A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Ally Carter: I'd Teli You I Love You, But Then I'd Have to Kill
You Hyperion Paperbacks, New York, 2007
Fordította:
STIER ÁGNES
Szerkesztette:
BUJDOSÓ HAJNALKA
Kiadványmenedzser:
KELLY KATA
Tördelés:
GOSLER LENKE
Korrektor:
FÜZESI ISTVÁN
ISBN 978 963 9943 79 7
© Ally Carter, 2007
©Hungarian edition, Kelly Kiadó
©Hungarian translation Stier Ágnes
Kiadja a Kelly Kft.
1161 Budapest, Baross utca 158. Tel: 06 30 948 1080
Felelős kiadó: Kelly Juli
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 101231
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Első fejezet
Azt hiszem, sok tinilány érzi magát olykor láthatatlannak, úgy, mintha eltűnt volna. Hát én is. Cammie, a Kaméleon. Bár én szerencsésebb vagyok az átlagnál, mert az én sulimban ez menőnek számit. Kémsuliba járok.
Hivatalosan a Kivételes Ifjú Hölgyek Gallagher Akadémiája zsenik – nem kémek – számára fenntartott iskola, ahol a különleges képzés miatt bármilyen karriert elérhetünk. De amikor egy iskola ezt állítja, miközben emelt szintű titkos kódolást és tizennégy különböző nyelvet tanít, az olyan, mintha a nagy dohánygyárak arra figyelmeztetnék a gyerekeket, hogy ne dohányozzanak. Minden Gallagher lány tudja, hogy ez képmutatás. Még anya is csak a szemét forgatja, de nem javít ki, amikor kémsulinak hívom, pedig ő az igazgató. Persze ő is visszavonult CIA-alkalmazott, és az ő ötlete volt, hogy megírjam az első Titkos műveleti jelentésemet arról, mi történt az előző félévben. Mindig azt mondja nekünk, hogy a kém életében nem a veszély a legrosszabb, hanem a papírmunka. Elvégre, amikor Isztambulból hazafelé repülsz egy nukleáris robbanófejjel a kalapdobozodban, az utolsó dolog, amire vágysz, hogy jelentést írogass. Szóval, ezért írom most ezt. Gyakorlásként.
Aki hozzáfér a legtitkosabb információkhoz, az valószínűleg mindent tud rólunk, Gallagher lányokról, hisz már több mint száz éve létezünk. (Az iskola, nem én – én csak a jövő hónapban leszek 16). Ha nem, akkor azt gondolhatja, hogy mi is csak afféle városi kémmítosz vagyunk, mint a jetpackek vagy a láthatatlanná tévő öltönyök. A borostyánnal benőtt falak előtt haladva, a hatalmas kastélyt és az ápolt pázsitot látva a Kivételes Ifjú Hölgyek Gallagher Akadémiája csupán sznob, szigorúan zárt bentlakásos iskolának tűnik gazdag családok unatkozó lányainak.
Őszintén szólva részünkről ez így rendben is van. Ezért nem lepett meg senkit a városban, vagyis a virginiai Roseville-ben a soksok limuzin, amely tavaly szeptemberben az osztálytársaimat hozta vissza a suliba. Én egy harmadik emeleti ablakülésből figyeltem, ahogy a zöld lombtakaró mögött feltűntek a kocsik, és befordultak a toronymagas kovácsoltvas kapun. A majd egy kilométer hosszú bekötőút a dombok között kanyargott, és olyan ártatlannak tűnt, mint Dorothy sárga köves útja. Azt senki sem sejthette, hogy keréknyomot olvasó lézersugárral és robbanószert kereső szenzorokkal szerelték fel, egy szakasza felnyitható, és egy egész teherautó elsüllyeszthető benne. (Ha azt hiszed, hogy ez veszélyes, akkor ne kérd, hogy a tóról is meséljek!)
A térdem köré fontam a karom, és kibámultam az ablakon. Az aprócska kuckót piros bársonyfüggönyök rejtették el, engem pedig átjárt valami különös békés érzés, mert tudtam, hogy húsz percen belül a termeket elönti a tömeg, harsogni fog a zene, én pedig egy szem gyerekből a száz testvér egyikévé változom majd. Ezért csak élveztem a csendet, amíg tartott. Aztán, ahogy sejtettem, hangos robbanás hallatszott, és égett haj szaga szivárgott fel a második emeleti Történelem Terméből, amit hamarosan Buckingham tanárnő összetéveszthetetlen kiáltása követett.
