Latin-Amerika országai nem vettek részt a II. világháborúban, ezért az történetükben nem jelentett olyan változást, mint Európáéban. Ugyanakkor a háborús konjunktúra kedvező gazdasági hatása azt a reményt keltette, hogy az egyre inkább népmozgalmi jelleget öltő belső társadalmi-politikai küzdelmek békésen megoldhatóak lesznek, s a diktátorok korszakát felválthatja a demokrácia korszaka, amit az is elősegíthet, hogy az Egyesült Államok egyre nagyobb befolyást szerzett a térségben. A Pánamerikai Unió 1945-ben elfogadott közös védelmi nyilatkozata mellett kidolgozták a gazdasági együttműködés elveit, amelyek célul tűzték ki a tőkebefektetések védelmét, az egyenlő esélyek megteremtését, s az egymás közti kapcsolatokban a vámhatárok lebontását, továbbá létrehozták az Amerika-közi Gazdasági és Szociális Tanácsot.

Az 1947. évi Rio de Janeiró-i konferencia megalkotta az Amerika-közi Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződést, amelyben megfogalmazták az amerikai kontinens államközi kapcsolatainak és közös védelmi kérdéseinek alapelveit. Az eddigiekre építve hozták létre 1948-ban a Pánamerikai Unió 9. bogotai konferenciáján az Amerikai Államok Szervezetét (AÁSZ), s a Pánamerikai Unió mint ennek főtitkársága működött a továbbiakban. Az AÁSZ 1951-ben életbe lépett alapokmánya céljának tekintette egész Amerika békéjének védelmét, a kontinens országai közti vitás kérdések békés rendezését, egymás kölcsönös védelmét, s a tagállamok gazdasági, szociális és kulturális fejlődésének előmozdítását. Az 1951-es washingtoni Amerika-közi külügyminiszteri értekezlet pedig kimondta az Amerika-közi fegyveres erők létrehozásának szükségességét.

A II. világháború után Latin-Amerika legnagyobb országai közül Mexikóban, Brazíliában és Chilében alkotmányos, demokratikus rendszerek voltak hatalmon, Argentínában pedig 1946-ban Juan Perón nyerte meg az elnökválasztást, aki egy demokráciahiányos elnöki rendszert hozott létre. A többi ország a demokrácia és a diktatúra közt ingadozott. Az utóbbi előretörését segítette, hogy a világháborús konjunktúra hatására- az Amerika-közi együttműködést támogató nyilatkozatok ellenére – teret hódított a befelé forduló, protekcionista gazdaságfejlesztési politika. Ennek sikertelenségét követően felértékelődött az ENSZ által 1948-ban latin-amerikai kezdeményezésre létrehozott Latin-amerikai Gazdasági Bizottság, mely nemzetközileg elismert eredményekkel büszkélkedő tudományos műhellyé vált. Az általa kidolgozott javaslatokat a későbbiek során egyre több latin-amerikai ország építette be politikájába.

 

 

8.5.6. Afrika

 

A II. világháború – Latin-Amerikától eltérően – jelentős hatással volt Afrikára, mert a hadviselő Belgium, Franciaország és Nagy-Britannia gyarmatainak fokozott támogatására kényszerült, cserébe reformokat helyezve kilátásba. Ráadásul egyes partvidéki országok stratégiai szerepre is szert tettek, ami megerősítette az afrikaiak önállósodási törekvéseit. A függetlenség kivívása a világháború után a legtöbb afrikai gyarmat fő törekvésévé vált. Mindezt elősegítette az egymással szemben álló két világhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió antikolonialista politikája. A döntő többségében gyarmat Afrika tehát a gyarmati rendszer felbomlásának központi színterévé vált. Elsőként az észak-afrikai arab országok vívták ki függetlenségüket, az 1922-ben függetlenné vált Egyiptom után Líbia 1951-ben, Tunézia és Marokkó pedig 1956-ban. A francia gyarmatok függetlenné válása csak 1958 után gyorsult fel.

Fekete Afrika – a Dél-afrikai Köztársaságot kivéve – a világ legfejletlenebb térsége volt. A gyarmatok lakosságának jelentős része még törzsi viszonyok között élt, így a függetlenné válás idején nemcsak az ipari-gazdasági, hanem a társadalmi civilizáció hiánya is gondot okozott. Mivel a függetlenné vált gyarmatok polgárainak többsége nem tudott élni szavazati jogával, így sok esetben az adott ország sorsát egy maroknyi csoport döntötte el. Itt mutatkozott meg igazán, hogy a gyarmattartó hatalmaknak nem volt dekolonizációs politikájuk, s ha megfogalmaztak is ilyen elveket, azokat a gyakorlatban nem alkalmazták, tehát a legtöbb dolog a véletlenen múlt. Mindez közrejátszott abban is, hogy a Szovjetunió a volt gyarmati országok egyetlen igaz barátjának szerepében jelenhetett meg, azt ígérve ráadásul, hogy az ő tanácsait követve a "gyarmatosítók előidézte" fejletlenség állapotából egyszerre a szocializmus fejlett viszonyai közé kerülhetnek.

 

 

8.5.7. A kelet-berlini felkeléstől a magyar forradalomig (1953-1956)

 

Sztálin halála kül- és belpolitikai változások kezdetét jelentette. A halott diktátor egy barbár módszerekkel egybekényszerített, hatalmas katonai erővel rendelkező birodalmat hagyott hátra, amelyet súlyos belső bajok gyötörtek. A politikai örökösöknek- akik Sztálin feltétlen kiszolgálóiként és az ő kegyéből emelkedhettek magas tisztségeikbe – szembe kellett nézniük azzal, hogy számukra a múlt legalább akkora gondot okoz, mint a jövő. A Berija belügyminiszter és Nyikita Hruscsov központi bizottsági titkár közt folyó több hónapos utódlási küzdelemből Hruscsov került ki győztesen, miután 1953 júliusában sikerült Beriját letartóztattatnia, majd kivégeztetnie. Így az 1953 szeptemberében a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkárává választott Hruscsov lett az új moszkvai politika irányítója.

Sztálin örököseinek- a Szovjetunió gondjai mellett- szembe kellett nézniük a csatlós országokban felgyülemlett súlyos elégedetlenséggel is. Erre figyelmeztetett elsőként az 1953. június 17-én kezdődött kelet-berlini felkelés, mely azt követően tört ki, hogy a keletnémet vezetők – szovjet figyelmeztetés ellenére – május végén 10 százalékos normaemelést jelentettek be. Június 11-én ugyan kilátásba helyezték a munkásság életkörülményeinek javítását, az áremelések visszavonását, a szakszervezet egyik vezetője azonban június 16-án kiállt a normaemelések mellett. Erre sztrájkok kezdődtek a fővárosban, amelyek átterjedtek a közép-németországi és szászországi iparvidékekre is. Az ország 270 helységében követeltek a tüntetők jobb ellátást, demokratikus szabadságjogokat s a német egység helyreállítását. A szabad választást és a kommunista kormány lemondását követelő kelet-berlini tüntetőkre rátámadtak a rendőrök, majd a szovjet városparancsnokság által bevetett páncélosok, s több száz halott árán elfojtották a felkelést. A megtorlás során – parancsmegtagadás vádjával – halálra ítéltek 52 rendőrt és sokakat a több mint 1300 perbe fogott résztvevő közül.

A kommunisták irányította Kelet-Németországot a szovjetek először jóvátétel címén kifosztották, majd rákényszerítették a szocialista tervgazdálkodást. Így egyre szembeötlőbbé vált a keletnémet nyomor és a kezdődő nyugatnémet gazdasági fellendülés közti különbség. A felkelés hatására a szovjet vezetés bejelentette, hogy 1954-től elengedi az NDK 2,5 milliárd dolláros tartozását, és visszaad az országnak 33 ipari üzemet, valamint csökkenti a megszálló csapatok ellátási költségeit.

A Sztálin utolsó éveiben a Nyugattal egyértelműen szemben álló Szovjetunió 1953-ban változtatott külpolitikáján. Ennek következtében sikerült megkötni 1953 nyarán a koreai fegyverszünetet, majd a szovjet vezetés értesítette a nyugati hatalmakat, hogy kész tárgyalásokat folytatni a nemzetközi feszültség enyhítéséről. Ezután ültek össze a négy nagyhatalom külügyminiszterei az 1954. január 25-én kezdődő kelet-berlini tanácskozásra, ami már önmagában is jelentős esemény volt. A felek azonban nem tudtak szót érteni sem Kína elismertetésének, sem Németország jövőjének, de még az osztrák békeszerződésnek a kérdésben sem. Csupán abban állapodtak meg, hogy 1954 áprilisában Genfben tanácskozást tartanak Kelet-Ázsia kérdéseiről – ennek eredményeként jöhetett létre a már említett Vietnammal kapcsolatos megállapodás. Ugyanakkor Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok, valamint Ausztrália, Új-Zéland, Fülöp-szigetek, Pakisztán és Thaiföld 1954 szeptemberében létrehozták a Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezetét, a SEATO-t, amely Kambodzsát, Laoszt és Dél-Vietnamot is a védelme alatt álló országnak nyilvánította. Ezt követte 1955 februárjában az Irak és Törökország alkotta Bagdadi Paktum létrehozása, melyhez az év végén Nagy-Britannia, Irán és Pakisztán is csatlakozott, majd Irak 1959-es kilépése után a többi tagország a Központi Szerződés Szervezete (CENTO) néven folytatta védelmi együttműködését.

1955 januárjában a Szovjetunió megszűntnek nyilvánította a hadiállapotot Németországgal, majd javasolta az NSZK-nak, hogy kezdjenek tárgyalásokat a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok létesítéséről. Május 5-én viszont a három nyugati nagyhatalom mondta ki a nyugat-németországi megszállási rendszer eltörlését, s május 9-én az NSZK csatlakozott a NATO-hoz. Ezt a Szovjetunió – a fentebb említett védelmi szervezetek létrehozásával együtt – a Nyugat háborús fenyegetéseként értékelte, s tiltakozásul felbontotta a Nagy-Britanniával 1942-ben és a Franciaországgal 1944-ben kötött barátsági szerződéseket, majd 1955. május 14-én Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és Románia részvételével létrehozta az általa irányított Varsói Szerződés nevű katonai tömböt. (Az NDK 1956-ban csatlakozott.) Az aláíró országok kötelezték magukat, hogy kölcsönös katonai segítséget nyújtanak egymásnak, haderőiket közös parancsnokság alá helyezik, amelynek élén szovjet főparancsnok áll. Mindennek következtében a bel- és gazdaságpolitikát ismét a hadsereg érdekeinek rendelték alá.

Az osztrák államszerződés megkötése része volt annak a szovjet elképzelésnek, hogy Ausztria és Németország a semlegesség vállalása fejében helyreállíthatja teljes szuverenitását. A szovjet kezdeményezésre indult tárgyalások a nyugatnémet nem és kelet-nyugati szembenállás felerősödése idején is folytatódtak. 1955. május 15-én a négy nagyhatalom megállapodott az addig megszállásuk alatt álló Ausztria függetlenségének helyreállításában. Kivonták megszálló csapataikat az országból, elengedték annak további jóvátételét, s az osztrák hadifoglyok hazatérhettek a Szovjetunióból. Továbbra is fennmaradt azonban az anschluss tilalma, s Ausztria katonai semlegességre kötelezte magát.

A Hruscsov-féle vezetés a nemzetközi kommunista mozgalom szempontjából is károsnak ítélte a szovjet jugoszláv ellentétet, ezért 1955 tavaszán kezdeményezte a két kommunista ország államközi kapcsolatainak rendezését, s megkezdődtek a két kommunista párt közti tárgyalások is. 1955 májusának szenzációja volt, hogy Hruscsov Titóhoz utazott, s a belgrádi repülőtéren adott nyilatkozatában alaptalanoknak nevezte a jugoszláv vezetőkkel szembeni korábbi szovjet vádakat. A látogatáskor aláírt jegyzőkönyv új mozzanata volt, hogy az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elcsépelt frázisán kívül leszögezték: "a különböző társadalmi berendezkedések és a szocializmus fejlődésének különböző formái az egyes országok népeinek belügye".

1955. július 18-án kezdődött meg Genfben a négy nagyhatalom csúcstalálkozója, amelyen Eisenhower elnök, valamint Nyikolaj Bulganyin szovjet, Edgar Faure francia és Anthony Eden brit miniszterelnök vett részt. Bár a tanácskozást – az osztrák államszerződés után – nagy várakozás előzte meg, eredményt azonban nem hozott. A francia miniszterelnök azt hangsúlyozta, hogy az újraegyesített Németország csak a NATO tagja lehet, a szovjet viszont az újra felfegyverzett NSZK-t tartotta az egyesítés legnagyobb akadályának, továbbá követelte az Európában állomásozó amerikai csapatok létszámának csökkentését. Miután a leszerelés és az európai biztonság kérdésében még részleges megállapodásra sem tudtak jutni, megbízták a külügyminisztereket, hogy a kérdések tárgyalását egy későbbi konferencián folytassák. A csúcstalálkozó fontos eseménye volt Eisenhower elnök felhívása, hogy a háborús veszély csökkentése érdekében cseréljék ki egymás katonai terveit, és valamennyi fél biztosítsa területén a levegőből történő ellenőrzés lehetőségét (nyitott égbolt). Az eredménytelenség ellenére a nemzetközi közvélemény úgy ítélte meg, hogy már egyik fél sem tartja kifizetődőnek egy újabb háború indítását.

1955 szeptemberében Moszkvába látogatott Adenauer, az NSZK kancellárja. A két ország vezetői megállapodtak a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok felvételében, s a szovjet fél ígéretet tett, hogy hazaengedi a német hadifoglyokat, azon keveseket, akik túlélték a több mint tízéves kegyetlen fogságot. 1956 októberében a Szovjetunió Japánnal is aláírta a hadiállapot megszüntetéséről és a diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló okmányt.

A szovjet külpolitika változása azzal függött össze, hogy Hruscsov és környezete – az NSZK NATO-tagsága miatti heves tiltakozásuk és első fegyverzetnövelő intézkedéseik ellenére – felismerte: a Szovjetunió erőforrásai nem elégségesek ahhoz, hogy egyidejűleg és párhuzamosan fejlesszék a hadiipart, valamint a lakosság életkörülményeinek elengedhetetlen javítása érdekében a könnyűipart és a mezőgazdaságot. A szovjet lakosság ellátása ugyanis katasztrofális volt, a Gulag-táborokban pedig lázadások törtek ki. Az ellátást csak a hadikiadások rovására lehetett javítani, ehhez pedig enyhültebb nemzetközi légkör kellett.

1956 februárjának legnagyobb politikai meglepetése a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa volt. Hruscsov- miután sikerült a neki megfelelő új vezetőséget megválasztatnia – a kongresszus utolsó napján tartott zárt ülésen leleplezte a sztálini diktatúra bűneit. A titkos beszéd azonban napok alatt ismertté vált, s a meglepetés mellett azt a reményt keltette, hogy a Szovjetunióban jó irányú változások kezdődnek.

Az 1950-es években egyre jelentősebbé vált egyes afrikai és ázsiai országok nemzetközi szerepe. Közülük két fontosabbat kell megemlíteni.

Egyiptom az első arab-izraeli háború után – tiltakozásul a Gázai övezet zsidó megszállása miatt – felmondta Nagy-Britanniával kötött szerződéseit. London a Szuezi-csatorna védelmében katonai lépésekkel válaszolt, mire az egyiptomi tisztek Gamal Abdel-Nasszer ezredes vezetésével fegyveres ellenállást szerveztek. Visszaszorították a brit erőket, s 1952-ben megdöntötték az 1936 óta uralkodó Faruk király hatalmát. A királyság megszüntetése mellett földreformot hajtottak végre, s 1953-ban kikiáltották a köztársaságot. A brit haderő kénytelen volt kiüríteni a szuezi térséget. Egyiptom ettől kezdve a pánarab törekvések központja lett. A miniszterelnökké, majd köztársasági elnökké választott Nasszer álma a Marokkótól Iránig terjedő iszlám világ egyesítése volt, s ennek akadályát mindenekelőtt Izraelben és támogatóiban látta. Érdekei tehát – a Nyugat gyanakvó magatartása miatt is – a Szovjetunió felé fordították. Dédelgetett tervének, az Asszuáni-gátnak a felépítéséhez például azért nem kapott világbanki segélyt, mert az Egyesült Államok déli államai tartottak az egyiptomi gyapot konkurenciájától. A gátat tehát szovjet segítséggel építették fel.

Egyiptom 1956 nyarán került a világpolitika középpontjába, amikor is Nasszer államosította a Szuezi-csatornát, mire Izrael, majd Franciaország és Nagy-Britannia katonai támadással válaszolt.

Indonéziából a japánok 1942-ben kiszorították a hollandokat, így az ország Japán II. világháborús veresége után visszaszerezte függetlenségét. Ahmed Sukarno öt alapelve alapján kidolgozták az új alkotmányt, s 1945. augusztus 17-én kikiáltották az Indonéz Köztársaságot, amelynek novembertől Sukarno lett az elnöke. A hollandok 1945-ben megkísérelték hatalmuk helyreállítását, s a holland-brit csapatok beavatkozása után megkezdődött a függetlenségi háború. Ennek során éles ellentétek alakultak ki az indonéz nemzeti és kommunista erők között, amely 1948 őszén a kommunisták ezreinek – köztük vezetőinek – legyilkolásával ért véget. 1949 végén Hollandia elismerte Indonézia függetlenségét.

Bár Sukarno és munkatársai kezdettől fogva egy, a nemzeti erőkre támaszkodó, erős gyűjtőpárt létrehozásán munkálkodtak, ezt azonban megakadályozták a baloldali, illetve iszlám erők. Az utóbbiak 1949-ben kikiáltották az Indonéz Iszlám Államot, kísérletük azonban csak rövid közjáték maradt. Az Egyesült Államok szorgalmazta az ország belépését a SEATO-ba, de a nemzeti erők visszautasították azt, eltávolítva a hatalomból az ajánlatot elfogadókat, így a Sukarno vezette, nyugati befolyást visszaszorító politikai irányzat vált az ország meghatározó erejévé. Ezt követően az új kormány 1953-ban meghirdette az "indonézesítés" programját, azaz az idegen tőke visszaszorítását s a nemzeti polgárság helyzetének javítását.

A semleges ázsiai országok 1954-es colombói konferenciája után vetette fel Ali Sasttoamidjojo indonéz miniszterelnök, hogy az afroázsiai népek képviselői rendezzenek konferenciát a hidegháború- és imperialistaellenes szolidaritásuk kifejezésére. Így jött létre huszonkilenc afrikai és ázsiai ország 1955. áprilisi bandungi értekezlete, amely tíz pontban foglalta össze a nemzetek békés egymás mellett élésének alapelveit. A bandungi értekezlet állásfoglalása támaszkodott Csou En-laj (Zhou Enlai) kínai és Nehru indiai miniszterelnök 1954-ben kidolgozott öt alapelvére (Pancsa Sila), azaz:1. Egymás területi épségének és szuverenitásának tiszteletben tartása. 2. Meg nem támadás. 3. Egymás belügyeibe való be nem avatkozás. 4. Egyenlőség és kölcsönös előnyök. 5. Békés együttélés. Az értekezlet állásfoglalásának kialakításában fontos szerepe volt Nagy Ferenc emigráns miniszterelnöknek, aki a tanácskozás előtt több részt vevő politikussal is tárgyalt, s felhívta figyelmüket, ne csak a nyugati kolonializmust ítéljék el, hanem gondoljanak arra is, hogy a Szovjetunió a II. világháború után százmillió embert gyarmatosított Európában. A volt magyar miniszterelnök szavai meghallgatásra találtak, s John Kotelawala ceyloni miniszterelnök megdöbbentő fellépésének hatására az értekezlet záródokumentuma nemcsak a nyugati, de mindenfajta kolonializmust elitélt. Azaz "a kolonializmus minden megnyilvánulásában rossz, és annak gyors felszámolását szükségesnek tartjuk", továbbá a konferencia "felhívja az érdekelt hatalmakat, hogy biztosítsák e népek szabadságát és függetlenségét".

Emellett a bandungi tíz elv figyelmeztetett arra, hogy minden nemzetközi viszályt békés eszközökkel kell rendezni, valamennyi emberfajtát és valamennyi – nagy és kis – nemzetet egyenlőnek kell elismerni, a nemzetközi jogot és kötelezettségeket tiszteletben kell tartani éppúgy, mint az emberi jogokat, összhangban az ENSZ Alapokmányában kinyilvánított célokkal.

A bandungi értekezleten többek közt részt vett az öt meghívó ország: Burma, Ceylon (Srí Lanka), India, Indonézia és Pakisztán, továbbá Japán, Kína, Irak, Irán, Szaúd-Arábia, Törökország, Egyiptom, Etiópia, Líbia és Szudán. Az értekezlet kiemelte az ázsiai és afrikai országok jelentőségét. E tényt annál is inkább figyelembe kellett venni, mert a nemzetközi élet tárgyalásos rendezése során – így az ENSZ-ben – egyre jelentősebbé vált a szerepük. Ugyanakkor sajnálatos tény, hogy az értekezleten részt vevő Kína az általa is elfogadott alapelveket semmibe vette Tibettel kapcsolatban. Miután Kína 1950-ben fegyveres erőszakkal bekebelezte Tibetet, a tibeti nép 1959 áprilisában felkelt a kínai uralom ellen. Mao katonái azonban a felkelést kegyetlenül vérbe fojtották, s Tibetet azóta is rabságban tartják.

1956 elején a már említett XX. kongresszusra és a Szovjetunióban történtekre, rövidesen azonban Lengyelországra, majd Magyarországra figyelt a világ. A Lengyelországban június végén kirobbant poznańi felkelés a munkásság alacsony bérek és normaemelések miatti sztrájkjával kezdődött, majd százezres tüntetés bontakozott ki, amelyen már nemcsak kenyeret, de szabadságot, politikai jogokat is követeltek. Miután a politikusok nem tudták lecsendesíteni az elégedetlenséget, a kivezényelt katonaság puskatűzzel fogadta a pártbizottság elé vonulókat. A kialakult tűzharcnak több mint hetven halálos áldozata és sok sebesültje volt. A poznańi felkelés megingatta a régi pártvezetést, ezért az október 19-ei plenáris ülésükre meghívták az 1951-ben bebörtönzött Gomulkát, aki viszont csak úgy volt hajlandó visszatérni a politikába, ha megválasztják a párt első titkárának. A történtek nyugtalansággal töltötték el Moszkvát, ezért őszi hadgyakorlat címén Varsó irányába indította a Lengyelországban állomásozó szovjet csapatokat, s Hruscsovval az élen küldöttség utazott Varsóba. Gomulkának – többórás kemény vita és megnyugtató ígéretek után – sikerült rávennie Hruscsovot a csapatok visszavonására és a személyi változások, mindenekelőtt saját első titkárrá választásának elfogadására.

Magyarországon 1956 nyarára társadalmi és politikai válság alakult ki, ezért a szovjet vezetők júliusban kénytelenek voltak meneszteni helytartójukat, Rákosi Mátyást, de a helyére addigi legközvetlenebb munkatársát, Gerő Ernőt nevezték ki új első titkárrá, aki Rákosihoz hasonlóan felelős volt az addig elkövetett bűnökért. A változtatásra való képtelenség forradalomhoz vezetett. Egyre többen adtak hangot elégedetlenségüknek, s 1956. október 22-én a Budapesti Műszaki Egyetemen tartott nagygyűlésen megfogalmazták azt a 16 pontból álló követelést, mely többek közt a nemzeti függetlenség és a parlamentáris demokrácia helyreállítását tartalmazta. Elhatározták azt is, hogy másnap rokonszenvtüntetést rendeznek a lengyelek mellett.

Az október 23-ai tüntetés órák alatt forradalommá vált. Miután a rádió vezetősége nem volt hajlandó ismertetni a 16 pontos követelést, az egyre nagyobb tömeg láttán a rádiót védő államvédelmi alakulat fegyverrel próbálta távozásra bírni az összegyűlteket, mire tűzharc alakult ki a fegyverhez jutó felkelőkkel, s a hajnalig tartó küzdelem során a rádió épülete a forradalmárok kezébe került. Közben egy másik csoport ledöntötte a Sztálin-szobrot, s a város különböző pontjain fegyveres csoportok vették fel a küzdelmet az addigi hatalomhoz hű alakulatokkal.

A történtek hatására a pártvezetés felkérte az 1953-ban már érdemi reformokat tervező, épp ezért gyorsan leváltott Nagy Imre volt miniszterelnököt, hogy ismét vegye át a kormány vezetését, de az addigi vezetők közül mindenki a helyén maradt. Mivel a pártvezetés a történteket ellenforradalomként értékelte, és igyekezett azt fegyveresen leverni, több helyen sortüzet zúdítva a tüntetőkre, egyre elkeseredettebbé vált a küzdelem. Október 25-én Gerő helyett Kádár János lett a párt vezetője, s 28-ára – a szovjet vezetés jelen lévő képviselőivel egyetértésben – belátták, hogy fegyverrel nem tudják visszaállítani hatalmukat, tehát az engedmények politikája mellett döntöttek. Nagy Imre rádióbeszédben jelentette be, hogy a szovjet csapatok elhagyják Budapestet, s ami történt, az nemzeti demokratikus mozgalom volt. Október 30-án pedig a forradalom miniszterelnöke bejelentette az egypártrendszer megszűnését s a többpártrendszer helyreállítását.

Ezzel győzött a forradalom, a fegyveres harcok megszűntek, s a munkásság vezetői döntöttek a sztrájk beszüntetéséről és a munka felvételéről, aminek első napjaként november 5-ét, hétfőt jelölték meg. Közben a moszkvai vezetés megváltoztatta véleményét, s október 31-én eldöntötte, hogy fegyverrel fogja leverni a magyar forradalmat. A döntésben szerepe volt annak, hogy a nyugati hatalmak a szuezi kérdéssel voltak elfoglalva, így kevesebb figyelmet fordíthattak a szovjet agresszióra. Nagy Imre kormánya hiába tiltakozott az újabb szovjet katonai egységek bevonulása ellen, az akció folytatódott, és november 4-én hajnalban megindult a szovjet haderő támadása, mely a fegyveres forradalmárok hősies, de reménytelen harca ellenére vérbe fojtotta a magyar forradalmat.

