Huszonegyedik fejezet

Lassan sétáltam a titkos folyosókon. A szűk helyen egyetlen mondat visszhangzott a fejemben: Ez nem az én szülinapom.

Azt kívántam, bár eltűnne a mardosó bizonytalanság. Kaptam egy fülbevalót, nem? Tényleg fontos, miért adta? Hiszen a normális lányok tök dühösek, ha a barátjuk elfelejti a születésnapjukat, szóval, ha rossz szülinapra emlékszik, nem jár bónuszpont vagy ilyesmi? Ezt Josh javára kellene írnom, arra az esetre, ha elfelejt valami mást. Mondjuk, húsz év múlva a házassági évfordulónkat. Akkor én azt mondhatnám: Ne aggódj, drágám, emlékszel, amikor fülbevalót adtál nekem, pedig nem is volt szülinapom? Most kvittek vagyunk. De ez nem az én szülinapom volt.

A dátumra gondoltam: november tizenkilencedike. Akkor mondtam Joshnak, amikor kikérdezett a parkban. Nem tudtam, mi a kiábrándítóbb; hogy ő emlékezett rá, vagy hogy én nem.

Az üres folyosó szinte tekergett előttem. Fáradt voltam. Éhes voltam. Le akartam zuhanyozni, és beszélni a barátaimmal. Már majdnem félálomban dőltem az öreg kő hátuljának, ami a hatalmas kandallót szegélyezte a második emeleti diáktársalgóban. Pár héten belül a kandalló használhatatlan lesz mint titkos átjáró, hacsak nem akarom dr. Fibs tűzálló kezeslábasát hordani a randijaimon (de azokban még Liz is kövérnek látszik). Úgyhogy még egyszer utoljára meghúztam a kart, vártam, hogy a kövek szétváljanak, közben véletlenül megütöttem egy öreg fáklyatartót. Erre az lecsusszant, újabb titkos ajtót nyitott, és egy soha nem látott folyosót fedett fel.

Nem  tudom,  miért  követtem.  Kémgének  vagy

tinédzserkíváncsiság, mindenesetre hamarosan a folyosón sétáltam, azt se tudtam, hol vagyok. Aztán egyszerre felismertem a Történelem Termét. Falának résein fény szűrődött ki. Belestem. Az állandóan világító spotlámpa fényében Gilly kardja ragyogott.

A sírást is ekkor hallottam meg.

Továbbmentem, és megtaláltam anya irodáját a könyvespolcokkal, amelyek forgásukkal felfedik vagy elrejtik az elit bentlakásos iskola igazgatójának emlékeit. A falnak dőltem, belestem, és figyeltem, ahogy anya sír. Valaki átállíthatta volna a kapcsolót, hogy a könyvespolc magával rántson engem is, de csak álltam azon a szűk, dohos helyen, és nem tudtam elfordulni.

Egyedül ült az irodájában, a székébe kuporodva. Amikor utoljára láttam, táncolt és nevetett, most egyedül volt, és könnyek futottak végig az arcán. Át akartam ölelni, hogy együtt sírjunk. Érezni akartam sós könnyeit az arcomon. Meg akartam simogatni a haját, és elmondani neki, hogy én is fáradt vagyok. Mégis ottmaradtam, ahol voltam. Nem tudtam volna elmagyarázni, mi van rajtam, nem mondhattam el neki, miért vagyok ott. És… nem akarná, hogy így lássam.

Csukott szemmel nyúlt zsepiért az asztala mögötti polcra, mégis megtalálta a dobozt. Olyasvalaki határozott mozdulatával, aki tudja, hogy ott lesz. Gyakorlott mozdulat, megszokás. Anya bánata, mint az élete, tele van titkokkal. A fülbevalókat tapogattam a zsebemben. Hirtelen világos lett, a könnyek miért azt az éjszakát választották.

– Te jó ég! – mondtam aznap éjjel már sokadszor, bár most valami egészen más okból.

Továbbosontam a folyosón, és végül becsusszantam egy üres osztályterem ablakülésébe. Valami azt súgta nekem, hogy az univerzum nem bír el egyszerre két síró Morgant. Úgyhogy csak ültem sztoikus nyugalommal, hagytam, hogy most anya legyen kicsit gyenge, és én legyek erős.

