Huszonhetedik fejezet

Abroncs csikorgott a kövezeten. Égett gumi szaga érződött, kiabálást és fémnek ütköző fém hangját hallottam, asszem egy ajtót. Kezek takarták el a szemem, tapasztották be a szám. Pont úgy, mint egy másik estén, egy másik utcán, amikor egy másik kéz tűnt elő a semmiből. Bekapcsolt az automatika, és másodpercekkel később támadóm a lábaimnál feküdt. Nem Josh volt, most nem.

Újabb pár kéz kapott belém. Öklök mindenhol. Rugdaltam, felvettem a testkontaktust és ismerős, „Ó, Jézusom, ez fájt!” kiáltást hallottam.

Mielőtt azonban felfoghattam volna mindezt, már hason feküdtem a teherautóban és valaki azt parancsolta:

– Indulás!

Feküdtem mozdulatlanul, kiütve, mert bár Mr. Solomon hetek óta célozgatott, hogy TitMüvből félévkor gyakorlati vizsga lesz, nem voltam tisztában azzal, mit jelent ez, míg Mr. Smith be nem kötötte a szemem és össze nem csomózta a kezem.

– Elnézést, Mr. Moskowitz! – motyogtam. Bűntudatom volt, hogy olyan erősen belerúgtam.

Végül is ez még csak a második küldetése, én meg gyomorba rúgtam. Ráadásul szinte biztos vagyok benne, hogy jó bunyós.

Kicsit zihált, mielőtt megszólalt. – Semmi gond! Én… jól vagyok.

– Harvey! – figyelmeztette Mr. Solomon.

– Igaz. Maradjak csendben! – mondta a férfi, és kicsit oldalba bökött. Úgy hangzott, ez élete nagy pillanata.

Mivel ez vizsga volt, meg ilyesmi, tudtam, jobb, ha úgy cselekszem, ahogy kiképeztek. Feküdtem a teherautó padlóján és számoltam a másodperceket (egyébként kilencszáznyolcvanhét), megjegyeztem, hogy volt egy jobb kanyar, két bal, egy U kanyar, és áthajtottunk néhány fekvőrendőrön, vagyis majdnem biztos, hogy áthaladtunk a szupermarket parkolóján.

Amikor a furgon délnek fordult, a félév végi TitMüv jegyemben fogadtam volna, hogy az ipartelep felé hajtunk, a város déli szélén.

Ajtók nyíltak és csukódtak. Emberek szálltak ki. Valaki talpra állított a kövecses parkolóban. Két erős kar a betonpadlóra lökött, mesterséges fény és egy nagy, üres tér visszhangja vett körül.

– Ültesd le! Kötözd meg! – parancsolta Mr. Solomon. „Most támadjak? Később?” – tűnődtem, és tettem egy próbát. Rúgtam és felvettem a testkontaktust.

– Tudja, Ms. Morgan, akit most leütött, az édesanyja volt – közölte Mr. Solomon.

– Ó, annyira sajnálom! – megpördültem, mintha a szemkötésen át láthattam volna anyát. 

– Jó volt, kölyök!

Egy székbe löktek. Mr. Solomon így szólt.

– Oké, Ms. Morgan, ismeri a feladatot. Nincsenek szabályok.

Olyan keményen üt, olyan gyorsan fut, amennyire akar. Mentolillatú volt a lehelete. – Igen, uram!

– A csoportja azt a feladatot kapta, hogy szerezzen vissza egy lemezt bizonyos információkkal. Önt elfogták és ki akarják hallgatni. A csapat két csomagért jön. Kitalálja, mik azok?

– A lemez és én?

– Bingó! Nem lehet benne biztos, hogy itt be tudják mérni a helyét.

Hallottam, ahogy ellép, a lába csoszogott a betonpadlón.

– Gallagher lányok? – Igen.

– Akkor itt lesznek.