A szovjet agresszió után a magyar társadalom példás egységben utasította el az új hatalmat, de annak fegyveres ereje – szovjet segítséggel – kegyetlenül felszámolt minden ellenállást. Sortüzek, majd kegyetlen megtorlás következett. Tízezreket tartóztattak le, több mint harmincezer embert zártak be, s közel négyszázat kivégeztek, köztük Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és társaikat. A forradalmat tehát leverték, de a forradalom előtti állapotokat nem tudták visszaállítani. Magyarország eltaposva is más lett, mint azok az országok, melyek meg sem kísérelték a kommunista önkényuralom elleni lázadást.

 

 

8.5.8. A szuezi válságtól a kubai válságig (1956-1962)

 

A magyar forradalom és a szuezi válság idején az Egyesült Államok döntőbíróként próbált viselkedni. A magyar forradalommal kapcsolatban arról akarta meggyőzni a szovjeteket, hogy kivonulásuk esetén nem fog a helyükre bevonulni ("nem tekinti lehetséges szövetségesének a kelet-európai országokat"), de ezt a szovjet vezetők úgy értelmeztek, hogy nem kell Amerikától tartaniuk, tehát fegyveresen is beavatkozhatnak Magyarországon. Izraelt, Franciaországot és Nagy-Britanniát pedig elítélte szuezi beavatkozása miatt, erre a felbátorodott Szovjetunió közös fellépést javasolt Amerikának, s azzal fenyegetett, hogy a folytatódó támadás esetén hajlandó fegyveresen is Nasszer segítségére sietni.

1956. október 29-én kitört a Szuezi-csatorna júliusi államosítása miatti második arab-izraeli háború. Az izraeli csapatok behatoltak a Sínai-félszigetre, majd október 31-én a brit és francia légierő bombázni kezdte az egyiptomi célpontokat, november 5-én pedig brit és francia csapatok szálltak partra Egyiptomban, s elfoglalták Port Saidot. Az amerikaiak elhatárolódása és az ENSZ-tagállamok többségének rosszallása miatt a britek és a franciák november 7-én tűzszünetet rendeltek el, majd az ENSZ-békefenntartók megérkezése után a három támadó kivonult az elfoglalt területekről. 1957 márciusára helyreállt a háború előtti állapot, az Egyesült Államok és a Szovjetunió pedig megerősítette helyzetét az arab világban.

Az 1956-os magyar forradalom azzal a tanulsággal járt, hogy az amerikai külpolitika az 1950-es évek elején csak szavakban lett harciasabb, amikor a feltartóztatás politikája mellett meghirdette a felszabadítás politikáját is, és változatlanul a II. világháború után kialakult helyzet fenntartására törekszik. A szuezi háború pedig azt mutatta, hogy az 1949 óta atombombával, 1953 óta pedig hidrogénbombával is rendelkező Szovjetunióval szemben nem kockáztatja a békét. Gyors ütemben fejlődött a szovjet rakétatechnika, s 1957 októbere, az első szovjet mesterséges hold fellövése után hamarosan megszűnt Amerika sebezhetetlensége. Az erőegyensúly egyben megnövelte a szovjet külpolitika mozgásterét, miközben a Hruscsov-féle vezetésnek komoly belpolitikai nehézségei támadtak.

A szovjet kommunista párt XX. kongresszusát követően a lengyel események és a magyar forradalom azoknak a szovjet vezetőknek a helyzetét erősítették meg, akik túlzásnak ítélték Hruscsovnak Sztálinról és a szovjet múltról mondott bírálatát. Ez a Molotov vezette csoport már a XX. kongresszus előtt szemben állt Hruscsovval, s most erőre kapva – 1957 júniusában – el akarta őt távolítani a hatalomból. Az összeesküvés azonban Hruscsov tudomására jutott, és Zsukov hadügyminiszter és a hadsereg segítségével felszámolta a puccskísérletet.

A soknemzetiségű birodalom népeire nagy hatással volt a Sztálin idejében elkövetett nemzetiségi elnyomás bírálata. Az egyes nemzetek valódi egyenjogúságot kezdtek követelni. A balti és a török lakosságú köztársaságok felléptek az orosz nyelv kötelező tanítása ellen, és saját kezükbe akarták venni országaik irányítását. Moszkva azonban hallani sem akart erről, és Hruscsov gyorsan véget vetett e számára nemkívánatos törekvéseknek.

Miután a szovjet pártvezér megszabadult sztálinista ellenfeleitől, 1957 novemberében Moszkvába hívta a kommunista és munkáspártok vezetőit. A hatvannégy párt tanácskozása annak bizonyítására szolgált, hogy a Szovjetunió a világ minden pontjára kiterjedő "szocialista tábor" vezére.

Hruscsov az 1958-ban indított hétéves terv mesés célkitűzéseivel igyekezett elkápráztatni a külföldet és a belföldet egyaránt. A terv 80 százalékkal akarta növelni az ipari termelést, a gabonaneműekét pedig 1,7-szeresére akarta emelni. 1962-1964 között azonban kiderült, hogy a terv teljesíthetetlen, mindenekelőtt a mezőgazdaságban. Visszaesett a gabonatermelés, felére csökkent a sertésállomány, csökkent a tejhozam, s nehézségek léptek fel a városok élelmiszer-ellátásában. Ugyanakkor látványosan folytatódott a szovjet rakétaprogram. 1960. május 1-jén a szovjet rakétavédelem lelőtt egy amerikai kémrepülőt, amelynek pilótája fogságba esett. 1961 áprilisában pedig Gagarin űrrepülése adott alkalmat az újabb szovjet sikerpropagandára.

1960 novemberében Hruscsov ismét Moszkvába hívta a "testvérpártok" vezetőt. Az értekezleten nyolcvanegy párt küldöttsége vett részt, számszerűen is bizonyítva a kommunista eszmék világméretű terjedését. Ez alkalommal azt is megfogalmazták, hogy a szocialista országokban megszűntek a kapitalizmus visszaállításának társadalmi-politikai feltételei. 1961-ben Hruscsovnak már arra is volt ereje, hogy az SZKP XXII. kongresszusán újabb és a korábbinál erőteljesebb támadást indítson a sztálinista maradványok ellen. Már nemcsak Sztálint, hanem annak volt munkatársait is keményen megbírálták, s az egykori diktátor bebalzsamozott tetemét eltávolították a Lenin-mauzóleumból.

A szuezi válság meggyorsította Nyugat-Európa egyesülési folyamatát. A kézzelfogható szovjet fenyegetés és az amerikai visszahúzódás után Nyugat-Európa országai erőteljes fegyverkezésbe kezdtek, s fokozták együttműködésüket. 1957. március 25-én a Benelux államok, Franciaország, Olaszország és a Német Szövetségi Köztársaság – a Szovjetunió éles bírálata mellett – aláírták a római szerződéseket, amellyel létrehozták az Európai Gazdasági Közösséget (EGK), közkeletű nevén a Közös Piacot, és az Európai Atomenergia Közösséget (EURATOM). A "Hatok" az 1958. január 1-jével életbe lépett szerződések után létrehozták a döntéshozó EGK Minisztertanácsot, a végrehajtó EGK Bizottságot, továbbá az Európai Parlamentet és az EGK Bíróságát.

1958 végén Hruscsov elérkezettnek látta az időt Nyugat-Berlin helyzetének módosítására. Véget akart vetni a keletnémetek szűnni nem akaró menekülésének, amit megkönnyített, hogy akadálytalanul juthattak át Nyugat-Berlinbe, s onnan az NSZK-ba. Azt javasolta, hogy Nyugat-Berlint nyilvánítsák fegyvermentes szabad várossá, ezzel ugyanis megszűnne minden kapcsolata a Német Szövetségi Köztársasággal. Javaslatának elutasítása esetére kilátásba helyezte, hogy különbékét köt az NDK-val, és ráruházza a Berlinbe vezető utak ellenőrzését. Hruscsov úgy gondolta, hogy a szovjet rakétasikerekre támaszkodva eredményesebbé teheti diplomáciai tevékenységét. 1959 szeptemberében ellátogatott az Egyesült Államokba. Időközben letelt a berlini ultimátum ideje, de semmiféle változás nem történt. A szovjet vezető Amerikában megpróbált engedményeket kicsikarni, vendéglátói azonban hajthatatlanok maradtak.

1960 májusára előkészítették a négy nagyhatalom vezetőjének párizsi találkozóját a berlini kérdés megvitatására. A résztvevők meg is érkeztek, Hruscsov azonban nyilvánosságra hozta a Szovjetunió fölött lelőtt amerikai kémrepülő ügyét, kijelentve: addig nem hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni, amíg Eisenhower elnök nyilvánosan bocsánatot nem kér. A találkozó elmaradt, s a szovjetek lemondták az amerikai elnök már bejelentett moszkvai látogatását.

Hruscsov folytatta látványos utazásait, s 1960 őszén maga állt az ENSZ évi közgyűlésére utazó szovjet küldöttség élére, s magával vitte a csatlós országok vezetőit is. A szovjet pártfőtitkár-miniszterelnök általános leszerelésre szólította fel a világ népeit. Ugyanakkor az üléseken szokatlanul durván viselkedett: közbekiabált, s egy alkalommal levetett cipőjével verte az asztalt. A világ ámult a véleménynyilvánítás e szovjet és szocialista formáján. A brit miniszterelnök fanyar humorral jegyezte meg: "Kérem, nekem ezt le kell fordítani." (Hruscsov viselkedése miatt a szovjet küldöttséget tízezer dollárra büntették.)

A szovjet vezető hosszú New York-i tartózkodását a volt gyarmati országokkal, az ún. harmadik világ képviselőivel folytatott tárgyalásokra használta fel. Mindenekelőtt a Kubában egy éve hatalomra került Fidel Castróval tanácskozott, aki a korábbi Amerika-barát, de kevés bölcsességgel rendelkező politikusok korrupt rendszerét váltotta fel. Miután gerillái 1958 tavasza óta egyre eredményesebben küzdöttek, 1959. január 2-án győztesen bevonult Havannába. Az Egyesült Államok vezetése duzzogva vette tudomásul a változást, de abban az illúzióban ringatta magát, hogy bármikor neki tetsző fordulatot hajthat végre a szigetországban. Mindenesetre gazdasági és diplomáciai nyomás alá vette Kubát. Ebben a helyzetben ajánlott Hruscsov segítséget az új, de még nem kommunista kubai vezetőnek, s a kínaiakkal együtt gazdaságilag támogatta Castro rendszerét.

Az Egyesült Államok 1961 elején megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Kubával, és hozzájárult ahhoz, hogy területéről és anyagi támogatásával kubai emigránsok partraszállást kíséreljenek meg a szigetországban. Az 1961 áprilisi "Disznó-öböl akció" azonban kudarcba fulladt. A kubai hadsereg ekkor már fel volt szerelve csehszlovák könnyűfegyverekkel és szovjet páncélosokkal.

A Disznó-öbölben megkísérelt partraszállás idején már John Kennedy volt az Egyesült Államok elnöke, aki 1961 januárjában lépett hivatalba, s az egyre feszültebb nemzetközi helyzetről 1961 júniusában Bécsben tanácskozott Hruscsovval. A találkozó eredménytelenül végződött. Kennedy leszögezte, hogy a nyugati nagyhatalmak csapatai Berlinben maradnak. Hruscsov pedig az udvarias amerikai elnököt bizonytalan fiatalembernek ítélte, aki meg fog ijedni a szovjet fenyegetéstől.

A szovjet vezető hozzálátott a berlini kérdés megoldásához, miután a Kelet-Németországból nyugatra menekülők száma évi kétszázezer körül állandósult. 1961. augusztus elején korlátozták a két városrész közti szabad mozgást, majd 13-án a keletnémet rendőrség és katonaság lezárta az átkelőhelyeket, s hozzákezdtek a berlini fal megépítéséhez. Ezzel sikerült egytizedére csökkenteni a menekülők számát.

Castro 1961 áprilisa óta állandóan tartott egy új és erőteljesebb támadástól, tehát egyetértett Hruscsovval, hogy Kubát csak a szovjet atomrakéták odatelepítésével lehet megóvni az Egyesült Államok támadásától. Ugyanakkor Moszkva ezt az amerikaiak törökországi rakétatelepítésére adott válasznak is tekintette. 1962ben öt közepes hatósugarú szovjet rakétaezredet és négy motorizált lövészezredet telepítettek Kubába. Az akciót álcázottan hajtották végre, így a rakéták hadrendbe állításáig az amerikai légi felderítés nem tudott magyarázatot adni arra, hogy miért növekedett meg jelentősen a Kubába tartó szovjet hajóforgalom. Október közepén viszont sikerült egyértelmű légi felvételeket készíteni az immár hadrendbe állított szovjet rakétákról.

Az Egyesült Államok története folyamán még nem került ennyire fenyegetett helyzetbe, s a Hruscsov által vártnál sokkal keményebben válaszolt a kihívásra. Kennedy elnök 1962. október 24-én tengeri blokád alá vette Kubát, és kijelentette, hogy minden Kubából induló atomrakéta-támadást szovjet támadásnak tekint, amelyre a Szovjetunió elleni átfogó és megsemmisítő csapással válaszol. A Varsói Szerződés és a NATO haderőit riadókészültségbe helyezték. A blokád elrendelésekor tizennyolc szovjet és "szövetséges" hajó haladt Kuba felé, szovjet tengeralattjáró-kísérettel. Ha elérik az Egyesült Államok tengerészete által vont záróláncot, összeütközésre kerülhet sor. A világ drámai napokat élt át. Az ENSZ főtitkárának közvetítésére – és a nem várt amerikai fellépésre – Hruscsov elrendelte, hogy a szovjet hajók ne próbálják áttörni az amerikai blokádot, majd tizenhat fegyverszállító hajót visszafordított. Ezt követően Kennedy közölte, amennyiben a szovjetek nem vonják ki már odatelepített rakétáikat Kubából, az Egyesült Államok megelőző csapást mér a szigetországra. Hruscsov végül beleegyezett a rakéták kivonásába, Kennedy pedig megígérte, hogy nem indít támadást Kuba ellen, és kivonja Törökországból az amerikai rakétákat. November 20-án tehát lezárult a közel egy hónapos válság.

 

 

8.6. A békés egymás mellett élés küzdelme (1963-1988)

 

8.6.1. A kínai-szovjet ellentéttől a Csehszlovákia elleni agresszióig (1963-1968)

 

A II. világháború után kibontakozó tudományos és technikai forradalom nemcsak az ipar és a gazdaság szerkezetét változtatta meg, hanem jelentősen átalakította a fejlett országok társadalmát. Hegnövekedett az igény mind a mérnökök, közgazdászok, technikusok, mind a humán értelmiségiek iránt, tehát a társadalomban gyorsan emelkedett az iskolázott, képzett emberek aránya. E változásokkal együtt járt, hogy a legképzettebb munkavállalók – s lassan a többiek is – fogyasztókká váltak. A fogyasztói társadalom gazdasági háttere lehetővé tette, hogy megszűnjön az embereket fenyegető létbizonytalanság. A képzett és szorgalmas munkavállalók kisebb-nagyobb vagyonra is szert tettek. Így lassan megváltozott a fejlett országok társadalmának szerkezete. A kispolgárság, a középréteg vált a népesség legszámottevőbb csoportjává, s egyre csökkent a munkaerő-piacnak kiszolgáltatott, létükben kizárólag tőle függő vagyontalan proletárok létszáma.

E társadalmi változások nem kedveztek az 1956-os magyar forradalomban súlyos sebet kapott kommunista mozgalomnak. A kommunista pártok által uralt országok népének életszínvonala egyre jobban leszakadt a fejlett országokban élőkétől. Mindezt átmenetileg elleplezte a moszkvai birodalom sikeres terjeszkedése, de a korábban a kommunizmus ábrándjában hívő nyugati értelmiségiek jelentős része rádöbbent arra, hogy a marxista-leninista szólamok a gyakorlatban egy embertelen, fejlődésképtelen, mozdulatlan zsarnoki rendszert jelentenek. A felvilágosultabb nyugati kommunista vezetők is kénytelenek voltak részben elhatárolódni Moszkvától és az eurokommunizmus ábrándjával kísérletezni.

 

 

8.6.1.1. A harmadik világ

 

A nemzetközi politikai életben az 1960-as évektől egyre nagyobb szerepet játszottak az új független országok. Míg 1938-ban a világ területének 31,2 százaléka volt gyarmat, 1965-ben már csak 4,6, 1972-ben pedig csupán 3 százaléka. Többségük elfordult volt gyarmattartóitól, azaz a Nyugattól, de nem csatlakozott a Szovjetunió vezette keleti blokkhoz sem, annak ellenére, hogy a tőle kapott segítséget elfogadta. Mivel a két meglévő, azaz a nyugati és a keleti politikai csoportosuláson kívül helyezkedtek el, harmadik világnak kezdték nevezni őket, s jelentőségüket mutatja, hogy 1965-re az ENSZ tagállamainak 70 százalékát alkották.

1961. szeptember elején Belgrádban Egyiptom, India és Jugoszlávia vezetésével huszonnégy ország megalakította az el nem kötelezettek mozgalmát. A tagállamok társadalmi-politikai képe nagyon változatos volt – Jugoszláviát pedig nem lehetett a harmadik világhoz sorolni –, ebből következően a résztvevők éles vitákat folytattak. Végül megállapodtak a békés egymás mellett élés fenntartásában, a nemzeti felszabadító mozgalmak támogatásában és a katonai tömbökön kívül maradásban. Elismerték továbbá a két Németország létét, s felszólították Hruscsovot és Kennedyt, hogy a béke megőrzése érdekében minél előbb tartsanak újabb csúcstalálkozót.

A függetlenné vált volt gyarmati országok többsége azonban nem tudott tartós demokráciát kialakítani, így a gyarmati uralom megszüntetéséért vívott harc vezetői rövidesen diktátorokká váltak. Egyik legtragikusabb példa erre Ghána, az egykori Aranypart, Afrika egyik leggazdagabb, demokratikus hagyományokkal is rendelkező állama, melynek Törvényhozó Tanácsában 1946-tól az afrikaiak voltak többségben. Az autonómia tíz éve után, 1957-ben az ország független monarchia lett, egyben a (brit) Nemzetközösség és az ENSZ tagja. A radikális függetlenségiek vezetője, Kwame Nkrumah 1952-től az ország miniszterelnöke, 1960-tól, a köztársaság kikiáltásától pedig annak elnöke. Ezt követően politikai ellenfeleit illegalitásba kényszerítette, illetve leszámolt velük, miközben diktatúrát vezetett be, a nemzet atyjának és tanítójának tekintette magát. Miután erőszakos államosításokkal és szövetkezetesítésekkel sikerült tönkretennie Afrika egyik legfejlettebb gazdaságát, 1966-ban katona puccsal megdöntötték. Ezt követően demokratikus időszakok és katonai diktatúrák váltogatták egymást.

Nigéria – Afrika legnépesebb országa, amelynek lakói 434-féle nyelvet beszélnek – 1960-ban nyerte el függetlenségét, s lett a Nemzetközösség tagja. 1963-ban kikiáltották a köztársaságot, de az állandósult pártharcok után 1966-ban a hadsereg főparancsnoka államcsínyt hajtott végre, majd néhány hónap múlva egy másik tábornok őt is megbuktatta. 1967-1970 között polgárháború dúlt az országban. Ennek során az olajban gazdag Biafra tartomány kinyilvánította függetlenségét, de ezt 1970-ben felszámolták. Ezt követően – az 1979-1983 közti demokratikus kísérletet kivéve – véres katonai puccsok váltották egymást.

Az 1960-ban függetlenné vált belga gyarmat, a Kongói Köztársaság első öt éve a polgárháború története. A Joseph Kaszavubu köztársasági elnök és Patrice Lumumba miniszterelnök közti vetélkedés az utóbbi meggyilkolásával ért véget, majd Sese Seko Mobutu ezredes 1965-ben az elnököt is eltávolította a hatalomból, s egy 1997-ig tartó diktatúrát vezetett be az általa Zairének elnevezett országban, aminek végén az életszínvonal alacsonyabb volt, mint a belgák idején.

A csupán a gyarmatosítással szemben álló, a gyarmatosítás tagadására alapuló, de mindenféle jövőkép nélküli függetlenségi mozgalmak nem egy esetben a gyarmati sorsnál is rosszabb helyzetbe taszítottak egyes országokat. Gondoljunk csak az Afrika egyes pontjain fellángoló, feketék által elkövetett népirtásokra, illetve Idi Amin ugandai, valamint a magát még császárrá is megkoronáztató Jean Bokassa közép-afrikai rémuralmára. S az egyik legutóbbi szörnyűség az 1994-es ruandai mészárlás, ahol a tuszik és hutuk ellentéte nyolcszázezer tuszi lemészárlásához, majd a kocka fordultával kétmillió hutu elűzéséhez vezetett.

E néhány példa után – összegezve – elmondható, hogy 1968-ig Fekete-Afrikában hatvannégy katonai államcsíny vagy lázadás volt. Az 1960-as évek, azaz a függetlenség évtizedének végére Dahomeyben hat, Nigériában és Sierra Leonéban három-három, Ghánában, Brazzaville-Kongóban, Togóban, Felső-Voltában, Zairéban két-két, sok más helyen pedig egy-egy puccsot hajtottak végre. A katonai államcsíny a politikai irányvonal megváltoztatásának fő eszközévé vált, s 1975-re a negyvenegy fekete-afrikai ország közül húszban katonai vagy katonai-polgári kormányzatok voltak hatalmon. Nem volt jobb a helyzet a polgári kormányzás látszatát fenntartó egypárti rendszerekben sem, amelyek – a piacgazdaság elemeit megőrző Kenya kivételével – szocialista megoldásokkal kísérleteztek, s jutottak csődbe. A Szovjetunió ugyan sikerrel terjesztette ki befolyását több függetlenné vált országra is, de mert nem tudott jelentős gazdasági támogatást adni, az új barátság hamar kifulladt.

A gyarmati rendszer felszámolását tehát nem követte sem demokrácia, sem gazdasági fellendülés, sőt egyre jelentősebbé vált a fejlettebb országoktól való leszakadás. S mivel a gazdag országok – egy-két kivételtől eltekintve – az északi féltekén találhatóak, míg a szegények jelentős része a déli féltekén, tudatosodni kezdett a fejlett Észak és az elmaradott Dél ellentéte. Ez egyben a szovjet politika által sugallt elmélet bírálata is volt, mely kapitalista és szocialista táborra osztotta a világot. Ezt kérdőjelezte meg a harmadik világ országainak szerveződése is, akik a már említett bandungi értekezletükön a Kommunista kiáltvány ismert jelszavát így fogalmazták át: "Föld szegényei, egyesüljetek!"

 

 

8.6.1.2. Kínai és szovjet változások

 

A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága 1958-ban határozatot hozott a nagy ugrásról s a népi kommunák felállításáról, amelyek feladata az acélgyártás (kisüzemi módszerekkel való?) megnövelése és a mezőgazdaság elmaradottságának felszámolása lett volna. Sok millió embert mozgósítottak, s a vidék lakosságát népi kommunákba szervezték, amelyekben egyfajta kommunizmust akartak megvalósítani, de az őrült elképzelés katasztrofális gazdasági következményekkel járt. 1960-1961-ben országszerte éhínség tombolt, s 30-50 millió ember halt éhen.

A Mao-féle kínai kommunista vezetés már az 1960-as moszkvai tanácskozáson különvéleményt képviselt, helytelenítve Hruscsov "sztálintalanítását" és nyugati nyitását. A világ azonban minderről csak 1963-ban értesült, amikor is az ázsiai kommunista óriás a világforradalom elárulásával és a kapitalizmus előtti behódolással vádolta meg a szovjet vezetést. Éles sajtóvita bontakozott ki a két "testvérpárt" között, ami 1964-ben a két kommunista nagyhatalom szakításához vezetett.

A nagy ugrás csődjét látva a kínai vezetésben is megfogalmazódott a józan korrekció gondolata, de ennek képviselőit Mao Ce-tung és követői félreállították, s a kibontakozó válság áthidalására 1966-ban meghirdették a "nagy proletár kulturális forradalmat". Ezzel az 1969-ig tartó kampánnyal Mao és hívei a hadseregre és a megalakuló vörös gárdákra támaszkodva leszámoltak politikai ellenfeleikkel, ami újabb 2-3 millió áldozatot követelt. A társadalmi nehézségeket bűnbakképzéssel vezették le. Ennek során a városi értelmiséget, a "burzsoáziát" vidékre száműzték, a népi kommunákba, fizikai munkára.

Miután a szovjet külpolitika kubai kudarcát követően 1964-ben bekövetkezett a kínaiakkal való szakítás, s az is kiderült, hogy a hétéves terv mesés céljai megvalósíthatatlanok, megpecsételődött Hruscsov sorsa. 1964 októberében a Lennyid Brezsnyev és Alekszej Koszigin vezette csoport egy sikeres puccsal eltávolította a hatalomból. Bár Brezsnyev főtitkár és Koszigin miniszterelnök gyakorlatias reformpolitikát ígért, a hatalomátvétel azokat is megnyugtatta, akik túlzásnak tartották Hruscsov reformjait, s a későbbiek során ők csalatkoztak a legkevésbé. Az új vezetés ugyanis az évtizedek során kialakult bürokratikus rendszer mozdulatlanságára épült, ami eleve megpecsételte az ún. koszigini reformok sorsát is. S a belső mozdulatlanság együtt járt a csatlós országok szorosabbra fogásával. A Varsói Szerződés tevékenységét közös hadgyakorlatokkal és politikai állásfoglalásokkal élénkítették fel, a KGST-ben pedig célul tűzték ki a tagországok gazdasági együttműködésének elmélyítését, ami egyet jelentett a szovjet gyakorlat szolgai másolásának követelményével.

