Huszadik fejezet

„ Te jó ég!”- gondoltam, de nem sikoltottam. Részben azért, mert az összes levegő kiszökkent a tüdőmből, részben mert Bex a számra tapasztotta a kezét. Liz bámult rám a buli sápadt fényében; a zajt letompították a tavalyi szénabálák.

– Cammie – szólt türelmesen, mintha mély álomból próbálna felébreszteni. – Ki kell juttatnunk innen. Anyád és Mr. Solomon itt vannak!

Ekkor néztem körül a padláson: a lányok csomó emelőt fabrikáltak. Drótokat, amelyek Bexhez és hozzám voltak erősítve. Most értettem meg, miért éreztem magam úgy, mint a hal, akit Morgan nagyapa épp most fogott ki a folyóból.

Még Macey is ott volt, hason feküdt, és a padlás széléről leskelődött.

– Jók vagyunk! – oldalra gördült, hogy ránk nézzen. – Elég sűrű lent a homály, nem hiszem, hogy bárki meglátott volna minket.

– Te jó ég! – nyögtem végül.

Ahhoz képest, hogy ez gyakorlatilag az első bevetése, Macey egész nyugodtan kezelte a helyzetet. Talán mégis igaz lehetett Tina elmélete arról, hogy egyszer megzsarolta a Vogue szerkesztőjét, hogy hozzák újra divatba a lovaglónadrágot. Liz viszont ki volt akadva.

– Cammie, hallottad, amit mondtam? – majdnem kiabált. –Anyád és Solomon itt van! Itt vannak! Megláthattak volna! Tudod, mi történt volna, ha meglátnak?

– Tudom – válaszoltam. Leereszkedtem a padlóra, beszívtam az édes szénaillatot, és arra vártam, hogy a szívem abbahagyja a kalapálást. Aztán megállapítottam. – Nem láttak meg.

– Hogy lehetsz ebben biztos?  Most Bex válaszolt.

– Mert még nem ölték meg.

A padlás sötét volt és legalább tíz méter magasan a buli fölött, úgyhogy Bex és Liz is leereszkedett a földre, és együtt kúsztunk Macey felé a peremhez. Sápadt fények pislákoltak alattunk, a zenekar lassú számot játszott. Néztem, ahogy anya Mr. Solomonnal táncolt. A fejét a vállára hajtotta, és hirtelen az, hogy ők ketten élve megnyúznak engem, sokkal vonzóbb lehetőségnek tűnt, mint hogy ezt figyeljem.

– Azta! – mormogta Macey. – Gyilkos páros.  De nem tudtam, hogy szó szerint érti-e.

– Á, Cammie! – nyugtatgatott Liz. – Biztos, hogy csak barátokként vannak itt. Igaz, Bex?

De ő nem válaszolt. 

Te jó ég!

– Úgy értem, ők csak… – próbált Liz javítani a dolgokon, de végül Macey volt, aki közölte:

– Ne aggódj, nem randiznak vagy szerelmesek, semmi. 

Határozottan hangzott. Nagyon biztosnak. Ránéztem, és azon agyaltam, vajon honnan tudhatja ő ezt? Aztán emlékeztettem magam, hogy ő Macey McHenry! Hát persze, hogy tudta! Már tökre kezdtem megnyugodni, mikor hozzátette a végzetes még szót, én meg úgy éreztem, rosszul leszek.

Nem bírtam tovább leskelődni, úgyhogy elfordultam és azt kérdeztem:

– Hogy történhetett ez?

– Miután nemet mondtál az anyádnak, láttam, hogy 007-es szépséggel beszélget – mondta Macey. – Eldöntötték, hogy közösen szerveznek programot.

– Tudtuk, hogy valami ilyesmi fog történni, úgyhogy nyomkövetőt csúsztattunk anyád táskájába. – közölte Bex egyszerűen. Kicsit túlságosan is élvezte a helyzetet, ha engem kérdezel.

– És aktiváltuk a Josh cipőjében lévőt is – Liz megmutatta a csuklóját, amin két piros pötty villogott egymás mellett: Josh két pohár punccsal a kezében centikre ment el anya mellett. – Aztán úgy döntöttünk, hogy vészmentésre lehet szükséged – közölte lubickolva a lehetőségben, hogy idézheti a jegyzeteit.

