Huszonnyolcadik fejezet

Oké, nem szó szerint repültem, inkább drótkötélen siklottam két épület között, de jó volt súlytalannak lenni.

Josht magam mögött hagytam. Én afelé zuhantam, ami előttem volt; abban a magasságban és annál a sebességnél esélyem se volt visszanézni. Földet értem, és tök természetesnek tűnt, hogy Eva ezt mondja Tinának:

– Menjünk a kapcsolószekrényhez! 

Courtney válasza is rendben volt.

– Nézzük meg azt!

A nyugati tűzlépcső felé húzta Micket.

Gallagher lányok voltunk akció közben. Azt csináltuk, amihez legjobban értettünk. Nem gondolkodtam azon, ami történt. Még akkor se, amikor Bex megkérdezte:

– Minden oké?

– Jól vagyok! – feleltem, és abban az adrenalin fűtötte pillanatban ez igaz is volt.

A déli oldalra futottunk. Bex rúzshoz hasonló tubusa igazából szupererős savas pasztát rejtett. Baromira nem ajánlom, hogy összekeverd a kettőt, mert amint Bex nagy kört rajzolt a tetőre, a sav azonnal zabálni kezdte, és harminc másodperccel később leereszkedhettem a raktárépületbe.

Az építmény tulajdonképpen raklapokkal telezsúfolt magas fémpolcok labirintusa volt. Az emelővilla nyikorgását képzeltem oda, miközben Bexszel végigosontunk a déli oldalon, abban bízva, hogy a többiek ugyanezt teszik az északin.

– Magasabb, mint hittem – suttogta, és várta, hogy fedezzem a sarkot.

– Aha, tök m…

A magas polcok egyikéről hirtelen egy férfi ugrott le. A karbantartó-részlegről ismertem. Nagy fekete varjúként hatolt át a levegőn. Érzékeltük őt, megéreztük az árnyékát. Félreléptem, és ő hangos puffanással az egyik polcnak csapódott. Gondolkodás nélkül megperdült, hogy rúgjon, de Bex készült erre, és azonnal nikotintapaszt ragasztott a homloka közepére. (Baromira örülök, hogy dr. Fibs leszokott a dohányzásról, mert az egészsége mellett eszméletlen jó ötlet kábítót keverni a tapaszra.)

Megint a sötét labirintusban haladtunk, amikor Bex megszólalt.

– Találni fogsz valaki mást. Valaki még dögösebbet. Akinek még menőbb a haja.

Hazugság. De kedves.

Tovább lopóztunk a folyosón, óvatosan hallgatóztunk, érzékeltük a környezetünket. (Ha Mr. Solomon a karbantartóktól kért

szívességet, akkor tényleg komoly ez a vizsga.)

– Béta osztag, mi a helyzet? – Csak statikus csend felelt. Bexszel aggódva néztünk össze. Ez nem jó jel. – Charlie osztag?

Megint semmi.

Úgy éreztem magam, mint egy sajtot keresgélő patkány a labirintusban. Minden sarok veszélyes volt. Minden lépés lehetett csapda. Egyszerre sújtott ránk a felismerés: azt tettük, amit a nagy kémek mindig is. Felnéztünk.

Jó pár métert másztunk a polcok tetejéig. Az utakat alattunk férfiak őrizték. Lopva kúsztunk odafent, közeledve az apró irodához az épület közepén. Az irodának kábé hét méter magas belső falai voltak, sokkal alacsonyabbak, mint a raktár sötéten és hidegen derengő teteje. Bex távcsövet tartott a szeméhez, aztán nekem adta.

– Egyet találhatsz, ki ül a csomagon!  Belestem az apró szobába.  – Solomon. Bex a füléhez emelte a kezét.

– Béta osztag és Charlie osztag. Elértük a pozíciónkat. Megismétlem. Az Alfa osztag…

Mielőtt befejezhette volna, valami megragadta a lábam. Rúgkapáltam, próbáltam kiszabadulni. Bex felé fordultam, de ő eltűnt. Dulakodtunk a padlón. Megfordultam, izmos kar tartotta a bokámat, és dobozokat hallottam potyogni a földre.

Nem tudtam kiszabadulni, és hamarosan a nehéz fémpolcok mellett zuhantam. Kinyújtottam a kezem, és megragadtam egyet, pár pillanatig lógtam, megpróbáltam áthelyezni a testsúlyom és fellökni magam. De túl késő volt.

Valami megint rángatott, és most nekicsapódtam a földnek. Hideg, piszkos betont éreztem a kezem alatt, és egy pár 48-as munkásbakancs bámult az arcomba.

Ez nem jó jel!

El akartam gurulni, rugdosni, állon vágni a lábammal az ellenfelem, de mielőtt moccanhattam volna, éreztem, hogy nem működnek a karjaim.

– Gyerünk, Cammie! – szólalt meg Rágógumi Őr. – Vége van, kislány! Elkaptam!

Talpra állított és átvezetett a sarkon, ahol Bexet két karbantartó fogta. (Mindkettő vérzett.)

– De szép próbálkozás. – suttogta Rágógumi Őr, és az irodaajtó felé taszigált. Valahogy az volt az érzésem, hogy az igazi nemzetközi rosszfiúk nem lesznek ilyen kedvesek. De azért reménykedem.

