Hetedik fejezet

Sokkot kaptam, és az üveget a járdára ejtettem, de nem tört el. Gurult a járdaszegély felé, én meg előreszaladtam és megpróbáltam felszedni, de egy másik kéz megelőzött. Egy elég nagy és határozottan fiús kéz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt semmilyen véletlen kisujjsimítás. Olyan bizsergést éreztem, mint amikor dr. Fibs átmeneti ujjlenyomat-módosító krémjét használtam (csak annál sokkal jobbat).

Felálltam. A srác felém nyújtotta az üveget. Elvettem.

– Szia! – Egyik keze bő farmerének zsebében lapult, leszorítva azt, mintha esélyes lenne, hogy a gatya lecsúszik a csípőjén, és a Nike cipői köré gyűlik, amik a „túl-fehér-első nap az iskolában” színben ragyogtak. – Szóval, gyakran jársz ide? – kérdezte kissé öngúnyoló módon. Nem tehetek róla, de mosolyogtam. – Látod, erre még válaszolnod se kell, mert ismerem a város összes szemetesét, és bár ez szép szemetes, nem olyan szemetesnek látszik, amiből guberálna egy olyan lány, mint te. – Kinyitottam a szám, hogy tiltakozzam, de ő folytatta. – Viszont amik a Hetedik utcán állnak, azok nagyon klasszak!

Eszembe jutott Mr. Solomon órája az első napon, szóval, megfigyeltem a részleteket: a srác kb. 178 centi magas volt, hullámos barna hajú, a szemei mögött pedig még Mr. Solomonéi is elbújhattak volna. De amit leghamarabb észrevettem, az volt, hogy milyen könnyen mosolyog. Nem is említeném, de úgy tűnt, ez határozza meg az egész arcát. A szemét, a száját, mindent. Nem volt különösen fogas mosoly, vagy ilyesmi. Csak laza és puha, mint az olvadt vaj. De ezeknek a dolgoknak nem én vagyok a pártatlan bírája. Hisz a mosoly nekem szólt.

– Ez biztos nem közönséges üveg – mondta (miközben mosolygott, persze).

Nevetségesen nézhettem ki. Mosolyának melege elfeledtette velem a regém, a küldetésem – mindent –, és kiböktem az első dolgot, ami az eszembe jutott. – Van egy macskám!

Felhúzta a szemöldökét, és szinte láttam, ahogy előkapja a mobilját, hogy értesítse a legközelebbi elmegyógyintézetet: épp most ámokfutok Roseville-ben.

– Szeret üvegekkel játszani – hadartam százötven kilométer per órás sebességgel. – De eltörött az utolsó, és most nem tud üveget ragadni a mancsába. Susie! így hívják a macskám – azt, aminek üveg van a mancsai közt – nem mintha lenne másik – macska, úgy értem, nem üveg. Ezért kell ez, bár nem is vagyok benne biztos, hogy akar egy újat, azután…

– A trauma után üveggel a mancsában – fejezte be helyettem. Kifújtam a levegőt, és hálás voltam, hogy végre levegőhöz jutottam.

– Pontosan!

Remek, így viselkedik egy jól képzett kormánytisztviselő, ha feltartóztatják egy küldetésen. Valahogy, azt hiszem, az is belejátszott ebbe, hogy, az, aki feltartóztatott, úgy nézett ki, mint a fiatal George Clooney és Orlando Bloom összegyúrva. (Ha olyan lett volna, mint Mr. Clooney és mondjuk az egyik hobbit keresztezése, akkor sokkal jobban képes lettem volna összefüggően gondolkodni.)

A szemem sarkából láttam, ahogy a csomagszállító befordul egy kis utcába. Üresben volt – rám várt –, szóval megfordultam, és elindultam, de a srác megszólalt:

– Szóval, te új vagy Roseville-ben, mi?

Visszafordultam. Mr. Solomon talán nem dőlne rá a dudára, hogy megsürgessen egy lányt, de még a bekrepált kom. egységen át is érzékeltem az idegességét, hallottam az óra ketyegését.

– Én… izé, honnan tudod?

Pár centit fel-le mozgatta a vállát, kezét még mélyebbre süllyesztve a zsebébe.

– Egész életemben Roseville-ben éltem. Mindenki, akit ismerek, egész életében Roseville-ben élt. De téged még sose láttalak.