A karommal eltakartam a fejem, arcomat az édes illatú szalmába rejtettem, és azt kívántam, hogy mindez álom legyen. Lassan el is hittem, amikor kizökkentett egy hang:

– Szép csokor!

Felnéztem, és Macey-re bámultam, aki a vállát vonogatta. – Most mi van? Szerinted nem?

Nem ez volt a legjobb alkalom a magyarázkodásra. Á, nem, ennél sokkal fontosabb dolgokat kellett megoldanunk. Bex ezzel nyilván tisztában volt, mert az árnyék felé hátrált és azt mondta:

– Gyerünk! Mentőakció indul!

Mielőtt felfogtam volna, mi történik, Bex talpra rántott, ráakasztott az egyik kábelre, Macey pedig kinyitotta a padlásbejáratot, rá a hűvös, őszi éjszakára, készen arra, hogy leeresszenek, akár egy hatalmas bála szalmát.

– Nem! – tiltakoztam, de Liz kilökött az ajtón.

– Nem tehetem! – kiabáltam ide-oda pörögve a levegőben.

Magamhoz sem tértem, és Liz csatlakozott hozzám a földön. Őt követte Macey, aki a sétányt szegélyező fáknak ütődött.

– Liz, ezt nem tehetem – ragadtam meg barátnőm csontos vállát. – Valahogy megint be kell jutnom.

– Teljesen megbuggyantál? – kérdezte Bex, amikor ő is talajt ért. – De Josh ott van bent – ellenkeztem. 

– Ahogy az anyád és Mr. Solomon is. 

Megrántotta a kábelt, amit tartottam. Égette a tenyerem. 

– Bex, nem hagyhatom csak így itt! Aggódni fog. Keresni meg kérdezősködni és…

– Igaza van – hallottam Lizt –, ez a TitMüv szabályának határozott megszegése…

Már sosem fogom megtudni, melyik TitMüv szabályt szegtük meg, mert ekkor hatalmas rubinvörös fénycsóva közeledett az erdő felől.

– Szálljatok be! – kiáltotta Macey a vezetőülésről.

Egy pillanatig nem tudtam, mi a meglepőbb: az, hogy az osztálytársaim a Gallagher Akadémia golfautójával jöttek megmenteni, vagy hogy Bex hagyta Macey-t vezetni. (Bár, ha belegondolunk, Maceynek sokkal több tapasztalata lehetett ilyen járművekkel, mint nekünk.)

Liz látva a zavartságom, elpirult.

– Mondjuk, hogy Rágógumi Őr néhány óra múlva felébred, és csodálkozik, hogy a szívgyógyszere mennyire elálmosította.

Hallottam, hogy elhallgat a zene és a vad tapsot is, de mintha kilométerekre lettünk volna a bulitól. Josh ott volt bent. Persze, két másik valaki is, akik megbüntethetnének. Úgy, ahogy a Genfi Egyezmény óta illegális. Én mégis Bexre néztem. – Nem mehetek!

Liz már mászott be az autóba, egyedül hagyva minket a sötétben.

– Rendben leszek! – nyugtattam meg Bexet. – Megkeresem Josht és elmegyünk.

Nem mondott semmit. Bár a buli sötét oldalán álltunk, láttam az arcát a telihold fényében. Nem félelmet tükrözött; csalódottságot. Ez sokkal rosszabbnak tűnt.

– El is kaphatnak, ugye tudod? – kérdezte.

– Hé – próbálkoztam erőltetett nevetéssel, bízva benne, hogy a mosolyom megpuhítja –, én vagyok a Kaméleon, igaz?

De Bex már szállt is fel a kocsira.

– Otthon találkozunk!

  

 A munkatárs úgy döntött, hogy a helyén marad, remélve, hogy kimenekítheti a célszemélyt, megmentheti a küldetést. Legalább két ellenséges ügynök volt odabent (és még sokkal ellenségesebbek lehetnek, ha rosszul sülnek el a dolgok), úgyhogy kockázatos lépés volt, de olyan, amit meg akart tenni, még akkor is, amikor látta távolodni az erősítést.

