Tizenhetedik fejezet

Tudom, a kémfilmekben tök jól néz ki, amikor az ügynök a szobalányruhát testhez simuló, szexi báli ruhára cseréli, míg a lift megy három emeletet.

Hát, én nem tudom, a tévés kémek hogy vannak ezzel, de én mondom neked, a gyorsöltözés művészete, még ha tépőzárral is, rengeteg gyakorlást igényel. (Nem is beszélve a jobb fényviszonyokról, mint amilyenek egy hajdani a földalatti vasúti alagútban lehetnek.)

Talán ezért is pánikoltam be a fura kifejezést látva Josh arcán, amikor először megpillantott a pavilon előtt. Kinyílt a blúzom, vagy a szoknyám bent maradt a bugyimban, vagy valami még ennél is borzalmasabb. Ledermedtem.

– Te ma nagyon…

Rúzsos a fogam. Pókháló van a hajamban. Nem egyformák a cipőim, az erősítést pedig innen két és fél kilométernyire hagytam!

–… elképesztően nézel ki!

Soha életemben nem éreztem ennél kevésbé láthatatlannak magam. Elfelejtettem Bex és Macey csodás testét, Lizt meg az ő gyönyörű szőke haját. Még anyám is elpárolgott az agyamból, és Josh szemével láttam magam. Hosszú idő óta először nem akartam eltűnni.

Úgy éreztem, mondanom kellene valamit. Bőrdzsekit és ropogósra vasalt khaki színű nadrágot viselt, amiről azonnal a tengerészgyalogosok jutottak az eszembe, akik épp most tarthattak bemutatót a Gallagher Akadémia taván.

– Te meg nagyon… tisztán.

Aha – megigazgatta a gallérját. – Anyám rájött, és… hát… mondjuk azt, hogy ilyen közel jártál ahhoz, hogy virágcsokrot kapj a csuklódra.

Centikre tartotta egymástól két ujját. Felidézte bennem, hogy apa egyszer adott anyának egy virágcsokrot, persze az retinaszkennerrel és kom. egységgel volt felszerelve, de mégis kedves gondolat. El szerettem volna mesélni, de Josh megszólalt.

– Ne haragudj, de valahogy lemaradtunk a filmről. Meg kellett volna néznem az időpontokat, mielőtt megkérdezlek. Hatkor kezdődött.

A küldetés 19:00-kor veszélybe került, amikor a munkatárs és a célszemély megállapította, hogy elmulasztották a lehetőséget. Ez a munkatárs szerint legjobb ruhájának elpazarlása volt.

– Á! – próbáltam nem túl összetörtnek látszani. Megcsináltattam Lizzel a hajam. Kilométereket futottam a sötétben. Egész héten erre vártam, de csak annyit tehettem, hogy felveszem a legjobb pókerarcom. – Nem baj. Asszem én csak…

– Van kedved bekapni egy hamburgert? – kérdezte Josh, mielőtt befejezhettem volna a mondatot.

Bekapni egy hamburgert? Az előbb ettem bélszínt a CIA igazgatóhelyettesével, mégis azt mondtam:

– Szívesen!

A tér szemközti oldalán fényesen világítottak az ablakok. Arra indultunk. Josh kinyitotta nekem az ajtót, és mutatta, hogy menjek be (milyen édes!). Az étkezdében fekete-fehér sakkmintás padló és piros műanyag bokszok voltak, sok régi lemez és Elvis képe a falon. Az én ízlésemnek túl retrós, de ez nem tartott vissza attól, hogy becsusszanjak az egyik bokszba. Sajnos nem az ablak felé néző oldalon, mert Josh addigra elcsípte magának a legjobb pozíciót. (Mr. Smith csalódott volna bennem.) Mégis, talán ott nem érezte, mennyire remegnek a lábaim.

 A munkatárs a Purusey-légzéstechnikát alkalmazta, ami igazoltan becsapja a hazugságvizsgálókat. Arra azonban nincs meggyőző bizonyíték, hogy alkalmas-e tizenöt éves fiúk belső hazugságvizsgálójának megtévesztésére.

 Jött a pincérnő, felvette a rendelést, Josh pedig hátradőlt. Liz testnyelv-jegyzeteiből tudtam, ez azt jelenti, hogy elég magabiztosnak érzi magát (vagy olyan a szagom, mint az alagútnak, és amennyire lehet, messzire akar kerülni tőlem).

