Tizennyolcadik fejezet

Pró és kontra a világ legcukibb/legkedvesebb/legédesebb fiújának kapcsolatáról egy zseni/kiképzés alatt álló kém/ barátnővel:

PRÓ: Képes vagy elmondani a fiúnak, hogy érzed magad, tizennégy különböző nyelven.

KONTRA: A srác nem érti egyik nyelvet se (kivéve az angolt, de még akkor is a különleges, gyakran lefordíthatatlan „fiú” dialektusban beszél).

PRÓ: Ha a srácnak gondja van a kémiával, találkozhatsz vele a könyvtárban, és együtt tanulhattok.

KONTRA: Nem segíthetsz túl sokat, mert kicsit nehéz elmagyarázni, hogy miért PhD-szintű kémiád van másodikban.

PRÓ: Meglátni a barátod arcát, amikor meglep valamilyen macskajátékkal, és azt kérdezi:

– Szerinted Susie-nak tetszeni fog?

KONTRA: Tudni, hogy Susie nem létezik, és ezt sose mondhatod el neki.

 Három héttel később ültem a Nagyteremben, hallgattam az osztálytársaimat arról, hogy ki mire használja a szombat estét: utolérik magukat a filmek terén (vagy a házi feladatokban… de leginkább a filmekben), amikor bejött Liz, és olyan erővel zúdított vagy egy tucat könyvet az asztalra, hogy a villám leugrott a tányérról.

– Készen állsz? – a hangja tele volt vidámsággal. – Van itt egy kis Chang, egy kis Mulvaney, rengeteg Stredensky, egy kis…

– Liz! – vágtam közbe, és tényleg utáltam, ami ezután jön. – Jaj, Liz, azt hittem, tudod… Terveim vannak…

– Joshsal – fejezte be helyettem. Felvette a Mayan-féle kézikönyv a molekuláris regenerálódásról egy példányát, ami leesett a földre, és a kupac tetejére rakta. – Ez szerdára kell, Cam. – Tudom. – Harminc százalékban számít bele a félévi jegybe.

– Tudom, dolgozni fogok rajta… – csak azt nem tudtam, mikor.

Nem gondoltam rá, mióta dr. Fibs három héttel ezelőtt feladta, a Joshsal való első randink utáni első hétfőn. Azóta egy nap, egy ruha, egy randi rendszerben éltem az életem.

A Nagyterem lassan kiürült, mert néhányan desszertért mentek, míg mások fölfelé vagy kifelé indultak. Ránéztem az órámra, és felálltam.

– Figyi, Josh tervezett valamit, oké? Meglepetésről beszélt és… azt hiszem, valami nagy dolog. Minden rendben lesz. Majd holnap megcsinálom.

Ezt mondtam tegnap is.

De Liz nem emlékeztetett erre. Csak bólintott, és miközben a teremből a könyvtár felé robogtam, azt kérte, hogy vigyázzak magamra. A könyvtárban, ha megnyomod a D-F polcot, miközben kiveszel egy példányt Downing Ókori fegyverek újkori felhasználása című könyvéből, akkor besurranhatsz a második kedvenc folyosómra.

Igen, kivéve, ha Mr. Solomon is ott van.

– Jó napot, Miss Morgan! – köszönt, megállítva útközben. Biztos voltam benne, hogy nem tud egyik titkos folyosóról sem. Pláne erről, mert nekem is két teljes évembe telt megtalálni. Mégis totál kiakadtam, hogy ott áll.

– És mit tervez ezen a szép estén? – Mindkét kezét a zsebébe süllyesztve előredőlt. – Egy izgalmas randit?

Biztos vagyok benne, hogy ez alfahím-humorra volt kísérlet, de ez sem tartott vissza, hogy hahahahahaha-szerű hangot hallassak. Igen, tudom. Na, mennyire vagyok titkos?

– Ó, én csak… izé…

– Szia, kölyök! – hallottam a hátam mögött. – Engem keresel?

Talán a könyvtár a kedvenc helyem a kastélyban. Hatalmas kőkandalló áll a kétemeletes körkörös tér közepén, tele van tanulóasztalokkal és kényelmes székekkel. Odafentről, egy második emeleti erkélyről mindent be lehet látni. Ott állt anya.

Verseskönyvvel a kezében indult lefelé a lépcsőn, én meg úgy éreztem, ő a leggyönyörűbb lény a Földön. A földszintre érve átölelt.

– Épp meg akartalak keresni.

– Á, tényleg?

Eszembe jutott, hogy Joe Solomon is ott áll, és minket néz.

– Hát, akkor – indult az ajtó felé –, magukra hagyom önöket, lányok.