A kubai rakétaválság határkő volt a kelet-nyugati szembenállás történetében. Egyértelművé vált, hogy egy atomháborúnak nem lehetnek győztesei. Ez mérsékletre intette a nagyhatalmak vezetőit. Szükség volt arra, hogy megteremtsék a gyors és közvetlen tárgyalások lehetőségét, ezért hozták létre 1963 nyarán az első közvetlen összeköttetést, a "forró drótot" a Fehér Ház és a Kreml között.

A kínai-szovjet viszály elmérgesedése után, 1964-ben Kína is felrobbantotta első atombombáját. Mindez kihívás volt Moszkvának, mert ismét két tűz között érezhette magát, miután az addig békés szovjet-kínai határon fegyveres összeütközések sora vette kezdetét. Kénytelen volt átszervezni haderejét, amelyet addig szinte kizárólag a Nyugat ellen sorakoztatott fel. Jellemző adat, hogy a szovjet légierő egynegyedét kellett átcsoportosítani keletre, nem is szólva a szárazföldi csapatokról.

Az immár keletről is fenyegetett Szovjetunió nehéz helyzetén a Nyugat felé tett, enyhülést kezdeményező lépésekkel igyekezett javítani. 1963. augusztus 5-én az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió Moszkvában aláírták az atomcsendszerződést, amelyben vállalták, hogy nukleáris fegyverekkel nem hajtanak végre több kísérleti robbantást. Ugyanakkor keleten – kihasználva a kínai-indiai feszültséget – Moszkva Delhivel keresett kapcsolatot. 1971-ben indiai-szovjet barátsági és együttműködési szerződést írtak alá. Ezzel együtt a szovjetek hatalmas flottaépítésbe kezdtek, s az óceánokon megjelentek a rakétahordozó szovjet tengeralattjárók.

 

 

8.6.1.3. A vietnami háború kezdete

 

A genfi megállapodást követően, 1955-ben – a súlyos belső ellentéteken felülkerekedve – az amerikaiak által támogatott Diem vezette erők kikiáltották a Vietnami Köztársaságot. Diem elnök kemény kézzel visszaszorította az ellenzéket – köztük a kommunistákat – s elodázta az egész Vietnamra kiterjedő, 1956-ra tervezett választást. Erős belső ellenzéke miatt a Diem-rendszer középutas megoldással kísérletezett, a "Se kapitalista individualizmust, se kommunista kollektivizmust" jelszót hirdetve. A korlátozott földreform, valamint a falusi autonómiák jogkörének korlátozása a kommunista befolyás visszaszorítása érdekében nem szerezhette meg a tömegek támogatását, így 1958-ban a kommunisták és a velük szövetkező ellenzékiek megalakították a Dél-vietnami Felszabadítás Nemzeti Frontja nevű szervezetet, s megkezdték a kormány elleni fegyveres harcukat.

Eközben a Ho Si Minh vezette észak-vietnami politika az ország egyesítésének jelszavát hangoztatta, mellyel nagyon sok nem kommunista is egyetértett. Ugyanakkor – Kína szorgalmazására – hozzákezdtek a szocialista gazdaság és társadalom megteremtéséhez, s ebben támaszkodhattak Kína, a Szovjetunió és csatlósai mintegy négyszázmillió dollár értékű támogatására.

Észak-Vietnam 1959-től egyre határozottabban bátorította a dél-vietnami fegyveres ellenállókat, akik 1960-ban már felkelésekkel próbálkoztak, 1961-ben pedig Népi Fegyveres Erők néven egyesítették erejüket. A dél-vietnami vezetés 1962 nyarán összehangolt támadást indított ellenük, ennek sikertelensége után Diem elnököt 1963-ban eltávolították. Ezt követően egymást váltó tábornokok álltak az ország élére, határozottabb katonai fellépést követelve. S amikor 1964 nyarán a Tonkini-öbölben az észak- és dél-vietnami erők közti csetepaté során az észak-vietnami őrnaszádok tüzet nyitottak egy amerikai rombolóra, az amerikai kongresszus az északi agresszió elhárítása érdekében a fegyveres beavatkozás mellett döntött. Az amerikai légierő parancsot kapott az észak-vietnami célpontok bombázására. Ezt követte 1965 márciusában az amerikai tengerészgyalogság partraszállása, s rövidesen százezer amerikai katona harcolt Vietnamban.

Az 1975-ig tartó vietnami háború nemcsak az amerikai-szovjet viszonyt terhelte meg, hanem a nemzetközi kapcsolatokat is. Ugyanakkor Észak-Vietnam a háború alatt egyre közelebb került a Szovjetunióhoz mint legerősebb támogatójához, s ezzel Moszkva újabb szövetségest szerzett Kína hátában.

 

 

8.6.1.4. A hatnapos háború

 

Az 1956-os második arab-izraeli háború után mindkét fél újabb összecsapásra készült. Mivel az arabok közül sokan úgy gondolták, hogy az újabb fegyveres harc főleg a hazájukat vesztett palesztinok feladata lesz, ezért Egyiptom ösztönzésére 1964-ben Kelet-Jeruzsálemben létrehozták a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSZ), amit azonban sem az ENSZ, sem az 1945-ben alapított Arab Liga nem ismert el egészen 1974-ig.

A harmadik arab-izraeli háború alkalmas időpontját Izrael választotta meg, támaszkodva az amerikai titkosszolgálat és műholdas felderítés adataira. Az 1967. június 5-én indított támadás során a zsidók napok alatt szétverték Egyiptom, Szíria és Jordánia fegyveres erőit, és jelentős új területeket foglaltak el. Birtokukba vették a Sínai-félszigetet, s ezzel kijutottak a Szuezi-csatornáig, megszállták a Golan-fennsíkot, továbbá elfoglalták egész Ciszjordániát és Jeruzsálemet. A megalázó vereség után Nasszer bejelentette lemondását, majd visszavonta azt. Az Arab Liga augusztusi csúcstalálkozóján valamennyi arab ország feladatává tette az Izrael által megszállt területek visszaszerzését. Az ENSZ novemberben hozott 242. számú határozata pedig kimondta, hogy a béke megköveteli Izrael kivonulását a legutóbbi konfliktusban elfoglalt területekről.

 

 

8.6.1.5. A Csehszlovákia elleni agresszió

 

Az európai értékek és szellemiség által meghatározott, de "szocialistává" kényszerített Kelet-Németország, Lengyelország és Magyarország már megmutatták, hogy nem hajlandóak tűrni Moszkva és kiszolgálói despotikus uralmát. 1968-ban Csehszlovákia érkezett el a tűréshatárhoz. Az 1948 óta hatalmon lévő kommunista diktatúra a társadalom kegyetlen elnyomásával és a hatalmon lévők közt rendezett tisztogatásokkal tartotta rettegésben az országot, így mentve át sztálinista uralmát az 1960-as évek első felére is. 1968 elejére azonban nemcsak a társadalom, hanem az állampárt tagságának jelentős része is változásokat akart. Így a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága felmentette a sztálinista Antonín Novotný addigi első titkárt, és Alexander Dubčeket választotta meg a helyére. Bár az addig hatalmon lévő vezetők – uralmuk megtartása érdekében – nem riadtak volna vissza a fegyveres erőszaktól sem, kénytelenek voltak tudomásul venni "pártszerű" vereségüket.

A változásokat akaró társadalom az új vezetés mögé állt. Gyakorolni kezdte politikai jogait, s a különböző szinteken leváltotta a régi vezetőket, majd pártokat alapított, s szabad választásokat követelt. Napirendre kerültek a nemzetiségi kérdés megoldására tett javaslatok is. Mindez megrettentette a demokráciát nem ismerő, tehát attól rettegő szovjet vezetőket, akiket ráadásul állandóan riogattak a hatalomból kiebrudalt csehszlovák elvtársaik. Ellenségesen szemlélte a csehszlovákiai demokratikus változásokat a keletnémet és a lengyel kommunista vezetés is, arra ösztönözve a szovjeteket, hogy mielőbb vessenek véget a "prágai tavasznak".

Dubček rokonszenvezett a demokratikus törekvésekkel, s igyekezett biztosítani Moszkva jóindulatát. Amikor azonban a jelentős személyi változásokat, az új gazdaságpolitikát és demokratizálást hirdető kormány megalakítását, a politikai perek áldozatainak rehabilitálásáról szóló törvény megalkotását követően megjelent a demokratikus erők Kétezer szó című felhívása, amelyben felszólították az ország lakosságát, hogy vegyen részt a maradi erők elleni küzdelemben – a szovjetek türelme elfogyott. A történteket a szocializmus elleni támadásnak és a kapitalizmus restaurációjának minősítették, és a katonai beavatkozás mellett döntöttek.

1968. augusztus 21-én a szovjet hadsereg lerohanta Csehszlovákiát. Az akcióban a Varsói Szerződés országai közül részt vett az NDK, Lengyelország, Magyarország és Bulgária. Románia viszont megtagadta a szovjet parancs végrehajtását. A beavatkozás és a nyomában meghirdetett "normalizálás", azaz a pártállami diktatúra helyreállítása a társadalom, sőt a párttagság határozott ellenállásába ütközött. A katonai akció idején kommunista vezetők Prága egyik külvárosában összehívták a párt XIV. kongresszusát, mely elítélte a katonai beavatkozást és annak csehszlovák támogatóit. Ráadásul a szovjetek a letartóztatott és Moszkvába hurcolt csehszlovák vezetőket – élükön Dubčekkel – hajthatatlanságuk miatt kénytelenek voltak Prágába visszavinni és tisztségükbe visszahelyezni. A Varsói Szerződés csapatai azonban az országban maradtak, miközben folytatódott az új, Moszkvának tetsző vezetés kialakítása. S miután 1969. március 28-án Prágában heves szovjetellenes tüntetésre került sor, Moszkva leváltatta Dubčeket, s Gustav Husákot ültette a helyébe.

A csehszlovákiai szovjet agresszió után hirdette meg a szovjet kommunista vezetés a Brezsnyev-féle korlátozott szuverenitás elvét. Ennek lényege, hogy ha a szovjet vezetők szerint a szocialista tábor valamely országában veszély fenyegeti a szocialista rendszert, akkor a többi szocialista országnak a "veszélyeztetett" segítségére kell sietnie.

 

 

8.6.2. A világ vezető hatalmai

 

8.6.2.1. Az Amerikai Egyesült Államok

 

Eisenhower elnök kormánya ugyan biztosította az ország számára a békét és a gazdasági növekedést, de a társadalmat feszítő belső ellentétekre, mindenekelőtt az egyre erősödő polgárjogi mozgalomra nem tudott hathatós választ adni annak ellenére, hogy két polgárjogi törvényt is alkotott. Ezért az amerikai társadalom változást akaró erői 1960-ban – kis többséggel – a Demokrata Párt jelöltjét, a nemzetközi kapcsolatok tárgyalásánál már megismert John Kennedyt választották elnökké. Az Egyesült Államok történetének legfiatalabb, mindössze 43 éves elnöke 34 hónapos elnöksége idején-választási ígéretének megfelelően-mozgásba hozta az országot, s reformok sorát indította el, illetve készítette elő, eközben kemény összeütközéseket is vállalt egyes maradi csoportokkal. Legnagyobb küzdelmét a polgárjogi kérdések terén vívta. 1963 nyarán törvényjavaslatot terjesztett elő a polgári egyenjogúság, azaz a társadalmat súlyosan megosztó négerkérdés átfogó rendezésére. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy ha a Martin Luther King vezette erőszakmentes polgárjogi mozgalom békés úton nem ér el eredményt, akkor a fekete erőszak hívei kerekednek felül. Jellemző az amerikai társadalom egy részének elfogultságára, hogy nemcsak Eisenhower volt elnök, de Lyndon Johnson, Kennedy alelnöke is a törvénytervezet ellen nyilatkozott. E küzdelme során az elnök – aki nemegyszer személyesen is beavatkozott a jogsértések felszámolásába – nagyon sok halálos ellenséget szerzett magának.

Külpolitikájában Kennedy amellett, hogy keményen szembeszállt a Szovjetunióval, a fejlődő országokat segélyprogramokkal akarta felzárkóztatni. A latin-amerikai országok fejlesztésére meghirdette a Szövetség a haladásért programot, melyben húszmilliárd dollár segélyt ígért a csatlakozó tizenkilenc országnak. A szegényebb országoknak viszont az Élelmiszerrel a békéért programmal nyújtott azonnali segélyt. Emellett létrehozta a Békehadtestet, amelynek egyetemet végzett fiatal tagjai a fejlődő országok kormányainak kérésére munkát vállaltak az adott országban.

1963. november 22-én, a dallasi merényletben meggyilkolt Kennedyt Johnson követte az elnöki székben, aki folytatta a megkezdett reformokat, így a törvényhozás már az ő elnöksége idején fogadta el az annak idején általa is bírált polgárjogi törvényt. A küzdelem azonban nem ért véget. 1963-1966 között zavargások voltak országszerte, majd 1968-ban Martin Luther King meggyilkolása a zavargások újabb hullámát váltotta ki. Bár Johnson – az általa meghirdetett Nagy társadalom programban – jelentős összegeket áldozott a fekete-szegénység enyhítésére, látványos eredményt nem tudott elérni. Ugyanakkor az 1960-as években megjelentek a diák- és nőmozgalmak, a környezetvédők és a fogyasztói érdekképviseletek is. A nőmozgalmak résztvevői a háziasszony és anyaszerep ellen tiltakozva a férfiakkal egyenlő fizetéssel biztosított munkába állást követeltek.

Az 1960-as években az amerikai társadalom a súlyos belső válságok ellenére is a megújulás felé tartott. Hatalmas változások kezdődtek polgárjogi téren, s megvalósult az intézményesített szociális biztonság. Az évtized közepére mégis általánossá vált a nyugtalanság. 1968-ig – miközben a felsőoktatásban tanulók száma csaknem megkétszereződött – több mint kétszáz egyetemi karon tört ki diáklázadás, reformokat és a vietnami háború befejezését követelve. A polgárjogi eredményekkel elégedetlen feketék pedig városok sorát borították lángba. Mindezek után a demokraták népszerűsége megkopott, s Johnson elnök – kudarcát beismerve – visszalépett az elnökjelöltségtől. Az 1968-as választást a republikánus Richard Nixon nyerte meg azoknak a szavazataival, akik a társadalom nyugalmának helyreállítását várták az Egyesült Államok új elnökétől és kormányától.

Nixonnak sikerült a társadalmi elégedetlenséget mérsékelnie, mindenekelőtt azzal, hogy megkezdte az amerikai katonák kivonását Vietnamból, s az ott harcoló félmilliós amerikai haderő létszámát négy év alatt 24 ezerre csökkentette. Amerika új külpolitikáját Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadó, majd külügyminiszter dolgozta ki. Lényege, hogy a hatalmi egyensúly fenntartása érdekében fel kell adni az elvi alapon folytatott politizálást, azaz ki kell használni a szovjet-kínai viszályt. Az új külpolitika kedvező belföldi fogadtatását segítette, hogy végre látványos eredményekhez vezettek az űrkutatás erőfeszítései, s 1969. július 21-én a Holdra léptek az amerikaiak. Nixon átmenetileg sikeres gazdasági intézkedései, például az infláció megfékezésére alkalmazott központi ár- és bérszabályozás, valamint a pazarló szociálpolitika szigorítása megalapozták, hogy 1972-ben nagy többséggel újraválasszák. Újabb négyéves hivatali idejét azonban nem tudta kitölteni, mert néhány republikánus pártalkalmazott betört a demokratáknak a Watergate épületegyüttesben lévő irodáiba, hogy ott lehallgató készülékeket helyezzen el. Az akciót azonban leleplezték, s a Nixonnal szemben álló sajtó által keltett botrány miatt az elnök 1974 augusztusában lemondásra kényszerült. Utóda az alelnök, Gerald Ford lett, aki az 1976-os elnökválasztáson alulmaradt a demokrata Jimmy Carterrel szemben.

Carter georgiai kormányzó részint annak köszönhette győzelmét, hogy a választók egy, a washingtoni politikai praktikáktól mentes, erkölcsös embert akartak az elnöki székben látni. Ez utóbbiban ugyan nem csalódtak, de az új elnök politikája sikertelen volt. Botrányokat ugyan nem okozott, viszont az emberi jogok tiszteletre méltó eszméjét középpontba állító, de ügyetlen külpolitikája eredménytelen maradt.

 

 

8.6.2.2. Japán

 

1955-ben egyesült a két legjelentősebb polgári erő, a liberális és a demokrata, s ettől kezdve a Liberális Demokrata Párt lett Japán meghatározó politika ereje, és kormányzópártként egészen 1993-ig vezette az országot. 1957-ben az amerikai elnök és a japán miniszterelnök közös nyilatkozatban jelentette be, hogy a két ország kapcsolatában új korszak kezdődik. Ezt követően 1960-ban a két ország addigi biztonsági szerződését kölcsönös együttműködési és biztonsági szerződéssel váltották fel, mely a japán kommunisták heves rosszallását váltotta ki, s néhányan közülük az azonnali fegyveres felkelés szükségességét hangoztatták. Ellenezték a szerződést a baloldali szocialisták is, s képviselőik megpróbálták megakadályozni annak parlamenti jóváhagyását, nem riadva vissza erőszakos eszközök alkalmazásától sem. Az utcákon egész éjszaka folyt a tüntetés, melynek során több mint ötven diák megsebesült. Ugyanakkor a Japán Szocialista Pártból kiváltak a biztonsági szerződéssel egyetértő politikusok, megalakítva a Demokratikus Szocialista Pártot, s elősegítve a szerződés parlamenti elfogadását. Az elégedetlenséget azonban csak nehezen lehetett lecsillapítani. Újabb sztrájkok és tömegtüntetések követték egymást, sőt június 15-én a 150 ezres tiltakozó tömeg egy része átmenetileg benyomult a parlament épületébe is. Kisi Nobuszuke miniszterelnök azonban nem engedett. A felizzott Amerika-ellenes hangulat miatt lemondta Eisenhower elnök látogatását, s miközben 330 ezres tömeg tiltakozott a parlament épülete körül, kivárta a szerződés június 18-ai életbeléptét. Erre a napok óta eredménytelenül tüntető tömeg oszlani kezdett. 23-án kicserélték a szerződés ratifikációs okmányait, a feladatát elvégző Kisi miniszterelnök pedig bejelentette lemondását.

Az új miniszterelnök Ikeda Hajato lett, aki a gazdasági kérdéseket állította a kormány politikájának központjába, és sikeresen adott új lendületet a japán gazdasági csoda folytatásának. Az ország 1963-ban csatlakozott az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezményhez, majd 1964-ben a Nemzetközi Valutaalaphoz, megteremtve ezzel a kívánatos nemzetközi gazdasági környezetet, s továbbra is biztosítva a nemzeti össztermék évi több mint 10 százalékos növekedését. Ugyanakkor a belpolitikában jelentős változás volt az ágazati szakszervezetek létrehozása, amelyek a vállalatvezetéssel közösen, azaz korporatív módon dolgozták ki a közös érdekeknek megfelelő gazdaság- és szociálpolitikát. A japán vállalat kiképezte és egy életen át alkalmazta dolgozóit, akiknek képviselőit bevonta a döntéshozatalba, gondoskodott szociális biztonságukról, és segített magánéleti gondjaik megoldásában is. A japán típusú vállalatszervezés sikeressé és a munkavállalók körében is népszerűvé vált a rendszeres béremelések és a vállalati gondoskodás miatt.

1965-ben sikerült végre rendezni a japán-dél-koreai kapcsolatokat. Az ekkor megkötött alapszerződés értelmében Japán nem fizetett jóvátételt, viszont háromszázmillió dollár vissza nem térítendő támogatást és további négyszázmillió dollár hosszú lejáratú hitelt nyújtott Dél-Koreának gazdasága fejlesztésére. A dél-koreaiak mégis tüntettek, mert hiányolták a japán bocsánatkérést. 1971-ben – hosszas tárgyalások után – Nixon elnök és Szató Eiszaku miniszterelnök aláírták az Egyesült Államok és Japán megállapodását, melynek értelmében Okinava huszonhét év után ismét a szigetország fennhatósága alá került.

1972-ben Tanaka Kakuei lett a töretlenül fejlődő Japán miniszterelnöke, aki az amerikai-kínai kapcsolatok rendezését követően 1972 szeptemberében Pekingbe látogatott, és Csou En-laj miniszterelnökkel megállapodott a diplomáciai kapcsolatok felvételéről, amelynek előfeltételeként feladta addigi Tajvanhoz fűződő szövetségét. Ezzel – a kölcsönösen előnyös kereskedelmi kapcsolatok mellett – megalapozták a két ország 1978-ban aláírt békeszerződését.

Bár a Tanaka-kormány újabb nagyigényű terveket készített az ország gazdaságának fejlesztésére, az 1973-as olajárrobbanás érzékenyen érintette a 78 százalékban a kőolaj energiájára épült gazdaságot, véget vetve a közel húsz éve tartó rohamos növekedésnek. A visszaesés miatt lemondásra kényszerült ugyan a miniszterelnök, a japán gazdaság azonban hihetetlen gyorsan állt át a energiatakarékos szemléletre, felgyorsítva a számítógépek és robotok gyártását, így 1976-tól ismét évi 5 százalékos volt az ország nemzeti össztermékének a növekedése.

 

 

8.6.2.3. Német Szövetségi Köztársaság

 

Az 1950-es évek elejétől az NSZK gazdasága egyre jelentősebb eredményeket ért el, s az ország kivitele 1950-1958 között megnégyszereződött. Ennek alapja a Ludwig Erhard gazdasági miniszter által megalkotott szociális piacgazdaság gyakorlati megvalósítása volt, melynek lényege, hogy az állam nem avatkozhat be a piaci folyamatokba, de részt vesz a versenygazdaság intézményi rendszerének szociális indíttatású szabályozásában, elsősorban a jövedelem szociálpolitikai indítékú újrafelosztásában és a minimálbér rögzítésében. A vállalatok dolgozói által választott üzemi tanácsok a szociális béke fenntartása érdekében együttműködtek a munkaadókkal, közösen alkotva meg a kollektív szerződéseket. A munkanélküliség megszűnt, a háború utáni kilencmillió menekült és áttelepített, valamint az NDK-ból 1961-ig elmenekült mintegy hárommillió ember is talált munkát, s otthont is, miután 1953-tól évente félmillió új lakást építettek.

1954-ben a Német Szövetségi Köztársaság NATO-tagságával a távoli jövőbe tolódott a keleti tartományokkal való újraegyesítés. A szabaddemokraták nem értettek egyet ezzel a külpolitikával, s egyre erőteljesebben bírálták Adenauer kancellárt, majd 1956-ban kiléptek a kormánykoalícióból. Ez azonban nem okozott kormányválságot, mert a keresztény pártok az 1957-es választáson megszerezték a szavazatok több mint 50 százalékát.

Az 1950-es évek közepén a német szociáldemokraták átértékelték politikájukat. Ebben mind jelentősebb szerepet játszott Willy Brandt, Nyugat-Berlin főpolgármestere, aki az elsők közt vette észre, hogy a német munkásság polgárosodik, s erre a rétegre már nem lehetett hatni az "éhes proletár" jelszavával. 1950-1959 között a nyugatnémet munkások reálbére 70 százalékkal növekedett, miközben a bruttó nemzeti össztermék megkétszereződött. Ennek figyelembevételével a szociáldemokraták osztálypártjukat néppárttá alakították. 1959-ben a Bad Godesbergben rendezett rendkívüli pártkongresszus elfogadta az új szociáldemokrata pártprogramot, mely szakított az osztályharc és a proletárdiktatúra elvével. Ugyanakkor megváltoztatták külpolitikai nézeteiket is, elismerve, hogy a Nyugatra támaszkodó biztonság fontosabb, mint az újraegyesítés.

Az 1960-as évek elején az adenaueri politika – minden sikere ellenére – a hosszan tartó kormányzásokra jellemző fáradtság jeleit mutatta. Eközben a szociáldemokraták egyre alaposabb politikai elképzeléseket dolgoztak ki. Ekkor fogalmazódott meg új keleti politikájuk, melynek lényege, hogy a német újraegyesítés nem egyszeri aktus, hanem folyamat, sok lépéssel és sok állomással.

1963-ban – 87 éves korában – lemondott Adenauer kancellár, akinek korszakalkotó tevékenységét mindenki elismerte. A megfelelő utódot azonban nem találták meg. Erhard, a gazdasági csoda atyja kitűnő szakminiszter volt, az NSZK azonban nem gazdasági, hanem politikai kérdések megoldása előtt állt, s Erhard mint kancellár erre alkalmatlan volt. Így 1966-ban politikai patthelyzet alakult ki, s ennek feloldására a kereszténypártok és a szociáldemokraták nagykoalíciót alakítottak. 1969-re azonban ez a kormányzati megoldás is kimerült, s a szeptemberi választást követően az addig ellenzékben lévő szabaddemokraták megállapodtak a szociáldemokratákkal a közös kormányzásról. Willy Brandt lett az NSZK új kancellárja, s a szabaddemokrata Walter Scheel az ország külügyminisztere.

Brandt a belső reformok kancellárja akart lenni, de külpolitikája vált látványossá. 1970-ben szerződést kötött a Szovjetunióval és Lengyelországgal, elismerve az Odera-Neisse-vonalat Lengyelország nyugati határának, 1972-ben pedig megkötötte az NDK-val a két német állam egyenjogúságát elismerő alapszerződést. Ez nem jelentette a német újraegyesítésről való lemondást, viszont megnövelte a "belnémet" gazdasági kapcsolatokat. Ezt követően Csehszlovákiával és Magyarországgal is rendezte országa diplomáciai kapcsolatait. Az új keleti politikát hevesen támadták az ellenzéki keresztény pártok, s az NDK-val és Lengyelországgal kötött szerződések törvénybe iktatásakor meg akarták buktatni a kormányt. Ezt azonban néhány ellenzéki képviselő megnyerésével sikerült elkerülni. Az ezt követően kürt 1972. novemberi, idő előtti választások pedig megerősítették a szociálliberális kormány helyzetét. A választópolgárok többsége egyetértett a kormány külpolitikájával, sőt a szociáldemokraták több szavazatot kaptak, mint a keresztény pártok.