– Sajnálom, hogy lemaradtunk a filmről – a savanyúságát rendezgette.

– Nem baj! – nyugtattam meg. – Ez is klassz.

Ekkor különös dolog történt. Mindketten elhallgattunk. Mint a Buffy, a vámpírok réme egyik részében, ahol a városban mindenkinek ellopták a hangját. Azon gondolkodtam, vajon ez tényleg bekövetkezhetett-e. Talán otthon a suliban a CIA babrált dr. Fibs kísérleteivel, és valami szörnyen rosszul sült el. Kinyitottam a szám, hogy teszteljem az elméletem, amikor halk  „Josh!” kiáltást és kopogást hallottam az étkezde ablakán. Világos, hogy a némaság senki másra nem hat, csak ránk.

Aztán dörrent az ajtó, és a következő pillanatban egy csapat tini tartott felénk. Meg kell mondjam, hogy valakinek, aki hetedik óta egy csupa lány magániskolába jár, ez elég ijesztő látvány.

„Soha életemben nem voltam még ilyen mélyen az ellenséges vonalak mögött!” – végigpörgettem magamban a V&T edzéseket, és hogy mi a teendő, ha több támadóm van. Normál esetben számíthattam volna Joshra – a védelmezőmre ebben a különös és idegen világban –, de ő is pánikba esett. Láttam, mert tátva maradt a szája, egy sült krumpli pedig a levegőben egyensúlyozott útban odafelé.

Az agyamban végigfuttattam, mik szólnak mellettem: Senki nem ismert. Nem az egyenruhámat hordtam. És ha üsd-vágra kerülne a sor, én… hát… jól tudok ütni és vágni. (Két srác focistának nézett ki, de egyszer egy egész projektmunkán át a kézi harcmodor „minél nagyobbak, annál nagyobbat esnek” filozófiájával foglalkoztam, és ebben tényleg volt valami.) Biztonságban voltam, egyelőre.

Bár fedőtörténetem nem párolgott el, ugyanezt nem mondhattam el az önbizalmamról. Különösen, amikor az egyik lány odaköszönt Joshnak: „Szia, Josh!”, mire ő „Szia, DeeDee!”.

 A munkatárs észlelte, hogy az ellenséges csapatot a DeeDee néven ismert gyanúsított vezette (bár úgy tűnt, nincs semmilyen rózsaszín papír a birtokában).

 A bandából legtöbben csak odavetettek egy „Szia, Josh!”-t és továbbmentek, de DeeDee és egy másik srác bemászott hozzánk, és ó, igen, találjátok ki, ki passzírozódott Joshhoz? DEEDEE! (Ez annnnnyira nem véletlen!) Annyit mondhatok, hogy a kajálda szerencsére tele volt szemtanúkkal, mert tuti biztos, hogy meg tudtam volna ölni egy üveg ketchuppal.

– Szia, DeeDee vagyok! – nyafogta, miközben bekapott egyet Josh sült krumplijából. (Bunkó!) – Találkoztunk már?

Én két titkos ügynök lánya vagyok, akinek zseniálisan magas az IQ-ja, és megölhetlek úgy álmodban, hogy balesetnek tűnjön, te ostoba, unalmas, olcsó…

– Cammie új a városban.

Oké, hát ezért jó, ha mindig van veled erősítés. Josh tényleg megmentett, mert akkor már komolyan készültem megkaparintani a ketchupos üveget.

– Ó! – mondta DeeDee. Engem maga Macey McHenry sminkelt, mégis úgy éreztem, hogy kelések borítanak. DeeDee elvett még egy sült krumplit, és rám se nézett, mikor azt mondta: – Szia!

– DeeDeevel ősidők óta ismerjük egymást – közölte Josh, DeeDee pedig elpirult.

Két lány pénzt dobott a zenegépbe, és hamarosan egy számomra ismeretlen dal visszhangzott az étkezdében. A srác, aki mellém csusszant, ezt kiáltotta:

– Aha, őt már szinte fiúsítottuk! – Felém nyújtotta a kezét. – Szia, Dillon vagyok!

