7. A "hosszú" 19. század
(1789-1914)

 

7.1. Európa tündöklése és bukása

 

7.1.1. A század uralkodó eszméi

 

A 19. századot az európai történészek gyakran jellemzik "hosszú évszázadként", amely már a 18. században elkezdődött, és csak a 20. század elején ért véget. A hosszú 19. század a francia forradalommal (1789) vette kezdetét, s csak 1914-ben, az I. világháború kitörésével zárult le. A legtöbb európai történész akkoriban biztosra vette, hogy Európa mindig is a fejlődés, a haladás centruma marad, s nem is nagyon vett tudomást az Európán kívüli világról. Ezt a ma már alapvetően meghaladott álláspontot az adott történeti folyamatok részben alá is támasztották. Az 1789 és 1914 közé eső polgári korszak valóban Európa fénykorát jelentette, méghozzá legalább két vonatkozásban. Európa ekkor ért politikai, gazdasági és kulturális befolyásának csúcsára. Egyetlen más földrész lakossága sem vonhatta ki magát az európai befolyás hatása alól. Másrészt a polgári átalakulás, az ipari társadalom kibontakozása egész Európát áthatotta. Egyetlen országot, egyetlen népet sem hagyott érintetlenül a változás, előbb vagy utóbb Európa valamennyi régiója átalakult e viharos évszázad során. A század kezdő- és végpontja Európa számára fontos eseményekkel köthető össze.

A francia forradalom hatása messze Franciaország határain túl is érzékelhető volt, akár a forradalom exportjának, a polgári törvénykönyv bevezetésének, illetve a háborúknak a következtében, akár mint egy olyan elrettentő eseménysor, melytől a konzervatív monarchisták, illetve a hagyományaihoz ragaszkodó lakosság élesen elhatárolódott. A politikai életet egyre inkább a konzervatívok és liberálisok, majd a létrejövő szabadelvű államok és a radikálisok ellentéte határozta meg, noha az árnyalatok miatt a képlet nem ilyen egyszerű. A század második felében megjelentek a liberális politikai rendszer bírálói is, a szakszervezeteket követően kialakultak a munkáspártok, s a polgári politikusok egy jelentős hányada is kritizálni kezdte a fennálló viszonyokat. A francia forradalom még Nagy-Britanniában vagy a széttagolt Németországban is éreztette a hatását. Az egyetemes emberi és polgári jogok, a polgárság megszabadulása a rendi kötöttségektől, a politikai életben szerepet játszó emberek számának növekedése, a nemzeti önrendelkezés kérdésköre, az alkotmányosság bevezetése, illetve reformja mind-mind összefüggésbe hozható a francia forradalom eseményeivel. A francia forradalom megítélését ma már erősen zavarja, hogy nyomában Európa-szerte kialakul a bal- és a jobboldal, s mindkét politikai irányzat, igaz, egyre bonyolultabb áttételekkel, napjainkban is részben a francia forradalom megítélése kapcsán akarja igazolni magát.

Haladó, dinamikus, innovatív, a hagyományos kötöttségek nélküli, mindazonáltal a piactól függő, férfias, emberi, sőt emberfeletti – így jellemezték saját korukat azok a kortársak, akik hittek a töretlen fejlődésben és haladásban. A 19. századi filozófiát, Kantot követően, egyértelműen a német idealizmus képviselői határozták meg. Kant felfedezettje, Johann Gottlieb Fichte szubjektív idealizmusát dialektikusan (tézis, antitézis, szintézis) építette fel. Történelmileg jelentősnek tekinthető Az eszményi állam című műve (a kialakuló liberális államok ellentéte), amelyben a gazdasági tervezés és az állampolgárok partikuláris érdekeinek elnyomásával biztosítható az egyenlőség. Az objektív idealizmus s egyben a német filozófia kiemelkedő képviselője volt Friedrich Hegel. A klasszikus német filozófia főként a megismerő alany és a megismert tárgy kapcsolatát kutatta. Hegel alaptétele szerint "ami ésszerű, az valóságos; s ami valóságos, az ésszerű". Az ész megvalósulásának útja a valóságban a dialektika (tézis, antitézis, szintézis), s mivel a fogalmak is dialektikusan fejlődnek, ezért a lét elvét a gondolkozás elvével, következésképpen a létet a gondolkozással azonosította. Hegel nélkül elképzelhetetlen lett volna Marx, Darwin vagy éppen Nietzsche munkássága.

Miközben a berlini egyetemen ádáz küzdelmet folytattak Hegel követői és ellenfelei, Karl Marx és barátja, Friedrich Engels kidolgozta a 19. századra oly jellemző "tudományos" szocializmus elméletét. A szocialista politikai filozófia a 19. század második felére fejlődött ki, majd a 20. században világszerte elterjedt. A korlátlan szabad verseny a társadalomban nem a legtöbb ember legnagyobb boldogságához, hanem tömeges elszegényedéshez és a kulturális, gazdasági, társadalmi egyenlőtlenségek átrendeződéséhez, majd konzerválódásához vezetett. A szociális problémák miatt alakultak meg a különböző munkásszervezetek, szakszervezetek, majd munkáspártok. A felvilágosodás hatása alatt álló ún. utópista szocialisták (Claude-Henri de Saint-Simon, Charles Fourier, Robert Owen) bírálták a liberalizmust egyénekre összpontosító felfogása miatt, és a társadalmi feszültségek feloldására valamilyen eszményi, a közösségi elvet figyelembe vevő megoldást javasoltak, amelynek valóra váltását a hatalmon lévők belátására, esetenként lelkiismeretére bízták.

Szocialista gondolkozók teremtették meg az anarchizmus (uralomnélküliség) ideológiáját is. Pierre-Joseph Proudhon a munka nélkül vagy kizsákmányolás útján szerzett tulajdont lopásnak tartotta, s meghirdette a kényszeren alapuló intézmények (pl. állam) megszüntetését-békés eszközökkel, egy szociálisan igazságos együttélési forma segítségével. A 19. század második felében az anarchista Mihail Bakunyin az egyházi és állami tekintély megdöntését már merényletekkel, Georges Sorel pedig az általános sztrájk segítségével szerette volna elérni.

Marxra főként a klasszikus német filozófia, az angol közgazdaságtan és az utópista szocializmus hatott, de állandó vitában állt kora szocialista teoretikusaival is. Marx filozófiai kérdésfelvetése az ember emancipációjából indult ki. Célja a kapitalista kor igazságtalan struktúráinak felszámolása volt, melynek során a valláskritikát tette minden bírálat előfeltételévé. Bár Hegelt mindig is nagyra tartotta, elvetette absztrakt, elvont kiindulópontját, s a lét helyett a konkrét embert választotta elemzése tárgyává. A "Filozófia" helyett a gyakorlat vizsgálatát tekintette feladatának: "A filozófusok a világot csak különféleképpen magyarázták, holott a feladat az, hogy megváltoztassuk" – olvashatjuk a híressé vált Feuerbach-tézisekben. Elemzése során a pénzt az ember létezésének elidegenült lényegeként definiálta, és mivel hasonló jelenségeket figyelt meg a munka és a társadalom területén is, céljának az elidegenedés megszüntetését tartotta.

Szerinte az embert munkája kapcsolja össze környezetével, ebből pedig arra következtetett, hogy az élet határozza meg a tudatot, és nem a tudat az életet. A tényektől az emberi viszonyokon át a struktúrák megragadásáig jutott el, tehát az embert a társadalmi viszonyainak összessége, illetve naturalisztikusan felfogott szükségletei határozzák meg. Az anyagi javak, az emberi élet, az emberi viszonyok és a tudat újratermelésének elemzése a tulajdonformák vizsgálatához, majd a formációelmélet megalkotásához vezetett. Mivel elemzése során a munkamegosztás kényszeréből vezette le az elidegenedést, illetve az elidegenedésből a magántulajdont, ezért az egyébként ellentmondásosan felvázolt kommunista társadalomban, amelynek a kapitalista kizsákmányoló rendszert kellene felváltania, a magántulajdon mellett az elidegenedésnek és a kényszerű munkamegosztásnak is meg kellene szűnnie.

Úgy vélte, a történelem hajtóereje a forradalom, hiszen az állandóan fejlődő termelőerők egy idő után ellentétbe kerülnek a termelési viszonyokkal, a feszültséget pedig csak forradalommal lehet feloldani. Mivel az anyagi jellegűnek tekintett (társadalmi) élet újratermelését tartotta meghatározónak (alap), ezért a politikai, vallási, kulturális világ (a felépítmény) megváltozását az anyagi gyakorlat megváltoztatásától várta. Szerinte a kapitalista társadalom leegyszerűsíti és kiélezi az ellentéteket a munkások és a tőkések között, ezért a mindenétől megfosztott munkásság a kommunisták vezetésével ki fogja robbantani a legfejlettebb tőkés államban a forradalmat, amelyet világforradalom követ majd, s így létrejön az osztály nélküli kommunista társadalom.

Marx három összefoglaló munkát szeretett volna megírni: egy gazdaságtanit, egy politikait és egy filozófiait; de csak az első született meg, így örökségéről véget nem érően vitatkoznak a baloldali értelmiségiek. A marxizmus hatása a 19. század második felében egyre nőtt, s amikor 1917-ben Oroszországban győzött az ún. bolsevik forradalom, a világtörténelem egyik befolyásos tényezőjévé vált. Ezzel együtt Marxot és a marxizmust élesen támadták is. Sok bírálója szemére vetette, hogy felújította a 18. századi naturalizmust, s a természetet nem a történelem környezeteként, hanem a történelem sémájaként fogta fel. Abszolutizálta a gazdaság szerepét, amelyet egyoldalúan az anyag megnyilvánulásának tekintett. A történelmet osztályharcok történeteként definiálta, noha az inkább az egész emberiség viszályteli együttműködésének eredménye.

Louis Althusser híres kérdésének értelmét megváltoztatva szembesülhetünk a marxizmus reménytelen helyzetével. Vajon ki vette a fáradtságot, hogy elolvassa Marxot, hogy megértse újszerűségét, és levonja a marxizmus csődjéből adódó elméleti következtetéseket? Marx lehozta ugyan a földre a mennyország ígéretét, de azt követőinek soha, sehol sem sikerült megvalósítania. Ez a marxizmus leggyengébb pontja. Miközben Marx a gyakorlatot tekintette a legfontosabbnak, mértékadónak, követői éppen a gyakorlatban mondtak leginkább csődöt.

A 19. század második felének nagy hatású filozófusa volt a türingiai lelkészcsaládból származó Friedrich Nietzsche. Rendkívüli tehetség volt: huszonöt éves korában lett a bázeli egyetem tanára. Ha Hegel és Marx Isten halálát hirdette, akkor Nietzsche megpróbálta levonni az abból eredő következtetéseket is. Nemcsak Isten léte, hanem a majd kétezer éves európai keresztény kultúra ellen is elsöprő erejű támadást indított. Kultúránk eltévelyedését Szókratésztől eredeztette, s meghirdette a visszatérést a preszókratikus gondolkodókhoz.

Marxhoz és Wilhelm Diltheyhez hasonlóan az élet nála is alapvető kategóriának számít. Nietzschéi viszont naturalizmusa és Charles Darwin evolucionista elmélete arra a meggyőződésre vezette, hogy az ember olyasvalami, amit le kell győzni, meg kell haladni. "Az ember kötél, amely állat és emberfölötti ember közé feszíttetett" – írta az Im-ígyen szóla Zarathustra című művében. A földi világ felé fordulása azonban semmiképpen sem jelentette a testi igények kapitalista társadalmakban szokásos, komfortos létezésmódjának elfogadását. Ellenkezőleg: Nietzschénél a középszerűségnél nincs rosszabb, negatívabb értékkategória, a rosszat is többre becsülte a középszerűnél, hiszen valami akkor kezd valami lenni, ha legalább rossz. Értékrendjének csúcsán a hatalom akarása állt: "az élet a hatalom akarása", a filozófia sem egyéb szerinte, mint a hatalom szellemi akarása.

Az európai keresztény morált, különösen annak aszketikus vonásait elkeseredetten támadó Nietzsche maga is a filozófiatörténet nagy moralistáinak egyike volt. Igazi lázadóként szembefordult korának meghatározó politikai gondolataival: nem tartotta magát sem demokratának, sem pedig eléggé németnek, ehelyett a , jó európaiak" és a "nagyon szabad szellemek" közé akart tartozni. Joggal nevezte Martin Heidegger az európai metafizikai korszak betetőzőjének Nietzschét.

A politikai eszmék között a század uralkodó eszméjévé kétségtelenül a liberalizmus nőtte ki magát. A liberális gondolkodók a politikai kultúra örökségének széles körét felhasználták rendszerük felépítéséhez. A görög-római hagyományon túlmenően olyan méltatlanul elfeledett szerzőkre kell itt utalnunk, mint a 14. század első felében élt páduai Marsilius, aki nemcsak az állam és az egyház szétválasztása mellett érvelt, hanem egyúttal azt is leszögezte, hogy az államhatalomnak elsőbbsége van az egyházi hatalommal szemben. A vallás Marsilius szerint magánügy, az egyház pedig nem több, mint a hívek egyszerű gyülekezete. Az állam feladata a köznyugalom biztosítása a szabad vallásgyakorlás érdekében. Bármelyik liberális politikus hitvallásába be lehetne illeszteni ezeket az elképzeléseket.

A liberalizmus ismertebb forrásai közé tartozik a racionalizmus (Descartes), valamint a felvilágosodás (Locke, Montesquieu, Kant stb.) filozófiai irányzata. A liberalizmus gondolatkörének kiindulópontját- a szerződéselméletet – a felvilágosodás gondolkodóitól vették át. Locke feltételezte, hogy az államiságot megelőzően létezett egy természetes állapot, amelyben minden ember szabad és egyenlő volt. Ezt a természetes állapotot az emberek nem tudták fenntartani a növekvő bizonytalanság miatt. Ezért az eredetileg szabad és egyenlő emberek szerződést kötöttek egymással, s így létrehozták az államot. A felvilágosodás alapján tehát a liberálisok arra a következtetésre jutottak, hogy az emberek természettől fogva szabadok és egyenlőek, továbbá egy állam csak akkor tekinthető törvényesen fennállónak, ha a szerződéselmélet szerint újjáalkotható. Az állam jogszerű fennállását a (külső) szabadsággal igazolták, céljának pedig az állam és a társadalom alárendelését tekintették a minden ember egyenlő szabadságát biztosító normáknak, az emberi jogoknak.

A liberális eszmék mintegy válaszként fogalmazódtak meg, hogy kiküszöböljék a korábbi feudális (abszolutista) államok működési zavarait. Az új vezérelv a szabadság volt (liber, azaz szabad). John Stuart Mill szerint az erőszak alkalmazásának csak egyetlen indoka lehet egy civilizált közösségben: "mások sérelmének a megakadályozása". A liberalizmus fontos vonása a kivonulás, s a kivonulás következtében kialakuló szabadság: az állam visszahúzódik számos területről, amit korábban ellenőrzése alatt tartott. A politikai életben ez a visszavonulás az állam és a társadalom szétválasztásához, a távolabbi jövőben a társadalom öntörvényű működéséhez vezetett. Az állam feladata ennek megfelelően, hogy garantálja az emberi jogokat a maga korlátozott működési keretei között. E kereteket az alkotmány jelöli ki, egy alaptörvény, amelynek célja, hogy kiküszöbölje a korábban sokat panaszolt (uralkodói) önkényt. Az alkotmányos rend része a hatalmi ágak szétválasztása is. A törvényhozó, a bírói és a végrehajtó hatalom szétválasztását, továbbá a hatalmi ágak egymás általi kölcsönös ellenőrzésének igényét már a felvilágosodás gondolkozói meghirdették. A különböző hatalmi ágakat a törvényalkotó polgár ruházta fel hatalommal. A rendszer lényegéhez tartozik, hogy csak az lehet törvényalkotó polgár, "aki a maga ura", tehát mind anyagilag, mind szellemileg független és nem befolyásolható. Ezért nem engedték szavazni kezdetben a katonákat, cselédeket, nőket stb. A 19. század második felében a választójog fokozatos kibővítésével a rendszer stabilitásának növelése volt a cél, de a kialakuló tömegdemokráciák a politikai manipuláció szinte kimeríthetetlen forrásává váltak.

A kultúra területén a liberalizmus szintén egyfajta kivonulással írható le. A liberális állam kulturális téren semleges és toleráns, így az igaz, szép és jó betartását és elősegítését többé már nem tekintette feladatának. Az állam feladata eszerint a kulturális szabadságjogok (lelkiismeret, sajtó, művészet, tanítás stb.) biztosítása. A program része az állam és az egyház szétválasztása is, amit különböző mértékben, de lényegében a Marsilius által leírtak szerint hajtottak végre.

A gazdasági életben is a politikai, illetve a kulturális élethez hasonló megoldások születtek. A liberális államban a gazdaság is szabad és öntörvényű folyamat, amelybe nem vagy csak korlátozottan szabad beavatkozni. Az állam célja a három ún. gazdasági szabadságjog biztosítása. Ezek az egyes ember személyes szabadsága, a tulajdon szabadsága és a szerződés szabadsága. Adam Smith szerint azáltal, hogy a gazdaság szabad alanyai szabadon cserélik tulajdonukat és munkájukat, a kereslet-kínálat elvének megfelelően, olyan cserekapcsolatokat, illetve piaci mechanizmusokat hoznak működésbe, amelyek elvégzik a gazdaság optimalizálását. Ezért a klasszikus liberális gazdaságtan szerint a gazdasági életbe politikai eszközökkel nem szabad beavatkozni. A 19. század második felének gazdasági válságai ezzel együtt szükségessé tették az elmélet korrekcióját, melyre a 20. század elején sor is került.

Mindebből már könnyen következtethetünk a liberális emberfelfogásra is, amely torzóban mind a mai napig fennáll. A liberalizmus által megálmodott ember racionális és hasznosságra törekvő egyén, akit határozott gyakorlatiasság jellemez. Hisz a tudományokban, a fejlődésben, abban, hogy az ember uralma alá hajthatja a természetet. Öntudata és emberbarát felfogása (hisz abban, hogy az "értelmes önzés" a legtöbb ember legnagyobb boldogságához vezet), gazdasági önállósága és politikai felfogása következtében határozottan elválasztja egymástól a közéletet és a magánéletet.

A liberalizmus politikai megvalósulásának fontos dokumentumai az angol Jognyilatkozat (1689), az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya (1787), az Emberi és polgári jogok nyilatkozata (1789), továbbá az 1831-es belga alkotmány. A 19. századi liberalizmus meghatározó szerepéhez az is hozzájárult, hogy általános jellemzői mellett mindenütt nemzeti keretek között s ezzel együtt nemzeti sajátosságokat is integrálva fejlődhetett ki. Az angolszász liberalizmusra ennek megfelelően a szerves fejlődés, a parlamentáris keretek tiszteletben tartása, a területi önkormányzatok jelentős szerepe, végül pedig az állam és az egyház szétválasztásának mérsékelt formája a jellemző. A társadalmi robbanásoktól konzervatív politikai biztosítékok (pl. felsőház) is óvták a rendszert. A francia liberalizmus ezzel szemben erősen centralisztikus és radikális elemekből épült fel. Radikalizmus, szervetlen fejlődés, egyfajta eruptív jellegű szabadelvűség alakult itt ki, amely erős antiklerikalizmussal is párosult. A szabad értelmiségi pályák képviselőinek a befolyása is nagyobb volt, mint például Angliában.

A német liberalizmus éppen úgy a természetjogban gyökerezett, mint a francia vagy az angol, de a napóleoni korszak jelentős mértékben hozzájárult kialakulásához. Az 1789-es francia forradalmat követően a Rajnai Szövetség egykori államaiban francia mintára alkotmányokat vezettek be. Ezek ugyan biztosították az uralkodók hatalmi túlsúlyát, de egyúttal lehetőséget adtak egy sajátos délnémet liberalizmus kialakulására. Karl Wenzeslaus von Rotteck freiburgi tanár és újságíró körül szerveződött az a csoport, amelyik francia hatásra egy racionális, parlamentáris rendszer kiépítése mellett szállt síkra. Szintén a délnémet liberalizmushoz sorolható Karl Theodor Welcker, aki elsőként követelte egy német nemzeti képviselet létrehozását. Ők ketten szerkesztették meg a tizenöt kötetes Staatslexikont, amely a korabeli liberális eszmék pontos és aprólékos összefoglalását nyújtotta, s jelentős hatást gyakorolt nemcsak a német, hanem az egész európai liberalizmus fejlődésére is. Nehezebben alakult ki az északnémet liberalizmus, amely inkább a német egység fontosságát hangsúlyozta. Ide sorolható a Friedrich Christoph Dahlmann jogtörténész által megalapított "történelmi iskola". Johann Gustav Droysen, foglalkozására nézve maga is történész, viszont már a poroszok vezető szerepét hangsúlyozta.

A konzervativizmusnak a hosszú 19. században legalább akkora jelentősége volt, mint a liberalizmusnak, noha ritkábban emlegetik történeti összefoglalásaink. Mint politikai (szociális) és egyúttal szellemi mozgalom, a konzervativizmus a kontinensen a nemességnek a kialakuló modern állammal szembeni ellenállásából jött létre. A modern államok felülről bevezetett jogrendszere szemben állt az egykori birodalmi jogfelfogással, amely "kezdettől fogva" az volt, ami. Politikailag a konzervativizmus egyfajta reakcióként fogható fel arra a helyzetre, amely a nemességet politikai hatalomgyakorlásának elvesztésével fenyegette. A kialakuló konzervatív eszmerendszer négy fontos elvet foglalt magában. 1. Az egész, a közösség fontosabb, mint az egész részei, a társadalom egyedei. 2. A világrendet Isten teremtette. 3. A világrend, a teremtéshez hasonlóan, hierarchikus rendszerű. 4. Az egész minden egyes része nem más, mint egy makrokozmosz mikrokozmosza, azaz egy magasabb rendszer képmása.

A konzervativizmus Európa számos államában jelentős politikai tényezővé fejlődött. A franciaforradalom-ellenes erők vezető teoretikusa Joseph de Maistre volt, aki mórkorai publicisztikájában is keményen kritizálta a felvilágosodás szellemi és politikai tanítását. A modern természettudományos megismerés elveinek a társadalmi folyamatokra való átültetésében látta a forradalom fő okát. Élesen szembefordult krának liberális alkotmányaival is, mert szerinte egy alkotmány nem lehet egyéb, mint a megerősítése vagy következménye "egy fennálló, íratlan jognak". Késői műveiben (Du Pape – A pápáról), amelyeket a tradíció és a folytonosság határozott meg, egyre inkább a katolicizmus felé fordult. Az ember teljes elesettségében csak egy abszolút hatalom alatt élhet értelmesen, s ezt az abszolút hatalmat egyre inkább a pápában vélte megtalálni. De Maistre eszméi már a 19. század első felében általános megbotránkozást váltottak ki nemcsak a liberálisok, hanem pl. a német konzervatívok között is, utóbbiak egyszerűen figyelmen kívül hagyták írásait, ugyanakkor Franciaországban a tradicionalisták ma is szívesen hivatkoznak munkáira.

A német konzervativizmus kezdetben a Német-római Birodalom keretein belül gondolkozott, de Napóleon fellépése itt is döntő változásokhoz vezetett. A francia események kritikusai az angol Edmund Burke hatására a folytonosságot, a természetes történelmi fejlődést és a mérsékelt reformokat hangsúlyozták. A német konzervativizmus jelentős képviselője volt Friedrich Gentz, aki 1792-ben fordult el a francia forradalomtól, majd 1797-től porosz, végül 1802-től osztrák szolgálatba lépett. Metternich jobbkezeként különösen népszerűtlen volt liberális körökben, de a konzervatívok közül is sokan bírálták, akik a felvilágosodás mechanisztikus világképének képviselőjét látták benne. Gentz módszeresen fordította német nyelvre a francia forradalmat kritizáló munkákat. A francia szerzők nem nagyon tudtak gyökeret ereszteni német földön, szemben Burke híres munkájával, amelyet a francia forradalomról írt (Reflections on the Revolution in France – Megjegyzések a franciaországi forradalomról), és amelyet a németek szinte sajátjukként fogadtak be.

A modern nemzetfogalom kialakulásához hasonlóan a német konzervativizmus létrejöttében is fontos szerepet játszott a romantika. Adam Heinrich von Müller a német romantikát a politikai valóság megfigyelésével kötötte össze. A francia forradalom legnagyobb hibájának azt tartotta, hogy az egyént kitépte társadalmi kötöttségéből, kiszakította az állami kötelékek közül. Az ember – szerinte – nem képzelhető el állam nélkül. A német konzervativizmus egyik központjává Berlin vált, ahol 1809ben megalapították a "Keresztény-német Asztaltársaság"-ot, melyben Friedrich August Ludwig von Marwitz, egy porosz tábornok, aki Müller befolyása alatt állt, összegyűjtötte azokat a birtokosokat és katonatiszteket, akik August von Hardenberg báró reformjai ellen tiltakoztak. A konzervatív mozgalomnak a későbbiekben két ága fejlődött ki: egy délnémet ág, amelynek központja Bécsben volt, továbbá egy északnémet-protestáns ág, amelyet a Gerlach fivérek: Leopold von Gerlaeh és testvére által kiadott Evangelische Kirchenzeitung fémjelzett.

Az 1830-as években Friedrich Julius Stahl munkásságának hatására a konzervatív politikai erők megbarátkoztak az alkotmányosság gondolatával. 1845-ben megjelent munkájában (A monarchista princípium) leszögezte, hogy az uralkodónak az adott monarchián belül politikai túlsúlyt kell biztosítani. Az uralkodót ugyan az alkotmány erejénél fogva a parlamenttel való együttműködésre kell kötelezni, de konfliktus esetén a királyt illeti meg a szuverenitás egyedüli birtokosaként a döntés joga. Stahl ebben a művében az 1918-ig fennállt német alkotmányos monarchia alapelvét dolgozta ki. A német konzervativizmus viszonylagos gyengeségét mutatja az a tény, hogy a katolikus és protestáns német konzervatívok először csak 1831-től 1837-ig tudtak közös orgánumot teremteni maguknak (Berlinerpolitisches Wochenblatt), de ezt követően az 1848-as forradalmakig ismét szétváltak útjaik.

Nem teljesen független a konzervativizmustól és a romantikától a német politikai katolicizmus létrejötte sem. A porosz állam egységesítése szempontjából az 1830-as évek második felében egyre többször felmerült a kisebbségi sorban élő katolikusok integrálásának a kérdése. 1837-ben Kölnben zavargások törtek ki a vegyes házasságokkal kapcsolatos viták miatt. A hatóságok letartóztatták Freiherr von Droste zu Vischering kölni érseket, de a katolikus lakosság kitartott mellette és további, hasonló helyzetbe került ordináriusai mellett. 1841-ben a porosz uralkodó, IV. Frigyes Vilmos (1840-1861) engedményeket tett a vitatott kérdésekben, ezzel a katolikus egyház megerősödött Poroszországban. A politikai katolicizmus németországi megalapítója, Joseph Görres kezdetben egy francia jakobinus klub tagja volt, de 1800-ban a korrupciótól és a törvénytelenségektől megcsömörlötten hagyta el Párizst. Majd húsz éven keresztül tartott politikai elveinek a felülvizsgálata. 1814-1816 között ő volt a Rheinischer Merkur kiadója, háza pedig a német szellemi élet vitathatatlan központja, ahol olyan személyek fordultak meg, mint Johann Wolfgang von Goethe vagy a Grimm testvérek. Mivel kritikusan szemlélte a porosz viszonyokat, Strasbourgba kellett átköltöznie, majd 1827-től kezdve a müncheni egyetemen dolgozott, ahol maga köré gyűjtötte az ottani katolikus intelligenciát. Az alkotmányosság híve maradt, de azt szigorúan konzervatív módon értelmezte, mint az isteni mintakép képmását, mint egy eszközt, amelyet valamennyi liberális és ateista eszme ellen fel kell használni.

A 19. század meghatározó eszméihez tartozott a liberalizmus mellett a nacionalizmus is. Maguk a szabadelvű politikusok is többnyire nemzeti keretek között fogalmazták meg az átalakulás programját. A polgári átalakulás hívei számára örök példaképpé vált a francia forradalom, politikai és katonai intézkedéseivel egyetemben, amelyeket buzgón másoltak Európa-szerte 1848-1849-ben. A francia uralom tehát egész Európában jelentős politikai tényezővé formálta a nemzeti érzést. Egyrészt a vazallus államokban bevezetett reformok közvetlenül is hatottak az ott élő lakosság életére. Másrészt a francia háborúk hatalmas népmozgással jártak együtt, s a szövetséges hadseregek katonáinak százezrei jártak Franciaországban. Még nagyobb volt azonban az az ellenhatás, amelyet a francia megszállás, illetve a francia fenyegetettség hívott életre (Poroszország, Spanyolország, Oroszország stb.). A felvilágosodásban gyökerező francia (volteriánus) nemzetkoncepció az adott államhatáron belül élő individuumok törvény előtti egyenlőségére épült, a harmadik rendet mintegy felemelték az első két rend mellé. Az egy e-egy nemzet felfogás azonban sok nép számára nem tűnt járható útnak a 19. században.

A német nemzeti érzés kialakulására is a francia fenyegetettség volt nagy hatással. A francia politikai elnyomás hatására Friedich Schiller vagy például Friedrich Hölderlin szabadságeszményét egyre inkább a népre kezdték vonatkoztatni. Az evangélikus teológus Friedrich Schleiermacher a hermeneutika megalapítása mellett hazafias prédikációi segítségével építette a nemzeti összetartozás érzését. A nemzetről alkotott különböző felfogást képviselő csoportokat Napóleon kovácsolta össze ("a német nép egyesítője").

Johann Gottfried Herder szerint a nemzet egy hosszú, természetes történelmi folyamat eredményeként jön létre, nem más tehát, mint a néplélekben (Volksgeist) gyökerező ősi történelmi organizmus. Szemben a francia felfogással, amely azt hangsúlyozta, hogy a társadalom korábban elnyomott rétegeit beemelték a politikai életbe, Herder egy kultúrnemzet tagjának tartotta magát. A nemzet fő kohéziós tényezője szerinte egy nép közös nyelve és kultúrája, az államhatárok ebből a szempontból nem meghatározóak. Nem csoda, hogy Herder a szláv tengerben élő magyaroknak nem jósolt biztató jövőt. Az ember tehát, Herder szerint, csak a nemzet organikusan létrejövő közösségében tudja képességeit igazán kibontakoztatni.