A képzettséget és tapasztalatot tekintve anya és Mr. Solomon talán fölényben voltak, de az én pozícióm volt az előnyösebb, és sokkal több információval rendelkeztem. Egy nagy, fekete Buick motorháza mögé kuporodtam, figyeltem az ajtókat és mérlegeltem a lehetőségeimet. A) Zűrzavart kelthetek, és remélhetem, hogy a káoszból ki tudom hozni Josht. B) Megvárom, míg vagy Josh vagy anyáék elmennek, és azért imádkozom, hogy ezt ne pont ugyanabban a pillanatban akarják megtenni. Vagy C) további lehetőségeken gondolkodom. Végül is hozzáfértem gázolajhoz, kövekhez és alumínium kannákhoz meg ezer egyéb dologhoz, de az az öreg csűr nagyon-nagyon gyúlékonynak látszott, nekem meg nem igazán volt hangulatom kockáztatni.

Épp azon töprengtem, hogy vajon van-e az egyik mellettem parkoló kocsi csomagtartójában kötél, amikor valaki megszólalt.

– Cammie? – megfordultam. DeeDee közelített felém. –Szia! Gondoltam, hogy te vagy az.

Nagyon csinos rózsaszín ruhát hordott, ami illett a levélpapírjához. Szőke haját félrefésülte az arcából. Mintha egy baba libegett volna felém a sötétben.

– Szia, DeeDee! – köszöntem. – Nagyon jól nézel ki!

– Kösz – felelte, de nem úgy hangzott, mintha hinne nekem. – Te is!

Idegesen babráltam a csokrot. Az orchideaszirmokat selyemnek éreztem a tenyeremben.

– Látom, ment és vett neked egyet.  A csuklómra pillantottam. 

– Aha.

Nem tudtam, mit gondoljak arról, hogy Josh egy másik lánnyal beszélte meg a csokorterveit, de aztán láttam, hogy én korántsem érzem magam olyan kényelmetlenül, mint ő.

DeeDee a távoli fények és elsuhanó párok felé mutatott.

– Azt gondoltam, minél később jövök, annál kevesebb ideig kell petrezselymet árulnom.

Elképzeltem, ahogy egybeolvad a deszkákkal és szalmabálákkal, eltűnik a táncolók tengerében, és senki nem veszi észre, hogy egy lány egyedül ácsorog, és nem vesz részt a buliban. Ekkor jöttem rá, hogy DeeDee is kaméleon.

– Szóval, mit csinálsz itt kint egyedül? – kérdezte.

Jó kérdés volt. Szerencsére felkészültem rá.

Halántékomat dörzsölgetve válaszoltam.

– Minden olyan hangos odabent, hasogat a fejem. Kellett egy kis friss levegő.

– Ó – DeeDee kotorászni kezdett apró, rózsaszín erszényében –, kérsz aszpirint vagy valamit?

– Nem. De köszi!

DeeDee abbahagyta a kotorászást, de nem nézett rám, amikor megszólalt.

– Tényleg nagyon kedvel téged, tudod? Régóta ismerem, és tudom, hogy nagyon kedvel.

Még ha nem olvastam volna az üzenetét, akkor is tudtam volna, mennyire kedvelte Josht, mennyire szerette volna, ha egy nap neki vesz csuklócsokrot. És ő hordaná is. Nem valami buta vicc miatt, hanem mert Joshtól kapta.

– Én is nagyon kedvelem – böktem ki, és nem tudtam, mi mást mondhatnék.

Mosolygott. 

–Tudom.

Azt hittem, elsétál. Tényleg el kellett volna sétálnia, mert sürgősen ki kellett találnom, hogy hozzam ki onnan Josht.

– Hát akkor, nem tartalak fel, DeeDee.

Közben elterelő hadműveletek cikáztak az agyamban: egy kicsi robbanás, könnyen megfékezhető erdőtűz, esetleg az a lehetőség, hogy van bent egy terhes nő, akinél a következő fél órában megindulhatna a szülés…

– Cammie? – szólalt meg DeeDee.

Nem volt szándékos, de ingerülten kérdeztem vissza.  – Mi az?

– Akarod, hogy szóljak Joshnak, hogy haza kellene menned?

