Az ún. korai Akhaimenida uralkodócsalád tagjai a délnyugat-iráni Ansanban uralkodó perzsa királyi dinasztia leszármazottai voltak. A dinasztiából az Assur-bán-aplinak hűségesküt tett Kürosz nevű király és apja, Teiszpész létezését tudjuk bizonyosan igazolni. A görög történeti hagyomány a perzsa királyok dinasztiáját a méd királyi dinasztia szerves folytatásának tekintette, hangsúlyozva a két "birodalom" közti folytonosságot. Eszerint a korai perzsa állam – a Dareiosz király által bevezetett reformokig – a méd állam- és birodalomszervezetet vette át és működtette tovább. A "Méd Birodalom" alapvetően téves koncepcióján túl kétségeket támaszt a méd örökséggel szemben, hogy a perzsa uralkodók feliratain a hivatalos nyelvek közt az óperzsa és a babiloni nyelv mellett nem a méd, hanem az elámi jelent meg. Mindazon hatás, amelyet a görög hagyomány Médiának tulajdonított, valójában elámi hatás, tehát Perzsia nem Média, hanem Elám örökösének tekintendő. Az elámi térségben – a Kr. e. III. évezredtől a perzsa időszakig – folyamatos hagyománya volt a birodalomszervezéshez nélkülözhetetlen központi igazgatásnak és az írásbeliségnek. Elám már régóta szoros kapcsolatot tartott az Iráni-fennsík államaival, különösen a középső iráni térséggel. Perzsia nemcsak az elámi államszervezetet, az igazgatási rendszert olvasztotta magába, hanem Elám iráni államokkal fennálló széles körű kapcsolatrendszerét is. Ez lehet a magyarázata a perzsa állam rendkívül gyors, a kortárs nagyhatalmakat meglepő megerősödésének.

A perzsákra utaló első asszír forrásként általában III. Sulmánu-assarídu Kr. e. 843-as feliratát szokás említeni. A felirat egy Parszua tartományt nevez meg, amelyet azonosnak szokás tekinteni az urartui forrásokban említett Barsua tartománnyal. Ez alapján a perzsa törzsek egyik lehetséges szállásterületét a Kr. e. 9-8. században az Urmia-tó környékére helyezik. Megjegyzendő azonban, hogy nem mindenki osztja a fenti elképzelést, valószínűleg az említett tartományneveknek semmi közük nincs a későbbi perzsákhoz, hiszen a perzsa törzsek szállásterületeit később egészen máshol tudjuk biztosan azonosítani. Abban egységes a kutatók véleménye, hogy a Kr. e. 7. században a perzsák két csoportját ismerjük az ékírásos forrásokból: az egyik csoportjukat a Közép-Zagrosz völgyeihez, a másikat pedig a nyugat-iráni Ansan területén fekvő Parszumas tartományhoz köthetjük. A két perzsa tömb úgy alakulhatott ki, hogy a térségbe benyomuló méd törzsek kettészakították az addig egy tömbben élő perzsa törzseket. Egy részük délkeletre vándorolt, és meghódította a délnyugat-iráni térségben fekvő Ansant, amelyet ezt követően Parszának neveztek. Ebből az elnevezésből származott a későbbi perzsa nép- és országnévi. Az Ansanban élő perzsák Kr. e. 640-ig az elámi királyok vazallusai lehettek, majd miután az asszírok megsemmisítették az Elámi Királyságot, önállóvá váltak. Hérodotosz úgy tudta, hogy a perzsák a médek vazallusai voltak, ezt azonban az ékírásos források nem erősítették meg. A perzsa törzsek esetében is a méd törzsekhez hasonló folyamat játszódhatott le. Ezúttal perzsa vezetéssel egy, kezdetben törzsi szervezeten alapuló, nagyobb területi egység jött létre. A későbbi Kürosz hódításai idején tehát Perzsia csupán egy törzsi állam, nem pedig egy egységes királyság, még kevésbé birodalom.

Perzsia felemelkedése a Kr. e. 559 körül trónra lépő Kürosz uralkodásához köthető. A perzsa király először a médeket győzte le, majd észak felé terjeszkedve fennhatósága alá vonta Lüdiát. Ezt követően Kürosz kelet felé fordult, és Kr. e. 539-ben elfoglalta Babilóniát. Babilónia elfoglalásával Kürosz megkaparintotta Babilon közel-keleti tartományait is. Kürosz fia, Kambüszész Kr. e. 525-ben meghódította Egyiptomot. A perzsa hódítás eredményeképpen először fordult elő az ókori Közel-Kelet története során, hogy az anatóliai, szíriai, palesztinai, egyiptomi, mezopotámiai és iráni államok egy birodalmat alkottak. A rendkívül gyors és sikeres hódítások mögött a perzsa uralkodók sikeres iráni terjeszkedése húzódott meg. A közép-iráni térség, illetve az Örmény-hegyvidék és Kelet-Anatólia bekebelezését követően került csak sor a közel-keleti régió meghódítására. A perzsa terjeszkedésre tehát már iráni erőforrások bevetésével kerülhetett sor. Az iráni lovas népek csapatai adták azt a megállíthatatlan erőt, amellyel a többi közel-keleti állam nem tudta felvenni a versenyt. A hatalmi súlypont kelet felé, az Iráni-fennsík irányába tolódott el.

A Kambüszész halálát követő trónharcokban a királyi család valószínűleg kihalt, és a trónra lépő Dareiosz komoly erőfeszítéseket tett, hogy legitimitását biztosítsa. A korai perzsa állam két fontos központja, a Babilon és Ekbatana közti úton elkészített sziklafeliraton álló hivatalos változat szerint Dareiosz – a jogos trónörökös halálát követően – a hatalmat kisajátító Gaumata nevű mágus ellen szervezett összesküvést követően foglalta el a trónt. Valójában nyilván a távoli egyiptomi hadjáraton lévő Kambüszész, illetve örököse, Bardija ellen lázadt fel a Dareiosz vezette összeesküvő csoport. Dareiosz keleti irányba vezetett hadjáratai Indiáig terjesztették ki a Perzsa Birodalom keleti határát. Uralma alatt került sor a Hellészpontosz vidékének és a trák tengerpartnak a meghódítására is.

A király uralkodásának legmaradandóbb eredménye a tartományi rendszer átalakítása volt. Ennek során megszüntették a korábbi birodalmaktól örökölt tartományi beosztásokat, és új közigazgatási körzeteket alakítottak ki. Az újonnan kialakított perzsa tartományokat, az ún. szatrapiákat egy-egy szatrapa (helytartó) kormányozta. A görög, illetve a perzsa források alapján kb. húsz szatrapiát hoztak létre. Az új tartományi beosztás szolgált az újonnan kialakított adókörzetek alapjául. Megjegyzendő azonban, hogy nincs teljes egyezés a hérodotoszi adókörzetek és a perzsa forrásokból ismert szatrapiák között. Az egyes tartományok éves adóját a helyi sajátosságokhoz igazították, illetve az adózás arányos megoszlása érdekében az adó összegének megállapításánál figyelembe vették a helyi viszonyokat, például a termőföld különböző minőségét. Az adót a szatrapia lehetőségeihez igazított formában szedték be, azaz figyelembe vették a terület gazdasági fejlettségét is. A tartományokból folyamatosan érkező adóbevételek rendkívül jelentős forrásokhoz juttatták a perzsa királyt. A befolyt adókat részben egy központi zsoldossereg, részben az adminisztráció fenntartására fordították. A kincstárba áramló nemesfém jelentős részét azonban elraktározták. Téves az a közkeletű felfogás, amely az uralkodó nevéhez kötött pénzreformban egy, a királyi központ által kibocsátott és általa garantált értékű egységes érme, az ún. arany Dareikosz általános bevezetését látja. Ezek az érmék, úgy tűnik, a perzsa királyi kincstár belső elszámolási rendszerében használt termékek lehettek. A vert pénz használata a gazdasági életben egyébként is csupán a Perzsa Birodalom görögök lakta régióira volt jellemző, az ókori keleti gazdasági rendszerekben a súlyra mért nemesfémet használták.