A 19. század szabadságeszménye alapvetően megváltoztatta a zsidóság életét is. Az egyenjogúsítás – az Amerikai Egyesült Államokban (1776), majd Franciaországban (1791) – a 19. században Európa számos államában megvalósult (kivétel: Oroszország, Románia és Törökország). Az európai zsidóság zavartalanabb beilleszkedését segítette elő a zsidó vallás hagyományaitól való fokozatos elszakadás (vallási reform), valamint az adott nemzeti nyelvek és kultúrák átvétele az oktatásban és a családokban. A 19. századi zsidóság körében az egyenjogúsítást követően felerősödött az asszimiláció.

A beilleszkedés zavarai azonban életben tartották az antiszemitizmust is. A vallási, illetve szociális-gazdasági ellentétek mellett a század második felében megjelentek a faji jellegű antiszemitizmus előzményei. Joseph Arthur Gobineau Esszé az emberi fajok közötti egyenlőtlenségről című művében a fekete, a sárga és a fehér "faj" jellemzőit elemezte, majd felemelte a szavát a "fajkeveredés" ellen, melynek eredménye a fehérek vezető szerepének aláásása lehet. Európa vezető szerepét, hasonlóan sok kortársához, ő is meghatározónak tekintette, noha a zsidóságot nem támadta, úgy vélte, csak a fehéreknek van történelmük. Houston Steward Chamberlain A XIX. század alapjai című könyvében a fajkeveredés káros volta mellett már a germánok magasabbrendűségét hirdette. A kultúra és civilizáció eszerint teljességgel a germánok műve, "minél kevésbé germán egy ország, annál civilizálatlanabb".

Európa elhagyásának a gondolata már az 1848-as antiszemita megmozdulások kapcsán felmerült a zsidó értelmiségiekben, a végső lökést azonban az oroszországi antiszemita pogromok adták az 1880-as évek elején. Leo Pinsker odesszai orvos ezek hatására önálló hazát követelt a zsidóságnak. Az 1894-ben kirobbant franciaországi Dreyfus-per után Theodor Herzl megírta A zsidó állam című művét, és megalapította a cionista mozgalmat, amelynek célja egy zsidó állam létrehozása volt Palesztinában.

 

 

7.1.2. Ipari forradalom

 

A hosszú 19. század azonban nem pusztán a politikai szabadságjogok kivívásáról és az alkotmányos, nemzeti államok kialakulásáról szólt. A gazdasági és szociális kötöttségek felszámolása is a változások szerves része volt. Az emberek- szemben a korábbi évszázadokkal – szabadon választhatták meg foglalkozásukat, nem nemesek is vásárolhattak földet, elköltözhettek szülőföldjükről, sőt akár el is hagyhatták az öreg kontinenst. Ennek a szabadságnak azonban szigorú határfeltételei is voltak, mindenekelőtt szociális értelemben. A választás lehetőségével elsősorban azok élhettek, akik az adott cél eléréséhez megfelelő anyagi háttérrel rendelkeztek. A gazdasági és szociális felszabadulás programja szintén Franciaországból terjedt el egész Európában. A forradalmak az embereket mint a gazdasági élet szereplőit kétségtelenül felszabadították a korábbi kötöttségek alól. Ezzel lehetővé vált az átmenet a hagyományos társadalomból az ipari társadalomba. Németországban például 1789-ben még a lakosság kétharmad része a mezőgazdasági szektorban dolgozott, ez az arány 1914-re az összlakosság egyharmad részére esett vissza.

Azt az innovatív programot, melyet Marxnál, illetve Nietzschénél tapasztalhattunk, erős ateista vonulat kísérte, a technika és a tudományok fejlődésétől várta az emberiség gondjainak megoldását. Már David Strauss mítoszoknak tartotta a bibliai elbeszéléseket, s tagadta a természetfölötti valóságot. Ludwig Feuerbach metafizikai materializmusát filozófusok sora népszerűsítette, így pl. Ludwig Büchner, aki szerint minden jelenség kiindulópontja az erő és az anyag. Az objektív tudat e világi mítoszának megfelelően August Comte (a szociológia megteremtője) az 1820-as években a tudósok és a gyárosok együttműködésétől várta az emberiség boldog életének megvalósítását.

A 19. század az ipari forradalom, más szóval: az emberi alkotószellem sikereinek százada. Abból célszerű kiindulni, hogy e század rohamos és egyre gyorsuló fejlődését az előző évszázadok természettudományos és technikai ismeretei alapozták meg. Tehát a 19. század kezdetén már ismert volt a gőzgép, méghozzá az egyenletes járását megoldó lendkerekes szerkezet, a vasöntvény munkahenger és a különválasztott kondenzáló henger, valamint az így megnövelt teljesítményt már "lóerő"-vel mérték. Gőzgép hajtotta a szerszámgépek és szövőgépek sorát, valamint a fémlemez hengersorokat.

A kémiában Antoine-Laurent Lavoisier munkája nyomán már ismert volt az égéselmélet, valamint az oxisavak és -sók rendszere, a selmeci akadémián már kémiai egyenletekkel írták le a kohászati folyamatokat. Már tudták, hogy a kémiai folyamatokat elektromos jelenség kíséri (Winterl J. József 1784-ben kiadott könyve), egek gyakorlati megvalósítása 1800-ban Alessandro Volta "volta-oszlopa", az első áramforrás. Már felépült 1782-ben az első öntöttvas híd, a híres "Iron Bridge" Angliában, a Magyar Királyság területén már egyenlő arányban volt jelen az ezredéves buta-kemencés, valamint az egyre inkább fejlődő nagyolvasztós vasgyártás.

Noha az ipari forradalmak nem szükségszerűen az új találmányokkal vették kezdetüket, a 19. század technikai újításai kétségtelenül fontos szerepet játszottak az adott kor innovatív programjának megvalósítási kísérletében. A tudományos és technikai haladás valamennyi tudományágban jól érzékeltethető ebben a korszakban. A tudósok, feltalálók, mérnökök és technikusok száma állandóan nőtt, nem is beszélve öntudatukról, hiszen ők biztosították – felfogásuk szerint – a század dinamizmusát. A mérnök és a természettudós a haladó ember mintapéldányának számított, aki a kutatás és a megfigyelés segítségével a haladást szolgálja. Tovább folytatódott a tudományok és szakmák szakosodása. Érdemes a fejlődést az egyes szakterületek egymásra épülő újításai szerint követni.

A fizika területén Georg Ohm 1827-ben felfedezte az elektromos áram alaptörvényét (Ohm-törvény), Michael Faraday 1831-ben elektromágneses gépet szerkesztett, majd két évvel később felfedezte az elektrolízis mennyiségi törvényeit. A kémia, a modern tudományok egyike is virágkorát élte. Sir Humphry Davy 1808-ban a maga építette galvánelemekkel már alkálifémeket elektrolizált, ezzel megindult az elektromos áram gyakorlati, ipari hasznosítása. 1886-ban az amerikai Charles Hall és a francia Paul Heroult egymástól függetlenül kaptak szabadalmat az alumínium elektrolízisére. 1828-ban Jedlik Ányos megépíti az "áramdelejes forgony"-át, azaz az első villanymotort, 1861-ben leírta a dinamó elvét, öt évvel később Werner von Siemens a gyakorlatban megkonstruálta a dinamót. A Ganz-gyár villamos osztályán Zipernowszky Károly vezetésével Déri Miksa és Bláthy Ottó feltalálták a transzformátort, ezzel mindenki számára rendelkezésre állt az áram, amit Bláthy árammérője tett "áruvá", azaz eladhatóvá.

Az sem volt ritka, hogy a tudósok egymástól függetlenül jutottak ugyanarra a felismerésre. A német Lothar Julius Meyer és az orosz Vaszilij Dmitrijevics Mengyelejev 1869-ben egymástól függetlenül állították fel az elemek természetes rendszerét, és fogalmazták meg a periodicitás törvényét (periódusos rendszer). A biológia területén éppen 1900-ban fedezte fel Hugo Maria de Vries munkatársaival együtt a Mendel-féle, korábban már kidolgozott öröklődési törvényeket, s alkotta meg a mutáció elméletét.

Az orvostudomány is előkelő helyet vívott ki magának a 19. században. A tudományosság igazolta szakértői mivoltukat, így a jogászokkal együtt soha nem látott társadalmi megbecsülésnek örvendhettek. Míg a század elején az orvostudománynak komoly vetélytársai voltak a szép számmal működő csodadoktorok és kuruzslók, addig a század végén a gyógyítási hierarchia élén vitathatatlanul az orvosok álltak. Közmegítélésük javulásához kétségtelenül hozzájárultak azok a látványos eredmények, amelyeknek hatását a társadalom közvetlenül is érezhette. Többek között sikerült leküzdeni a gyermekágyi lázat (Semmelweis Ignác, 1861), azonosították számos betegség kórokozóját, például a tuberkulózis, a diftéria, a lépfene vagy a Pestis kórokozóját. Louis Pasteur nemcsak a Robert Koch által korábban felismert lépfenét okozó baktériumok ellen fejlesztett ki szérumot, hanem 1885-ben kidolgozta a veszettség elleni immunológiai védelmet is.

Az orvosok megbecsültségét növelte magas szintű tudományos képzettségük, a betegségek diagnosztizálásában és gyógyításában elért eredményeik, végezetül az is, hogy megváltozott a társadalom egészségről alkotott felfogása. Az egészségre úgy tekintettek, mint egy értékre, mint a vagyonuk egy részére, amely egyrészt döntően meghatározza sikereiket, másrészt amelyet meg kell őrizni és szükség esetén helyre kell állítani. A haladásba vetett hitre alapozva egy egészséges, járványok nélküli társadalom felépítését igényelték.

A tudományos eredményeket nemcsak az orvostudomány, hanem a különböző iparágak is egyre többször alkalmazták. A technika, illetve az ipar fejlődéséhez sok vasra volt szükség. A századfordulón a kisüzemi, frissítéses kovácsoltvas-gyártást a kavarókemencés üzemi módszer váltotta fel, de a nagyüzemi acélgyártás csak 1855ben a Bessemer-féle acélgyártással indult meg, amely eljárás a nyersvas szennyezőinek égéshőjével tartotta fenn a folyamatot. Ezt követte a Martin-kemencés eljárás, amely Siemens-Martin-eljárás néven terjedt el. Ezek az acélgyártási módszerek kiváló alapanyagot adtak a vasút- és hídépítésnek, valamint minden szakterület gépgyártásának. Az építőipar fejlődését jelentősen elősegítette a vasbeton elemek alkalmazása (1867). Németországban például 1898-ban alakult meg az első vasbetonegyesület (Deutscher Beton-Verein), amely pártolta a vasbeton-építkezéseket, illetve szabványokat adott ki. A svájci származású Eduard Züblin, aki Strasbourgban telepedett le, építési vállalkozóként nemcsak számos vasbeton épületet emelt (siló, kazánház, uszoda stb.), hanem az elsők között alkalmazott vasbeton cölöpöket a hídépítésnél.

Ami a közlekedést illeti: Londonban 1803-ban megjelent az utcákon a gőzhajtású taxi (sebessége 10 km/h). Fulton a Szajnán vízre bocsátott egy "gőzbárkát", majd 1807-ben a Hudson folyón rendszeres hajójáratot indított a Clermont nevű hajójával. Magyarországon 1817-ben kezdte próbaútját a Bernhardt Antal által tervezett Carolina nevű gőzbárka. 1835-től rendszeres hajójárat közlekedik a Dunán Pest és Zimony között. Budán télkikötőt és javítóműhelyt építettek, ebből fejlődött ki az Óbudai Hajógyár. Az Al-Dunán 1834-ben a sziklák kirobbantásával hozzáfogtak a Vaskapu hajózhatóvá tételéhez. 1846-ban nekiláttak a Tisza szabályozásának, ugyanakkor vízre bocsátották a Kisfaludy gőzőst Balatonfüreden, a következő évben megindult a balatoni hajózás. 1893-ban átadták a Türr István fővállalkozó és Gerster Béla tervezőmérnök vezetésével megépült Korinthoszi-csatornát.

1814-ben indult el a gőzmozdony diadalútja (George Stephenson). 1817-ben Drais von Sauerbronn kétkerekű, tökéletesített, izommeghajtású futógépet szerkesztett, amelyet velocipédnek keresztelt el. Hamarosan megszületett a villanymotor, s a már említett Werner von Siemens szabadalmaztatta 1879-ben a bányavasutak számára a villanymozdonyt is: a 300 m hosszú pályán 7 km/h sebességgel haladt a három tehervagonból és az új mozdonyból álló szerelvény.

Az első dugattyús gépet 1654-ben Otto von Guericke készítette légritkításra (légszivattyú). A dugattyús szerkezeteket aztán a gőzgépek megoldásaiban fejlesztették tovább, majd a század második felében ezek alapján tervezték meg a belsőégésű motorokat. August Nicolaus Otto és Paul Daimler 1878-ban, a párizsi világkiállításon mutatta be a négyütemű robbanómotort, amely elvben megegyezik a ma is használatosakkal. Hamarosan megjelent a gépkocsi (Karl Friedrich Benz, 1886), a benzinmotorokhoz Bánki Donát és Csonka János 1893-ban szabadalmaztatta a porlasztót. Az első merev vázas léghajót Schwarz Dávid építette 1897-ben, szabadalmát özvegye Ferdinand von Zeppelinnek adta el, akinek neve alatt vált híressé az új jármű 1900-ban. Végül 1903-ban megjelent az első motoros repülőgép is (Orville Wright és Wilbur Wright). A közlekedés mellett a híradástechnika is segített a távolságok áthidalásában: 1893-ban Puskás fivérek létrehozták a "telefonhírmondó"-t, 1896-ban Giuglielmo Marconi szabadalmat kapott Londonban a drót nélküli távíróra.

A haditechnika fejlődése is rohamléptekkel haladt. A porosz Johann Nikolaus von Dreyse fegyvergyáros hátultöltős puskát szerkesztett 1836-ban, s hamarosan javaslatot tett arra, hogy a papírhüvelyes töltényeket fémhüvelyesekkel váltsák fel. 1842-ben az amerikai Samuel Colt feltalálta a forgópisztolyt. A német Wilhelm Bauer a század közepén megalkotta a merülő gyújtóhajót (a tengeralattjárót), amelynek első példánya ugyan elsüllyedt, de az 1860-as évek közepén az Oroszországban megépített Tengeri Ördög nevű tengeralattjáró már 134 sikeres víz alatti utat tett meg.

Alfred Bernhardt Nobel svéd vegyész 1862-ben szabadalmaztatta a nitroglicerin ipari előállítását, majd a robbanótöltetek indítására feltalálta az ún. "Nobel-gyutacsot". Ugyancsak az ő nevéhez fűződik az iniciáló gyújtás, majd 1866-ban a kovafölddel átitatott nitroglicerin (dinamit), végül a robbanózselatin feltalálása is. Az amerikai Hiram Stevens Maxim "hátralökő erővel töltődő, mozgó csövű fegyver"-t szabadalmaztatott 1883-ban. Ennek alapján készítették el az angol Vickers fegyvergyárban az első géppuskát, amelyet 1887-ben mutattak be egy ipari kiállításon. Bár az ipari fejlődés a 20. században is lenyűgöző volt, de a tudomány mindenhatóságába, a fejlődés korlátlanságába vetett hit már nem jellemezte a tudományos gondolkozást.

A korábbi évszázadokban meghatározó jelentőségű mezőgazdaság fejlődése igencsak eltért Nyugat-, illetve Kelet-Európában. A német agrárfejlődésben fontos mérföldkőnek számító, 1850. március 2-án bevezetett porosz agrárreform, amely a "Földbirtokosok és a parasztok közötti viszony szabályozásá"-ról szólt, megváltás fejében megszüntette a robotot és az egyéb feudális szolgáltatásokat, s véglegessé tette a mezőgazdaság ún. "porosz utas" fejlődését. A "porosz utas" agrárfejlődés a 18-19. századi kelet-európai gazdaságtörténeti folyamatok Vlagyimir Iljics Lenin által kidolgozott modellje. Lényege, hogy "az amerikai út"-tal szemben a kapitalista gazdaság a feudális osztályok és a burzsoázia megegyezése következtében, nem pedig forradalom útján jön létre. Fennmarad a nagybirtokrendszer, a birtokos nemesség megőrzi társadalmi befolyását, a feudális maradványok pedig fékezik a gazdaság és a társadalom életének átalakulását. E modellt az Elbától keletre fekvő területekre kivétel nélkül érvényesnek tekintették, így Magyarországon is széles körben elterjedt. A "porosz utas" gazdasági fejlődés fogalmának fő hibája, hogy indokolatlanul egybemossa a különböző fejlődési utakat.

Nyugat-Európa agrárgazdaságai az ipari forradalom kihívására, a gyorsan növekvő népesség fogyasztási igényeinek a kielégítésére nem a mezőgazdaságilag hasznosítható földterület bővítésével, hanem a terméshozamok emelésével válaszoltak. Az Amerikai Egyesült Államokban a földterület bővítésével is megoldható volt a modern agrárgazdaság létrehozása, Nyugat-Európában azonban erre nem volt lehetőség. A váltógazdaság az egyoldalú gabonagazdaságot cserélte föl, igen sok növényt bevonva a rotációba. Angliában a fokozott mértékű trágyázás és a fejlett talajművelés is hozzájárult a kiemelkedő terméshozamokhoz. Az egyre kiterjedtebb szántóföldek miatt a hagyományos állattartás válságba jutott. Így alakult ki a rétektől és legelőktől független istállózó állattartás. A fajtaválasztásnál a termelékenység mellett azt is figyelembe vették, hogy az állatok mennyi trágyát adnak.1846-ban azonban Liverpoolban megnyílt az első szuperfoszfátgyár, s ezzel elhárult a hozamemelés egyik fontos akadálya. A mezőgazdaság gépesítése azután az iparba áramló munkaerő pótlását is lehetővé tette.

A hosszú 19. század vezető gazdasági és politikai hatalma Nagy-Britannia volt. Dinamizmusának hátterében a megújulásra képes politikai struktúra mellett a gazdaság rohamos fejlődése állt. A 18. század közepétől a 19. század közepéig tartó angol ipari forradalom agrárországból ipari országgá változtatta Angliát. A manufaktúrákat és a háziipart felváltották a gépi tömegtermelésre szakosodott gyárak. Magát a kifejezést ("ipari forradalom") egy közgazdász, Adolphe Blanqui használta először, s a francia szocialisták mellett az angol szocialisták is alkalmazták írásaikban, igazi népszerűsítője azonban Marx és munkatársa, Friedrich Engels volt. 1881-ben a fiatal oxfordi történész, Arnold Toynbee előadásaiban az ipari forradalom korát az angol történelem ugyanolyan jól elkülöníthető korszakaként definiálta, mint a 15. századi rózsák háborúját.

Eric J. Hobsbawm marxista történész nyomán ma már széles körben elterjedt a "kettős forradalom" kifejezés is. Ezen az angol ipari és az 1789-es francia forradalom együttes hatását szokás érteni, noha ez utóbbi egy agrárországot hagyott örökül, az angol ipari forradalom pedig még évtizedekkel Napóleon legyőzése után is zajlott. A gazdaságtörténészek szerint Angliában 1850 körül befejeződött az átalakulás, s ami később történt az már nem okozott olyan alapvető változásokat, mint amilyeneket a 19. század első felében tapasztalhattunk. Ipari forradalmon tehát a termelés technikájának rohamos átalakulását értjük a 18-19. században. A folyamat során a manufaktúrákat gyárak váltották fel, s a gépesített nagyipari tömegtermeléssel együtt uralkodóvá váltak a kapitalista viszonyok.

Angliában az előfeltételek között fontos megemlíteni, hogy a bekerítések és tagosítási eljárások következtében a mezőgazdaság már piacra termelt. A nagybirtok terjeszkedése, új növényi kultúrák megjelenése (takarmánynövények, burgonya, kukorica stb.), a bérleti jogviszonyra alapozott munkaszervezet, a hatékony földhasználat, valamint a mezőgazdaság 18-19. század fordulóján megkezdődő gépesítése az életkörülmények változásával együtt biztosította a növekedés feltételeit. Az angol kormány támogatta a gazdaság fejlesztését, a társadalom pedig rendelkezett azzal a tőkével, amely egy modern gazdaság működtetéséhez nélkülözhetetlen volt. A világpiac és egyes iparágak, kezdetben mindenekelőtt a textilipar, biztosították a befektetett tőke magas megtérülését. A 19. század elején a pamutipar már döntően a gyári termelésre épült. De nem ez az iparág volt az első, amelyik áttért az iparszerű termelésre, hiszen a sörfőzés megelőzte a textileseket. Csakhogy míg a sörfőzés belterjes maradt, addig a pamutipar szoros összefüggésben állt a világkereskedelemmel, amelyet Anglia szinte monopolizált. Az angol pamutipar a gépek révén olcsóbban termelt, mint a vetélytárs India. Jellemző, hogy a pamutipar részesedése az angol exportból ötven év alatt jelentősen megnőtt: 1800-ban a kivitel negyed-, míg 1850-ben a fele részét tette ki. A fonás, majd a szövés gépesítése, a gőzgép által meghajtott szövőszék munkások ezreit tette tönkre.

A szállítás, a gépek alkalmazása olyan változásokat indított el az alapvető beruházási javakat előállító iparban, amelyek a szénbányászat és a vaskohászat fellendüléséhez vezettek. A gyapotfeldolgozás központja Manchester lett. A gombamód szaporodó fonodák, majd szövödék viszonylag kevés tőkebefektetést igényeltek és jelentős profitot hoztak. A gyapotot az amerikai rabszolgaültetvényeken termelték, ahová "élő" munkaerőt szállítottak. A nyers gyapotot Angliában dolgozták fel, majd zömében a világpiacon értékesítették: főként Indiában, amelynek iparát elsorvasztották, Latin-Amerikában, amely a napóleoni háborúkat követően gazdasági függésbe került Angliától, továbbá Afrikában.

A gőzgép megjelenése megnövelte a szén és a vas iránti igényt. A szénbányászat nem csak az ipar számára volt fontos, hiszen ekkoriban a háztartásokban is szénnel fűtöttek. A sok szén elszállítására született meg a vasút. A 19. század első felének leglátványosabb változása: a közlekedés átalakulása. A 18. század második felében Angliában főként csatornákat építettek, amelyek tökéletesen megfeleltek a nagy tömegű, nem romló áruk szállítására. Szilárd burkolatú utakat csak 1810 után kezdtek építeni Nagy-Britanniában. Ezeket John Loudhon McAdam skót mérnökről nevezték el, aki tökéletesítette az efféle utak kialakításának az eljárását. Nem nagyméretű köveket alkalmazott az útépítés során, hanem apró, zúzott, nagy teherbírású kőzeteket. Az így kialakított útpályát hengereléssel simává tették, mellyel a hagyományos utaknál egyenletesebb felületet hoztak létre. Az útépítéssel egy időben, sőt azt némileg megelőzve jelentek meg az öntöttvas szerkezetű hidak is Angliában.

A közlekedés átalakulásában a legfontosabb lépés a vasút megjelenése volt. Már az 1770-es évek közepén tökéletesítették a gőzgépet, amely lehetővé tette a munkagépek meghajtását. De számos technikai nehézséget le kellett még győzni. A gőzgépek önsúlya például olyan nagy volt, hogy mozgásuk szinte elképzelhetetlennek tetszett a korabeli útviszonyok mellett. Amint már említettük, George Stephenson 1814-ben megkonstruálta első gőzmozdonyát, amely kezdetben a durhami szénbányában teljesített szolgálatot. 1825-ben nyitották meg a Stockton-Darlington közötti vonalat. 1842-ben Angliában már 3600 km-en pöfögtek mozdonyok, s az új szállítóeszközzel sem a csatornák, sem pedig a hagyományos közlekedési eszközök nem bírták a versenyt. A közlekedés forradalma az egész nehézipart átalakította, s a 19. századi haladás jelképévé vált. A mezőgazdaság és az ipar változásai átstrukturálták a társadalmat. A faluból a városba költöztek az emberek, új nagyvárosok nőttek ki a földből, új társadalmi rétegek jelentek meg, amelyeket be kellett illeszteni az új politikai modellbe.

Az angol ipari forradalom három területen is képes volt kiterjeszteni lehetőségeinek határait. Először is növelte a mezőgazdasági és az ipari termelés hatékonyságát, azután addig soha nem látott módon felgyorsította a szállítást, és megkönnyítette a távolsági kommunikációt, s mindehhez a gőzgép révén biztosítani tudta a szabadon telepíthető energiaforrásokat is. Az angol ipari forradalomhoz hasonló átalakulások zajlottak le az 1830-as években Belgiumban és Franciaországban, majd szűk évtizeddel később Poroszországban is. A 19. század utolsó évtizedeiben Olaszországban, az Osztrák-Magyar Monarchiában és Svédországban is megkezdődött az ipari forradalom.

Az 1860-as évektől a technikai újítások és a tudományos eredmények gyors alkalmazása indította el az ipari forradalom második hullámát. A kohászati eljárások fejlődése (Sir Henry Bessemer, Pierre Émile és Émile Martin stb.) nyomán tökéletesedett az acélgyártás, mely a modern ipari termelés egyik alapja lett. Új iparágak is születtek, így például az elektromos ipar, amely átalakította a kohászatot, vagy a hírközlés (1837: távíró; 1876: telefon; 1897: drót nélküli távíró). A modern vegyipar nemcsak új energiaforrások felfedezését tette lehetővé, hanem a kohászattól az üveg- és papírgyártáson át szinte valamennyi iparágra hatott. A robbanómotorok kifejlesztése is megváltoztatta a világot – igaz, elsősorban csak a következő évszázadban.

A 19. század második felében a korábban jellemző szabad versenyes kapitalizmust egy olyan rendszer váltotta fel, amely korlátozni kezdte a versenyt. A hatalmas tőkeigényű beruházások (tőkekoncentráció) a különböző tőkéscsoportok összeolvadásához vezettek. Olyan nagyvállalatok jöttek létre, amelyek a vállalati vezetés és szervezés racionalizálását is képesek voltak keresztülvinni. A hagyományos családi vezetés helyét szakemberek: műszaki, illetve közgazdasági végzettséggel rendelkező menedzserek vették át. A munkafolyamatok elemzésével és a futószalagrendszer bevezetésével tovább növelték a termelést.

A gazdasági élet különböző ágazataiban ún. monopóliumok, maguknak uralkodó helyzetet kivívó nagyvállalatok jöttek létre, amelyek különböző formákban próbálták hasznukat maximalizálni. A kartell résztvevői kizárólag az értékesítés feltételeiről állapodtak meg. A szindikátusokban jogilag még önálló vállalatok vettek részt, de gazdasági önállóságuk nagy részéről már lemondtak (pl. közös kereskedelmi irodát hoztak létre). A trösztökben egyesülő vállalatok jogi és gazdasági értelemben is összeolvadtak, végül a konszernekben különböző gazdasági ágakhoz tartozó vállalatok léptek szövetségre. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok erősödése tükröződött a közlekedés és hírközlés területén megalakult nemzetközi szervezetek megalapításában is. Az aranyalapú pénzrendszer (kevés kivételtől eltekintve) valamennyi országban stabil maradt az I. világháborúig, s lehetőséget adott a legnagyobb vállatoknak (pl. General Electric, Siemens stb.), hogy egyre több országra kiterjesszék tevékenységüket.

A tőkekivitellel jelentősen növelhető profit, a bankok szerepének megváltozása, egyre aktívabb beruházóként való fellépésük, a banktőkének és az ipari tőkének az összefonódása, továbbá a monopóliumok megerősödése a marxista történészeket arra ösztönözte, hogy a 19. század végét már a monopolkapitalizmus korához sorolják. A polgári történetírásban elterjedtebb az imperializmus kifejezés, melyen a nagyhatalmaknak a világ újrafelosztásáért vívott küzdelmén túl az adott nagyhatalmak azon gazdasági és politikai törekvését értik, hogy anyaországuk számára egyre újabb gyarmati területeket szerezzenek, melyek már nem csupán nyersanyagforrások, hanem immár az ipari késztermékek felvevőpiacai, továbbá az anyaországok lakossági "fölöslegének" felvevői is.

Az ipari forradalom nemcsak a gazdaság egészét alakította át, hanem a társadalmat is. Óriási belső népmozgás indult meg a városokba, mindenekelőtt az új, északi ipari központokba. Manchester lakossága a 18. század elején még mindössze tízezer fő volt, 1801-ben már hetvenezer, 1851-ben háromszázezer, 1910-ben viszont már 2,35 millió ember tömörült a textilipari központban. Anglia összlakossága is növekedett, méghozzá imponáló mértékben: 1801-ben 8,3 millió, 1831-ben 13,1 millió, 1851-ben pedig már 16,9 millió lakos élt Angliában. Ezzel együtt nőtt az angolok részaránya Nagy-Britannia lakosságán belül: 52,7 százalékról (1801) 61,8 százalékra (1851). Ezek a demográfiai változások a század második felében is folytatódtak. Az egészségügyi körülmények javulása, az infrastruktúra fejlesztése, a bérek növelése a népességszám további emelkedéséhez vezetett. Tovább folytatódott az urbanizáciö, világvárosok jöttek létre, és falvak néptelenedtek el.

Ez a tekintélyes népmozgás nemcsak Nagy-Britanniában, hanem Európa jelentős részén, sőt az egész világgazdasági rendszerben, az országhatárokon belül és a különböző országok között is megfigyelhető volt. Míg a 19. század elején a vidéki lakosság a Föld lakosságának jelentős többségét alkotta, addig a század végére Nyugat- és Közép-Európában már kisebbségbe szorult. Németországban például a városi lakosság részesedése az összlakosságból 1871-1910 között 36-ról 60 százalékra nőtt. A lakosság – Angliához hasonlóan – a kontinensen is főként a nagyvárosokban koncentrálódott. E nagyvárosok lakói olyan kihívásokkal találták magukat szemben, amelyek a vidéken, illetve kisvárosban élők számára ismeretlenek voltak. Ide sorolhatóak a modern technika áldásai (elektromosság, közlekedés stb.), a rendkívüli sebességgel létrejött agglomerációk problémái a maguk szabadidőiparával, felgyorsult életritmusával, reklámiparával és tömegkommunikációs eszközeivel.

A 19. századot tehát jogosan nevezhetjük a tömeges vándorlások korszakának. Emberek milliói keltek útra és hagyták el hazájukat, remélve, hogy máshol jobb életfeltételeket találnak, vagy nagyobb vallási és politikai szabadságot élvezhetnek. Franciaország a lengyel és az orosz politikai emigránsok menedékhelyévé vált, Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia sok oroszországi zsidót fogadott be, akik a kelet-európai pogromok elől menekültek el. Ugyanakkor egész Európából, de különösen Németországból, a lengyel területekről, Olaszországból és Írországból emberek milliói keltek útra Amerikába, ahol jobb életet reméltek, mint korábbi hazájukban.