Vagy ez is működhet.

DeeDee elsétált a buli felé, én meg azon kaptam magam, hogy irigylem. Ő látta Josht a suliban. Tudta, mit eszik a menzán, és hogy hol ül az osztályban. Az ő életének nem volt olyan része, amit nem oszthatott meg vele. Semmi, amit Josh ne tudhatott volna egy egész életnyi közös táncból, karneválokból és mindennapokból. A következő pillanatban meg azon agyaltam, Josh vajon akkor is kedvelne-e, ha velem ugyanaz lenne a helyzet.

Persze sosem fogom megtudni, mert a helyzet sosem lesz ugyanaz. DeeDee mindig hús-vér lány lesz, én meg mindig csak rege.

 

– Biztos, hogy nem vihetlek hazáig? – kérdezte Josh, ahogy befordult a teherautóval a főutcába, és a tér felé tartottunk. – Ne már! Tudom, hogy nem érzed jól magad. Hadd…

– Nem, jó lesz így – mondtam. – Most nem is fáj a fejem. Nem hazudtam.

– Biztos? 

– Aha. Leparkolt a tér mellett, kiszálltunk, és a pavilonhoz sétáltunk. Fogta a kezem, és abban a Kedves Naplóm/szerű pillanatban – ha érted mire gondolok, mert a pavilonban égtek a lámpák, de a város kihalt volt, a keze pedig puha és meleg –… ajándékot adott nekem!

A doboz kicsi volt és kék (de nem Tiffany kék, ahogy Macey később elmagyarázta), és rózsaszín masni volt rajta.

– Remélem, tetszik! – mondta Josh.

Elbódultam. Teljesen. Persze ezelőtt is kaptam ajándékot, de általában olyasmiket, mint egy új futócipő vagy A kémek kézikönyve az orosz alvilághoz dedikált első kiadása. Sosem igazi ajándékot szép rózsaszín masnival.

– Anya segített becsomagolni – vallotta be Josh, aztán a kezemben lévő dobozkára mutatott. –  Gyerünk! – kérte, de én nem akartam kinyitni. Milyen szomorú. Az ajándék gondolata sokkal értékesebb volt, mint hogy mi az.

– Nyomás! – nógatott Josh egyre türelmetlenebbül. – Nem voltam benne biztos, hogy mit szeretnél, de… ó, izé… – Letépte a csomagolópapírt. – Boldog szülinapot!

Igen, ha esetleg még nem jöttél volna rá, baromira nem volt szülinapom.

Egyszerre nehéznek és idegennek éreztem a meglepetést. „Általában nem 365 napig tart kiérdemelni egy születésnapi ajándékot?” – gondoltam. Úgy értem, tudom, hogy buborékban élek, de abban eléggé biztos vagyok, hogy ez a szokásos eljárás.

– Fogadok, hogy azt hitted, elfelejtettem! – ugratott, majd kaptam egy csontropogtató ölelést.

– Ó, izé...aha – dadogtam. – DeeDee segített kiválasztani.

Levette a doboz tetejét és előhúzta a leggyönyörűbb pár ezüst fülbevalót, amit valaha láttam. (Jegyzet magamnak: Lyukasztasd ki a füled!)

– Úgy gondoltam, illene a nyakláncodhoz. Tudod, ahhoz az ezüst kereszteshez.

– Aha – hebegtem – tudom, melyik.

A fülbevalók csillogtak az éjszakában, én csak néztem őket, megbabonázva, miközben arra gondoltam, hogy soha lánynak még nem volt kedvesebb barátja. És soha lány még nem érdemelte meg őt kevésbé.

Egyszer csak mintha kívülről láttam volna magam. „Ki ez a lány?” – töprengtem. Hát nem tudja, milyen mázlista? Nem veszi észre, hogy nagyon szép fülbevalója van, ami illik a láncához, és egy olyan fiúja, aki ilyesmire is gondol?

Ki ez a lány, hogy a kvantumfizika, a kémia vagy az NSA-kódok miatt aggódik? Nem tudja, hogy ez az élet azon ritka pillanatainak egyike, amikor minden szép, jó és csodálatos?

Nem tudja, hogy ezek a pillanatok mindig véget érnek?