Tizennegyedik fejezet

Nem tudom, hogy beszéltek rá erre. Jó, tudom, de ezt sose ismerném be hangosan. Kilógni a suliból, az egy dolog. Csak ismerni kell a biztonsági kamerák látószögét. Tudni kell az őrök vakfoltjait, és kijátszani a mozgásérzékelőket a déli falnál. De az, hogy olyan cipőt húztam, ami meglehetősen megnehezíti a surranást, arra sose leszek büszke. Persze Macey fekete csizmája meghosszabbította a lábam, és Charlie angyalainak aurája lengett körül, de mire elfoglaltam a pozíciómat a főtér sarki padján, fájt a lábam, kifordult a bokám, az idegeim pedig kikészültek.

Mázli, hogy volt némi időm összeszedni magam. Hát, ennyim volt. Idő.

Elmondok valamit a megfigyelésről: unalmas. Persze néha felrobbantunk ezt-azt, és épületekről és/vagy mozgó vonatokról ugrálunk, de legtöbbször csak lógunk, és várjuk, hogy történjen valami (ez szinte sosem kerül be a filmekbe).

Szóval elég hülyén éreztem volna magam, ha átlagos lány lettem volna és nem magasan képzett titkosügynök-fajta. Ültem a parkban a padon, és próbáltam normálisnak látszani, ami pedig egyáltalán nem vagyok.

17:35 (délután öt óra harmincöt): A munkatárs felvette a pozícióját.

18:00 A munkatárs azt kívánta, bárcsak hozott volna magával valamit enni, mert nem hagyhatta el a helyét, hogy vegyen egy csokit, még kevésbé, hogy elmenjen a mosdóba.

18:30 A munkatárs konstatálja, hogy szinte lehetetlen csinosnak és/vagy csábítónak lenni, ha NAGYON kell pisilni.

 A házim aznap estére A háború művészetének ötven oldalát jelentette, amit arabra kellett fordítanom; dr. Fibsnek egy hitelkártya/ujjlenyomat-módosítót kellett tökéletesítenem; Madame Dabney pedig erősen utalt rá, hogy villámkérdések lesznek Kultúra és Alkalmazkodás órán. Én meg ott ültem, dörzsölgettem a dagadó bokámat, és arra gondoltam, ezért tényleg extra kreditet kellene kapnom TitMüv-ből.

Újra az órámra néztem: hét negyvenöt. „Oké – gondoltam – adok neki időt nyolcig és…”

– Szia! – hallottam a hátam mögül.

Ó, jesszus! Ó, jesszus! Nem tudtam megfordulni. Anyám, meg kell fordulnom! – Cammie? – szólalt meg újra, mintha ez kérdés lenne.

Tizennégy különböző nyelven tudtam volna visszaköszönni (és ebben nincsenek benne a nyelvi játékok, mint a Pig Latin). Mégsem jött ki hang a torkomon. Odasétált, és megállt előttem. – Izé… ó… izé…

– Josh – mutatott magára, mintha elfelejtettem volna.

Hát nem édes? Tudom, hogy nem vagyok fiúszakértő. De sok előadást hallgattam végig a testnyelv-olvasásról, és meg kell mondanom, annak feltételezése, hogy valaki elfelejti a neved, az nagyon magasan van a „szerénységjelző” listámon (nem mintha lenne ilyenem, de tök komolyan csinálni fogok).

– Szia!

Ezt angolul mondtam, ugye? Nem arabul vagy franciául? Ó, kérlek, istenem, add, hogy ne higgyen cserediáknak… vagy még rosszabb, olyan lánynak, aki tud kábé három szót egy idegen nyelven, és úgy járkál, hogy azokat hajtogatja, bizonyítandó milyen okos/kulturált/csak simán jobb, mint bárki más.

– Láttam, hogy itt ülsz. – Oké, úgy tűnik, jól megy az angol. – Mostanában egyáltalán nem láttalak erre.

– Ó – böktem ki – Mongóliában voltam.

Jegyzet magamnak: tanulj meg kevésbé vadul hazudni!

– A békehadtesttel – folytattam lassan. – A szüleim nagyon benne vannak. Ezért van ez a magántanuló ügy – mondtam lendületet véve és emlékezve a regémre.

– Hú! Az király! – ámult el. – Tényleg? – kérdeztem csodálkozva. Vajon komolyan beszél? Mivel mosolygott, azt mondtam: – Ó, aha. Az. Mellém csusszant az ülésen.

– Szóval sok helyen éltél?

Elég sok helyre utazgattam, de lakni csak három helyen laktam: egy nebraskai farmon, egy zseniiskolában és egy városi lakásban  D. C-ben. Szerencsére kiváló hazudozó vagyok tökéletes regével.

Négyévnyi VO anyag úszott a fejembe, én pedig kiválasztottam az egyik legjobb dolgot.

– Thaiföld tényleg nagyon szép.