Thomas Robert Malthus a népesség rohamos növekedését vizsgálva megállapította, hogy a lakosság mértani, míg az élelmiszer-termelés csak számtani arányban növekszik, ami egy idő után katasztrófához vezethet. A kettő közötti különbséget – megítélése szerint – csak preventív eszközökkel (háborúk, járványok, éhség, születésszabályozás, késői házasság stb.) lehet egyensúlyban tartani. Malthust már sokan bírálták, erkölcsileg szemlélve elméletét nem is alaptalanul, de a túlnépesedés, illetve az élelmezés kérdését még a technikailag uniformizálódó 20-21. századi világcivilizációnak sem sikerült megoldania.

A 19. században egyre többen dolgoztak gyárakban, s ezek a gyárak egészen másként foglalkoztatták a munkásokat, mint korábban a manufaktúrák. Többnyire sok embert alkalmaztak, a termelést gépek segítették, s ezzel együtt a munkafolyamatot is felgyorsították, végeredményben egy teljesen új idő- és munkabeosztást kényszerítettek a munkásokra. A gyár nemcsak az a hely volt, ahol termelés folyt, ahol férfiak és nők, kezdetben gyerekek is, meglehetősen alacsony bérért dolgoztak, hanem az új társadalom szocializációjának is meghatározó eleme lett. A gyáros kezdetben mindent a maga belátása szerint határozhatott meg: a gyár jövőjét, a munkatevékenység különböző fázisait, a munkaidőt, a munkabért, a gyárban uralkodó előírásokat stb. A munkaadók csak nagyon lassan szoktak hozzá, hogy mindezekről a kérdésekről a munkavállalók esetleg másként gondolkoznak, s véleményüknek hangot is adnak. A gyárak végezetül nem csak az adott társadalom közösségi formáinak az elsajátítására szolgáltak, itt tanultak meg a munkások alkalmazkodni új helyzetükhöz, s itt tanulták meg az együttműködés és érdekeik képviseletének lehetséges módjait.

Minél inkább átalakult a 19. századi agrártársadalom ipari társadalommá, annál inkább növekedett a vállalkozók és a gazdasági szakemberek társadalmi megbecsültsége. Először Nagy-Britanniában, majd a kontinensen is fokozatosan az adott társadalmak elitjébe sorolták őket. Még Németországban, Olaszországban vagy éppen az Osztrák-Magyar Monarchiában is, ahol a nemesség jórészt megőrizte társadalmi, gazdasági és kulturális befolyását, a bankároknak, gyárosoknak, nagyvállalkozóknak és a vezető állású menedzsereknek (mérnököknek) sikerült a hagyományos vezető rétegekkel szövetséget kötniük a házasságtól kezdve egészen a politikai együttműködésig.

Az urbanizáció együtt járt az újonnan kialakuló nagyvárosokban élő modern ipari munkáság negyedeinek lehangoló nyomorával és katasztrofális egészségügyi helyzetével. Ugyanakkor a liberális állam fokozatosan magára vállalt bizonyos társadalmi funkciókat. Támogatta az iskolákat, és felvállalta a közoktatásügy mellett a közegészségügy terheit is. Az európai nagyhatalmak esetében a társadalmi jólét emelkedésével együtt a liberális államok tömegdemokráciákká alakultak át. A választójog kiterjesztésével – az Osztrák-Magyar Monarchia magyarországi részét leszámítva – a társadalom egyre több tagjának biztosítottak beleszólást a politikai kérdésekbe az adott intézményi kereteken belül. Ezek a folyamatok természetesen a munkásság politikai, illetve gazdasági-érdekvédelmi szervezeteinek a helyzetét is megváltoztatták.

A női emancipáció első harcosai Európa fejlettebb régiójában már hallatták hangjukat, s kisebb eredményeket is elértek, pl. a tanítóképzés területén, ennek ellenére a 19. században a politikai élet a nők előtt zárva maradt. Ebben a korszakban állampolgár, törvényalkotó polgár csak férfi lehetett, már akit megillettek e jogok. A választójog kiterjesztése ellenére többnyire valamilyen, általában cenzusos korlátozás még életben maradt. Ezek a korlátozások azonban politikai aktivitásra ösztönözték azokat, akik kívül rekedtek a választójog gyakorlásán. A politikai élet ekkor már nem kizárólag az uralkodói kabinetek szűk falain vagy a minisztériumok hivatalain belül zajlott. Az utca embere egyre nagyobb mértékben beleszólt a közéleti kérdésekbe, s ennek megfelelően politizáltak kocsmákban, egyesületekben, szakszervezetekben, a sajtóban, pártgyűléseken stb.

Noha a század végén a szakszervezeti mozgalom már jelentős erőt képviselt, olyannyira, hogy 1913-ban már a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség is létrejött, s a szakszervezetek Európa fejlett országaiban engedményeket csikartak ki a munkaadóktól, a munkásmozgalom továbbra is megosztott maradt. A munkásság politikai szervezeteiben elszánt harcot vívtak egymással a különböző irányzatok. AZ I. Internacionálé (1861872) a két alapító, Marx és Bakunyin elkeseredett küzdelmei miatt bomlott fel. Az 1889-ben létrejött II. Internacionálé a munkáspártok fokozódó nacionalizálódása miatt hullott szét. A korábban már érintett anarchoszindikalizmus (Sorel) mellett színre léptek a revizionisták (Eduard Bernstein), akik a korabeli társadalmi változásokhoz akarták hozzáigazítani a marxi eszméket. Ádáz politikai ellenfeleik voltak a forradalmi eszmékhez ragaszkodó marxisták (Rosa Luxemburg), míg az ún. centristák (Karl Kautsky) megpróbáltak a két szélsőséges irányzat között közvetíteni. Az I. világháború kitörésekor így azután sem a tervezett általános sztrájk, sem a várt világforradalom nem tört ki, valójában a szociáldemokrata pártok többnyire támogatták kormányaik háborús erőfeszítéseit.

 

 

7.1.3. Vallási és művészeti élet

 

A társadalmi elit, valamint a munkásmozgalom körében hódító ateizmus, továbbá a természettudományok, még tágabb értelemben a "tudományos" világkép diadalútja azonban a 19. században még nem ért el minden régiót és társadalmi csoportot. Sokan kerestek biztatást és vigasztalást hagyományos módon. A század, melyet gyakran a természettudományok, a racionalizmus és a szekularizáció fogalmaival jellemeznek, ellenhatásként a csodákban való hit megerősödésével járt együtt. Sok hívőt vonzottak a számos országban feltűnő Mária-jelenések, a Jézus szíve-kultusz pedig, hála az új kommunikációs technikáknak, rövid idő alatt hatalmas tömegeket hódított meg, ráadásul Európa peremterületein még a hagyományos vallásosság tartalékai sem merültek ki.

Az egyház helyzetét Európában, különösen a kontinensen, a 19. században több tényező határozta meg, s ezek többfrontos harcra kényszerítették mind a katolikusokat, mind a protestánsokat. Az egyház először is kénytelen volt küzdelmet folytatni az államok erőteljes beavatkozása ellen, ami a tanítástól kezdve egészen a kultuszig terjedt. A viták ellenére azonban az egyház kereste az adott állam szövetségét, hogy a késői felvilágosodás fenyegető tanaival hatékonyan szembe tudjon szállni. Ezek a szekularizációs folyamatok kezdetben csak a tanultabb rétegeket fenyegették, de a 19. század 30-as éveiben már a társadalom kevésbé tanult rétegeiben is hódítottak. Ez a válsághelyzet az egyházban ún. megújulási mozgalmak kialakulásához vezetett (neopietista ébredési mozgalom, ultramontanizmus). A tradíciókhoz való visszatérés, illetve a liberális reformokat sürgető erők összecsapásából végül mind a protestánsoknál, mind a katolikusoknál a konzervatív erők kerültek ki győztesen a században. Az eredmény a dogmákhoz való szigorú ragaszkodás, a felekezeti hagyományok szigorú betartása és betartatása, az egyesületi élet fellendülése és a sajtó által kínált lehetőségek egyre nagyobb mértékű kihasználása lett.

Mindeközben, noha néhány egyéni kezdeményezés már korábban is történt (pl. Wilhelm Emmanuel Ketteler mainzi püspök részéről), XIII. Leó pápa (1878-1903) 1891. május 15-én kiadta Rerum novarum kezdetű körlevelét, amelyben első ízben fogalmazta meg, igaz, kissé megkésve, a kereszténység tanítását a szociális rendre, a munkára, illetve a munkaadó és a munkás viszonyára vonatkozóan. A munkásság tarthatatlan helyzetének elítélése mellett a pápa elvetette a szocialisták által javasolt megoldást, beleértve az osztályharcot is. A munkaadókat figyelmeztette a munkások személyi méltóságának tiszteletére, továbbá a méltányos munkabér megfizetésére. A klasszikus liberális államfelfogással szembehelyezkedve rámutatott, hogy az államnak kötelessége gondoskodni a munkásság jólétéről és érdekeinek védelméről. Az enciklika szorgalmazta vallásos egyesületek és keresztény szakszervezetek alakítását is, ezáltal a hívőket a közéletbe való bekapcsolódásra ösztönözte, s egyúttal megnyitotta a későbbi szociális enciklikák sorát.

A hívők nemek szerinti összetétele – főként a fejlettebb országokban – érzékelhetően megváltozott: míg a férfiak egyre közömbösebben viselkedtek, addig a nők többsége hűséges maradt egyházához. A nők azután új utakat kerestek hitük megélésére és gyakorlására: ide tartoztak a közösen végzett zarándoklatok, a szociális munka vagy a családi áhítatok. A katolikusoknál éppen úgy, mint a protestánsoknál vagy a zsidóknál az otthon, a családi kör vált a vallásgyakorlat egyik fontos, ha nem a legfontosabb helyszínévé.

A vallás tehát segítségére volt a hölgyeknek, hogy átlépjék azokat a mai szemmel nézve meglehetősen szűkre szabott határokat, amelyeket a 19. század magán- és családi életet dicsőítő korszaka szabott számukra. Az uralkodó felfogás szerint a családnak, hasonlóan egy zárt kerthez (hortus clausus), egy idegenek elől elzárt területnek kellett lennie, ahol a valódi emberi erényeket gondozzák és ápolják, anélkül, hogy a külvilág veszélyei és zavaró tényezői behatolhatnának ebbe a világba. Ennek az eszményi polgári családnak a középpontjában a feleség állt, aki önzetlenül gondoskodik gyermekeiről és férjéről, és ennek megfelelően saját igényeit háttérbe szorítja. Mindez következett a család megélhetéséért dolgozó férj és a háztartást vezető asszony szerepmegosztásából is. Még ha ez az ideális polgári családmodell csak ritkán valósult is meg, részben mert a vidéki társadalomban, illetve a társadalom alsóbb rétegeiben a régebbi hagyományok tovább éltek, részben pedig azért, mert a családnak ez a felfogása egyúttal kitartást, hűséget és elhivatottságot követelt a résztvevőktől, elítélni semmiképpen sem szükséges. Az ideálisnak vélt polgári család olyan minta volt, amely nem volt tökéletes, mindazonáltal nyugodt körülményeket biztosított a gyermekek számára, gondoskodott felnevelésükről.

A 19. századi művészetnek a modernitásra és e változások által életre hívott ellentmondásos hatásokra kellett válaszolnia. Rajongás és kritika egyaránt belefért ebbe a viszonyba, hiszen az elidegenedés érzékeltetése éppen olyan hálás téma lehetett, mint a korábbi "kötöttségektől", a tradicionális közösségektől való megszabadulás ábrázolása. A művészet mint a kor betegségének sajátos gyógyszere, továbbra is a megoldási lehetőségek között szerepelt. Elterjedtebb volt azonban az a nézet, amely a művészetre mint egyedi termék létrehozójára, a műalkotásra mint az egyéniség kifejeződésére tekintett, s ezáltal maguk a művészek válhattak _ egyéniségük folytán – a korszak individualizmusának hű kifejezőivé.

Erősnek, dinamikusnak, megújulásra képesnek, kötöttségek nélkülinek, piacfüggőnek és többnyire városiasnak jellemezték a 19. század művészei kortársaikat. Ezzel együtt a művész feltűnhetett a varázsló vagy a mágus szerepkörében is, aki a műalkotás szemlélőjét, illetve a mű élvezőjét elragadja, felemeli, megriasztja vagy egyenesen szinte a vallásos imádat szférájába emeli fel.

Az osztrák költészet jelentős alakja volt Franz Grillparzer, aki időnként hevesen bírálta a dinasztikus politikát, de egyúttal lojális államhivatalnok (levéltárigazgató) is volt. A bécsi nagy klasszikusok a zenében is kulturális nagyhatalommá tették az Osztrák Császárságot: hosszabb-rövidebb ideig Bécsben dolgozott Joseph Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart, valamint Ludwig van Beethoven is. A régi bécsi dal hagyományainak figyelembevételével már a romantika felé kötődött az ízig-vérig bécsi Franz Schubert.

A festészetben történeti szempontból is jelentős alkotó volt a klasszicista Johann Peter Krafft, aki Louis Davidnál tanulta a mesterséget. Szemben más klasszicista festőkkel, témáit nem antik vagy bibliai motívumokból merítette, hanem a francia háborúkból és Ferenc császár életéből. Utóbbi képei a korabeli abszolutizmus propagandájának plasztikus összefoglalását nyújtják. 1834-ben például Krafft megfestette, amint a Bécs melletti Badenben I. Ferenc arra lett figyelmes, hogy négy halottszállító egy szegény ember koporsóját viszi a temetőbe, s ezt a szegény halottat senki sem kíséri el utolsó útjára. Az uralkodó megsajnálta a szegény halottat, megfordult (ezt a pillanatot örökítette meg a festő), és adjutánsával a koporsó után eredt. Miután felismerték az uralkodót, a halottas menethez rengetegen csatlakoztak. Hasonlóan sokatmondó egy 1837-ből származó Krafft-kép is, amelyen az uralkodó egy parasztot visz át csónakkal a laxenburgi tavon, aki nem ismerte fel a szolid, polgári öltözékben görnyedő uralkodóját.

A romantikus művészetfelfogás, amint August Wilhelm Schlegel megfogalmazta, nemcsak a felvilágosodás hasznosságról és racionalitásról alkotott fogalmaival szakított, hanem magával a klasszicizmus ideáljaival is. Míg a klasszicizmus a modern ember meghasonlottságát, amely az egyén és a társadalom, az én és a világ, az érzés és az értelem, a létezés és birtoklás között állt fenn, harmonikusan ki akarta egyenlíteni, addig a romantika éppen ennek a nagy műgonddal létrehozott harmóniának a felrobbantására törekedett. A külső renddel szemben a belső (lelki) élet káosza a valósággal szemben az álom, a méltóságos stílussal szemben a romantikus zaklatottság vált uralkodóvá. A romantika a tudattalant, az álorrszerűt, a misztikusat, az érzelmeket hangsúlyozta, s nemcsak az emberi lét napos oldalát, hanem az árnyékosat: a démonikust, a lidérces álmokat, a homályt, a veszélyt is bemutatta.

A "klasszikus" Johann Wolfgang von Goethe lesújtó véleményt fogalmazott meg a romantikus művészetről és annak elméletéről. "Klasszikus az egészség, romantikus a betegség" – kommentálta röviden a változásokat. A romantika ennek ellenére a festészet, a költészet és főként a zene területén számos tehetséges és fiatal művészt kerített hatalmába. A romantika korai képviselői közé sorolható az angol irodalomban William Wordsworth, német nyelvterületen a Schlegel testvérek mellett Friedrich Schelling, Franciaországban pedig Madame de Staël. A romantika második hullámának vezéralakja volt az angol irodalomban George Noël Byron, a franciáknál Victor Hugo, az oroszoknál Alekszandr Puskin, a németeknél Heinrich Heine. A festészetben elsősorban a francia Eugène Delacroix és a német Caspar David Friedrich műveit kell megemlítenünk. Különösen nagy hatással volt a romantika a zeneszerzőkre, a teljesség igénye nélkül hivatkozhatunk Frédéric Chopin, Giuseppe Verdi, Liszt Ferenc, Antonín Dvořák, Richard Wagner vagy Richard Strauss műveire.

A fiatalok közül sokan új kapcsolatokat kerestek a hagyományokkal, a néppel vagy éppen a vallással, mindazonáltal a régi felfogásból érvényben maradt a művészetnek mint egy új, másik világ megteremtőjének a képe. A romantikus művész gyakran egy értelmiségi és egy mágus keveréke, aki előtt – Goethe szellemében – az emberek térdet hajtanak és "imádkoznak". A művész – ebben a megközelítésben – az emberi létezés legmagasabb rendű formájának a megtestesítője, a művészet pedig az egész emberi jelenvaló létet (Dasein) meghatározza, elvárásai szerint kell élni, a polgári világnak pedig nem szabad sem engedményeket tenni, sem alkut kötni azzal.

A spanyol kultúra hagyományos, vizuális szemléletmódját olyan mesterek újították meg ebben az időszakban, mint a romantikus Lucientes Francisco José de Goya. Miközben a drámaíró José Mariann de Larra azt ostorozta műveiben, hogy a katolicizmust politikai célokra használják, addig a diplomata és filozófus Juan Donoso Cortés a bajok fő okát abban látta, hogy a társadalom tagadja az isteni gondviselés és az eredendő bűn dogmáját. Híres esszéjében (Ensayo sobre el catolicismo, el liberalismo, y el socialismo – Esszé a katolicizmusról, a liberalizmusról és a szocializmusról) a rend szükségszerűségéből vezette le a fizikai és morális világ törvényszerűségének szükségességét. Az emberiség szerinte hiába lázad Isten törvényei ellen, mert ezzel csak azt éri el, hogy az általa előidézett katasztrófák következtében igája csak még nyomasztóbb lesz.

A romantika ellenhatásaként született meg az 1850-es években kiteljesedő realizmus. A realisták elvetették az eszményítést, helyette a természeti és társadalmi jelenségek részletes, valósághű ábrázolására törekedtek. A francia Gustave Courbet volt az első festő, aki tudatosan realistának vallotta magát. A regényírókat is megérintette a tárgyilagosság és pontosság eszménye, a társadalmi viszonyok és az erkölcsök kritikája. Olyan jelentős alkotók sorolhatók ide, mint például Angliában Charles Dickens vagy William Makepeace Thackeray, Oroszországban Fjodor Dosztojevszkij vagy Lev Tolsztoj. A realizmus a 20. században is meghatározó irányzat maradt.

A tehetség a 19. században önmagában már nem volt elég ahhoz, hogy valakiből művész legyen; képeznie is kellett magát: utazásokkal, beszélgetésekkel, önmegfigyeléssel, szemlélődéssel és elmélkedésekkel. Ami a művész és a közönség viszonyát illeti, három alapvető mintát lehet megkülönböztetni, leszámítva az átmeneti formákat. Az első modellben a művész meg nem értett zseni, aki feláldozza magát a művészet oltárán, egyedül marad, de egy magasabb rendű princípium szellemében cselekszik. Többnyire csak halálát követően kezdik el méltatni alkotásait. A másodikban a művész egy szűk kört beavat titkaiba, ezáltal sikerül magányosságát enyhíteni, egyúttal a művészet elit jellégét megőrizni. A harmadikban a művész mint egy fejedelem lép kapcsolatba a publikummal, alattvalóival, akik dicsőítik és magasztalják. Bármelyik utat választotta is egy művész a 19. században, mecénások nélkül nem sokra ment. Szinte nem volt olyan alkotó, aki anyagi támogatók nélkül meg tudott volna élni. Még Richard Wagner is állandóan mecénások után kutatott, pedig magdeburgi és königsbergi zenei igazgatóként vagy rigai és drezdai karmesterként jól keresett.

Európában létrejöttek a művészeti egyesületek, melyek alapvetően megváltoztatták az alkotók lehetőségeit: 1865-ben már 203 ilyen egyesület működött. Az ezekben szerepet vállaló jogászok, alkalmazottak, művészek stb. sikeresen mozgósították a vásárlóképes középrétegeket: kiállításokat, hangversenyeket szerveztek, gyakran maguk is játszottak valamilyen hangszeren, vagy amatőr előadóművészek voltak.

Kétségtelen, hogy a művészek boldogulását segítette, hogy a polgárság egyre jobban élt, így mind többet áldozhatott a kultúrára. A polgári világban fontossá váltak a művészetek, s ehhez Európában éppen úgy, mint az USA-ban az ún. művészeti ipar létrejötte is nagyban hozzájárult (a művészeti tárgyú újságok, biográfiák, kötetek, a kritikusok és művészettörténészek).

A változások hatása alól a művészek sem vonhatták ki magukat. Ekkor születtek meg többek között Honoré de Balzac halhatatlan regényei, melyek hősei jobbára a pénz és a hatalom megszállottjai. A modern társadalom pénzimádatát mindmáig ő ábrázolta a legnagyobb örömmel és odaadással. Távol állt tőle a művészek korábbi irtózása az anyagiaktól. Előre megírta azt a kort, amikor a pénz minden más értéket megsemmisítve egyeduralkodóvá válik.

A 19. század második felében alkotó impresszionista festők (Claude Monet, Pierre-Auguste Renoir stb.) a fény és a színek újszerű ábrázolásával közelítettek tárgyukhoz. Szembefordultak azzal az akadémikus stílussal, amely történelmi és mitologikus témák irodalmias vagy anekdotikus felfogású ábrázolását követelte tőlük. Egy vicclap (Le Charivari) munkatársa keresztelte el őket impresszionistának, de a gúnyosnak szánt elnevezésből hamarosan meghatározó jelentőségű művészeti irányzat alakult ki. A század végén alkotó Paul Cézanne, Paul Gauguin és öncent van Gogh már az ún. posztimpresszionizmus irányzatához tartozott.

A művészek többsége szerényen élt, csak keveseknek sikerült a társadalom elitrétegébe felkapaszkodni. A kevés kivétel közé tartoztak a "festőfejedelmek", akik a kor meghatározó politikusainak és fontos embereinek az arcképét készítették el. Ehhez a körhöz tartozott Münchenben Franz Lenbach, Bécsben Hans Makart, Londonban Frederick Leighton, Párizsban Léon Bonnat és Alfred Stevens. A művészek azonban – amint arra már utaltunk – általában rosszul éltek, és minél többen lettek, annál nehezebb lett a sorsuk. Egyedül Németországban 1895-1907 között 8890-ről 14 000-re emelkedett a festők és a szobrászok száma. Nagy-Britanniában 1891-ben majdnem kétszer annyi muzsikus élt, mint ahány banktisztviselő. Ennyi művészt még a fellendülő művészeti ipar sem tudott ellátni munkával.

A hosszú 19. századról összefoglalóan írni szinte lehetetlen vállalkozás. Az ipari forradalom jelentőségéről ugyan szinte mindenki meg volt győződve, de arról például már megfeledkeztek, hogy a Balkán jó részét majdnem teljesen érintetlenül hagyták ezek a folyamatok. Nagy különbségeket tapasztalhatunk az egyes földrészek lakosságának életviszonyai között is. Aligha szorul magyarázatra, hogy, mondjuk, egy hagyományos japán család, illetve egy osztrák arisztokrata család életmódja között különbség van. Afrika egészen máshogy kapcsolódott (ha egyáltalán kapcsolódott) a világgazdasághoz, mint az USA. Még egy-egy országon belül is olyan sokféleséget látunk, amelyet aligha lehet sommásan összefoglalni. Ha most mégis kiemelünk bevezetésünk zárásaként néhány jellemzőt, ezt abban a reményben tesszük, hogy ezzel nem sértjük meg a történelem sokszínűségét. Noha a 19. századi emberek különböző tájakon és településeken, különböző életkörülmények között éltek, eltértek terveik, életstratégiáik és lehetőségeik, néhány közös pontot mégis kiemelhetünk, ami megkülönböztette őket 18. századi elődeiktől.

Ide tartozik a törvény előtti egyenlőség kivívása, a hagyományos rendi-vallási kötöttségek felszámolása. Nem véletlenül írta a 19. század befolyásos konzervatív, katolikus politikusa és teoretikusa, Juan Donoso Cortés egyik levelében, hogy az egyházi tanításoktól eltérő modern tévedéseknek ugyan se szeri, se száma, de gyökerüket tekintve valamennyi két fontos tagadást tartalmaz: az egyik Istenre, a másik az emberekre vonatkozik. A társadalom tagadja, hogy Isten gondoskodik teremtményeiről, az emberekkel kapcsolatban pedig, hogy ők eredendő bűnben születtek. Büszkeségük két dolgot susog fülükbe, írta 1852. június 19-én Fornari kardinálisnak, s "ők mindkettőt elhiszik, azt, hogy ők makulátlanok és hiba nélküliek, hogy nincs szükségük Istenre, hogy erősek és szépek; ezért látjuk őket öntelten felfuvalkodottnak erejük és hatalmuk miatt, és ezért szerettek bele szépségükbe". A következő évszázadban azután keserű tapasztalatok árán kellett az emberiségnek ráébrednie, hogy ez az önimádat rettenetes veszélyek forrása lehet.

A 19. század emberének mozgásterét sokkal nagyobb mértékben meghatározta gazdasági ereje és szociális helyzete, mint elődeiét. A valóság természetesen mindig sokkal összetettebb, mint amennyit abból a történetírás képes megragadni és közzétenni. A hosszú 19. század eseményekben gazdag politikatörténetét kíséreljük meg az alábbiakban összefoglalni. Európa ekkor ért el hatalma csúcspontjára, de a század végére már a szakadék szélén állt. Európa tündöklése és bukása: ez a hosszú 19. század történetének rövid foglalata.

 

 

7.2. A francia forradalom

 

7.2.1. A forradalom kitörése

 

A hosszú 19. század a francia forradalommal vette kezdetét. Európa ebben az évszázadban jutott el politikai, kulturális és gazdasági hatalmának csúcspontjára. A "kezdet" több szempontból is meghatározta a század törekvéseit. A francia forradalom eseményei túlmutattak Franciaország határain: vagy a forradalom exportja, esetleg másolása miatt, vagy mint olyan szörnyűséges eseménysor, melytől az emberek elhatárolódtak. Még az olyan országok, mint Nagy-Britannia vagy "a német nemzet szent római birodalma" sem tudta kivonni magát a forradalmi események hatása alól. Ez a forradalom megváltoztatta Európa, sőt az egész emberiség életét. Gondoljunk csak az egyetemes emberi és polgári jogokra, a polgárság korábbi kötöttségektől való felszabadulására és a politikai életben való részvételére, a modern értelemben vett nemzetek és nemzeti államok kialakulására, az egyháznak az állam alá rendelésére vagy az alkotmányos kormányzásnak a gyakorlatára.

De nem csak a politikai következményekről kell megemlékeznünk. A forradalom első lépésben – egyelőre csak a férfiakat illetően – jelentősen megváltoztatta a gazdasági és társadalmi életben kialakult szokásokat, törvényeket is. Az emberek szabadon vállalhattak munkát, és szabadon változtathatták lakhelyüket, s ezek a változások nem csupán francia földön voltak érvényesek.

Franciaországot a forradalom kitörését megelőzően Európa egyik legnépesebb és gazdaságilag is gyorsan fejlődő államaként tartották számon. Az ipari forradalom, amely Angliát már nagymértékben átalakította, itt éppen csak megkezdődött. A lakosság többsége még a mezőgazdaságban kereste kenyerét, és paraszti életmódot folytatott. A társadalom rendi tagozódása már idejétmúlt volt: az első két rend (a papság és a nemesség) birtokolta a politikai jogokat, míg az összes többi állampolgár az ún. harmadik rend tagja volt. A monarchia gyenge pontja zűrzavaros adórendszere volt amelynek következtében az adók nagy részét nem is lehetett behajtani. A pénzügyi csőd végül meghátrálásra kényszeríttette az udvart: XVI. Lajos király (1774-1792) összehívta a rendi gyűlést, amely 1614 óta nem ülésezett. A politikai irodalom soha nem látott mértékben virágzott fel: röpiratok és panaszfüzetek ezrei taglalták a tennivalókat. Ezek közül az utókor főként Emmanuel Sieyès atya röpiratára szokott hivatkozni (Mi a harmadik rend?), amelynek szerzője a nemzet képviselőinek a kormányban való részvételét követelte. "1. Mi a harmadik rend? Minden. 2. Mi volt mind ez ideig a politikai rendszerben? Semmi. 3. Mit követel? Hogy legyen valami."

A rendi gyűlést feszült politikai légkörben hívták össze. Nemcsak a módosabbak voltak elégedetlenek, hanem a társadalom peremén élők is. Rémhírek terjengtek arról, hogy a miniszterek "ínség-összeesküvést" koholtak a kereskedőkkel. A valóságban a kormány éppen az ellenkezőjén fáradozott: erőfeszítéseket tett, hogy Párizst el tudja látni. A katonaság állandó készenlétben állt a zavargások elfojtására, amelyek nem is késtek sokáig. A párizsi munkások lázongtak a (gabonakereskedelem felszabadítása következtében) magasba szökő kenyérár miatt. Az erős angol konkurencia ipari válságokat okozott, a rossz termés pedig éhínséget. A politikai élet is polarizálódott: egy éles szemű újságíró, Mallet du Pan szerint a politikai közéletben döntő változások zajlottak le. "A király, a despotizmus, az alkotmány immár másodlagos kérdések: háború dúl a harmadik rend és a másik két rend között."

1789. május 5-én ült össze a rendi gyűlés. A király megnyitó beszédében nem fogalmazott meg semmilyen konkrét programot. A harmadik rend képviselői már másnap megtagadták, hogy külön kamarát alakítsanak. Rendek szerinti szavazás helyett személyenkénti szavazást követeltek, június 17-én pedig – dacolva az uralkodóval –, nemzetgyűléssé nyilvánították magukat, s 20-án kívánták folytatni tanácskozásaikat. XVI. Lajos ebben a helyzetben vissza akarta nyerni a politikai kezdeményezést, ezért június 23-ra összehívta a rendi gyűlés rendkívüli ülését. A harmadik rend képviselői azonban június 20-án csak kopogtathattak tanácstermük zárt ajtaján: a királyi tisztviselők elfelejtették tudatni velük, hogy csak 23-án lesz kapunyitás. A felizgatott képviselők, akik királyi ármánykodásra gyanakodtak, átvonultak a versailles-i Labdaházba, és megesküdtek, hogy nem válnak el mindaddig "amíg az alkotmány létre nem jön". Az udvar kénytelen volt tudomásul venni ezeket a barátságtalan lépéseket.

