men kí­vül hagy­ni…

– Nos, nos? – kér­dez­te Wes­ton tü­rel­met­le­nül.

– Csak azt aka­rom mon­da­ni, hogy egy óra táj­ban járt itt egy hölgy meg egy úr. A szá­raz­föld­ről jöt­tek, ebéd­re. Kö­zöl­tük ve­lük, hogy ná­lunk bal­eset tör­tént, és a kö­rül­mé­nyek fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel nem szol­gál­ha­tunk fel ebé­det.

– Van va­la­mi fo­gal­ma ar­ról, hogy kik vol­tak?

– Sem­mi. Nem mond­ták meg a ne­vü­ket. Csa­ló­dá­suk­nak ad­tak ki­fe­je­zést, és némi kí­ván­csi­sá­got mu­tat­tak a bal­eset ter­mé­sze­tét il­le­tő­en. Én per­sze sem­mit sem tud­tam mon­da­ni ne­kik. A ma­gam ré­szé­ről csak annyit te­het­nék még hoz­zá, hogy nyá­ri uta­sok vol­tak, a jobb tár­sa­dal­mi osz­tá­lyok kö­ré­ből.

Wes­ton csak­nem rá­mor­dult az asszony­ra:

– Jó, kö­szön­jük az in­for­má­ci­ót. Le­het, hogy az egész nem fon­tos, de azért na­gyon he­lyes, ha… hm… sem­mi­ről sem fe­led­ke­zünk el.

– Ma­gá­tól ér­te­tő­dik – mond­ta Mrs. Cast­le –, hogy a kö­te­les­sé­ge­met min­den­áron tel­je­sí­te­ni kí­vá­nom.

– No per­sze, per­sze. Küld­je be ké­rem, Mr. Lane-t.

Step­hen Lane a tőle meg­szo­kott eréllyel lé­pett a szo­bá­ba.

– Én – mond­ta Wes­ton –, en­nek a me­gyé­nek a rend­őr­fő­nö­ke va­gyok, Mr. Lane. Gon­do­lom, már meg­mond­ták ön­nek, hogy itt mi tör­tént?

– Igen… ó, hogy­ne… Alig­hogy ide­ér­tem, már hal­lot­tam róla. Bor­zasz­tó. Bor­zasz­tó! – A lel­kész vé­kony hang­ja meg­re­me­gett. – Min­den­kor, mi­óta csak ide ér­kez­tem, érez­tem, hogy a go­nosz erői itt set­ten­ked­nek.

Te­kin­te­te, mohó és lo­bo­gó te­kin­te­te Her­cu­le Po­i­rot-ra té­vedt.

– Em­lék­szik még, Mon­si­eur Po­i­rot? Em­lék­szik még, mi­ről be­szél­get­tünk né­hány nap­ja? A go­nosz va­ló­sá­gos­sá­gá­ról?

Wes­ton némi el­ké­pe­dés­sel néz­te ezt a hosszú, véz­na ala­kot. Nem­igen tud­ta hová ten­ni. Most Lane pil­lan­tá­sa újra rá­ve­tő­dött. A pap azt mond­ta hal­vány mo­sollyal:

– Ez nyil­ván fan­tasz­ti­kus­nak tet­szik ön előtt, uram. A go­nosz­ban való hit nap­ja­ink­ban már nem köz­ke­le­tű. Vé­gez­tünk a po­kol tü­zé­vel! Nem hi­szünk töb­bet az ör­dög­ben! Csak­hogy a sá­tán és a sá­tán kül­döt­tei so­ha­sem vol­tak még ilyen ha­tal­ma­sak, mint ép­pen ma­nap­ság!

– Hát… hm… le­het – mond­ta, Wes­ton. – Ez az ön te­rü­le­te, Mr. Lane. Az enyém pró­za­ibb, egy gyil­kos­sá­got kell fel­de­rí­te­nem.

– Mi­lyen bor­zasz­tó szó: gyil­kos­ság! – ki­ál­tott fél Step­hen Lane. – A leg­el­ső bű­nök egyi­ke, ame­lyet föl­dünk meg­is­mert: az ár­tat­lan fi­vér vé­ré­nek kö­nyör­te­len ki­on­tá­sa. – Szü­ne­tet tar­tott, sze­mét fé­lig be­huny­ta. Az­tán hét­köz­na­pibb han­gon hoz­zá­tet­te: – Mi­ben le­he­tek a se­gít­sé­gük­re?

– Min­de­nek­előtt, Mr. Lane, lesz szí­ves el­mon­da­ni, mer­re járt ma?

– Kész­ség­gel. Na­gyon ko­rán in­dul­tam el meg­szo­kott ki­rán­du­lá­sa­im egyi­ké­re. Sze­re­tek gya­lo­gol­ni. Be­ba­ran­gol­tam már en­nek a vi­dék­nek a leg­na­gyobb ré­szét. Ma át­men­tem St. Pet­rock­ba. Ez in­nen mint­egy két mér­föld­nyi­re van. Na­gyon kel­le­mes túra volt, ka­nyar­gó me­zei uta­kon jár­tam, a de­vons­hire-i dom­bo­kon fel és le. Ke­vés­ke ebé­det is vit­tem ma­gam­mal, amit egy li­get­ben fo­gyasz­tot­tam el. Meg­lá­to­gat­tam a temp­lo­mot, ahol az ab­lak régi üveg­fest­mé­nye­i­nek némi tö­re­dé­ke, saj­nos, már csak tö­re­dé­ke, ta­lál­ha­tó, nem­kü­lön­ben egy igen ér­de­kes ol­tár­kép.