A bevételek nagyarányú építkezéseket is lehetővé tettek. A perzsa uralkodóknak – az ókori közel-keleti hagyományoknak megfelelően – mindig is több központjuk volt. Kürosz Parszagadaiban építkezett, de volt palotája Babilonban is, Dareiosz pedig részben a korábbi perzsa királyi központokban (Ekbatana, Babilon), részben az általa kiemelt újabb központokban (Szúsza, Perszepolisz). A legjelentősebb palotaegyüttessé és később a perzsa nagykirály hivatalos rezidenciájává Perszepolisz vált. Dareiosz uralkodása alatt kezdődtek meg azok a nagyszabású útépítések, amelyek a perzsa fővárosokat és a kis-ázsiai szatrapiákat kötötték össze. Az útépítéseket elsősorban a királyi posta és a hadsereg mozgatásának szándéka motiválta.

A Dareioszt követő Xerxész (Kr. e. 48565) uralkodásával kapcsolatos legtöbb ismerethez a királyt őrült zsarnokként beállító görög forrásokból juthatunk. Tudjuk ugyan, hogy Kr. e. 486-ban Egyiptom fellázadt, és Xerxész – uralkodása elején – az egyiptomi lázadáson kívül egy babiloni lázadást is levert, ez események hátteréről azonban alig van ismeretünk. Általában a Perzsa Birodalom kezdődő válságaként szokás értékelni a király sikertelen görögországi hadjáratát. A birodalom igazi válságát azonban nem a perzsa szempontból csekély jelentőségű görög események mutatták, hanem inkább azok a palota-, illetve hárem-összeesküvések, amelyek már Xerxész hatalomra jutásakor is szerepet játszottak. A királyi család válsága majd I. Artaxerxész (Kr. e. 465-425) uralkodása alatt lesz a leglátványosabb, amikor három uralkodó követi egymást egy éven belül. A dinasztia válsága II. Dareiosz (Kr. e. 42305) uralmát követően II. Artaxerxész (Kr. e. 404-359) regnálása alatt öccse, Kürosz sikertelen lázadásához vezetett. A dinasztián belüli széthúzást III. Artaxerxész (Kr. e. 358-338) úgy igyekezett megelőzni, hogy trónra lépését követően minden olyan rokonát megölette, aki a trónra igényt formálhatott. III. Artaxerxész uralkodása alatt a Perzsa Birodalom újra megerősödött: perzsa csapatok visszafoglalták Egyiptomot, és megszerezték Ciprust is. A dinasztián belüli zavarok ellenére a birodalom működésében nem keletkeztek zavarok. A királytól függő helytartók rendszere biztosította a birodalom egységét. Csupán Egyiptomnak és a kis-ázsiai görögöknek sikerült egy-egy felkelést követően néhány évtizedre kivívni az önállóságot, a perzsa fennhatóság azonban a Közel-Kelet térségében folyamatos maradt. A Kürosz herceg lázadását támogató görög zsoldoscsapatok vezérének, Xenophónnak a leírásából egy virágzó és erős királyság képe bontakozik ki. Ugyanakkor a központi hatalom gyengeségére és a periférián elhelyezkedő szatrapák növekvő mozgásterére utal, hogy két kis-ázsiai helytartó – a sardeiszi és a dasküleioni – saját szakállára cselekedvén beavatkozott a déloszi szövetség és a peloponnészoszi szövetség közt dúló háborúba. Ugyanez húzódott meg annak hátterében, hogy Nagy Sándor támadásáról a kis-ázsiai szatrapák későn értesítették III. Dareioszt (Kr. e. 335-330), és maguk akarták megoldani a problémát.

A Kr. e. 334-ben indult makedón-görög hadjáratról tehát a perzsa király már későn szerzett tudomást, a Perzsa Birodalom hatalmas távolságai miatt – amelyre már Xenophón is felhívta a figyelmet- a perzsa csapatok összevonása pedig jelentős időt vett igénybe. A perzsa szatrapák egymás közti villongásainak és Nagy Sándor kiváló hadvezéri képességének köszönhetően, mire Dareiosz összeszedte a seregét, Kis-Ázsia térsége már a makedón király ellenőrzése alá került. A két uralkodó Isszosznál (Kr. e. 333) és Gaugamélánál (Kr. e. 331) ütközött meg egymással. Dareiosz gyávasága és a makedón királynak az időnként rögtönözni is tudó taktikai érzéke révén a küzdelemből Nagy Sándor került ki győztesen. Dareioszt egyik hadvezére menekülés közben meggyilkolta.

 

 

2.1.10.8. A birodalmi hagyomány továbbélése

 

A Perzsa Birodalom történetével véget ért az ókori Közel-Kelet területét átfogó birodalmak sora. A Perzsa Birodalmat az ókori Közel-Keleten a Makedón Birodalom, majd az ennek egyes részeiből létrejövő hellenisztikus birodalmak váltották fel. Egyiptom és az ókori Közel-Kelet nagy része előbb a görög, majd a római világ

részévé vált. A hellenisztikus királyságok és a Római Birodalom keleti részeinek története pedig már a görög-római történelem része. Más a helyzet a mezopotámiai és az iráni térséggel, amely csak rövid időre vált a makedón, majd a Szeleukida birodalmak részévé. A Szeleukida Birodalom iráni térvesztését követően Irán gyorsan regenerálódott. Területén előbb a Párthus Birodalom, majd a Kr. u. 2. századtól a Szászánida Birodalom jött létre.

 

 

2.2. Az ókori Egyiptom története

 

Az ókori közel-keleti államok közül – a széles nyilvánosság számára – Egyiptom a legismertebb. Ezt a megkülönböztetett figyelmet egyrészt annak köszönheti, hogy ezen államok közül az ókori Egyiptomra vonatkozó görög és római források mennyisége jóval nagyobb, mint a többi keleti államra vonatkozó klasszikus szöveghely. Mindez abból fakad, hogy míg Egyiptom a hellenisztikus és a római időszak során is az antik világ szerves része volt, addig Asszíria vagy Babilon területe inkább a közép-keleti, iráni birodalmakhoz tartozott. Másrészt – látványos műemlékei okán – Egyiptom mindig is vonzotta az európai utazókat, történelme pedig a klasszikus szerzők tollából a reneszánsz óta ismert volt. A napóleoni expedíciót követően az Európába szállított és bemutatott egyiptomi tárgyak kifinomult stílusa bámulatba ejtette a nagyközönséget, és ismertté tette az országot.

