Huszonkettedik fejezet

– Csukják be a szemüket! – parancsolta Mr. Solomon, és mi követtük az utasításait.

Mögöttem felberregett a projektor. Fehér fénye átvágott a termen, mi pedig összehúzott szemmel gyötörtük az agyunkat, hogy a felvillantott kép legapróbb részletére is vissza tudjunk emlékezni. Egy szupermarket parkolójának fényképére koncentráltam, amikor Mr. Solomon megszólalt.

– Ms. Alvarez, mi a gond ezzel a képpel?

– A kék teherautónak van mozgássérült rendszáma, mégis a terület hátuljában parkol.

– Helyes! Következő!

A projektor kattant egyet, változott a kép, és nekünk két másodpercünk volt tanulmányozni.

– Ms. Baxter? – kérdezte Mr. Solomon. – Itt mi a gond? 

– Az esernyő – válaszolta Bex. – Eső folyik az ablakon, a kabát a fogason nyirkos, de az ernyő össze van csukva. A legtöbb ember nyitva hagyja megszáradni.

– Nagyon jó!

Amikor kinyitottuk a szemünket, én nem a képernyőre néztem, hanem a tanárunkra. Megint azon tűnődtem, hogy tud úgy beszélni Bexszel, úgy kérdezgetni, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne. Nem tudtam, hogy irigyeljem vagy utáljam-e, de egyikre sem maradt időm.

– Szemeket becsukni!

Lépett egyet. Hogy képes ott állni, amikor én legszívesebben elszaladtam volna? 

– Ms. Morgan, mi a gond ezzel a képpel? 

– Izé… Én nem…vagyis én…

A gond az, hogy napok óta nem voltam képes a legjobb barátnőm szemébe nézni. A gond az, hogy az olyanok, mint Abe Baxter, élnek és meghalnak, a világ pedig működik tovább, és sosem tudja meg, ezek az emberek mit áldoztak fel. Olyan sok gond volt, hogy azt se tudtam, hol kezdjem.

– Rendben. Maga szerint, Ms. Bauer?

– A teáscsésze az asztalfőn. – Mi van vele?

– A fogantyúja rossz irányba néz.

– Így van! – helyeselt Mr. Solomon. 

Az osztályterem fényei életre keltek, mi pedig hunyorogtunk.

A belső óránk jelezte: az órának még nincs vége.

– Ma hoztam maguknak valamit, hölgyeim – közölte Mr. Solomon, miközben egy köteg papírt nyújtott az első sorban ülő lányoknak.

Liz keze azonnal a levegőbe emelkedett.

– Nem, Ms. Sutton! – vágott közbe Mr. Solomon, mielőtt Liz bármit kérdezhetett volna. – Ez nem dolgozat, és nem is jegyre megy. Iskolánk csak azt kéri, hogy mondják meg feketén fehéren: a következő félévben folytatni akarják-e a titkos műveletekkel kapcsolatos tanulmányaikat.

Körülöttem minden lány hozzálátott kitölteni a nyomtatványt. Egy pipa ide, egy aláírás oda, míg Mr. Solomon előre nem lépett, és meg nem jegyezte:

– Hölgyeim – szünetet tartott, erre mindenki fölnézett –, a kollégám, Mr. Smith szereti azt mondogatni, hogy „A világ nagy, tele sötét sarkokkal és örök emlékekkel”. Ne – megint megállt, végignézett minket, és meg mertem volna esküdni rá, hogy rajtam állapodott meg a tekintete – döntsenek elhamarkodottan!

Bex megbökte a vállam. Megfordultam. Felfordított hüvelykujjal tátogta: 

– Ez király!

A kezemben lévő nyomtatványra bámultam, morzsolgattam az ujjaim között, és megpróbáltam kiszagolni, hogy van-e a tintában méreg.

„Ez csak papír!” – mondogattam magamnak. Közönséges papír. De pont ettől futott végig borzongás a gerincemen. Nem párapapírra nyomtatták. Nem azért készítették, hogy feloldódjon és eltűnjön. Elkaptam Joe Solomon tekintetét, és biztos voltam benne, hogy tudja, min gondolkodom. Nem azért készült, hogy megegyék, én mégis rossz ízt éreztem a számban.