– Kö­szö­nöm, Mr. Lane. Ta­lál­ko­zott va­la­ki­vel út­köz­ben?

– Sen­ki em­lí­tés­re mél­tó­val. Egy­szer egy sze­kér ha­ladt el mel­let­tem, az­tán egy cso­mó fiú bi­cik­lin, meg né­hány te­hén. De – mo­soly­gott – ha sza­va­im meg­erő­sí­té­sé­re vol­na szük­sé­gük, hát be­ír­tam a ne­ve­met a temp­lom lá­to­ga­tó­köny­vé­be. Ott meg­ta­lál­hat­ják.

– A temp­lom­ban sem ta­lál­ko­zott sen­ki­vel, a lel­késszel vagy a sek­res­tyés­sel sem?

Step­hen Lane meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem, sen­ki sem járt arra, lá­to­ga­tó­nak meg én vol­tam az egyet­len. St. Pet­rock na­gyon el­du­gott fé­szek. A köz­ség maga a temp­lom­tól mint­egy fél mér­föld­nyi­re van, a túl­só ol­da­lon.

– Egy­ál­ta­lán ne gon­dol­ja azt – nyug­tat­ta meg Wes­ton ez­re­des –, hogy ké­tel­ke­dünk a sza­vá­ban. Csak ép­pen min­den­kit el­len­őrzünk. Sza­bály az sza­bály, hi­á­ba, s az ilyes­fé­le ügyek­ben a leg­na­gyobb mér­ték­ben ra­gasz­kod­nunk kell a sza­bá­lyok­hoz.

– Ezt tel­je­sen meg­ér­tem – mond­ta Step­hen Lane ked­ve­sen.

– Ak­kor tán tér­jünk át a kö­vet­ke­ző pont­ra – foly­tat­ta Wes­ton. – Tud va­la­mi olyas­mi­ről, ami se­gít­sé­günk­re le­het­ne a nyo­mo­zás­ban? Va­la­mit az el­huny­tról? Va­la­mit, ami ki­in­du­ló­pon­tul szol­gál­hat­na a gyil­kos kéz­re­ke­rí­té­sé­hez? Va­la­mit, amit hal­lott vagy lá­tott?

– Sem­mit sem hal­lot­tam – mond­ta Step­hen Lane. – Mon­da­ni is mind­össze csak azt tu­dom: mi­helyt meg­lát­tam Ar­le­na Mar­shallt, ösz­tö­nö­sen tud­tam, hogy a go­nosz­ság góca, sőt maga a Go­nosz! A tes­tet öl­tött Go­nosz! Az asszony le­het a fér­fi tár­sa és ih­le­tő­je az élet­ben, de le­het bu­ká­sá­nak oka és elő­ké­szí­tő­je is. Az asszony le tud­ja süllyesz­te­ni a fér­fit az ál­lat szín­vo­na­lá­ra. És ilyen asszony volt az el­hunyt. Mind­ar­ra, ami a fér­fi ter­mé­sze­té­ben hit­vány, in­ger­lő­en ha­tott. Olyan asszony volt, mint Je­za­bel és Ahol­i­bah. S most… le­súj­ta­tott az ő go­nosz­sá­gá­nak tel­jé­ben!

Her­cu­le Po­i­rot moc­cant egyet.

– Nem súj­ta­tott le – mond­ta. – Meg­foj­tot­ták. Meg­foj­tot­ták, Mr. Lane, még­pe­dig em­be­ri kéz­zel.

A pap keze resz­ke­tett. Uj­jai egy­más­ba fo­nód­tak, te­ke­red­tek. Ami­kor meg­szó­lalt, hang­ja mély­ről jövő és aka­do­zó volt.

– Ez ret­te­ne­tes… ret­te­ne­tes. Mi­nek kell így meg­fo­gal­maz­ni?

– Mert ez az egy­sze­rű igaz­ság – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot. – Van va­la­mi fo­gal­ma ar­ról, Mr. Lane, hogy ez az em­be­ri kéz ki­nek a keze volt?

A pap meg­ráz­ta a fe­jét.

– Én sem­mit sem tu­dok – mond­ta –, sem­mit…

Wes­ton fel­ál­lott. Egy pil­lan­tást ve­tett Col­ga­te-re, amely­re ez szin­te ész­re sem ve­he­tő bó­lin­tás­sal vá­la­szolt, az­tán azt mond­ta:

– Nos, el kell in­dul­nunk az öböl­höz.

– Ott – mond­ta Lane aka­doz­va –, ott… tör­tént az eset?

Wes­ton bó­lin­tott.

– El­me­he­tek ma­guk­kal? – kér­dez­te Lane.

Mi­előtt Wes­ton kur­tán vissza­uta­sít­hat­ta vol­na, Po­i­rot meg­előz­te az ez­re­dest:

– Fel­tét­le­nül – mond­ta. – Ké­rem, kí­sér­jen el a csó­na­kom­ban. Rög­tön in­du­lunk.