Az ókori Egyiptom történetét bemutató források között az első helyen szokás említeni a Kr. e. 3. században élt egyiptomi pap, Manethón Aegyptiaca című művét. Munkája a Ptolemaiosz-kori királyi udvar megrendelésére született, ezért görög nyelven íródott. A grandiózus mű azonban nem maradt fenn, egyes részeit görög, illetve kora keresztény szerzők idézték. Manethón – a többi görög történetíróhoz hasonlóan – messzemenően tisztelte a hagyományt, így a rendelkezésére álló adatok ellenőrzését nem tartotta szükségesnek. Jellemző módon még az ország területén rendkívüli bőségben meglévő egyiptomi műemlékek adta forrás- és ellenőrzési lehetőségeket sem használta ki. Sőt – a legtöbb ókori szerzőhöz hasonlóan – ő sem tett különbséget a tradíciók különböző áramlatai közt, azaz nem vizsgálta, hogy az egyiptomi hagyomány mely részét hitelesítik a források, és melyik összetevőjét torzította el a múlt. Ezért a munka az egyiptomi hagyomány "nagy és csodálatra méltó" tetteinek krónikája, nem pedig az ország történetének megbízható leírása, mint ahogy azt számos népszerűsítő könyvben megjeleníteni szokás. A fentiek ellenére a munka alaposságát két fontos tényező is igazolja. Egyrészt a Manethón által hagyományozott dinasztiák többsége megfelel a fáraonikus időszakból származó egyiptomi forrásanyagból megismert dinasztiákkal. Másrészt az egyiptomi történelem időszakának általa hagyományozott korszakolását – amely négy fontos történeti periódusra (Óbirodalom, Középbirodalom, Újbirodalom és Későkor) és az egyes periódusok közti három átmeneti korra osztja Egyiptom történetét – megerősíti az ókori egyiptomi hagyomány is. Erre utal, hogy I. Széthi, illetve II. Ramszesz halotti templomának a falain az országegyesítő királyi ősök kiemelésével jelezték az egyiptomi múlt egymást követő korszakait. A domborműveken megjelenített Ménész, I. (Nebhepetré) Mentuhotep és Jahmesz alakjai, az ország első egyesítőjének, illetve az átmeneti korokat követő második egyesítőnek alakjában a "nemzeti egység" létrehozója és megújítója, azaz a sikeres kormányzás legfőbb eredményének szimbólumai jelennek meg. Ezek az ábrázolások természetesen csupán a maga korában hivatalosnak tekintett múltat közvetítették, ettől bizonyos mértékig eltérhetett a "népi emlékezet".

 

A földrajzi keretek Az afrikai kontinens északkeleti sarkában, a Nílus-völgyben kialakuló egyiptomi állam a mai Egyiptom és Szudán területén helyezkedett el. Egyiptom határai azonban a különböző korszakokban jelentősen megváltoztak. Az ország hagyományos határának a Nílus első vízesését (katarakta) szokás tartani, annak ellenére, hogy az ország határai a történeti időkben jóval délebbre nyúltak. A Nílus völgyén kívül a líbiai (nyugati) homoksivatag oázisai, a keleti sivatag fokozatosan kiszáradó folyóvölgyei is Egyiptomhoz tartoztak. Az egyiptomi lakosság túlnyomó többsége azonban mindig is a folyóvölgyben koncentrálódott. A történeti időkben az ország három földrajzi régióra osztható: a Nílus széles deltájára (a görög források hét folyóágat említenek), a Közép-Egyiptomban fekvő Fajfiúm-oázisra (amely tulajdonképpen a Nílus egyik leágazásából [Bahr-Juszuf] és a hozzá kapcsolódó nagy kiterjedésű tóból [ókori Moirisz-tó, a mai Birket-Kárún] áll), valamint a két oldalról magas sziklafalak által határolt folyóvölgyre.

 

 

2.2.1. Őstörténet

 

Az utolsó jégkorszak elmúltával (Kr. e. 10 000 körül) az észak-afrikai térség klímája fokozatosan megváltozott: az éves középhőmérséklet megemelkedett, a csapadékmennyiség pedig jelentősen csökkent. Az európai jégtakaró visszahúzódásával az éghajlati övek eltolódtak, és a jégkorszak idején a szavannai övezetbe tartozó szaharai térség fokozatosan kiszáradt. A csapadék-utánpótlás elmaradása leapasztotta a Nílus vízszintjét, amelynek völgye a pleisztocén időszakban még mocsaras terület volt. Az éghajlat változását követte a flóra és a fauna változása is, amely maga után vonta a területen élő emberi közösségek életmódjának változását is. A kiszáradó szaharai térségből a népesség a folyóvölgy közelébe húzódott. A változás azonban fokozatos lehetett, hiszen még a Későkor idején is jelentős népesség élhetett a líbiai sivatag oázisaiban. Bár a vadgabonafélék fogyasztására már Kr. e. 15 000 tájékáról van forrásunk, a letelepedett életmód, illetve az élelemtermelés megindulása, azaz a neolitikus földművelő falvak kialakulása csak jóval később, a Kr. e. V. évezredben ment végbe. Az ókori Közel-Kelet többi régiójához képest késéssel kezdődő neolitikum okáról megoszlanak a vélemények. A kutatók jó része úgy véli, hogy e területen azért nem alakultak ki már korábban a neolitikus kultúrák, mert a Nílus-völgy gazdag hal- és vadállománya sokáig elegendő táplálékforrásul szolgált az itt lakók számára. A neolitikus időszak népességének nyelvi és etnikai hovatartozása kérdéses, a történeti időkben az országban beszélt egyiptomi nyelv az afroázsiai nyelvek családjához sorolható.

 

 

2.2.2. Az egyiptomi állam kialakulása, az egyesített állam mítosza

 