EZ ITT Dillon? A szuperkém ösztöneim hátra hőköltek az aprócska fiú láttán, aki ezek szerint „D'Man”. Jegyzet saját magamnak: ne higgy el mindent, amit akkor tudsz meg, amikor feltöröd a közlekedésiek weboldalát! Az alacsony fiúk tuti hazudnak a magasságukról, ha tanulóvezetői engedélyt igényelnek.) Egy másodperccel később felismertem, hogy ő volt az a srác az utcán Joshsal. Az, akinek azt mondta, hogy senki vagyok. Valahogy sikerült kinyögnöm, hogy: – Szia, Cammie-nek hívnak.

Dillon lassan biccentett, ahogy rám nézett.

– Szóval, ő a titokzatos lány. – DeeDee azonnal abbahagyta a sült krumpli rágcsálását. – Szóval, tényleg létezik? – kiáltott fel Dillon. – Asszem, haver, bocsánatot kell kérnem – közölte, és az egyik karját átdobta a vállamon. – Ő nem a legjobb vendéglátó, szóval, ha tehetek bármit, hogy otthon érezd magad, állok rendelkezésedre.

Dillon karja még mindig átkarolt, én pedig nagyon hálás voltam a V&T órákért, amikor Josh átnyúlt az asztalon, és vállon vágta.

– Most mi van? – horkant fel Dillon. – Én csak vendégszerető vagyok.

Ha ez a vendégszeretet, akkor Madame Dabney-nek tényleg frissítenie kellene a tanterven.

– Hát, Cammie – folytatta zavartalanul Dillon. – Hadd mondjam el, hogy vágom, mért akart ez a dinka megtartani magának.

Dillon is egy sült krumpliért nyúlt, de Josh most elhúzta a tányért.

– Hát, kösz, hogy beugrottatok. Nem akarunk titeket feltartani.

Josh megpróbálta megrúgni Dillont az asztal alatt, de elvétette, és engem talált el. Nem sikoltottam vagy ilyenek (ütöttek már meg keményebben is).

– Most ugratsz? – kérdezte Dillon asztalra rakott könyökkel. Lehalkította a hangját, kényszerítve minket, hogy köré gyűlve hallgassuk az összeesküvés tervét. – Átmászunk a falon és megszorongatunk pár gazdag csajt. Nem jössz?

„A falon? A MI falunkon?” – hitetlenkedtem. Lehetséges, hogy az elmúlt három évben rendszeresen meglestek és én nem tudtam róla? Josh hátsóját észrevehették (a biztonságiak le is fotózták) anélkül, hogy tudtam volna?

(Jegyzet magamnak: Találd meg azokat a képeket!)

Olyan zavartan nézhettem, ahogy éreztem magam, mert Josh hozzám hajolt és azt mondta:

– A Gallagher Akadémia – mintha azon tűnődne, hallottam-e már a helyről vagy sem. – Nagyon sznob bentlakásos suli. Az összes lány gazdag ivadék vagy ilyesmi.

Azonnal a védelmünkre akartam kelni. Kiosztani őket, hogy addig nem kellene valakit elítélni, amíg nem sétáltál kilométereket egy föld alatti alagútban az ő kényelmetlen cipőjében. El akartam mondani, miket köszönhetnek az előttem járó Gallagher lányoknak, de nem tehettem. Néha egy kém csak bólogatva kérdezheti:

– Ó, tényleg?

– Tessék? – kérdezte Dillon. – Te ugye nem jársz oda? – olyan hangosan röhögött, hogy az étteremben mindenki felénk fordult és bámult.

Figyeltem Dillont, és azon járt az agyam, meddig tartana feltörni az adóhatóság rendszerét. Asszem decemberre Állam bácsi megkaparinthatna mindent, ami a családjáé.

– Magántanuló vagyok – dünnyögtem. És van egy Susie nevű macskám, az apám mérnök, és imádom a mentolos csokis jégkrémet.

– Ja – lökte ki Dillon –, elfelejtettem. Tudod, azért ez kicsit fura, nem?

Még mielőtt védekezhettem volna, DeeDee szólalt meg.

– Szerintem nagyon klassz! – ezzel eszméletlenül megnehezítette, hogy utáljam.

– Szóval, mit mondasz? – fordult Dillon Joshhoz. Kissé szédült volt, és meg kell mondanom, ez nem az, ami a legtöbb pasinak jól áll. – Akarsz játszadozni egy picit, meg ilyenek?