– Lányok! Mondtam, hogy ahhoz ne nyúljanak!
A szag még förtelmesebb lett, és az egyik hetedikes még mindig éghetett, mert Buckingham ezt üvöltötte:
– Maradjon nyugton! Azt mondtam, maradjon nyugton! Aztán a tanárnő elmormogott néhány francia szitokszót, amit a hetedikesek még valószínűleg három félévig nem értenek meg, nekem meg eszembe jutott, hogy minden évben, amikor körbevezetik a gólyákat, valaki közülük mindig játssza az agyát, és menőzve megfogja Gillian Gallagher kardját. Azt, amivel megölte azt a palit, aki meg akarta ölni Ábrahám Lincolnt. Az első palit, igen. Azt, akiről sose hallottál.
Amit az újoncoknak nem mondanak el a sulitúrán, az az, hogy Gilly kardja elég elektromossággal van feltöltve ahhoz… hát hogy… felgyújtsa a hajad.
Egyszerűen imádom a sulikezdést.
* * *
Azt hiszem, a szobánkat régen padlásnak használhatták. Ott a hűvös padlástető, a fura formájú ablakok és a sok kis zegzug, ahol az ember a hátát falnak vetve ücsöröghet és hallgathatja a dübörgő lábak és a rikoltozó üdvözlések zaját. Ez valószínűleg tök normális a kollégiumokban a nyári szünet utáni első napon. (De az valószínűleg nem tök normális, hogy ez portugálul vagy fársziul történik.) Odakint a hallban Kim Lee a Szingapúrban töltött nyaráról mesélt, Tina Walters pedig kijelentette:
– Kairó szuper király. Johannesburg nem annyira. Anya is pont ezt mondta, amikor arról panaszkodtam, hogy Tinát a szülei Afrikába viszik a nyáron, nekem pedig apa szüleit kell meglátogatnom a nebraskai farmjukon. Ez az élmény sosem segít majd kijutni egy ellenséges kihallgatásról vagy hatástalanítani egy rohadt bombát, abban egész biztos vagyok.
– Hé, hol van Cammie? – kérdezte Tina, de én nem akartam elhagyni a szobámat addig, míg ki nem találok egy olyan halas sztorit, ami felér az osztálytársaim nemzetközi hőstetteivel, akiknek a szülei hetven százalékban jelenlegi vagy volt kormányalkalmazottak, vagyis kémek. Még Courtney Bauer is Párizsban töltött egy hetet, pedig az ő szülei mindketten szemészek. Szóval, beláthatod, mért nem voltam különösen lelkes attól, hogy bevalljam, három hónapig dekkoltam Észak-Amerika kellős közepén, és halat pucoltam.
Aztán végül úgy döntöttem, elmesélem, hogy olyan hétköznapi háztartási eszközökkel kísérleteztem, amiket halálos fegyverekként lehet használni, és véletlenül lefejeztem egy madárijesztőt. (Ki gondolta volna, hogy a kötőtűk ekkora kárt tudnak okozni?) Ekkor meghallottam a falnak ütköző poggyász zaját, és egy lágy, délies akcentust:
– Oh, Cammie… gyere elő, gyere elő, bárhol is vagy!
Kilestem a sarkon és láttam, ahogy Liz az ajtónyílásban ácsorog, és Miss Alabamát játszva pózol, de jobban hasonlít egy papucsot és caprinadrágot viselő fogpiszkálóra. Egy lángvörös fogpiszkálóra.
Mosolyogva kérdezte:
– Hiányoztam?
Igen, nagyon hiányzott, de baromira féltem attól, hogy megöleljem.
– Veled meg mi történt?
Liz szemforgatva egyszerűen csak ennyit mondott:
– Medence mellett ne aludj el Alabamában!