A görög történetírói hagyomány szerint előbb két külön királyság alakult ki: északon, a Deltában az alsó-egyiptomi, illetve délen, a Nílus-völgyben a felső-egyiptomi. Az előbbi központja Butó, az utóbbié pedig Hierakonpolisz volt. Az országot végül a déli rész, Felső-Egyiptom királya, Ménész egyesítette. Míg a görög szerzők – tévesen – az egyiptomi állam egyesítésének folyamatát eseménytörténetnek tekintették, a fáraonikus egyiptomi hagyomány a két királyság egyesítésének mítoszát az állam teológiájának tekintette. Ennek lényege, hogy az egyesítés két összetevője, a két mitikus királyság jellegzetes védőistenségekkel (Uádzset és Nehbet), a két országrészt jelképező sajátos szimbólumokkal (papirusznád és liliom), önálló királyi koronákkal (az ún. vörös és a fehér korona), valamint saját területekkel (Alsó- és Felső-Egyiptom) rendelkezett. A két ország egyesítése a mitikus kezdetnek felelt meg, amelynek folyamatossága további kettősségekben fejeződött ki, így például a butói és a héliopoliszi lelkekben, amelyeket sólyom-, illetve sakálfejű istenségként ábrázoltak, vagy az alsó- és a felső-egyiptomi korona egyesítéséből létrehozott kettős koronában, amely az egyesített Egyiptom uralkodójának méltóságjelvénye. Az állam mitikus múltjára történő utalás mindig is szerves része volt az éppen uralkodó egyiptomi király hivatalos ábrázolásának. Az egyesítési mítosz politikai eszményt fejezett ki, így az egyesítő király alakja modellértékű volt az egyiptomi uralkodók számára. Bár az Óbirodalom időszakáig az ország egyesítésére még több alkalommal is sor került – így például a II. dinasztia végén –, a későbbi hagyományban Ménész személye már mindenki mást elhomályosított. A valószínűleg az Újbirodalom idején kialakult egyiptomi hagyomány egyetlen király, Ménész tevékenységébe sűrítette az ország egyesítésének folyamatát. A görög szerzők Ménészt nemcsak az ország egyesítőjeként, hanem az új főváros, Memphisz megalapítójaként és civilizációs kultúrhéroszként is számon tartották. Bár alakja meglehetősen legendás, mégis ő az első egyiptomi király, akinek létét egykorú forrással is igazolni tudjuk. Az V. dinasztia időszakából származó, az alsó- és a felső-egyiptomi királyok neveit külön-külön felsoroló ún. palermói kő kapcsán nyilvánvaló, hogy az Óbirodalom idején mind az alsó-, mind a felső-egyiptomi királyságot önálló történeti képződményként tartották számon. Az is kiderül a forrásból, hogy Ménészt megelőzően több király is viselte az Alsó- és Felső-Egyiptom királya címet. A Ménész előtti alsó- és felső-egyiptomi királyok az Újbirodalom korából származó torinói papiruszon már mint névtelen "halotti szellemek" jelentek meg. Ezt a hagyományt közvetítette Manethón, és ezt vették át a görög történetírók is.

A fentiekből nyilvánvaló, hogy az egyiptomi államiság gyökerei a dinasztiák kora előtti időkbe nyúlnak vissza, az ország egyesítése az ún. predinasztikus (dinasztiák kora előtti) korszakban játszódott le. A nehézséget az jelenti, hogy míg az első két dinasztia időszakának kulturális, művészeti és építészeti hagyománya szervesen folytatódott az Óbirodalom időszaka alatt, addig a predinasztikus kori keretek nagyon eltérőek, a fáraonikus időszak elitjére jellemző általános művészeti stílus még nem fejlődött ki, illetve a politikai szerveződés kereteit alig-alig tudjuk megragadni.

 

 

2.2.3. A predinasztikus kor

 

A Kr. e. V. évezredtől megjelenő neolitikus kultúrákat magában foglaló, illetve az államalapítás, tehát a dinasztiák kora előtti időszakot nevezik az egyiptológusok predinasztikus kornak. Ekkor az anyagi kultúra (agyag- és kőedények stb.), valamint a temetkezési szokások alapján Egyiptom két régióra osztható: egy északi és egy déli részre. Míg a déli régió kultúrája már a 19. század óta jól ismert, addig az északi régió intenzív kutatása csak az 1980-as évektől kezdődött. Az északi régióban azonosított régészeti kultúrát – az egyik lelőhelye után – Maadi-kultúrának nevezik, területe Kairótól északra rajzolható ki. A déli régióban kialakuló Nagadakultúra egyes fázisai jól nyomon követhetők, az I. dinasztia koráig, amely szerves folytatója a késő Nagada kori kultúrának. A Maadi- és a Nagada-kultúra közti határ a predinasztikus kor nagy részében jól kimutatható, eszerint a Maadi-kultúra elsődleges központja a Delta, legjelentősebb települése pedig az ókori Butó volt. Bár a Nagada-kultúra Felső- és Közép-Egyiptomban azonos anyagi kultúrát mutat, a predinasztikus kor kultúráit régészeti kultúrákként tartjuk számon, ezért etnikai és politikai következtetéseket csak korlátozott mértékben tudunk levonni belőle. A tárgyi leletanyag alapján a Nagada-kultúra fokozatos északra húzódását láthatjuk, különösen a Nagada időszak III. fázisában, közvetlenül az I. dinasztia idejét megelőzően. A Nagada leletanyag azonban nemcsak északra, hanem délre is terjeszkedett, a Nagada II. fázisában a Nílus-völgy régészeti anyaga egészen a felső-núbiai Khartumig nagyfokú hasonlóságot mutat. A dinasztiák korában azonban már élesen elvált egymástól a núbiai és az egyiptomi Nílus-völgy régészeti kultúrája, illetve az Óbirodalom forrásaiból nyilvánvaló, hogy Núbiában az egyiptomitól eltérő etnikum élt.

A fáraonikus állam kiformálódásának időszaka a Nagada III. fázisától az Óbirodalom megalakulásáig tartott. A Nagada III. időszak leletanyagában már kisebb méretű, de nagyfokú művészi kidolgozottságú tárgyak kerültek elő. A legjellemzőbbek az ún. paletták, ceremoniális kő buzogányfejek, kőkések és kozmetikai edények. Ezek a késő Nagada kori tárgyak már a dinasztiák korának királyi stílusával mutatnak rokonságot, illetve bizonyítékul szolgálnak egy olyan elit meglétére, amely képes volt megbízásokkal ellátni a közös formanyelvvel, a közös művészeti hagyományból dolgozó kézműveseket. A leletek jellemzően sírokból és a szentélyek ún. lerakataiból (használaton kívül helyezett szent tárgyakat rejtő tárolóból) kerültek elő. Bár a legtöbb tárgy Nagadából, Abüdoszból és Hierakonpoliszból kerül elő, a Deltában és az alsó-núbiai térségben is hasonlókra bukkantak. A tárgyak fő témája a realistán vagy szimbolikusan ábrázolt konfliktus. A realista típusú ábrázolásokon hadseregek csatáit figyelhetjük meg, a szimbolikus darabokon állati küzdelmek láthatók. Gyakran megjelenik a két ellenfél összebékítésének gondolata is, amelynek egyik legszebb példája a Narmer-paletta összetekert nyakú szörnyei kapcsán látható. Valószínűleg ugyanez a gondolat tükröződik vissza abban a későbbi egyiptomi felfogásban, amely szerint a király személye tartja egyensúlyban a két királyságot.

Az egyiptomi államiság kialakulása szempontjából a késő Nagada-kori időszak három településének mérete és fontossága kiemelkedő jelentőségű. Nagada, Hierakonpolisz és Abüdosz adottságai egyaránt lehetőséget biztosítottak a korai államszervezet kialakulására. A legjelentősebb predinasztikus kultúrának nevet adó Nagada a legnagyobb kiterjedésű predinasztikus temetővel rendelkező település. Jelentőségét növeli, hogy az első két dinasztia idején kulcsfontosságú Széth-kultusz központja volt. Hierakonpolisz temetője ugyan kisebb, de számos, a társadalom elitjéhez köthető sírt tudunk azonosítani. Nagadához hasonlóan – a fáraonikus időszakban – Hierakonpolisz is összenőtt a környékbeli településekkel, illetve itt található a kora dinasztikus időszakban kulcsfontosságú neheni Hórusz szentélye, aki talán a fáraonikus időszak Hóruszának lehetett a prototípusa. Abüdosz fontosságát a kora dinasztikus időkig használt temetője jelzi, ahol az elit sírjai mellett a királysírok is megtalálhatók. Az abüdoszi temetőből megismert királynevekből igyekszünk rekonstruálni az I. dinasztiát megelőző királyokat, akiket az ún. nulladik dinasztiába (kb. Kr. e. 3100-3000) sorol a tudomány.