Josh nem válaszolt. Kilökte DeeDeet a bokszból, és pénzt kotort elő a tárcájából. A bankókat az asztalra dobta, és a kezem után nyúlt.

– Te is indulnál már, nem?

„De!”- kiáltottam volna legszívesebben. Olvastam az arcáról. Tudtam, mit érez, és én is azt éreztem. Megfogtam a kezét; olyan érzés volt, mintha segítene átlépni egy másik világba, nem pedig kimászni egy piros műanyag bokszból. A két hamburger érintetlenül hevert mögöttünk az asztalon, de nem érdekelt.

Dillon felkelt, hogy kiengedjen, de Josh nem engedte el a kezem.

FOGTUK EGYMÁS KEZÉT!

Josh az ajtó felé húzott, de én nem felejthetek el háromévnyi kulturális képzést csak úgy, úgyhogy Dillon és DeeDee felé fordulva azt dörmögtem:

– Sziasztok! Örülök, hogy találkoztunk.

Oltári nagy hazugság volt, amit még a nem kémek is mondanak udvarias társadalmakban, szóval talán nem számít.

Dillon úgy nyögte azt, hogy „Hűha!”, mint aki túl sok Keenau Reeves-filmet látott.

– Kár, hogy kihagyod, bratyó! Szórakozunk kicsit pár gazdag libával!

„Aha, D'Man” – gondoltam, míg Josh kinyitotta az ajtót. „Miért nem jössz és próbálod ki?”

Hát általában nem vagyok túlságosan oda a kézenfogósdiért, olyan meg tényleg csak a filmekben van, hogy a hős és a hősnő kézen fogva menekül a rosszfiúk elől. Tök marhaság. Senki nem tud gyorsan futni, ha fogja valakinek a kezét. (Ezt egyszer bebizonyítottuk egy V&T kísérletben.)

De Josh és én nem rohantunk. Ó, dehogy! Mi sétáltunk. Összekulcsolt kezünk előre-hátra himbálózott, mintha Adj király katonát játszanánk.

Nagy sokára Josh lehorgasztotta a fejét, és azt mondta:

– Sajnálom.  – Mit?

Tényleg nem jutott eszembe semmi, amit rosszul csinált. Semmi.

Fejével hátraintett a kajálda felé.

– Dillon. Tényleg nem rossz fej – mondta. – Ugyanarról dumálunk óvoda óta. Nagy dumás. De nagy tettekre nem képes. – Szóval, akkor nem kell figyelmeztetnünk a Gallagher Akadémiát? – cukkoltam.

– Nem – mosolygott. – Asszem biztonságban vannak.

– Aha – feleltem –, valószínűleg igen. – A falainkra, a világunkra gondoltam. – És DeeDee? – elakadt a lélegzetem, miközben kérdeztem. – Aranyosnak látszik.

Sajnos nem hazugság.

– Az, de… – szorosabban fogta a kezem – nem akarok

DeeDeeről beszélni.

Talán a pavilon hunyorgó fényei miatt, vagy attól az érzéstől, hogy Josh keze az enyémben pihent, vagy dr. Fibs korábban belélegzett lila gázának hatására, de amikor megálltunk, minden pörögni kezdett.

Mintha a világ egyetlen körhintaként forgott volna körülöttünk. Biztos mindenféle centripetális erő működött, mert egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, és mielőtt feleszméltem volna, olyasmi történt, amiről egész életemben álmodtam. De erről nem írok, mert – komolyan – az anyám ezt el fogja olvasni! Plusz, talán mindenféle VIP tanulmányozza majd ezt a jelentést, és nekik tényleg nem kell tudniuk az első csókomról.

(Ó, jesszus! Nem ezt akartam mondani…)

Jó, oké, Josh megcsókolt. Tudom, néhányan talán részleteket akartok. Pl. azt, hogy milyen puha az ajka, és hogy hogyan lélegeztem én ki, ő meg be, meg fordítva, mintha össze lenne kötve a lelkünk meg ilyenek… De ezeket nem fogom elmesélni. Kizárt.

Az magánügy.

De azt elmondom, hogy minden olyan volt, amilyennek lennie kellett. Meleg és édes… a kezdete… hát… csak a kezdet.