A Brandt-kormány fellendítette az átmenetileg visszaesett gazdaságot. Új szociális és betegbiztosítást, nyugdíj-, adó- és oktatási törvényt dolgozott ki. A belső reformok kedvezően alakították az életkörülményeket, s a munkásság beilleszkedett a demokratikus polgári társadalomba. A kancellár elleni támadások azonban folytatódtak, s amikor 1974-ben kiderült, hogy a kancellári hivatal egyik fontos munkatársa keletnémet kém, Brandt minden őt marasztalni akaró kísérlet ellenére lemondott. A szociáldemokraták azonban Helmut Schmidt kancellár vezetésével 1982-ig kormányon maradtak. Az új kancellár a romló világgazdasági helyzetben meghirdette a gazdaság korszerűsítésének programját, de a növekedés megtorpanását nem sikerült megállítania. S miután a növekvő munkanélküliség a nemzetközi politikai légkör újabb elhidegülésével találkozott, leértékelődtek a szociáldemokraták keleti politikájának eredményei is, s a szabaddemokraták és új vezetőjük, Hans-Dietrich Genscher ismét a keresztény pártok mellé álltak, akikkel közösen 1982-ben megbuktatták Schmidt kancellárt, és Helmut Kohlt választották kancellárrá. Az 1983-ban tartott parlamenti választást a keresztény pártok nyerték, s Kohl kancellár vezetésével – koalícióban a szabaddemokratákkal – egészen 1998-ig kormányon maradtak.

A jóléti társadalom eszméjével élesen szemben álltak az 1968-as német diáklázadás résztvevői, akiknek gondolkodására nagy hatással volt Herbert Marcuse, az Egyesült Államokban élő német filozófus. Marcuse azt hirdette, hogy a fogyasztói társadalomban új típusú, kifinomult elnyomás alakul ki, s mivel a munkásság integrálódott e jóléti társadalomba, csak a társadalom peremén élők, mindenekelőtt az egyetemi és főiskolai diákság képes igazi változásokat kikényszeríteni. A szabad társadalom – Marcuse szerint – csak tagadással érhető el, s a régit azért is erőszakkal kell szétverni, mert a rabszolgákra rá kell kényszeríteni a szabadságot.

1968-ban – hosszú forrongás után – a nyugat-berlini egyetem diákjai könyvmáglyát gyújtottak, hogy elégessék a "társadalmat félrevezető" írók – köztük Günter Grass – könyveit. Ezt követően a Német Szövetségi Köztársaság diákságának küldöttei tüntetésre gyűltek össze Nyugat-Berlinben, mire a város vezetése ellentüntetést hirdetett. Az elmérgesedett légkörre jellemző, hogy áprilisban merényletet követtek el Rudi Dutschke radikális diákvezér ellen, aki súlyosan megsebesült. Május 1-jén ötvenezer diák újabb tüntetést rendezett, s ezzel lezárult a nyugatnémet diákok 1968-as lázadása.

Még 1968 áprilisában Andreas Baader és élettársa felgyújtottak két frankfurti áruházat, hogy fáklyát gytíjtsanak a forradalom elindítására. Baader ezután eltűnt a hatóságok szeme elől, de 1970-ben letartóztatták. Erre a gyújtogatás óta vele rokonszenvező Ulrike Meinhof újságírónő szervezésével egy fegyveres csoport kiszabadította. Baader és Meinhof 1971-ben megszervezték a Vörös Hadsereg Frakciót. Céljuk: az állami apparátus egyes pontjainak szétrombolása, a rendszer sérthetetlenségéről szóló mítosz szétzúzása. Ezt követően bankrablások és robbantásos merényletek sorát követték el, mígnem a rendőrségnek 1972-ben sikerült letartóztatni őket.

Baader és Meinhof a börtönből is kapcsolatot talált szabadlábon maradt követőikkel, akik együttműködésre léptek palesztin és dél-amerikai terroristákkal, és 1974-től felújították tevékenységüket. 1977-ben voltak a legaktívabbak: gyilkosságok sorát hajtották végre a német társadalom köztiszteletben álló személyiségei ellen, majd még ebben az évben a német légitársaság egyik repülőgépének elrablásával akarták kikényszeríteni az NSZK-ban bebörtönzött valamennyi terrorista szabadon bocsátását. Ennek kudarca után Baader és börtönben ülő három társa öngyilkos lett. A német terrorizmus visszaszorult.

 

 

8.6.2.4. Nagy-Britannia

 

Mivel az 1951-től 1964-ig tartó konzervatív korszak első miniszterelnökét, Churchillt elsősorban a nemzetközi kérdések foglalkoztatták, a bel- és gazdaságpolitikában szabad kezet kaptak azok, akik tudták, hogy nem lehet visszatérni a hatéves munkáspárti kormányzás előtti elképzelésekhez és módszerekhez. Jellemző, hogy mindkét párt gazdasági szakértői ugyanarra a Keynesre hivatkoztak, csak más-más értelmezéssel adták elő nézeteit. A konzervatív kormány folytatta a jóléti állam megteremtésének programját, mindenekelőtt a lakásépítést, s nagy gondot fordított a gazdasági növekedés biztosítására, valamint a tudományos és hadászati kutatásra. Ennek eredményeként Nagy-Britannia 1952-ben felrobbantotta első atombombáját.

1955-ben a 81 éves Churchill végleg visszavonult. Utóda, Eden addigi külügyminiszter az 1956-os szuezi eseményeket követően épp a külpolitikában elkövetett hibák miatt kényszerült lemondani, így 1957-től a korábban lakásügyi miniszterként kiváló szervezőnek bizonyult Harold Macmillan lett az új konzervatív miniszterelnök. Kevés volt a munkanélküli, gyorsan nőttek a fizetések. 1950-1958 között megduplázódott a magánautók száma, s a brit családok háromnegyede már saját televíziójából értesülhetett a miniszterelnök választási jelszaváról: "Soha nem volt még ilyen jó dolgotok." Mivel a kijelentés igaz volt, az 1959-es választás újabb konzervatív győzelmet hozott.

A külpolitika azonban továbbra is gondot okozott. 1957-1964 között függetlenné váltak az afrikai brit gyarmatok, s újdonsült vezetőik általában úgy gondolták, hogy minél inkább el kell távolodniuk a volt gyarmattartótól. A kubai rakétaválság pedig egyértelművé tette, hogy Nagy-Britannia nem döntő tényező a nemzetközi politikában. Mindezt betetőzte, hogy India és Pakisztán – mint a Nemzetközösség tagjai-1965-ös határháborújuk idején nem a brit, hanem a szovjet diplomácia közvetítő segítségét kérték. Ugyanakkor a Macmillan-kormány hiába próbált közeledni az Európai Gazdasági Közösséghez, az 1961-ben kezdődött tárgyalások- a franciák ellenállása miatt – eredménytelenek maradtak. Az 1960-as évek első felében tehát a külpolitika sikertelensége s a gazdasági növekedés lelassulása egybeesett az évtizedes konzervatív kormányzás kifáradásával. A kiábrándulást politikai botrányok tették teljessé: 1963-ban derült ki, hogy a brit biztonsági szolgálat szovjet részlegének vezetője, Kim Philby szovjet kém, valamint hogy John Profumo hadügyi államtitkár és egy szovjet diplomata ugyanazon fiatal hölgyhöz járt, s néha csaknem egymásba botlott. A Times újságírója szerint a "konzervatív uralom tizenegy éve lelkileg és szellemileg egyaránt a mélypontra juttatta a nemzetet".

Az 1964-es választást a Harold Wilson vezette Munkáspárt nyerte meg. A brit társadalom az 1960-as években jelentős átalakuláson ment át, s a Munkáspárt fogékony volt az új törekvések és értékek iránt. Gyorsan kiderült azonban, hogy a Wilson-kormány sem tud mit kezdeni az állandósuló gazdasági gondokkal. S nem csökkentek a külpolitikai bonyodalmak sem. Dél-Afrika fehér telepes kormánya egyoldalúan függetlenné nyilvánította az országot, anélkül, hogy a feketék jogait biztosította volna. A brit kormány a tárgyalások eredménytelensége után nem tudta elérni Dél-Afrika gazdasági elszigetelését, és 1967-ben nem sikerült az Európai Gazdasági Közösségnél ismételten kezdeményezett csatlakozási kísérlete sem. Ráadásul 1968-ban Észak-Írországban újra felszínre tört a katolikus írek és a protestáns angolok ellentéte. A katolikusok polgárjogi felvonulását a rendőrség durván szétverte, mire felújította tevékenységét az IRA is.

1970-ben ismét a konzervatívok nyerték a választást, s az Edward Heath vezette kormánynak 1972-ben sikerült Nagy-Britanniát csatlakoztatnia az Európai Gazdasági Közösséghez. Ugyanakkor nem tudott úrrá lenni sem a gazdasági gondokon, sem az északír válságon. 1974-ben általános bányászsztrájk bénította meg az országot. Az ellenzékben lévő Munkáspártnak sikerült megegyeznie a bányászokkal, s mivel a gyáriparosok is bírálták a konzervatív kormányt, nem véletlen, hogy az 1974-es választást ismét a Munkáspárt nyerte azzal az ígérettel, hogy kormányra jutása esetén nem kell tartani a mindent elborító sztrájkhullámtól. Az ismét hatalomra jutott Wilson azonban nem tudta ígéreteit teljesíteni, és 1976-ban lemondott. Utóda, James Callaghan is sikertelen volt, így az 1979-es választást ismét a konzervatívok nyerték.

Az utóbbi tizenöt év sűrű kormányváltásai mutatták, hogy sem a konzervatívoknak, sem a munkáspártiaknak nem voltak megfelelő gazdasági és politikai elképzelései. Érdemi változás 1979-től következett be. A Konzervatív Párt új vezére, Margaret Thatcher irányításával megfelelő és alapos programot dolgozott ki, s a "Vaslady" 1990-ig tartó miniszterelnöksége átalakította a brit gazdaságot és társadalmat. Thatcher bátran változtatott a néhány évtizedes gyakorlaton: mérsékelte a vállalkozók adóterheit, erőteljesen csökkentette az állami kiadásokat, ami maga után vonta a szociális kiadások és a nyugdíjak reálértékének csökkenését. Sikerült megnyirbálnia a szakszervezetek hatalmát, így azok a munkanélküliség átmeneti megnövekedése ellen sem sokat tehettek. Lehetővé tette, hogy az önkormányzati lakásokat bérlőik olcsón megvásárolhassák, s bátorította a magánkezdeményezést az egészségügyben és az oktatásban is. Sikeresen kezelte a gazdaságtalan bányák bezárása miatt 1984 márciusában kitört s egy évig tartó országos bányászsztrájkot, megőrizve a társadalmi stabilitást s biztosítva, hogy az 1970-es években versenytársaitól leszakadt brit gazdaság ismét talpra álljon. Mindeközben az 1982. április 2-án kezdődő falklandi háborúban a brit erők kiverték a szigeteket megszálló argentin egységeket, s helyreállították azok brit fennhatóságát.

 

 

8.6.2.5. Franciaország

 

Az 1950-es években a francia politikai élet a kicsinyes pártharcok színtere volt. Ráadásul a francia birodalmi szellemben létrehozott (1946) Francia Unió nem tudta biztosítani az anyaország és a függetlenné vált gyarmatok "különleges együttműködését", mert az afrikai és ázsiai országok a teljes függetlenséget akarták. A franciák Algériában szerették volna kárpótolni magukat, ezért azt mindenáron meg akarták tartani. Az arab lakosság azonban a teljes elszakadást követelte. Ez az ellentét vezetett az 1954-ben kitört és nyolc évig tartó algériai háborúhoz. A küzdelem egyre hevesebbé, s a franciák részéről egyre kilátástalanabbá vált. A francia társadalom megoszlott: egyre többen követelték a kivonulást, mások viszont azt hangoztatták, hogy az algériai megyék a Francia Köztársaság integráns részei, de voltak, akik szerint a győzelem érdekében először Párizst kell bevenni. A válságba jutott Negyedik Köztársaság polgárai közül egyre többen De Gaulle visszatérésében látták a megoldást.

1958 májusában a gyarmati rendszer fenntartásának hívei Algériában katonai államcsínyt hajtottak végre, s felszólították De Gaulle-t, hogy vegye át a hatalmat, majd partra szálltak Korzikán. A kormány tárgyalásokat kezdett De Gaulle-lal, aki két feltétellel vállalta a visszatérést: fél évre rendkívüli hatalmat kap, s ez alatt új alkotmányt dolgoznak ki. A francia parlament elfogadta a tábornok feltételeit, s ő 1958. június 1-jén megalakította kormányát.

1958. szeptember 4-én hirdették ki az új alkotmányt, mely jelentősen megnövelte a köztársaság elnökének jogkörét, ugyanakkor rendelkezett arról is, hogy a kormányt csak a felvetett bizalmatlansági indítvány abszolút többséggel való megszavazásával lehet megbuktatni. Az új kormány az elnöki és parlamenti kormányzás sajátos ötvözetét hozta létre. De Gaulle népszavazásra bocsátotta alkotmánytervezetét, és 80 százalékos támogatottságot kapott. Ezzel véget ért a Negyedik Köztársaság időszaka és létrejött az Ötödik Köztársaság. 1958 novemberében megtartották a parlamenti választást, s ezen a kommunisták elvesztették szavazóik egyharmadát. A decemberi elnökválasztás – mint várható volt- De Gaulle győzelmével végződött.

1959 szeptemberében De Gaulle elismerte Algéria önrendelkezési jogát. A bejelentést a francia parlament támogatta, a tábornok megrökönyödött algériai hívei viszont katonai felkelést robbantottak ki, mert a bejelentés az algériai franciák kényszerű menekülését és a franciabarát arabok legyilkolását vonta maga után. De Gaulle a lázadást leverte, s 1962-re véget vetett az algériai háborúnak. Külpolitikájában a francia önállóságra törekedett, amelynek érdekében létrehozta a francia atomütőerőt, kilépett a NATO katonai szervezetéből, és megpróbálta felújítani a hagyományos francia-orosz együttműködést. Ugyanakkor nagy gondot fordított a francia-német megbékélés elmélyítésére is. Miután De Gaulle helyreállította a németek önbecsülését, az 1963 januárjában Adenauer kancellárral aláírt Élysée-szerződés különleges kapcsolatot létesített a két nemzet között a külpolitikában, a védelmi kérdésekben, az oktatásban és az ifjúságpolitikában, aminek hatékonyságát a kormányfők évenkénti találkozója biztosította.

De Gaulle belpolitikája egy évtizedes nyugalmat jelentett Franciaországnak. 1968-ra azonban új feszültségek jelentkeztek. A diákság elégedetlensége májusban országos megmozdulássá terebélyesedett, s a sztrájkok sora szinte egész Franciaországot megbénította. A lázadó diákok elfoglalták az egyetemeket, a szélsőbalosok vezette munkások pedig megszálltak több gyárat. Egyes szélsőséges csoportok felgyújtották a tőzsdét mint a kapitalizmus templomát. A francia diáklázadás egyik vezére, Daniel Cohn-Bendit – Marcuse nyomán – így szónokolt: "A fogyasztói társadalom erőszakos halállal kell hogy kimúljon."

Május végén De Gaulle új szociális rendszer létrehozását javasolta, melyről a kormány és a szakszervezetek tárgyalásokat kezdtek, de a megegyezést a szélsőségesek megakadályozták. Erre az elnök jelentős katonai alakulatokat vont Párizs köré, ahol május 30-án egy hatalmas kormánypárti tüntetés bontakozott ki. Majd a kedélyek lassan megnyugodtak, és megszülettek a megállapodások. De Gaulle nagy elánnal látott hozzá szociális és közigazgatási reformelképzelései megvalósításához, melynek egyes elemeivel saját táborának egy része sem értett egyet. Erre az elnök a kérdésről népszavazást írt ki, kijelentve, ha nem kapja meg a többséget, lemond. A francia választók leszavazták az elnök javaslatait, így 1969 áprilisában másodszor is távozni kényszerült a politikai színtérről a 20. század egyik legnagyobb politikusa.

Franciaország De Gaulle elnöksége idején két súlyos válságon is átesett, de sikerült olyan "társadalmi szerződést" kötnie, amely hosszú időre biztosította az ország kiegyensúlyozott fejlődését. Az 1969 júniusában elnökké választott Georges Pompidou a folyamatosságra helyezte a hangsúlyt, ugyanakkor gazdasági téren a gazdasági- és pénzügyminiszter Valéry Giscard d'Estaing liberális elképzeléseit valósították meg. A külpolitikában csökkentette a nyugati szövetségesekkel, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal fennálló feszültséget, lehetővé tette Nagy-Britannia csatlakozását az Európai Gazdasági Közösséghez, s a német keleti politika eredményei nyomán azt is megértette, hogy immár értelmét vesztette a kiemeltnek szánt francia-orosz kapcsolat.

Pompidou halála után (1974) Giscard d'Estaing lett a köztársaság elnöke, aki igyekezett mind a gazdaságot, mind a társadalmat korszerűbbé tenni. 18 évre szállította le a nagykorúság és a szavazati jog korhatárát, államtitkárságot hozott létre a nők helyzetének javítására, a munkanélküliek támogatásának idejét egy évre terjesztette ki, megemelte a legalacsonyabb nyugdíjakat, és kedvezményeket adott a hátrányos helyzetűeknek.

A De Gaulle halála (1970) óta megosztott jobboldal egy része nem fogadta el Giscard d'Estaing liberális reformjait. A baloldal viszont azt nehezményezte, hogy az elnök reformjainak célja elsősorban az ország gazdasági növekedésének biztosítása és nem a munkanélküliség csökkentése. Ezért- sikeres külpolitikája ellenére – az 1981-es elnökválasztáson a baloldal jelöltjét, a szocialista François Mitterand-t választották elnökké.

Mitterrand 1995-ig tartó elnöksége kezdetén – a nemzetközi gazdasági folyamatokhoz való alkalmazkodás jegyében – feladta korábbi jelszavait. Háromszor leértékelték a frankot, általános bérbefagyasztást hajtottak végre, s egy sor szakszervezeti jogot eltöröltek, azaz olyan intézkedéseket hoztak, amelyet a jobboldal is szeretett volna, de nem mert megtenni. Feledésre ítélték a kapitalizmussal való szakítás jelszavát, s a szigorra és a modernizációra alapozott politikájuk az angolszász neoliberalizmus francia változatának kialakulásához vezetett. A külpolitikában Mitterrand igyekezett megőrizni Franciaország különleges nagyhatalmi szerepét, így nem volt hajlandó visszatérni a NATO katonai szervezetébe, amit csak utóda, az 1995-ben elnökké választott Jacques Chirac tett meg.

 

 

8.6.2.6. Olaszország

 

Az 1950-es években Olaszországot a kereszténydemokrata, szociáldemokrata, liberális és köztársasági pártok alkotta centrista koalíció kormányozta. A gazdasági csoda kibontakozása, az évi 7-8 százalékos növekedés s ebből következően a szociális feszültségek enyhülése is hozzájárult ahhoz, hogy a centrista kormányzati forma túlélte létrehozója, De Gasperi halálát (1954). Utóda, Amintore Fanfani – a legfejlettebb országokhoz való felzárkózás politikáját akarva folytatni – a "parancsolóan szükséges reformok" programját hirdette meg, s ennek érdekében a kormány és a miniszterelnök hatalmának megerősítésére törekedett. A pártvezetés azonban egy idő után aggasztónak ítélte a miniszterelnök-külügyminiszter-pártfőtitkár egyszemélyi hatalmát, ezért 1959-ben leváltotta pártfőtitkári tisztségéből, és Aldo Morót választotta meg a helyére.

1956-ban Sztálin bűneinek leleplezése sokkolta az olasz kommunistákat és a Pietro Nenni vezette szocialistákat, a magyar forradalom szovjet eltiprása után pedig a szocialisták felmondták a kommunistákkal korábban kötött együttműködési egyezményt, és szakítottak a nemzetközi kommunista mozgalommal. Mindez lehetővé tette, hogy a már több mint tíz éve sikeresen kormányzó, de a fáradtság jeleit mutató koalíciót a szocialisták bevonásával újítsák meg. Moro – a kereszténydemokraták főtitkára – hosszú, türelmes munkával készítette elő a balközép kormányzás megteremtésének lehetőségét. Ennek fontos részlete volt, hogy az államnak a gazdasági tervezés eszközeivel is be kell avatkoznia a gazdasági életbe, s felelősséget kell vállalnia a szociálpolitika területén is, miközben meg kell őrizni a liberális piacgazdaságot és a termelési egységek sokféleségét és autonómiáját.

1962-ben a szocialisták külső támogatásával alakult meg a kereszténydemokratákból, szociáldemokratákból és köztársaságiakból álló negyedik Fantani-kormány, s szocialista-kereszténydemokrata összefogással választották meg a köztársaság új elnökének a szociáldemokrata Giuseppe Saragatot. 1963 decemberében pedig Moro miniszterelnök vezetésével megalakult az első – kereszténydemokrata, szocialista, szociáldemokrata és köztársaságpárti miniszterekből álló – balközép kormány. A katolikus Olaszországban ennek fontos előzménye volt, hogy az 1958-ban pápává választott XXIII. János átalakította és megújította az egyházat és a keresztény gondolkodást. "Pacem in Terris" kezdetű enciklikája egyetemes érvényű igazságaival nemcsak a katolikus világ, hanem az egész emberiség gondjaira igyekezett választ adni. Ez az új szemlélet módosította és korszerűbbé tette az egyházhoz szorosan kapcsolódó olasz kereszténydemokraták politikáját is.

Az 1960-as évek közepén átmenetileg lelassult a növekedés, ami megriasztotta a korábbi évek növekedéséhez szokott embereket. Ehhez járultak a nagyvárosok robbanásszerű felduzzadása miatt átmenetileg romló közlekedési és lakásviszonyok, valamint a futószalagok melletti munka egyhangúsága miatti elégedetlenség. Az 1960-as évek végétől tehát – miközben jelentősen növekedtek a bérek – állandósultak a követelésharcok. Mindez összetalálkozott a legfejlettebb országokban kibontakozó diáklázadással, amely Olaszországban a Milánói Katolikus Egyetem hallgatóinak a tandíjak több mint 50 százalékos emelése miatti, 1967. novemberi elégedetlenségével kezdődött, s 1968 tavaszára minden egyetemre átterjedt. A mozgalomban részt vevők marxistáknak nyilvánították magukat, ugyanakkor elutasították mind az olasz kommunisták marxizmusát, mind a megvalósult szovjet típusú szocializmust, egy részük pedig a kínai kommunisták elképzeléseit fogadta el arra hivatkozva, hogy Kína nem vesz részt a "békés egymás mellett élés nevű játékban", s egyértelműen a harmadik világ proletariátusa és a feketék mellett áll. Így az olasz társadalom gondjaihoz nem kapcsolódó diákmozgalom 1968 őszére lecsendesedett.

1969-nek viszont a munkások váltak a főszereplőivé. A forró ősz a vasmunkások szeptemberi országos sztrájkjával kezdődött, majd más területekre is kiterjedt és tömegmegmozdulásokhoz vezetett. Az északi nagyvárosokban tevékenykedő diákcsoportok sikeresen mozgósították a Dél-Olaszországból érkezett, de helyüket nem találó munkásfiatalokat, s új baloldalnak nevezve magukat a "Mindent akarunk és azonnal!" jelszavát hirdették. Az események meghatározói azonban a hagyományos munkásszervezetek voltak, amelyek 1969 novemberében újabb általános sztrájkot szerveztek a lakásreformért. Ezt követően a vasasok decemberben aláírták az új kollektív szerződést, a parlament pedig 1970-ben elfogadta a munkások és alkalmazottak üzemi-vállalati jogait biztosító törvényt.

Miközben véget értek a sztrájkok, 1969. december 12-én az egyik milánói bank épületében tizenhat halálos áldozattal járó bombamerényletet követtek el, s ezzel kezdetét vette a terrorizmus. A sok-sok áldozatot követelő robbantásokat kezdetben szinte kizárólag szélsőjobboldaliak követték el. 1970-ben viszont megalakult a Vörös Brigádok szervezete, mely a kizsákmányolókkal és elnyomókkal szembeni jogos erőszak alkalmazását hirdette. Eleinte a kapitalizmust jelképező székházak, üzletek ellen követtek el az emberi életet sem kímélő merényleteket, az évtized közepétől kezdve viszont már tudatosan gyilkoltak.

A balközép kormány a válságra az önkormányzati jogok kiterjesztésével és a népszavazás intézményének megalkotásával válaszolt. A történtek azonban megrendítették a koalíciót, a szocialisták ellenzékbe vonultak, de 1973-ban újra helyreállították a balközép kormányzást, aminek immár az első olajárrobbanás következményeivel is szembe kellett néznie.

Az 1975-ös tartományi és önkormányzati, valamint az 1976-os parlamenti választásokon az Enrico Berlinguer vezette kommunista párt történelmének legjobb eredményeit érte el, ugyanis a kereszténydemokraták mögött nem sokkal lemaradva a második helyen végzett. Ebben szerepe volt a Berlinguer által meghirdetett eurokommunista felfogásnak is. Eszerint a szovjet kommunistáktól el kell határolódni, a munkásság pedig csak "demokratikus és többpárti rendszerben teljesítheti történelmi küldetését". Ez azonban nem jelentette azt, hogy koalícióképes párttá vált volna, így a választás után kereszténydemokrata kormány alakult, a szocialisták külső támogatása és a kommunisták tartózkodása mellett.

1976-ban kezdetét vette a Vörös Brigádok tevékenységének második szakasza, amikor csatlakoztak hozzá a Munkáshatalom és az Első Vonal nevű terrorszervezetek is. Legmegdöbbentőbb akciójuk Aldo Moro elrablása volt (1978. március 16.), amelynek során megölték mind az öt testőrt, majd – miután követeléseik nem teljesültek magát a volt miniszterelnököt is. Moro meggyilkolása szorosabbá tette a nemzeti szolidaritás kormányának és a kommunistáknak a kapcsolatát, ugyanakkor a 362 halálos áldozatot és 4490 sebesültet követelő terrorizmus is gyorsan visszaszorult.

