Tizenötödik fejezet

Azt, hogy kémnek készülünk, nem lehet csak úgy ki- és bekapcsolni. Ezt esszük, ezt álmodjuk, ezt lélegezzük. Beépült a DNS-embe, mint a fénytelen haj, vagy hogy odavagyok a mogyorós M&M's-ért. Ez talán nyilvánvaló, de mielőtt elmesélném, mi történt, gondoltam jobb, ha ezt tisztázom.

Képzeld el, hogy te vagy az a tizenöt éves lány, aki egyedül ácsorog egy kihalt utcán, egy sötét éjszakán. Titkos találkozóra készülsz, amikor tök hirtelen nem látsz semmit, mert két kéz befogja a szemed. Az egyik pillanatban még állsz, örülsz, hogy eszedbe jutott csokit hozni magaddal, és akkor. .. PUFF… minden elsötétül.

Hát ez történt. De bepánikoltam? Dehogy. Azt tettem, amire kiképeztek. Megragadtam a kart, áthelyeztem a testsúlyom, és támadóm nyomatékát önmaga ellen fordítottam.

Gyorsan történt. Nagyon gyorsan. Ijesztően. Ez-a-kéz-halálosfegyver gyorsan.

„Annyira jó vagyok!” – gondoltam, egészen addig, amíg meg nem láttam, hogy Josh fekszik a lábaim előtt, bénultan.

– Ó, basszus! Annyira sajnálom! – kiáltottam, és felé nyújtottam a kezem. – Úgy sajnálom. Jól vagy? Légyszi, legyél jól!

– Cammie? – makogta. Olyan gyenge volt a hangja, hogy azt gondoltam, ennyi, megöltem az egyetlen férfit, akit valaha is szeretni tudnék, és most meghallgathatom a gyónását a halálos ágyán (vagy a halálos járdáján?). Közel hajoltam hozzá. A hajam belehullott a nyitott szájába. Hápogott.

Szóval… igen… az első álrandimon nem elég hogy fizikailag bántalmaztam a lehetséges lelki társam, de még azt is elértem, hogy hápogjon. Szó szerint.

A fülem mögé löktem a hajam, és lekuporodtam mellé. (Egyébként, ha bármikor ki szeretnéd tapintani egy srác izmait, akkor ez jó módszer. Tök természetesnek tűnt, hogy a hasára és a mellkasára teszem a kezem.) – Ó! Mi az?

– Megtennél valamit a kedvemért?

– Bármit! – Még lejjebb hajoltam, nem akartam lemaradni egyetlen értékes szóról sem.

– Kérlek, erről sose mesélj a barátaimnak! Mosolygott, engem pedig elöntött a megkönnyebbülés. „Azt gondolja, hogy találkozni fogok a barátaival!” – gondoltam, aztán azon töprengtem, ez mit jelent?

 

A célszemély lenyűgöző fizikai erőről tett tanúbizonyságot, amit egy rendkívül kemény, aszfaltra történő esése utáni gyors felépülése bizonyít.

 

A célszemély ezen kívül meglepően nehéz. Segítettem Joshnak felállni és leporolni a ruháját.

– Azta! – csodálkozott. – Hol tanultad ezt?

Vállat vontam, és megpróbáltam kitalálni, hogy Cammie, a magántanuló, akinek van egy Susie nevű macskája, vajon mit válaszolna.

– Anya szerint egy lánynak tudnia kell vigyázni magára.

Nem hazugság.

Megdörzsölte hátul a fejét.

– Sajnálom az apádat.

Ennél durvábban még golyók se találhattak volna el. De aztán… Nem szívta vissza, nem somfordált el, nem csapott a szájára. Csak nézett rám és mosolygott. Hosszú idő óta először, én is mosolyogtam apára gondolva.

– Apa mindig azt mondja, elég edzett, de szerintem anya le tudná nyomni. – Amilyen az anya, olyan a lánya, mi? Fogalma sem volt, milyen óriási bókot mondott nekem, és a helyzet az, hogy soha nem is fogja tudni.

– Van kedved… mondjuk… – a város felé biccentett – sétálni egyet vagy ilyesmi?

– Persze!

Elindultunk az utcán. Aszfaltzsonglőrként kicsit meglepett, milyen nehéz sétálni, ha azt akarod, hogy lássanak.