Ekkor azonban a régi rend összeomlását már nem lehetett feltartóztatni. A Párizs környéki helyőrségek megerősítésére tett intézkedések további rémhírek alapjául szolgáltak. Az uralkodó elbocsátotta Jacques Necker svájci származású bankárt, az egyetlen embert, akit az ellenzék a miniszterek közül alkalmasnak tartott a válság kezelésére. Necker többek közt azért volt népszerű, mert korábban ő érte el, hogy a harmadik rend küldötteinek létszámát megkétszerezzék. Elbocsátása tovább növelte az elégedetlenséget. Július 12-én Párizs már lázongott. 14-én kifosztották a fegyverkereskedőket, majd megrohanták a párizsi börtönerőd, a Bastille épületét, amelyet az önkényuralom jelképének tartottak. A párizsi elitalakulat, a Francia Gárda már a forradalom első napján csődöt mondott, állományából sokan csatlakoztak az ostromlókhoz. Az erődöt nem sokkal bevétele után lerombolták, s a helyén bálokat rendeztek. A hadsereg felbomlott, s az uralkodónak nemcsak a nemzeti trikolórt kellett mellére tűznie, hanem ráadásul ahhoz is hozzá kellett járulnia, hogy Marie-Joseph La Fayette márkit a polgárőrség parancsnokának nevezzék ki. A kék-fehér-vörös kokárdával fellépő új polgárőrségnek már a neve (Nemzeti Gárda) is sejtette, tagjai nem kívánnak távol maradni a politikai küzdelmektől.

 

 

7.2.2. Az alkotmányos monarchiától a köztársaságig

 

Az ezt követő ún. "nagy félelem", amelyet főként a parasztság nemesség elleni lázongásai okoztak, 1789. augusztus 4-én meghátrálásra kényszerítette a kiváltságos rendeket: az éjszakába nyúló ülésen ünnepélyesen lemondtak kiváltságaikról, a robottól, a tizedről, a különböző jogcímeken fizetett további adókról és az igazságszolgáltatás monopóliumáról. Ezzel megdőlt a feudális rendszer, s augusztus 26-án már az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát is elfogadták, mintegy feltárva a forradalom szándékait. A nyilatkozat a felvilágosodás eszméire, továbbá angolszász előzményekre támaszkodva az ember természetes jogai közé sorolta a szabadsághoz, a tulajdonhoz és biztonsághoz való jogot. Az elnyomással szembeni ellenállás joga, illetve a népfelség elvének kimondása alapjaiban fenyegette a monarchiát. A nyilatkozat magában foglalta a hatalom megosztásának szükségességét is, mint amely elv a jogok biztosítékaival együtt az alkotmányos állam kialakulásának feltétele.

A forradalmi tömegeket kezdetben főként az egyházi, majd az ún. királykérdés osztotta meg. A régi rendszertől örökölt anyagi csőd leküzdésére egy püspök, Charles Talleyrand-Périgord kezdeményezte 1789. október 10-én az egyház, az udvar, illetve az emigránsok javainak az elkobzását. November 2-án immár az alkotmányozó nemzetgyűlés elfogadta az egyházi vagyon elkobzására vonatkozó javaslatot, azzal az ígérettel, hogy a jövőben az állam fizetést folyósít a papságnak. A kincstár assignatákat bocsátott ki, amelyekkel a nemzeti vagyonná nyilvánított, elkobzott birtokokból lehetett földeket vásárolni. 1790-ben azonban, a nemzetgyűlés határozatát követően az assignata már papírpénzzé vált, s fedezet nélküli piacra dobása inflációt okozott. Ez a megoldás kétségkívül átrendezte a birtokviszonyokat, és hozzájárult egy új tulajdonosréteg kialakulásához, amely immár anyagilag is kötődött a forradalomhoz.

Baloldali történészek gyakran hangoztatják, hogy a nemzetgyűlés képviselőit nem mozgatták egyházellenes érzelmek és meggondolások, pusztán csak a gazdasági nehézségeken akartak úrrá lenni. Hozzátehetjük, túlzott egyház iránti barátsággal sem lehet vádolni őket. A többség a felvilágosodás hatására, mindenekelőtt Voltaire nyomán, a papokat leginkább olyan szerepben tudta elképzelni az állam szolgálatában, mint amilyen szerepet egy házitanító játszik a háziúr alkalmazásában. A felvilágosult közvélemény nem elhanyagolható hányada úgy tekintett a vallásra, mint merő szellemi eltévelyedésre, amely minden értéket nélkülöz, és amely kizárólag a papoknak nevezett lények lelkiismeretlen és számító képmutatásából eredeztethető.

Ahhoz, hogy az egyházat az állam alá rendeljék, a szellemi hadműveleteket követően természetesen meg kellett semmisíteni az annak anyagi függetlenségét biztosító gazdasági hátteret, majd be kellett avatkozni az egyházfegyelmi és -kormányzati kérdésekbe is. A folyamat logikusan végződik majd a kultusz ügyeibe való beavatkozással és az egyház üldözésével. Igaz, a 18. századi franciaországi katolikus egyház több sebből is vérzett (gallikanizmus, janzenizmus stb.), s különösen a felsőpapság meglehetősen elvilágiasodott életet élt. A nemzetgyűlés által hozott egyházi törvények célja azonban nem e problémák orvoslása volt, hanem a papságnak az állam alá rendelése.

A birtokok elvételének szükségszerű következménye az egyházi iskolák, kórházak szeretetházak megszűnése volt. 1790. február 13-án a nemzetgyűlés kimondta az összes, nem szociális jellegű szerzetesrend feloszlatását, július 12-én pedig új egyházi alkotmányt léptettek életbe. Ez elszakította a franciaországi egyházat Rómától, és a francia államnak rendelte alá, önkényesen csökkentette a püspökségek számát, korlátozta a püspökök joghatóságát, feloszlatta a káptalanokat, és bevezette a papok választását. Negyvennégy püspök közül csak kettő fogadta el az új törvénykönyvet, de a jelentős állami nyomás hatására a papságnak kb. az egyharmada letette az esküt az új alkotmányra. Közel harmincezer pap menekült külföldre az állami üldözés elől. 1791. szeptember 2. és 4. között Párizsban már vérengzés is volt: háromszáz papot, köztük három püspököt mészároltak le. Az esküt megtagadó katolikus papok körül csoportosuló konzervatív érzelmű parasztság a forradalom elleni fegyveres lázadás legfontosabb társadalmi bázisává vált.

Az egyház franciaországi helyzetét befolyásolta a pápaság politikája is. VI. Pius pápa (1775-1799), miután már II. József reformjai ellen sem tudott a Habsburg Birodalomban hatékonyan fellépni, teljesen tanácstalanul szemlélte az eseményeket. Hallgatása hozzájárult az egyház belső megosztottságának elmélyüléséhez, hiszen csak 1791. április 13-án tiltotta meg a papság megesketését világi alkotmányra. Akkorra viszont a papság jelentős része behódolt már a forradalomnak, sőt már egy nemzeti egyház körvonalai is kibontakoztak.

Az egyházi kérdéshez hasonló jelentőségű volt a király ügye is. Az uralkodó, akinek előbb-utóbb alkotmányos szerepet kellett volna vállalnia, 1789. október 6-án arra kényszerült, hogy székhelyét Versailles-ból Párizsba tegye át. Ezt követően vált vitathatatlanná a francia főváros vezető szerepe a forradalomban. A királyi család a 16. században épült Tuileriák palotájában talált új otthonra. XVI. Lajost azonban nem tette boldoggá a neki szánt szerep, és irtózott a forradalmi Párizstól. Marie Antoinette királynő ("Madame Deficit") megpróbálta bátyját, a felvilágosult II. Lipót császárt beavatkozásra bírni, s ezzel a bécsi udvarban sokan egyet is értettek. 1791. június 20-án a királyi pár megpróbált elszökni Franciaországból. Az álruhába bújt uralkodót azonban Varennes-ben felismerték, kocsiját megfordították, és visszakísérték a fővárosba. A szökés következtében az alkotmányos monarchia hívei (pl. La Fayette) rohamosan elveszítették népszerűségüket, amihez hozzájárult még a nép által kedvelt Honoré Mirabeau váratlan halála is 1791-ben. A forradalom erői tehát határozottan radikalizálódtak, amely majd a jakobinusok diktatúrájában éri el tetőpontját.

A forradalmi Párizsban angol mintára klubok alakultak, amelyek hamarosan egész Franciaország, sőt Európa történelmét is meghatározták. Az Alkotmány Barátainak Társasága a dominikánus Szent Jakab-kolostorban ülésezett, és különböző csoportok, így az ún. feulliantok (La Fayette) kiválásával egyre radikálisabb irányba tolódott, így kapták a jakobinus nevet. Az Emberi Jogok Barátainak Társasága (Georges Danton, Camille Desmoulins, Jean-Paul Marat) egy volt ferences kolostorban ülésezett, így a ferences atyák nyomán kapta a nevét (cordelier).

Franciaországban a polgári átalakulást az 1791. szeptember 3-án elfogadott első írott alkotmány kodifikálta. Az alkotmányos királysággá alakuló Franciaországban szétválasztották a hatalmi ágakat, a cenzusos választójog alapján megválasztott törvényhozás vonatkozásában az uralkodónak mindössze néhány évre szóló, halasztó jellegű vétójoga volt, pénzügyi javaslatok esetében pedig még az sem. Az összes hivatalt választás útján kellett betölteni, az államot nyolcvanhárom megyére (departement) osztották. Szavatolták a magántulajdont, az emberi jogokat és a jogegyenlőséget. Az új alkotmányban rögzítették azt is, hogy a francia nemzet "sohasem használja fel erejét valamely nép szabadsága ellen".

Az alkotmány ezen utóbbi rendelkezésének megszegésére még egy évet sem kellett várni. A forradalom radikalizálódásával párhuzamosan csökkent a királyi tekintély, és teret nyertek a külföldi intervenciós, illetve a belföldi ellenforradalmi erők. A rémuralom fokozatos kiépülése azonban nem magyarázható és nem is menthető a külső tényezőkre való hivatkozással. A radikalizálódást belső tényezők is elősegítették. A privilégiumok elleni támadás, amely hamarosan a törvények meglehetősen szabados értelmezésébe csapott át, a szociális feszültségek és a gazdasági válság, továbbá a forradalom vezető rétegének összetétele, mindenekelőtt az értelmiségiek nagy száma mind-mind hozzájárultak ehhez a folyamathoz. A könyvégetések, a bizonyítékok nélküli ítéletek és a törvénytelen kivégzések sorozata sötét árnyékot vetnek a forradalom által kezdetben hirdetett elvekre.

Az 1791. október 1-jén összeült Törvényhozó Gyűlésben a politikai kezdeményezés az ún. brissotisták (girondisták) kezébe került. Jacques Pierre Brissot és társai a népfelszabadító, forradalmi háború mellett érveltek, hiába próbálta ellensúlyozni agitációjukat a jakobinusok vezetője, Maximilien de Robespierre. A monarchisták szintén a háború mellett érveltek, így 1792. április 20-án XVI. Lajos hadat üzent "Csehország és Magyarország királyának". Néhány nappal később megszületett a forradalom harci dala, a Marseillaise, megkezdődött a "Veszélyben a haza!" jelszavára fegyverbe szólított új típusú néphadsereg megszervezése is. Miután a braunschweigi herceg kiáltványban sürgette XVI. Lajos kiszabadítását, a forradalmárok 1792. augusztus 10-én megrohanták a Tuileriákat, s a királyt és családját a Temple börtönébe zárták. Danton igazságügy-miniszter, Marat és a párizsi községtanács ösztönzésére került sor az újabb vérengzésre (1792. szeptember 2-7.), hivatalos indoklás szerint a börtönök megtisztítása céljával. A tömeghisztériában szerepet játszott az ellenséges katonai erők előrenyomulása is, amelyet a francia forradalmi hadsereg 1792. szeptember 20-án a valmy-i csatában állított meg.

1792 szeptemberében kikiáltották a köztársaságot, s a konventben új pártok alakultak: a Mocsár (vagy Síkság) a konvent alacsonyabb szinten lévő tagjait jelölte, akik a magántulajdon védelme és az önigazgatás mellett léptek fel, míg a Hegypárt avagy a jakobinusok egyre határozottabban központi intézkedéseket sürgettek az ínség enyhítésére. A Gironde népszerűsége a győzelmet követően hamar elenyészett. A tömegek hangulatát egyre inkább a fedezetlen papírpénz és a spekuláció következtében növekvő pénzromlás, továbbá az egyre súlyosbodó kenyérhiány határozta meg. A Gironde következetesen ragaszkodott liberális gazdasági elveihez, ami egyet jelentett a szociális beavatkozás merev elutasításával. A király pere XVI. Lajos 1793. január 21-én végrehajtott kivégzésével ért véget. A kivégzéseket a nemzetgyűlés határozata szerint "gép segítségével" kellett végrehajtani. A nyaktilót már korábban is alkalmazták Angliában, illetve Skóciában, többnyire nemesi származású bűnözők megbüntetésére. A nemzetgyűlési határozat célja, amelynek elfogadásában egy Joseph-Ignace Guillotin nevű orvos is fontos szerepet játszott, az volt, hogy a lefejezés ne számítson többé a nemesek privilégiumának, illetve hogy a kivégzés minél fájdalommentesebb legyen. A vendée-i parasztfelkelés, továbbá a girondistákhoz közel álló Charles-François Dumouriez tábornok árulása tovább rontotta Brissot híveinek helyzetét. A jakobinusok által szervezett felkelés végül 1793. június 2-ra megdöntötte hatalmukat.

 

 

7.2.3. A jakobinus diktatúra és következményei

 

A jakobinus diktatúra (1793. június 2.-1794. július 28.) kezdetben súlyos belső és külső kihívásokkal nézett szembe. Ennek ellenére a legfőbb politikai hatalmat birtokló ún. Közjóléti Bizottság emberei elfojtották a vidéki ellenforradalmi felkeléseket Vendée-ban, Lyonban és Bretagne-ban, majd következetes irtó hadjáratba kezdtek a legyőzöttek ellen. Robespierre és "pajzshordozói", Louis de Saint-Just és Marat a párizsiakat sem kímélték. A girondista vezetőket és a királynőt kivégezték, mindenkit gyanúsnak minősítettek, akiktől a hatóságok megtagadták a hűségüket bizonyító igazolást. 1793. november 17-én bevezették az "egyenlőség kenyerét", eltiltották a koldulást, és bezáratták Párizs minden templomát. Határozatot hoztak arról is, hogy "az a személy, aki valamely templom vagy imaház kinyitását kéri, gyanúsként őrizetbe veendő". A parasztságnak a korábban elkobzott földekből juttattak, eltörölték a még életben lévő földesúri adókat. A pénzromlás ellen azonban nem lehetett csak politikai kényszerítő eszközökkel fellépni.

A gyanúsak elítéléséről az 1794. március 10-én felállított Forradalmi Törvényszék gondoskodott, amelynek június 10-től kezdve – az egyszerűség kedvéért- sem a védőkkel, sem pedig a vádlottak kihallgatásával nem kellett bíbelődnie. Hat hét alatt 1376 személyt végeztek ki, akiket mindenféle törvényes vizsgálat nélkül "a zsarnokság engesztelhetetlen csatlósai"-nak minősítettek. Joseph Fouché – egy kiugrott pap, aki a későbbiekben majd Napóleont, sőt a restaurációt és XVIII. Lajost is szemrebbenés nélkül kiszolgálta – rendeleteinek végére mindig odabiggyesztett egy kedves kis utóiratot, amely szerint terrorisztikus parancsait "polgártársaink nagy megelégedésére" végrehajtották. Egyébként ugyanő nagy örömmel számolt be a lyoni kivégzésekről, és büszkén tudatta Párizzsal, hogy további százak lefejezése várható a közeljövőben.

A községi elöljárók elégettették a vallásos tartalmú, illetve royalista könyveket, metszeteket és jelképeket. Mindazokat "a papoknak nevezett fekete szörnyeket", akik "vasárnapok megülésére vetemedtek", proskripciós listákra vették. Végül bevezették "ész istennő" kultuszát, aki magánéletében színésznő volt és a hébertisták (a radikális Jacques-René Hébert követői) egyik alvezérének hitvese. A némileg hibás fogazatú "istennő"-t tölgyfa füzérekkel díszített karosszéken hurcolták be a Notre Dame-ba (az "Ész Templomá"-ba), fején a szabadság sipkája, vállain égszínkék köpeny volt, s egy dárdára támaszkodott.

Hébert és csoportja jelentős szerepet játszott Párizs szegénynegyedeinek mozgósításával mind a jakobinusok hatalomátvételében, mind pedig a terror fokozásában. Amikor azonban 1794. március 4-én Hébert Robespierre ellen is felkelésre hívott fel, a jakobinus vezetés leszámolt a forradalom eme radikális irányzatával. Egy hónappal később vitatható vádak alapján kivégezték a mérsékelt jakobinus szárny vezetőjét, Dantont is. Hébert és Danton halála után, 1794. június 4-én Robespierre ismét a konvent elnökeként gyakorolhatta hatalmát. Négy nappal később egész Párizs őt ünnepelte a "Legfelsőbb Lény" tiszteletére rendezett ünnepségen. A terror fokozása (Georges Couthon) sem menthette meg azonban hatalmát, s hiába állított össze állítólag a veszettekről is proskripciós listát, az érintettek összefogva a "Mocsárral", s kihasználva, hogy a "megvesztegethetetlen" elszigetelődött a Közjóléti Bizottságban is, immár a vesztére törtek. 1794. június 26-án a francia csapatok döntő győzelmet arattak az ellenség felett. Egy hónappal később, július 28-án Robespierre és huszonegy hívének feje "Éljen a köztársaság! Éljen a konvent!" kiáltások közepette a porba hullott. A jakobinus diktatúra megbukott, anélkül, hogy az általuk kidolgozott alkotmány életbe léphetett volna.

A francia forradalom következő szakasza 1799-ig tartott. A thermidori konvent (július 28-a forradalmi naptár szerint thermidor 9-re esett) és a direktórium gazdaságpolitikájában visszatért a klasszikus liberalizmushoz: megszüntette az ármaximumot, és biztosította a tulajdon sérthetetlenségét. 1795 szeptemberében olyan új alkotmányt fogadnak el, amely csak gyenge végrehajtó hatalmat irányzott elő (öttagú direktórium). A törvényhozó hatalmat a törvényhozás két háza birtokolta, ahová közvetett, cenzusos választással lehetett bekerülni. Amikor azonban a mérsékelt monarchisták kerültek többségbe, a végrehajtó hatalom birtokosai 1797. szeptember 4-én államcsínyt hajtottak végre. A következő évben egy újabb államcsíny következett, s a jakobinusok, illetve a monarchisták elleni kétfrontos háború teljesen felőrölte a direktórium erejét.

 

 

7.2.4. Napóleon

 

Noha a gazdaságpolitika, illetve a közigazgatás terén a direktórium fontos, előremutató lépéseket tett (pl. új vámrendszer bevezetése), sorsa a sorozatos felkeléseket leverő katonáktól függött. Ezek legtehetségesebb képviselője Bonaparte Napóleon volt, aki 1796-1797-es hadjáratával alapozta meg hírnevét. Tudatos propagandájának eredményeképpen egyre növelte népszerűségét, majd egyiptomi hadjáratát követően 1799. november 9-én államcsínyt hajtott végre.

A francia állam élére három konzul került, de Napóleon hamarosan első konzulként maga mögé utasította vetélytársait. Belpolitikájának sikerei között első helyen tartják számon az új pápával, VII. Piusszal (1800-1823) megkötött konkordátumot. Napóleon célja kizárólag a vallási béke helyreállítása volt, illetve az, hogy az egyházat az állam érdekében felhasználhassa. 1801. július 15-én írták alá a megállapodást, amely a hatvan új püspökségre vonatkozóan az államnak számos jogot biztosított, továbbá elrendelte a még meglévő egyházi vagyon visszaadását. A püspököknek hűségesküt kellett tenni Napóleon kezébe, s valamennyi templomban a köztársaságért kellett imádkozni. A katolikus vallás azonban már nem államvallás volt, hanem uralkodó vallás (religion dominante). Az egyházi élet újjászervezése azonban lassan haladt, s a Napóleon által a megállapodáshoz önkényesen hozzácsatolt 77 ún. organikus cikkelyt a pápának nem sikerült visszavonatni.

Napóleon hatalmának növekedésével egyre jobban beavatkozott a Pápai Állam ügyeibe is. Politikusokat és bíborosokat bocsáttatott el VII. Piusszal, majd 1808ban elfoglalta Rómát, egy évvel később pedig Franciaországhoz csatolta az Egyházi Államot. A római bíborosoknak, már akiknek meghagyta hivatalát, Párizsba kellett költözniük. 1811-ben Napóleon Párizsba nemzeti zsinatot hívott össze, majd amikor az a nemzeti egyházra vonatkozó terveit elutasította, 1813. január 28-án kicsikarta a pápától a fontainableau-i konkordátumot, amelyet viszont a magát politikailag meglepően jól tartó pápa hamarosan visszavont. VII. Pius 1814. május 20-án térhetett vissza Rómába, ahol a helyiek örömujjongással fogadták. Az 1801-ben megkötött konkordátum viszont egészen 1905-ig érvényben volt.

Maga Napóleon a róla elnevezett Code Napoléont, a polgári törvénykönyvet tartotta maradandó alkotásának. Ez biztosította a személyi szabadságot, a jogegyenlőséget, a magántulajdont, a polgári házasságot és a válás jogát. Ma már sok bírálat is éri ezt a törvénykönyvet a nők hátrányos megkülönböztetése miatt. A vendée-i felkelés lezárása mellett Napóleon kormányzata alatt megreformálták az adóügyeket, megalapították a Francia Bankot, megfékezték az inflációt, és olyan központosított közigazgatást, illetve oktatásügyet építettek ki, amely máig érzékelteti hatását. Az államháztartás egyensúlya helyreállt, s az ezüstalapú germináli frank a hosszú 19. század során mindvégig megőrizte értékét, nem beszélve az ún. Napóleon-aranyakról, amelyek hosszú ideig egész Európában fizetőeszköznek számítottak. A rendszer viszont kevéssé tűrte a kritikát (Fouché), így sajtócenzúrára, jelentős besúgói hálózatra és nagyszámú rendőrre kellett támaszkodnia. A napóleoni korszak haszonélvezője elsősorban a nagypolgárság volt, de a hadi megrendelések révén fellendülő gazdaság a társadalom döntő többségét alkotó parasztságot is ellátta megrendelésekkel. Javultak ugyanakkor a városi kézművesek, sőt a munkások bérviszonyai is.

1804-ben Napóleon a franciák császárává koronáztatta magát. Az állami főtanácsot, valamint a hadsereg vezetőit ő nevezte ki. A megyéket a szintén általa kinevezett prefektusok segítségével tartotta kézben. Egy új, kizárólag tőle függő nemesség kialakítására tett kísérletet. Mindezek az eredmények azonban csak akkor voltak tartósíthatóak, ha győzött a csatatereken. A francia forradalom, illetve Napóleon birodalmának fennmaradásához állandó háborúskodásra volt szükség. A hadászat és a hadügy forradalma a társadalmi változások jelentőségével vetekedett.

Korábban már utaltunk arra, hogy a nép kötődése a nemzethez alapvetően megváltoztatta a honvédelmi és hadszervezési felfogást. A zsoldosokkal vívott háborúkat felváltotta az általános hadkötelezettségen alapuló háborúk korszaka. Több százezer fős hadseregek jöttek létre, amelyek mozgatására és ellátására már nem voltak alkalmasak a korábbi évszázadokban alkalmazott módszerek. Az ellenség utánpótlásának megakadályozása helyett, amely a 18. század fontos hadászati alapelvének számított, Napóleon kereste az ellenséget, döntő csatára akarta kényszeríteni, és meg akarta semmisíteni. "Sohasem lehetek elég erős, ahol a döntést keresem, mindent összevonok, amit csak elérhetek" – mondta egy ízben. Ehhez alakulatait gyorsan kellett mozgatnia, ezért 1800-ban kialakította a hadtestköteléket. Ezek olyan magasabb egységek voltak, amelyek huzamosabb ideig képesek voltak önállóan operálni. A hadtestek bonyolult irányítási lépéseinek kidolgozására felállította a táborkart. Noha a táborkar feladatai közé tartozott a hadtestek ellátása is, a hadtestek lényegében önmagukat tartották el (rekvirálás), így ismét a hadszíntér feladatává vált a katonák ellátása. A hadászat függetlenítése az ellátástól, illetve hadmozdulatainak gyorsasága félelmetes távlatokat nyitottak Napóleon előtt. Gyakran alkalmazott hadászati átkarolásával lehetőség volt az ellenség valamelyik szárnyának vagy oldalának megtámadására.

A francia forradalom néphadserege, majd Napóleon reformjai sokáig megoldhatatlan feladat elé állították a Franciaország ellen koalíciós háborúkat folytató nagyhatalmakat. A forradalmi Franciaország legnagyobb ellensége a kontinentális hatalmak közül Ausztria volt, amely a tengeri hatalmát és gyarmati uralmát féltő Nagy-Britannia határozott támogatásával számolhatott. Franciaország már 1795-ben különbékére kényszerítene Poroszországot, amely Lengyelország megszerzése érdekében lemondott a Rajna bal partjáról. Az első koalíciós háborút (1792-1797) lezáró Campoformióban megkötött békében Ausztria lemondott Osztrák-Németalföldről és Osztrák-Lombardiáról, cserébe viszont megkapta Velencét, Isztriát és Dalmáciát.

A második koalíciós háborút lezáró, 1801-es lunéville-i békében Ausztria további kisebb területi veszteséget szenvedett (Toscana). 1802-ben még Anglia is békét kötött Franciaországgal, amit rövid háborúmentes időszak követett a kontinensen is. Nagyobb jelentősége volt a Német-római Birodalom felbomlasztásának, az egyházi javak francia mintájú szekularizálásának és a Franciaországtól függő közepes államok létrehozásának, amelyek Napóleon szemszögéből Ausztriát ellensúlyozták volna. 1803. február 25-én a Reichstag rendkívüli bizottságának határozata (Reichsdeputationshauptschluß) minden egyházi birtokot világiasított a Rajna bal partján Mainz kivételével, eltűnt a birodalmi városok nagy része, a kisebb fejedelemségekhez és grófságokhoz hasonlóan. Ezzel Poroszország és Ausztria mellett egy ún. "Harmadik Németország" megszületése előre érzékelhetővé vált.

II. Ferencnek a Habsburg Birodalom fennmaradása érdekében időben válaszolnia kellett a feloszlatással kapcsolatos napóleoni tervekre. Az uralkodó már 1804. augusztus 10-11-én kinyilvánította azt a szándékát, hogy fel kívánja venni az Ausztria császára címet. Miután Napóleon 1804. december 2-án a párizsi Notre-Dame-ban császárrá koronáztatta magát, december 7-én Bécsben, ünnepélyes külsőségek között Ferenc (I. Ferenc néven) Ausztria császárává nyilvánította magát. Az óvatosság fölöttébb indokolt volt. Az angol diplomácia bábáskodásával 1805-ben létrejött harmadik koalíció, amelyben az osztrákok mellett az oroszok is részt vállaltak, csúfos kudarccal végződött. Az osztrákok még alig mozgósítottak, a francia császár már bevette Ulmot, s 1805 novemberében már a császárváros, Bécs előtt állt. 1805. december 2-án fényes győzelmet aratott az egyesült osztrák-orosz hadsereg fölött. I. Sándor cár a vereség hatására hazavezette csapatait. Az 1805. december 25-én aláírt pozsonyi béke súlyos feltételeket tartalmazott. Ausztriának az Itáliai Köztársaság javára le kellett mondania Velencéről és Dalmáciáról, Bajorországnak át kellett adnia Tirolt, Vorarlberget és Lindaut, Badennak és Württembergnek Breisgaut és Konstanzot. Csekély kárpótlásként viszont megkapta Salzburgot és az attól délre fekvő területeket.

Napóleon politikai ellencsapása sem váratott magára sokáig: 1806 júliusában védnöksége alatt megalakíttatta a Rajnai Szövetséget. Ez azt jelentette, hogy tizenhat német fejedelem kiszakadt a birodalomból. I. Ferencnek nem maradt más választása, mint hogy Napóleon nyomására 1806. augusztus 6-án letegye "a német nemzet szent római birodalmának" koronáját, ami egyúttal a birodalom végét is jelentette.

A harmadik koalíciós háború időszakában egyedül Nagy-Britannia tudta magát jól tartani. Ifj. William Pitt, a "gyermekminiszter" annak ellenére kérlelhetetlen harcot kezdett a francia forradalom és Napóleon ellen, hogy szigetországként Nagy-Britanniára kevesebb veszélyt jelentett a francia forradalom, mint a kontinens hatalmai számára. Anglia először 1793-ban, Németalföld francia megszállását, illetve XVI. Lajos kivégzését követően lépett be Franciaország ellen a háborúba. Anglia vált a franciaellenes koalíciók legfontosabb szervezőjévé, szállítójává és – nem mellékesen – hitelezőjévé is. A tengerek ellenőrzése, amelytől a brit birodalom kereskedelme és az egyre veszélyesebbé váló francia konkurencia megtörése is függött, nem került veszélybe. Az angolok rendszeresen segítették a konvent ellenfeleit, így támogatták a vendée-i felkelőket, majd 1795 nyarán segítséget nyújtottak francia emigránsok partraszállásához is egykori hazájukban. Partraszállással időnként a franciák is kísérleteztek, de nem jártak sikerrel. 1798 nyarán az ír felkelés támogatásával is megpróbálkoztak, de lényegében későn igyekeztek segítséget nyújtani a felkelőknek. 1797-ben az angolok súlyos vereséget mértek a spanyol hajóhadra, s ezzel megakadályozták, hogy a franciákhoz csatlakozzanak.

Hiába aratott győzelmet Napóleon 1798-1799-ben Egyiptomban, a francia uralom csak 1802-ig tartott, mert a tengereken az angol flotta maradt az úr. Horatio Nelson admirális sorozatos vereségeket mért a franciákra és szövetségeseikre, 1798-ban Abukírnál és végül 1805. október 21-én a spanyol partok mentén Trafalgarnál. A tengeri fölény biztosította a vízi utat India felé. Ráadásul a francia partokat az angolok blokád alá helyezték, és még a semleges hajókat is elkobozták, amelyek francia kikötőkbe akartak befutni. Franciaország majd a Nagy-Britannia elleni kontinentális zárlattal válaszolt, Nagy-Britannia pedig az ellenblokád mellett szárazföldi csapatokat tett partra 1808-ban Portugáliában.