– Azta! Aztán eszembe jutott Macey Ne legyél menőbb, mint ő! tanácsa. – Régen volt – válaszoltam. – Nem nagy cucc.

– De most itt élsz?

A célszemély szereti kijelenteni a nyilvánvalót, ami jelentheti a megfigyelési képesség rendellenességét és/vagy rövidtávú memóriazavart.

– Aha! – bólintottam. És aztán csönd lett – sajnálatosan. – Anyukámra várok – böktem ki végre, emlékezve a fedősztorimra. – Órákra jár esténként… A könyvtárba. – A piros téglaépület felé bólintottam a tér másik oldalán. – Szeretek bejönni vele a városba, mert hála a nem hagyományos oktatásomnak, nem sok alkalmam van erre.

A célszemélynek igazán kék szeme van, ami, ha olyanra néz, aki kicsit őrült, csillog.

Egy nagyon hosszúra nyúlt borzalmas hallgatás után felállt. 

– Mennem kell!

Könyörögni akartam, hogy ne menjen, de még én is tudtam, hogy az csöppet kétségbeesettnek tűnne. Lépett egyet, fogalmam sem volt, hogyan állíthatnám meg (vagyis igen, de ami szóba jöhetett, csak háborúban legális).

– Hé! – jutott eszébe. – Mi a vezetékneved? – Solomon – vágtam rá.

Au! A jövőbeli kormányzati fizetésem nagy részét arra fogom költeni, hogy megpróbálom megérteni, miért azt a nevet választottam abban a pillanatban, de már kimondtam, és nem vonhattam vissza.

– Benne vagy, tudod, a könyvben? A könyvben? Milyen könyvben? Nevetett, aztán közelebb lépett.

– Felhívhatlak? – kérdezte, látva az értetlenséget az arcomon. Josh megkérdezte, hogy felhívhat-e! A telefonszámomat akarta! Hogy ez mit jelentett – ténylegesen és visszavonhatatlanul –, azt nem tudtam. De azt biztosan éreztem, immár kizárhatom, hogy szerinte „senki” vagyok. Viszont ez nem változtatott azon, hogy az utolsó telefon, amit használtam, egyben bénító fegyver is (szóval, annak a számát nyilvánvaló okokból talán nem kellene megadnom neki).

– Nem! – mondtam.

Erre a legdöbbenetesebb dolog történt. Josh tök elszomorodott! Mintha elütöttem volna a kiskutyáját Sokkot kaptam. Ledöbbentem. Megrészegített a hatalom!

– Nem! – ismételtem meg. – Nem az van, hogy te nem hívhatsz fel, úgy értem, nem, te nem hívhatsz fel. – Látva a zavarát, hozzátettem. – Otthon szigorú szabályok vannak. Nem hazugság.

Bólintott, úgy tett, mintha megértené. – És az e-mail? 

Megráztam a fejem.

– Értem.

– Holnap újra itt leszek – szaladt ki a számon. Ezzel megint megállítottam. – Anyának órája lesz. Én…

– Oké – bólintott, aztán megfordult, hogy induljon. – Talán találkozunk.

– Mi a csodát akar ez jelenteni? – förmedtem Macey-re, pedig nem az ő hibája volt. Szerintem, ha egy srác kiakad és csalódott lesz, mert nem adod meg neki a telefonszámodat, és aztán közlöd vele, hogy egy előre meghatározott helyen leszel egy előre meghatározott időben – ezzel kiiktatod a telefonszám szükségességét –, és erre ő azt mondja, hogy „talán” találkoztok, az elég ok az ordításra, nem?

– Talán? – sikítottam újra, ami lehet, hogy túlzás, hisz én egész úton hazafelé dühönghettem magamban a szavain, a szobatársaim meg most hallották őket először. Liz ugyanolyan arcot vágott, mint amikor dr. Fibs jelzi, hogy az órán gázmaszkra lesz szükség. Ugyanannyi félelem, mint eufória. Macey a körmét lakkozta, Bex pedig a sarokban jógázott.

A legtöbb ember lenyugszik a mély levegővételtől meg az elmélkedéstől. Nem úgy Bex.

– Én kiüthetem – ajánlotta fel.

Ha épp nem lett volna perec módra összecsavarodva, jobban aggódtam volna, hisz tudta, hol lakik.

– Hát… – hebegett Liz. – Szerintem, vissza kellene menned, és ha feltűnik, akkor az azt jelenti, hogy kedvel.

– Rossz válasz – Macey berregő hangot hallatott, ahogy átpörgetett egy tankönyvet. – Ha eljön, az azt jelenti, hogy kíváncsi – vagy unatkozik –, de valószínűleg kíváncsi.

– De akkor mikor fogjuk tudni, hogy kedveli-e? – akarta tudni Liz. Macey forgatta nagy, kék, gyönyörű szemeit.

– Nem ez a kérdés – mondta, mintha ez lenne a világon a legnyilvánvalóbb. – A kérdés az, mennyire.

Hát mindig lesz valami, amit meg kell tanulnom?