TIZEDIK FEJEZET

 1

A Vö­rös Ökör­ből egy kis cso­port tó­dult ki. A rö­vid ha­lott­szem­le az­zal ért vé­get, hogy két hét­tel el­ha­lasz­tot­ták.

Ro­sa­mund Darn­ley csat­la­ko­zott Mar­shall ka­pi­tány­hoz. Sut­to­gó­ra fo­gott han­gon mond­ta:

– Nem is volt olyan bor­zasz­tó, ugye, Ken?

A fér­fi nem vá­la­szolt azon­nal. Azért csak érez­te a fa­lu­si­ak bá­mész te­kin­te­tét, a szin­te tes­té­re bökő uj­ja­kat, és hal­lot­ta a sut­to­gó, szi­sze­gő sza­va­kat:

– „Ő az, édes fiam.” „Nézd csak, ez a fér­je.” „Az ám.” „Itt megy, bi­zony…”

Ezek az el­dünnyö­gött meg­jegy­zé­sek ugyan nem ju­tot­tak el a fü­lé­be, de azért csak meg­se­bez­ték az ér­zé­keny­sé­gét. Mint­ha va­la­mi XX. szá­zad­be­li pel­len­gér­re ál­lí­tot­ták vol­na. A saj­tó­val már meg­vív­ta első csa­tá­it, azok­kal a ma­ga­biz­tos, bő­be­szé­dű if­jon­cok­kal, akik szak­ér­tők vol­tak ab­ban, hogy kell meg­dön­te­ni­ük hall­ga­tá­sá­nak bás­tyá­ját, me­lyet ilyen­faj­ta meg­jegy­zé­sek­ből pró­bált fel­épí­te­ni: „Ne­kem tu­laj­don­kép­pen nincs is sem­mi mon­da­ni­va­lóm.” Még azok a rö­vid egy­ta­gú sza­vak is, ame­lye­ket az­zal a meg­győ­ző­dés­sel ej­tett ki, hogy ezek­ből az­tán iga­zán nem ke­re­ked­het sem­mi­fé­le fél­re­ér­tés, még ezek is meg­je­len­tek a mai la­pok­ban, per­sze tel­je­sen más for­má­ban és ér­te­lem­mel. „Ami­kor meg­kér­dez­tük, hogy fe­le­sé­ge ha­lá­lá­nak tit­ka csak an­nak a fel­té­te­le­zé­sé­vel len­ne meg­ma­gya­ráz­ha­tó, hogy egy má­ni­á­kus gyil­kos té­vedt va­la­mi­kép­pen a szi­get­re… Mar­shall ka­pi­tány ki­je­len­tet­te, hogy…”, és így to­vább és így to­vább. A fény­ké­pe­ző­gé­pek szü­net nél­kül kat­tog­tak. Még eb­ben a perc­ben is meg­ütöt­te fü­lü­ket a jól is­mert hang. Mar­shall fé­lig meg­for­dult – még lát­ta, amint egy mo­soly­gós arcú fi­a­tal­em­ber vi­dá­man bó­lint fe­lé­je, mint aki dol­gát jól vé­gez­te.

„Mar­shall ka­pi­tány és ba­rát­nő­je a ha­lott­szem­le be­fe­jez­té­vel el­hagy­ják a Vö­rös Ök­röt” – mor­mol­ta Ro­sa­mund.

Mar­shall össze­rez­zent.

– Hi­á­ba min­den, Ken! – mond­ta Ro­sa­mund. – Ez­zel szem­be kell néz­ni. Nem­csak az Ar­le­na ha­lá­lá­ra gon­do­lok, ha­nem az az­zal együtt járó meg­hur­co­lás­ra. A ma­gá­ra me­re­dő te­kin­te­tek­re, a plety­ká­zó nyel­vek­re, a la­pok lég­ből ka­pott in­ter­jú­i­ra. A leg­job­ban az­zal te­szi túl ma­gát raj­ta, ha hu­mo­ros­nak ta­lál­ja. Elő azok­kal a régi, ér­tel­met­len kli­sék­kel, az­tán ne­ves­sen gú­nyo­san min­den­ki­nek a sze­mé­be.