A Rajnai Szövetség létrejötte közvetlen fenyegetést jelentett a vele határos Poroszország és Szászország számára. Még 1806-ban kitört a negyedik koalíciós háború. III. Frigyes Vilmos (1797-1840) 1806. október 9-én hadat üzent Franciaországnak, miután szövetkezett Oroszországgal és Szászországgal, és a Rajna jobb Partjának a kiürítését követelte. A dilettánsan szervezett és vezetett porosz csapatok még októberben súlyos vereséget szenvedtek a jéna-auerstädt-i kettős csatában. A porosz uralkodó orosz támogatással tovább folytatta a küzdelmet. Napóleon harc nélkül bevonult Berlinbe, majd a következő év júniusában Friedlandnál az oroszokra is vereséget mért. Az 1807. július 9-én aláírt tilsiti békében Poroszországot másodrendű hatalommá degradálták (elveszítette Elbától nyugatra lévő birtokait), létrehozták a Varsói Nagyhercegséget, amelyet az új vazallus, a szász király fennhatósága alá rendeltek. Danzigban köztársaság alakult, s a francia csapatok a háborús adósságok törlesztéséig Poroszországban maradtak. A hadsereg létszámát negyvenkétezer főben maximálták.

Poroszország 1806-os összeomlása elodázhatatlanná tette a reformokat. 1807. szeptember 30-án Heinrich von Stein bárót nevezték ki Poroszország vezető politikusává. Steint Napóleon nyomására két ízben is elbocsátották, de ő és Karl August von Hardenberg báró, aki 1810-től kezdve a kancellári széket is elfoglalhatta, mégis alapvető reformokat indítottak el. 1807-ben elismerték a parasztság személyes szabadságát és birtokbírhatási jogát. Biztosították a törvény előtti egyenlőséget és a szabad foglalkozásválasztást is. Néhány évvel később a földesurak érdekeinek megfelelően döntöttek arról, hogy a robot megváltása fejében a parasztság földjeinek egyharmad részét át kell adni a földesuraknak. Az 1808. november 19-én bevezetett városi rendtartás szerint érvényesült a tulajdonnal rendelkező városi polgárok önkormányzata (cenzusos választójog).

1811-ben Hardenberg eltörölte a céhkényszert, és bevezette az iparűzés szabadságát. 1812-ben kimondták a zsidóság emancipációját is. A hadsereg reformját Gebhard Johann von Scharnhorst, August von Gneisenau és Hermann von Boyen vitték keresztül. Gneisenau egy sokat idézett megállapítása szerint az újjászülető Poroszországnak a fegyverek, a tudomány és az alkotmányosság hármasságának a primátusára kell épülnie. A vezérkari tisztek szerepét növelték, eltörölték a testi fenyítést, az előléptetéseknél szigorúan a katonai érdemekre voltak tekintettel, noha a tiszti pálya továbbra is a nemesség privilégiuma maradt. Scharnhorst 1809-ben megalapította a hadügyminisztériumot, 1814-ben pedig bevezették az általános hadkötelezettséget. Gneisenau bizalmasa, Carl von Clausewitz megalkotta a háború modern teóriáját.

A hadügyi reform szorosan összefüggött az oktatási reformmal. Wilhelm von Humboldt 1810-ben megszervezte a berlini egyetemet. Humboldt a kutatás szabadságának és az oktatás szabadságának szoros összefüggéséből indult ki. Az egyetem első rektora Johann Gottlieb Fichte lett. Humboldt támogatta mind a gimnáziumok, mind a népiskolák alapítását, a reáliskolákat (ahol nem folyt latin tanítás) azonban háttérbe szorította. Az 1812-ben kibocsátott állami gimnáziumi rendtartás az általános képzés mellett nagy hangsúlyt fektetett a klasszikus nyelvekre, egyúttal megkövetelte az iskolások érettségiztetését is. A népiskolai reform a természetes adottságok kifejlesztését szolgálta. A porosz állam, reformjai következtében, hamarosan a német hazafiak reménységévé vált, mivel Ausztria szintén kénytelen volt betagolódni a napóleoni rendszerbe.

1809 áprilisában Ausztria, amely nem vett részt a negyedik koalíciós háborúban, ismét szövetséget kötött Angliával, és megindította az ötödik koalíciós háborút Franciaország ellen. A háborús párt vezetője Johann Philipp Stadion gróf volt, aki 1805 végén vette át a külügyek irányítását. Némileg túlbecsülve a spanyolországi felkelés jelentőségét, Stadion háborúval akarta megtörni a francia hegemóniát. Ausztriában eközben Károly főherceg szintén katonai reformokat vezetett be, amelyek javítottak a katonai bíráskodás színvonalán. Már 1795-ben korlátozták a szolgálat megváltásának lehetőségét, 1802-ben pedig az élethossziglani szolgálati időt tíz, illetve tizennégy évre korlátozták. Noha Károly főhercegnek kétségei voltak, Bécsben a háborús párt kerekedett felül, annak ellenére, hogy Ausztria Anglia mellett csak a távoli Svédország nem túl hatékony támogatására számíthatott.

Károly főherceg 1809. május 21-22-én Aspernnél az első vereséget mérte Napóleonra. Tirolban Andreas Hofer vezetésével gerillaharc bontakozott ki a francia megszállók ellen. A döntő csatát Wagramnál mindezek ellenére 1809. július 5-6-án Napóleon nyerte meg, s a súlyos vereséget követően Károly főherceg a fegyverszünet mellett döntött.

A katasztrofális következményekkel fenyegető béketárgyalásokat osztrák részről már Clemens Metternich gróf vezette. Az 1809. október 14-én megkötött schönbrunni béke következtében Ausztria is középhatalommá vált. Át kellett adnia Franciaországnak Illíriát, Itáliának Dél-Tirolt, Bajorországnak Salzburgot, az Inn negyedet és Észak-Tirolt, a Varsói Nagyhercegségnek Nyugat-Galíciát és Krakkót, továbbá Oroszországnak Tarnopolt, ráadásul hadseregét százötvenezer főre korlátozták. Metternich a súlyos vereség hatására óvatosan közeledni kezdett Franciaországhoz. 1810-ben sor került I. Ferenc lányának, Mária Lujzának Napóleonnal kötött házasságára. A háborús pártnak ez már sok volt. József főherceg, a párt vezetője naplójában mély felháborodással emlékezett meg Metternich tevékenységéről. Ennek ellenére a hintapolitikát még nem sikerült felülvizsgáltatni.

A francia uralom – mint már említettük- egész Európában jelentős politikai tényezővé formálta a nemzeti érzést. A nemzetnek mint szellemi-kulturális közösségnek a tételezése főként a klasszicizmus, majd a felvilágosodás gondolkodói nyomán terjedt el. A romantika nép felé fordulása és középkor iránti rajongása a nemzetet egyfajta népi sorsközösséggé formálta át. Végezetül még a francia forradalom ellenfelei sem vonhatták ki magukat a forradalom örökségének hatása alól, amely szerint a nemzet a szuverenitás birtokosává vált népnek a közakaratból levezetett merőben új társulása (szabad emberek politikai közössége az adott államhatárokon belül). A nemzeti eszme, amely magasba emelte Napóleont, egyre inkább a franciák ellen fordult. Andreas Hofert, a tiroli felkelés vezetőjét ugyan árulás következtében elfogták, majd kivégezték, a spanyol felkelést azonban már nem sikerült teljesen elnyomni, s maga a francia császár sem ért el eredmény,t mert Ausztria támadása 1809-ben, Madrid elfoglalását követően Spanyolország elhagyására kényszerítette, Portugáliában pedig – amint arra már utaltunk – partra szálltak az angolok.

Napóleon időközben Anglia megtörésére törekedett. Miután a tengereken kicsúszott a kezdeményezés a kezéből, a szárazföldi blokád meghirdetésével próbálta térdre kényszeríteni ellenfelét. Napóleon 1806-ban Berlinben hirdette meg a kontinentális zárlatot, "mivel Anglia nem ismeri el a népjog alapelvét, és visszaél a blokád jogával". Az angolok természetesen ellenblokáddal válaszoltak, majd egy évvel később például az egész dán flottát elkobozták. Nagy-Britanniának sikerült hajóhada segítségével áttörni Napóleon blokádját, míg az európai gazdaság egyre jobban szenvedett a hagyományos kapcsolatok megszakítása miatt. Amikor I. Sándor cár 1810-ben felmondta a zárlatot, és helyreállította Angliával a kereskedelmi kapcsolatokat, Napóleon ismét a katonai eszközökhöz nyúlt. Poroszországot és Ausztriát gyorsan szövetségi szerződés aláírására kényszerítette, majd katonai erőfölénye tudatában, válaszul az orosz ultimátumra, 1812. június 22-én több mint félmillió főt számláló hadseregével megindította az oroszországi hadjáratát. Az oroszok közben gyorsan befejezték a törökök elleni háborút, és szövetséget kötöttek a svédekkel. A Grande Armée főseregével Napóleon Vilniuson át Moszkva felé nyomult, és a borogyinói csatát követően elfoglalta a várost.

A cár tanácsadói, köztük a porosz Heinrich von Stein báró, valamint az orosz nemesség többsége is a háború folytatása mellett érvelt. Az orosz hadsereg főparancsnoka, Mihail Kutuzov herceg számolva a térség méreteivel, mindenekelőtt a döntő csata elkerülésére törekedett. Mivel Napóleon nem tudott döntő győzelmet aratni, ezért hadseregét Oroszországban kellett volna átteleltetnie, de a felperzselt föld taktikáját folytató oroszokkal szemben hadtestei nem tudták saját ellátásukat helyben megszervezni. Az utánpótlási nehézségek és a hirtelen beálló tél miatt Napóleonnak vissza kellett vonulnia, s Szmolenszkból, ahol megpróbált télre berendezkedni, kiszorították az orosz csapatok. Októberben Párizsban puccsot kíséreltek meg Napóleon ellen, s mire novemberben hadserege átkel a Berezinán, a Grande Armée már csak alig harmincezer embert számlált. Napóleon 1812. december 6-án elhagyta hadseregének roncsait, és Párizsban termett, hogy helyreállítsa megingott hatalmát.

Poroszországban felkelés volt kibontakozóban a franciák ellen. Yorck von Wartenburg tábornok 1812 decemberében saját felelősségére beengedte az orosz csapatokat Kelet-Poroszországba. A cár megbízásából Heinrich von Stein báró és Yorck tábornok a kelet-poroszországi rendek támogatásával népi milíciákat állított fel. A Napóleon vereségétől felbátorodott poroszok 1813 februárjában szövetségre léptek az oroszokkal. A kaliszi szerződésben Oroszország biztosítékokat kapott Lengyelország feltámasztásával szemben, Oroszország viszont elismerte Poroszország eredeti határait. Ezzel létrejött a hatodik koalíció Franciaország ellen. Oroszország mellett Poroszország viselte a háború legnagyobb terhét, a lakosság több mint fele katonai szolgálatot kellett hogy ellásson. Scharnhorst és Hardenberg nyomására III. Frigyes Vilmos hadat üzent Franciaországnak. A többi német állam, mindenekelőtt Ausztria ekkor még nem követte a porosz példát. Metternich továbbra is közvetíteni akart, hiszen Franciaország és a forradalmi mozgalmak térnyerése mellett az orosz hegemónia kialakulása sem volt ínyére. Az osztrák politika mozgásterét ugyanakkor nagymértékben megnövelte, hogy Karl Philipp Schwarzenberg herceg óvatos hadvezetésének köszönhetően az osztrák sereget nagyobb veszteségek nélkül sikerült visszavezetni az oroszországi hadjáratból.

Napóleon óriási erőfeszítések árán újabb hadsereget szervezett, amellyel 1813 tavaszán Bautzen mellett megverte az orosz-porosz szövetségeseket. Metternich továbbra is közvetíteni próbált, hiszen egy erős Oroszország mellett egy erős Poroszország is ellenkezett Ausztria érdekeivel, de Napóleon 1813. június 26-án elutasította feltételeit. Metternich azonban sokkal jobb diplomata volt annál, semhogy ne számított volna az elutasító válaszra. Már jóval a tárgyalásokat megelőzően megkezdődött Ausztria csatlakozásának előkészítése a koalícióhoz, amelyre 1813 augusztusában sor is került. 1813 szeptemberében a régi koalíciós fegyvertársak ismét egymásra találtak. Napóleon Schwarzenberg felett 1813. augusztus 26-27-én aratott drezdai győzelme sem tudta megakadályozni a francia csapatok bekerítését. A lipcsei népek csatájában Napóleon 1813. október 16-19-én döntő vereséget szenvedett a túlerőben lévő szövetségesektől.

A következmények végzetesek voltak Napóleon szempontjából. A Rajnai Szövetség felbomlott, a német államok, Észak-Itália, illetve Nápoly elveszett a franciák számára. 1814 februárjában a szívósan védekező Napóleon Metternich sürgetésére Châtillonban még egyszer tárgyalóasztalhoz ült, de a császár még ekkor sem volt hajlandó engedni. Ennek hatására a koalíció ismét megszilárdult, és a hadműveletek rövidesen befejeződtek. 1814. március 31-én a szövetségesek bevonultak Párizsba, április 6-án hadserege lemondásra kényszerítette Napóleont. 1814. május 30-án aláírták az első párizsi békét, amely Franciaországot visszaszorította 1792-es határai közé, és megerősítette a Bourbonok restaurációját is. Egy régi, egykori forradalmi politikus, Talleyrand ugyanis meggyőzte a szövetségeseket arról, hogy a franciák a korábbi dinasztia visszatérésére vágynak. A legitimitás elvének megfelelően XVI. Lajos fivére XVIII. Lajos néven elfoglalhatta a francia trónt. Napóleont Elba szigetére száműzték egy nyolcszáz fős díszgárdával. Európában helyreállt a rend, de ez az Európa a konzervatív politikusok minden erőfeszítése ellenére már nem hasonlított arra az Európára, amely a 18. század szinte kényelmes dinasztikus háborúit vívta. A forradalmak mellett most már a Napóleon bukásához is hozzájáruló nemzeti mozgalmak ellen is fel kellett venni a harcot.

 

 

7.3. Európa a két nagy forradalom között (1815-1848)

 

7.3.1. A Szent Szövetség korának diplomáciája

 

Metternich kétségtelen sikerét jelentette, hogy a Napóleon utáni korszak európai rendezésére hivatott kongresszust Bécsben rendezték meg. A bécsi kongresszus tárgyalásairól és az ún. Szent Szövetségről, továbbá a bécsi rendezésből következő számos fegyveres beavatkozásról meglehetősen ellentétes vélekedések láttak napvilágot. A bírálók rámutattak arra, hogy a Bécsben létrehozott nagyhatalmi összefogás, amely öt európai nagyhatalom (Oroszország, Poroszország, Osztrák Császárság, Nagy-Britannia, Franciaország) egyensúlyára épült, alapvetően képtelen volt Európa strukturális problémáit megoldani, s az új idők kihívásaira sem talált választ (olasz és német egység, nemzeti mozgalmak stb.). Ezzel szemben többnyire azzal szokás érvelni, hogy a Bécsben kialakított rendszer a krími háborúig (1853-1856), más felfogás szerint egészen az I. világháborúig alapvetően biztosította Európa békéjét, s ez különösen a 20. század katasztrofális eseményeinek ismeretében nem nevezhető rossz teljesítménynek.

A bécsi kongresszust 1814. november 1-jén nyitották meg. Európa háború utáni berendezését nagymértékben Metternich alakította ki, aki az Osztrák Császárság érdekeinek képviselete mellett főként a nemzeti, illetve a liberális politikai erők féken tartására törekedett. A kongresszuson szinte minden európai állam képviseltette magát, de a döntéseket a győztes nagyhatalmak képviselői hozták. Ausztriát Metternich, Oroszországot I. Sándor cár és Karl Nesselrode gróf, Nagy-Britanniát Robert Steward Castlereagh és Poroszországot Wilhelm von Humboldt képviselte. Franciaország képviseletében Talleyrand is jelentős befolyásra tett szert. A kongresszus meghatározó politikai eszméi a restauráció, a legitimitás és szolidaritás voltak. A párizsi békében foglaltaknak megfelelően megerősítették Franciaország 1792-es határait, továbbá helyreállították a forradalmat megelőzően uralkodott dinasztiák hatalmát, és közös politikai fellépést helyeztek kilátásba a forradalmi mozgalmakkal szemben.

A napóleoni háborúk tulajdonképpeni győztese Nagy-Britannia volt, amely kismértékű területi gyarapodást (Málta, Helgoland, Jón-szigetek, Ceylon, Fokföld) könyvelhetett el. Angliának legfontosabb érdeke azonban a háborúval nem újabb területek megszerzése, hanem a francia szárazföldi hegemónia megtörése volt. Ezt sikerült elérnie, méghozzá oly módon, hogy egyetlen szárazföldi nagyhatalom sem tett szert döntő túlsúlyra. A kialakuló európai egyensúly megőrzésében az angol diplomácia fontos szerepet szánt az Osztrák Császárságnak, amelynek meg kellett akadályoznia Oroszország, illetve Poroszország várható megerősödését.

A lengyel-, illetve a szászkérdés a bécsi kongresszuson már-már újabb háborúval fenyegetett. Végül Szászországot felosztották, az északi területeket megkapta Poroszország, a déli rész viszont önálló maradt. Poroszországnak a lengyel területek nagy részéről (Posen kivételével) le kellett mondania Oroszország javára. Területét ugyanakkor jelentősen megnövelték (Rajnai Tartomány és Vesztfália), de ezáltal két, felekezetileg és gazdaságilag is eltérő részre oszlott, s ráadásul a régi, keleti és az új, nyugati országrész között nem is volt összeköttetés. I. Sándor eredetileg egész Lengyelországot be akarta kebelezni, de végül kénytelen volt beérni a Varsói Nagyhercegséggel, mivel Poroszország és az Osztrák Császárság is kapott lengyel területeket (utóbbi Galíciát). Orosz-lengyel területeken megszervezték az alkotmánnyal rendelkező Lengyel Királyságot, amely perszonálunióban volt Oroszországgal. A lengyel alkotmányt azonban a cár az 1830-as felkelést követően, 1831-ben eltörölte. Krakkó városából független köztársaságot hoztak létre, amelyet azonban az osztrákok 1846-ban annektáltak.

Az Osztrák Császárság visszakapta Tirolt, Vorarlberget, Triesztet, Krajnát, Isztriát és Dalmáciát. Miután le kellett mondania Osztrák-Németalföldről és Elő-Ausztriáról, kárpótlásként megkapta a Lombard-Velencei Királyságot. Itáliában, politikai értelemben, a Habsburgoknak bizonyos előjogai voltak, nemcsak birtokaik, hanem az ún. szekundogenitúrák (másodszülöttségi utódlás joga) következtében is, miután számos uralkodót adtak a félszigetnek (Toscana, Modena, Parma). Württemberg és Baden megőrizték területüket, Bajorország pedig királyság maradt.

Napóleon visszatérése 1815 márciusában nagymértékben hozzájárult a nagyhatalmi ellentétek elsimításához. Megalakult a hetedik koalíció, amelynek nyomasztó katonai fölényét a franciák már nem tudták ellensúlyozni. 1815. június 18-án Waterloo mellett a szövetségesek szétverték Napóleon utolsó hadseregét. A mindig szolgálatkész és nemrégiben még a visszatért Napóleon kegyeit leső Fouché közreműködésével bekövetkezett a második Bourbon-restauráció. Napóleont Szent Ilona szigetére száműzték, Franciaországot kisebb területi veszteségekkel és 700 millió frank háborús kárpótlással sújtották.

Nem sokkal Napóleon végleges vereségét megelőzően, 1815. június 8-án aláírták a Német Szövetség (1815-1866) alapokmányát, amelynek célja "Németország külső és belső biztonságának megőrzése", valamint "a német államok függetlenségének és sérthetetlenségének" a biztosítása volt. Ausztria és Poroszország csak az egykori birodalmi területeikkel csatlakozott a szövetséghez, például Magyarország sosem volt tagja az újonnan létrehozott szervezetnek. A Német Szövetséget 1815-ben harmincnégy monarchia és négy szabad város alkotta. Érdekességként megemlíthetjük, hogy a szövetség tagja volt többek között az angol király mint Hannover, Dánia mint Holstein és Hollandia mint Luxemburg birtokosa is. A német hazafiak egy német nemzeti birodalom megalapítását szerették volna elérni, de a két német nagyhatalom fennállása, illetve a fejedelmi partikularizmus eleve kizárta egy erős végrehajtó hatalom kiépítését. Említésre érdemes, hogy a német rendezés során figyelmen kívül hagyták a restauráció elvét: a régi birodalmat nem állították helyre, a szekularizált birtokokért pedig nem fizettek kárpótlást. A frankfurti Szövetségi Gyűlés osztrák elnöklettel a követek állandó gyűlése volt, amely nem képviselhette a lakosság politikai akaratát. Döntéshez mind a Szövetségi Gyűlésben, mind a közgyűlésben minimum kétharmados többségre volt szükség, még ha Ausztria és Poroszország összefogott volna, akkor sem tudták volna a maguk számára a többséget biztosítani. Háborús helyzetben az egyes önálló államok hadseregéből alakított szövetségi haderőnek kellett ellátni a védelmet. A Német Szövetség tehát nem szövetségi állam volt, hanem mindössze államok laza szövetsége.

1815. szeptember 1-jén I. Sándor cár váratlanul egy átfogó szövetség tervét terjesztette elő I. Ferencnek, illetve III. Frigyes Vilmosnak a vallás, a béke és az igazságosság megóvásának céljával. Az elképzelést Alexander Stourdza fogalmazta meg, mely romantikus-pietista, valamint keresztény-misztikus elképzeléseket is tartalmazott, mindenekelőtt Juliane von Krüdenertől, aki megalkotta a Sainte Alliance kifejezést. Noha mind a porosz, mind az osztrák uralkodó kétségeit hangoztatta az előterjesztéssel kapcsolatban, Metternich módosításait követően, 1815. szeptember 26-án mindhárom államfő ellátta kézjegyével az egyezményt.

Maga a cár is inkább egy morális demonstrációnak tekintette a Szent Szövetséget, amelyhez egy-két állam (pl. a Pápai) kivételével minden európai kormány csatlakozott. Az uralkodók egy olyan keresztény kormányzás mellett kötelezték el magukat, amelyet belülről "a Szentírás szavai", kifelé pedig az egymás iránti szolidaritás jellemez. Az uralkodók Isten előtti felelősségük tudatában kötelezettséget vállalnak minden nemzeti és liberális politikai tendencia elnyomására. A "trón és oltár" homályosan megfogalmazott szövetségét sokan a modern európai történelem első nemzetek felett átnyúló békeszervezetének tekintik.

A francia háborúk lezárását követően a dinasztiák a status quo ante (a korábbi helyzetnek megfelelő állapot) védelmére rendezkedtek be. Ezt a célt szolgálta az 1815. november 20-án aláírt, ún. négyes szövetség is, amelyben a nagyhatalmak kötelezettséget vállaltak a bonapartista restauráció megakadályozására Franciaországban. Az ún. kongresszusi politika visszaemelte Franciaországot a nagyhatalmak közé (Aachen, 1818), majd Metternich, Anglia tiltakozása ellenére, 1820 októberében Troppauban keresztülvitte a beavatkozási elv elfogadását. 1821-ben osztrák csapatok fojtották el az alkotmányos mozgalmakat Nápolyban, majd Piemontban. 1822-ben – Anglia ismételt tiltakozását figyelmen kívül hagyva – a nagyhatalmak a Spanyolország elleni intervenció mellett döntöttek, amelyet egy évvel később francia csapatok hajtottak végre. Franciaország Latin-Amerikát is meg akarta regulázni, de az angol tiltakozás hamar eltántorította ettől a szándékától. A francia tervek hatására James Monroe amerikai elnök 1823. december 2-án üzenetben fordult a kongresszushoz, amely szerint az amerikai ügyekbe való beavatkozást az Amerikai Egyesült Államok barátságtalan lépésnek tekintené ("Amerika az amerikaiaké").

A konzervatív szövetségi rendszert egyre inkább próbára tette az 1821-ben Alexandrosz Ypszilanti vezetésével kibontakozó, törökellenes görög szabadságharc. 1822-ben, Epidauroszban a görög nemzetgyűlés kinyilvánította Görögország függetlenségét, és elfogadta az ország alkotmányát is. Az angolok mérsékelt diplomáciai támogatásban részesítették a felkelőket, így a szultán vazallusának, Mohamed Ali egyiptomi kormányzónak a beavatkozása a törökök oldalán nehéz helyzetbe hozta a felkelőket.

A katonai fordulat azonban mind az angolokat, mind az új cárt, I. Miklóst (1825-1855) tevékenyebb fellépésre ösztönözte, noha Metternich forradalomként bélyegezte meg a felkelést. 1826-ban angol-orosz, majd egy évvel később Londonban már angol-francia-orosz szerződés garantálta a görög autonómia létrejöttét. Navarinónál a török-egyiptomi flotta megtámadta az angol-francia-orosz hajóhadat, de vereséget szenvedett, mire Oroszország hadat üzent Törökországnak. A drinápolyi békében (1829) Törökország kénytelen volt elismerni Görögország függetlenségét, valamint a Szerb Fejedelemség, továbbá Moldva és Havasalföld autonómiáját. 1830-ban a nagyhatalmak elismerték a Görög Királyság létrejöttét, amelynek trónjára a 30-as évek elején a Wittelsbach házból származó I. Ottót választották meg. A keleti kérdésben mutatkozó osztrák-orosz érdekellentét a Szent Szövetség gyengülésével járt együtt.

1830 más szempontból sem volt a Szent Szövetség legjobb éve. Éppen ott ütött ki forradalom, ahol addig viszonylag simán mentek a dolgok: Párizsban. A franciák egy rövid felkelést követően, 1830. július 3-án megfosztották a trónjától X. Károlyt (1824-1830), és Lajos Fülöpöt (1830-1848), a "polgárkirályt" ültették a helyére. A francia forradalom kitörése szinte azon nyomban megingatta a Németalföldi Királyság helyzetét is. A katolikusok és liberálisok által vezetett mozgalom kezdetben petíciókkal tiltakozott a holland gyámkodás és a protestáns iskolapolitika erőltetése ellen. Miután kérelmeik nem találtak meghallgatásra, a francia események hatására felkelés tört ki 1830. augusztus 25-én Brüsszelben a holland uralom lerázása érdekében. Az ideiglenes kormány és a nemzeti kongresszus már ősszel kikiáltotta Belgium függetlenségét. 1831-ben a nagyhatalmak az ún. londoni jegyzőkönyvben szavatolták a Belga Királyság létrejöttét, amelynek trónjára I. Lipót szász-coburgi herceg került. Még ugyanabban az évben elfogadták a liberális alapjogokat biztosító belga alkotmányt, amely a Közép- és Kelet-Európában kibontakozó szabadelvű politikai erőkre is jelentősen hatott.

Franciaország és Belgium példája mozgásba hozta a lengyel ügy híveit is. I. Miklós, az új orosz cár határozott előkészületeket tett a belga, illetve a francia liberálisok leverésére, miközben még egykori szövetségese, Anglia is cserbenhagyta (1831. november 20: angol-francia egyezmény a belga függetlenség elismeréséről). Közben azonban kitört a varsói felkelés, amely megakadályozta, hogy Oroszország hatékonyan beavatkozzon Európa nyugati felének ügyeibe. Az orosz csapatok sorozatos győzelmek után Ivan Paszkevics tábornok vezetésével 1831 szeptemberében elfoglalták Varsót, s ezzel Lengyelország alkotmányos igazgatásának vége szakadt. Az 1830-as csapásokat sem a dinasztikus politika, sem a Szent Szövetség nem tudta teljesen kiheverni. A nemzetközi politikát egyre erőteljesebben a modern nagyhatalmi érdekek irányították: Nagy-Britannia Európában a status quo fenntartására, Európán kívül pedig főként indiai birtokainak biztosítására, Franciaország főként Észak-Afrikában gyarmatosításra, míg Oroszország a tengerszorosok (Boszporusz és a Dardanellák) megszerzésére törekedett.

Mohamed Ali afrikai térnyerését a franciák támogatták, Oroszország pedig 1833-ban, katonai erejét fitogtatva nemes egyszerűséggel "védelme" alá helyezte Törökországot az Unkiár-Iszkelesz-i szerződésben. Az angol diplomácia ezt már nem nyelte le: először Mohamed Alit fékezték meg, majd az 1841-ben parafált londoni egyezménnyel nemzetközi ellenőrzés alá helyezték a tengerszorosokat. Oroszország így elesett korábbi befolyásától, a tengerszorosok valamennyi nemzet haditengerészete előtt bezárultak.

Nagy-Britannia főként indiai birtokainak védelme érdekében vette birtokba Burma egy részét (első burmai háború), illetve a kabuli angol helyőrség megtámadása után Afganisztánt (1839-1842). Az angol diplomácia nagy sikerét jelentette a kínai piac erőszakos megnyitása. A tiltott angol ópiumkereskedelem ellen indított ún. első ópiumháború (1840-1842) következményeként Kína átengedte Hongkongot Angliának, és további négy kikötőjét is megnyitotta az angol áruk előtt. Az angolokhoz hasonló koncessziókat csikartak ki a franciák és az amerikaiak is. A kínai piac megnyílt Európa és az Egyesült Államok árui előtt. Miközben Anglia hatalmas gyarmatbirodalmat épített ki magának, a spanyol-portugál gyarmatbirodalom végleg összeomlott a 19. század első felében.

 

 

7.3.2. Nagy-Britannia

 

Nagy-Britannia számára a napóleoni háborúk lezárása a diplomáciai sikerek mellett súlyos gazdasági megpróbáltatásokat is hozott. A háborús megrendelések elmaradása miatt csökkenteni kellett a vas- és acélipar termelését, így nőtt a munkanélküliség. A gazdasági nehézségek politikai problémákkal is párosultak. III. György (1760-1820) angol királyról ugyanis hamarosan kiderült, hogy őrült. Helyette a walesi herceg, a későbbi IV. György (1820-1830) 1811-től kezdve régensként uralkodott. A régens először is átpártolt a torykhoz, amit a whig ellenzék azzal "hálált meg", hogy megakadályozta válását, ami pedig a régens szerint indokolt lett volna, hiszen felesége bizalmas viszonyt tartott fenn egyik szolgájával.