Nem mozdultam. Csak vártam a hajnalt. Az iskola csendes volt körülöttem, hagytam, hogy a némaság lecsendesítse a szívverésem, álom nélküli transzba ringasson. A sötét ablakban a tükörképemet bámultam, és azt suttogtam:

– Boldog szülinapot, apa!

Vasárnap délelőtt olyan sokáig kerültem anyát, amíg bírtam, de délben már nem halogathattam a találkozást. Tudnom kellett, hogy jól van-e, és bocsánatot kellett kérnem azért, mert ugyan csak egy kicsit, de elfelejtettem apát. Tudni akartam, hogy ez emlékeim végének kezdete-e.

Tucatnyi kifogással felfegyverkezve rontottam be az irodája ajtaján, de az összes kirepült a fejemből, mert anya, Mr. Solomon és Buckingham úgy bámultak rám, mintha épp most lőttek volna ki az űrből. Túl gyorsan hallgattak el. Azt hinnéd, a kémek ehhez jobban értenek. Nem tudtam, mi zavart jobban. Az, hogy valami nyilvánvalóan nem stimmelt, vagy hogy a világ legjobb kémiskolájának három tanára elfelejtette kulcsra zárni az ajtót.

Örökkévalóságnak tűnő idő után Buckingham szólalt meg. – Cameron, örülök, hogy itt van! Magának első kézből vannak tapasztalatai az üggyel kapcsolatban, amiről beszélgetünk. – Abban a pillanatban, bár Patrícia Buckingham mindkét csípője rossz, és ízületi gyulladás van az ujjaiban, meg mertem volna rá esküdni, hogy vasból van. – Természetesen, Rachel, te vagy Cameron anyja, nem beszélve arról, hogy az iskola igazgatója, úgyhogy tiszteletben tartom a véleményed, ha úgy döntesz, Cameron inkább menjen ki.

– Nem – felelte anya. – Most már ő is benne van. Biztosan segíteni szeretne.

A szobát betöltő vibrálás kezdett komolyan aggasztani.

– Mi történt? Mi….? – faggatóztam.

– Csukja be az ajtót, Cameron! – utasított Buckingham, és én úgy is tettem.

– Abe Baxter elmulasztott egy bejelentkezést – kezdte Mr. Solomon. Úgy támaszkodott összefont karral anya asztalsarkának, ahogy már ezerszer láttam TitMüv órán. De ez nem óra volt. – Pontosabban bárom bejelentkezést hagyott ki.

Nem is érzékeltem, mennyire letaglózott a hír, míg nem éreztem a hátizsákomat a gerincemnek nyomódni, ahogy megpróbáltam hátradőlni a kanapén. „Bex vajon tudja?” – tűnődtem egy másodpercig, mielőtt lesújtott rám a nyilvánvaló válasz: persze, hogy nem.

– Természetesen lehet, hogy csak késik – bizakodott Buckingham. – Ilyesmi megesik. Kommunikációs nehézségek, fennakadások a mobilhálózatban… Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a küldetése balul sült el. Mégis, három elmulasztott bejelentkezés… aggasztó.

– Bex édesanyja… – kerestem a szavakat. – Ő is vele volt?

Mr. Solomon Buckinghamre nézett, aki megrázta a fejét.

– Barátaink a Hatosnál azt mondják, nem.

Megértettem, miért Buckingham irányítja ezt a beszélgetést. Ő is az Ml6-nál szolgált, akárcsak Liz szülei. Őt hívták fel. Ő fogja eldönteni, hogy ha egyáltalán valamit, akkor mennyit mondjanak el Bexnek.

– Nem jelent semmit – nyugtatgatott minket anya.

De én kihallottam a hangjából azt a nőt, akit előző éjjel láttam. Huszonnégy órával ezelőtt nem vettem volna észre, de most tudtam, hogy ott van, és hogy én életem végéig hallani fogom. – Bex… – motyogtam.

– Épp róla beszéltünk, Cam – mondta anya –, nem tudjuk, mit tegyünk.

Mondhatsz, amit akarsz, de a kémek semmit sem csinálnak félig. A hazugságaink TB- számmal és hamis személyivel együtt érkeznek, az igazságaink pedig vágnak, mint a spanyol acél. Tudtam, hogy anya miről beszél. Tudtam, miért kockáztatja, hogy elmondja nekem. A Gallagher Akadémia kőből épült, de az ilyen hírek olyan gyorsan porig égethetik, mintha újságpapírból lenne és gázolajjal festették volna.

