Tizenkettedik fejezet

– Nem tudom, miről beszélsz! – vágtam rá, túl gyorsan ahhoz, hogy jó hazugság legyen. Elárulok valamit a hazugságról: egy részednek komolyan hinnie kell benne. Még ha csak egy apró, baljóslatú darabkának is, ami az agyad legfeketébb, legsötétebb részében bujkál. Akarnod kell, hogy igaz legyen. Asszem, én nem akartam.

– Jaj, ne már! – forgatta a szemeit Macey. – Mióta is? Két hete? – félredöntött fejjel kérdezte: – Eljutottatok már a második fokozatig?

A Gallagher Akadémia könyvtárában egész könyvek szólnak a női egyenjogúságról, meg hogy ne engedjük, hogy a férfiak eltérítsenek a küldetésünktől, de én csak néztem Macey-t, és azt kérdeztem:

– Szerinted velem lehet kettes fokozatra kapcsolni? Utálom beismerni, de talán ez volt a legnagyobb bók, amit addigi életemben kaptam. Macey megint csak a szemeit forgatta.

– Felejtsd el, hogy megkérdeztem! – odasétált az egyik szemétkupachoz, és cseppet sem meglepő módon felhúzta tökéletes orrát. – Ez undorító! – Aztán rám nézett. – Eléggé odalehetsz. Erre Bex lenyugtatta:

– TitMüv házink van, Macey.

Még én is majdnem elhittem, hogy amit csinálunk, az tök ártatlan. Macey a kupacokat méregette, és úgy vizsgálta a jelenetet, mintha ez lenne a legérdekesebb dolog, ami hónapok óta történt vele. Ami pedig egyáltalán és abszolút nem igaz, mert az osztálya ott volt a fizika laborban, amikor dr. Fibset megtámadták azok a méhek, amelyekről azt gondolta, hogy sikerült genetikailag úgy módosítania őket, hogy fütyülésre teljesítsenek parancsot. (Kiderült, hogy csak James Earl Jones hangjára reagálnak.) – A neve Josh – böktem ki végül.

– Cammie! – Liz horkantása jelezte, nem hiszi el, hogy ilyen kényes infót adok át az ellenségnek.

De Macey csak megismételte – Josh – mintha csak a méretét próbálgatná. – Aha – folytattam. – Akkor találkoztam vele, amikor küldetésen voltunk a városban, és… izé…

– Most képtelen vagy másra gondolni… Mindig tudni akarod, mit csinál… Ölni tudnál, hogy tudd, gondol-e rád… – Macey úgy sorolta, mint orvos a tüneteket.

– Igen! – kiáltottam fel. – Annyira így van!  Vállat vont.

– Az szívás, kölyök.

Csak három hónappal volt idősebb nálam, szóval tök kiakadhattam volna rá a „kölyök” miatt, de nem tettem. Akkor nem.

Nem egészen értettem mi történik, de egy valami világossá vált: Macey McHenrynek olyan infói voltak, amelyekre nekem nagy szükségem volt.

– Azt mondta, mázlista a macskám – kezdtem. – Az mit jelent?

– Neked nincs is macskád.

– Részletkérdés – hessegettem el a tényt. – Szóval, mit jelent?

– Lazának akar tűnni… Talán kedvel téged, és szabadon akarja hagyni a lehetőségeit, arra az esetre, ha úgy döntenél, hogy Zenem kedveled őt, vagy ő dönt úgy, hogy ő nem kedvel téged.

– De aztán láttam az utcán, és hallottam, hogy azt mondja egy barátjának, hogy „senki” vagyok. Bár tényleg kedves és… – Látom, zajlott az élet!

– Tényleg kedves, de az alapján, amit a haverjának mondott. ..

– Várj! – állított le Macey. – Ezt egy haverjának mondta? Egy másik srácnak? – Igen.

– És te elhitted? – forgatta a szemeit. – Tök baromság! Lehetett pózolás, területjelölés, lehet, hogy szégyellte magát, mert kedveli a fura új csajt. Mert gondolom, azt hiszi, fura csaj vagy.

– Azt hiszi, vallási okokból magántanuló vagyok.

– Aha – bólintott, mintha ez elég magyarázat lenne. – Én azt mondom, még van egy dobásod.

TE JÓ ÉG! Mintha a szürke viharfelhők szétoszlottak volna, Macey McHenry pedig mint a Nap, bölcsességet és igazságot ragyogtatott volna az örök sötétségbe. (Vagy valami sokkal kevésbé melodramatikusabb.)