A régészeti leletekből kiolvasható adatok azt mutatják, hogy a déli részen kialakult kisebb államok meghódították az északi területeket. A déli kultikus hagyományhoz köthető elit megjelenése az északi Butóban egy korlátozott mértékű kolonizációt is feltételez. Egyiptom egyesítése tehát a felső-egyiptomi térségben kialakult kezdetleges államok viszonylag rövid ideig tartó erőszakos hódításának az eredménye, amelyre a Nagada III. fázis elején kerülhetett sor. Az egyesítés azonban nem jelentette szükségszerűen a konfliktusok végét. Narmer – aki Ménésszel vagy közvetlen elődjével lehetett azonos – tevékenysége annak az Egyiptomban zajló belső küzdelemnek az egyik epizódját jelentette, amely 300 évvel később, a II. dinasztia idején zárult le. Akkor kerülhetett sor az alsó-egyiptomi városok falainak lerombolására is.

Délen a városiasodás folyamatának kezdete a Nagada II. és III. időszakára tehető. Ekkor fejlődtek ki azok a fentebb már tárgyalt dél-egyiptomi települések, amelyek később politikai központokká váltak. A folyamat folytatódott a kora dinasztikus kor és az Óbirodalom időszakában is, amikorra Egyiptom egésze urbanizálódott. A városi település két fontos összetevője a városfal és a várost védő istenség szentélye volt.

A városiasodás azonban az északi országrészben, a Deltában régebbre nyúlhatott vissza, és erősebb hagyományokkal rendelkezhetett. A deltai mocsárvidék városai élénk kapcsolatot tartottak a szíriai-palesztin térséggel. A butói épületek feltárása során talált festett fejű agyagszögek, illetve a hieroglif írás előzmények nélküli megjelenése, illetve némelyik jel hangértéke is sumer-akkád hatást mutat. Ezek a hatások később szervesen beépültek a Nagada III. időszak alatt politikailag egyesített ország kulturális hagyományába, így kerülhettek a mezopotámiai hagyományból ismert kicsavart nyakú szörnyek a Narmer-palettára, illetve a mezopotámiai építészetből ismert rizalitos falsíkok előbb a butói paloták, majd a kora dinasztikus időszak királysírjainak építészetébe.

 

 

2.2.4. A királyi hatalom természete és az egyesített királyság korai szakasza (kb. Kr. e. 3000-2675)

 

Az egyiptomi hagyomány természetesnek tartotta a királyság intézményét, az Újbirodalom időszakában-a hivatalos történelmi felfogás szerint-istenek, félistenek és halotti szellemek uralmát követően lépett trónra az első emberi dinasztia. Bár feltételezzük, hogy a királyság intézménye – a mezopotámiai államokhoz hasonlóan- a Nílus-völgy kezdetleges államainak katonai vezetéséből fejlődhetett ki, jelentős különbség mutatkozik a királyi kormányzati forma túlélésében és módjában. Egyiptomban – a kései predinasztikus kortól kezdve – úgy tűnik, hogy a legfelső hatalommal az isteni legitimációjú király rendelkezett. A király, illetve a királyság hivatalos képe már az egyiptomi történelem korai szakaszában rögzült formát mutat: az első két dinasztia időszaka (kb. Kr. e. 3000-2675) alatt hivatalosnak tekinthető formája a palotán álló Hóruszt ábrázolta. Ez a szerehnek nevezett szimbólum világosan utalt a király isteni jellegére – a királyban Hórusz öltött testet, azaz a király a palota Hórusza –, illetve előrevetítette a királyi hatalom klasszikus ideológiáját.

Az I. és a II. dinasztia uralkodóinak szinte csak a nevét ismerjük. Az új korszak kezdetét két változás jelezte: a politikai központ Memphiszbe kerülése és az egész országot behálózó igazgatási rendszer születése. A korszakból azonban szinte csupán sírokat ismerünk. A kb. Kr. e. 3000-2800 körül uralkodó I. dinasztia királyait az abüdoszi nekropoliszban (holtak városa) temették el, a II. dinasztia (kb. Kr. e. 2800-2675) idején azonban már a Memphiszhez közeli Szakkarába került át a királyi temetkezőhely. A változás mögött Memphisz mint új királyi székhely jelentőségének növekedése, illetve talán a hagyományos déli központok, Hierakonpolisz és Abüdosz háttérbe szorulása húzódott meg. Az első két dinasztia időszaka alatt kiformálódó bürokratikus rendszer előzményei is a predinasztikus korra nyúlhattak vissza, kialakulása szorosan összefügghetett a Nílus-völgy meghódításának folyamatával. A Kr. e. III. évezred elején ez a közigazgatás rendkívül szervezetté vált. Ezt tanúsítják a születőben lévő tisztviselői címek előfordulásai az egész ország területéről. A helyi elit, illetve a központi hatalom megnövekedett erőforrásait jól jelzi a szakkarai, illetve az abüdoszi temető király- és tisztviselősírjainak gazdagsága és pompája. Ebben a korban alakult ki a sikeres, vagyonos és nagy befolyással bíró tisztviselők elitrétege. E tisztviselők később majd arra törekedtek, hogy a vagyonukon túl hivatalukat is utódaikra hagyják. A hivatal elnyerése azonban sohasem volt automatikus, hanem a király akaratától függött. A királynak többféle lehetősége is volt az igazgatási rendszer irányítására, befolyásolására. Így például az Óbirodalom egyes szakaszaiban a királyi család tagjai teljesítettek szolgálatot a legmagasabb hivatalokban, és az sem tekinthető véletlennek, hogy az egyes tisztviselőket gyakran áthelyezték. Az is előfordult, hogy a király a személyes támogatottját, egy homo novust emelt magas pozícióba.

