3

Mr. és Mrs. Gar­de­ner együtt já­rul­tak a ha­tó­ság elé­be.

Mrs. Gar­de­ner tüs­tént ma­gya­ráz­kod­ni kez­dett.

– Re­mé­lem, meg fog­ja ér­te­ni a hely­ze­tet, Wes­ton ez­re­des… azt hi­szem, így hív­ják? – Ami­kor a kér­dé­sé­re meg­nyug­ta­tó fe­le­le­tet ka­pott, foly­tat­ta: – Az egész do­log ret­te­ne­te­sen fel­dúlt, és Mr. Gar­de­ner min­dig na­gyon, de na­gyon kö­rül­te­kin­tő gon­dos­ko­dás­sal óvta az egész­sé­ge­met…

Itt Mr. Gar­de­ner is be­le­tol­dott a be­széd­be ennyit:

– Mrs. Gar­de­ner na­gyon ér­zé­keny.

– Ezért most is azt mond­ta ne­kem: Carry – mond­ta – ter­mé­sze­tes, hogy min­de­nütt ve­led tar­tok. Nem azért, mint­ha nem érez­nénk egy­ön­te­tű­en a leg­na­gyobb meg­be­csü­lést az an­gol rend­őri mód­sze­rek iránt, mert igen­is a leg­na­gyobb meg­be­csü­lést érezzük irán­tuk. Azt már ré­geb­ben is meg­mond­ták ne­kem, hogy az an­gol rend­őri el­já­rás ki­fi­no­mult és gyen­géd, és eb­ben én soha nem is ké­tel­ked­tem, és va­ló­ban ami­kor egy­szer el­tűnt egy kar­pe­re­cem a Sa­voy Ho­tel­ban, hát egy olyan ara­nyos és ro­kon­szen­ves fi­a­tal­em­ber lá­to­ga­tott el hoz­zám, aki eb­ben az ügy­ben nyo­mo­zott, hogy an­nak nem akad pár­ja se­hol, no per­sze, iga­zá­ban el sem vesz­tet­tem a kar­pe­re­cet, csak el­rak­tam va­la­ho­vá; hát ezért is nem sza­bad sem­mit sem el­si­et­ni, mert ak­kor az em­ber tüs­tént min­dent el­fe­lejt, hogy mit hová tett. – Mrs. Gar­de­ner rö­vid szü­ne­tet tar­tott, hogy némi lé­leg­zet­hez jus­son, majd újra ne­ki­ru­gasz­ko­dott: – És csak azt tu­dom mon­da­ni és biz­tos va­gyok ben­ne, hogy eb­ben Mr. Gar­de­ner is egyet­ért ve­lem, hogy kész­sé­ge­sen meg­te­szünk min­dent azért, hogy se­gít­sük az an­gol rend­őr­sé­get. Te­hát csak raj­ta, kér­dez­ze­nek tő­lem bár­mit, amit meg akar­nak tud­ni.

Wes­ton ez­re­des már szó­lás­ra nyi­tot­ta a szá­ját, hogy ele­get te­gyen a fel­szó­lí­tás­nak, de egye­lő­re még el kel­lett ha­lasz­ta­nia meg­nyi­lat­ko­zá­sát, mert Mrs. Gar­de­ner nem fe­jez­te be a ma­gá­ét:

– Ezt mond­tam, Odell, ugye? És így is van, nem?

– Igen, éde­sem – fe­lel­te Mr. Gar­de­ner.

Wes­ton ez­re­des most már gyor­san köz­be­vá­gott:

– Úgy ér­te­sül­tem, Mrs. Gar­de­ner, hogy ön és a fér­je az egész dél­előt­töt a stran­don töl­töt­ték?

Ez­út­tal Mr. Gar­de­ner sza­va eli­be vá­gott a fe­lé­sé­gé­nek.

– Úgy van – mond­ta.

– Per­sze hogy ott töl­töt­tük a dél­előt­töt – mond­ta Mrs. Gar­de­ner –, és még­hoz­zá mi­lyen pom­pás és bé­kés dél­előtt volt, szik­rá­nyit sem kü­lön­bö­zött bár­me­lyik más dél­előt­től, sőt, ha le­het, még azok­nál is bé­ké­sebb volt, és ki­nek volt akár a leg­hal­vá­nyabb fo­gal­ma is ar­ról, hogy mi tör­té­nik a köz­vet­len kö­ze­lünk­ben, azon az el­ha­gyott par­ton?

– Lát­ták egy­ál­ta­lán a mai na­pon Mrs. Mar­shallt?