Csak ha nem értenéd a lényeget: Macey McHenry ismeri a fiúkat! Persze ennek nem kellett volna valami óriási, kolosszális meglepetésként érnie, de nem tehetek róla: a lába elé borultam, áldoztam a szemceruza, a push-up melltartó és a szülői felügyelet nélküli koedukált partik oltárán.

Még Liz is azt mondta:

– Ez bámulatos!

– Segítened kell nekem! – könyörögtem.

– Ó, bocs, nem az én szakterületem.

Persze hogy nem. Az világos volt, hogy Macey McHenry volt az, akiért epekednek, nem az, aki epekedett. Ő talán nem is értheti, milyen érzés kívülállóként figyelni egy olyan világot, amit sose ismert. Aztán azokra az órákra gondoltam, amiket a fejhallgatói csendjébe zártan tölt, és eltűnődtem, hátha mégis értheti?

Előttem állt, fel tudja törni az Y kromoszóma kódját, és én nem engedem el őt ilyen könnyen.

– Ne már? – nyögtem.

– Aha, hát mondd ezt olyannak, aki nem a nyamvadt hetedik nyamvadt üdvöskéje! – Leült az ágyára és keresztbe tette a lábát. – Szóval csak egy módja van annak, hogy érdekeljenek a pasi problémáid.

Dolgozz, agy, dolgozz!, utasítottam a fejem, de az olyan volt, akár egy mocsárba ragadt autó.

– Ki akarok kerülni a gólyák óráiról – közölte Macey. – És te segíteni fogsz nekem.

Egyáltalán nem tetszett a dolog, mégis megkérdeztem.

– Nekem ebben mi a jó?

– Kezdetnek az, hogy nem beszélgetek Jessica Boden barátunkkal egy kora reggeli kirándulásról a laborba, aminek fontos kelléke volt egy régi üdítősüveg, vagy egy késő esti kiruccanásról, amiről valaki levelekkel a hajában tért haza. –Lizre vigyorgott. –

Vagy egy TanVez balesetről.

Most először nem kételkedtem abban, hogy Macey is Gallagher lány. A többiek pillantásából úgy tűnt, egyetértenek.

– Tudtad, hogy Jessica anyja kurátor? – Macey hangjából csöpögött a szarkasztikus irónia. – Tudod, Jessica ezt kábé százötvenszer említette és…

– Oké, ennyi elég! – állítottam le. – Mit kapok még?

– Egy lelki társat.

– Hölgyeim, ez a szövetségek szakmája – mondta Mr. Solomon másnap reggel az osztálynak. – Lehet, hogy nem szeretik azokat, akikkel dolgoznak. Lehet, hogy utálják őket. Talán ezek az emberek képviselnek mindent, amit gyűlölnek, de csak egy dolog számít, hölgyeim. A bajtársiasság, ami összeköti az életünket. – Visszasétált az asztalához. – Hogy szövetséget kössünk.

Szóval, ez volt nekünk Macey – szövetséges. Nem voltunk barátok; nem voltunk ellenségek. Nem zártam ki, hogy nála töltsem a július negyediki hétvégét Hamptonsban, de azt igen, hogy ezt kedvesen teszem.

Eljött az ebédidő, Macey az asztalunkhoz sétált, én pedig felkészültem arra, ami történni fog. Ha a kommunisták és a kapitalisták együtt harcolhattak a nácik ellen… mondtam magamnak. Ha Spike együtt küzdhetett Buffyval, hogy megszabadítsák a világot a démonoktól… Ha a citrom egyesíthette erejét a lime-mal, hogy létrehozzanak egy olyan isteni és frissítő valamit, mint a Sprite, akkor én is biztosan együtt tudok dolgozni Macey McHenryvel az igaz szerelemért.

Mellettem ült. Pitét evett. Még egyszer oda kellett néznem. Macey pitét eszik?!'És még meg is szólalt, de nem értettem. A közelben koreaiul hangos vita folyt arról, hogy Jason Bourne lenyomná-e James Bondot, és hogy az számít-e, hogy az a Sean Connery-Bond vagy a Pierce Brosnan-Bond.

– Mondtál valamit, Macey? – kérdeztem, de ő olyan pillantással hallgattatott el, amivel ölni lehet. Benyúlt a táskájába, elővett egy párapapírt, és ráfirkantotta:

 

Tanulhatunk ma este? (Ha elmondod valakinek, megöllek álmodban!)

– Hétkor? – kérdeztem. Bólintott. Randink volt.

A pite nagyon jól nézett ki, úgyhogy felálltam, hogy hozzak párat, közben rápillantottam a Vogue-ra, amit Macey olvasott, de nem tudhattam meg sokat a divatról, mert szerves kémia jegyzetek voltak beleragasztva, elfedve az a havi selyemcsodákat. 