Az 1812-től 1827-ig kormányzó tory kabinettől a földbirtokosok kicsikarták 1815-ben – gazdasági veszteségeiket csökkentendő – a gabonavédővámokat (Corn Laws). Ettől kezdve csak akkor engedélyezték a gabona behozatalát külföldről, ha a belföldi ár viszonylag magas volt. A kenyér ára erre emelkedni kezdett, amire viszont a nagyobb városok munkássága zavargásokkal válaszolt. A kormányzat hatalmát az aránytalanul kialakított választási kerületek, továbbá a jól működő államapparátus és az erőszakszervezetek biztosították. Száz olyan választókerület létezett, amelynek lakossága még a félezer főt sem érte el, mégis választhatott egy képviselőt. Ugyanakkor Manchester közel százezres lakossága egyetlenegy képviselőt sem küldhetett az alsóházba. Manapság gyakran elavultnak, reakciósnak, 18. századot konzerválónak minősítik a "vén bolond toryk" ellenállását a választójogi reformmal szemben, pedig a dilemma, amit meg kellett oldaniuk, mindmáig megoldhatatlan. A klasszikus liberalizmus szerint csak annak volt szabad választójogot adni, aki mind szellemi, mind anyagi értelemben a maga ura. Ezért alkalmaztak gyakran a 19. században anyagi és szellemi cenzust. A választójogi reform a liberális rendszert visszavonhatatlanul elindította a tömegdemokráciává válás útján, még akkor is, ha erre a 19. század első felében még nem került sor.

A hirtelen, szinte száz év alatt a földből kinőtt városok lakosságának választójogi küzdelmét a tory kormány határozottan elutasította, sőt jakobinusnak minősítette. A főkolomposokat Ausztráliába deportálták. Új, tömegoszlatásra alkalmas karhatalmat szerveztek, ami a több tízezer főt megmozgató munkástüntetések figyelembevételével nem volt indokolatlan lépés. A munkások elégedetlensége a szigorú tilalom ellenére az 1810-es években helyenként géprombolásokhoz vezetett (ludditák). A munkások rendkívül rossz szociális körülmények közt éltek. Egészségtelen, balesetveszélyes munkahelyek, alacsony bérek, gyermekmunka és hosszú munkaidő csak néhány körülmény azok közül, amelyek ellen tiltakoztak. A radikális munkáskövetelések szószólója volt William Cobbet újságíró, aki rövid időre még hazáját is kénytelen volt politikai okoknál fogva elhagyni. 1819 augusztusában a Manchester melletti St. Peter's Fieldsben nyolcvanezer ember hallgatta a radikálisok másik bálványának, Henry Hunurak a beszédét. A helyi békebíró, hogy érzékeltesse, ki az úr, letartóztatta Huntot, majd feloszlattatta, és ezzel együtt megkardlapoztatta a tömeget. A rendteremtési akció közben pánik tört ki: kilenc halott és több száz sebesült maradt a "peterlooi vérengzés" helyszínén. A régenshercegnek azonban tetszett a határozott fellépés, és államfőként gratulált az illetékes békebírónak.

A kormány válaszként a zavargásokra, elfogadtatta a parlamenttel a gyülekezési és sajtószabadságot erőteljesen korlátozó ún. hat törvényt (Six Acts). Londonban, a Cato utcában válaszul egy kis anarchista csoport szerveződött, amely az ebéden részt vevő konzervatív kormány tagjait akarta meggyilkolni, majd kikiáltani a köztársaságot. A fanatikus csoportot leleplezték, tagjait részben kivégezték, részben deportálták. A skótok között is megpróbáltak felkelést szervezni, de a szervezkedés vezetői a Cato utcai összeesküvők sorsára jutottak. A törvénycsomag (hat törvény) elfogadása ellenére a toryk között egyre nőtt az ún. "fiatal toryk" befolyása. Vezetőjük, Robert Peel az 1820-as években belügyminiszterként fontos reformokat vitt végbe. 1824-ben visszavonták a szervezkedést tiltó törvényt, így lehetővé vált a helyi szakszervezetek (trade unions) elismerése. Börtönreformot hajtottak végre, majd módosították a büntető törvénykönyvet, jelentősen csökkentve a halálbüntetéssel sújtható esetek számát. Összevonták és egységesítették a londoni rendőrséget, de még ennél is jelentősebb elvi és politikai áttörést hozott a katolikusok egyenjogúsítása.

Az Ír Katolikus Szövetség nyomására, amelyet 1825-ben Daniel O'Connell szervezett újjá, ismét az angol közélet homlokterébe került a Test Act (eskütörvény), amely kizárta a katolikusokat a közhivatalnokok közül. 1829-ben Sir Arthur Wellington kormánya a kormányfő kezdeti egyet nem értése ellenére keresztülvitte a katolikusok egyenjogúsítását. Ír katolikus képviselők első ízben kerülhettek be az angol parlamentbe. O'Connell ezt követően a parlamentben elérte az ír adóterhek mérséklését, és zászlajára tűzte az 1801-es unió érvénytelenítését is. A katolikusok egyenjogúsítása, a 30-as évek reformjaival együtt, döntő mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Angliát sem 1830-ban, sem 1848-ban nem érték olyan megrázkódtatások, mint amilyeneket a kontinens számos országának át kellett élnie.

Az 1830-as forradalmak a szigetországban is éreztették a hatásukat. Az elégedetlen parasztság helyenként felgyújtotta a terményt, s a cséplőgépeket is megrongálta. A nyáron lebonyolított választásokon ismét a toryk győztek, de a párt belső, főként a katolikusok egyenjogúsítása miatti vitái megosztották erőiket. Wellingtont egy bizottságban leszavazták, mire az új uralkodó, IV. Vilmos (1830-1837) a liberális Charles Greyt bízta meg kormányalakítással. Grey számított a liberális toryk támogatására, és beterjesztette a választójogi reformtörvényt, amely a középkori választási körzeteket a megváltozott demográfiai helyzet figyelembevételével módosította volna. A júliusi francia forradalom által bizonytalanabbá vált helyzetben az új kormányt is leszavazták, így némi vonakodás után ősszel új választásokat tartottak, amely a whigek sikerével zárult. A John Russell lord által újra és újra beterjesztett reformtörvény sorsa továbbra is bizonytalan volt. A nagyvárosok lakossága ugyan petíciókkal árasztotta el a parlamentet, de a toryk többsége és a Lordok Háza továbbra is ellenezte a reformot.

Grey ekkor felszólította az uralkodót, hogy nevezzen ki annyi whig felsőházi tagot, amennyi a többség eléréséhez szükséges. Az uralkodó habozott, majd kinevezett néhány whig felsőházi tagot, ez azonban még kevés volt a törvény áterőszakolásához. Az angol uralkodók a dicsőséges forradalom óta elszoktak attól, hogy felségjogaikkal közvetlenül beavatkozzanak a politikai ügyekbe. Az uralkodó előtt felrémlett egy újabb dicsőséges forradalom lehetősége. Wellington is úgy látta, Anglia a forradalom küszöbére érkezett. Az uralkodó megpróbálkozott új kormány alakításával, de nem járt sikerrel. Ennek hatására már Wellington is a politikai kapitulációt javasolta uralkodójának. A király tehát ígéretet tett arra, hogy addig növeli a Lordok Háza whig párti tagjainak számát, amíg az meg nem szavazza a reformjavaslatot. Ettől a fordulattól viszont a lordok is megrémültek, hiszen így tagjaik közé számos nemkívánatos elemet is be kellett volna engedniük. Maradt a vereség büszke elismerése: a döntő szavazás napján mintegy száz tory érzelmű lord elhagyta az üléstermet, így 1832. június 4-én a kisebbségben lévő whig főrendek megszavazhatták a parlamenti reformtörvényt. Ennek értelmében az elnéptelenedett vagy lakosságukat nagyrészt elvesztő választókerületek ("rohadt kerületek") képviselői helyeit szétosztották az ipari központok és a vidéki lakosság között. Ezáltal a korábban képviselettel nem rendelkező ipari városok is képviselethez jutottak, de a vidék dominanciája megmaradt. A radikálisok csalódottak voltak, de az angol demokrácia ismét bizonyította életképességét. A választójogot kiterjesztették a háztulajdonosokra is, így a választásra jogosultak számát másfélszeresére, 650 ezer főre növelték, s ez a lakosság 4,64 százalékát tette ki. További hatása is volt a reformnak: a parlamenti pártok neve Konzervatív Pártra, illetve Liberális Pártra változott.

A reformok sora ezzel még nem ért véget: az 1833-as gyári törvény korlátozta a gyermekmunkát, és bevezette az előírások állami felügyeletét, s ekkor törölték el a rabszolgaságot is. 1834-ben Grey helyett William Melbourne lett a miniszterelnök, akinek a nevével összefonódott az új szegénytörvény meghozatala. Ezzel együtt a 30-as évek a gyarmati politikában is változásokat hoztak. 1837-ben két kanadai tartomány, Ontario és Québec fellázadtak az angol fennhatóság ellen. Az amerikai függetlenségi harc megismétlődésétől lehetett tartani. Az angol diplomácia ekkor merész, és mint utóbb kiderült, rendkívül előnyös lépésre szánta el magát. Megszületett a két gyarmatnak önkormányzatot adó törvény. Hamarosan Ausztrália és Új-Zéland is követhették e példát. Változott az indiai társadalomhoz való viszony is. Az 1840-es évek elején a módosabb indiai lakosság előtt megnyíltak a brit iskolák, majd hamarosan az indiai közigazgatás is. A liberális éra India sajátos liberalizálásához vezetett.

Az új szegénytörvény vezette be Angliában a dologházak intézményét. A rendszer lényege az volt, hogy a szociálisan reménytelen helyzetbe került családok ne a helyi hatóságokat ostromolják kérvényeikkel, hanem minimális bérért vállaljanak munkát. Nemek és életkorok szerint elkülönítették a koldusokat, és rendkívül szigorú munkafeltételek között dolgoztatták őket. A szociális viszonyokat, mindenekelőtt a dologházak kíméletlen világát kritizálta Charles Dickens regényeiben. A Twist Olivér 1837-es megjelenésétől azonban még hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, mire az egész angol társadalom megértette, hogy a vagyontalanság nem feltétlenül az élhetetlenség vagy a lustaság következménye.

Az önkormányzatok hatáskörének növelése tovább erősítette az angol politikai rendszer-a franciával szemben jól érzékelhetően-decentralizált jellegét. Ennek ellenére a belpolitikai események alakításába a parlamenten kívüli erők is beleszóltak. Az 1834. évi szegénytörvény ellenérzéseket váltott ki, egy William Lovett nevű asztalos 1836-ban megalapította a londoni Dolgozók Szövetségét. Lovett, aki csalódott mind a radikálisokban, mind a szakszervezeti mozgalomban, amely nem tudta az egész országra kiterjedően megszervezni a munkásokat, barátaival új programot készíttetett. A People's Charterben (Emberek alkotmánylevelében), amely nyilvánvaló célzás volt az 1215-ös Magna Charta kiadására, megfogalmazták követeléseiket: általános titkos választójog (férfiaknak), a képviselők fizetése, évenkénti parlament, a választási kerületek arányosítása. 1839-ben több mint egymillió aláírás kíséretében juttatták el kéréseiket a parlamentnek.

1842-ben a chartista mozgalom (Nemzeti Chartista Szövetség) irányítását átvevő Feargus Edward O'Connor immár több mint hárommillió aláírással együtt nyújtotta be a parlamentnek a nevezetes pontokat. O'Connor, az ír származású népszónok, aki az aláírók zömét befolyása alatt tartotta, sohasem dolgozott gyárban, viszont az ír királyok leszármazottjának tartotta magát – jelenlegi ismereteink szerint alaptalanul. A hatalom már először is elutasítóan reagált, 1842-ben viszont kifejezetten brutálisan lépett fel. 1500 chartistát letartóztattak, s ezzel a mozgalom erejét sikerült megtörniük. Az írországi 1845/46-os mezőgazdasági katasztrófa, amely egymillió ember életébe került, még egyszer feltámasztotta a chartizmust. 1848. április 10-én O'Connor állítólag ötmillió aláírással támogatva adta át kérelmét a parlamentnek, amely megtartva jó szokását, ismét elutasította azt. A hatóságok vitatták az aláírások számát és hitelességét is. Miközben a kontinensen egymás után buktak meg a kormányok, Londonban a demonstrálókat nem engedték a parlament közelébe, így még egy komoly tüntetésre sem futotta a munkásvezetők erejéből.

A chartista mozgalom, az első politikai jellegű célokat maga elé tűző munkásszervezet 1853-ban végelgyengülésben elhalt. A mozgalmat gyakran politikai naivitással vádolta az utókor, noha inkább angol mentalitásról beszélhetünk. A parlamenthez való makacs ragaszkodás a chartizmus vereségéhez, de egyúttal az angol intézményrendszer további erősödéséhez is vezetett. Az állandó elutasítások ellenére a törvényhozók tisztában voltak a mozgalom erejével, és betiltották többek között a női, illetve a tíz év alatti gyermekek munkáját a bányákban. Az angol munkásmozgalom másik figyelemre méltó jellemzője, hogy az ún. "tudományos" szocializmus mennyire nem hatott rá. Noha Marx sokáig élt a szigetországban, az angol munkásmozgalom vezetői nem voltak vevők meglehetősen ideologikus tanaira, maradtak pragmatikusok és – marxi szemszögből nézve – opportunisták. Igaz, korszakunkban a sztrájkokat könnyű volt az olcsó ír munkaerővel letörni, a munkásmozgalomra pedig olyan, a kontinensen ekkor még elhanyagolható eszmék is hatottak, mint például a metodizmus.

Több sikerrel küzdött- parlamenten kívüli eszközöket is igénybe véve céljai eléréséhez – a Richard Cobden körül csoportosuló tőkés vállalkozók köre. Cobden összefogott John Bright liberális politikussal, és 1838-ban kezdeményezték a gabonatörvény elleni szövetség megalapítását. A változást követelők a gabonavám eltörlése mellett felléptek a népoktatásért, a választási reformért és a békéért is, de elutasították a szociális törvényhozást. A már említett ír éhínség (burgonyavész) megkönnyítette a manchesteriek amúgy is jól szervezett, postai úton folytatott kampányának sikerét. Robert Peel konzervatív kormánya a párt jobbszárnyának tiltakozása ellenére az utolsó pillanatban elszánta magát a gabonavámok eltörlésére, s ezzel 1846-ban elkötelezte magát a szabad kereskedelmi politika mellett. A gabonavám eltörlése erősen megosztotta a Konzervatív Pártot, és katasztrofális következményekkel járt a mezőgazdaságra nézve. Az utolsó akadály is elhárult az elől, hogy Anglia fejlett ipari országgá váljon.

Ebben a materiális világban, ahol a példakép kétségkívül a self-made man volt, aki szegény sorból küzdötte fel magát a társadalom elitjébe, és ahol a szegénységet az életképtelenség biztos jelének tekintették, a gazdaságtan és politikatudomány mellett az angol líra, irodalom, sőt a vallás is megtalálta a maga helyét, noha az angol társadalom nem tolerálta minden esetben a lázadókat. Nem csak John Stuart Mill volt e kor gyermeke. A 19. század első fele az angol romantika korszaka is egyben. Ekkor írta William Wordsworth bensőséges hangulatot árasztó költeményeit, és ekkor alkotott az angol irodalom Shakespeare utáni három legjelentősebb alakja: George Gordon Byron, Percy Bysshe Shelley és John Keats. A romantikus "idegen-érzés" számukra egyúttal szomorú valóság is volt. Mindhárman hontalanokká lettek Angliában, s rövidre szabott életüket külföldön fejezték be.

A vallás is reneszánszát élte. Az anglikán egyház a 19. században három jól elkülöníthető irányzatra bomlott. A legbefolyásosabb politikusok és az elit iskolák a liberális anglikán tradíciót követték (Broad Church, azaz széles egyház). Az egyházat az állam partnerének tartották, ennek megfelelően teológiai tételeiket, amelyeket a bibliakritika eredményeivel is alátámasztottak, alárendelték politikai érdekeiknek. A Low Church (alacsony egyház) a hangsúlyt a munkás keresztény életre, főként a Biblia terjesztésére és a belső misszióra helyezte. A High Church (magas egyház) tagjai viszont továbbra is tartották magukat a katolikus misék hagyományaihoz.

Az 1832-es reformot követően a protestáns lelkészek között egyre nagyobb volt a félelem, hogy valamilyen benthamiánus vagy esetleg ateista reform közeleg. John Keble Oxfordban egy istentisztelet alkalmával nyíltan meghirdette a lelkészi ellenállást, amelyet az angol egyház apostoli hagyományaira akart alapozni. A traktarianizmus vagy más néven Oxfordi Mozgalom egy konzervatív, szellemi visszatérési kísérlet volt az anglikán tradíciókhoz. 1845-ben ez a megújulási irányzat kettészakadt. Néhány vezetője, köztük John Henry Newman intellektuális meggyőződésüknél fogva és a Low Church zaklatásaitól üldözve átlépett a katolikus egyházba. Ennek ellenére az Oxfordi Mozgalom megerősítette az anglikanizmus befolyását, főként az olyan buzgó laikusokon keresztül, mint a későbbi miniszterelnök, William Ewart Gladstone.

A Broad Church válságára utalt egy 1851-es összeírás, amely szerint a népességnek mindössze 35 százaléka látogatta a vasárnapi istentiszteleteket, de ezen lelkészeknek is kb. a fele vitában állt a Broad Church irányzatával. 1848-ban és azt követően a Broad Church ezért fordult a munkásság felé. A válság másik jele az anglikán egyházzal szemben álló felekezetek (dissents) befolyásának növekedése volt. Ezeknek főként a bányavárosokban, illetve a mezőgazdasági vidékeken voltak híveik. Dél-Walesben még a városi elit körében is olyan nézetek terjedtek el, mint az unitarianizmus vagy a kvékerek vallási felfogása. Skóciában a kegyúri jogok kapcsán kialakult tízéves vita egyházszakadáshoz vezetett: megalakult az önálló, anglikán egyháztól független szabad egyház (Free Church). Az anglikán egyház világi életben betöltött szerepe gyorsan összeomlott, de a valláspolitika egészen a 19. század végéig tovább folytatta a skót középosztály megfélemlítését.

Bár az anglikán egyház vezető szerepe megmaradt, megszületett a metodista egyház, amely az üdvözülés biztonságát hirdette. Az oxfordi egyetemistákból és laikusokból álló csoportot John Wesley alapította meg a 18. században. Az anglikán egyház nem ismerte fel az új iparvárosokba zsúfolódott lakosság lelki ellátásának jelentőségét. Wesley igazi utazó prédikátor volt, aki 53 év alatt 224 ezer mérföldet tett meg lóháton, és helységről helységre járva prédikált. Kis csoportokat (chapels) hozott létre, amelyeket a vallás személyes és érzelemmel teli átélésére biztatott. A metodisták bizonyos metódusok (tudatos, kontrollált megszentelődési gyakorlatok) segítségével akarták elősegíteni önmaguk és mások lelki üdvösségét. Wesley, aki gondosan kerülte a politikát, az embereket arra tanította, hogy dolgozzanak keményen, és legyenek becsületesek. A francia forradalmat viszont az ördög művének tartotta, s még az anglikán egyházon belül képzelte el az új közösség életét (Methodist societies within the Church of England), de halálát követően a metodista egyház mégis kivált az anglikán egyházból (1795). Wesley agitációjának sikerét mutatja, hogy a 18. század végén már több mint 360 metodista közösség működött szerte az országban. A metodisták olyan nagy hatást gyakoroltak a 19. század angol társadalmára, hogy egyes történészek szerint Wesley mentette meg Angliát a forradalomtól. Ez így talán túlzás, de a társadalmi konszenzus kialakításához a metodista eszmék bizonyosan hozzájárultak. A rekrisztianizációnak olyan kézzelfogható hatása is volt a politikai életre, mint a rabszolgaság megszüntetése, amely ellen először kis keresztény csoportok léptek fel. 1807-ben Nagy-Britanniában, majd 1833-ra az utolsó brit gyarmaton is eltörölték a rabszolgatartást. E csoportok kezdeményező szerepet vállaltak abban is, hogy korlátozzák a gyermekmunkát. A munkásokon keresztül, akik közül sokan metodisták vagy nonkonformisták voltak, a kereszténység hatott az angol szakszervezetekre és a munkásmozgalomra is.

1837-ben IV. Vilmos után Viktória királynő (1837-1901) foglalta el az angol trónt. Az új uralkodó német anyanyelvű volt, és férje, Albert herceg is német nyelvterületről, a Szász-Coburg-családból származott. Kezdetben a királynő nem volt népszerű. Több merényletet is megkíséreltek ellene, az angol arisztokrácia pedig idegennek tartotta. Hosszú évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a gyűlölt uralkodóból "Anglia édesanyja" legyen. Ehhez az is hozzájárult, hogy uralkodása idején Anglia világpolitikai befolyásának a csúcsára ért. A "viktoriánus" korszak áldásai csak uralkodásának utolsó két évtizedében váltak érezhetővé. Viktória királynő az angol alattvalók számára a hosszú 19. század élő szimbóluma lett.

 

 

7.3.3. A restauráció és a polgárkirályság Franciaországban

 

A győztes nagyhatalmak visszaültették a Bourbon-dinasztiát Franciaország trónjára. A régi-új dinasztia népszerűtlenségét jól mutatta Napóleon száznapos uralma, melynek kezdetén a konzervatív royalisták hatalma napok alatt összeomlott. A francia forradalomban meggyötört társadalom főként nyugalmat várt a Bourbonoktól, persze e nyugalmat minden réteg a maga érdekei, elvárásai szerint fogalmazta meg. A nép örült a kötelező katonai sorozások eltörlésének, és szentül hitte, hogy az adók is erre a sorsra jutnak. A hazatérő emigránsok kárpótlást kértek volna az elszenvedett veszteségekért, az egykori bonapartisták szerették volna átmenteni befolyásukat, a vállalkozók üzleteik nyugodt folytatásában reménykedtek, a dinasztia pedig olyan alkotmány elfogadtatásában volt érdekelt, amely az 1791-es nehézségek megismétlődését eleve kizárta.

1814-ben tehát az új uralkodó, XVIII. Lajos (1814-1824) kierőszakolta a Charte consritutionelle (Alkotmányos charta) elfogadását, tehát alkotmányos kormányzást vezetett be Franciaországban. Angol mintára kétkamarás parlament alakult, mindazonáltal a királyi jogköröket a lehető legszélesebbre szabták. Az új alkotmány elismerte a törvény előtti egyenlőséget, a közös teherviselést, biztosította a polgári szabadságjogokat, beleértve a sajtószabadságot és a vallás szabad gyakorlását is, noha a katolikus vallást államvallássá nyilvánította. Törvényesítette a nemzeti javak újbóli felosztását, s a békesség kedvéért mind az ancien régime, mind a napóleoni korszak nemessége megtarthatta címeit. Az uralkodó rendelkezett a végrehajtó hatalommal, ő volt a hadsereg főparancsnoka, hadat üzenhetett, s ő terjeszthette elő a törvényjavaslatokat is. A törvényhozó hatalom megoszlott az uralkodó és a parlament között. Az eddig ismertetett rendszerből logikusan következett a szűk körű választójog.

Ebben a helyzetben három jól megkülönböztethető politikai csoportosulás jött létre. Az ún. ultraroyalisták XVIII. Lajos utóda, a későbbi X. Károly (1824-1830) körül gyülekeztek, és fő céljuknak a nemesség kárpótlását és kiváltságaik visszaszerzését tartották. Az independensek Constant de Rebeque vezetésével az 1789-ben kiharcolt liberális elvekért, míg a dogmatikusok François Guizot irányításával az alkotmányos monarchiáért szálltak síkra. 1815 augusztusában a politikai terror eszközeivel is élve olyan képviselőket választottak, akiknek több mint a fele régi rendbeli nemes volt. Az uralkodó azonban elutasította a régi rend fanatikus híveiből álló Hit Lovagjai nevű szélsőséges szervezet követeléseit. A forradalmároktól, illetve a bonapartistáktól megtisztították az államgépezetet, kivéve persze Fouchét, ő a király befolyásos tanácsadója maradt, és szerepet játszott az ultraroyalisták háttérbe szorításában. Ennek érdekében XVIII. Lajos 1816-ban feloszlatta a képviselőházat, és kikényszeríttette egy mérsékeltebb irányvonalú képviselőház létrejöttét.

Új választási törvény lépett életbe, és lehetővé tették az emigránsok hazatérését is. A Decazes-kormány 1818-ban elérte a megszállt francia helyőrségek kiürítését, és azt, hogy Franciaországot visszavegyék az európai nagyhatalmak közé. X. Károly fiának, Berry hercegnek a meggyilkolása miatt korlátozták a választójogot, és megszigorították a cenzúrát. X. Károly, az új uralkodó 1824-ben a régi időkre emlékeztető katolikus szertartással szenteltette fel magát királlyá. Megszavaztatta a forradalom alatti emigránsok kárpótlását, és mindent elkövetett a katolikus egyház franciaországi restaurációja érdekében. Az új kurzus támogatói részben az ultraroyalisták, részben a mérsékelt alkotmányos királyság hívei voltak, de mindkét csoport önmagában is eléggé megosztott volt. Visszahívták a jezsuita rendet, nagy missziókat szerveztek országszerte, s a törvény erejével büntették a szentségtörést. Az iskolákat lényegében egyházi felügyelet alá helyezték, tovább korlátozták a választásra jogosultak számát.

A francia társadalom módosabb rétegeit nyugtalanította a belpolitikai egyensúly hiánya. Elégedetlen földbirtokosok, egykori katonatisztek és bonapartisták kávéházakban nyíltan vitatták az eseményeket, noha a rendőrség szemmel tartotta őket. A bonapartisták 1821-ben elveszítették vezetőjüket, így az ellenzék számíthatott rájuk. Két történész, Adolphe Thiers, majd François Mignet feldolgozták a francia forradalom történetét, előbbi ráadásul még politikai pályára is lépett. Az 1830-as forradalmat többek között a Thiers szerkesztésében megjelenő National című lap készítette elő. Az ellenzék az 1820-as évek második felében egyre határozottabban lépett fel. Először csak a választásra jogosultak névjegyzékét akarták összeállítani, majd az adófizetés megtagadására szólították fel a lakosságot.

1829. augusztus 8-án Jules Polignac herceget, a misztikus, vallásos politikust bízta meg az uralkodó a kormányalakítással. Az új kormányban a régi rendszer hívei az ellenforradalmi terrort és az 1815-ös vereséget testesítették meg a franciák szemében. Maga a kormányfő igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy 1827-ben a liberálisok jelentős sikereket értek el a választásokon, s többségbe kerültek. 1830ban szintén választások voltak, méghozzá kétszer is, de mindkétszer a kormány ellenzéke győzött. X. Károly abból indult ki, hogy ha engedményeket tesz, azzal elindítja a forradalmat. Ezért az alkotmány előírásainak megfelelően kihirdette a rendkívüli állapotot, megszigorította a cenzúrát, és feloszlatta a képviselőházat. A szavazásra jogosultak számát a végletekig csökkentette: már csak a leggazdagabb 23 ezer polgár, zömében nemesek vehettek részt a választásokon.

A liberálisok meglehetősen óvatosan fogalmazott utcai plakátokon ellenállásra szólították fel az embereket. Eredetileg békés tüntetésre gondoltak, de a párizsiak 1830. július 26-29-én, "három dicsőséges nap alatt" megdöntötték X. Károly uralmát, aki lemondott, majd Angliába emigrált. A királyi adminisztráció összeomlott, a katonaságot a barikádharcok késztették meghátrálásra, néhány nap alatt hatalmi vákuum alakult ki. Thiers kérésére Lajos Fülöp, a dinasztia orléans-i ágának képviselője foglalta el a trónt (1830-1848). A francia forradalom veteránját, La Fayette-et ismét a Nemzeti Gárda parancsnokává választották. Rajta kívül még Talleyrand is támogatta az új rendszer létrejöttét az egykori forradalmárok közül.

Az új polgárkirálynak, aki egykor a jakobinus klubnak is tagja volt, majd dezertált a francia hadseregből, természetesen hozzá kellett járulnia az alkotmány módosításához, s az első lépések közé tartozott a trikolór visszaállítása is. Az első forradalom túlélőinek ünneplése és Lajos Fülöp népszerűsége azonban gyorsan elenyészett. Az alkotmány megváltoztatásával, a katolikus államvallás eltörlésével, a miniszteri felelősség ismételt törvénybe iktatásával és a választási cenzus leszállításával 300 frankról 200 frankra, nem volt mindenki maradéktalanul elégedett. A választójog így is lényegesen szűkebbre volt szabva, mint Angliában az 1832-es reformot követően. A választójoggal rendelkező réteg ugyan szilárdan támogatta a rendszert, de a köztársaságpártiak és a szavazati jogon kívül rekedtek elégedetlenkedtek. A vidéki bizottságok, amelyek nemrégiben még X. Károly ellen agitáltak, újraéledtek. A fővárosban egymást érték a tüntetések, hol az egykori miniszterek felelősségre vonását, hol magasabb munkabéreket vagy éppen a gépek betiltását követelve.

A lyoni munkások két felkelése (1831, 1834) végleg megszakította az 1830-as idilli hangulatot. Mivel a népi társaságokban a republikánusok és a kézművesek kezdtek egymásra találni, az egyébként egyre brutálisabban fellépő hatalom 1834-ben betiltotta a népi társaságokat és az összes egyesületet. A köztársaságiak egyes képviselői emigráltak, mások háttérbe húzódtak. 1840-ben hazaszállították Napóleon hamvait. A későbbi III. Napóleon hívei két ízben is bonapartista felkelést robbantottak ki: 1836-ban Strasbourgban, majd 1840-ben Boulogne-ban. Louis Bonaparte Napóleont (1808-1873) mind a két ízben elfogták, de 1840-ben megszökött börtönéből, és Angliába menekült. A bonapartizmus az idő előrehaladtával egyre komolyabb kihívást jelentett a polgárkirályság számára.