– Cam – anya elém ült a dohányzóasztal sarkára –, ezelőtt is történt már hasonló persze, de minden eset más, és te jobban ismered Bexet, mint bárki… – Ne mondjátok el neki!

A szavak még engem is megleptek. Persze erősnek és keménynek kellene lennünk, bármire felkészültnek, de én nem akartam, hogy Bex tudjon róla, csak mert mi gyengék vagyunk magunkkal cipelni a titkot. Anyára néztem, eszembe jutott, milyen sok idő kell néhány seb begyógyulásához, és rájöttem, még hosszú ideig tart a gyász.

Bexnek, bár az apja sok ezer kilométerre volt innen, még van esélye, hogy visszakapja. Ki vagyok én, hogy ezt idő előtt elvegyem tőle? Én mit nem adnék néhány plusz óráért…

* * * – Szia! – szólalt meg mögöttem Macey. Azonnal megbántam, hogy megmutattam neki ezt a kis, ősrégi folyosót, és hogy elmondtam, milyen remekül lehet itt tanulni. – Nagyon remélem, hogy nem a fiú miatt.

Ledobta mellém a rakás könyvét, de én nem bírtam ránézni. Csak ültem a könnyeimet törölgetve, amiket csendben Bex apjáért sírtam el, lenyelve azokat, amiket a sajátomért. Sokáig tartott. Nem tudom, mennyi idő múlva – talán egy évezred vagy ilyesmi – Macey megbökött a térdével.

– Bökd ki!

Mondhatsz Macey McHenryről, amit akarsz, de ő aztán nem kerülgeti a forró kását. Egy szuperkém hazudott volna. Méghozzá jól. De én nem tudtam. Talán a stressz miatt. Talán a bánat miatt. Talán a menstruációm volt az oka, de valamiért ránéztem, és azt mondtam:

– Bex apja eltűnt. Lehet, hogy meghalt.  Macey mellém csúszott az ülésre. – Nem mondhatod el neki!

– Tudom – válaszoltam, és kifújtam az orrom. – Mikor lehet biztosat tudni?

– Nem tudom. – És tényleg így volt. – Talán napok. Talán hónapok. Nem hívta fel a kapcsolattartóját. Ha telefonál, akkor. .. – Nem mondhatjuk el neki!

Persze, hogy nem, de volt valami ebben a mondatban, ami megállított. Visszaidéztem: mondhatjuk. Voltak dolgok, amiket nem mondhattam el az anyámnak, amiket nem mondhattam el a barátomnak, és olyasmik, amiket nem mondhattam el a barátnőik.

Ott ülve Macey McHenryvel, életemben először éreztem azt, hogy valaki minden titkomat ismeri. Hogy nem vagyok teljesen egyedül. Macey felállt, és indulni készült.

– Cammie, meg ne sértődj… – ha olyan valaki, mint Macey McHenry azt kéri, „meg ne sértődj”, akkor egy olyannak, mint én, szinte lehetetlen volt nem megsértődni azon, amit mondani készült, de azért megpróbáltam –… de most ne menj fel! Baromi rosszul nézel ki, és ezt ő is látni fogja.

Nem sértődtem meg. Még örültem is, hogy szólt, mert igaza volt, én pedig talán észre sem veszem, ha nem mondja.

Macey elsétált, én pedig még sokáig ültem ott. Gondolkodtam. Egyszer apa elvitt a cirkuszba. Két órán át ültünk egymás mellett, néztük a bohócokat és biztattuk az oroszlán-szelídítőt. De a legjobban arra emlékszem, hogy egy férfi kisétált egy majd harminc méterrel a talaj fölé kifeszített drótkötélre. Mire átért a másik oldalra, öt másik ember mászott fel a vállára. De én nem őt figyeltem, hanem apát. Úgy tűnt, pontosan tudja, milyen odafönt, csak védőháló nélkül.

Ültem, és tudtam, csak rakosgathatom egyik lábam a másik után, és remélhetem, hogy a vállamra nehezedő titkok nem billentenek ki az egyensúlyomból.