1980 februárja, a nemzeti szolidaritás kormányának távozása utáni átmeneti időszakot követően 1983-ban a szocialista Bettino Craxi alakíthatott kormányt, mint az ország első szocialista miniszterelnöke, s 1987-ig tartó kormányzása idején sikeres gazdaságpolitikával biztosította a társadalom jólétének növekedését. Az 1980-as és 1990-es évek fordulója azonban megrázkódtatta az egész olasz belpolitikát. A szovjet tömb válságának és a kommunizmus világméretű bukásának következtében az Olasz Kommunista Párt 1990 márciusában kénytelen volt feloszlatni magát, de ugyanaz a vezetőség megalapította a Baloldal Demokratikus Pártját, mely az 1992. áprilisi választáson mindössze 16,1 százalék szavazatot kapott. Ugyanakkor a kereszténydemokraták is 29,7 százalékra zuhantak, de a szocialisták és a szociáldemokraták is veszteségeket szenvedtek. Előretörtek viszont az addigi pártrendszert bíráló csoportok, mindenekelőtt az Északi Liga.

A választási eredményben szerepet játszott, hogy az egyre nyilvánvalóbbnak látszó megvesztegetési ügyek vizsgálatára alakult Tiszta kezek vizsgálóbíró-csapat már 1992 februárjában kezdeményezte az első letartóztatásokat, s kiderült, hogy a korrupciós ügyekben minden addigi kormánypárt gyanúsítható. Vizsgálatot kezdeményeztek több vezető politikus, köztük volt miniszterelnök ellen is. Mindez az addigi pártok- mindenekelőtt a II. világháború óta kormányzó kereszténydemokraták- meggyengüléséhez, széteséséhez vezetett, majd megkezdődött egy új politikai struktúra kiépülése. Ennek során alakult meg 1994 januárjában a Silvio Berlusconi vezette Forza Italia! (Hajrá, Olaszország!), majd 1995 nyarán a baloldali pártok L'Ulivo (Olajfa) szövetsége mint a két legjelentősebb politikai erő.

 

 

8.6.2.7. Az Európai Közösség létrejötte

 

Miután De Gaulle 1963-ban megvétózta Nagy-Britanniának az Európai Gazdasági Közösséghez való, hosszú tárgyalásokkal előkészített csatlakozását, a szervezet átmeneti válságba került. Mindezt csak súlyosbította, hogy Franciaország a tervezett közös mezőgazdasági politikával való szembenállása miatt 1965-ben fél éven keresztül nem vett részt a szervezet munkájában, s 1966-ban azzal a kompromisszummal tért vissza, hogy a komolyabb kérdésekben nem érvényesül a nemzetek feletti döntés. Bár Nagy-Britannia 1967-es ismételt jelentkezését Franciaország megint elutasította, a közösség szervezeti fejlődése terén nagy lépést tettek előre. 1967. július 1-jén életbe lépett az a határozat, hogy az Európai Gazdasági Közösség, az EURATOM és az Európai Szén- és Acélközösség Európai Közösséggé (EK) egyesült, s irányítására megalakult az EK Bizottsága. 1968. július 1-jével az Európai Közösség hat országa megteremtette az ipari vámuniót, s nagyrészt megvalósította a mezőgazdasági közös piacot is, s áttért a közös árrendszerre. Ezzel kezdetét vette az EK belső piaca kiépítésének 1992. december 31-ig tartó második szakasza.

 

 

8.6.3. A szovjet-kínai határháborútól Helsinkiig (1969-1975)

 

Már az 1960-as évek második felétől, de különösen 1969-től Moszkva erőteljesen szorgalmazta az európai enyhülést. Erre hívott fel a Varsói Szerződés országainak 1969-es budapesti tanácskozása, miszerint: "megvan a reális lehetősége annak, hogy Európa valamennyi államának és népének érdekeit szem előtt tartva, közös erőfeszítések nyomán megszülessen az európai biztonság". A kezdeményezés hátterében gazdasági megfontolások álltak. A szovjet vezetésnek rá kellett döbbennie, hogy az életszínvonal legszerényebb növekedését sem tudja biztosítani a nyugati tőke bevonása és a technika importálása nélkül. Ennek volt egyik leglátványosabb jele a szovjet gépkocsigyártás megújítása a FIAT segítségével.

Ugyanakkor az egyre súlyosabbá váló szovjet-kínai ellentét is arra ösztönözte a moszkvai vezetőket, hogy csökkentsék az európai feszültséget. Az Usszuri folyónál, a csendes-óceáni szovjet kikötőkhöz vezető transzszibériai vasút közelében kirobbant 1969. márciusi kínai-szovjet kis határháború felidézte annak lehetőségét, hogy veszélybe kerülhet a távol-keleti szovjet flotta ellátása. Ez késztette Moszkvát arra, hogy a meglévőnél északabbra hatalmas vasútépítésbe kezdjen (Bajkál-Amur vasút).

Miközben a Szovjetuniónak Kína, az Egyesült Államoknak Vietnam okozott megoldhatatlan gondot. A dzsungelháborúban, a gerillaharcmodorral szemben alig érvényesült az amerikai hadsereg technikai fölénye, így a dél-vietnami kommunista erők- jelentős szovjet és észak-vietnami segítséggel- ki tudták terjeszteni hatalmukat, és 1969-ben saját kormányt alakítottak az Egyesült Államok által támogatott saigoni vezetéssel szemben. Nixon elnök 1970-1972 között eredményes kísérletet tett arra, hogy elvágja a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Frontnak a kambodzsai határvidéken át északra vezető utánpótlási vonalait, valamint felszámolja kambodzsai és laoszi támaszpontjait. Kambodzsa és Észak-Vietnam bombázása jelentős károkat okozott, de nem hozta meg a kívánt sikert, mert a tévé által közvetített háború szörnyűségei, a napalmbombáktól felperzselt területek látványa amerikaiak millióit hangolta a háború ellen. Ráadásul az Egyesült Államok százötvenmilliárd dollárt költött és ötvennyolcezer katonát vesztett Vietnamban. (A vietnami áldozatok száma hárommillióra tehető.) Meglódult a dollár inflációja, s az ország külkereskedelmi mérlege csaknem száz év óta először ismét hiányt mutatott. Hétszázötvenezer sorköteles amerikai tagadta meg a katonai behívóparancsot, s egyre hevesebb bírálatok érték az amerikai külpolitikát. Mivel az újabb háborús erőfeszítések belpolitikai okokból kockázatosakká váltak, Nixon és Kissinger elhatározták, hogy befejezik a háborút.

Miután az 1972. decemberi bombatámadások hatására Észak-Vietnam elfogadta a tűzszüneti feltételeket, az 1973. január 27-ei párizsi egyezményben megállapodtak az amerikai csapatok teljes kivonásában, amit március végére teljesítettek is, továbbá a két Vietnam fokozatos és békés egyesítésében. 1975 januárjában viszont Észak-Vietnam – kihasználva a Nixon lemondatása és az amerikai elnök katonai jogkörének megnyirbálása következtében kialakult amerikai belpolitikai bizonytalanságot – a fegyverszünetet megszegve általános támadást indított Dél-Vietnam ellen. Mivel Ford elnök hiába kérte a kongresszust, hogy adjon lehetőséget dél-vietnami szövetségeseik megsegítésére, április végén elesett Saigon, s 1976 júliusában hivatalosan is megtörtént a két Vietnam kommunista uralom alatti egyesítése. Ezreket végeztek ki, és még 1977-ben is kétszázezer politikai fogoly volt az országban.

1975 áprilisában – a kommunisták vietnami győzelmével párhuzamosan Kambodzsában a vörös khmerek vették át a hatalmat, s 3,5 millió osztályellenségnek tekintett városlakót üldöztek el vidékre. Kegyetlenkedéseik során több mint 2 millió embert gyilkoltak meg, sokakat szadista kínzások közepette.

1975 májusában a laoszi kommunisták is támadásba lendültek, s decemberre sikerült átvenniük a hatalmat. A lakosság ellenségnek tekintett részével szemben azonban nem voltak olyan kegyetlenek, mint a kambodzsaiak, így az üldözöttek egy része Thaiföldre tudott menekülni.

Az 1960-as években az atomkor fegyverkezési versenye öntörvényűvé vált, s e folyamatot a politika egyre nehezebben tudta ellenőrzése alatt tartani. Rövidesen megtörtént a szerepcsere is: a fegyverkezés vált a politikát meghatározó tényezővé. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió versengését a nukleáris fegyverek gyártásában, a rakétatechnikában és az űrkutatásban elért eredmények határozták meg, majd az 1980-as évek végén ezek döntötték el. Eközben Moszkva hadiflottája hatalmas arányú fejlesztésébe kezdett. 1973-ban bocsátotta vízre tengeri világhatalommá válásának jelképét, az első szovjet repülőgép-hordozót, melyet újabb hadihajók és rakéták kilövésére alkalmas tengeralattjárók sora követett, így a szovjet hadiflotta megjelent a világ minden pontján. Ugyanakkor a nukleáris háborútól való kölcsönös félelem miatt mindkét nagyhatalom kényszerű hajlandóságot mutatott a kialakult világhelyzet alapján álló együttműködésre, az enyhülés politikájának folytatására.

Kissinger azt is felismerte, hogy átalakulóban van az addigi kétközpontú világ, s új hatalmak jelennek meg: Japán, Kína és az egyesülő Európa. A szovjet-kínai ellentétet kihasználva az Egyesült Államok változtatott korábbi külpolitikáján, s Nixon elnök 1972 februárjában Kínába látogatott. A Mao Ce-tunggal folytatott tárgyalások után aláírt nyilatkozatban az Egyesült Államok tudomásul vette, hogy "csak egyetlen Kína létezik, és hogy Tajvan Kína része". Egyik fél sem törekszik hegemóniára az ázsiai csendes-óceáni térségben. Az amerikai-kínai közös nyilatkozat elfogadásával átrendeződtek a nemzetközi kapcsolatok.

A két volt vesztes hatalom: Japán – és a környezetéhez tartozó ázsiai országok, a "kis tigrisek" –, valamint Németország és az Európai Gazdasági Közösség gyors megerősödése új gazdasági és politikai világrend kezdetét jelentette. Bár továbbra is az Egyesült Államok és a Szovjetunió kezében összpontosult a világ katonai erejének döntő hányada, ennek hatóerejét azonban csökkentette az atompatt, az atomfegyverek bevetésének lehetetlensége.

A Szovjetunió számára fontossá vált európai enyhülés érdekében rendezni kellett Berlin átmeneti helyzetét, amit elősegített a Német Szövetségi Köztársaság kormányának új keleti politikája. Brandt kancellár abból indult ki, hogy a nyugati demokráciák nem hajlandóak erőszakkal változtatni a vasfüggönyön, tehát a meglévő helyzetet tudomásul kell venni, így a közép- és kelet-európai diktatúrákat létező kormányoknak kell elismerni. Mindez elősegítette a Nyugat-Berlinre vonatkozó, 1971 szeptemberében megkötött négyhatalmi szerződés létrejöttét. Ebben rögzítették a város különleges helyzetét, a Szovjetunió pedig biztosította a hozzá vezető utak zavartalanságát.

Az európai enyhülés idején a Szovjetunió tartózkodóan viselkedett az új válsággócok esetében. Mindenekelőtt Chilét kell megemlíteni, ahol 1970 szeptemberében- az elsősorban szocialisták, kommunisták és radikálisok által támogatott – Salvador Allendét választották meg köztársasági elnökké a szavazatok 36,2 százalékával. A többi – nem szocialista – elnökjelölt egyenként ennél kevesebbet kapott, de a választók több mint 60 százaléka szavazott a szocialista program ellen. Allende agrárreformot hajtott végre, államosította a rézbányákat, aminek következtében elszigetelődött a világgazdaságtól. Ugyanakkor a harcos baloldaliak nem voltak hajlandóak elfogadni semmiféle alkotmányos korlátozást, miközben bevezették a "népi hatalmat", s a paraszt-, illetve munkástanácsok határozata alapján elfoglalták a nagybirtokokat és a gyárakat. A szocialisták pedig azt hirdették: a feladat a parlament szétzúzása. Mindeközben szétesett a gazdaság, s az amúgy is magas 30 százalék körüli infláció 1973-ra 190 százalékosra emelkedett, a termelés csökkent, s az üzletek kiürültek. Erre sztrájkolni kezdett a középosztály, sőt reálbérének csökkenése miatt a munkásság is, a harcos baloldaliak pedig fegyverrel keltek a hatalom védelmére. Miután Allende elnök képtelen volt fellépni az 1972-ben kezdődő erőszakhullám ellen, sőt 1973. szeptember 4-én a baloldal egy hétszázötvenezres tüntetéssel nyomatékosította három évvel korábbi választási győzelmét, a hadsereg – szeptember 11-én – Augosto Pinochet tábornok vezetésével, véres harcban megdöntötte Allende hatalmát. Az államcsíny során közel háromezer ember halt meg, köztük Allende elnök is. Moszkva ugyan hangosan tiltakozott, de egyebet nem tett.

Görögországban az 1960-as évek elejére idejétmúlttá vált a polgárháború utáni politikai berendezkedés több eleme, ezért az 1964-es választáson győztes Centrum Unió vezetője, Andreasz Papandreu miniszterelnök eltörölte az 1949 után hozott kivételes törvények egy részét, így szabadon engedtek 453 politika foglyot, beszüntették a deportálásokat, s egyéni elbírálás alapján lehetővé tették a polgárháborús emigránsok hazatérését. Amikor azonban a vele szemben álló belügyminiszter lemondatását javasolta Konsztantin királynak, az uralkodó -1965 nyarán – őt mozdította el a hatalomból. Az ezt követő kormányválságok után 1967 áprilisában a Georgiosz Papadopulosz vezette ezredesek ragadták magukhoz a hatalmat, amit több ezer ember letartóztatásával kezdtek. S bár az ország gazdasági növekedése nem torpant meg, a katonai kormányzat egyre több nehézséggel találta magát szembe, melyen 1973-ban a köztársaság kikiáltásával próbáltak úrrá lenni, de sikertelenül. Hetven halálos áldozat árán fojtották el a diákok elégedetlenségét, eltávolították Papadopulosz elnököt, s egy tábornoki juntát állítottak az ország élére, mely a ciprusi kérdés "megoldásával" akart népszerűséget szerezni.

A 80 százalékban görögök és 18 százalékban törökök lakta brit gyarmat, Ciprus 1959-ben nyerte el függetlenségét Makariosz érsek vezetésével. 1974 nyarán az athéni junta által megbízott csoport megdöntötte Makariosz kormányát, s bejelentette Ciprus egyesülését Görögországgal. Válaszul a török kormány katonai erőt vezényelt a szigetre, és megszállta annak 40 százalékát. Erre a junta vezetője visszahívta a párizsi emigrációban élő korábbi miniszterelnököt, Karamanliszt, aki felszámolta a válságot. A nemzeti önérzet helyreállítása érdekében bejelentette országa kilépését a NATO-ból, újjászervezte a politikai életet, s az 1974 novemberében rendezett választást az általa vezetett Új Demokrácia pártja nyerte meg, második helyen az ifjabb Papandreu vezette Pánhellén Szocialista Unió végzett. A decemberben megrendezett népszavazás pedig – immár alkotmányosan is – a monarchia eltörlésére szavazott. Ezzel befejeződött a demokratikus politikai rendszer kiépítése. 1981-ben az ország visszatért a NATO-ba, Ciprus viszont azóta is kettéosztott.

Az 1970-es évek elején Portugáliában és Spanyolországban az elöregedett diktatórikus rendszereket demokráciákkal váltották fel. A folyamat Portugáliában kezdődött, miután Salazar miniszterelnök 1968 szeptemberében egy súlyos agyvérzést követően magatehetetlenné vált, majd 1970 júliusában meghalt. Utóda egykori munkatársa, Marcelo Caetano lett, aki érzékelve a felgyülemlett társadalmi feszültséget, óvatos reformokba kezdett. A rendszer egyetlen pártjának, a Nemzeti Uniónak a vezetését 1968 végén egy hasonlóan gondolkodó tekintélyes személyiségre bízta, hogy készítse fel az 1969-es választásra. A választójogot pedig kiterjesztette minden írni-olvasni tudó állampolgárra, köztük a nőkre is. Mivel az ellenzék még megosztott és gyenge volt, a választáson a megújult Nemzeti Unió megszerezte a szavazatok 88 százalékát. Bár az ország a Caetano-korszak éveiben gazdaságilag gyorsan fejlődött, a politikai feszültségeket nem sikerült csillapítani. Az elaggott rendszerrel elégedetlen szocialisták, liberálisok, kommunisták, sőt katolikus csoportok létrehozták a Portugál Demokratikus Mozgalmat, a korporációkkal szemben pedig megerősödött a szakszervezeti ellenzék. Mindezt kiegészítette, hogy a hadsereg vezetői ellenezték az Angola és Mozambik megtartásáért kisebb-nagyobb megszakításokkal 1961 óta folytatott gyarmati háborút. A katonai akadémia 1973-as reformja ellen tiltakozó, szervezett tiszti fellépésből pedig megalakult a Fegyveres Erők Mozgalma.

1974. április 25-én a felkészített katonai egységek a rádióban elhangzott megadott jelre körülvették a kormányépületeket, letartóztatták a miniszterelnököt és a köztársaság elnökét, akiket később az ország elhagyására kényszerítenek. Megalakult a Nemzet Megmentésének Tanácsa, melyet az utcákra özönlő tömegek és az üzemek mozgósított dolgozói egyaránt támogattak. Győzött a "szegfűk forradalma". Koalíciós kormány alakult, melyben részt vettek az addig illegalitásban tevékenykedő pártok, köztük a kommunisták vezetői is. Köztársasági elnökké a diktatúra felszámolását szorgalmazó Antonio de Spinola tábornokot kérték fel, s a Nemzet Megmentésének Tanácsa kilátásba helyezte, hogy egy éven belül választást tartanak, vezetői viszont addig részt vesznek az ország irányításában.

Angolát és Mozambikot azonban Spinola elnök és hívei szerették volna a portugál-afrikai közösség tagjaként megtartani, ugyanakkor az elnök nem értett egyet a radikalizálódó belpolitikával sem, ezért 1974 szeptemberében katonai hatalomátvételt kísérelt meg, de egykori vezérkari főnöke, Costa Gomes tábornok ezt meghiúsította, így Spinola kényszerű lemondása után ő lett a köztársaság új elnöke. Közben politikai pártok sora szerveződött, s rendeleteket hoztak az államosításról, az üzemek munkásellenőrzéséről és az agrárreformról. A balratolódástól felbolydult légkörben választották meg 1975. április 25-én az alkotmányozó nemzetgyűlést, amelyen a bal- és jobbközép pártok megszerezték a szavazatok közel kétharmadát. Ez biztosítékot jelentett arra, hogy a jobboldali rendszer megdöntése után balra kilengő portugál politika megnyugszik, és illeszkedni tud a nyugati parlamentáris demokráciákhoz.

Spanyolországban az 1970-es évek elején egyre többen ismerték fel, hogy a Franco-rendszeren változtatni kell. A nemzeti jövedelem addig megszokott évi 8,4 százalékos növekedése 1973 után jelentősen lelassult, az Európai Gazdasági Közösség pedig elhárította a többszöri spanyol belépési kísérletet. Egyre erőteljesebbé váltak a baszk és katalán kisebbségek törekvései, s a Baszkföld és Szabadság nevű szervezet, az ETA 1973 decemberében sikeres merényletet követett el a miniszterelnök ellen. Mindez nehezítette az óvatos reformok híveinek helyzetét, miközben riadalmat keltett az 1974. áprilisi portugál forradalom is. Júliusban komolyan megbetegedett Franco, s az államfői feladatok ellátását átengedte az általa 1969-ben kijelölt utódjának, az 1931-ben elűzött XIII. Alfonz unokájának, Juan Carlos hercegnek.

1974. július végén a kommunisták és a monarchisták vezetői Párizsban megalakították a Spanyol Demokratikus Tanácsot, s elfogadták annak 12 pontos programját. Csatlakozott hozzájuk több kisebb politikai csoportosulás is. A Felipe Gonzáles vezette Spanyol Szocialista Munkáspárt azonban megőrizte önállóságát, de a rendszer eltávolítása érdekében hajlandó volt minden ellenzéki erővel együttműködni.

1974 szeptemberében Franco ismét átvette hivatalát, s miközben keményen fellépett a szeparatistákkal szemben, folytatódott a rendszeren belüli óvatos nyitás. Az alakuló egyesületek tevékenységének szabályozására megjelent a Polgári Társulatok Szabályzata, a szélsőbaloldaltól a kereszténydemokratákig terjedő, rendszeren kívüli ellenzék pedig létrehozta a Demokratikus Konvergencia Platformja nevű szervezetét. Az antiterrorista törvény és a kivégzések hatására a két eddigi ellenzéki szervezet megállapodott az együttműködésről, majd 1976 márciusában Demokratikus Koordináció néven egyesült.

1975 novemberében meghalt Franco, s trónra lépett a kijelölt utód, I. János Károly. Amnesztiarendeletének köszönhetően több szakszervezeti vezető is kiszabadult. 1976 júliusában a király Adolfo Suárezt nevezte ki miniszterelnökké, aki felgyorsította a reformokat, s ígéretet tett, hogy 1977 közepéig választást fognak tartani, politikai reformtervét pedig decemberben népszavazással hagyatta jóvá. 1977 tavaszán legalizálták a pártokat, s a júniusi választást a jobboldali, jobbközép és centrista csoportokat tömörítő Demokratikus Centrum Unió nyerte a szavazatok 34,3 százalékával. A szocialisták 28,5, a kommunisták 9, a szélsőséges jobboldali Népi Szövetség 8,2 százalékot kaptak. 19 százalékot értek el a baszk és katalán szervezetek. Az új parlament bizottságot küldött ki az alkotmány kidolgozására.

Az alkotmányozás és az intézményes változások időszakában súlyos szociális gondokkal is meg kellett küzdeni. A kényszerű gazdasági intézkedések következményeként növekedett a munkanélküliség, csökkent az életszínvonal, ami veszélybe sodorhatta a békés átmenetet. 1977 októberében a szociális egyeztetés pártközi fórumának sikerült megállapodnia a Moncloa-paktumban, amely rögzítette a fő gazdasági, szociális célokat, valamint a jövedelmek és a foglalkoztatás alakulását. E megállapodást a későbbiekben – nehéz tárgyalások után, de – többször is sikerült megújítani. 1978 végére elkészült az új alkotmány, melyet a decemberi népszavazás hagyott jóvá. Spanyolország "szociális és demokratikus jogállam" lett.

Az enyhülés időszakának komoly próbája volt az 1973 októberében kirobbant negyedik arab-izraeli háború. Nasszer halála után (1970. szeptember) Anvar Szadat lett Egyiptom elnöke, aki közeledett az Egyesült Államokhoz, s 1972-ben kiutasította országából a szovjet tanácsadókat. Az arabok már régóta készültek a visszacsapásra, és most ők választották meg váratlan támadásuk időpontját. Egyiptom és Szíria összehangolt akciója nehéz helyzetbe hozta a zsidó államot. Az egyiptomi haderő átkelt a Szuezi-csatorna keleti partjára, de az izraeli haderő egy részének sikerült feltartóztatni, miközben páncélosaik átkeltek a csatorna nyugati partjára, és megindultak a védtelenül hagyott Kairó felé. Eközben a csatornán átkelt egyiptomiak nem tudtak kitörni az izraeli gyűrűből, és a vízhiány pusztulással fenyegette őket. Moszkva és Washington tárgyalásokat kezdett, s a szovjetek – szokásukhoz híven – ismét beavatkozással fenyegetőztek. Mindez megrontotta ugyan a két nagyhatalom kapcsolatát, de egyéb nem történt. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa felszólított a harcok beszüntetésére, majd a világszervezet csapatszétválasztó akciójával véget ért a háború.

A történtek legfontosabb következménye, hogy az arab országok – szovjet tanácsra – 1973-ban bevetették az olajfegyvert, s 1979-ig nyolcszorosára emelték az olaj árát. Ezzel véget ért a II. világháború utáni olcsó energia korszaka. Az olajárrobbanás a nemzetközi gazdasági életben árforradalomhoz vezetett. A negyedik arab-izraeli háború után a nyugat megértőbb lett a palesztinkérdés iránt, a szovjet-egyiptomi viszony azonban gyorsan megromlott, Szadat elnök pedig különbékét kezdeményezett a zsidó állammal. 1977 novemberében történelmi jelentőségű beszédet mondott az izraeli parlamentben, majd 1978 szeptemberében – Carter elnök közvetítésével – megszületett a Camp David-i megállapodás, melynek értelmében Izrael kivonta csapatait a Sínai-félszigetről. 1979. március 26-án a Fehér Ház kertjében Szadat elnök és Menahem Begin izraeli miniszterelnök aláírta a két ország békeszerződését. A történteket a Kairóban alapított Arab Liga országai elítélték, Egyiptom tagságát (1989-ig) felfüggesztették, s székhelyüket Tuniszba helyezték át.

Eközben az 1975 tavaszán kirobbant és másfél évtizeden át tartó libanoni polgárháborúval újabb válsággóc alakult ki a Közel-Keleten, ahol a keresztény és muzulmán fegyveresek közti harcba egyre erőteljesebben avatkoztak bele az 1969 óta Jasszer Arafat vezetése alatt álló Palesztin Felszabadítási Szervezet fegyveresei. Izrael, miután 1982 tavaszára kiürítette a Sínai-félszigetet, júniusban támadást indított a Libanonban tevékenykedő PFSZ fegyveres alakulatai ellen. Az ötödik arab-izraeli háború során – mely a polgári lakosságnak is súlyos veszteségeket okozott – a PFSZ jelentősen meggyengült. Az izraeli erők 1985-ben – egy biztonsági zóna kivételével – elhagyták Libanont, de a polgárháború csak 1990-ben ért véget.

