Nyolcadik fejezet

Kiléptem a liftből. Az Első Alszint sötét volt. Vészkijárat táblák és villódzó monitorok fényében követtem a tejüveg labirintust. Elhaladtam a könyvtár mellett, ami a hetedikesek számára kényes és emészthetetlen információkat rejt; egy erkély mellett, ami tornacsarnoknyi, három emelet magas teremre néz, aminek mozognak a falai és bábukkal van tele, ezért Bexszel mi csak babaháznak hívjuk. A kémek ide járnak játszani.

Közelebb a teremhez a folyosó egyre világosabb lett. Hamarosan már fényes üvegfalon keresztül figyeltem az osztálytársaim sziluettjét. Senki nem beszélt. Mr. Solomon se. Egyik lány se. A nyitott ajtó felé lopództam. A lányok saját helyükön, Mr. Solomon pedig alacsony könyvespolcon üldögélt a terem végében. Szokása szerint hátratámaszkodott, a keze a sötét fát markolta.

Sokáig álltam ott, nem tudtam, mit tegyek. Végül megszólaltam:

– Nálam van az üveg.

De Joe Solomon nem mosolygott. Nem mondta, hogy szép munka volt. Még csak rám se nézett, ahogy nekidőlt a könyvespolcnak; a fehér csempét bámulta a padlón.

– Jöjjön be, Ms. Morgan! – mondta halkan. – Vártuk magát.

A padom felé igyekeztem a terem másik oldalán, közben megláttam a két üres széket. Kerestem a többiek tekintetét, de senki sem nézett vissza rám.

– Már vissza kellett volna… – kezdtem, de ekkor Mr. Solomon kézbe vett egy távirányítót, megnyomott egy gombot, és a terem elsötétült. Csupán a mellette álló projektorból érkezett hosszú ezüst fénycsík. A fény útjában álltam, körvonalaim a vászonra vetültek.

A képen Bex a roseville-i könyvtár falánál ült. Aztán kattanás, és változott a kép. Liz egy fa körül leskelődött, ami elég rossz ötlet, de Mr. Solomon nem mondott semmit. A hallgatása rossz jelnek tűnt. Újabb kattanás. Bex átnézett a válla fölött, ahogy átment az utcán. Katt. Liz állt a fánkos mellett.

– Tegye fel a kérdést, Ms. Morgan! – Mr. Solomon hangja baljóslatúan hasított át a sötét termen. – Nem akarja tudni, hol vannak? De igen, tudni akartam, csak mintha féltem volna a választól. Még több fotó villant a képernyőn, egy jól képzett és jól helyezkedő csapat által készített megfigyelési fotók. Bex és Liz nem tudta, hogy ott vannak. Én se tudtam, hogy ott vannak. És mégis, valaki kileste minden lépésünket. Úgy éreztem, átejtettek.

– Kérdezze meg, miért nincsenek itt! – követelte Mr. Solomon. Homályosak voltak a körvonalai. Összefonta a karját. – Kém akar lenni, nem igaz, Kaméleon? – A kódnevem igencsak gúnyolódásnak hangzott az ő szájából. – Mondja el, mi történik a kémekkel, akiket lekapcsolnak!

„Nem! – gondoltam. 

Még egy kattanás.

Az ott Bex? Persze hogy nem. Ő Mr. Smith-szel van, biztonságban… De muszáj volt megnéznem a sötét, szemcsés képet a képernyőn. A véres, feldagadt arcot, ami visszanézett rám. Remegni kezdtem a barátomért.

– Tudja, nem Bexszel fogják kezdeni – folytatta. – Hanem Lizzel.

A kattanás után vékony, székhez kötözött karokat és véres, szőke hajzuhatagot láttam.

– Ezek az emberek profik. Tudják, hogy Bex bírja a verést. Ami a legjobban fáj neki, az az, ha a barátja sikolyát hallja.

A projektor fénye melegen táncolt a bőrömön. Solomon közeledett, az árnyéka csatlakozott az enyémhez a képernyőn.

– És tényleg sikoltozik. Még fog is körülbelül hat órán keresztül, amíg annyira ki nem szárad, hogy képtelen lesz hangokat kiadni. – A látásom elhomályosult, a térdem elgyengült. A rémület olyan hangosan lüktetett a fülemben, hogy alig hallottam, mit suttogott: – És akkor kezdik Bexszel. – Még egy kattanás. – Különleges dolgokat találtak ki a számára.

„Hányni fogok!” – gondoltam, és képtelen voltam a szemébe nézni.