A rendszer a politikai elnyomás, mindenekelőtt a rendőrség hatásos munkája mellett a gazdasági életbe való beavatkozással is igyekezett fenntartani a társadalmi élet nyugalmát. Hatalmas közmunkákon, elsősorban vasútépítéseknél foglalkoztatták a munkanélkülieket. A kormány legbefolyásosabb tagja François Guizot volt, aki közoktatási, majd külügyminiszterként, végül pedig miniszterelnökként szolgálta a rendszert. Nevéhez fűződött többek között az elemi iskolai törvény megalkotása is. A rendszert egyre nagyobb mértékben átható konzervativizmus, amely elsősorban a nagypolgárságnak kedvezett, valamint a minden képzeletet felülmúló korrupció egy hamis stabilitás látszatát keltették. Charles de Tocqueville francia történetíró találó jellemzése szerint a francia kormány egy korrupt részvénytársasághoz hasonlított, amely anyagi előnyök segítségével vesztegette meg választóit. A vagyonosodás és gazdagodás bűvöletében élő Guizot határozottan elutasította a társadalom jelentős részének politikai integrációját, továbbá a szociális reformokat, s ezzel megteremtette egy újabb forradalom kitörésének lehetőségét.

A bankárok uralmát biztosító rendszer az 1840-es évek közepén a gazdasági válság egyre nyilvánvalóbb jeleit mutatta. A tőzsdei spekuláció árfolyamzuhanáshoz vezetett, s a szénbányászatnak, valamint a kohászatnak is egyre nehezebb évei voltak. 1846-ban a mezőgazdaság is mélyponton volt: burgonyavész pusztított, s a búza ára is magasba szökött, magával húzva a kenyér árát is. Thiers, érezve a politikai feszültségeket, a választásra jogosultak számának kiterjesztését javasolta, de a kormányfő (Guizot) elutasította javaslatát. A mérsékelt ellenzék erre megtartotta 1847. július 7-én az első reformbankettet, amelynek irányítása azonban rövidesen az Alexandre Ledru-Rollin vezette republikánusok kezébe került. A különböző csoportokra oszló munkásságot és kispolgárságot Louis Blanc az állami munka biztosításának jelszavával fogta egybe. A kormány betiltotta az 1848. február 19-re tervezett reformbankettet. Három nappal később, amint azt a francia történelemben már megszokhattuk, kitört a forradalom.

A franciaországi változások hátterében a gazdaság lassú fejlődése állt. Ezt a változást gyakran összevetik az angol fejlődéssel, noha néhány tényező eltérő. Ilyen például a szállítási lehetőségek vagy a nyersanyagok elhelyezkedése, ami indokolttá tehette, hogy a francia gazdaság kezdetben a termelés hagyományos keretei között próbálta fokozni teljesítményét. A népesség növekedésének hátterében a járványok megszűnése (kivéve a kolerát, pl. 1832-ben) és az egyre többet termelni képes mezőgazdaság állt. Ez utóbbi 1846-1847-ben kicsit megingott, s az élelmezési nehézségek hozzájárultak a küszöbön álló forradalom kitöréséhez.

Franciaország Angliánál lényegesen nagyobb kiterjedésű ország, így a közlekedés átalakulásában a vasútnak sokkal nagyobb szerep jutott, mint a szigetországban. Az utak és a csatornák építését követően Franciaországban is a vasútépítés jelentette a szállítás és a közlekedés modernizálásának legfontosabb lépését. Az 1830-as évek elején épültek ki az első vonalak, a Rhône és a Loire folyók között. Mivel a törvényhozás a vasútépítési kedvezmények megadását a maga körébe vonta, ez lehetővé tette egy Párizs központú, racionálisan felépített hálózat kialakítását. Az 1842-es vasúti privatizáció a maga korrupt mivoltában támogatta a kormány klientúrájának kiépítését is. A század közepén Franciaországban lényegesen kevesebb vasút épült meg, mint a szintén kontinentális Poroszországban. A francia vasútépítés csak a 19. század második felében büszkélkedhetett nagyobb ütemmel.

A polgárkirályság különösen igyekezett a bankárok kedvében járni. Jacques Laffitte, a Francia Bank kormányzója 1830-ban még a kormányfői széket is elfoglalhatta, hasonlóan más bankárokhoz, akik szintén élvezhették a tekintélyuralmi kormányok vezetésének előnyeit. Az ipari köröknek meg kellett elégedniük az alárendelt szereppel. Az ipar a század első felében szintén lassan fejlődött, amit részben az magyarázhat, hogy a döntően kisparaszti gazdaságokra épülő francia mezőgazdaság nem támaszthatott jelentős keresletet az ipari termékek iránt. A falusi lakosság az összlakosságnak még a 19. század közepén is több mint háromnegyed részét tette ki, s csak Párizs, Lyon, valamint néhány iparváros a Loire és más folyók mentén, illetve a kikötővárosok (pl. Marseille) fejlődése volt viszonylag gyors. A bankügyi forradalom az ún. letéti bankházaknak köszönhető (pl. Rothschild-bankház). A nagy tőkeberuházást igénylő ipari befektetésekbe részvények segítségével a társadalom szélesebb rétegeit is megpróbálták bevonni.

 

 

7.3.4. A Német Szövetség és Poroszország

 

A német társadalom a 19. században lépett az ipari forradalom korszakába. A Német Szövetség lakosságának lélekszáma az 1816-os 29,8 millióról, 1864-re 45,3 millióra nőtt. Poroszország könyvelhette el a legnagyobb növekedést (10,4 millióról 19,3 millióra), de nőtt a lakosság lélekszáma a Német Szövetséghez tartozó osztrák területeken is (8,7 millióról 12 millióra). A folyamat okait Angliához és Franciaországhoz hasonlóan a jobb táplálkozásban, a járványok visszaszorításában, végül a házasságkötések szaporodásában jelölhetjük meg. A nagyvárosokban élők száma itt is robbanásszerűen nőtt, Bécs lakossága például 1800-1871 között 247 ezerről 843 ezerre, Berliné pedig 172 ezerről 826 ezerre. A nemességnek itt is választ kellett adnia az új kihívásokra: a hivatali értelmiség egyre nagyobb szerepére, a kapitalista piacgazdaság kialakulására, valamint azokra a társadalmi mozgalmakra, amelyek le akarták bontani a hagyományos társadalmi struktúrákat.

Politikailag már sokkal bonyolultabb volt a helyzet. A Német Szövetség szervesen illeszkedett Metternich politikai elképzeléseibe, amelyet olyan politikai szlogenekkel szokás jellemezni, mint a restauráció, a legitimitás vagy a konzervatív szolidaritás. Maga a Német Szövetség ugyan részben sértette ezeket az alapelveket, mindenekelőtt a restauráció elvét, hiszen Napóleont megelőzően nem létezett, de Metternich fő célkitűzése Napóleon legyőzését követően nem is annyira ezen jelszavaknak a valóra váltása volt, mintsem inkább a nagyhatalmak egyetértésével, "összhangzásával" biztosítani az új európai rend fenntartását. Ezt a célt szolgálták a Napóleon leverését követően aláírt szerződések, s ezért vették vissza a nagyhatalmak 1818-ban oly sietve maguk közé Franciaországot. Metternich azért utasította el a nemzeti mozgalmakat, illetve a liberális törekvéseket, mert szerinte azok mind az Osztrák Császárságot, mind pedig az európai egyensúlyt veszélyeztették.

A Német Szövetség azonban, amint arra korábban már utaltunk, nem foglalta magában sem Poroszország, sem pedig az Osztrák Császárság teljes területét. Ebben ugyanis csak a korábbi Német-római Szent Birodalomban is részt vevő területek kerültek be. Így kimaradt Poroszország esetében Kelet-Poroszország, illetve a megszerzett lengyel területek, a Habsburg Birodalom esetében pedig az itáliai tartományok, a Magyar Királyság, az Erdélyi Nagyfejedelemség és Galícia. Ebből fakad az általunk tárgyalt időszak megnevezésének is a nehézsége. Németország mint egységes állam nem létezett. Poroszország és az Osztrák Császárság mellett viszont még további német államok is fennálltak. A Német Szövetség pedig nem fedte le a két nagy német hatalom teljes területét.

A Német Szövetség elleni tiltakozás, a német nemzeti állam iránti igény főként a német egyetemi inúságot kerítette hatalmába. A csalódott egyetemisták 1815-től kezdődően diákszövetségeket hoztak létre, és a "Tisztesség, szabadság, haza" jelszavával csatlakozásra szólították fel társaikat. 1815-ben Jénában alakult meg az első ilyen egyesület, de hamarosan Tübingenben, Heidelbergben, Lipcsében, Berlinben, Kielben, Halleban, Gießenben és Königsbergben is hasonló szervezetek jöttek létre. Az egyesületek tagjai ünnepélyes alkalmakkor vörös hajtókával és arany tölgyfalevéllel díszített fekete katonai kabátot hordtak, amelyet piros-fekete-sárga szalagokkal díszítettek, emlékezve a Napóleon ellen küzdő lützowi önkéntes diákok egyenruhájának színeire. A diákszövetségek taglétszáma hamarosan meghaladta a nyolcezer főt, ami komoly társadalmi erőt kölcsönzött a szervezeteknek.

1817. október 18-án került sor a wartburgi ünnepélyre, amelyet a lipcsei népek csatájának, illetve a reformáció kezdetének az emlékére szerveztek. Ezt a rendezvényt a hallgatók kihasználták arra, hogy a német egység és a szabadság gondolatkörét népszerűsítsék. A többségében protestáns német államokból érkezett kb. ötszáz egyetemi hallgató előtt liberális beállítottságú professzorok tartottak hazafias tartalmú beszédeket. Egy jénai egyetemista összefoglalta követeléseiket: egységes Németország, alkotmányos monarchia, törvény előtti egyenlőség, esküdtszék, sajtó- és véleménynyilvánítási szabadság. Egy radikális kisebbség megkezdte az általuk németellenesnek és reakciósnak tartott jelképek elégetését (Code Napóleont, a csendőrség szabályzatát, August von Kotzebue könyvét, A német birodalom történetét), valamint a katonai jelképeket (egy copfot, egy tizedes kabátját stb.). Ezt követte a Német Szövetség alapokmányának és más konzervatív okmányoknak az elégetése. Metternich már 1818-ban megpróbálta a német egyetemek önállóságát korlátozni, de a porosz reformpolitikusok, August von Hardenberg báró és Wilhelm von Humboldt megakadályozták a tervezett intézkedéseket.

1819. március 23-án a már említett konzervatív írót, Kotzebue-t, aki kigúnyolta a hallgatókat – és különben a cár ügynökének tartották –, meggyilkolta egy diák. A tettest kivégezték, s a merénylet lehetőséget adott Metternich számára, hogy a diákszervezetekkel szemben keményebben is felléphessen. Az 1819. augusztus 6tól 30-ig ülésező karlsbadi konferencia, amelyen a két német nagyhatalmon kívül további négy állam vett részt, döntést hozott egy Mainzban felállítandó központi vizsgálóbizottságról, amelynek legfontosabb feladatává "a demagógok üldözését" tették. Betiltották a diákszervezeteket, bevezették a cenzúrát minden húsz ívet el nem érő sajtótermékre, beleértve az újságokat is, az egyetemekre állami biztosokat rendeltek ki, akik jelentést tettek a tanárok és a hallgatók politikai magaviseletéről. Metternich maga is tisztában volt a konferencia jelentőségével, és élete egyik legfontosabb eseményének nevezte azt a forradalmak elhárításának szempontjából.

Az elnyomó politika ezáltal mindenekelőtt Poroszországban és az Osztrák Császárságban volt hatékony. A rendőrség még a prédikációkat is ellenőrizte, a gießeni liberálisokat letartóztatták, hasonlóan Friedrich Ludwig Jahnhoz, aki korábban a francia uralom ellenében megalapította a tornamozgalmat. Menekülnie kellett Joseph Görres újságírónak is, aki annak idején a Napóleont legélesebben bíráló lapot, a Rheinischer Merkurt megalapította. A karlsbadi határozatokat a Német Szövetség is magáévá tette, ennek ellenére az egyes államok eltérő mértékben hajtották végre azokat.

A németek által lakott területek közül azok ugyanis, amelyek korábban a Rajnai Szövetséghez tartoztak, egymás után kaptak alkotmányt. Nassauban már 1814-ben, Weimarban 1816-ban, Bajorországban és Badenben (utóbbi a délnémet liberalizmus fellegvárra lesz majd a későbbiekben) 1818-ban, Württembergben 1819-ben és végül Hessen-Darmstadtban 1820-ban. Ezekben az államokban nem értelmezték szigorúan a Metternich által kikényszerített rendszabályokat. Más országokban, mindenekelőtt Poroszországban, ahol a földesurak kártalanítására tett kísérleteket követően az alkotmány bevezetésére tett kísérletek nem jártak sikerrel, az elnyomó rendszabályoknak vasszigorral érvényt szereztek.

Az 1830-as párizsi forradalom, a lengyel felkelés, a belga alkotmány létrejötte meggyengítette mind a két német nagyhatalmat, mind pedig a Német Szövetség konzervatív erőit. A megmozdulások hatására a lakosság a 30-as évek elején alkotmány kiadását kényszerítette ki Szászországban, Braunschweigben és Hessen-Kasselban. Az 1831-es politikai nyugtalanság miatt 1833-ban IV. Vilmos hannoveri uralkodó is kénytelen volt hozzájárulni egy mérsékelten liberális alkotmány bevezetéséhez. Ennek szellemében minden önálló egzisztenciával rendelkező polgár és paraszt megkapta a választójogot. Utóda viszont 1837-ben felfüggesztette az alkotmányt. Ezen változás hátterében a hannoveri király, Ágost Ernő és Metternich megegyezése állt. Az osztrák és porosz politikai nyomás miatt a göttingeni egyetemről elbocsátottak hét egyetemi tanárt, akik tiltakoztak az alkotmány felfüggesztése ellen. A rendeknek azonban a konzervatív nyomás ellenére sikerült megállapodniuk az uralkodóval egy kompromisszumban, így az alkotmányt 1840-ben ismét életbe léptették.

Metternich nemcsak a háttérben tett erőfeszítéseket, hogy az elszabadult szellemet visszaerőltessék a palackba. A németek elégedetlensége a fennálló rendszerrel szemben nyilvánvalóvá vált az 1832. május 27-én megrendezett hambachi ünnepségen is, ahol két liberális újságíró több tízezres hallgatóság előtt a szabad, egységes Németországról tartott beszédet. Amikor 1833. április 3-án néhány német diák puccsot kísérelt meg Frankfurtban (megrohanták az őrtornyot és meghúzták a vészharangot), Metternich ismét a kemény kéz politikájával válaszolt (bécsi miniszteri konferencia). Poroszország viszont a "demagógok" üldözése ellenére a 30-as évek közepén új utakra lépett.

Miközben ugyanis Poroszországban a legkeményebb eszközökkel igyekeztek elfojtani a liberális és nemzeti megmozdulásokat, a gazdasági életben, beleértve a szabályozást is, döntő változások történtek. Vesztfália és a Rajna-vidék megszerzése ugyanis gazdaságilag fejlett területekhez juttatta az országot, ahol ráadásul jelentős mennyiségű nyersanyagot is bányászhattak. Az eltérő fejlettségű nyugati és keleti tartományok egységes gazdasággá fejlesztése azonban nem ígérkezett könnyű feladatnak, ráadásul a két országrész közé ékelődő Hannover, Braunschweig, Hessen-Kassel, illetve Waldeck megakadályozta, hogy a két országrész területi egészet alkosson. A harmincnyolc különféle német vámrendszer eltörlése érdekében alapította meg Friedrich List közgazdász a Kereskedelmi és Ipari Egyletet. Metternich határozott rosszallása ellenére 1828-ban sorra jöttek létre vámegyezmények a különböző német államok között. Württemberg Bajorországgal, Poroszország Hessen-Darmstadttal lépett szövetségre, ami válaszlépésként életre hívta a Középnémet Kereskedelmi Szövetséget (Hannover, Oldenburg, Braunschweig, a türingiai államok és Szászország).

Ez a megállapodás viszont nyilvánvalóan hátrányos volt a poroszok számára, akik felismerve a vámunió politikai előnyeit, megkezdték a közlekedési útvonalak kiépítését mind Bajorország, mind Szászország felé. 1831-ben sikerült közvetlen területi összeköttetést létrehozni Bajorország nyugati és keleti területei között, mivel Hessen-Kassel csatlakozott a porosz vámtarifarendszerhez. A középső német államokkal, majd Bajorországgal kötött megállapodások az 1834. január 1-jén létrejött német vámunió (Zollverein) erejét bizonyították, amelyben Poroszország vezető szerepe vitathatatlan volt. A Zollverein már megalakulása pillanatában tizennyolc államot és huszonhárommillió lakost tömörített, s tagjainak sorában egyre inkább a porosz tallér vált az elfogadott fizetőeszközzé. Hamarosan Baden, Nassau és Frankfurt is megadta magát a gazdasági túlerőnek. Az északi német államok létrehozták a maguk gazdasági közösségét (Steuerverein), így Hannover, Oldenburg, Braunschweig és a szebb napokat is megélt Hanza-városok megpróbáltak ellenszegülni a Zollvereinnek, de voltak olyan államok is, amelyek még őrizték gazdasági különállásukat. Az Osztrák Császárság kívül maradt a vámszövetségen, és így, noha politikai értelemben továbbra is a Német Szövetség vezető ereje maradt, gazdasági téren egyre inkább Poroszország kezébe került az irányítás.

A gyors demográfiai változások, illetve a termelési formák átalakulása az 1830-as évekre a német társadalom ipari társadalommá átalakulásának kezdetét jelezték. Az útépítési programok biztosították a Zollverein későbbi kialakulásának lehetőségét, a Rajnán megjelentek az első gőzhajók, s Franciaországhoz hasonlóan a vasút megjelenése új, gyorsabb ütemet szabott az egész gazdaság fejlődésének. Az első vasútvonalat Nürnberg és Fürth között már 1835-ben megnyitották, de nagyobb jelentősége volt az 1837-ben átadott Drezda-Lipcse vonalnak. Hiába figyelmeztettek az orvosok arra, hogy a nagy sebesség káros az egészségre, a vasút diadalútját német területeken sem lehetett feltartóztatni. 1842-ben Poroszországnak már 2800 km vasútvonala volt, ami a vasútépítés rendkívül gyors menetét tanúsítja. Sorra alakultak a gyárak, amelyek felváltották a korábbi bedolgozói rendszert. Az átalakulás tehát megkezdődött, noha az 1848-as forradalmak előestéjén Poroszország még mindig döntően agrárország maradt, igaz, olyan agrárország, amelyben már megkezdődött az ipari forradalom.

A Zollverein megalakítása ellenére a márciusi forradalmat megelőző időszakban Németország alig volt több, mint egy földrajzi fogalom. A Rajna-vidék iránt támasztott francia igények azonban az 1840-es évek elején ismét felrázták a német közvéleményt. Nikolaus Becher rajnai dala (Das Rheinlied), amely szerint a franciák nem vehetik birtokukba "a szabad német Rajnát", villámgyorsan ismertté vált a németek lakta területeken. Heinrich Hoffmann von Fallersleben, a német nyelv és irodalom tanára ekkor írta meg a Németek dalát (Lied der Deutschen), amelyben a németek összefogása és Németország megteremtése mellett szállt síkra ("Deutschland, Deutschland über alles" – Németország, Németország mindenek felett). Ez a vers 1922 óta a német nemzeti himnusz, 1952 óta pedig harmadik versszaka ("Egység és jog és szabadság...") a Német Szövetségi Köztársaság himnusza.

Miközben Metternich továbbra is a kemény irányvonal híve maradt, és IV. Frigyes Vilmos is vonakodott bevezetni az alkotmányt, mégis újabb és újabb gesztusokat tett az ellenzék felé. Amnesztiát adott a "demagógok"-nak, s mintegy nemzeti jelképpé formálta a kölni dóm 1842-es építési ünnepét, valamint a birodalom ezeréves fennállásának 1842-1843-ban megrendezett ünnepségeit. 1847-ben, hosszas vonakodás után szánta el magát az egyesített tartományi gyűlés összehívására, ahol nem sikerült biztosítania az új vasútépítésekhez szükséges hozzájárulást. Legközelebb csak 1848. március 6-án, a párizsi forradalmat követően járult hozzá a gyűlés szabályszerű összehívásához.

 

 

7.3.5. Az Osztrák Császárság

 

Az Osztrák Császárság a napóleoni háborúk következtében jelentősen átalakult. Területeinek egy részét elveszítette, amelyekért csak részben sikerült kárpótlást szereznie. 1815-től azonban egészen az 1850-es évek végéig stabilizálódott a monarchia birtokállománya. Ide tartozott Tirol-Vorarlberg, Salzburg, Felső- és Alsó-Ausztria, Csehország, Morvaország és Szilézia, már ami az utóbbiból megmaradt. Galíciához még a 18. században hozzácsatolták Bukovinát, mely így elvesztette tartományi rangját.

Az Osztrák Császárság részének tekintették az uralkodók, illetve a bécsi politikusok a rendi önállóságát megőrző Magyar Királyságot, illetve az Erdélyi Nagyfejedelemséget is, de az érintettek ezt vonakodtak elismerni. Az itáliai birtokokat, beleértve a kárpótlásként megkapott Velencét is, Lombard-Velencei Királyság néven egyesítették, de két tartományra osztották. 1816-ban Dalmácia, amelyet szintén a területi veszteségekért cserébe kaptak meg, önálló tartomány lett, s ugyanebben az évben jött létre az ún. Illír Királyság (Karintia, Krajna, Isztria és Horvátország déli területsávja), amelytől azonban Fiumét, illetve bizonyos horvát területeket 1822-ben visszacsatoltak a Magyar Királysághoz. 1846-ban a Krakkói Köztársaság bekebelezésével a monarchia kismértékben növelni tudta területét.

Ez a felsorolás is bizonyítja, hogy az Osztrák Császárság, noha ekkoriban zárt területi egységet alkotott, politikailag rendkívül sok, különálló részből állt. A politikai megosztottságot erősítette, hogy a Habsburg Birodalomnak csak egy része volt a Német Szövetségbe tagolva. Gazdaságilag belső vámhatárok szabdalták a birodalmat, s akkor még nem szóltunk a nyelvi, kulturális, vallási sokszínűségről, mely további árnyalatokkal gazdagította ezt a rendkívül összetett képet. Egy 1843-as becslés szerint a birodalom lakossága 1843-ban 29,08 millió főt számlált, amelyből a szlávok 15,5 millió, a németek 6,9 millió, a magyarok 5,3 millió, a románok 1 millió, az olaszok pedig 350 ezer fővel részesedtek. Csehország lakosságának több mint egyharmada volt német, a Magyarországon élők többsége pedig nem volt magyar anyanyelvű. Ez a nemzeti megosztottság eleve megkérdőjelezte, hogy az Osztrák Császárság ki tudja-e majd a jövőben használni azt, hogy végre zárt területi egységet alkothatott.

A birodalom kormányzata – már csak összetétele miatt is – meglehetősen bonyolult rendszer volt. Szemben Nagy-Britanniával, ahol az uralkodó nem vagy csak kismértékben avatkozhatott a kormányzati ügyekbe, a Habsburg Birodalomban az uralkodó volt a kormányzati tevékenység irányítója, illetve összehangolója. Az általunk tárgyalt korszakban I. Ferenc (1792-1835) és I. Ferdinánd (1835-1848, a magyar trónon V. Ferdinánd) uralkodott. Utóbbi, szellemi adottságainál fogva, nem volt képes irányítani birodalmát, ami komoly bonyodalmakhoz vezetett. I. Ferenc viszont a francia forradalomból és az ún. jakobinus összeesküvésekből azt a következtetést vonta le, hogy a rendszeren nem tanácsos változtatni. Uralkodása idején jelentős befolyásra tett szert a császár személyes irodája is (kabinet). Még Mária Terézia szervezte meg az uralkodó tanácsadó szerveként működő államtanácsot. A legfontosabb birodalmi ügyek (hadügy, pénzügy, külügy) összehangolása érdekében hozták létre a Kabinetminisztériumot, majd a miniszteri konferenciát. A külügyek irányítása a Házi Udvari és Állami Kancelláriára maradt, vezetője 1821-től Metternich volt. A hadügyeket az Udvari Haditanács, a pénzügyeket az Udvari Kamara irányítása alatt intézték.

1835. március 2-án, 67 éves korában halt meg I. Ferenc. Február 28-án kelt végrendeletében három személyt nevezett meg, mint akiknek egyfajta kormányzótanácsot kellene alkotniuk, hogy a kormányzásra képtelen új uralkodó helyett a szükséges döntéseket meghozzák. A császári családot két főherceg, Ferenc Károly és Lajos képviselte. A harmadik személy Metternich volt, akivel kapcsolatban Ferenc arra kérte utódját, hogy ugyanazzal a bizalommal legyen iránta, mint amilyennel ő volt, és ne hozzon határozatot politikai ügyekben, beleértve a személyi döntéseket is, anélkül, hogy előzőleg ne tanácskozna vele. Az uralkodó tanácsadó szerve, az államkonferencia (Staatskonferenz) azonban nem működött zökkenőmentesen. A helyzetet tovább bonyolította, hogy az uralkodó még 1826-ban Franz Kolowrat grófot állam- és konferenciaminiszterré nevezte ki, miközben az államkonferencia elnöke Metternich lett. Kolowrat I. Ferenc halálát követően vonakodott megválni hatalmától, ami főként a birodalom belügyeinek irányítására terjedt ki. 1835. március 4-én Kolowrat és Metternich között heves vita zajlott, amelynek során előbbi visszavonulással fenyegetőzött. Az összetűzés eredményeként Kolowrat megtartotta a belügyek fölötti befolyását, míg Metternich továbbra is a külügyeket irányította. Lajos főherceg közvetített kettőjük között, Ferenc Károlyról pedig már szó sem esett.

Metternich tisztában volt politikai vereségének jelentőségével. Utódának, Karl Ficquelmont grófnak így foglalta össze a történteket: "Minisztériumom és én kifelé képviseltük az osztrák államhatalmat, miközben a belügyekben terjedt az üresség. Így váltam... chimaerává, szellemi lénnyé, test nélküli szellemmé, egy ügy képviselőjévé, amelynek létezni kellett volna, amely azonban már nem létezett."

Ezen kormányzati struktúrába tagolódott be néhány szakigazgatási szerv (Legfelső Igazságügyi Hivatal, Rendőrminisztérium), illetve néhány területi illetékességű kormányszerv: a Magyar Királyi Kancellária, az Erdélyi Kancellária, az örökös tartományok vonatkozásában pedig az Egyesített Udvari Kancellária. A rendőrség jelentős szerepét szinte minden Habsburg Monarchiáról szóló feldolgozás kiemeli, tegyük hozzá, nem alaptalanul. A rendőrség egyre nagyobb szerepet játszott a politikai életben, s az 1817-ben rendőrfőnökké kinevezett Josef Sedlnitzky gróf vezetésével főként a liberális és forradalmi eszméktől óvták az alattvalókat. Ehhez a tevékenységhez nyújtott segítséget egy meglehetősen szigorú cenzúra, amely az alattvalók ellenőrzését lehetővé tette. A Habsburgok állama 1815-öt követően valóban rászolgált a "rendőrállam" megnevezésre.

Ezt a sokszínű birodalmat elsősorban bürokratikus centralizációval próbálták meg összetartani. Még ez sem érvényesülhetett azonban egyformán a birodalom valamennyi részében. Magyarország és az Erdélyi Nagyfejedelemség megőrizte állami önállóságát a rendszeren belül. A napóleoni háborúkat követően a bécsi politikusok megkísérelték a magyarok önállóságának korlátozását, de már 1825-ben kénytelenek voltak visszatérni a rendi dualizmushoz és a magyar törvények tiszteletben tartásához. Magyarországgal ellentétben a birodalom nyugati fele nem rendelkezett alkotmánnyal, ugyanakkor csak a Lombard-Velencei Királyságban volt korszerű közigazgatási rendszer, a birodalom többi részében a nemesi önkormányzat az állami felügyelet mellett továbbra is fennmaradt.

Hivatalosan továbbra is jozefinista elveket képviselt a kormányzat, az egyház szigorú állami felügyeletéről nem volt hajlandó lemondani, de a társadalmi reformoknak már nyoma sem volt az állami elképzelések között. Ráadásul még ez a visszafogottabb jozefinizmus sem érvényesülhetett mindenütt maradék nélkül. A Magyar Királyi Kancellária ellenállása miatt például a szerzetesekkel kapcsolatos reformok egy része nem terjedt ki Magyarországra. A papképzésen és a középiskolákon viszont az állam továbbra is szigorúan rajta tartotta a szemét, különösen a tankönyvek tartalmát és a tanmeneteket ellenőrizték szigorúan. A kormánypolitikában mindössze két területen lehet ebben az időszakban a mérsékelt liberalizáció jegyeire bukkanni. Az igazságügy területén tovább korlátozták az úriszékek hatáskörét, a hadügyben pedig könnyítéseket vezettek be az egyébként igencsak gyűlöletes katonai szolgálattal kapcsolatban. A jogalkotás területén mind a büntetető (1803), mind pedig a polgári törvénykönyv (1811) kiállta az idők próbáját.

A monarchia számára az idő előrehaladtával mind a liberális, mind pedig a nemzeti követelések egy esetleges elszakadás veszélyét idézhették föl. A lengyel függetlenségi törekvések központja Krakkó volt mint szabad város. 1846-ban Galíciában kitört a lengyel nemesség felkelése, amely egy önálló lengyel állam létrehozását tűzte ki célul. A mozgalom főként a parasztság ellenállása miatt bukott el, íntó példát szolgáltatva ezzel többek között a magyar nemesi reformereknek. Nem volt könnyű a Habsburgok helyzete Itáliában sem. Hadseregük jelentős részét eleve a Lombard-Velencei Királyságban kellett állomásoztatniuk. A függetlenségi Párti ellenzék főként Lombardiában volt erős, Velence egyfajta átmeneti helyzetben volt, a másik szélső pontot pedig Dél-Tirol jelentette, ahol az elszakadás hívei lényegesen kisebb erőt képviseltek, mint Lombardiában. Az osztrák uralom itáliai népszerűtlenségét jelezte, hogy már 1847-ben felkelések törtek ki Meseinában és Reggióban, Ferrarát pedig megszállták a császári csapatok.

A peremterületek mellett a monarchia belső területei is egyre bizonytalanabbá váltak. A csehek a cseh államjog visszaállítását követelték, s noha nem utasították el az Osztrák Császárság fenntartását, hiszen abban egyfajta védelmet láttak mind Poroszországgal, mind Oroszországgal szemben, a meglévő politikai szerkezetet elégtelennek tartották (Frantisek Palacky). A szlovák nemzeti mozgalom még főként belső küzdelmeivel volt elfoglalva (nyelvharc), de Ján Kollár pesti evangélikus lelkész szláv kölcsönösségről kialakított elgondolása erősítette a szláv népek összetartozásának tudatát.