Az említett válságok meg-megakasztották az enyhülés folyamatát, de leállítani nem tudták. Moszkva ugyanis épp azért szorgalmazta az európai enyhülést, hogy nagyobb figyelmet tudjon fordítani a világ más térségeire. Már 1969-ben amerikai-szovjet tárgyalások kezdődtek Helsinkiben a stratégiai fegyverek korlátozásáról, amit az angol elnevezés rövidítése alapján SALT-tárgyalásoknak neveztek. 1972. május 26-án Nixon és Brezsnyev Moszkvában aláírták az első SALT-szerződést, mely arra épült, hogy a két világhatalom között erőegyensúly áll fenn, így megállapodtak az interkontinentális rakéták, a bombázórepülők és az atom-tengeralattjárók számának befagyasztásáról. Ugyanakkor kötelezettséget vállaltak, hogy nem zavarják a másik fél műholdas felderítését. A szovjet-amerikai kapcsolatok alapelveiről szóló, május 29-én aláírt nyilatkozatban az Egyesült Államok és a Szovjetunió a világban kialakult helyzet tudomásulvételéből indultak ki, lemondtak az erőszak alkalmazásáról, ugyanakkor célként és lehetőségként fogalmazták meg, hogy Moszkva és "szövetségesei" is bekapcsolódjanak a világpiacba, amelynek egységes voltát már a szovjetek sem tagadták.

Az 1973 júliusa óta folyó hosszas és nehéz tárgyalások után 1975. július 30-án Helsinkiben összeült az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet harmadik, záró ülése. Hogy a tanácskozás légkörét oldottabbá tegyék, július 15-én egy tíznapos amerikai-szovjet közös űrutazási programot hajtottak végre: a világűrben összekapcsoltak egy Apolló és Szojuz űrhajót, s a két legénység kölcsönösen meglátogatta egymást.

A harminchárom európai ország, valamint az Egyesült Államok és Kanada képviselői által aláírt és augusztus 1-jén kiadott helsinki záróokmány szabályozta a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élését. Ennek alapelvei: valamennyi állam egyenlősége, az erőszaktól való tartózkodás, a határok sérthetetlensége, de békés eszközökkel, megegyezéssel való megváltoztatásának a lehetősége, a viták békés rendezése, a belügyekbe való be nem avatkozás és tartózkodás a felforgató vagy más tevékenység közvetlen és közvetett támogatásától, valamint az emberi és az alapvető szabadságjogok, köztük a vallásszabadság tiszteletben tartása és az állampolgári jogok hatékony gyakorlásának elősegítése, a népek önrendelkezési joga, hogy külső beavatkozás nélkül határozhassák meg politikai berendezkedésüket, valamint a nemzetközi jogi kötelezettségek jóhiszemű teljesítése. Az aláírók vállalták továbbá, hogy lehetővé teszik hadgyakorlataik megfigyelését, az utazási feltételek javításával elősegítik a családi kapcsolatok fenntartását, megkönnyítik az újságírók cseréjét, s elhatározták, hogy a külügyminiszterek 1977-ben Belgrádban értékelik a helsinki megállapodás végrehajtását, s folytatják az eszmecserét a biztonságról és együttműködésről.

A lényeget tekintve a Szovjetunió a fennálló helyzet, azaz Európa kettéosztásának elismeréséért tudomásul vette az Egyesült Államok európai jelenlétét, s nem tűnt számára soknak, hogy elfogadja az emberi jogok tiszteletben tartásának elvét. Az amerikaiak – áprilisi vietnami kudarcuk ellenére – feltételezték, hogy ezek után a szovjetek nem törekszenek a kialakult világhelyzet megváltoztatására. De gyorsan rá kellett döbbenniük, hogy Moszkvában másként értelmezik az emberi szabadságjogokat, az egymás belügyeibe való be nem avatkozást és az erőszaktól való tartózkodást, mint Washingtonban. Mindezt jól mutatja az 1977-1978-as belgrádi utókonferencia bohózata, amikor a szovjet küldöttség jól szerkesztett dokumentumokat mutatott be az ulsteri katolikusok és az amerikai feketék üldözéséről, miközben határozottan visszautasította azt a bírálatot, hogy a szovjet gyakorlat semmibe veszi az emberi jogokat, például akkor, amikor a hatalom keményen fellépett a helsinki záróokmányban foglaltak érvényesülésének megfigyelésére alakult szovjet csoportok és tagjaik ellen, többöket hosszú kényszermunkára ítélve.

A Helsinkiben kezdődő tárgyalások előtt fél évvel, 1973. január 1-jén az Európai Közösség Nagy-Britannia, Írország és Dánia csatlakozásával kilenctagúra bővült. Ez azonban amellett, hogy a kilencek Európája a világkereskedelemben immár 40 százalékkal részesedett, az integráció felgyorsulását is jelentette. 1973 őszén Pompidou francia elnök- a politikai unióvá válás érdekében – javasolta a közösség államés kormányfőinek rendszeres találkozóját, melyet az év végén tartott koppenhágai csúcstalálkozó Az európai identitás című nyilatkozatában el is fogadott, leszögezve a kilenceknek az egyesült Európa fölépítésére vonatkozó eltökéltségét. Az állam- vagy kormányfők alkotta Európai Tanács 1975. decemberi csúcstalálkozóján pedig elhatározták, hogy tanácskozásaik a jövőben rendszeresek lesznek, továbbá az európai politikai együttműködés magasabb szintre emelése érdekében határozatot hoztak az Európai Parlament megválasztásának előkészítéséről.

 

 

8.6.4. Az enyhülés utáni lehűlés (1976-1984)

 

A várakozásokkal ellentétben a helsinki záróokmány aláírásával vége szakadt az enyhülési folyamatnak. Moszkva elérte célját, rendezte az európai térség ügyeit, így minden figyelmét a harmadik világ felé fordíthatta. Bár nem szakadtak meg az Egyesült Államok és a Szovjetunió között a stratégiai fegyverek korlátozásáról szóló tárgyalások, a szovjetek folytatták erőltetett ütemű fegyverkezésüket. Újabb, nagy találati pontosságú, több robbanófejes, interkontinentális rakétákat állítottak hadrendbe, s a valósággal ellentétben igyekeztek elhitetni a világgal, hogy e fegyverekből nagyon nagy mennyiséggel rendelkeznek. 1977-től megújították közepes hatósugarú rakétarendszerüket, az immár 5 ezer km hatótávolságú SS-20-as rakétákkal. Bár az erővel való fenyegetés a józan ész szerint ellentmondott az enyhülésnek, a kommunisták azonban másként vélekedtek. Szerintük ugyanis az osztályharc nem szűnt meg, s a kommunisták nem nyugodhatnak bele a kapitalista kizsákmányolásba, amely ellen csak úgy léphetnek fel eredményesen, ha mögöttük áll a Szovjetunió elrettentő fegyveres ereje.

Az 1970-es évek második felében a szovjet vezetés igyekezett kihasználni a vietnami háború utáni amerikai zavarodottságot és a nyugati világnak az olajfegyver bevetése miatti gazdasági-politikai gondjait. A marxista-leninista ideológusok és politikusok úgy vélekedtek, hogy küszöbön áll a tőkés társadalmak 1929-1933-ashoz hasonló általános válsága. Mindez azonban nem fogja érinteni a szocialista országokat, mert azokat a KGST megvédi a kedvezőtlen nyugati hatásoktól. Ezt az egységesülő világpiacot tagadó álláspontot látszólag alátámasztotta, hogy a Szovjetunió, maga is olajexportáló ország lévén, a növekvő olajárakból hatalmas többletbevételhez jutott annak ellenére, hogy a KGST tagállamainak a világpiacinál olcsóbban szállította az olajat. A nemzetközi pénzpiacon felhalmozódott olajdollárokból könnyen lehetett hitelekhez jutni. A szovjet tömb országaiban tehát – átmenetileg – épp az egységesülő világpiac tette lehetővé annak átmeneti tagadását, és szocialistának nevezett, ráfizetéses gazdaságuk további növekedését.

A nyugati országok azonban – Moszkva reményeivel ellentétben – gyorsan leküzdötték a válságot. A társadalom érdekeinek megfelelően, az energia- és a nyersanyag-takarékosság jegyében megújították technológiai rendszerüket. Elterjedtek a robotok, és az informatika forradalma is végbement. Új szintre emelkedett a Nyugat együttműködése, s 1975-től rendszeressé vált a hét legfejlettebb ipari ország tanácskozása (Egyesült Államok, Japán, Kanada, Nagy-Britannia, NSZK, Franciaország, Olaszország). Kidolgozták közös világgazdasági elképzeléseiket, s az egyeztetett pénzügyi politika és az energiatakarékossági programok következtében az 1980-as évek elején tovább növekedett a nyugati világ gazdasága.

Mindehhez jelentős mértékben járult hozzá az Európai Közösség. A válság kedvezőtlen hatása után az Európai Tanács 1975. márciusi ülése döntéseket hozott a közös energia- és pénzpolitika megteremtésére, az 1978. júliusi ülésén pedig elfogadta a Schmidt kancellár és Giscard d'Estaign elnök közösen kidolgozott tervét az európai monetáris rendszerre való áttérésre, s elkötelezte magát a monetáris unió tervének megvalósítása mellett. Folytatódott a politikai integráció is, s 1979 júniusában a kilenc tagország polgárai először választották meg közvetlenül képviselőiket az Európai Parlamentbe, amely így a nemzetállamok "megkerülésével" jött létre.

Miközben a nyugati világ országai megújították gazdaság- és társadalompolitikájukat, a nemzetközi életben átmenetileg tért veszítettek. A Szovjetunió minden erejét a fegyverkezésre fordította, a belpolitikában viszont visszatért a sztálinista hagyományokhoz. Moszkva nem rúgta fel ugyan a nukleáris és rakétafegyverek korlátozásáról megkötött megállapodást, de a hagyományos fegyverzet területén fordulatot kényszerített ki. A hatalmas szállító repülőgépek, a légi szállításra kialakított páncélosok s a repülőgép-anyahajókkal is rendelkező hadiflotta hadrendbe állításával elérte, hogy fegyveres erői képesek voltak a világ bármely pontján beavatkozni.

1975 őszén a szovjet vezetésnek kapóra jött, hogy a portugál gyarmatbirodalom szétesése után Angolában súlyos belső hatalmi harc alakult ki. A várható dél-afrikai beavatkozást megelőzve a szovjetek légi hídon kubai egységeket szállítottak Angolába, amelyek a szovjetbarát erőket juttatták hatalomra. Etiópiában és Szomáliában ugyancsak sikerült szovjetbarát kormányokat hatalomra segíteniük, majd a két ország kibékíthetetlen viszályában (1977-1978) Etiópia mellé álltak. A Kaukázus térségéből Etiópiába ívelő légi híd méreteivel és eredményességével megdöbbentette a nyugati szakértőket.

Miután Angola és Etiópia mellett Mozambikban és Bissau-Guineában is Moszkva-barát kormányok alakultak, formálódni kezdett az afrikai szovjet birodalom. Azt viszont ekkor még kevesen látták, hogy a Szovjetuniónak a neki tetsző politikai rendszerek helyenkénti hatalomra juttatásához megvan ugyan a politikai és katonai ereje, de azok hosszú távú megtartásához nincs meg a gazdasági háttere.

Az 1976-ban kommunista uralom alatt egyesített Vietnam továbbra is jelentős szovjet támogatást kapott, s 1978 decemberében lerohanta a Kínával szövetséges Kambodzsát, melynek Pol Pot vezette kommunistái egyre nyíltabb Vietnam-ellenes politikát folytattak. Az akció véget vetett a vörös khmerek hároméves rémuralmának, ugyanakkor Laosz mellett Kambodzsát is Vietnam uralma alá vonta, s ezzel mintegy utólag igazolta a megdöntött Pol Pot-rendszer vádjait, miszerint Vietnam az egykor franciák kezdeményezte "Indokínai Föderáció" megvalósítása érdekében agressziós politikát folytat. Mivel Kínának is ez volt a véleménye, 1979 februárjában támadást indított a szinte egész Indokínát a saját hatalma alatt egyesítő Vietnam ellen, nem sok sikerrel, de a nemzetközi politikában annál nagyobb meglepetést keltve.

1978 nyarán Iránban kiéleződtek a belső ellentétek. Mohamed Reza Pahlavi sah modernizációs politikájával határozottan szembeszegült a Ruhollah Khomeini ajatollah vezette síita papság és híveik. A sah 1963-ban száműzte Khomeinit, s folytatta az iszlám hagyományokat is sértő politikáját, így az 1970-es évek második felében – az olajbevételek megcsappanása következtében – a gazdasági nehézségek miatti elégedetlenség egyre több embert fordított szembe a rendszerrel és állított az "üldözött" iszlám mellé. 1978 szeptemberében tüntetés robbant ki a sah rendszere ellen, ami a síita főpapok s az őket száműzetéséből irányító Khomeini vezetésével a sah rendszerének bukásához vezetett, aki 1979. január 16-án elhagyta az országot. Február 2-án Teheránba érkezett Khomeini, s április 1-jén kikiáltották az Iráni Iszlám Köztársaságot. A hatalomátvétel körüli harcok véres kegyetlenséggel zajlottak. A létrehozott iszlám köztársaság fundamentalista alapra helyezkedett, fő ellenségének nyilvánította az Egyesült Államokat, betiltotta a sah rendszere ellen harcoló pártokat, sőt 1987-ben Khomeini utasítására az addig egyedül működő Iszlám Köztársasági Pártot is megszüntették.

1978 áprilisában a Szovjetunió által támogatott Núr Mohamed Taraki és pártja vette át Afganisztánban a hatalmat, de türelmetlen, az iszlám szokásait semmibe vevő reformjaival a lakosság egyre nagyobb részét fordította maga ellen. Így 1979 szeptemberében – alighogy visszatért moszkvai látogatásáról, ahol a szovjet vezetők maradéktalan támogatásukról biztosították- a más irányba is tájékozódó Hafizullah Amin megfosztotta hatalmától, majd Tarakit meggyilkolták. Moszkva kénytelen volt az ügyhöz jó képet vágni, majd az amerikaiak iráni szorultságát kihasználva úgy döntött, hogy megszerzett befolyása biztosítására bevonul Afganisztánba. Az 1979. december 24-én kezdődő szovjet agresszió megdöntötte Amin uralmát – akit több családtagjával együtt meggyilkoltak –, s Babrak Karmalt állította az ország élére. Ezzel a Szovjetunió ugyan veszélyesen megközelítette a nyugati világot ellátó olajövezetet, de belekeveredett az afganisztáni háborúba, melynek során kb. tizenötezer katonát veszített.

1979-ben Nicaraguában győzedelmeskedett a szovjetek által támogatott Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front, megdöntve a Somoza-család negyvenhárom éve tartó diktatúráját. Az új hatalom 1982-ben rendkívüli állapotot hirdetett, de a radikális társadalmi és gazdasági reformkísérlet csupán a belső ellentéteket fokozta. A nicaraguai polgárháborúnak csak 1990-ben sikerült véget vetni.

A Nyugat-ellenes és gyakran kifejezetten szovjetbarát irányzatok előretörése, azaz a Nyugat visszaszorulása és a Szovjetunió átmeneti térnyerése idején folytatódtak a stratégiai fegyverkorlátozási tárgyalások. 1979. június 18-án Bécsben Carter amerikai és Brezsnyev szovjet elnök aláírta a SALT-2 szerződés tervezetét, de az időközben egyre jelentősebbé váló afganisztáni szovjet beavatkozás miatt az Egyesült Államok szenátusa elvetette annak ratifikálását. A decemberi szovjet invázió után pedig Carter elnök bejelentette, hogy a Szovjetunióval nem lehet folytatni a tárgyalásokat, s amíg az afganisztáni katonai műveletek tartanak, az amerikaiak bojkottálják az 1980-as moszkvai olimpiát.

A világméretű szovjet előretörés hatására a NATO is átértékelte katonapolitikáját. 1978-ban új fegyverkezési programot fogadott el, benne a neutronbomba gyártását, mely rövid ideig tartó sugárzással elpusztítja az ellenség katonáit, de az anyagi értékeket megkíméli, így hatásos eszköznek ígérkezett a hatalmas szovjet szárazföldi erők feltartóztatására. 1979-ben pedig a NATO-országok elhatározták, hogy ha a szovjetek nem szerelik le SS-20-as rakétáikat, akkor több mint ötszáz amerikai rakétát telepítenek Nyugat-Európába, köztük a föld felszínét követő, így az ellenség radarernyőjén észrevehetetlen cirkáló rakétákat.

Az 1980. novemberi amerikai elnökválasztáson – a "kis hidegháború" légkörében – a szovjet előretörés visszaszorítását célul kitűző Ronald Reagan, a köztársasági párt jelöltje győzött, aki hivatalba lépése után így fogalmazott: "Eddig az enyhülés egyirányú utca volt, amelyen csak a Szovjetunió haladt a saját célja felé... Jogot formált arra, hogy bármilyen bűncselekményt elkövessen, hazudjon és csaljon, azért, hogy célját elérje." Az 1980-as évekre azonban Amerika óriási eredményt tudhatott magáénak az űrtechnológiában (pl. kifejlesztve a többször is felhasználható űrrepülőgépeket). Erre alapozva Reagan elnök 1983-ban bejelentette "csillagháborúsnak" elnevezett űrvédelmi tervét, mely a világűrbe telepített rakétaelhárító rendszerrel akarta lehetetlenné tenni az esetleges szovjet rakétatámadást. Mindez új utakat nyitott a fegyverkezésben, s várható volt, hogy az amerikaiak diktálta versennyel a Szovjetunió sem anyagilag, sem tudományosan nem tud lépést tartani. Az űrpajzs kiépítése felvetette annak lehetőségét, hogy az Egyesült Államok visszaszerzi területi sebezhetetlenségét.

Ezzel együtt az amerikaiak a földön is megerősítették helyzetüket. Új támaszpontot építettek az Indiai-óceánon, erőteljesebben támogatták a szovjetbarát kormány ellen harcoló nicaraguai ellenzéket, a kontrákat. 1983-ban pedig Grenadából távolították el a kommunistabarát rendszert, kubai támogatóikkal együtt. Mindeközben megerősítették Európában állomásozó erőiket is.

Reagan elnök még 1981-ben javaslatot tett a szovjeteknek a nullamegoldásra, azaz: ha a Szovjetunió leszereli közepes hatósugarú rakétáit, az Egyesült Államok sem telepít rakétákat Európába. Moszkva visszautasította az ajánlatot. Erre megkezdődött az amerikai rakétatelepítés, s válaszként a szovjetek tovább növelték SS-20-as rakétáik számát Kelet-Németország és Csehszlovákia területén.

1984-ben az Egyesült Államok a Csendes-óceán térségében végrehajtotta az első sikeres rakétaelhárító kísérletet, ezzel az űrpajzs készen állt a gyakorlati megvalósításra. Ugyanakkor az 1980-as évek közepére a fegyverkezési hajszával sikerült a Szovjetuniót a gazdasági kimerülés állapotába juttatni. Mindeközben elmérgesedett a viszony a két nagyhatalom – és szövetségesei – között. A nyugatiak az afganisztáni szovjet agresszió miatt nem vettek részt az 1980-as moszkvai olimpián, válaszul a szovjetek és csatlósaik – Románia kivételével – bojkottálták az 1984-es Los Angeles-i olimpiát.

Az 1980-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a Kreml elaggott vezetői elszámították magukat. A Szovjetunió a nemzetközi életben egyre gyakrabban került a vádlottak padjára, ugyanakkor a belpolitika, de mindenekelőtt a birodalom gazdasági élete súlyos válságba jutott. Ráadásul a csatlóssá kényszerített országok is folyamatos és egyre mélyülő válsággal küszködtek. 1953, 1956 és 1968 után 1970-ben a lengyel munkások sztrájkmozgalma véget vetett Gomułka sikertelen politikájának, de az 1970-es évek sem hozhattak érdemi változást, mert a marxista-leninista szocializmust eleve nem lehetett megreformálni, ahogy azt az 1968-ban kezdett magyar reformkísérlet kudarca is mutatja. Így 1980-ban ismét Lengyelországra figyelt a világ, ahol Lech Wałesának, a gdański Lenin Hajógyár villanyszerelőjének vezetésével immár sztrájkbizottság alakult, majd létrejött a Szolidaritás független szakszervezet, mely az elégedetlen társadalom döntő többségét maga mögé tudta állítani. A kiéleződött helyzetben egymást váltó kommunista vezetők képtelenek voltak a korábbi párthatalmat helyreállítani, ezért az időközben miniszterelnökké kinevezett Wojciech Jaruzelski tábornok 1981 decemberében a hadseregre támaszkodva rendkívüli állapotot vezetett be. A katonai puccs nyugalmat teremtett ugyan, de sokkolta a társadalmat, s bár egy év múlva felfüggesztették, eleve sikertelenségre ítélte a hatalom által kezdeményezett óvatos reformokat, így az ország 1985-re ismét válságos helyzetbe került.

Eközben Moszkva – a birodalom súlyosbodó gondjai mellett – öröklési kérdésekkel volt elfoglalva. 1982. november 10-én meghalt Brezsnyev, s Jurij Andropovot, a KGB elnökét választották meg a helyére. Az addigi "főrendőr" tisztában volt a szovjet válsággal, ezért változásokat kezdeményezett, amelyek lényege: a politikai irányítás demokratizálása, a kommunista párt erkölcsi tekintélyének helyreállítása, a gazdaság reformja és a Nyugat mögötti technológiai lemaradás mérséklése. Mindez azonban csak terv maradt, mert 1984-ben Andropov is meghalt, őt követően pedig a tehetetlen és öreg Konsztantyin Csernyenkót választották meg, aki 1985 márciusában szintén meghalt. Ezután az SZKP politikai bizottságának elöregedett tagjai is belátták, hogy munkabíró vezetőre van szükség, s megválasztották a párt főtitkárává legfiatalabb társukat, az akkor 54 éves Mihail Gorbacsovot.

 

 

8.6.5. Válság és újabb enyhülés (1985-1988)

 

Az új vezetők – Gorbacsov és csapata – tisztában voltak azzal, hogy jelentős gazdasági, politikai és társadalmi változásokra van szükség, ugyanakkor hittek abban, hogy a szovjet rendszer megreformálható. Meghirdették tehát a peresztrojkát, az átalakítást, sőt a glasznosztyot, a nyilvánosságot is, és hozzákezdtek a felülről vezérelt átalakításhoz. A gazdaságban például a piaci viszonyok hatását a leninistának is nevezhető önigazgatáson keresztül akarták érvényesíteni, de az évtizedek alatt kialakult irányító bürokrácián és megcsontosodott szokásain megtört vagy kicsorbult minden kezdeményezés. S mivel a gazdaság s az életkörülmények javításának területén a peresztrojka nem tudott sikereket felmutatni, a lakosság lelkesedése gyorsan elpárolgott.

A politikai átalakítás sikeresebben zajlott. Növekedtek a demokratikus jogok, erősödött a társadalmi ellenőrzés, eltávolítottak néhány ideológiai tabutételt, s 1988-ban rehabilitálták Buharint mint a "piacszocializmus" atyját. A pártapparátus hatalmának ellenőrzésére létrehozták a Szovjetunió Népi Küldötteinek nevezett új parlamentet, amelynek tagjait 1989 márciusában a szovjet választópolgárok – hetven év után először – ismét több jelölt közül választhatták meg, a reformok híveit juttatva győzelemre.

Az állandó áruhiánnyal küzdő belső piac, a lakosság rossz ellátása miatt azzal is számot kellett vetni, hogy a kimerült szovjet gazdaság nem képes fenntartani a lehetőségeinek határain túlterjeszkedett birodalmat. A fegyverekre támaszkodó világuralmi törekvésekbe ölt rubelmilliárdok hiányát a szovjet üzletek tátongó üressége mutatta. Ugyanakkor a kelet-közép-európai csatlós országok is a gazdasági összeomlás szélére jutottak. Etiópiában – ahol felállították Afrika első s valószínűleg utolsó Lenin-szobrát – éhínség tombolt, Afganisztán megszállása pedig egyre hatalmasabb összegeket emésztett fel. Gorbacsov – aki egy megreformált Szovjetuniót szeretett volna átvezetni a 21. századba – számot vetve a valósággal, mindenekelőtt a fegyverkezési verseny korlátozására igyekezett rávenni a nyugati hatalmakat. Elhatározta, hogy lemond a túlterjeszkedett birodalom távoli "tartományairól", de a Varsói Szerződésben testet öltő eurázsiai birodalmat fenntartja.

Gorbacsov, hogy felújíthassa az Egyesült Államokkal a fegyverkorlátozási tárgyalásokat, engedékenységre kényszerült, és meghirdette az ésszerűen elégséges fegyverkezési szint elvét. Hivatalba lépése után felújította az 1982-ben kezdett, de 1983-ban megszakadt stratégiai fegyverkorlátozási (START) tárgyalásokat, amelyekbe az interkontinentális rakéták és a világűrbe telepített fegyverek mellett bevonták a közepes hatótávolságú rakétákat is. 1985 novemberében Reagan és Gorbacsov genfi tárgyalásaival kezdetüket vették az amerikai-szovjet csúcstalálkozók. 1987. decemberi washingtoni tanácskozásuk alkalmával Gorbacsov elfogadta Reagan elnök korábban visszautasított javaslatát a közepes hatósugarú rakéták nullamegoldásáról, azaz kölcsönös leszereléséről. A szovjetek korábbi ellenséges szembenállása a kényszer hatására lassan együttműködési készséggé változott, s már nemcsak a fegyverkorlátozásról tárgyaltak, hanem a két világhatalom kapcsolatát megterhelő helyi válságok felszámolásáról is. Így 1988 áprilisában megszületett a genfi amerikai-szovjet megállapodás az Afganisztánban állomásozó több mint százezres szovjet haderő kivonásáról, melyet 1989. február közepéig végre is hajtottak.