Oké, nem biztos, de szerintem anya ki tudná ütni Joe Solomont, és amint meghallottam, hogy „lánynak” hívta, biztosra vettem, hogy ezt mindjárt be is bizonyítja. De anya nem mondott semmit. Nem szorította a pasi karját a háta mögé, nem ugrott a levegőbe és vágott az arcába a magas sarkú csizmájával. (Ezt a mozdulatot tökélyre akarom fejleszteni majd egyszer, amint kölcsönkapom a csizmát.) Á, nem, csak rámosolygott. Kösz, innen átveszem! mosollyal. Rosszul voltam. Magával húzott a folyosóra és a kápolna felé terelt. A villák és tányérok csikorgása meg a vacsora zsivaja

(fársziul) mögöttem maradt, ahogy elhaladtunk a Nagyterem előtt. Átfűzte a karját a karomon, és így szólt:

– Azon gondolkodtam, nincs-e kedved valamihez ma este. Oké, tudom, hogy rengeteg nyelvet ismerek, meg minden, de őszintén nem értettem, mit kérdez az anyám. Fura volt. Nem „náci tengeralattjáró van a tóban”- fura, de „valaki túl sok tévét nézett”- fura. – Vagy nem – mondta gyorsan a meglepett arckifejezésem látva. – Csak arra gondoltam, hogy talán lenne kedved bemenni a városba vagy ilyesmi.

Hát, tényleg be akartam menni a városba. Csak nem vele. Igazából már rajtam volt a rúzs és egy másik ruhát elrejtettem az alagútban. Josh annyira izgatottan kérdezte:

– Akkor jössz szombat este, ugye? Nincs programod a szüleiddel, igaz?

Nemet mondtam, erre az anyám most épp erre kér. Belenéztem a szemébe, a gyönyörű szemébe, ami látott borzalmakat és csodákat, és mindent a kettő közt, és végül azt mondtam:

– Elég fáradt vagyok. 

Gyakorlatilag nem hazugság.

– Akkor valami nyugisat – mondta erre, egy szuperkém állhatatosságával. – Talán egy mozi?

– Én… – Szörnyű alak vagyok. – Én… Tudod, nekem mennem kell… Ekkor megszólalt mögöttem egy hang. – Cammie megígérte, hogy segít a szerves kémia háziban. Megfordultam, Macey McHenryt láttam felénk sétálni. Az arca kifejezéstelen, a hangja nem árult el semmit. Lehet, hogy le volt maradva mögöttünk a tanulásban, de hazugságban őstehetség volt (ebbe talán az is belejátszott, hogy Tina Walters esküszik rá, Macey elkötötte egy sejk jachtját a Fölközi-tengeren.) Anya Macey-re nézett, aztán vissza rám.

– Ó! – mondta, a mosolya kicsit erőltetett, a hangja pedig picit szomorú volt, ahogy elhalkult, megsimogatta a karom.

– Oké. Csak ma nem akartalak egyedül hagyni. Egyedül? Mikor vagyok én egyáltalán egyedül? Kábé száz lánnyal élek együtt egy kastélyban, kivéve, amikor a titkos szobámban vagy az egyik ablakülésben ücsörgök, vagy a V&T csűr padlásán vagy… Oké, néha tényleg egyedül vagyok.

Macey elsétált, anya őt figyelte.

– Tudom, hogy nem volt könnyű… vele. De büszke vagyok rád, kölyök!

Megint megölelt. Hosszú ölelés volt, mintha sokáig nem lenne ilyen újra, és én egy pillanatig azt kívántam, bár ne kellene elhúzódnom olyan hamar. Vagy akár soha. Mégis megtettem. Josh várt rám.

– Vacsora? – kérdeztem. – Holnap este?

– Naná, kölyök! – felelte anya, miközben betűrt egy rakoncátlan hajtincset a fülem mögé. Megfordultam és elindultam a folyosón. A lépéseim szerencsére hangosabbak voltak, mint a gondolataim.

Egészen addig, míg a hosszú kőfolyosóra fordulva bele nem futottam Macey-be.

A falnak dőlve, csípőre tett kézzel nézett rám.

– Nem szeretek hazudni az anyádnak – közölte. – Hazudok az enyémnek, de a tiédnek nem. Ez szívás. – Halkan, hosszan nevetett, ellökte magát a faltól és engem fürkészett.

– Remélem, megéri. – Igen – suttogtam. Megállt, mielőtt elment mellettem.

– Tényleg? Igen? Mert én nem látom, mi annyira különleges a srácban, hogy kockáztatod, hogy mindent elveszítesz miatta, amid van.

Jó kérdés. Nagyon jó kérdés, pláne, ha Macey McHenry-ként mindent megkaptál az életben, de semmiért nem kellett megdolgoznod. A baró, műanyag világát látva azt várja az ember, hogy nincs ott más, csak cukor. Ha ez az egyetlen esélyed arra, hogy egy családhoz tartozz a híres vezetékneved ellenére. Akkor ez tényleg nagyon jó kérdés.

– Ö… ö… csak… – próbálkoztam. Azt akartam mondani, hogy „édes” meg „figyelmes” vagy „vicces”. Mert ez mind tök igaz. De ehelyett azt mondtam: – Ő csak egy normális srác.

– Hah! – nyekkent Macey. – Én sok normális srácot ismerek. Ránéztem.

– Én nem.