Miután néhány percig hallgattuk a lábaink kopogását a járdán, belém nyilallt: Beszélgetés. Nem kellene nekünk beszélgetni?'Kutattam az agyamban valami után – akármi után –, amit mondhatnék, de csak olyasmik jutottak eszembe hogy „Szóval, mit szólsz az új tizenhét kilométeres hatósugarú műholdas távirányítású detonátorokhoz?”. Vagy „Olvastad a Háború művészetének új fordítását? Mert én az eredeti nyelvjárásban jobban szeretem… „ Egy részem azt kívánta, bárcsak megint megtámadna, kést dobálna, elkezdene japánul beszélni, vagy akármi… De nem tette, úgyhogy nem tudtam, mit csináljak. Sétált. Tehát én is sétáltam. Mosolygott, tehát visszamosolyogtam. Befordult a sarkon (nem alkalmazta a Strembesky-technikát, hogy kiszúrja, követik-e, ami elég hanyag dolog volt tőle), én pedig követtem.

Újabb sarkon kanyarodtunk be. Emlékeztem TanVez-ről, hogy van arra egy játszótér.

– Ott egyszer eltörtem a karom – mutatott a mászókára. Aztán elpirult. – Nagy rumli volt, képzelheted, testek hevertek mindenfelé

– látnod kellett volna a másik srácot.

Mosolyogtam: – Elég durván hangzik.

– Amennyire bármi is durva lehet Roseville-ben – nevetett, aztán belerúgott egy kőbe a cipője orrával. Az végigcsusszant a kihalt utcán, bele egyenesen egy ereszcsatornába. – Anyám tök kiakadt. Sikoltozott és megpróbált betuszkolni a kocsiba. – kuncogott, aztán beletúrt a hullámos hajába. – Ő szeret kissé túlzásokba esni. – Aha – mosolyogtam –, ismerem ezt a típust.

– Nem! – tiltakozott. – A te anyád biztos király. Úgy értem, el se tudom képzelni, hogy eljutok olyan helyekre, ahová te eljutottál. Anyám mást se csinál, csak főz. Mintha egyfajta pite nem lenne elég. Nem. Neki háromféle kell és… – elhalkult – fogadok, hogy a te anyád nem csinál ilyet.

Ó, dehogynem! – vágtam rá gyorsan. – Ő tényleg nagyon otthon van ezekben.

– Úgy érted, nem én vagyok az egyetlen gyerek, akinek nyolcfogásos vacsorákat kell végigülnie?

– Most ugratsz, ugye? – kérdeztem. – Nálunk is folyton ez van!

(Ha a nyolc fogás jelenthet öt diétás kólát és három sutit.)

– Tényleg? Azt hittem, a Békehadtesttel és…

– Viccelsz? Nagyon odavannak a családi dolgokért és – eszembe jutott a nagy köteg lakberendezési katalógus – a lakberendezésért.

– Ez az! – vágta rá. – Tudom, milyen! Mint amikor egyetlen éjszaka alatt úgy döntenek, hogy új függöny kell a hálószobádba… mintha az egyszínű nem lenne jó, és neked most mindenképp csíkos kellene.

Egyszínű függöny? Csíkos függöny? Milyen társaságba botlottam én bele? Ezért plusz kredit járna VO-ból! Kanyargós utcán sétáltunk, mindenütt nyírt pázsit és tökéletes virágágyak Nem is különbözhetett volna jobban a Gallagher falaitól. Idegenvezetésen voltam a léckerítések mögött. Olyan helyre megyek, ahová Gallagher lány (jó, főleg ez a Gallagher lány) még nem tette be a lábát. Egy átlagos amerikai családhoz.

– Ez szép. Szép… este.

És tényleg. Hűvös volt, de nem hideg. Aprócska fény hatolt át a felhőkön.

– És milyen volt? – kíváncsiskodott. Mi volt milyen? –

Mongólia? Thaiföld? Biztos olyan… – Más világ – válaszoltam.

Ez igaz volt. Tényleg más világból jöttem – ami meglepően közel van az övéhez.

Aztán a legfantasztikusabb dolgot tette. Egy lámpa alatt álltunk, és ő azt mondta:

– Várj! Van itt egy… – végigsimított az ujjával az arcomon – szempilla. – Felém tartotta. – Kívánj valamit! De akkor és ott semmi másra nem vágytam.

Nem tudom, meddig róttuk Roseville utcáit, mert évek óta először elvesztettem az időérzékem.

Gondolom, neked nincsenek őrült tanáraid – viccelődött, miután befejezett egy történetet a tesitanáráról.

– Ó, meg lennél lepve!

– Mesélj valamit magadról! – győzködött Josh. – Én mindent elmondtam a lökött Martha Stewart{3}-utánzat anyámról, a hiperaktív húgomról meg az apámról.