Közben a Szovjetunióban egyre súlyosabbá váltak a társadalmi és nemzetiségi ellentétek. A lakosság elégedetlenkedett, s ami korábban elképzelhetetlen volt: sztrájkok törtek ki. A déli köztársaságok népei fegyvert fogtak egymás ellen (örmények-azeriek, grúzok-abházok), a balti országok pedig 1989-ben függetlenségi szándékuk kinyilvánításával emlékeztek a Molotov-Ribbentrop-paktum 50. évfordulójára. Ugyanakkor Szovjetunió-szerte felerősödött az antiszemita hangulat, s megindult a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe.

Az 1976-1985 közti "kis hidegháború" nem használt ugyan az Európai Közösségnek, de a fejlődés folyamatát nem tudta feltartóztatni. 1981-ben Görögország, 1986-ban pedig Spanyolország és Portugália is tagja lett az immár tizenkettek Európájának. Az 1980-as évek második felében az integráció folyamata új lendületet vett. A tagországok megkétszereződése után időszerűvé vált, hogy az alapító római szerződést módosítsák, így 1986-ra elkészült és 1987-ben életbe lépett az Egységes európai okmány, amely több területen módosította az alapszerződések rendelkezéseit, bővítette az Európai Parlament jogkörét, megerősítette a bizottság végrehajtó hatáskörét, s célul tűzte ki, hogy 1992-re megvalósítják az egységes belső piacot, amit sikerült is teljesíteni. 1988 februárjában az Európai Tanács rendkívüli ülésén megállapodtak az európai okmány elhatározásairól, megteremtve ezzel a kitűzött célok eléréséhez szükséges politikai kereteket és pénzügyi forrásokat.

 

 

8.7. A harmadik évezred küszöbén

 

8.7.1. A kommunizmus bukása (1989-1991)

 

1989-re a Gorbacsov-féle szovjet vezetés kénytelen volt szakítani a Brezsnyev-doktrínával, sőt meghirdetni egy azzal szemben álló felfogást, miszerint a csatlós országok a maguk útját járva valósíthatják meg gazdasági és szociális reformjaikat. Az enyhülés tehát folytatódott. 1989 márciusában Bécsben a NATO és a Varsói Szerződés tárgyalásokat kezdett, és 1990 júniusában megállapodott az európai hagyományos haderők csökkentéséről: a szovjet haderőt kivonták Közép-Európából, miközben jelentősen csökkentették a nyugati hatalmak németországi katonai jelenlétét s magát a német haderőt is. A kelet-közép-európai változásokat nagyban elősegítette Gorbacsov és az új amerikai elnök, George Bush 1989. decemberi "máltai" találkozója, ahol a szovjet vezető tudomásul vette a Moszkva akaratától függetlenül alakuló kelet-közép-európai folyamatokat, amelyek során egyre nyilvánvalóbbá vált a kommunista rendszerek lassú összeomlása. Mivel a pártállamokban nem működhetett politikai ellenzék, a rendszerrel szemben álló értelmiségi, érdekvédelmi csoportok vállalták, hogy a politikai változások kikényszerítésének élére állnak. Az alapvető cél a többpártrendszeren alapuló parlamentáris, azaz képviseleti demokrácia megvalósítása volt. E forradalmi változás – Románia kivételével – erőszak nélkül zajlott le.

Lengyelországban az áremelések 1988 tavaszán és nyarán ismét sztrájkhullámhoz vezettek. A hatalmat gyakorló Lengyel Egyesült Munkáspárt nem mert erőszakos eszközökhöz nyúlni, így párbeszédet javasolt, s a sztrájkok befejezéséért cserébe hajlandó volt a Szolidaritás részvételével nemzeti kerekasztal-tárgyalást összehívni. Wałęsa elfogadta a javaslatot, s szeptember elejére véget vetettek a sztrájkoknak, de az állampárt vezetése csak 1989 februárjában kezdte meg a tárgyalásokat. A késlekedés a Szolidaritásnak kedvezett, mert ezen idő alatt az ellenzék egyedüli képviselőjévé vált. Az így létrejött kétoldalú tárgyaláson az állampárt elismerte és garantálta a szabadságjogokat, beleegyezett abba, hogy a népköztársaság helyett visszaállítják a köztársaságot, cserébe viszont elérte, hogy az új választásokon a Lengyel Egyesült Munkáspárt, valamint a vele a pártállami rendszer idején is "koalícióban" lévő Egyesült Néppárt és Demokrata Párt kapja a képviselői helyek 60 százalékát. A katolikus szervezetek 5, a "függetlenek", azaz a Szolidaritás 35 százalékot kap.

Az 1989 júniusában rendezett választáson az állampártot csak az előzetes megállapodás mentette meg a katasztrofális vereségtől. Ugyanakkor az Egyesült Néppárt és a Demokrata Párt átállt a Szolidaritás oldalára, így annak vezetésével alakult meg a Tadeusz Mazowiecki vezette új kormány, amelyben – az előzetes megállapodás szerint – négy állampárti politikus is miniszteri tárcát kapott. A vereség után – 1990 februárjában – az addigi állampárt kettészakadt, s a többség Aleksander Kwasńiewski vezetésével megalakította a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája nevű pártot.

A győztes Szolidaritás vezette kormánykoalíció azonban rendkívül nehéz gazdasági és politikai feladatok elé került, ami kiélezte belső ellentéteit, így az 1990 novemberére előrehozott elnökválasztáson Wałęsa és Mazowiecki vetélkedett egymással, s Wałęsa győzelme után a miniszterelnök lemondott. Az ezt követő három évben négy miniszterelnök váltotta egymást, s a sikertelenség oda vezetett, hogy az 1993-as választást a volt kommunistákat is tömörítő, Kwasńiewski vezette Demokratikus Baloldal Szövetsége nyerte meg, amelynek kormánya folytatta a piacgazdaság kiépítését. Lengyelország történetében ez volt az első eset, hogy a baloldal szabad választáson győzelmet aratott. Ezt ismételte meg az 1995-ös elnökválasztáson Kwasńiewski, aki Wałesát legyőzve lett a köztársaság elnöke.

Csehszlovákiában 1969-től kezdődően visszatértek a szigorú pártállami rendszerhez, ezzel azonban nem oldódtak meg sem a gazdasági, sem a társadalmi gondok. Az elfojtott elégedetlenség 1977-ben tört nyilvánosságra a 257 csehszlovák értelmiségi által aláírt Charta 77 megjelenésével. A nyilatkozat arra hívta fel a figyelmet, hogy az országban az emberi jogok csak papíron léteznek, a másként gondolkodókat hátrányos megkülönböztetéssel sújtják, az állampárt törvényes korlátok nélkül beleszólhat a társadalom életébe, s a belügyi szerveknek az emberek magánéletébe való beavatkozását sem korlátozzák törvények. A nyilatkozatra a hatalom – reformok helyett – megfélemlítéssel válaszolt, s egészen 1989-ig kitartott megcsontosodott politikája mellett.

A csehszlovák társadalom elégedetlensége 1988-ban vált ismét láthatóvá, amikor tüntetésekkel emlékezett meg a prágai tavasz elfojtásának 20. évfordulójáról. A rendőrség erőszakos fellépése azonban nem maradt el sem most, sem október végén, a Csehszlovákia létrejöttének 70. évfordulójára rendezett tüntetéseken. Ezt követte a Charta 77 által rendezett december 10-ei engedélyezett tüntetés, viszont az 1989 januárjában lezajlott többnapos tüntetés alkalmával a hatalom ismét keményen fellépett. Letartóztatta Václav Havelt, az ellenzék egyik vezérét, de nemzetközi tiltakozásra kénytelen volt szabadon bocsátani.

1989 augusztusában – az ellenzéki szervezetek szétküldött levelei nyomán – a magyar állampárt vezetése, majd a lengyel parlament gyakorolt önbírálatot az 1968-as intervenció miatt. (Decemberben a szovjet kormány és a Varsói Szerződés Szervezete is elhatárolódott akkori döntéseitől.) Mindez újabb folyamatokat indított el, s 1989. november 17-étől folyamatossá vált a változást követelők ötvenezres tüntetése. Ekkorra alakult meg a Havel vezette cseh Polgári Fórum, valamint a szlovák Nyilvánosság az Erőszak Ellen, amelyekkel a hatalom november 21-étől tárgyalásokra kényszerült, s november 26-án az ellenzék tárgyalóküldöttségét 750 ezres tüntetés támogatta. Közben lemondott az állampárt vezetése, a november végi alkotmánymódosítás pedig törölte a párt vezető szerepéről szóló cikkelyt.

1989. december 10-én ellenzéki többségű kormány alakult, az állampárt új vezetése pedig elhatárolta magát az 1968-as intervenciótól. Ezt követően még a pártállam parlamenti küldöttei Dubčeket választották a Szövetségi Gyűlés elnökévé, majd december 29-én Havelt a köztársaság elnökévé. Ezzel győzött a "bársonyos forradalom", s az már természetes volt, hogy az 1990. júniusi parlamenti választást Csehországban a Polgári Fórum, Szlovákiában pedig a Nyilvánosság az Erőszak Ellen nyerte meg. A gazdasági és társadalmi nehézségek azonban itt is hamar széttördelték a pártállami rendszerrel szemben egységes ellenzéket. A Polgári Fórum három irányzatra bomlott, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen többsége pedig csatlakozott a Vladimír Mečiar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomhoz, mely a szociális orientációjú piacgazdaság elvét összekapcsolta az önálló szlovák érdekek képviseletével. Ezzel hozzájárult a szlovák önállósági törekvések megerősödéséhez, mely 1992. december 31-ével a csehszlovák föderáció felbomlásához, s az önálló Csehország és Szlovákia létrejöttéhez vezetett.

Magyarországon az 1968-as reformkísérlet felszámolását követően az 1970-es évek elejétől lassan mélyült a válság. Az ellenzék egyre határozottabban lépett fel. A hatalom kezdetben a hagyományos elnémítás technikáját alkalmazta, holott a helsinki záróokmány aláírásával a magyar kormány is kötelezettséget vállalt arra, hogy érvényesíti a polgári és politikai jogokat. S mivel gazdasági okokból egyre nagyobb szüksége volt a Nyugat jóindulatára, nem vehette nyíltan semmibe ezeket az alapelveket. Helsinki tehát évek múltán elősegítette a civil társadalom megszerveződését, a demokrácia megalapozását.

1977-ben harmincnégy magyar értelmiségi nyílt levélben foglalt állást a csehszlovákiai ellenzék Charta 77 elnevezésű polgárjogi kezdeményezése mellett. 1980-ban a szamizdatként megjelent Bibó-emlékkönyv szerzői tekintették át a korszak emberét foglalkoztató legfontosabb kérdéseket. 1981 októberétől jelent meg a Beszélő, mely a rendszerváltásig a legfontosabb szamizdat folyóirat volt. 1985-ben tartották az ellenzék legjelesebb személyiségei a gazdasági és társadalmi válságot elemző monori tanácskozásukat. 1987 nyarán a Beszélő különszámban jelentette meg a radikális demokrata ellenzék Társadalmi szerződés című politikai programját, kijelentve, hogy: Kádárnak mennie kell! 1987 szeptemberében tartotta meg a nemzeti demokrata ellenzék első lakiteleki tanácskozását, azzal a céllal, hogy a hatalom ismerje el az ellenzék legális tevékenységét, egyben kimondta a Magyar Demokrata Fórum megalakulását.

1988-ban folytatódott a magyar társadalom önszerveződése. Márciusban létrejött a Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz). Májusban a megalakuló Történelmi Igazságtétel Bizottsága hívott fel a forradalom vértanúiról való méltó megemlékezésre, s ezzel 1956 öröksége intézményesen is a rendszerváltás meghatározó ereje lett. 1988 végén megalakult a Szabad Demokraták Szövetsége, felújította tevékenységét a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, majd valamivel később a Kereszténydemokrata Néppárt. Így 1988-1989 fordulóján létrejött a többpártrendszer Magyarországon, amit 1989 februárjában az állampárt is kénytelen volt tudomásul venni.

Az ellenzéki pártok 1989 márciusában megalakították az Ellenzéki Kerekasztalt, mely a békés átmenet kidolgozása érdekében tárgyalásra szólította fel a Magyar Szocialista Munkáspártot. Ennek nyomán – hosszas előzetes tárgyalásokat követően -1989 júniusában elkezdődtek az Ellenzéki Kerekasztal és az állampárt közti tárgyalások. Nagy Imrét és az 1956-os forradalom vértanúit ünnepélyesen újratemették. Szeptember 18-án befejeződtek a tárgyalások: elfogadták az alkotmánymódosítást jelentő sarkalatos törvénytervezeteket, melyeket az utolsó pártállami országgyűlés októberben törvénybe iktatott. Ennek következtében 1989. október 23-án kikiáltották a III. köztársaságot. Véget ért a tárgyalásos forradalom, s kezdetét vette a politikai pártok versengése.

Az 1990 március-áprilisában rendezett parlamenti választást a Magyar Demokrata Fórum nyerte meg, így a Független Kisgazdapárttal és a Kereszténydemokrata Néppárttal koalícióra lépve májusban megalakult az Antall József vezette kormány, mely gyászos örökséget vett át, s népszerűtlen intézkedések sorát kellett meghoznia. Mindez a munkanélküliség jelentős növekedésével s nagyon sok társadalmi és politikai feszültséggel járt, melynek következtében kiéleződött a jobb- és baloldali politikai pártok ellentéte, majd az 1994-es választást az egykori állampárt örököse, a Magyar Szocialista Párt nyerte meg.

Romániában az 1948-ra kierőszakolt proletárdiktatúrát nem kérdőjelezte meg érdemi belső elégedetlenség, a nemzetiségek- mindenekelőtt a magyarok- elnyomásával a lakosság döntő többsége egyetértett. S mivel állandó félelemben lehetett őket tartani azzal, hogy a Magyarországtól elvett területeit Románia ismét elveszítheti, a román társadalom békésen tűrte az 1965-ben hatalomra jutott Nicolae Ceauşescu rémuralmát. Az 1980-as években elmélyülő társadalmi válság azonban a román lakosság számára is egyre elviselhetetlenebbé vált. Mivel Romániában nem alakult ki érdemi ellenzék, a Román Kommunista Párt reformerei váltak a változások kizárólagos irányítóivá, akiknek célja Ceauşescu félreállítása volt, illetve a kommunista rendszer megújítása a gorbacsovi reformok szellemében. Ez a Ion Iliescu vezette csoport 1989 júniusában létrehozta a Nemzeti Megmentés Frontját, és az volt a célja, hogy a párt novemberi kongresszusán elérje Ceauşescu menesztését és a reformok elhatározását. A kongresszus azonban megerősítette a pártfőtitkár eddigi irányvonalát.

A csalódott elkeseredés fokozta az elégedetlenséget, mely 1989. december 16-ról 17-ére virradó éjszaka Temesváron felkelésbe torkollott. Ebben meghatározó szerepe volt a diktatúrát már évek óta bíráló Tőkés László református lelkész meghurcolásának és bátor kiállásának. Ceauşescu viszont, akinek fogalma sem volt az ország valóságos állapotáról, és azt hitte, hogy a lakosság zöme mögötte áll, december 21-ére nagygyűlést hívott össze Bukarestben. Ezzel megteremtette a lehetőségét a társadalmi elégedetlenség spontán kitörésének. A nagygyűlés ellentüntetéssé vált, melynek irányítását gyorsan magához ragadta a Nemzeti Megmentési Front vezetősége, majd a hadsereg december 22-ei átállásával megbukott a rendszer. A menekülni próbáló Ceauşescu házaspárt elfogták, és rövid tárgyalás után december 25-én kivégezték.

A jelentős ellenzéki irányzatok nélküli román társadalomban az 1990. májusi választáson a Nemzeti Megmentési Frontba tömörült reformkommunisták megszerezték a képviselői helyek 66,3 százalékát, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség 7,2 százalékos eredményével a második legerősebb párt lett. Ez utóbbi a nemzetiségi jogok törvényes képviseletével meglepetést keltett a román társadalomban, amely még hosszú ideig támogatta a különböző reformkommunista csoportok elképzelését. Így az új rendszer is az alapjaiban érintetlenül hagyott közigazgatási apparátusra és a hadseregre, valamint a hírhedt állambiztonsági rendőrség, a Securitate magát szintén átmentő állományára támaszkodott.

Bulgáriában szintén nem lázadtak a pártállami diktatúra ellen, amit az is kifejezett, hogy az ország élén 1954-től 1989-ig Todor Zsivkov állt. E sajátos stabilitás idején – főleg kezdetben – folytak ugyan hatalmi harcok, de érdemi reformokra nem kerülhetett sor. Mivel a Szovjetunióval különösen jó viszonyban lévő Bulgária az elsők közt szokta követni a szovjet változásokat, a gorbacsovi politika nagy zavart okozott a megcsontosodott bolgár vezetésben. 1988 januárjában határozatot hoztak a szocializmus bulgáriai építésének modelljéről, de érdemi reformokra képtelenek voltak. Érdemleges ellenzéki szervezetek híján a kommunista párt reformerei kezdeményezték a rendszerváltozást. A reformkommunisták – Gorbacsovval előzetesen egyeztetve 1989 novemberében a hadsereg támogatásával eltávolították Zsivkovot a hatalomból. Az új vezetők azonban nem gondoltak érdemi reformokra.

A változások hatására az ellenzék is erőre kapott, s az 1989 decemberétől rendezett tömegtüntetésekkel 1990 márciusára elérték, hogy kezdődjenek kerekasztal-tárgyalások Bulgária jövőjéről. Itt pedig- miután a többi volt szocialista országban már megtörtént – kikényszerítették a szabad választást, melyet 1990 júniusában meg is tartottak. Ezt a Bolgár Kommunista Pártból alakult Bolgár Szocialista Párt nyerte meg 211 mandátummal, második lett a 144 mandátumot szerzett Demokratikus Erők Szövetsége. A győztes párt kormánya azonban nem tudott úrrá lenni a helyzeten, így 1991 októberében újabb választást tartottak, amit a Demokratikus Erők Szövetsége nyert meg, de a nehéz politikai örökség felőrölte erejét, így az 1994-es választást ismét az ún. utódpárt nyerte, az immár általa vezetett Demokratikus Bal nevű koalició élén.

Jugoszlávia a Szovjetunióval való szakítást követően a szocializmus egyéni útjával kísérletezett, melynek jellemzői voltak a társadalmi önigazgatás, majd – a parasztság egy felkelésbe is torkolló ellenállása következtében (1950) – a kollektivizálás felfüggesztése és az egyéni parasztgazdaságokra épülő termelés megszervezése. A nyugati kapcsolatok kiszélesítése együtt járt az egypártrendszer szigorú fenntartásával, így 1948-1953 között hatvanezer párttagot zártak ki a "kominformizmus" vádjával, s 16-18 ezret internáltak a hírhedt Goli Otok-i táborba. Az 1950-es évek végétől Jugoszlávia lakói – a szovjet tömbhöz képest – nagyobb szabadságban és jólétben éltek. Az 1960-as évek második felének reformkísérleteit azonban Tito – a párt egyeduralmának veszélyeztetésétől és a tagországok nacionalizmusának erősödésétől tartva – 1971-ben leállította. Az 1970-es évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a jugoszláv szocializmus éppúgy alkalmatlan a reformokra, mint idősebb szovjet testvére, mert sem a demokratikus, sem a nemzetiségi jogokat nem képes biztosítani. Mindez lassú pangáshoz, majd Tito halálát követően (1980 májusa) az ellentétek egyre nyíltabbá válásához vezetett.

Slobodan Milošević, akit 1986-ban a Szerb Kommunisták Szövetségének elnökévé választottak, hozzálátott a tartományi autonómiák felszámolásához, s ez mindenekelőtt az immár albán többségű Kosovóban válsághoz vezetett, majd az egész országban elmérgesítette a nemzetiségi ellentéteket. S amikor Milošević 1990 januárjában – a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének utolsó kongresszusán – kísérletet tett az ország vezetésének megkaparintására, a politikája ellen tiltakozó szlovén küldöttek kivonultak a tanácskozásról. Ez a szövetségi pártállam szétesését jelentette. S az 1990 áprilisa és decembere közt megtartott többpárti köztársasági választásokon négy köztársaságban a nemzetiek győztek, s mindössze Szerbiában és Montenegróban (Crna Gora) tudták megtartani hatalmukat a kommunista utódpártok.

Miután a szerbek visszautasították a horvátok, szlovénok, bosnyákok és macedónok konföderációs javaslatát, Szlovénia és Horvátország 1991. június 26-án, Bosznia-Hercegovina október 15-én, Macedónia pedig november 20-án kinyilvánította függetlenségét. A szerb katonaság június 27-én vissza akarta szerezni a szlovén határállomások ellenőrzését, mire kitört a délszláv háború, melynek kölcsönös kegyetlenkedései és tömeggyilkosságai mintegy 280 ezer áldozatot és 90 milliárd dollár anyagi kárt követeltek-négyötöd részben Boszniában.

1992. április 27-én Szerbia és Montenegró megalakította a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot, azaz Kis-Jugoszláviát. Az elhúzódó háború miatt a nyugati nagyhatalmak – hogy megtörjék a szerb technikai fölényt – elhatározták a NATO légierejének bevetését. 1995 nyarán bombatámadásokat hajtottak végre a boszniai szerb állások ellen. Az így tárgyalóasztalhoz kényszerített délszláv vezetőkkel Daytonban elfogadtatták a békeszerződés alapelveit, s decemberben Párizsban aláírták a békeszerződést. 1996-ban a hágai nemzetközi törvényszék eljárást indított a háborús bűnösök megbüntetésére.

Németország újraegyesítését is a kommunizmus bukása tette lehetővé. 1989-re a Német Demokratikus Köztársaságnak nevezett keletnémet rendszer is felélte belső tartalékait, vezetői azonban minderről nem akartak tudomást venni. A májusi helyhatósági választásokon a lakosság elégedetlenségét – becslések szerint – mintegy 20 százaléknyi ellenszavazat jelezte, a hivatalos végeredmény azonban az igenek 98,89 százalékos arányáról adott hírt. 1989 nyarán a Lengyelországba, Csehszlovákiába és Magyarországra utazó keletnémetek egyre nagyobb számban tagadták meg, hogy az NDK-ba visszautazzanak. S mivel májusban a magyar és osztrák hatóságok hozzákezdtek a két ország közös határán lévő műszaki zár, azaz a vasfüggöny eltávolításához, a menekülni szándékozó keletnémetek számára felcsillant a remény. Augusztus 19-én a Sopron mellett rendezett Páneurópai piknik alkalmával több mint hatszáz NDK állampolgár nyomult át osztrák területre. Ezt követően a magyar kormány engedélyezte, hogy a Német Szövetségi Köztársaság budapesti nagykövetségére menekült keletnémetek Bécsen keresztül Nyugat-Németországba utazzanak, szeptember 10-én pedig lehetővé tette minden Magyarországra menekültnek a Nyugatra utazást. Ezt követően a csehszlovák és lengyel hatóságok is engedélyezték az ottani keletnémet menekültek Nyugatra távozását. Így november közepéig ötvenezer keletnémet menekült Nyugat-Németországba.

1989. október 7-én, az NDK létrehozásának 40. évfordulóján Erich Honecker pártfőtitkár-államfő még arról szónokolt, hogy a berlini fal száz év múlva is állni fog. A növekvő elégedetlenséget azonban a rendőrség nem tudta elfojtani, miután az október 9-ei hetvenezres lipcsei tüntetés ellen már nem mertek fellépni, az esemény ezzel a döntés napja lett, megállíthatatlanná téve a rendszer összeomlását. Elsőként – október 18-án – Honecker kényszerült lemondásra, majd november 7-én az egész kormány, november 9-én pedig a tüntetők megnyitották a berlini falat.

Az 1989. november 13-án megalakult, reformokat hirdető kormány ugyan még elképzelhetetlennek tartotta a német újraegyesítést, a folyamat azonban elkezdődött, s december 24-ére gyakorlatilag megvalósult a németek szabad költözési joga. 1990. február 1-jén a keletnémet kormány-a Szovjetunió jóváhagyásával – előterjesztette a két német állam fokozatos egyesítésének tervét, s Kohl kancellár február 10-ei moszkvai tárgyalásán Gorbacsov beleegyezett a német újraegyesítésbe. A március 18-ára előrehozott keletnémet választáson a kereszténydemokraták szerezték meg a győzelmet. Az általuk vezetett kormány 1990. május 18-án aláírta a pénzügyi, gazdasági és szociális unióról szóló első államszerződést. Kohl kancellár újabb, júliusi moszkvai tárgyalásán megállapodott Gorbacsovval, hogy az egyesített Németország a NATO tagja lehet, a német szövetségi haderőt 42-45 százalékkal csökkentik, a szovjet csapatokat pedig 3-4 éven belül kivonják a keletnémet területekről. Augusztus 23án az újjáválasztott keletnémet parlament elhatározta, hogy az ország október 3-án csatlakozik az NSZK-hoz. Augusztus 31-én a keletnémet kormány aláírta az egyesítési szerződést, melynek értelmében a keleti tartományok a Német Szövetségi Köztársaság tartományai lettek. Így 1990. október 3-án megvalósult a német újraegyesítés.

A politikai siker után a vártnál is nagyobb gazdasági nehézségekkel kellett szembenézni. Az öt keleti tartomány elavult iparának leépítése tömeges munkanélküliséget okozott. A két országrész közt meglévő életszínvonal-különbség kiegyenlítése több mint kétezermilliárd márka beruházást igényelt. A nehézségek miatti kiábrándultság az 1990. decemberi választáson még nem mutatkozott, de 1994-ben már meglepő eredményhez vezetett. Bár a keresztény pártok és a szabaddemokraták koalíciója megőrizte első helyét, de megerősödtek az ellenzéki pártok, és meglepetésként a keleti tartományok szavazataival bekerült a parlamentbe a magát Demokratikus Szocializmus Pártjának nevező kommunista utódpárt. A többi volt csatlós ország választásain történtekhez hasonlóan ez is jól mutatja, hogy a közel fél évszázados kommunista uralom sehol nem múlt el nyomtalanul.