Nehéz magyarázatot találni arra, hogy az eddig megszokott Hórusz helyett a II. dinasztia két királya miért tekintette Széth istent patrónusának. Az eddig bevett gyakorlattal szakítva a király tehát az ún. Hórusz név helyett Széth nevet viselt, azaz a királynevet tartalmazó ún. szerehre a Hóruszt jelképező sólyom helyett Széth állata (meghatározása bizonytalan, talán szamár) került. Egyesek szerint itt az egyiptomi államot szétszakadással fenyegető belső válságról van tudomásunk, sőt van, aki a vallási ellentétek okán kirobbanó, az északi országrész önállósodási törekvéseit jelző polgárháborút feltételez. A Hórusz és Széth hívei közti polgárháború azonban kevéssé tűnik valószínűnek. A későbbi ábrázolásokból – így például a Középbirodalom időszakához tartozó I. Szeszósztrisz trónbázisán látható jelenetből – kitűnik, hogy a Hórusz-Széth-páros a két ország megtestesítője volt. Az egyik jeles egyiptológus, Jan Assmann szerint Hórusz és Széth a civilizált és a vad világ kettősségét szimbolizálta, azaz Széth a civilizáltság által szabályozott vadságot jelenítette meg. Széth kiemelt szerepét jelzi az istenségnek Ré isten napbárkájában ellátott feladata. Rének a horizonton nap mint nap végighaladó napbárkájában Széth küzd meg az állandó mozgásban lévő bárkát megállítani – és ezzel a civilizált világ működését ellehetetleníteni – szándékozó Apóphisz kígyóval. A Hórusz ellenségeként megjelenő démoni Széth alakja egy sokkal későbbi kor terméke. A források szűkösségéből adódóan még az sem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy a Hórusz és Széth nevek ugyanazon királyhoz tartoztak-e, vagy különböző királyok neveiről van-e szó. Feltehetően a király Széth neve a király hivatalos természetének gyarapítása egy újabb istenség bevonásával. A dinasztia vége felé úgy tűnik, mindkét isten a király isteni patrónusává vált, a király alakjában nemcsak Hórusz, hanem talán Széth is testet öltött. Míg a királynév széthiánus összetevője a II. dinasztia után eltűnt, addig a Hórusszal való azonosulás a királyi ideológia legfontosabb része maradt. Az Óbirodalom időszakában azonban a királyság vallási dimenziójának új és maradandó szimbóluma fejlődött ki: a piramis.

 

 

2.2.5. Az Óbirodalom kora (Kr. e. 2675-2130 körül)

 

Az egyiptomi történeti hagyomány az Óbirodalom korának kezdetét a kb. Kr. e. 2675-2625 között uralkodó III. dinasztia trónra lépésétől számította. A korszak leglátványosabb változásai: a királyi temetkezések elkülönülése, illetve az arisztokrácia sírjainak egyszerűsödése és a királyi sírkomplexumba illeszkedése. Az uralkodók sírját innentől piramisok jelzik. A piramis építészeti fejlődése ma már világosan nyomon követhető Dzsószer lépcsős piramisától a gízai gúlákig. A királysírok szimbolikus jelentéstartalmának változása azonban még korántsem tekinthető ennyire ismertnek. Általánosságban a piramist a királyság vallási dimenziójának új és maradandó szimbólumaként foghatjuk fel.

A III. dinasztia kezdete nem jelentette egy új királyi család trónra kerülését, a II. dinasztia utolsó királyának, Haszehemuinak felesége rokoni kapcsolatba hozható a III. dinasztia első két királyával, Dzsószer idején pedig egyenesen a király édesanyjának tekintették. A későbbi egyiptomi hagyomány a Kr. e. 2650 táján trónra lépő Dzsószert tartotta az Óbirodalom megalapítójának. A már fentebb említett, az Újbirodalom időszakából származó, és az Újbirodalom előtti uralkodókat felsoroló torinói papirusz a király nevét piros tintával írva jelezte egy új korszak kezdetét. Dzsószer jelentőségét a Manethón által közvetített késői egyiptomi hagyomány azzal is kiemelte, hogy a király alakjában tisztelte a kőépítkezés feltalálóját. Az egykorú emlékeken Netjerihet néven ismert Dzsószer leginkább a szakkarai sírkomplexumáról ismert, amely sok tekintetben mintául szolgált a későbbi egyiptomi királyoknak is. Bár a kő mint a monumentális építészet alapanyaga nem Dzsószer korának kizárólagos felfedezése, és még hosszú út vezetett a hatalmas gúlák megépítéséhez, a király lépcsős piramisa a későbbi királysírok szabályos gúláihoz vezető építészeti fejlődés első fontos állomása volt. Dzsószer síremléke minden korábbi királysír méretét felülmúlta, valamint- az eddigi agyagtégla-építményektől eltérően – már teljes egészében kőből épült. A téglalap alaprajzú sírkomplexumban magasodó piramist körben kápolnák és egyéb kultikus épületek és terek vették körül. A komplexum középpontjában álló piramis a király sírja és egyben túlvilági palotája. A sír az egyiptomi társadalom modelljét is reprezentálja: csúcsán a király és udvara, alatta a királyi közigazgatás vezető tisztviselői, az adminisztráció tagjai, majd a kézművesek és a parasztság helyezkedett el. Dzsószer síremléke új mintát teremtett a királyi sírépítkezések gyakorlatában, és egyben megalapozta a későbbi uralkodók közti versengést, a másik sírkomplexumán való túltevés folyamatát. A király építő tevékenysége azonban nem merült ki többször is megnagyobbított sírjának felépítésében, tudunk például egy héliopoliszi szentély építéséről is. Dzsószer idejéből maradt fenn az első monumentális szobor, amely halotti templomából került elő. A király uralkodását a torinói papirusz csupán 19 évre tette, amelyet azonban építészeti tevékenységét figyelembe véve megduplázhatunk. Uralkodására a kései utókor mint a későbbi óbirodalmi nagyságot megalapozó aranykorra tekintett vissza. A király mellett széles körű tiszteletnek örvendett a Dzsószer halotti komplexumának építését felügyelő Imhotep is, akit a kései korokban az írnoki és minden egyéb tudományos tevékenység isteneként tiszteltek. Dzsószer uralkodásától a király és az arisztokrácia ez ideig hasonló temetkezési gyakorlata szembetűnően elvált egymástól. A király sírjához immár nem mérhető, a predinasztikus kori hagyományokat őrző masztaba-sírok (elnevezését alakjáról kapta, a masztaba arab szó, jelentése pad) maradtak az arisztokrácia temetkezési helyei. Az uralkodói és az arisztokratasírok közti méretbeli és minőségi különbségből fakadóan szokás feltételezni, hogy az I. és a II. dinasztia idején a király mellett valószínűleg jelentős regionális hatalommal bíró törzsi-nemzetségi arisztokrácia – a III. dinasztia idejére – az országot a memphiszi központtal centralizáló királyi hatalom alá rendelődött.

Dzsószer halála után gyors uralkodócserék követték egymást, így az egyes királyoknak kevesebb idejük jutott sírjuk elkészítésére is. A Dzsószert követő Szehemhet sírja – a király korai halála folytán – torzó maradt. A dinasztia utolsó tagjainak- Haba és Huni királyok- uralkodásáról alig tudunk valamit.