– Maga így tesz? – kér­dez­te Mar­shall.

– Igen. – A lány szü­ne­tet tar­tott. – Maga nem, tu­dom. A mi­mik­ri – ez a maga stra­té­gi­á­ja. Passzív el­len­ál­lás; be­le­ol­vad­ni a hát­tér­be. Csak­hogy itt ezt nem te­he­ti, mert itt nincs hát­tér, ami­be be­le­ol­vad­hat. Itt nem búj­hat el a te­kin­te­tek elől, ki­vá­lik, mint a csí­kos tig­ris a fe­hér hát­tér­ből. Maga: a meg­gyil­kolt asszony fér­je!

– Az is­ten sze­rel­mé­re, Ro­sa­mund!…

– Hi­szen csak a ja­vát aka­rom, ked­ve­sem – mond­ta a lány gyen­gé­den.

Né­hány lé­pést tet­tek meg csend­ben. Az­tán Mar­shall azt mond­ta meg­vál­to­zott han­gon:

– Tu­dom. És én sem va­gyok iga­zá­ban há­lát­lan, Ro­sa­mund.

Már túl vol­tak a falu leg­szél­ső há­za­in. A te­kin­te­tek még kö­vet­ték őket, de a kö­ze­lük­ben már nem volt sen­ki. Ro­sa­mund Darn­ley le­hal­kí­tot­ta a hang­ját, mi­kor, egy kis mó­do­sí­tás­sal, meg­is­mé­tel­te első meg­jegy­zé­sét:

– Vég­ered­mény­ben nem is volt olyan bor­zasz­tó az egész. Nem?

A fér­fi egy per­cig hall­ga­tott, az­tán azt mond­ta:

– Nem is tu­dom.

– Va­jon mi a rend­őr­ség vé­le­mé­nye?

– Még nem fog­lal­tak ál­lást.

Újabb perc­nyi szü­net után Ro­sa­mund azt kér­dez­te:

– Hát az a kis em­ber, az a Po­i­rot… gon­dol­ja, hogy tény­leg ér­dek­lő­dik az ügy iránt?

– A mi­nap még egész nap a rend­őr­fő­nök kö­rül sün­dör­gött – mond­ta Mar­shall.

– Tu­dom. De va­jon részt is vesz a nyo­mo­zás­ban?

– Hon­nan a po­kol­ból tud­nám, Ro­sa­mund?

– Nem fi­a­tal már. Va­ló­szí­nű­leg egy ki­csit gü­gye is – mond­ta el­gon­dol­koz­va Ro­sa­mund.

– Le­het.

A mű­út­ra ér­tek. Szem­ben ve­lük, a nap fé­nyé­ben nyá­ja­san te­rült el a szi­get.

– Néha – mond­ta vá­rat­la­nul Ro­sa­mund – min­den olyan va­ló­szí­nűt­len­nek tű­nik. Most, eb­ben a perc­ben, szin­te el sem tu­dom hin­ni, hogy meg­tör­tént…

– Azt hi­szem, tu­dom, mire gon­dol – mond­ta las­san Mar­shall. – A ter­mé­szet oly kí­mé­let­len. Egy han­gyá­val ke­ve­sebb: ennyi a ter­mé­szet re­ak­ci­ó­ja.

– Igen – mond­ta Ro­sa­mund –, és tu­laj­don­kép­pen ne­künk is eb­ből a szem­pont­ból kel­le­ne az ügyet néz­ni.

Mar­shall gyors pil­lan­tást ve­tett Ro­sa­mund­ra.

– Ne szo­mor­kod­jék, ked­ves. Nincs sem­mi baj. Iga­zán nincs – mond­ta hal­kan.