Úgy mondta, mintha ezt neki is jobban kellett volna tudnia, ami igaz is. Úgy értem, mi gyakorlatilag mind zsenik vagyunk, meg minden, de kilencévesen Liz volt az, aki a valaha volt legmagasabb pontszámot érte el a harmadikosok szintfelmérőjén. A kormány nyomon követi az ilyesmit, így a hetedik osztály előtti nyáron Liz szüleit sötétöltönyös alakok látogatták meg, és három hónappal később Liz Gallagher lány lett. Csak nem az a „puszta-kézzelmegölök-valakit” fajta. Ha valaha is küldetésen leszek, azt akarom, hogy Bex mellettem legyen, Liz pedig messze-messze kábé egy tucat számítógép és egy sakktábla társaságában. Nem tehetek róla, ez megint eszembe jutott, amikor Liz megpróbálta feldobni a bőröndjét az ágyra, de eltévesztette, így az nekicsapódott egy könyvespolcnak, ledöntötte a hangfalamat, és szétlapította azt a méretarányos DNS-másolatot, amit papírból eszkábáltam még nyolcadikban. – Hopszi-maxi! – kiáltott Liz, és a szájába gyömöszölte a kezét.
Persze tud ő mindenféle csajos szavakat tizennégy különböző nyelven, de amikor kisebbfajta katasztrófával kerül szembe, Liz azt mondja: hopszi-maxi. Ekkor már nem érdekelt, mennyire volt leégve, muszáj volt megölelnem a barátnőmet.
Pontban hat harminckor ott voltunk egyenruhában, kezünket végigcsúsztattuk a sima mahagóni korláton, és lementünk az előcsarnok folyosójáig elegánsan kanyargó lépcsőn.
Mindenki nevetett (kiderült, hogy a kötőtűs sztorim nagy siker), de Liz és én továbbra is az előcsarnok ajtajára meredtünk.
– Talán gond volt a géppel? – suttogta Liz. – Vagy a vámmal? Vagy… biztos csak késik.
Bólintottam, de továbbra is az előteret pásztáztam, mintha csak varázsütésre Bex beszáguldhatna az ajtókon. De azok zárva maradtak, és Liz hangja elvékonyodott, amikor megkérdezte:
– Te hallottál róla? Én nem. Mért nem hallottunk róla?
Hát, az igazat megvallva én akkor lepődtem volna meg, ha hallunk róla. Amikor Bex elmondta, hogy az anyukája és az apukája is szabadságot vesz ki, hogy vele töltsék a nyarat, tudtam, hogy nem fogunk lázasan levelezgetni. Liz persze teljesen más magyarázatot talált.
– Te jó ég, mi van, ha kicsapták? – hangjában egyre gyűlt az aggodalom. – Kicsapták? – Miért tették volna?
– Hát… – kerülgette Liz a nyilvánvalót – Bex mindig is szabadon értelmezte a szabályokat. – Vállat vont, nekem pedig sajnos egyet kellett értenem vele. – Különben meg miért késne? Egy Gallagher lány sosem késik. Cammie, te tudsz valamit, ugye? Neked tudnod kell valamit.
Ilyenkor, mint például most, nem nagy móka, ha az igazgatónő lánya vagy, mert A) baromira idegesítő, hogy azt hiszik, belsős vagyok, pedig nem is, B) mindig azt hiszik, hogy együttműködöm a tanári karral, ami meg aztán tényleg nem igaz. Persze, vasárnap esténként külön vacsorázom az anyámmal, és néha egyedül hagy az irodájában öt másodpercig, de ennyi. Amikor suli idő van, én is csak egy vagyok a Gallagher lányok közül (kivéve, ha az a lány vagyok, akire igaz a fent említett A és B pont).
Újra lenéztem a bejáratai ajtóra, aztán Lizhez fordultam.
– Fogadok, hogy csak késik – mondtam, és közben azon imádkoztam, legyenek vacsora közben villámkérdések. (Semmi sem vonja el gyorsabban Liz figyelmét, mint a villámkérdések.)
Ahogy közeledtünk a nagyterem hatalmas, nyitott ajtajához, ahol állítólag Gilly Gallagher megmérgezett egy embert az első bálozása közben, önkéntelenül felpillantottam az elektromos kijelzőre, ahol az állt:,ANGOL AMERIKAI”. Pedig tudtam, hogy a visszatérési vacsorán mindig a saját nyelvünkön és nyelvjárásunkban beszélünk. Bíztam benne, hogy az ebéd közben még legalább egy hétig nem fogunk „KÍNAI MANDARIN”-t használni.