Az Óbirodalom legismertebb uralkodóit a kb. Kr. e. 2625-2500 közti időszakban uralkodott IV. dinasztia tagjai között tartjuk számon. A dinasztia első uralkodója Sznofru (Kr. e. 2625-2585 körül), akinek uralkodása alatt jelentős változások zajlottak le az államszervezet felépítésében, illetve a piramiskörzetek kialakításában. Uralkodása 50 éve alatt a király három nagyobb és két kisebb piramist építtetett. Elképzelhető, hogy az újabb és újabb piramisok építése – az ún. napi rítusokhoz hasonlóan – a király rituális kötelességei közé tartozott. Az első kisebb piramisát a Fajfiúm-tó keleti pereménél fekvő Szeilánál emelte, majd a már jóval nagyobb méretű piramiskomplexumát a Szeilától 10 km-re található Medumnál építette fel. Az eredetileg lépcsős szerkezetű piramist a király uralkodása végén valódi gúlává alakították át. A medumi építkezés azzal állt összefüggésben, hogy a király központját ide helyezte. Nincs semmi alapja annak a széles körben elterjedt nézetnek, hogy az építményt Sznofru elődje, Huni király kezdte el építeni, és Sznofru csupán befejezte. Le kell szögezni: a Huni-féle építésnek nincs régészeti bizonytéka, illetve sohasem fordult elő, hogy valamely uralkodó elbitorolta volna elődje sírját. Sznofru medumi piramiskomplexuma jelentős mértékben eltér a III. dinasztia sírjaitól. Az építmény – Ré, a napisten útjához igazítva – kelet-nyugati tájolású. Az eddigi észak-déli hagyománnyal szemben a szoláris szempont figyelembevétele új elem. Hosszú folyosó vezet keletről (az élők országából) a sírként szolgáló piramishoz. Ennek az útnak a bejárata az ún. völgytemplom. Sznofru komplexuma a III. dinasztia kori piramiskerületből csupán a halotti templomot és az ún. déli sírt (kisebb lépcsős piramisok formájában) tartotta meg. A halotti templom a piramis addigi északi oldaláról átkerült a szoláris szempont által diktált keleti oldalra. Megmaradt viszont a piramis bejáratának északi oldali hagyománya. Ismeretlen okból uralkodásának 15. évében Sznofru feladja addigi központját, félbehagyja a már elkezdett piramiskomplexum építését Medumban, és 50 km-rel északabbra új rezidenciát és piramist építtetett Dahsurban.

A dinasztia következő királyai azonban szakítottak Sznofru hagyományával, és a Memphiszhez közeli Gízában emeltettek piramiskomplexumot. Az ún. gízai piramisok Kheopsz (egyiptomi nevén Hufu, uralkodott kb. Kr. e. 2585-2560), Kephrén (egyiptomi nevén Hafré, uralkodott kb. Kr. e. 2555-2532) és Mükerinosz (egyiptomi nevén Menkauré, uralkodott Kr. e. 2532-2510) sírépítményei. Szerkezetük Sznofru fentebb vázolt piramiskerületéhez volt hasonló. A gízai piramisok nemcsak méretük, hanem minőségük okán is a leghíresebbek az egyiptomi piramisok közt. Az egyes királysírokat – az általános szokásnak megfelelően – a királyi család tagjainak, a tisztviselőknek és a papoknak a masztabái vették körül. Ezek a masztabák a gízai királysírok esetében katonás rendben, utcákat alkotva keretezik a sírkomplexumokat, míg a korábbi királysíroknál nincsenek ilyen szabályosan elrendezve. A masztabák elhelyezéséből, valamint a Hérodotosz által is rögzített pejoratív képből a történészek egy része a Kheopsz és Khephrén által végrehajtott politikai és gazdasági centralizációt olvasott ki, és az említett királyokat mindenki felett álló zsarnoknak mutatja be, akiknek önkényuralma az ország teherbíró képességét meghaladó építkezésekre kényszerítette az egyiptomi lakosságot. Hiba volna azonban piramisméterben mérni az egyes királyok hatalmát, hiszen a sírkomplexumon túl szentélyépítkezések, új telepek létrehozása és a sivatagba indított nyersanyagbeszerző expedíciók is hozzátartoztak az egyes királyok tevékenységi köréhez. A masztabáknak a királysírokhoz való koncentrálódása sem feltétlenül a hatalmi centralizációból adódik. A halottkultusszal foglalkozó forrásokból nyilvánvaló, hogy milyen megkülönböztetett helye és szerepe van az uralkodó halotti kultuszának. A királyok sírja szent, és a szent térhez való minél szorosabb közeledés szerves részét alkotta az arisztokrata sírépítészetnek. Végül pedig a királyi hatalom centralizációja már a III. dinasztia idején lejátszódott. A dinasztia utolsó királya, Sepszeszkaf (kb. Kr. e. 2508-2500) piramis helyett egy nagyméretű masztabát építtetett.

Bár egyes szerzők a piramisokat építtetőek megalomán vállalkozásainak tartják, helyesebb ezen meglehetősen komplex épületegyütteseket az istenkirályság monumentális megnyilvánulásaként értékelni. A piramiskomplexumok az egyes királyok építési programjaiként foghatók fel, az építmények legfontosabb célja a commemoratio volt, azaz hogy a király uralkodásának maradandó emlékművet állítson. Dzsószer sírkomplexuma nem egyszerűen az uralkodó örök nyughelye volt, hanem szimbolizálta a király viszonyulását az istenekhez és az emberekhez. A piramis lépcsői jelenthették az északi égbolt csillagaihoz vezető utat, ahová az uralkodó halála után elutazik, vagy utalhat a teremtéstörténetben szereplő ősdombra is, esetleg mindkettőre. A IV. dinasztia piramiskomplexumait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a piramist körbevevő épületkomplexum összezsugorodott, és csupán a halotti kultusz céljait szolgáló templomot tartalmazott. A szabályos gúla szimbolikájában kiemelt figyelmet szenteltek az Óbirodalom időszakában a király halotti kultuszában fontos szerepet játszó Ré istennek, akinek héliopoliszi szentélyéhez igazították a IV. dinasztia piramiskomplexumainak tájolását. Egyesek szerint a piramis a Ré-kultuszban szakrális tárgyként tisztelt obeliszkcsúcs monumentális megfelelője volt, mások úgy vélik, hogy a gúla forma a Rével azonosított Nap szétszóródó sugarait szimbolizálta.

A IV. és az V. dinasztia (kb. Kr. e. 2350-2170) királyainak sírjai közti különbségek ellenére a két uralkodócsalád közeli rokonságban állhatott egymással. A gízai nekropoliszban temetkező Hentkávesz királyné Uszerkaf király (kb. Kr. e. 2500-2485) felesége vagy édesanyja lehetett. Az V. dinasztia királyainak sírjai ugyanazon mintát követik. A sírkomplexumukon kívül a dinasztia majd minden uralkodója – Uszerkaftól Menkauhórig (kb. Kr. e. 2425-2415) – egy-egy naptemplomot is építtetett Abu-Szírban. A naptemplomok megjelenése mögött a királyi ideológia változása állhatott. Bizonyosnak tekinthető, hogy a korábbi királyi ideológia a IV. dinasztia időszakában – a tradicionális isteni identitás elemeit megtartva – új elemmel bővült. A királyok hivatalos titulatúrájában megjelent a "Ré fia" cím, amelyet az V. és a VI. dinasztia uralkodói is viseltek. Az abu-szíri naptemplomok megjelenését, és ezen szentélyeknek az uralkodók halotti kultuszával való szoros kapcsolatát korábban a Ré-papságnak a királyi hatalom felett aratott győzelmeként értékelték. Úgy vélték, hogy az V. dinasztia korában Ré papjai bizonyos kontrollt gyakoroltak a királyi hatalom felett. Mára azonban világossá vált, hogy a feltételezés alaptalan, a naptemplomok a királyi sírkomplexumoknak inkább függelékei mint vetélytársai. A dinasztia utolsó két királya már nem épített naptemplomokat, viszont az utolsó uralkodó, Unisz (kb. Kr. e. 2371-2350) sírjában megjelentek az ún. "piramisszövegek", amelyek a király halotti szertartásához nélkülözhetetlen halotti szövegeket tartalmazták. Feltételezzük, hogy ezen szövegeket eddig csupán felolvasták, de – titkosságukból fakadóan – nem írták le. Az V. dinasztiát követő VI. dinasztia (kb. Kr. e. 2350-2170) közt a régészeti emlékanyagban nem érzékelhető változás. A dinasztia minden királya – Tetet (kb. Kr. e. 2350-2338) kivéve – Szakkarában temetkezett.