A Szovjetunió belső válságából következő felbomlása a kelet-közép-európai változásokkal egy időben ment végbe, így a több mint nyolcvanéves kommunista kísérlet csődjével szembesülni kénytelen moszkvai vezetés nem tudta megakadályozni a volt csatlós országokban végbemenő változásokat. A soknemzetiségű kommunista birodalom súlyos belső ellentéteire a legdrámaibban az 1988-as azeri-örmény ellentét fegyveres összeütközéssé fajulása figyelmeztetett, melyet Moszkva csak a szovjet csapatok bevetésével tudott megfékezni. A balti országok népei pedig a nemzeti függetlenség mellett a piacgazdaság és a demokrácia követelésével léptek fel a rájuk erőltetett idegen hatalommal szemben. 1990 tavaszán Moszkva ultimátummal, részleges blokáddal próbálta megakadályozni a litvánok és az észtek függetlenné válását, sőt 1991 januárjában Vilniusban halottakat is követelő katonai beavatkozást hajtott végre, de eredménytelenül. Litvánia februárban, Lettország márciusban népszavazáson mondta ki függetlenné válását, mire Gorbacsov az egész birodalomban elrendelt népszavazással akart véget vetni a folyamatnak. Ennek megrendezését azonban a balti államokban, valamint Grúziában és Moldovában megtagadták. A többi köztársaságban a választók 76,4 százaléka a Szovjetunió fennmaradása mellett szavazott. A grúzok viszont áprilisi referendumukon a függetlenség mellett döntöttek.

A nemzetiségi ellentétek nemegyszer fegyveres összecsapásokhoz vezettek. Közben általánossá vált az államszocialista rendszer gazdasági és politikai válsága. A birodalom felbomlása feltartóztathatatlanul megindult, s megkezdődött a rendszerváltás. A Borisz Jelcin vezette Orosz Föderáció 1991 júniusában kinyilvánította önállóságát, s Jelcint Oroszország első elnökévé választották. Ugyancsak júniusban a Gorbacsov-féle vezetés beleegyezett a KGST és a Varsói Szerződés megszüntetésébe, majd a Moszkvába látogató Bush elnökkel Gorbacsov aláírta a stratégiai atomfegyverek számának csökkentéséről szóló szerződést.

Minderre válaszul a régi rend híveinek egy csoportja 1991 augusztusában a belügy- és hadügyminiszter, valamint a KGB elnökének vezetésével – kihasználva Gorbacsov krími nyaralását – katonai puccsal akart véget vetni a folyamatnak, de Jelcin és társai a demokrácia és a peresztrojka védelmének jelszavával szembeszálltak velük, s a puccsot elfojtották. A tekintélyében meggyengült Gorbacsov lemondott pártfőtitkári tisztségéről, Jelcin elnök pedig 1991 novemberében betiltotta a kommunista párt működését Oroszországban. December elején Jelcin megegyezett az ukrán és a belorusz elnökökkel, hogy a Szovjetuniót megszűntnek tekintik, s helyette létrehozzák a Független Államok Közösségét, ami 1991. december 21-én meg is történt. Gorbacsov elítélte a döntést, december 25-én azonban kénytelen volt lemondani az immár nem létező elnöki tisztségéről, s másnap a szovjet szövetségi parlament is kimondta a Szovjetunió megszűnését. Ezzel véget ért a Szovjetunió és a kommunizmus története, s vele együtt a rövid huszadik század.

Oroszországban- a szovjet utódállamokhoz és a volt csatlós országokhoz hasonlóan – az államszocializmus összeomlása után a volt uralkodó körök addigi befolyásuk felhasználásával megszerezték az egykori állami tulajdon döntő többségét, s ezzel a magónosított gazdaság tulajdonosaivá és irányítóivá váltak. Gazdasági és egyéni érdekük pedig azt kívánta, hogy országaik piacát nyissák meg a világgazdaság előtt. Mindez Oroszországban is újabb megrázkódtatásokhoz és az újjászerveződő kommunista párt befolyásának jelentős megnövekedéséhez vezetett.

A szovjet kommunista kísérlet látványos bukása ellenére Kuba, Vietnam, Laosz, Észak-Korea és Kína továbbra is kitart a kommunista rendszer mellett. A pekingi kommunista vezetés 1989 júniusában véres kegyetlenséggel számolta fel a tavasztól kibontakozó demokráciamozgalmat, s tankok bevetésével – több mint háromezer áldozat árán – tiporta el a demokráciát követelő diákok Tienanmen téri tüntetését. Ugyanakkor a pártállami kereteket megtartva folytatta felülről vezérelt reformpolitikáját, és sajátosan alkalmazott kommunista módszereivel – Vietnammal együtt- egyre jelentősebb gazdasági sikereket ér el.

 

 

8.7.2. Az Európai Unió létrehozása

 

A kommunizmus bukásával párhuzamosan felgyorsult az Európai Közösség fejlődése. Jacques Delorsnak, a bizottság elnökének 1989 decemberében elfogadott terve alapján elhatározták egy kormányközi konferencia összehívását, hogy megvitassák a gazdasági és monetáris unió megteremtésének kérdését. 1990. július 1-jével a tizenkettek Európájának nyolc tagállamában életbe lépett a tőkemozgások liberalizálása, majd újabb tárgyalások után, 1991 decemberében megtartották a történelmi jelentőségű maastrichti ülést. Ezen megalkották az Európai Unió alapszerződését, mely 1993. november 1-jén lépett hatályba.

Ezzel párhuzamosan megkezdődtek a tárgyalások Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozásáról, továbbá – 1991 novemberében – elfogadták Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország társulási szerződését. 1995. január 1-jével – Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozásával – az Európai Unió tizenöt tagúvá vált, s a 368 milliós tizenötök Európája a világ egyik legnagyobb gazdasági egysége lett. A növekedés ismét felvetette az integráció mélyítésének kérdését, melynek legfontosabb mozzanata, hogy 1999. január 1-jétől az EU tizenegy tagállamában bevezették az egységes pénzt, az eurót, mely rövidesen minden tagország fizetőeszköze lesz.

A zömében volt szovjet csatlós országok csatlakozási kérelméről hosszas tárgyalásokat folytattak, s végül a 2002. decemberi koppenhágai tanácskozáson tíz új ország-Lettország, Litvánia, Észtország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Ciprus és Málta – felvétele mellett döntöttek, majd csatlakozásuk időpontját 2004. május 1-jében állapították meg. Ezzel az Európai Unió tagországainak száma 25-re emelkedett, lakóinak száma pedig 453 millióra.

 

 

8.7.3. A nemzetközi kapcsolatok alakulása

 

Miközben a kommunizmus bukása az európai térségekben a feszültségek csökkenéséhez vezetett, a Balkánon és a Közel-Keleten újabb feszültséggócok alakultak ki. 1990 novemberében harmincnyolc európai és észak-amerikai ország állam- és kormányfői Párizsban az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet zárásaként egyezményt írtak alá a hagyományos fegyverek nagyszabású csökkentéséről, valamint arról, hogy többé nem tekintik ellenségnek egymást. Ennek szellemében 1992 júniusában Bush amerikai és Jelcin orosz elnök újabb fegyverkorlátozási szerződést írt alá, mely az ezredfordulóig a nagy hatótávolságú nukleáris robbanófejekkel felszerelt rakéták 70 százalékos csökkentését irányozta elő. 1993 januárjában a két elnök végre aláírta a már rég készen álló START-2 szerződést, melynek értelmében tíz év alatt harmadára kellett csökkenteni az amerikai és a volt szovjet atomfegyverek számát. 1994 júniusában Oroszország csatlakozott a NATO Partnerség a békéért programjához. 1997 márciusában pedig aláírták azt a párizsi szerződést, amelynek értelmében Oroszország tudomásul vette a közép-európai országok NATO-csatlakozását. Júliusban a NATO megkezdte Csehországgal, Lengyelországgal és Magyarországgal a csatlakozási tárgyalásokat, s e három ország 1999 márciusában a NATO tagjává vált.

Mindeközben a daytoni megállapodás és a párizsi béke ellenére folytatódott a balkáni háború, mindenekelőtt a Szerbiától elszakadni akaró albán többségű Kosovóban. Mivel a kérdés rendezésére a franciák által összehívott tanácskozás eredménytelenül végződött, 1999 márciusában a NATO légi háborút indított "kis" Jugoszlávia ellen. Ennek hatására Belgrád júniusban beleegyezett csapatainak feltétel nélküli kivonásába Kosovóból. Ezzel a légi háború – célját elérve – véget ért. A történtek után az addigi első számú szerb – és jugoszláv-vezető, Milošević vereséget szenvedett a 2000 szeptemberében rendezett elnökválasztáson, s október 5-7-én az ellenzék Belgrádban elfoglalta a parlamentet, majd a televíziót. Ezzel békésen végbement a hatalomváltás, a nacionalista erők azonban újabb erőszakos cselekedetekkel és politikai gyilkosságokkal válaszoltak vereségükre.

A hosszan elhúzódó és a nemzetközi légkört megmérgező Öböl-válság kezdetei 1980-ra nyúlnak vissza, amikor a hatalmat nemrég megkaparintott új iraki elnök, Szaddám Huszein úgy gondolta, hogy a Khomeininek és híveinek iráni hatalomátvétele után kialakult belső felfordulást kihasználva országát a térség vezető hatalmává teheti. Az Irán ellen indított háború azonban nem hozta meg Irak várt sikerét, sőt a nyolcéves hadakozás súlyos anyagi és emberveszteségekkel járt. A mélyülő iraki gazdasági válság megoldására Szaddám elnök újabb háborút eszelt ki. 1990 augusztusában lerohanta az olajban gazdag Kuvaitot, s bejelentette kis szomszédjának annektálását. Válaszul az Egyesült Államok vezette katonai koalíció 1991 januárjában támadást indított Kuvait felszabadítására. A hadműveletek február végén – az iraki haderő vereségével – véget értek. Az amerikai vezetés azonban úgy döntött, hogy a térség egyensúlyának biztosítása érdekében meghagyja hivatalában a meggyengített és az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozataival korlátozott Szaddám elnököt. Az iraki diktátor azonban folytatta kalandor politikáját, így az Egyesült Államok vezette újabb katonai koalíció 2003 márciusában ismét háborút indított, immár Szaddám Huszein hatalmának a megdöntésére.

A paleszrinkérdést az ötödik arab-izraeli háború befejezése után, az 1980-as évek közepén sem sikerült rendezni. 1987 decemberében az Izrael által megszállt területeken kirobbant palesztin felkelés, az Intifada új helyzetet teremtett. A palesztinok kinyilvánították államiságukat, amelynek leendő fennhatóságát a korábbiaktól eltérően csak Ciszjordániára, a Gázai-övezetre és Kelet-Jeruzsálemre korlátozták, s elismerték Izrael létét. Válaszul a zsidó állam 1989-ben hajlandóságot mutatott a megszállt területeken élő palesztinok átmeneti önkormányzatának elismerésére, s 1991-ben tárgyalások kezdődtek Izrael, valamint a szíriai, libanoni és fordán-palesztin küldöttek között, amelyek 1992 nyarától, a Jichak Rabin vezette munkapárti kormány megalakulásától felgyorsultak. A két fél augusztus 19-én Oslóban aláírta a palesztin autonómiáról szóló egyezménytervezetet, s néhány héttel később Izrael és a Palesztin Felszabadítási Szervezet kölcsönösen elismerte egymást.

1994 májusában megszületett a gáza jerikói körzet palesztin autonómiájának életbe léptéről szóló megállapodás, amelynek irányítását a végrehajtó és a törvényhozó hatalommal felruházott huszonnégy fős Palesztin Hatóság vette át, s a rend fenntartása a létrehozandó palesztin rendőrség feladata lett. Ezt követően Arafat – huszonhét év után – ismét palesztin földre léphetett. Augusztus végén az autonómiát kiterjesztették egész Ciszjordániára. 1994 októberében Izrael békét kötött Jordániával, s 1995 végére befejezte csapatainak kivonását a palesztin területekről. 1996 januárjában megtartották a régóta esedékes palesztinai választásokat.

A megbékélés folyamatát mindkét oldalról éles támadások érték és kísérték. Az 1990-ben meggyilkolt szélsőséges Meir Kahane rabbi követői 1994-ben huszonkilenc imádkozó muzulmánt mészároltak le, 1995 novemberében pedig egy szélsőséges zsidó csoport merénylője meggyilkolta Rabin miniszterelnököt, ami a békefolyamat megtorpanásához vezetett. Az amerikai diplomácia és Bill Clinton elnök hosszas alkudozás után elérte, hogy 2000 júliusában izraeli és palesztin béketárgyalások kezdődjenek Camp Davidben, de a kéthetes alkudozás kudarccal végződött.

A muzulmán országok a palesztinok természetes szövetségeseiként állnak szemben Izraellel és támogatóival. Ennek vált megdöbbentő jelévé 2001. szeptember 11-én a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai, valamint a Pentagon ellen intézett repülőgépes terrortámadás, melyet az egész világot behálózó al-Kaida nevű muzulmán terrorszervezet hajtott végre.

A harmadik évezred elején tehát egyre súlyosabb helyi, de az egész világpolitikára kiható ellentétektől terhelt a nemzetközi élet. Megoldásukat a felek eltérő érdekei mellett politikai, ideológiai és vallási ellentétek is nehezítik. Ahhoz pedig, hogy a világ egységesen tudjon fellépni a mindenkit fenyegető veszélyekkel szemben, ugyanakkor a különböző nemzetek, civilizációk, vallások a közös cselekvésben megőrizhessék sajátosságaikat, mindenekelőtt nyitottságra és türelemre van szükség. Ez pedig csak akkor alakulhat ki, ha csökkennek a világot megosztó ellentétek. Remény van arra, hogy a közlekedés és hírközlés révén "összezsugorodott" világ képes lesz az egyetemes együttműködésre, a globalizmus és a regionalizmus lehetőségeinek és értékeinek együttes kihasználására és képviseletére. Az egyes ember globálissá vált mindennapi valóságát ugyanis csak globális gondolkodással lehet megérteni és jó irányba megváltoztatni.

Az emberiségnek azonban új, eddig nem létező gondokkal is szembe kell néznie. Ezek közül a legnagyobb horderejű a környezet szennyezése. Az ENSZ 1992-ben Rio de Janeiróba összehívott környezetvédelmi világkonferenciája áttekintette a szennyezés okait, következményeit, de érdemi elhatározás nem született. Az 1996-os második riói konferencián megállapodtak arról, hogy a világ szén-dioxidkibocsátását a felére kellene csökkenteni. 1997-ben Kiotóban egyezség született arról, hogy 2015-ig 5,2 százalékkal mérséklik a szén-dioxid-kibocsátást, nagyrészt ez az anyag felelős ugyanis az üvegházhatás kialakulásáért és a légkör felmelegedéséért. Az 1998-as Buenos Aires-i környezetvédelmi csúcs azonban szégyenletesre sikerült, mert megkezdődött az alkudozás arról, hogy a levegőt kevésbé szennyező országok miként adhatják el kvótáikat az iparilag fejlett, szennyező országoknak. 2002 viszont fontos előrelépés volt, mert nemcsak az Európai Unió ratifikálta a kiotói megállapodást, hanem Oroszország is csatlakozott hozzá, az

Egyesült Államok azonban nem fogadta el. A környezetszennyezés más területein is csak lassan születnek érdemi megállapodások, de a kérdés napirenden van, s ez reményt ad a megoldásra. Egyre többen látják be ugyanis, hogy a Föld nem kimeríthetetlen kincsesbánya, s ha az emberiség nem lesz hajlandó abbahagyni a féktelen környezetszennyezést, környezeti katasztrófák sora fenyegethet.

Ugyancsak súlyos gondot okozhat a világ túlnépesedése. Ha ilyen ütemben folytatódik az emberiség szaporodása, akkor- egyes előrejelzések szerint – 2050 körül tízmilliárdnál több ember él majd a Földön. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a Föld természeti adottságai nem teszik lehetővé a jelenleginél sokkalta nagyobb létszámú népesség eltartását. Baj az is, hogy a népességrobbanás elsősorban a fejletlenebb országokban tapasztalható, ahol a már meglévő lakosság nagyon alacsony szintű ellátása is gondot okoz. Az is tény viszont, hogy a városiasodással csökken a népességszaporulat, az elmaradott térségek fejlődésével tehát valószínűleg lelassul majd a népesség növekedése. Európában viszont épp a népesség fogyása okoz gondot. A fejlettebb országokba valóságos új népvándorlás indult a fejletlenebb területekről. Így nem egy európai országban a néhány ezer vendégmunkásból az évek során több százezres, sőt milliós etnikum lett, amely meg akarja őrizni eredeti vallási és civilizációs identitását.

A fejletlenebb területek túlnépesedése miatt vált súlyos gonddá az éhínség, melyet segélyezéssel igyekeznek leküzdeni, továbbá a menekült- és az egészségügy. Az egyik legnagyobb gondot azonban a tömegpusztító fegyverek és a fegyverkereskedelem, valamint a terrorizmus és a szervezett bűnözés terjedése jelenti. A politikai terrorizmus az érdekeiket politikailag érvényesíteni képtelen csoportok kétségbeesett, de bűnös eszköze, ugyanakkor figyelmeztetés arra, hogy az erősebb fél ne éljen vissza erőfölényével, hanem törekedjék a kölcsönös engedményeken nyugvó megegyezésre. A bűnözők terrorista akcióit viszont kizárólag az anyagi haszonszerzés vezérli. Szembe kell nézni azzal is, hogy a szervezett bűnözés a demokratikus társadalmak nyitottságával, türelmével és jogtiszteletével él vissza, s a legfejlettebb technikai eszközök birtokában – soha nem látott lehetőségekhez jutva – nemzetközi tényezővé válik, s beépül a gazdasági, társadalmi és politikai életbe.

Az emberiség előtt tehát hatalmas feladatok tornyosulnak, de reményre ad okot, hogy a mértékadó társadalmi csoportok és politikai irányzatok ezzel tisztában is vannak. S ha igazolódnak a számítógépek, a robotok és a biotechnológia kedvező hatásáról és a harmadik világ bizonyos részein zajló zöld forradalomról szóló előrejelzések, akkor a világ népei bizakodással nézhetnek a harmadik évezred elé. A gazdaság növekedése reményt ad a szegénység visszaszorítására, az elfogadható jólétben élő társadalmak pedig megértők, békére és biztonságra vágynak. Ennek megvalósulását szolgálhatják a kialakuló nagy gazdasági körzetek: az Amerikai Egyesült Államok Kanadával és Latin-Amerikával, az Európai Unió, Japán és a távol-keleti országok, valamint a hatalmas területükkel és népességükkel külön-külön is önálló gazdasági körzetnek minősülő Kína, India és Oroszország. Ha e gazdasági és politikai óriások sikeresen fejlődnek, kisugárzásuk és együttműködésük biztosíthatja a világ békés jövőjét. Nehezen kiszámítható viszont az önmagán belül is megosztott muzulmán világ, s aggasztó Fekete-Afrika reménytelen mozdulatlansága.

Mivel az említett kialakuló térségek nem elzártan fejlődnek, s a gazdaság és a kereskedelem jelentős része áttevődik a Csendes-óceán övezetébe, a világban egységesebb és kiegyensúlyozottabb lesz a fejlődés. Azaz egyre kevesebb lesz az elmaradt, leszakadt terület. A 21. század technológiai-informatikai forradalma behálózza az egész világot. Az emberiség tehát akarva-akaratlan közelebb kerülhet egymáshoz, s kiküszöbölheti az egymás nem ismeréséből vagy félreismeréséből fakadó, megosztó és gyakran még gyilkos ellentéteket, s megalkothat egy új minőségű világot.

 

Bokor Pál-N. Sándor László-Szaniszló Ferenc (szerk.): Sztálin. Bp. 1988; Eisenhower, Dwight: Keresztes háború Európában. Bp. 1982; Gál Vilmos – Tar Attila Szilárd (szerk.): Dokumentumok a XX. század történetéhez. Bp. 2001; Galbraith, John Kenneth: Egy kortárs emlékei. Bp. 1988; Gaulle, Charles de: Háborús emlékiratok. Bp. 1973; Gereben Ágnes (szerk.): Több fényt. Bp. 1988; Hruscsov, Nyikita: Szemben a zsarnokkal. Bp. 1990; Montgomerry tábornagy emlékiratai. Bp. 1981; Szilágyi Ákos (szerk.): Befejezetlen forradalom. Bp. 1987; Tálas Péter (szerk.): NATO kézikönyv. Bp. 2001; Tomka Miklós – Gogoják János (szerk.): Az Egyház társadalmi tanítása. Bp. é. n.; Trockij, Lev: Életem. Bp.1989; Zsukov, G. K.: Emlékek, gondolatok. Bp.1970.

 

Ádám Magda: A kisantant. Bp. 1981; Aknai Tamás: Egyetemes művészettörténet 1945-1980. Bp.-Pécs, 2001; Bajomi Lázár Endre: A szürrealizmus. Bp. 1968; Barlett, C. J.: History of postwar Britain 1945-1974. London, 1977; Becker, J-J.: Histoire politique de la France depuis 1945. Paris, 1988; Berend T. Iván: Válságos évtizedek. Bp. 1982; Bergyajev, Nyikolaj: Az orosz kommunizmus értelme és eredete. Bp. 1989; Uő: A kommunizmus igazságai és hazugsága. Bp. 2003; Blet, Pierre S. J.: XXII. Pius és a második világháború. Bp. 2002; Braham, Randolph: A népirtás politikája. Bp. 2003; Carp, Matatias: Holocaust Romániában 1940-1944. Bp. é.n.; Christopher, Andrew – Mitrohin, Vaszilij: A Mitrohin-archívum. Bp. 2000; Churchill, Winston: A második világháború I-II. Bp. 1989; Courtois – Werth – Panné – Bartosek – Margolin – Paczkowski: A kommunizmus fekete könyve. Bp. 2000; Croce, Benedetto: A szabadság hitvallása. Bp. 1990; Deutscher, I.: Sztálin. Bp. 1990; Diószegi István: Két világháború árnyékában. Bp. 1974; Diószegi István – Harsányi István – Krausz Tamás – Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet I-III. Bp. 1999; Dolmányos István: A Szovjetunió története. Bp. 1971; Drabkina, Jelizaveta: Téli napforduló. Bp. 1970; Egedy Gergely: Nagy-Britannia története 1945-1987. Bp. 1991; Faludi Péter: Korea története II. (1945-től 1995-ig.) Bp. 1996; Fest, Joachim: Das Gesicht des Dritten Reiches. München, 1993; Fischer Ferenc: A megosztott világ 1945-1989. Bp. 1992; Furet, Franqois: Egy illúzió múltja. Bp. 2000; Galántai József: Az első világháború. Bp. 1980; Gazdag Ferenc: Franciaország története 1945-1988. Bp. 1989; Uő: Európai integrációs intézmények. Bp. 1992; H. Haraszti Éva: Szerződésszegők. Bp. 1972; Uő: Békéltetők. Bp. 1981; Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. Bp. 1983; Uő: Nemzetközi szerződések 1945-1982. Bp. 1985; Hamersveld, Marcel – Klinkhamer, Michiel: Könyörtelen messianizmus. Bp. é. n.; Hausner Gideon: Ítélet Jeruzsálemben. Bp. 1984; Havighurst, A. F.: Modern England, 1901-1970. Cambridge, 1976; Hobsbawm, Eric: A szélsőségek kora. Bp. 1998; Hofmann, Werner: A modern művészet alapjai. Bp. 1974; A XX. század krónikája. Bp. 1994; Jakobson, M.: Finnország. Bp. 1990; Jászi Oszkár: A kommunizmus kilátástalansága. Bp. 1989, Johnson. Paul: A modern kor – A 20. század igazi arca. Bp. 2000; Kerekes Lajos: Ausztria hatvan éve 1918-1978. Bp. 1984; Uő: A weimari köztársaság. Bp. 1985; Koch, Stephen: Kettős szerepben. Bp. 2000; Koczogh Ákos: Az expresszionizmus. Bp. 1964; Kogelfranz, Siegfried: Jalta öröksége. Bp. 1990; Kósa Zoltán: A XX. század építészete. Bp. 1968; Köpeczi Béla: Az egzisztencializmus. Bp. 1965; Láng Imre: Az Egyesü1t Államok gazdaságpolirikája és külpolitikája 1933-1939. Bp. 1988; Lukacs, John: Az Egyesü1t Á11amok 20. századi története. Bp. 1988; Uő: A XX. század és az újkor vége. Bp. 1994; Lussu, Emilio: A Marcia su Roma – és a háttere. Bp. 1977; Lützeler, Heinrich: Absztrakt festészet. Bp. 1970; Mikeln, Milos: Sztálin. Bp. 1989; Nehru, Dzsaváharlál: India fölfedezése. Bp. 1981; Ormos Mária: Padovától Trianonig. Bp. 1983; Uő: Mussolini. Bp. 1987; Uő: Hitler. Bp. 1994; Oxford – Világtörténet a 20. században. (Szerk.: Howard, Michael-Louis, Wm. Roger) Bp. 2002; Pacepa, Ion Mihai: A Kreml öröksége. Bp. 2002; Pipes, Richard: Az orosz forradalom története. Bp. 1997; Ránki György: A második világháború története. Bp. 1976; Read, Herbert: A modern festészet. Bp.1965; Uő: A modern szobrászat. Bp. 1968; Roberts, Martin: Európa története 1900-1973. Bp. 1992; Sadoul, Georges: A film művészet története. Bp. 1959; Schmidt Mária: A titkosszolgálatok kulisszái mögött. Bp. 2005; Szabó György: A futurizmus. Bp. 1962; Szabolcsi Miklós: A neoavantgarde. Bp. 1981; Székely Gábor: Hitler hatalomra jutása. Bp. 1983; Taylor, A. J. P.: Az első világháború képes krónikája. Bp. 1988; Uő: A második világháború képes krónikája. Bp. 1988; Volkogonov, Dmitrij: Győzelem és tragédia. Bp. 1990.