 

 

 Tizenöt perccel később bezártak. Bekötött szemmel egy székhez kötöztek, én pedig hálát adtam a jó szerencsémnek, hogy ilyen könnyű dolgom volt.

Egyedül hagytak Mr. Moskowitzzal.

– Tényleg sajnálom, Mr. M! – kezdtem. – Tényleg!

– Izé, Cammie, én majdnem biztos vagyok benne, hogy nem kellene beszélgetnünk.

– Óh, igen. Sajnálom! – Kábé tizenkét másodpercig csendben is maradtam. – Csak ha tudtam volna, hogy ez vizsga, nem használtam volna tiltott mozdulatot. Esküszöm!

– Ó! – Nehéz csend ereszkedett a szobára, vártam. Tudtam, hogy Moskowitz úgyis megkérdezi: – Tiltott?

– Ne aggódjon! Biztos rendben van. Nem szédül, nem lát foltokat vagy hasonlók?

– Jaj, istenem!

Bár a világ legtekintélyesebb kódolási szakértője, Harvey Moskowitz számomra nyitott könyv volt.

– Hé, Mr. M, ne aggódjon! – folytattam, igyekeztem a nyugodtat játszani. – Csak akkor van baj, ha piros kiütések jelennek meg a hátán. Magának nincsenek. Ugye?

Hallottam, hogy az a magas rangú tudós úgy forog maga körül, mint a farkát kergető kutya.

– Én nem… Ó, egyre rosszabb a szédülés! (Abban biztos voltam. Elég gyorsan forgott.) – Itt! – Lerántotta a szememről a kötést. – Nézze meg!

Sajnos, ennyire könnyen ment, és még ennél is sokkal könnyebben ment volna, ha nem féltem volna tényleg tiltott mozdulatokat használni (Leginkább, mert kedveltem Mr. Moskowitzot, és mert nem kaptam írásos engedélyt a Védelmi Bizottságtól meg hasonlók.) De azért egész jó gyakorlás volt.

– Ó, maguk lányok! – mondta „a francba!” hangsúllyal, amikor odakötöztem a székhez.

– Csak üljön nyugodtan Mr. M! Hamarosan vége!

– Hé, Cammie? – kérdezte, miközben az ajtó felé indultam. – Azért nem voltam túl rossz, ugye?

– Remekül csinálta!

 

 Legelőször is ki kellett jutnom a szobából. A lemez nem lehetett ott. Ha igen, akkor Mr. Solomon nem csak Mr. Moskowitzra hagyta volna az őrzését. Úgyhogy átszáguldottam az üres raktáron egy kijárat felé, ellenőriztem, hogy vannak-e szenzorok és érzékelők, aztán kisiettem az épülettömb sötét árnyékába.

Odakint a szemem lassan hozzászokott a sötétséghez. Kis fény szűrődött ki a hátrahagyott épületből, de ezenkívül nem volt körülöttem más, csak rozsdás acél és sötét, bezúzott ablakok. Hideg szél süvített keresztül ezen az útvesztőn, fütyült az épületek közt, avart és porfelhőt fújt a salakon. A feketeségbe bámultam, próbáltam bármilyen mozgást érzékelni, de ha nincsenek a magas kerítésben a csillogó új drótok és néhány remekül elrejtett biztonsági kamera, megesküdtem volna, hogy kísértetvárosban járok.

Aztán statikus sercegést és ismerős hangot hallottam.

– Könyvmoly Kaméleonnak. Kaméleon, olvasol engem?

– Liz? – megpördültem.

– Kaméleon, itt Könyvmoly, emlékszel? A komon kódneveket használunk.

De én nem voltam a komon! Küldetésen voltam, hogy szakítsak a titkos szerelmemmel. Nem igazán voltam felkészülve aktív szolgálatra. De aztán eszembe jutott a nyakamban lógó ezüstkereszt.

Mielőtt kérdezhettem volna, Liz magyarázni kezdett.