A magyarok a reformkorban (1830-1848) kiharcolták a magyar nyelv államnyelvvé nyilvánítását, és sorozatos társadalmi, gazdasági és jogi reformok segítségével előkészítették egy modern, polgári Magyarország megteremtésének a lehetőségét. A konzervatívok Magyarországon egyre inkább az udvarra támaszkodtak, ami, tekintettel arra, hogy az ország lakosságának többsége nem volt magyar anyanyelvű, sajátos politikai helyzetet teremtett. A magyarok főként azért tartottak a szláv nemzeti mozgalmaktól, mert azokban, néha alap nélkül is, Oroszország hatalmi igényinek támogatóit (pánszlávizmus) vélték felfedezni.

A magyarok törekvéseinek ellensúlyozására szóba jöhető román, szerb és horvát mozgalmak közül a horvát ígérkezett a leghatékonyabbnak. Egyrészt a horvát nemzet létét – történeti okoknál fogva – a magyarok sem vitatták, másrészt a határőrség, amelyet a bécsi haditanács irányított, kellő fegyveres hátteret is biztosított egy esetleges fellépéshez. Aggasztó volt viszont birodalmi szempontból a Ljudevit Gáj által terjesztett ún. illírizmus, amely szerint a horvátok az illír nép leszármazottaiként hivatottak a politikai egység megteremtésére a délszláv népek körében. Noha Kolowrat hajlott a horvátok felhasználására a magyarokkal szemben, 1843-ra győzött Metternich racionális álláspontja, miszerint egyetlen nacionalizmusnak sem szabad engedményeket tenni. A délszláv szervezkedés lehetőségei ezzel időlegesen beszűkültek.

Még az osztrák-német tartományok sem voltak politikai tekintetben egyneműnek nevezhetőek. A keleti tartományokban a polgárság megerősödésével együtt terjedtek a liberális eszmék, míg a nyugati-alpesi tartományokban továbbra is a konzervatív szellem volt az uralkodó. Ez a fajta nyitottság azonban nem terjedt ki a kormányra. Bécsben még a katolikus megújulás olyan jelentős alakjait is gyanakodva figyelték, mint Klemens Maria Hofbauer, akinek hatása az osztrák katolicizmus megújulása szempontjából nem volt elhanyagolható.

A birodalom gazdaságpolitikája főként a bevételek növelésére, illetve az államháztartás egyensúlyának helyreállítására törekedett. A napóleoni háborúkat követő gazdasági változások közepette, a deflációs politika ellenére a költségvetés rendszeresen deficittel zárult, ezért az állam minduntalan kölcsönökre szorult, melyet többnyire a Salomon Rothschild által 1820-ban alapított Rothschild-bankház nyújtott vagy közvetített. A Mária Terézia által bevezetett konvencionális forint jó minőségű, ezüstalapú valuta volt, de a francia háborúk szorításában papírpénzt is kibocsátottak, melynek az árfolyama állandóan esett. Csak az Osztrák Nemzeti Bank 1816-os megalapítása hozott némi nyugalmat a pénzpiacon.

Mint arra már utaltunk, a monarchia a külföld felé egyetlen vámterület volt (noha az itáliai tartományokat csak 1826-ban csatolták az egységes vámterülethez), és a Zollverein létrejöttekor az Osztrák Császárság nem csatlakozott a német vámunióhoz. A monarchián belül is létezett azonban egy vámhatár, amely a Lajta két oldalát választotta el egymástól.

Az osztrák gazdaság szempontjából döntő jobbágykérdésben nem történt jogi változás az 1848-as forradalom előtt. Fokozatosan elterjedtek viszont az új termelési eljárások, például a vetésforgó, amely a paraszti gazdaságokban is kiszorította a háromnyomásos gazdálkodást. Az állam a megnövekedett igények miatt egyre jobban odafigyelt az erdőgazdálkodásra is. A kontinentális zárlat következtében fejlődésnek indult a cukoripar, s Morvaországban és Sziléziában a répacukor feldolgozására szakosodott gyárak hosszabb ideig fennmaradtak. A söripar is ebben a korszakban lendült fel: a sváb származású Anton Dreher megszerezte a schwechati sörfőzdét, s Graz mellett, Puntigamban is jelentős üzem jött létre 1838-ban. A mezőgazdasági modernizáció ugyanakkor szinte teljesen érintetlenül hagyta az ország nyugati, hegyvidéki körzeteit, továbbá Galíciát és Bukovinát. Utóbbi területeken megmaradt a nyomáskényszer és a külterjes állattartás. Az oszrák-cseh tartományok lényegében a nyugat-európai fejlődés menetét követték, Tirol és Vorarlberg kivételével, ahol továbbra is a szabad paraszti gazdaságok voltak a meghatározóak, míg a birodalom keleti tartományai a nyugati résznél gazdasági szempontból fejletlenebbek voltak.

A nehézipar a nyugat-európaihoz képest csak megkésve alakult át, a stájerországi hagyományos központok nem korszerűsítették termelésüket, így lemaradásuk egyre nőtt. A monarchia más részeiben (így Magyarországon is) inkább a század közepén jelentek meg a modern kohók. Ezzel együtt is a század közepére fokozatosan elterjedtek az angol acélgyártás technikai vívmányai. A csehországi fejlődés ugyan megelőzte az osztrák tartományokét, de azért jelentős gépgyárak voltak többek között Bécsben, Bécsújhelyen és Neukirchenben is. A fegyvergyártás hagyományos központja Steyr volt, Právaliban pedig sínt is gyártottak.

A konkurenciaharcot persze megsínylette a birodalom egyes részeinek gazdasági fejlődése: Magyarországon a textilipar, míg az osztrák tartományokban a Duna-vidéki üvegipar maradt el a vetélytársakétól. Sok külföldi szakember települt a térségbe, míg az osztrák származású mérnökök jelentős szerepet játszottak a csehországi, illetve a magyarországi ipar fejlesztésében. A gyáralapítók közül fokozatosan szorultak ki a nemesek, és adták át helyüket a polgári származású vállalkozóknak.

Szilézia elvesztése egyúttal azt is jelentette, hogy a kiesett ipari kapacitásokat pótolni kellett. Részben ez áll a csehországi és az alsó-ausztriai textilipar fellendülésének hátterében. A selyemipar hagyományosan erős volt Lombardiában, Dél-Tirolban és Görzben is. A gyapjúipar is gyorsan fejlődött, főként Vorarlbergben és Felső-Ausztriában. Az új ipari központok kialakulása megváltoztatta a lakosság szerkezetét, amint arra Bécs lélekszámával kapcsolatban már utaltunk.

A szállítás forradalma az 1840-es években kezdődött meg az Osztrák Császárságban. Sorra adták át a vasútvonalakat, s 1848-ban Bécset már Hamburggal is közvetlen vasúti pálya kötötte össze. A monarchia más területein (így Magyarországon is) ebben az időszakban adták át az első gőzvasutak pályáit. Az osztrák tartományok vezető exportcikke 1848-at megelőzően a textilipari termékek közül került ki, még akkor is, ha a belső vámokkal védett örökös tartományokban működő textilipar sokkal többet szállított a magyarországi piacra, mint külföldre. A magyarországi ellenzék érthetően sérelmezte a honi ipar fejlesztésének elhanyagolását, és különböző társadalmi akciókkal próbálta meg felzárkóztatni a hazai ipart.

A napóleoni háborúk után az egyetemek politikai felügyeletének keretei között szigorúan ellenőrizték az egyetemi polgárokat és oktatókat. Így sok tudós kolostorokban, levéltárakban és könyvtárakban dolgozott. A történetírás mint "nemzeti" tudomány számos jelentős személyiséggel képviseltette magát: gondoljunk csak a stájerországi Josef Hammer von Purgstallra, a cseh Frantisek Palackyra vagy a magyar Horváth Mihályra! Tartományi múzeumokban olvasóegyletek jöttek létre, majd 1847-ben – Hammer von Purgstall fáradozásainak eredményeként – megalapították az Osztrák Tudományos Akadémiát.

1848. január 2-án Metternich aggodalmak közepette vetette papírra gondolatait. 1847-et a legbolondabb évnek minősítette mindazon esztendők közül, mióta a politika színpadán megfigyelőként és szereplőként jelen volt. Nem kételkedett afelől sem, hogy az új év sok szempontból tisztázni fogja az európai erőviszonyokat. Ami 1848-ban bekövetkezett, az Metternich legsötétebb várakozásait is messze felülmúlta.

 

 

7.3.6. Itália

 

Itáliában a bécsi kongresszus határozatai nyomán visszaültették a legitim uralkodókat trónjaikra. A legitimitás mellett a Habsburgok befolyását is növelni akarták, főként a család másodszülött fiágát illető utódlás által. Helyreállították a nagy hagyományokkal rendelkező Egyházi Államot is. A pápaság befolyása jóval túlterjedt Itálián, ezért röviden ki kell térnünk a történetére. A 19. század első felében a katolikusok döntő többsége még Európában, azon belül is az Osztrák Császárságban, illetve Franciaországban élt. Franciaország ideiglenes háttérbe szorulásával Ausztria befolyása erősödött, s ez végig érezhető a Szentszék politikájában a 19. század első felében.

VII. Pius, miután visszatért Rómába, ahol a nép lelkesen fogadta, ismét Ercole Consalvit nevezte ki államtitkárának, aki a bécsi kongresszuson nemcsak az Egyházi Állam visszaállítását érte el, hanem nemzetközi jogi védelmet is biztosított a pápaságnak. Rugalmas politikai elveinek segítségével, mellyel a kúriában nem aratott osztatlan sikert, megkezdte az egyes államokkal a megegyezésre törekvő tárgyalásokat, jelentős mértékben hozzájárulva ezzel a katolicizmus európai restaurációjához. Az Egyházi Állam konkordátumot kötött 1815-ben Toscanával, 1817-ben Bajorországgal, Franciaországgal és Piemonttal, 1818-ban a Nápolyi Királysággal és Oroszországgal, 1821-ben Poroszországgal és az ún. felső-rajnai államokkal. Consalvi halálát (1824) követően jött létre a megegyezés Hannoverrel, Luccával, Hollandiával és Svájccal.

Az egyház újjászervezése főként Franciaországban és a francia forradalom által sújtott német területeken volt fontos. Franciaországban a katolikus egyháznak széles körű jogokat biztosítottak, de a francia társadalom többsége nehezen viselte az államvallás ismételt bevezetését, és 1830-at követően az államvallási státust meg is szüntették. Amint a francia háborúk kapcsán már említettük, 1803. február 25-én a Reichstag rendkívüli bizottságának határozata minden egyházi birtokot világi kézbe juttatott a Rajna bal partján, Mainz kivételével. Huszonkét érsekség, nyolcvan apátság és több mint kétszáz kolostor ment veszendőbe, az egyház elvesztette tizennyolc egyetemét, és teljesen elszegényedett. Ráadásul a protestáns államok, főként Poroszország tudatosan elnyomták a katolikus kisebbséget. Ezeken az állapotokon javítottak a konkordátumok, amelyek következtében Poroszországban az 1820-as évek elején a pápaság újjászervezte a püspökségeket.

Az egyházi élet reorganizációjának fontos lépését jelentette 1814-ben a jezsuita rend visszaállítása. A rend teljes körű megszüntetésére nem is került sor. II. Katalin cárnő nem engedte meg Oroszországban a feloszlatást kimondó pápai bréve kihirdetését, így az ortodox országban a jezsuita kollégiumok tovább működhettek a katolikus kisebbség körében. A francia forradalom és az azzal együtt járó szekularizáció tükrében a pápai kúriában és a katolikus fejedelmek körében is egyre többen pozitívan értékelték a feloszlatott rend tevékenységét. Ferdinánd pármai herceg kérésére már 1793-ban egy jezsuita noviciátus jöhetett létre a hercegségben. Erre a pápai udvarba különböző országokból megindult a kérvények sora, amelyek a rend visszaállítását kérték. Válaszként VII. Pius 1801. március 7-én kelt brévéjében (Catholica fidei) hivatalosan is elismerte a rendet. 1803-ban Angliába és Írországba, 1804-ben a Nápolyi Királyságba, 1805-ben pedig az Amerikai Egyesült Államokba térhettek vissza a jezsuita atyák. Mivel Napóleon fogságba vetette a Pápát, a rend hivatalos európai elismerésére Napóleon bukásáig várni kellett. 1814. augusztus 7-én a római Il Gesùban kihirdették a rend ismételt megalapítását kimondó bullát.

VII. Pius halálát követően, 1823-ban az osztrákbarát és konzervatív XII. Leót (1823-1829) választották meg pápának. Egyházpolitikájában ingadozott a konzervatív kúriai körök és a Consalvi által kezdeményezett rugalmasabb politika folytatása között. Utóda, a már megválasztásakor is súlyos beteg VIII. Pius (1829-1830) csak húsz hónapig uralkodott. 1831-ben, ötvennapos konklávé után, a katolikus nagyhatalmak (Osztrák Császárság, Franciaország, Spanyolország) vétóit követően végül XVI. Gergelyt választották meg a bíborosok pápának. Ő teljesen a metternichi rendszer híve volt, így mind a katolikus lengyelek 1830/31-es felkelését, mind pedig a belga és francia liberális katolikusok szervezkedését rossz szemmel nézte. Államtitkárai szintén a konzervatív kúriai körök képviselői voltak. A pápaságnak a liberális eszmékkel való egyre nyíltabb szembefordulása megosztotta a hívőket. Belgiumban például a liberálisok szövetséget kötöttek a szintén elnyomott katolikusokkal a protestáns, abszolutista és hollandtámogató politikát folytató I. Vilmos (1815-1840) ellen. A protestantizmust támogató iskolapolitika, majd a holland hivatalos nyelv bevezetése miatt először petíciókkal tiltakozott a belga lakosság, majd 1830-ban felkelés tört ki Brüsszelben, amely Belgium függetlenségének és semlegességének garantálásához, majd 1831-ben a belga liberális alkotmány elfogadásához vezetett. A belga katolikusok küzdelmének elutasításán túlmenően szabadelvű körökben Európa-szerte negatív visszhangja volt a pápa lengyelpolitikájának is. A nyílt pápai szembehelyezkedés a katolikus lengyel felkelőkkel 1830-1831-ben egyre radikálisabb irányba sodorta az európai katolikusok liberális csoportját.

A liberális katolicizmus, vagyis a liberalizmus és a katolicizmus elveinek összehangolására tett kísérletnek a legnagyobb, ugyanakkor tragikus alakja a francia Félicité Lamennais, aki pályáját a konzervatív katolikusok között kezdte, s miután pappá szentelték, a vallási közömbösségről írt négykötetes esszéjében (Essai sur l' indifférence en matiére de réligion) elkeseredetten támadta a katolicizmussal szemben akár a legkisebb kételyt is megfogalmazó tanításokat, mint amelyek anarchiához és ateizmushoz vezetnek. Ugyanakkor Lamennais egyre inkább ellenezte a katolicizmus felhasználását politikai célokra. Az oktatás állami monopóliumáról kiadott 1828-as rendeletek Franciaországban megvonták a jezsuitáktól az oktatás jogát, ráadásul a pápa a francia püspököktől nyíltan követelte az uralkodó támogatását ebben a kérdésben. Lamennais erre válaszként követelte az állam és az egyház elválasztását, a konkordátumokra épülő szentszéki politika elvetését és a belga katolikusok példájának a követését. 1830 októberében megjelenő Jövő című lapjának fejlécén már a sokatmondó "Dieu et la liberté" (Isten és a szabadság) mottó volt olvasható. Ez a lap már többek között a teljes lelkiismereti és vallásszabadság, a sajtószabadság és az egyesülési szabadság mellett lépett fel. Lamennais és szerkesztőtársai a lengyel kérdés miatt fordultak szembe mind Lajos Fülöppel, mind pedig XVI. Gergely pápával. 1832-ben tevékenységük elítélésére született meg a "Mirari vos arbitramur" kezdetű pápai enciklika, amely elítélte a vallási közömbösséget (a felekezeti indifferentizmust). A pápai megnyilatkozás szerint az újítók célja, hogy az isteni egyházat pusztán emberi intézménnyé formálják át. Az indifferentizmusnak, azaz a "a közömbösségnek ebből a legposhadtabb forrásából ered az a képtelen és tévelygő nézet, jobban mondva dőreség, hogy a lelkiismeret szabadságát bárkinek tulajdonítani kell, és arra bárki jogot formálhat".

Lamennais-tól kikényszerítettek egy feltétlen hódoló nyilatkozatot, de a szakítást ezzel már nem lehetett megakadályozni. A meghurcolt pap elvesztette hitét, és fokozatosan a forradalom hívévé vált. Paroles d'un croyant (Egy hívő beszédei) című romantikus munkájában már élesen elítélte a fejedelmeket, akik véleménye szerint hátráltatják a szabadság és az igazságosság érvényre jutását. Válaszul a pápa 1834-ben már név szerint is elítélte munkáját, amelyet a forradalomra történő felhívásként értelmezett. Lamennais ugyan szakított az egyházzal, de hatása rendkívüli volt a katolikus értelmiség körében. A liberális katolicizmus gyorsan terjedt Európában. Franciaországban többek között Charles Montalembert, Itáliában Vincenzo Gioberti, Németországban Ignaz Döllinger, Magyarországon pedig Eötvös József báró politikai gondolatait befolyásolták a liberális katolicizmus eszméi.

A Pápai Államot nem lehetett figyelmen kívül hagyni az olasz egység kialakulása kapcsán sem. Vincenzo Gioberti az olasz államok konföderációjának megteremtését javasolta a pápa vezetésével. A katolikus hagyományokból erőt merítő reformok sorozata, nem pedig az erőszak vagy a külföld segítsége vezetne el Olaszország egyesítéséhez. Az olasz egységmozgalom (risorgimento) egyik nagy hatású művének szerzője tehát a Pápai Államban reménykedett. Ez a remény megsokszorozódott az 1848-as forradalmakat megelőzően, amikor a mérsékelt irányvonal hívének tartott IX. Piust (1846-1878) választották meg pápának. Itália-, sőt Európa-szerte reménykedtek a politikai foglyoknak amnesztiát adó új pápában az olasz egység hívei, éppen úgy, mint az egyházi reformokat hirdető liberálisok.

A Pápai Állam politikájával szemben Itália más országaiban egyre erőteljesebben hallatták hangjukat az olasz egyesítés, illetve a liberalizmus hívei is. A fő problémát a félsziget politikai megosztottsága jelentette, amelyet Metternich az európai nagyhatalmak segítségével igyekezett megerősíteni. A kis és közepes államok (Pármai-Piacenzai Hercegség, Modenai Hercegség, Toscan Nagyhercegség, Luccai Hercegség) mellett, leszámítva az Osztrák Császársághoz csatolt Lombard-velencei Királyságot, egyre nagyobb szerepet játszott a nemzeti uralkodóházzal (Savoyai-ház) rendelkező Piemonti Királyság. A bécsi kongresszus megnövelte területét (Genovai Köztársaság), s hadserege jelentős befolyásra tett szert az államon belül. Az uralkodó, Károly Albert (1831-1849) reformjainak sorában 1847-ben bevezette a sajtószabadságot, így nem csoda, hogy az olasz értelmiség egy része Piemonttól várta az olasz egység megteremtését (Cesare Balbo).

A Nápolyi Királyságot Napóleon leverését követően a spanyol Bourbonok kapták meg. Az olasz hazafiak titkos szövetsége, a carbonarik (tulajdonképpen: szénégetők) már 1820-ban alkotmányt kényszerített ki az uralkodótól. Mialatt Szicília megpróbált kiválni a királyságból, a nemzeti mozgalom átterjedt Piemontra is, s a lázongásoknak csak az osztrák katonai beavatkozás vetett véget.

1831-ben ismét egész Itália forrongott, újra felkelések robbantak ki (Modena, Parma, Romagna), amelyeket azonban a konzervatív osztrák katonai erők újra levertek. Giuseppe Mazzini az 1830-as évek elején emigrációban alapította meg a Giovine Italia (Ifjú Itália) nevű titkos szervezetét, amelynek céljául a nemzet egyesítését és belső megújítását tűzte ki. Az itáliai helyzet bizonytalanságára mi sem jellemzőbb, mint hogy az 1848-as forradalmi hullámot éppen ezen a félszigeten, közelebbről Palermóban, egy 1848. január 12-én kirobbant felkelés indította el.

 

 

7.3.7. Spanyolország és Portugália

 

Az egykor szebb napokat megélt Spanyol Királyság a francia megszállás alatti hősies harca ellenére sem tarthatta meg az 1812-ben életbe léptetett liberális, ún. cádizi alkotmányát, hanem a nagyhatalmak óhajának megfelelően a Bourbon-házból származó VII. Ferdinánd által vezetett restaurációs politika fogságában vergődött. Az uralkodó mind a francia megszállás kiszolgálóit, mind pedig a cádizi alkotmány híveit kegyetlenül üldözte. A konzervatív restaurációnak ugyanakkor nem elhanyagolható tömegbázisa volt, hiszen a konzervatív kurzus ismételt bevezetése a nemzeti függetlenség helyreállításával kapcsolódott össze. Az 1814. május 4-én kihirdetett alkotmány megszüntette az egykamarás törvényhozó testületet, a cortest, és visszaállította a kötelező céhtagság mellett az állami kézben lévő inkvizíciót.

A kormány dolgát nehezítette a reménytelen külpolitikai helyzet is: az amerikai spanyol birtokok minden erőfeszítés ellenére fokozatosan elvesztek. Az abszolutizmusokat gyakran fenyegető államcsőd elől a kormány az egyházi birtokok kisajátításával és eladásával próbált megmenekülni, ami persze az egyház ellenállásába ütközött. Miután a gazdasági reformok sorra kudarcot vallottak, s időközben az emigránsok is hazatérhettek, 1820-ban Cádizban lázadás tört ki, amely a liberális alkotmány helyreállításához és a cortes ismételt összehívásához vezetett.

A király jobb híján felesküdött az új alkotmányra, a kormány pedig, amely az újonnan szervezett nemzeti milíciára is támaszkodhatott, mérsékelt földreformot hajtott végre. Megreformálták az oktatást is, de ezek a reformok, továbbá a türelmetlen egyházpolitika a püspöki kar és a katolikus tömegek ellenállásába ütköztek. Már 1821-ben felkelés tört ki a liberális kormányzat ellen, melyhez 1822-ben a Szent Szövetség erői is csatlakoztak. A francia beavatkozás ismét restaurálta VII. Ferdinánd abszolút uralmát, az alkotmányt és a reformokat visszavonták, a liberális katonai és politikai vezetőkkel pedig keményen leszámoltak.

Az uralkodó számára további nehézségeket jelentettek az 1830-as forradalmak, illetve felkelések is. Az öröklés is kérdésessé vált, hiszen a kijelölt utód, a későbbi II. Izabella (1833-1868) királynő uralmát az uralkodó öccse, Károly herceg kétségbe vonta. A fiatal uralkodó helyett egyelőre az özvegy María Cristina irányította régensként az országot, ami viszont a negyven évig húzódó karlista háborúk nyitánya lett. Miután María Cristina 1841-ben kompromisszumot kötött a karlistákkal, azaz Károly herceg híveivel, a tizenhárom éves infánsnőt 1843-ban nagykorúvá nyilvánították, és II. Izabella néven trónra emelték. Ezzel a gyakori katonai puccsok és polgárháborúk ellenére egy viszonylag mérsékelt politikai irányvonal vette kezdetét Spanyolországban.

A karlista veszély a liberális alkotmány visszaállításához vezetett (1835, 1837). Feloszlatták a Mestát, az ibériai állattenyésztők nagy hatalmú érdekvédelmi szervezetét, megkezdték (igaz, többször felfüggesztették) az egyházi földek kiárusítását, s feloszlatták a szerzetesrendek többségét. Mindezek a lépések jelentősen átalakították a társadalmat is. Az 1830-as években már érzékelhetőek voltak az ipari forradalom kezdeteire jellemző jelenségek: a textilipar gyors fejlődése (Barcelona), illetve a szénbányászat és a vaskohászat fellendülése. A gazdasági változások és a társadalmi-politikai reformok hatására a katolikus egyház elszegényedett, s így az egyháziak létszáma is jelentősen csökkent. Visszaesett a parasztság aránya is, és megjelentek a modern rétegek: az ipari munkásság és a polgárosodó nemesség is.

A Portugál Királyság lakossága még a spanyoloknál is hősiesebben harcolt Napóleon ellen. A szent szövetségi rendszerből azonban nem sok hasznuk származott. A brazíliai kereskedelem egyre inkább az angolokat gazdagította, s a királyi család is jobbára a biztonságosabbnak tűnő Brazíliában maradt. 1820-ban, egy sikeres felkelést követően a liberálisok kezébe került a hatalom. Összehívták az alkotmányozó gyűlést, amely liberális alkotmányt fogadott el (egykamarás nemzetgyűlés, a szuverenitás hordozója a nemzet), s ezt a Brazíliából visszatérő VI. János király is elismerte. Eközben elveszett Brazília: János király öccse, a kormányzó 1822-ben angol támogatással Brazília császárává kiáltatta ki magát.

János király halálát és Mihály (1828-1830) trónra lépését az alkotmány konzervatív szellemű felülvizsgálata követte (kétkamarás törvényhozás, királyi vétójog). A brazil császár fia, II. Péter azonban Portugáliát is meg akarta szerezni, ezért Mihály halála után, 1832-ben partra szállt Portóban, s ezzel megkezdődött a "testvérek háborúja", amelyben a liberálisok kerekedtek felül. Az angol diplomácia a katolikus ordináriusok és a konzervatívok jelöltjével, Dom Miguel portugál trónkövetelővel szemben Péter király tizenöt éves lányát, II. Maria de Gloriát (1834-1853) támogatta, aki el is foglalhatta a trónt. Még Mária trónra lépését megelőzően apja szekularizálta az egyházi birtokokat, és feloszlatta a kolostorokat. A politikai küzdelem ettől kezdve váltakozó sikerrel folyt a mérsékelt konzervatívok (regeneracionisták) és a liberálisok között. 1839-től kezdve bő egy évtizedre a regeneracionisták kerekedtek felül, de a politikai rendszer feszültségeit világosan megmutatta az 1846-os parasztfelkelés.

Portugália gazdasága a napóleoni háborúk óta elmélyülő válsággal küzdött. A gyarmati kereskedelem csökkenő bevételeit az elszegényedett lakosságra kirótt adók nem tudták ellensúlyozni, ezért az államadósság évről évre nőtt. Az ipari forradalom az 1830-as években még csak éppenhogy elkezdődött, ekkoriban helyezték üzembe az első gőzgépeket, de az ipartelepek többsége egyelőre ezen új találmányok nélkül üzemelt. Jellemző, hogy a vasútépítés még Közép-Európában is hamarabb megindult, mint Portugáliában. A szűk belső piac akadályozta a gazdasági fejlődést, s a helyi különbségek is jelentősek voltak. A tengerpart, Lisszabon és Porto vidékén már a világi kultúra hódított, miközben egyes elmaradottabb területeken a lakosság 90 százaléka még analfabéta volt.

 

 

7.3.8. Oroszország

 

I. Sándor cár (1801-1825), "Európa felszabadítója" saját hazájában is jelentős belpolitikai változásokat készített elő. 1802-ben megszervezték a szenátust és a minisztériumokat. Az uralkodó 1809-ben megbízta államtitkárát, Mihail Szperanszkijt, hogy tervezzen meg egy mérsékelt alkotmányreformot. 1810-ben megkezdődött ugyan a tervezet végrehajtása, a cár kinevezte az államtanács tagjait, amelynek feladata lett volna a választott birodalmi parlament (duma) által elkészített törvényjavaslatok véleményezése, de 1812-ben Szperanszkij megbukott és száműzetésbe vonult, s a konzervatív nemesség tiltakozásának hatására az állami élet reformja hosszú időre lekerült a napirendről.

A Napóleon elleni honvédő háborút követően az uralkodó még egyszer kísérletet tett a reformok folytatására. Újabb tervezetek készítését rendelte el a jobbágyrendszer átalakítására, s a lengyel szejm 1818-as megnyitása alkalmával az alkotmányos rendszernek a birodalmába történő bevezetése mellett szólalt fel. I. Sándor tehát Oroszországban abszolutisztikusan, Lengyelországban viszont alkotmányosan uralkodott, ugyanakkor a balti országokban felszabadították a jobbágyokat. A bécsi kongresszussal kapcsolatban már említettük, hogy I. Sándor a misztikus keresztény és konzervatív eszmék felé fordult. Az európai forradalmi mozgalmak hatására támogatta Metternich külpolitikai törekvéseit, ha azok nem keresztezték Oroszország érdekeit. Ami a belpolitikát illeti, szigorították a cenzúrát és az oktatásügy ellenőrzését, a rendőrség pedig kíméletlenül fellépett az ellenzéki gondolatokkal szemben. A belpolitikában egyre inkább az uralkodó kegyencének, Alekszej Arakcsejev grófnak a befolyása érvényesült. Őt nevezték ki a cár kifejezett óhajára megszervezendő katonai telepek parancsnokává. Személyisége már-már sátáni vonásokat öltött a történetírásban, pedig, kétségtelenül kegyetlen természete ellenére, időnként vitathatatlanul pozitív lépéseket is tett, például számos tanintézetet alapított.

A katonai telepek felállítását az abszolutisztikus államok gyakori betegségével, a krónikus pénzhiánnyal indokolták. Az Osztrák Császárságon belül megszervezett katonai határőrvidék orosz megfelelője, azon túl, hogy nem a határvidékre, hanem a nyugati kormányzóságok állami parasztjaira vonatkozott, embertelenségében messze felülmúlta az osztrákok által militarizált területeken bevezetett gyakorlatot. Az osztrák birodalomban a 17-18. században, 1627-től 1766-ig megszervezett határőrvidéken a föld a császáré volt, aki hűbérül átengedte azt az ott élő családoknak, az ott lakók viszont cserébe katonai szolgálattal tartoztak az államnak. A katonai szolgálat ugyan nagy terhet jelentett itt is, de az állam különböző infrastrukturális fejlesztésekkel megkísérelte ellensúlyozni a lakosság hátrányos helyzetét. Oroszországban is elhangzott a katonai vezetés részéről, hogy a telepeket a birodalom határánál kellene elhelyezni, de ezt a megoldást a cár elvetette. A másik, közvetlenebbül ható mintakép Poroszország volt. Gebhard Johann von Scharnhorst porosz hadügyminiszter a tilsiti béke rendelkezéseit többek között katonai telepek kialakításával próbálta egyensúlyozni: lakóhelyükön képezték ki a lakosságot (Landwehr).