Huszonhatodik fejezet

Persze nem arra gondoltam, hogy „az igazat, a színtiszta igazat, csakis az igazat”. Inkább a Vörös Kódos igazságot. A rövidített verziót. A kémek igazságát.

Igen, a Gallagher Akadémiára járok. Igen, hazudtam neked. Igen, mindent, amit mondtam vagy tettem, hazugság volt.

Valamit azonban érdemes tudni a kémek igazságáról: néha nem elég elérni a küldetés célját. Néha több kell. És bár nem akartam megtenni, egy olyan kapcsolatot, ami hazugsággal kezdődött, csak egy másikkal lehet befejezni. Nem, sosem szerettelek.

Nem, nem érdekel, hogy fájdalmat okozok. Nem, nem akarlak látni soha többé.

A kastély különösen csendesnek és kihaltnak tűnt a hétfői kora estéhez képest. A lépteim visszhangoztak az üres folyosókon. Nem féltem a zajtól. Vártak rám az alagutak, várt Josh, és a vége valaminek, ami sokat jelentett nekem.

Mégis, mielőtt még egyszer utoljára átmásztam volna a falon, volt valami, amit nem halogathattam tovább.

Mr. Solomon irodája nem esett épp útba, de elég közel volt. Benyúltam a farmerem hátsó zsebébe az összehajtogatott űrlapért. Azért, amit rajtam kívül már mindenki rég visszaadott. Gyűrött volt és tépett. Ráébredtem, hogy az elmúlt hetekben majdnem mindenhová magammal cipeltem. Aláíratlanul, befejezetlenül.

Huszonnégy órával ezelőtt még ránézni is féltem, de ennyi idő alatt rengeteg minden történhet egy kém életében. Egy apa újjászülethet, egy barátság életre kelhet és meghalhat, egy szerelem pedig eltűnhet, mint a papír, amire az üzeneteit írták. Huszonnégy órával ezelőtt a falunk tetején ücsörögtem volna, de most tudtam, melyik oldalhoz tartozom.

A két rubrika a lap alján, akár egy elágazás a fárasztó úton. A falainkon kívül egy fiú, akit csak bánthattam, a falakon belül pedig olyan emberek, akiknek segíthettem. Ez volt életem legnehezebb döntése. Azzal hoztam meg, hogy behúztam egy X-et. Ez a TitMüv egyik aranyszabálya: semmit se tégy bonyolultabbá, mint muszáj. Ez igaz: így is elég bonyolult minden.

– Szia, Josh! Hello Dillon, jó újra látni! – gyakoroltam a járda árnyékain lépegetve. Várakoztam, de nem azon gondolkodtam, mit kell tennem. Ehelyett megpróbáltam kitalálni, hogyan rúghatnám fejbe Dillont – véletlen-szándékkal. Méghozzá keményen.

Bip. Bip. Bipbipbip.

Az órámra néztem: piros pötty közeledett a képernyőn a pozíciómhoz, miközben a nyomkövető folyamatosan pityeget.

Bipbip bip biiiiiiiiip.

Átmenetileg kikapcsoltam, amikor meghallottam Dillon hangját. – Én mondom neked, ez…

– Sziasztok, fiúk!

Oké, a kaméleonságom nem tűnt el teljesen, mert eléggé nyilvánvalóan, lövésük se volt, hogy ott vagyok. Dillon még a kötelét is eldobta. (Egyébként milyen nyápicnak kell kötél ahhoz, hogy átmásszon egy négyméteres falon? Nekem ez anélkül is baromira megy alsós korom óta!)

De az, hogy elaltattam az éberségét, nem tántorította el Dillont, hogy szuper beképzelt legyen (miután összeszedte a kötelét meg hasonlók).

– Lám, lám, lám! – indult felém. – Hát itt van. Milyen volt ma a suli? – kérdezte, mint aki nagyon okosnak hiszi magát és mindjárt elgáncsol. – Jó.

Nyeltem egyet. Nem akartam Joshra nézni. Attól tartottam, ha megteszem, az idegeim kipurcannak. Mindennél jobban akartam, hogy Dillon essen nekem. Vele üvölteni tudtam volna. Ő nézhetett rám Gallagher-bámulással. De Josh más.

– Csak gondoltuk, meglátogatunk – közeledett Dillon.

– Tényleg? – meglepettséget, hamis idegességet csempésztem a hangomba. – De… – egyikről a másikra néztem. – Azt se tudtátok, hol lakom.

– Ó, hogyne tudtuk volna! – közölte Dillon. – Láttalak szombaton. Visszafelé sétáltál a suliba. A barátaiddal.

– De… Én magántanuló vagyok. – És a tinidráma kategória Legjobb Színésznőjének járó Oscar díját kapja: Cammie Morgan? – Nem tudom, miről beszélsz.

Fölöttünk fel-le villant az utcai lámpa. A fél másodpercnyi sötétségben Dillon közelebb lépett. – Add fel, gazdag csajszi!

LÁTTALAK!

– Dillon… – suttogta mögöttem Josh.