 

 Aznap éjjel a szobánk padlóján ülve, köröskörül Macey házijával, nem igazán voltam benne biztos, hogy ez a szövetség működni fog.

Szerencsére Liznek volt pár ötlete.

– Kezdetnek elmagyarázhatnád, hogy ez mit jelent. 

Macey arca elé tartotta DeeDee üzenetét.

– Pfuj! – nyögte Macey, elfordította a fejét és befogta az orrát, ahogy félrelökte a papírt.

Ami  hiányzott  Lizből  erőben,  azt  behozta  kitartásban.

Visszapöckölte a cetlit, Macey hiába panaszkodott:

– Azt hittem már megszabadultatok az összes szeméttől!

– Hát, ettől nem. Ez bizonyíték. – közölte Liz azt, ami az ő agyában nyilvánvaló.

– ÁÁÁ! Iszonyat!

Bex megmozdult. Jobb mint átlagos munkát végzett a közömbösség tettetésében, de én tudtam, hogy minden idegszála élesítve van. A pillantása sose hagyta el a füzetét, mégis mindent látott. (Ő ebben nagyon nyomozósos.)

– Mit jelent? – kérdezte újra Liz, közelebb és közelebb mászva Macey-hez, az új fiútanárunkhoz.

Ő pedig arra a következtetésre juthatott, hogy eleget tanult egy estére, mert félrelökte a jegyzeteit. Az ágyához masírozott, még egyszer ránézett a papírdarabra, aztán ledobta a földre.

– Azt jelenti, hogy kapós – felém biccentett. – Jó választás? 

– De Josh is kedveli? – akarta tudni Liz. – Ezt a DeeDee nőszemélyt? 

Macey vállat vont és elterült az ágyán.

– Nehéz megmondani.

Liz előhúzta a jegyzetfüzetet, amit az elmúlt hetekben magánál hordott. Azt hittem, valami külön projekthez kell. Azt nem tudtam, hogy a mi külön projektünkhöz. Felpattintotta a fedelét, erre ezernyi papír reppent ki a hirtelen légmozgástól. – Látod… – rámutatott egy kiemelt részre az egyik lapon.

–… ebben az e-mailben a „bratyó” szót használja a barátjára,

Dillonra. Mint itt, idézem: „Nyugi, bratyó! Minden rendben lesz!” Nincs bátyja. Mi van a pasikkal, hogy így hívják egymást? Én nem hívom Camet vagy Bexet huginak. Miért? – követelte, mintha az élete függne attól, hogy ezt megértse. – MIÉRT?

Aha, ekkor történt, hogy Macey McHenry úgy nézett Lizre, mintha az hülye lenne. És hogy ezt tette volt az egyik legőrültebb mindazok közül, amit ebben a melóban láttam. Macey félredöntötte a fejét:

– Te agy a szuperzseni?

Ekkor Bex felpattant az ágyáról, és Macey felé közeledett. A dolgok kezdtek rosszra fordulni, nagyon rosszra. Szegény Liz nem bántódott meg, sőt, csak Macey-re nézett, és azt mondta:

– Tudom… – mintha ő is fel lenne háborodva.

Bex megállt, és kifújta a levegőt. Liz elképedve rázta a fejét, kiűzve a megválaszolatlan kérdéseket az agyából. Már ezerszer láttam tőle. Világos, a fiúk csak egy új tantárgyat jelentenek a számára. Új kódot, amit fel kell törnie. Végül a padlóra huppant, és megszólalt:

– Csinálnom kell egy táblázatot.

– Figyelj! – úgy tűnt, Macey feladja, és kiegyenesedett az ágyon. – Ha a srác szentimentális típus, akkor azt jelenti, hogy nem érdekli a csaj. Ha nem, akkor lehet, hogy kedveli, lehet, hogy nem – közelebb hajolt, meg akarta értetni velünk. – Analizálhattok, gyárthattok elméleteket –, bármit – de komolyan, mi jó lehetne belőle? Ti itt vagytok. Ő odakint. És ez ellen semmit nem tehetek.

– Ó – szólalt meg Liz legelőször –, ez egyébként se a te szakterületed. – Láttam, ahogy forog az agya, mint aki bevetésen van. – A miénk.

 

Tizenharmadik fejezet

A kémek bölcsek. A kémek erősek. De legfőképpen, a kémek türelmesek.

Két hétig vártunk. KÉT HÉTIG! Tudod milyen hosszú idő az tizenöt-éves-lány-időszámítás szerint? Nagyon. NAGYON. Nagyon.