– Az egyik hétvégén unatkoztam, és úgy döntöttem, megjavítom a nyakláncodat. Kicsit fel is turbóztam. Mit gondolsz?

Azt, hogy fantasztikus és kicsit ijesztő barátaim vannak. De ezt persze nem mondhattam el neki.

– Szóval, hogy ment a projekt? – kérdezte, nekem meg beugrott, hogy valószínűleg a fél iskola ezt hallgatja. – Voltak komplikációk

vagy…

– Liz! – rászóltam, mert nem akartam Joshra vagy arra gondolni, amit tettem. Csokifagyi és csajos filmek kellenek ahhoz, hogy a barátnőkkel az összetört szívem miatt bőgjek, nem pedig lőfegyverek és golyóálló mellények. – Hol a lemez? – kérdeztem inkább.

Most Bex hangja válaszolt.

Szerintünk a nagy épületben a komplexum északi oldalán. Tina és Mick ment felderítésre, mi pedig itt várakozunk. – Hol az az itt?

– Nézz fel!

 

 

 Apa temetése után két nappal anya küldetésre ment. Sosem értettem meg mostanáig. Néha egy kémnek nagyobb szüksége van küldetésre, mint fegyverre. Bex és Liz között gubbasztva a tetőn, nem egy lány voltam, aki épp szakított a pasijával. Sírás helyett az órámra néztem, és ellenőriztem a felszerelésem. Küldetési feladatom volt, nem összetört szívem.

– Oké! – szólt Liz, és a másodikosok nagy része köré gyűlt. –

Szerintem ez a hely a suli tulajdona, mert komoly pénzt öltek bele. – Egy hevenyészett rajzra mutatott, amit – kémösztöneim azt súgták – szemceruzával készítettek párapapírra. – Körben mozgásérzékelők. Az ablakokat riasztóhoz csatlakoztatták. – Bex belelkesült, de Liz lehűtötte. – Eredeti dr. Fibs. Kizárt, hogy be tudjunk törni az éjszaka közepén, minimális felszereléssel.

– Ó! – Bex lelohadt, mert nem akarják hagyni, hogy jót szórakozzon.

Eva egy műszerre mutatott a szemközti épületen, ami hagyományos radarnak látszott, de valójában testhődetektor volt. Egy darabig ide-oda mozgatta, majd így kiáltott: – Bingó! Nyomon vagyunk!

Legalább tucatnyi piros pont sétálgatott fel-le a képernyőn, de a legtöbb középen zsúfolódott össze.

– Ott a csomagunk.

– Az ajtók problémásak – futott végig Liz a lehetőségeken. – Ablakok kizárva. Jobb, ha úgy készülünk, hogy a fűtőcsöveket is figyelik és…

– Tudjátok, hogy akkor mi marad. 

Bex hangja kihívó volt.

Liz egyenként nézett ránk. Tudta, hogy mind ugyanarra gondolunk. Hogy egyetlen lehetőség van. Meg arra, hogy ő tíz kilóval könnyebb nálunk.

Nem! – csattant fel. – Elkapnak és lenyakaznak!

– Én megcsinálom! – Megfordultam, és Anna Fetternannra néztem. Annára, aki hónapokkal ezelőtt felhasználta a dolgozatfelmentését, mintha a TitMüv lenne maga a halál. Most előrelépett. – Az én méretem pont jó, nem?

Tudtam, hogy Dillon egy nap még találkozni fog ezzel a lánnyal, és akkor majd őt kell megmenteni. 

Biip. „Ez meg mi?” – tűnődtem.  Biip-bipp.

– Ez egy rakéta? – kiáltott fel Anna az égre bámulva.  Bip-bip-bip-bip-bip.

– Hő követő nyugtatónyíllal céloztak be! – sikoltott Eva. 

Biiiiiiiiiiiiiiiip.

– Oké, senki se mozduljon! – kiáltotta egy férfihang a hátunk mögött.