– Nem. Még mond­tam is Odell­nek, ugyan hová me­he­tett Mrs. Mar­shall ma dél­előtt? – mond­tam. – És előbb a fér­je jött, és ke­res­te, az­tán az a jó­ké­pű fi­a­tal­em­ber, Mr. Red­fern, az meg már olyan tü­rel­met­len volt, hogy csak ült ott a stran­don, és né­zett nagy mér­ge­sen min­dem­re és min­den­ki­re. Én meg azt mond­tam ma­gam­ban, hát nem ér­tem, itt van az a csi­nos kis fe­le­sé­ge, mi a csu­dá­nak sza­lad­gál az után a bor­zal­mas nő­sze­mély után? Mert én ke­re­ken meg­mon­dom, ne­kem az volt a vé­le­mé­nyem róla, most is, min­dig is, hogy bor­zal­mas, nem igaz, Odell?

– Igen, éde­sem.

– És azt sem tu­dom fel­fog­ni, hogy ez a de­rék, ren­des Mar­shall ka­pi­tány hogy ju­tott egy ilyen fe­le­ség­hez, meg az­tán ott van az a ked­ves kis lá­nya, aki most van ser­dü­lő­kor­ban, és mi­lyen fon­tos ilyen­kor a lá­nyok­nak, hogy meg­fe­le­lő kör­nye­zet­ben le­gye­nek. No és Mrs. Mar­shall iga­zán nem meg­fe­le­lő kör­nye­zet, nincs an­nak egy csepp ne­ve­lé­se sem, ha nem ha­ra­gusz­nak meg érte, hát tisz­tá­ra ál­la­ti­nak ne­vez­ném a ter­mé­sze­tét. Ha en­nek a Mar­shall ka­pi­tány­nak csak egy csepp esze lett vol­na, hát Miss Darn­leyt vet­te vol­na fe­le­sé­gül, aki egy édes, el­ra­ga­dó nő, és amel­lett rop­pant jó­mo­do­rú. Meg kell mon­da­nom, hogy csak cso­dá­lat­tal be­szél­he­tek ar­ról, mi­lyen me­ré­szen ne­ki­vá­gott az élet­nek, és olyan el­ső­ran­gú üz­le­tet csi­nált ma­gá­nak, azt a ki­tű­nő di­vat­sza­lont. Bi­zony eh­hez ész is kell, és ha rá­néz­nek Ro­sa­mund Darn­ley­re, le­he­tet­len ész­re nem ven­ni­ük, hogy csak úgy dü­höng ben­ne az ész. Meg­ter­vez és lét­re­hoz min­dent, ami csak eszé­be jut. Hát én olyan nagy cso­dá­ló­ja va­gyok an­nak a nő­nek, hogy el sem tu­dom mon­da­ni. És még csak a mi­nap mond­tam Mr. Gar­de­ner­nek, hogy messzi­ről lerí róla, mennyi­re sze­rel­mes Mar­shall ka­pi­tány­ba… azt mond­tam, hogy szin­te be­le­bo­lon­dult, nem azt mond­tam, Odell?

– De igen, éde­sem.

– Úgy lát­szik, már gye­rek­ko­ruk­ban is is­mer­ték egy­mást, és mit le­het tud­ni, ta­lán most, hogy ez az asszony nem áll már út­juk­ban, még min­den rend­be jö­het? Én nem va­gyok olyan szem­el­len­zős, ré­gi­mó­di, Wes­ton ez­re­des, hogy min­den­áron el­le­nez­ném a szín­pa­dot mint olyat – sőt, a leg­jobb ba­rát­nő­im kö­zött is van egy cso­mó szí­nész­nő –, de még­is egy­re csak azt haj­to­gat­tam Mr. Gar­de­ner­nek, hogy van va­la­mi go­nosz eb­ben az asszony­ban. És lát­ja, iga­zam volt.

Szü­ne­tet tar­tott és di­a­dal­ma­san kö­rül­né­zett.

Her­cu­le Po­i­rot ajka alig ész­re­ve­he­tő mo­soly­ra hú­zó­dott. Te­kin­te­te egy vil­la­nás­nyi idő­re össze­akadt Mr. Gar­de­ner okos pil­lan­tá­sá­val.

Wes­ton ez­re­des né­mi­leg vak­me­rő­en azt mond­ta:

– Hát kö­szön­jük szé­pen, Mrs. Gar­de­ner. Úgy gon­do­lom, nincs sem­mi olyan meg­fi­gye­lé­sük az­óta, hogy a szi­ge­ten tar­tóz­kod­nak, ami­nek a kér­dé­ses ügy­höz va­la­mi köze vol­na?

– Nem hin­ném – szólt most Mr. Gar­de­ner és húz­ta a sza­va­kat. – Mrs. Mar­shall ide­jé­nek leg­na­gyobb ré­szét a fi­a­tal Red­fern­nel töl­töt­te, de ezt, azt hi­szem, bár­ki­től meg­tud­hat­ják.

– Hát a fér­je? Mit gon­dol, tö­rő­dött ez­zel?

– Mar­shall ka­pi­tány – mond­ta Mr. Gar­de­ner óva­to­san – na­gyon tar­tóz­ko­dó.

Ezt a meg­ál­la­pí­tást Mrs. Gar­de­ner még csak meg­erő­sí­tet­te, ami­kor azt mond­ta:

– No per­sze, af­fé­le iga­zi an­gol!