Tényleg együtt éreztem, azokkal a nőkkel, akik a biológiai órájukról beszélnek. Úgy értem, tudom, hogy az enyém még sokáig fog ketyegni, de nekem mégis sikerült minden szabad percemben a Josh-hadműveletre gondolni, és azon aggódni. Márpedig egy zseni kémiskolában a szabad perc nem túl gyakori. Csak elképzelni tudom az olyan lányok kínjait, akik normál iskolába járnak, hiszen ők valószínűleg nem töltik azzal a szombat estéiket, hogy a legjobb barátjuknak segítenek feltörni az USA kémműholdjainak védelmi kódjait. (Liz megosztotta velem az extra kreditet, amit Mr. Moscowitztól kapott. Az NSA által felajánlott pénzt megtartotta.)

A klasszikus adatgyűjtésnél tartottunk, infókat kutattunk, felépítettük Josh profilját és az én regémet, kivárva, mikor kell lépnünk.

Két ilyen hét. KÉT HÉT! (Csak ha az előbb lemaradtál volna róla.)

Aztán, mint minden titkos ügynök, kaptunk az alkalmon.

Október 1., kedd A célszemély e-mailt kapott Dillontól, képernyőneve: „D’ Man”, aki azt kérdezte a célszemélytől, akarja-e, hogy hazahozza az edzésről. A célszemély azt válaszolta, hogy inkább hazasétálna, mert vissza kell vinnie néhány videót az „AJ's”ba. (Helyi intézmény a főtéren, videofilmek és videojátékok kölcsönzésére szakosodott.)

Ránéztem az e-mailre, amit Bex elém tolt a reggeliző asztalon. – Ma este – suttogta. – Megcsináljuk!

 

 

 A TitMüv óra alatt egyszerűen nem tudtam elég gyorsan írni. Joe Solomon egy zseni!” – gondoltam, és azon tűnődtem, miért nem jöttem rá erre eddig.

– Korán tanulják meg a regéjüket! Tanulják meg jól! – figyelmeztetett előrehajolva, és megragadta a tanári szék támláját, amin még sosem láttam ülni. – Az a másodperc, amelyben gondolkodniuk kell a titkos identitásukról, az lesz az a másodperc, amikor nagyon rossz emberek nagyon rossz dolgokat fognak csinálni.

Remegett a kezem. Grafitnyomokkal volt tele a papírom. Kábé, mint amikor dr. Fibs óráján kézbe vettem egy ceruzát, és kiderült, hogy nem közönséges ceruza, hanem az új Morse kódfordító prototípusa. (Mondanom sem kell, hogy még mindig lelkiismeretfurdalásom van, amiért kihegyeztem.)

– De leginkább azt jegyezzék meg, hogy a mély beépülés nem azt jelenti, hogy közeledünk a célszemélyhez! – Mr. Solomon ránk nézett. – Olyan pozícióba kell helyezkedniük, hogy a célszemély közeledjen magukhoz.

Nem tudom, hogy van ez az átlagos lányokkal, de kémként felöltözni egy randira, nos, eléggé nehézre sikerülhet. (Csak áldani tudom a tépőzárat – komolyan –, nem csoda, hogy a Gallagher Akadémia találta fel.)

– Én még mindig azt mondom, fel kellene tűznünk a haját – vetette közbe Liz. – Az olyan elbűvölő.

– Aha – dohogott Macey –, mert annyi lány van, aki az elbűvölésre játszik Roseville főterén. Volt benne valami.

Személy szerint ez engem nem érdekelt, ami ironikus, hiszen az én hajamról volt szó, meg minden, de rengeteg más járt a fejemben. És legkevésbé az az arzenál, amit Bex borított ki elém az ágyra. Nem mintha bármit is láttam volna belőle, mert Macey sminkelt, és állandóan azt hajtogatta, hogy „Nézz fel!” meg „Nézz le!” vagy „Maradj teljesen nyugodtan!”.

Amikor nem osztogatott parancsokat, olyasmiket mondott:

– Beszélj, de ne sokat! Nevess, de ne túl hangosan! – És a személyes kedvencem: – Ha alacsonyabb nálad, csoszogj! Aztán Bex vette át a szót.

– Beszéljünk a zsebtartalomról! – (Nem mindennapi mondat, hacsak nem vagy… izé… mi.) – Nem vagy tizenhat, tehát a személyi nem probléma, de még mindig támogatnunk kell a titkos személyiséged. – Megfordult, és a cuccokat vizsgálgatta az ágyon. – Fogd ezt! – felém lökött egy csomag rágót. Ugyanolyat, amilyet kiszedtünk Josh szemetéből. –Hogy mutassa a közös érdeklődést, és segítsen friss lehelet ügyben. – Bex megint az ágyat vizslatta. – Mit is beszéltünk meg, kell kézitáska vagy nem kell? – újra a csoporthoz fordult.