Talán, mert olyan lány vagyok, akit senki nem vesz észre, akartam mondani. De ő észrevett, hasított belém, és a gondolattól elállt a lélegzetem, kábé mintha hasba rúgott volna (és tényleg tudom, milyen érzés).

– De… hé… – szólalt meg, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. – Asszem, majd találkozunk a suliban.

„Mi van?” – tűnődtem egy pillanatig, hogy vehetnének fel egy fiút a Gallagher Akadémiára (pláne, mivel Tina Walters esküszik rá, hogy van egy szupertitkos fiúiskola valahol Maine-ben, és minden évben kérvényeket ír anyának, hogy menjünk el tanulmányi kirándulásra).

Észhez tértem, felidéztem a regém: átlagos tinédzser vagyok, akit ő sosem fog látni a Roseville gimi termeiben, szóval megráztam a fejem. – Nem állami suliba járok.

Úgy tűnt, ez kicsit meglepi, és ránézett a mellkasomra. (Nem ÚGY – rajtam volt egy pulcsi, emlékszel? Plusz, hadd mondjam el, nincs túl sok minden, amit ott bámulni lehet.)

Lepillantottam, hogy lássam az ezüst keresztet az új fekete pulcsimon.

– Mi… magántanuló vagy, vagy ilyesmi? – kérdezte, én meg bólintottam. – Miért, vallási okokból?

– Igen – feleltem, és azt gondoltam, ez legalább olyan jól hangzik, mint bármi más. – Valami olyasmi. – Hátraléptem egyet a teherautó felé, az osztálytársaim, az otthonom felé. – Mennem kell. – Hé! – kiáltott utánam. – Sötét van. Hadd kísérjelek haza! Tudod, hogy megvédjelek.

Elég biztos voltam benne, hogy azzal az üveggel is meg tudnám ölni, úgyhogy nevettem volna az ajánlatán, ha nem lett volna olyan édes.

– Megleszek – szóltam vissza, ahogy lesiettem az utcán. – Akkor az én védelmem miatt!

Nem tehettem róla, nevetve kiabáltam utána.

– Menj vissza a karneválra!

Még tíz lépés és befordultam volna a sarkon, szabad lettem volna, de a srác azt ordította:

– Hé, hogy hívnak?

– Cammie! – Nem tudom, miért mondtam ezt, de a szó már kirepült, és nem vonhattam vissza, úgyhogy még egyszer megismételtem. – A nevem Cammie – mintha csak az igazságát bizonygatnám.

– Hé, Cammie… – hosszú, lusta léptekkel hátrált tőlem a kavargó fesztivál fényei és hangjai felé – ...mondd meg Susie-nak, hogy mázlista macska!

Van ennél szexisebb mondat?  Tutira nincs.

– Egyébként Josh vagyok.  Futva intettem vissza: – Viszlát, Josh! – Mielőtt elértek volna hozzá a szavak, eltűnt.

A csomagszállító-teherautó a sétány végén várt lekapcsolt fényszórókkal. Egy pillanatra el is felejtettem, miért cipelem magammal Mr. Smith üdítősüvegét. Tudom. Most szinte szégyellem magam, amiért néhány perc egy sráccal kiverte a fejemből a küldetésem. De mégis, az üvegre pillantottam, és emlékeztem rá, hogy ki vagyok – miért vagyok ott –, és tudtam, hogy ideje elfelejteni az összes fiút, szemetest és Susie nevű macskát. Világos volt, mi a valóság és mi a rege.

Kinyitottam a teherautó hátulját, és arra számítottam, hogy ott találom a lányokat, akik irigylik küldetés-teljesítő-szuperkémségem. De csak csomagokat és csomagokat láttam – még a tv is eltűnt, és harsogó gratulációk helyett csak az visszhangzott a fejemben, hogy mondd meg Susie-nak, hogy mázlista macska!, aztán süket csend. Rájöttem, hogy gond van.

Kiugrottam az utcára. Benéztem az utastérbe: a műszerfalon rikító narancssárga sapka hevert, talán ott, ahol az igazi sofőr hagyta. Nyom nélkül érkeztünk és tűntünk el, vagyis nem maradt más, mint az üdítősüveg és egy hosszú futás hazáig.