Néhány lány megdermedt. Én is, de teljesen más okból. Sose gondoltam volna, hogy még egyszer hallom ezt a hangot, de most mégis azt mondta:

– Én… én… hívtam a 911-et! A zsaruk bármelyik…

A Gallagher lányok nem hagyták, hogy befejezze. Baromi nagy hiba volt elmondania a 911-et, mert egy szempillantás alatt két lány vetette rá magát, én meg felüvöltöttem.

– Eva, Courtney, ne!

Mindenki rám bámult. Josh, akit meglepett, hogy sem megkötözve nem vagyok, sem pedig halott; a másodikosok (Bexet és Lizt kivéve), akik el sem tudták képzelni, mért nem hagyom, hogy semlegesítsenek valakit, akiről üvölt, hogy mézesbödön.

– Josh! – éles volt a suttogásom. Kikapcsoltam a nyomkövetőt, és elindultam felé. – Mit csinálsz te itt?

– Azért jöttem, hogy megmentselek. – Végignézett fekete ruhás osztálytársaimon. – Ők meg kik? – suttogta.

– Mi is azért vagyunk itt, hogy megmentsük – közölte Bex. 

– Á! – mondta erre ő, és bambán bólintott. – Volt ott egy teherautó… Láttalak… Én…

Az? – legyintettem a kezemmel. – Iskolai dolog. – Igyekeztem olyan hétköznapi lenni, amennyire lehet. – Olyan… diákcsínyféle.

Josh talán hitt volna nekem, ha nem áll az egész második évfolyam egy raktárépület tetején tiszta feketében, szerszámövvel.

– Cammie – kezdte, közelebb lépve. – Először megtudom, hogy abba a suliba jársz, aztán azt mondod, elmész, aztán látom, hogy rúgkapálsz, mint egy őrült, meg elrabolnak, vagy mi. – Lépett még egyet, amivel véletlenül feldöntött egy régi fémdarabot, ami lebucskázott a tetőről és a földre zuhant.

Felbőgtek a szirénák. Fénycsóvák pásztázták alattunk a talajt. Liz felkiáltott.

– Aktiválta a riasztót!

De ez nem számított, mert én nem láttam mást, csak Josht. Nem érdekelt más, csak a félelem a hangjában.

– Cammie, mondd el az igazat!

Az igazat. Már alig emlékeztem rá, mi is az. Olyan sokáig kitértem előle, hogy időbe telt, mire újra felidéztem. Hogy mi hozott engem erre a tetőre.

– Tényleg a Gallagher Akadémiára járok. Ők a barátaim. – Mögöttem az osztálytársaim mozgolódtak, készültek a következő fázisra. – És most mennünk kell.

– Nem hiszek neked! – szavai most nem fájdalommal, hanem daccal voltak tele.

– Mégis mit kellene mondanom? – csattantam fel. – Mondjam el, hogy az apám halott, hogy az anyám nem tud főzni, és hogy ezek a lányok majdnem olyanok, mint a testvéreim? – Mögém nézett a mindenféle méretű, formájú és bőrszínű lányra. – Mondjam el, hogy te és én nem találkozhatunk még egyszer? Mert igaz. Minden igaz. – Meg akart érinteni, de én elugrottam. – Ne keress, Josh! Nem láthatlak soha többé! – Aztán végre a szemébe néztem. – És jobban jársz így.

Bex felém nyújtotta a felszerelést, de mielőtt elvettem volna, még egyszer, utoljára ránéztem. – Ja, és nincs macskám.

Elfordultam, hogy elrejtsem a könnyeimet, és belebámultam az elém táruló mély sötétségbe. Nem gondolkodtam azon, amit hátrahagytam. Megszabadultam a titkaimtól, a hazugságaimtól, és most azt csináltam, amire születtem. Futottam. Ugrottam. Kitártam a karom, és tíz boldog másodpercig repültem.