– Tudod, nem tiéd a város. Nem érdekel, hogy az apád… – Dillon! – szólt újra Josh, ezúttal hangosabban.

Muszáj volt ránéznem. Nem tudtam nem őt nézni.

– Annyira sajnálom! – suttogtam. Dillon csak a beismerésre várt. Csak azt nem tudta, hogy más bűnért. – Annyira sajnálom.

Annyira…

– Cammie? – kérdezte Josh, mintha felismerni próbálna. – Cammie, ez…?

Bólintottam, képtelen voltam a szemébe nézni a könnyeim homályán át.

– Látod? – gúnyolódott a barátja. – Én megmondtam… – Dillon! – förmedt rá Josh. – Csak… tűnj el innen!

– De… – kezdte Dillon, és erre Josh elém lépett.

Védeni próbált, de ezzel megfosztott az esélytől, hogy kikaparjam ennek a kis mocsoknak a szemét. (Komolyan, a szemkikaparás szerepel a V&T vizsgán.)

– Dillon, csak menj el! – mondta Josh, és hátrálásra késztette a barátját.

Ettől persze D'Man még önelégülten odaszólt.

– Még találkozunk!

Be akartam neki húzni, meg akartam rúgni, hogy annyira fájjon neki, amennyire csak lehet; de tudtam, nincs annyi V&T edzés, hogy annyi fájdalmat okozhassak, mint ő nekem. Még a Gallagher Akadémián se tanítják, hogy lehet összetörni valakinek a szívét.

Amíg Dillon elsétált, egy másodpercig azt hittem, nem tudom mindazokat a hazugságokat elmondani Joshnak, amiket kigondoltam. Nem tudok neki fájdalmat okozni. Se most, se semmikor. De amint Dillon eltűnt, megperdült, és rám üvöltött.

– Igaz?!

– Josh, én…

Közelebb lépett, a hangja keményebb lett.

– Te is közéjük tartozol?  Közéjük? – Josh…

– Egy Gallagher lány!

Egész életemben tisztelték ezt a megnevezést, majdnem leborultak előtte, de Josh szájából sértés volt, és ő abban a pillanatban már nem álmaim fiúja, hanem Dillon egyik gengsztere volt a gyógyszertárban, aki letámadja Annát, aki elítél engem. Felcsattantam. – És ha igen, akkor mi van?

– Áááá! – mordult fel Josh, aztán fejét csóválva belebámult a sötét éjszakába. – Tudhattam volna! – A földet rugdosta, ahogy már ezerszer láttam, és szinte magához beszélt. – Magántanuló. – Aztán rám nézett. – És én mi voltam? Valami vicc? Olyan „ki tud hülyét csinálni egy városi srácból” poén? Egy…

– Josh…

– Nem, tényleg tudni akarom! Jótékonysági hét volt? Vagy

„találkozz a helyi kifutófiúval” hónap? Vagy… – Josh!

– Vagy csak unatkoztál?

– IGEN! – kiabáltam végül, azt akartam, hogy hagyja abba. –

Oké, rendben! Unatkoztam és kíváncsi voltam, mire jutok, így jó?

Mr. Solomonnak igaza volt: az a legnagyobb kínzás, ha látod, hogyan bántanak valakit, akit szeretsz. Josh meghátrált, és szinte suttogott, amikor megszólalt. 

– Jó.

Mindketten túl messzire mentünk, túl sokat mondtunk, de akkor és ott azt is tudtuk, oka van, hogy a Gallagher lányok nem randiznak roseville-i srácokkal. Josh csak azt nem tudta, hogy ezek az okok titkosak.

– Nézd, én holnap elmegyek – mondtam, mert tudtam, hogy Josh nem jöhet ide többet sem aznap éjjel, sem máskor. – Búcsúznom kell. – A zsebembe nyúltam a fülbevalókért. Úgy csillogtak a kezemben, mint a hullócsillagok. – Ezeket talán jobb, ha visszaveszed.

– Nem – legyintett feléjük. – A tied.

– Nem – a kezébe nyomtam. – Vedd el! Add oda DeeDee-nek! – döbbenten nézett rám. – Szerintem nagyon tetszeni fog neki.

– Aha, oké – a zsebébe süllyesztette őket, én pedig magamra erőltettem egy mosolyt.

– Hé, vigyázz magadra, jó? – hátraléptem. Eszembe jutott, mennyire bántotta, hogy oda van láncolva egy élethez, míg én egy másikhoz kötődtem. – Emlékszel a szabad akaratra?

– Igen? – meglepődött, hogy emlékszem rá.

– Sok szerencsét hozzá!

Szabad akarat. Én arra használtam az enyémet, hogy elsétáljak. Vissza az életbe, ahová tartozom, amit választottam. El attól a fiútól, aki megmutatta, mit adok fel. Reméltem, hogy nem figyel, miközben elsétáltam. Az agyamban már befordultam a sarkon. Kicsit utáltam magam. Ezzel akartam csökkenteni az ő bánatát.

Átsétáltam a sötétségen, de nem néztem vissza.

Ha megteszem, talán meglátom a teherautót.