Végigfuttattam a lehetőségeimet. Megtört szívű lány, kifordított boka, roham tettetése, orrba fejelés? Valami azt súgta, hogy Rágógumi Őrt egyik se ütné ki. Legalább ötven kiló és tizenöt év előnye volt velem szemben. De anya mindig is azt mondta, hogy izgő-mozgó vagyok.

– Sajnálom, Ms. Morgan! – sétált felém Mr. Solomon az iroda felől. – De itt a vége. Nincs magánál a lemez. Nem sikerült elérnie a…

Úgy tűnt, vége. Ő is azt gondolta, hogy vége. De végszóra Liz lekapcsolta az áramot és a lámpákat.

Sötét körvonalak robbantak ki a semmiből. Mintha Gallagher lányok potyogtak volna az égből. Bárcsak részletes leírást adhatnék, de minden nagyon gyorsan történt. Röpködtek az öklök. Ütések találtak be. Nehéz testek zuhantak a padlóra, miután a bénító tapasz találkozott a bőrrel.

Az épületet biztosan felszerelték vészvilágítással, mert egy percnyi sötétség után hátborzongató sárga ragyogás töltötte meg a hatalmas teret.

Úgy tűnt, minden megdermedt, miután visszajöttek a fények. Láttam, hogy Bex földre terít egy őrt és az iroda felé rohan, de elérve a küszöböt, mozgásérzékelőbe léphetett, mert megszólalt a riasztó, rácsok lőttek ki a padlóból, és az iroda börtönné változott, ketrecként zárva körül azt, amire szükségünk volt.

Bex a rácsoknak csapódott, mögötte pedig Joe Solomon szólalt meg.

– Sajnálom, hölgyeim, de attól tartok, ez a küldetésük vége! – csóválta a fejét. Nem látszott győzedelmesnek, inkább szomorúnak, olyannak, akinek majdnem megszakad a szíve. – Megpróbáltam elmondani, mennyire fontos ez. Próbáltam magukat felkészíteni, és most nézzenek magukra!

Véresek és sebesültek voltunk, de még álltunk, Mr. Solomon hangja mégis csalódott volt.

– Hogy fognak kijutni innen? Mi volt a menekülési terv? Tényleg feláldozták volna a csapatuk háromnegyedét a semmiért? – ismét a fejét csóválta, és elhúzódott tőlünk. – Egyiküket sem akarom látni következő félévben. Azt nem viselné el a lelkiismeretem.

– Elnézést, uram! – szólaltam meg. – Ez akkor is így van, ha nálunk van a lemez?

Gyors, fáradt, alig hallható nevetést hallatott, emlékeztetve minket az örök igazságra: a férfiak mindig alábecsülik a lányokat. Még a Gallagher lányokat is.

– Az a lemez – mutattam a háta mögé a ketrecre, ami teljesen körülzárta az apró irodát, de ami vékony réseket hagyott a padlón, hogy a rácsok felcsapódhassanak. A nyílás szűk volt átférni egy felnőtt férfinak. Ezért kell ilyenkor egy lány. Legjobb, ha akkora, mint Anna Fettermann.

Döbbent csend. Mr. Solomon és csapatának többi tagja csak bámult, amikor a pici lány integetett, majd átcsusszant a lyukon és eltűnt. Néhány férfi utána rohant, de Joe Solomon nem mozdult.

– Nos – kezdte –, azt hiszem…

Mielőtt befejezhette volna, hangos csattanás hasította szét a levegőt. A szoba tele lett füsttel és porral, az összetört limlom zajával. Rágógumi Őr a falhoz vágott, közém és a veszély közé dobta magát, miközben acél hajlott meg, és a polcok úgy dőltek egymásra, mint sorba állított dominók.

Úgy tűnt, Rágógumi Őr csak egy örökkévalóság után enged el. Szerintem megzavarodott. Az biztos, hogy én igen. Hiszen nem mindennap történik meg, hogy A) szakítasz a titkos szerelmeddel, B) volt kormányügynök (félék) rabolnak el, C) az előbb említett titkos szerelmed úgy próbál megmenteni, hogy egy targoncával áthajt a falon.

– Cammie! – hallottam Josh kiáltását a porfelhőn keresztül, de nem válaszolhattam neki. Akkor nem. Mr. Solomon padlóra került. Minden eshetőségre felkészült. Csak egy átlagos fiú kitartására nem, aki balszerencséjére beleszeretett egy kivételes lányba.

– Cammie! – Josh a targonca körül kavargó porba kiabált, miközben lemászott, és egy törmelék halomra állt. – Nekünk! Beszélnünk! Kell!

– Igen – szólalt meg egy hang mögöttem. Megfordultam. Anya állt ott. Az én erős, gyönyörű anyám. – Tényleg kell.

Mr. Solomon megmozdult, Rágógumi Őr a port legyezgette a levegőből, Bex meg úgy vigyorgott, mintha ez lett volna a legmulatságosabb dolog, amit valaha látott. Vége volt. A vizsgának, a hazugságoknak, mindennek. Vége volt, úgyhogy csak egy dolgot tehettem.

– Josh – szólaltam meg –, szeretném, ha megismernéd az anyukámat.