Leültünk a szokásos asztalunkhoz a nagyteremben, és végre otthon éreztem magam. Persze, igazából már három hete visszajöttem, de a tanárokon és a gólyákon kívül nem volt más társaságom.
Csak az rosszabb annál, hogy te vagy az egyetlen felsőbb éves egy hetedikesekkel teli kastélyban, ha a tanári társalgóban lógsz, és azt figyeled, ahogy az ókorinyelvek-tanárod a világ első számú titkoskódolás-szakértőjének csöpögtet a fülébe, miközben az esküdözik, hogy soha többé nem búvárkodik. (Áá, elképzelni Mr. Moskowitzot nedves ruhában! Borzadály!)
Mivel egy lány csak a Kémkedés ma régebbi számait olvashatja, a félév előtti napokat általában a kastélyban bóklászva töltöttem, legalább százéves rejtett szakaszokat és titkos folyosókat fedeztem fel, amik kábé azóta nem is voltak rendesen kitakarítva. Többször próbáltam kicsit anyával lenni, de ő szuper elfoglalt és teljesen szétszórt volt. Most, hogy ez eszembe jutott, elgondolkodtam Bex titokzatos távolmaradásán, és hirtelen aggódni kezdtem, hogy Liz talán mégiscsak beletrafált. Aztán Anna Fettermann odafurakodott Liz mellé a padra, és ezt kérdezte:
– Láttátok? Megnéztétek?
Anna egy kék papírdarabot tartott a kezében, ami azonnal feloldódik, ha a szádba veszed. (Még ha vattacukor ízűnek is látszik, ez nem igaz. Higgy nekem! Nem tudom, miért mindig párapapírra írják az órarendünket. Talán, hogy így hozzászokjunk a rossz ízekhez, és aztán jöhet a jutalom, a mentolos csoki ízű változat.) Anna nem a párapapír ízén törte a fejét, amikor így üvöltött:
– Van Titkos Műveletek óránk!
Teljesen betojt, nekem meg eszembe jutott, hogy talán ő az egyetlen Gallagher lány, akit Liz le tudna győzni ökölharcban. Barátnőmre néztem, és még ő is forgatta a szemét Anna hisztijétől. Végül is, mindenki tudja, hogy először másodikosként van közünk olyasmihez, ami akár kicsit is hasonlít a valódi terepmunkához. Ez az első bepillantásunk az igazi kém cuccba, de úgy látszik, Anna elfelejtette, hogy maga az óra, sajnos, sétagalopp.
– Biztos vagyok benne, hogy megoldjuk – csillapította Liz, rápillantva a papírra Anna törékeny kezében. – Buckingham horrortörténeteket mesél majd arról, amit a második világháborúban látott, meg diákat mutogat, emlékszel? Mióta eltörte a csípőjét…
– Buckingham elment! – magyarázta Anna, és ez felkeltette a figyelmemet.
Tuti, hogy egy vagy két másodpercig bámultam rá, mielőtt megszólaltam.
– Buckingham tanárnő még itt van, Anna. – Azt nem tettem hozzá, hogy a fél délelőttöt azzal töltöttem, hogy Onyx-ot, a macskáját csalogattam le a tanári könyvtár legfelső polcának tetejéről. – Ez biztos csak valami év eleji pletyka.
Ilyenekből mindig akad egy csomó; az egyik lányt elrabolták a terroristák, egy tanár száz lepedőt nyert a Szerencsekeréken. (Most, hogy belegondolok, ez igaz is volt.)
– Nem – vágta rá – nem értitek. Buckingham valami félnyugdíjban van. Végigcsinálja az újoncok bevezetését meg beszoktatását, de ennyi. Többé már nem tanít.
A fejünk azonnal elfordult, és megszámoltuk a székeket a tanári asztalnál. Az biztos, hogy volt egy plusz. – De akkor ki tanítja a TitMüv-et? – kérdeztem.