– Például mit meséljek? – begurultam, ami egyértelműen az agyzsibbasztó csöndből következhetett.

– Akármit. Mi a kedvenc színed? Kedvenc együttesed? –Rám mutatott, miközben leugrott a járdaszegélyről és ráfordult az úttestre. – Mit eszel legszívesebben, amikor beteg vagy?

Hogy ez milyen klassz kérdés! Úgy értem, egész életemben kérdésekre válaszoltam – nehezekre is –, de ez különösen sokat elárul.

– Gofrit – ledöbbentem, hogy az igazat mondtam.

– Én is! – vágta rá. – Sokkal finomabb, mint a palacsinta. Ez anyám szerint tiszta őrültség, mert ugyanaz a tészta, de én mondtam neki, hogy…

– Állag kérdése! – harsogtuk pontosan ugyanazt.

TE JÓ ÉG! Érti a palacsinta kontra gofri dolgot! Érti!

Ő mosolygott, én olvadoztam.

– Mikor van a szülinapod? – Úgy lőtte rám a kérdést, mint egy nyilat.

– Izé… – Az a másodperc, amelyben gondolkodniuk kell a titkos identitásukról, az lesz az a másodperc, amikor nagyon rossz emberek nagyon rossz dolgokat fognak csinálni. – November tizenkilencedikén. – böktem ki, bármi ok nélkül. A dátum kőként landolt az agyamban.

– Melyik a kedvenc jégkrémed?

– Mentolos-csokis – feleltem, emlékezve, hogy azt találtunk a kukában.

Felderült az arca.

– Nekem is! – Most képzeld el? – Van nővéred vagy bátyád?

Nővéreim – a válasz ösztönösen jött. – Nővéreim vannak.

– Apád mit csinál? Amikor épp nem menti meg a világot?

– Mérnök. Csodálatos ember.

Még csak meg sem álltam, mielőtt kimondtam. A szavak készen álltak, nem akartam visszaszívni őket. Az összes hazugság közül, amit aznap este mondtam, erre az egyre nem kell majd emlékeztetnem magam. Apa szigorú, de szeret engem. Vigyáz rám és anyára. Amikor hazaérek – ő ott van.

És tényleg megmentette a világot – sokszor.

Josh nem kételkedett bennem. Ott és akkor, valahogy, minden igaz is volt. Tudtam, hogy onnantól kezdve a rege élni fog.

– De nem családi vállalkozás, ugye? – kérdezte Josh. Megráztam a fejem, hazudtam.

– Az jó! – mondta. – Örülj, hogy senki nem lihegi a nyakadba, hogy lépj az öreged nyomdokaiba. – Belerúgott egy kőbe. – Hogy is hívják ezt, tudod, a Bibliában, hogy azt csinálhatunk, amit akarunk? – Szabad akarat – feleltem.

– Aha – bólintott Josh. – Örülj, hogy van szabad akaratod.

– Miért? Neked mid van?

Elértük a tér sarkát, amit eddig sosem figyeltem meg alaposan.

Josh a sötét ablakok fölött egy táblára mutatott: ABRAMS ÉS FIA GYÓGYSZERTÁR, CSALÁDI TULAJDON 1938 ÓTA.

Ekkor értettem meg, miért végzünk terepmunkát. Persze tudtam, hogy Josh apja a város gyógyszerésze. De a számítógépes fájlok és az adónyilvántartás nem árulják el, hogy Joshnak mit jelent ez a hely. Nem készítettek fel a pillantására:

– Nem igazán szeretem a futóedzést. Csak… távol tart ettől a helytől suli után…

Valami azt súgta, hogy ezt eddig senkinek nem árulta el. De engem nem ismernek a barátai. Én biztos nem kotyognám el a szüleinek. Én nem vagyok senki.

– Asszem, rajtam is van egy kis nyomás, hogy apám nyomdokaiba lépjek – ismertem be.

– Tényleg?

Bólintottam, képtelen voltam többet mondani, mert igazság szerint nem tudtam, hova vezet ez az ösvény. Én ezt nem láttam ennyire tisztán.

Az óra tízet ütött a könyvtár feletti toronyban. Azt képzeltem, hogy lehetne éjfél, én pedig lehetnék Hamupipőke.

– Mennem kell… – elindultam a könyvtár felé (és azon túl otthonom toronymagas falai felé). – Nem lehet… Muszáj… Sajnálom!