Azt mondogattam magamnak, hogy a két és fél kilométeres futás nedves farmerben a karmikus bosszú azért, mert befaltam egy mini hot dogot és egy jégkrémet, de mire elértem a város szélét, már nem voltam ebben biztos. Futás közben elszabadult az agyam. Újra az utcán voltam Joshsal. Láttam, ahogy Liz és Bex eltűnik a sarkon Mr. Smith-szel. Egy öreg nővel beszéltem egy nagymamáról, akit nem is ismertem. Én csak egy átlagos lány voltam.

A suli fényei átszűrődtek a fák levelei közt a távolban, ahogy a csizmám erőteljes ritmust vert a kövezeten. Nedves farmeranyag tapadt a lábamhoz. Az izzadtság végigfolyt a hátamon. Anya mindig azt prédikálja, hogy egy ügynök hallgasson a megérzéseire. Az én gyomrom most azt súgta, hogy nem akarok visszamenni a kastélyba. Nem akarok Mr. Solomon vagy Mr. Smith közelében lenni. Mire a főkapuhoz értem, bármit megadtam volna, hogy ne kelljen átmennem rajta.

– Nagy éjszaka, Cam? – A kapusfülke ajtajában köpcös, lenyírt hajú pali jelent meg, a szája tele rágóval. Tudta a nevem, bár sose mutattak be neki. Ha megtörtént volna, akkor talán nem Rágógumi Őrnek nevezném. De így ő is csak a személyzet egyik olyan tagja volt, aki anyának dolgozott, aki talán az apámmal járt küldetésekre, aki mindent tudott az életemről, míg én semmit az övéről.

Hirtelen hiányozni kezdett a roseville-i pad. Hiányzott a tér hangos, névtelen káosza. Továbbmentem az úton, de Rágógumi Őr utánam szólt.

– Hé, Cam, elvigyelek? – egy rubinpiros golfautó felé intett, ami az őrház mögött parkolt.

– Nem, kösz – ráztam meg a fejem. – Jó éjt!  Bocs, hogy nem tudom a neved!

Elértem a főfolyosót, elindultam felfelé a lépcsőn. Zuhanyozni akartam. Az ágyamat akartam. Meg akartam szabadulni attól a kellemetlen nyomástól, ami azóta költözött a gyomromba, mióta megláttam azt a narancssárga sapkát a műszerfalon – elhagyatottan. Az üveg ott volt a kezemben, de valahogy éreztem, hogy nem ez a lényeg.

Aztán lépteket hallottam és egy kiáltást.

– Várjon! – sietett utánam Mr. Moskowitz.

– Üdv, Mr. M! Remekül vezetett ma! – mondtam.

Eszembe jutott, hogy neki is ez volt az első küldetése.

Nyilvánvalóan fontos oka lehetett, hogy engem hajkurászott, de egy pillanatra megváltoztak a vonásai. Ragyogott (de nem úgy, mint mikor kipróbálta dr. Fibs lánggátló krémjét).

– Úgy gondolja? – kérdezte. – Mert, nos, azt hiszem, a második stoptáblánál kissé sokat hezitáltam. „Negyvennyolc óra vagy kevesebb” – bokszolt a levegőbe –, ez a csomagszállító mottója. Szerintem, egy igazi sofőr nem várt volna annyi ideig.

– Ó – biccentettem –, szerintem pont jó volt. Tudja, semmi nem okoz nagyobb késést, mint egy baleset. Az arca megint felragyogott:

– Úgy gondolja?

– Tökéletes volt!

Újra megfordultam, és elindultam a lépcsőn, de Mr. Moskowitz megszólalt:

– Ó, izé, várjon! Szólnom kellett magának, hogy… – elhallgatott, és szinte láttam, ahogy átfut az agya gigabájtjain – … hogy TitMüv órára kell mennie egy megbeszélésre.

„Hát persze” – gondoltam, miközben az üveget szorongattam. Persze, hogy még nincs vége.

Az optikai szkenner már az arcomat pásztázta, de még hallottam Mr. Moskowitz kérdését:

– Szóval, hé, Cammie, tényleg jó móka volt. Nem igaz? – Én pedig rácsodálkoztam, hogy a világ egyik legbriliánsabb emberének az én megerősítésemre volt szüksége, hogy ez jó buli volt-e.

Ez a hely mindig meg tudott lepni.