Ekkor hangos moraj hullámzott végig a hatalmas termen; anya besétált a hátsó ajtón keresztül, nyomában a szokásos gyanúsítottakkal. Azzal a húsz tanárral, akiket három éve figyelek, akiktől három éve tanulok. Húsz tanár. Huszonegy szék. Tudom, hogy én vagyok a zseni, de számolni te is tudsz.
Liz, Anna és én mind egymásra néztünk, aztán vissza a tanári asztalra, és végigfutottunk az arcokon, próbáltuk megérteni a plusz szék okát.
Volt egy új arc, de erre számítottunk is, hisz Smith tanár úr a nyári vakációról mindig teljesen új külsővel tér vissza – szó szerint. Nagyobb lett az orra, a füle még feltűnőbb, és apró anyajegy került a bal halántékára, elváltoztatva ezzel – állítása szerint – három földrész legkeresettebb arcát. A pletykák szerint a Közel-Keleten fegyverkereskedők vadásznak rá, Kelet-Európában ex-KGB- bérgyilkosok, valahol Brazíliában pedig egy zabos exfeleség. Persze, ezek a tapasztalatok nagyszerű a Világ Országai (VO) tanárrá tették, de a legjobb, amit Smith tanár úr hozzátett a Gallagher Akadémiához, az a várakozás és találgatás minden évben, hogy vajon milyen arcot ölt fel, hogy élvezze a nyári szünetét. Nőként még nem jött vissza, de ez talán csak idő kérdése.
A tanárok elfoglalták helyeiket, de az a szék üres maradt még akkor is, amikor anyám leült az emelvényen a hosszú főasztal közepén.
– Gallagher Akadémia hölgyei, kik jönnek közénk? – kérdezte. Ekkor az összes lány az összes asztalnál (még a gólyák is) felállt és egyszerre ezt mondta:
– Mi vagyunk Gillian nővérei.
– Miért jöttek ide? – folytatta anya.
– Hogy megtanuljuk, amit ő tudott. Hogy tiszteljük a kardját. És megtartsuk a titkait.
– Miért munkálkodnak?
– Az igazságért és a fényért.
– Meddig küzdenek majd?
– Életünk minden napján – fejeztük be, és egy kicsit úgy éreztem magam, mint nagyi egyik szappanoperájának szereplője.
Mi leültünk, anya pedig állva maradt.
– Isten hozott minden diákot! – mondta ragyogó mosollyal. – Csodás évünk lesz itt a Gallagher Akadémián! Legújabb tagjainkat – itt a hetedikesek asztalához fordult, akik szinte remegtek határozott pillantásától – szívből üdvözlöm. Fiatal életük legtöbb kihívással teli éve előtt állnak. Nyugodjanak meg, nem állítanánk magukat ezek elé, ha nem lennének készek rá. Visszatérő diákjaink számára ez az év sok változást tartogat – kollégáira pillantott, és úgy tűnt, gondolkodik valamin, mielőtt visszafordult volna hozzánk. – Eljött az idő, amikor… – mielőtt még befejezhette volna, kivágódott az ajtó, és arra, amit láttam, még három év kémiskolában eltöltött gyakorlat sem készített fel.
Mielőtt folytatom, talán jobb, ha emlékeztetlek rá, hogy
LÁNYISKOLÁBA JÁROK, ahol mindenki lány, mindig, pár fülcsepphasználó, plasztikáztató hímnemű tanárral az arányok kedvéért.
Amint megfordultunk, olyan férfi sétált be közénk, aki mellett James Bond elbizonytalanodott, Indiana Jones pedig anyuci kisfiának tűnt volna, ahogy bőrdzsekiben és kétnapos borostával odasétált, ahol anya állt, és – horrorok horrora – rákacsintott. – Bocsánat, késtem – mondta, és becsusszant az üres székbe.
A jelenléte annyira váratlan volt, olyan szürreális, hogy észre se vettem, amikor Bex bepréselte magát a padba Liz és
Anna közé. Csak némi fáziskéséssel láttam meg és jutott eszembe, hogy öt másodperccel ezelőtt még BE{1} volt. –Valami gond van, hölgyeim? – kérdezte.
– Hol voltál? – követelt választ Liz.
– Felejtsd el! – vágott közbe Anna. – Ő kicsoda?
De Bex született kém volt. Csak felhúzta az egyik szemöldökét, és ennyit mondott:
– Majd meglátjátok.