– Mindenképpen legyen nála retikül – javasolta Macey, és Bex egyetértett. El se tudtam hinni! Macey és Bex közös nevezőn… A kiegészítőkkel kapcsolatban! Hát csodák még mindig vannak?

Bex felvett egy táskát az ágyról, és kinyitotta.

– Használt mozijegy. Ha megkérdezi, hogy tetszett, mondj annyit, hogy tetszett, de nem vetted be a végét. – Bedobott egy papírdarabkát a táskába, és mást vett a kezébe. –Távcsőszemüveg. Ma este nem lesz rá szükséged, de nem fog fájni, ha nálad van. – Még valami a hazugságkupacunkból, majd az egészet megfejelte egy Jézus mit tenne?golyóstollal, végül nagyon elégedett vigyorral becsukta a táskát.

Fogalmam sincs, Bex hol találta mindezt, de az igazat megvallva, nem is akartam tudni. Néztem, mit kell magammal vinnem, és végiggondoltam mindazt, amit tudnom kellett volna, közben meg tűnődtem: „Minden lány átmegy ezen? Egy randin minden lány titkos küldetésen van?” – És ne feledd…!

Felpillantottam: az ezüstkereszt előre-hátra fityegett előttem a láncán.

– Elromlott – közöltem Bexszel. – Azóta nem működik rendesen, mióta a víz a tartályból tönkrevágta, és még mindig nem veszi a jelet a blokkolók miatt.

– Cammie – sóhajtott Bex – Cammie, Cammie, Cammie… ez a regéd! – A kereszt tovább ingadozott. – Ezért lesz a kiegészítőd.

Igaza volt. Amint áthaladok azon a kerítésen, nem lehetek többé én, másnak kell lennem. A magántanuló lánynak, aki hordja azt a nyakláncot és…

– Most ugye csak viccelsz! – csattantam fel, de túl későn. Liz jelent meg az ajtóban, kezében Onyxszal.

És én már akkor azt hittem, hogy nehéz ez a fiú-dolog, mielőtt végig kellett dörgölnöm magam egy macskával, hogy megteremtsük a macskaimádó illúzióját.

Évekig azt hittem, hogy kémnek lenni kihívás. Kiderült, hogy lánynak lenni a trükkös rész.

 

 

Lekísértek a földszintre a legtávolabbi titkos folyosóhoz.

– Ellenőrizted a zseblámpádat? – Liz ezt pont úgy kérdezte, ahogy Morgan nagyi szokta, hogy „Megvan a jegyed?”,

akárhányszor kivisznek a reptérre. Ez aranyos volt. Azt kívántam, bárcsak velem jöhetnének, de ez olyasmi, amit ebben a játékban minden kém korán megtanul. Nem számít, mennyire képzett a csapatod, eljön az idő, amikor egyedül kell menned.

Séta közben Macey szólalt meg:

– Még mindig nem vágom, hogy fogsz ki- és visszajutni anélkül, hogy elkapnának.

Őszintén bizonytalannak hangzott. Nem úgy én. Egyszer tényleg könyvet kellene írnom a kastélyról. Vagyonokat kereshetnék azzal, hogy eladom a gólyáknak, megosztva velük olyan trükköket, mint hogy hogyan kell megütögetni a gondnokszekrény ajtaját a nyugati lépcsőházban, aztán lecsúszni egy csövön egészen a komornyik éléskamrájáig. (Az, hogy hogyan jutsz vissza, az a te dolgod.) A másik jó hely a kápolna öreg lépcsőjének faborítása. Ha háromszor megnyomod, akkor felpattan, és a mennyezeten keresztül bejuthatsz az északi szárny minden terméhez. (Bár ezt nem ajánlom, ha félsz a pókoktól.)

– Majd meglátod, Macey – végigsétáltunk egy hosszú folyosón, a régi rubinvörös faliszőnyeg felé, ami magányosan lógott a hideg kőfalon. A Gallagher családfáról Macey-re néztem. Ő nem tanulmányozta a generációkat, nem találta meg a saját nevét, nem tett fel kérdéseket; csak annyit mondott: – Jól nézel ki! – én meg majdnem elájultam ekkora dicsérettől.

Félrehúztam a faliszőnyeget, és már befelé másztam, amikor Bex megszólalt:

– Üsd ki őket!

Aztán még Liz is utánam kiáltott – De ne szó szerint!