– Ez az, amire jelentkezett – kényszerített, hogy a képre nézzek.

– Nézze, mi történik a barátaival!

– Hagyja abba! – kiáltottam – Hagyja abba!

Elejtettem az üveget. A nyaka elpattant, csörömpölt, üvegtörmelékkel borította a padlót.

– Elvesztette a csapata kétharmadát. A barátai meghaltak.

– Nem! – mondtam újra. – Hagyja abba!

– Nem, Ms. Morgan, ha ez egyszer elkezdődik, nem lesz vége? – Az arcom égett, a szemeim bedagadtak. – Sosem lesz vége!

És tényleg nem. Igaza volt, túlságosan is jól tudtam. Inkább csak érzékeltem, mint láttam, ahogy Mr. Solomon az osztályhoz fordulva megkérdezi:

– Most ki akar kém lenni?

Senki nem emelte fel a kezét. Senki nem szólalt meg. Nem is kellett.

– A következő félévben a Titkos Műveletek szabadon választható tantárgy lesz, de egyelőre kötelező. Senki sem szállhat ki azért, mert megijedt. De sosem fognak annyira félni, mint most. Mint ebben a félévben. Erre a szavamat adom.

A lámpák kigyúltak, és tizenkét lány hunyorgott a hirtelen fényben. Mr. Solomon az ajtó felé indult, de megállt.

– És, hölgyeim, ha most nem félnek, akkor nem is kellenek nekünk.

Elhúzott egy üveg válaszfalat, felfedve Bexet és Lizt, akik mögötte ültek sértetlenül. Aztán elsétált. Sokáig ültünk csendben, és hallgattuk elhaló léptei zaját.

Odafent a szobánkban az a halom ruha és kiegészítő fogadott minket, ami annyira fontosnak tűnt az este elején, és annyira lényegtelennek most.

Macey aludt – vagy legalábbis úgy tett –, de nem érdekelt. Egy pár igen drága zajszűrős fejhallgatót viselt (így talán nem zavarja az orrkarikáján átfütyülő levegő az alvásban), szóval Bex, Liz és én beszélhettünk, vagy akár ordíthattunk is. De nem tettük.

Még Bex is elvesztette a nagyszájúságát, és talán ez volt a legijesztőbb. Azt akartam, hogy süssön el egy viccet. Azt akartam, hogy meséljen el mindent, amit Mr. Smith mondott hazafelé a hosszú úton. Hogy követelje a lámpát, hogy a szobánk ne legyen olyan sötét. Ehelyett addig ültünk némán, míg már nem bírtam tovább.

– Csajok, én… – kezdtem, mert el kellett mondanom, hogy sajnálom, de Bex leállított.

– Azt tetted, amit én is tettem volna – közölte, aztán Lizre nézett.

– Én is – helyeselt ő.

– Aha, de… – akartam még valami mást is mondani, de hogy mit, azt nem tudtam.

Macey átfordult az ágyában, de nem nyitotta ki a szemét. Ránéztem az órára, majdnem hajnali egy óra volt.

– Smith dühös volt? – kérdeztem nagy sokára. Liz a fürdőben mosta a fogát, így Bex válaszolt.

– Nem hiszem. Szerintem, épp jót röhög rajta, nem gondolod?

– Talán-feleltem. Felvettem a pizsamám.

– Azt mondta, hogy soha még csak nem is látott téged – jegyezte meg Bex, mintha csak épp most jutott volna az eszébe.

Liz bejött és hozzátette:

– Aha, Cammie, tényleg le volt nyűgözve, amikor megtudta, hogy te is ott voltál. Nagyon le volt nyűgözve.

Valami hideget éreztem a mellkasomon, úgyhogy odanyúltam: a kis ezüst kereszt még mindig a nyakamban fityegett. Valaki mégis meglátott. Egészen addig a fiú az utcán szinte teljesen kiment a fejemből.

– Szóval – kérdezte Liz – mi történt, miután elmentünk?  Kezembe vettem a keresztet, és csak annyit mondtam:

– Semmi.

Nem tudom, miért nem meséltem nekik Joshról. Úgy értem, ennek fontosnak kellett volna lennie. Egy átlag civil kapcsolatot kezdeményez egy bevetés során – ez olyasmi, amit tuti elmondasz a feletteseidnek, de legalább a legjobb barátaidnak. Én meg megtartottam magamnak. Talán, mert azt hittem, nem számít, vagy inkább, mert egy olyan helyen, ahol mindenki ismeri a történetem, jólesik tudni, hogy van valami; amiről csak én tudok.