– Várj! – megragadta a karom (de finoman). – Van egy titkos személyiséged, igaz? – vigyorgott. – Menj már! Nekem elmondhatod. Te vagy Wonder Woman törvénytelen lánya? Semmi gond. Engem nem zavar. Hacsak az apád nem Aquaman, mert, hogy őszinte legyek, mindig tartottam tőle.

– Komolyan! – elnevettem magam. – Mennem kell!

– De ki garantálja, hogy biztonságban hazaérek? Ezek sötét és veszélyes utcák. – A tér másik oldalán idős hölgyek jöttek ki a moziból. – Látod, egyedül nem vagyok biztonságban.

– Ó, szerintem túléled.

– Látlak holnap?

Eltűnt a hangjából a hülyéskedés, a flörtölés. Ha nem fogott volna, talán elájulok, komolyan! Egyszerűen csak édes volt és erős és szexi.

„Igen!” – üvöltötte a szívem, de az agyam biokémia dolgozatról, hét fejezetnyi VO olvasnivalóról és dr. Fibsnek írandó kéthétnyi laborjelentésről magyarázott.

Néha tényleg nagyon utálom az agyam.

Ráadásul Mr. Solomon magyarázata visszhangzott bennem, miszerint a jó kém mindig változtat a napirendjén. A Gallagher Akadémia emberei talán nem vesznek észre egy egyszerű lányt két egymást követő estén, de hárommal már kísérteném a szerencsém, ezt jól tudtam.

– Sajnálom – húzódtam el tőle. – Nem ismerem anya órarendjét, nem tudom, mikor jöhetek. Vidéken élünk, én meg még nem vezetek szóval… Sajnálom.

– Látlak valamikor? Tudod, önvédelmi tippekért meg hasonlók?

– Én… – dadogtam. Elértem a szikla szélét, és el kellett döntenem, érdemes-e ugrani.

Az ország legjobb iskolájába járok. Tizennégy nyelven beszélek, de ezzel a sráccal nem értek szót? Mire jó a zseniális IQ? Miért

tanítanak olyat, amit már tudunk? Mi értelme a…

És akkor megláttam. Joshhoz fordultam.

– Szereted a kémfilmeket?  Rám nézett, és azt motyogta: 

– Hm… persze.

– Hát… – közelebb léptem a pavilonhoz, ami olyan nagyon amerikai volt. Nagyon Muzsika hangjás. Nagyon Szívek szállodájás. Mégis, a roseville-i pavilonban nem az a legfontosabb, hogy gyönyörűek a fényei. Nem, még jobb. Egy laza kő kijárt a talapzatból.

(Tájékoztatásul közlöm: a kémfilmekben imádják a laza

köveket.)

– Láttam egy filmet – közeledtem. – Régi… fekete-fehér… a lány kapcsolatba akart lépni a fiúval, de nem lehetett, mert túl veszélyes volt.

– Miért? Mert a srác kém volt?

A srác? Néha megdöbbentő a szexizmus ebben az országban! Aztán eszembe jutott, hogy a Gallagher Akadémia egyik legnagyobb fegyvere, hogy a társadalom szereti alábecsülni a nőket. Azzal is vigasztaltam magam, hogy kevesebb mint két másodpercembe kerül Josht odakenni az aszfalthoz. – Igen – mondtam. – A srác kém volt.

– Király! – bólintott.

– Itt hagyhatsz nekem üzeneteket. – Elmozdítottam a követ, felfedve ezzel egy kis lyukat a habarcsban. – Csak rakd be fordítva, és tudni fogom, van-e üzenet. – Visszacsúsztattam a követ festett felével befelé. Szürke folt jelent meg a hószínű mezőben. – És ha én üzenek, elfordítom a másik irányba. Látod? – kérdeztem kicsit túl büszkén saját magamra. – Folyton ezt csináltuk… Mongóliában.

„Nem tudja, hogy létezik e-mail? – kérdezi most magában” – gondoltam. Messenger? Mobiltelefon? Ahhoz képest, amit én javasoltam, még a zsinórral összekötött konzervdobozok is csúcstechnikának számítottak. Vagy azt hiszi, hogy őrült vagyok, vagy hogy valami bizarr kísérletből jöttem, ahol embereket fagyasztanak le évtizedekre. Bár tudtam, hogy ez a technológia még prototípus fázisban sincs. Úgy nézett rám, mint egy őrültre.

– Igazad van. Hülyeség. – Elfordultam. – Mennem kell. Ez…

– Cammie! – A szó megállított. – Te nem vagy hétköznapi lány, ugye?

Oké, szóval Josh ráadásul okos is.