Az egyiptomi hagyomány a politikai változásoknak és az egyes uralkodóknak ezekben játszott szerepére kevés figyelmet fordított. A hivatalos források a korábban már elemzett ideális uralkodó alakját közvetítették. Az Óbirodalom némely uralkodójának jellegzetesnek tekintett vonásait későbbi források őrizték meg. A Középbirodalom korából származó Westcar-papirusz szerint a jó természetű Sznofru élesen különbözik fiától, a keménykezű, zord uralkodónak beállított Kheopsztól. Manethón említette a VI. dinasztia megalapítójának, Teti királynak (kb. Kr. e. 2350-2338) a meggyilkolását, illetve az egyik óbirodalmi tisztviselő, Uni életrajzi feliratában tudósít I. Pepi király (kb. Kr. e. 2338-2298) főfelesége ellen folyó, általa elnökölt perről. A politikai változások talán legjellemzőbb jelei a vezető tisztségviselők hivatali karrierjének tanúbizonyságául szolgáló életrajzi feliratokban tárulnak fel. Ezek a források azonban csak az eseményeket írják le, az okok sokszor rejtve maradnak.

Az V. és a VI. dinasztia korszakában lezajló változás egyik fontos jele, hogy csökken a piramisok mérete, valamint gyatrábbá válik a kivitelezésük. A korábbi grandiózus kőépítményeket jóval kisebb méretű, agyagtéglából készült építmények váltották fel. A folyamatosság jele azonban, hogy a sírkomplexum épületeinek összetétele és elrendezése nem változott. Nincs egyetértés abban a tekintetben, hogy a IV. dinasztia korabeli grandiózus királysírok hagyományának megszakadása egy gazdasági válság vagy a megtermelt javak egyéb célokra való felhasználásának jele. A korszak másik fontos változása, hogy megszűnt az a szokás, hogy a vezető állami tisztviselők az uralkodó nekropolisza közelében temetkeztek. Az V. dinasztia uralmának vége felé lényeges változás, hogy az elithez tartozó tisztviselők sírjai a vidéki központok mellett összpontosultak. Az egyes tartományi kormányzói tisztségek örökíthetővé válását követően a tartományi főváros körül kormányzói nekropoliszok alakultak ki.

Valamivel világosabb, de nem elég részletes kép alkotható az Óbirodalom időszakának külpolitikai viszonyairól. A föníciai Büblosszal folytatott kereskedelmi és kulturális kapcsolatok a Kr. e. IV. évezredre nyúltak vissza. Bár a magánsírok feliratai elő-ázsiai térségbe tartó egyiptomi hadjáratokat említenek, ezek csupán erődemonstrációs hadműveletek lehettek, mivel Egyiptom ekkor bizonyosan nem terjeszkedett ebben a térségben. Az egyiptomi nyersanyagbeszerző expedíciók egyik állandó célpontja Núbia volt, amelyet a predinasztikus kor óta szoros kapcsolat fűzött Egyiptomhoz. Az Óbirodalom egész időszakában az egyiptomiaknak szabad kezük volt az alsó-núbiai térség erőforrásainak kiaknázásában. A 2. kataraktához közel egy egyiptomi település, Buhen alapítására is sor került, amelynek virágzása a VI. dinasztia végéig tartott. A déli expedíciók szervezése és irányítása az elephantinéi kormányzók feladatai közé tartozott. Alsó-Núbia mellett a Libiai-sivatag oázisai is egyiptomi befolyás alatt álltak. A líbiai törzsek elleni szimbolikus harc a későbbi uralkodók rituális kötelezettségei közé tartozott. Egyiptomi aktivitás mutatható ki a Szináj-félszigeten és a keleti sivatag térségében is. Ezeknek az expedícióknak a célja az Egyiptomból hiányzó nyersanyagok – például értékes kőfajták és nemesfém – behozatala volt.

 

 

2.2.6. Az Óbirodalom összeomlása (kb. Kr. e. 2170-1980)

 

Az Óbirodalom hanyatlásának legjobban látható jele a piramisegyüttesek gondosságának és méretének csökkenése volt a VI. dinasztia uralkodásának második felében. A dinasztia utolsó jelentős piramiskomplexum-építője a Kr. e. 2298 és 2288 körül uralkodó II. Pepi volt, akinek halála után a kormányzat elveszítette stabilitását. A hanyatlást kiváltó okokról megoszlanak a vélemények. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a Nílus évenkénti áradási szintjének fokozatos csökkenése és ezzel párhuzamosan a sivatag előrenyomulása súlyos feszültségeket okozhatott az ország gazdasági rendszerében. A központi hatalom összeomlásában azonban a tartományi kormányzók hatalmának jelentős növekedése is szerepet játszott. Ez azonban inkább következménye, nem pedig kiváltó oka a központi adminisztráció zavarának. Bár szinte semmit sem tudunk II. Pepi utódainak uralkodásáról, a memphiszi monarchia súlytalansága kétségtelen. Manethón a kb. Kr. e. 2170-től 2130-ig uralkodó VII. és VIII. dinasztiába sorolta a korszak memphiszi királyait, akiknek uralmát valószínűleg névlegesen az egész országban elfogadták. Jelentéktelenségükre utal, hogy már nem építettek piramiskomplexumokat, illetve gyorsan követték egymást a trónon. A gyors uralkodó- és dinasztiaváltások a királyi hatalom egyértelmű gyengeségének jelei. A memphiszi központ befolyásának csökkenésével párhuzamosan növekedett a tartományi kormányzók önállósága, ekkorra már hivatalaikat örökletessé tették, a tartományok területét pedig saját birtokukként kezelték, gyakran egymással is háborúzva határaik kiterjesztéséért. Az óbirodalmi államszervezet teljes összeomlása azonban a központi hatalom fokozatos gyengülése ellenére is gyorsan lezajló folyamat lehetett. Bár az események menetét nem ismerjük, az óbirodalmi temetők síranyagának vizsgálataiból éhínség és a halálozási arányszám jelentős növekedése mutatható ki. A memphiszi kormányzat összeomlását Kr. e. 2130 körülre tehetjük.

 

 

2.2.7. A polgárháború időszaka, az ún. első átmeneti kor

 

A Memphiszi Királyság összeomlását követően az ország részekre szakadt. A királyi címet a Memphisztől északra eső, a Fajfiúm bejáratánál fekvő hérakleopoliszi uralkodóknak sikerült megszerezniük. Ők alkották Manethónnál a kb. Kr. e. 2130 és 1980 között uralkodó IX. és X. dinasztiákat. A hérakleopoliszi királyok néhány évig talán az ország egész területét ellenőrizték, de igazi hatalommal mindig is csak az északi országrészben rendelkeztek. A déli országrész vezető hatalmasságai közt zajló fél évszázados polgárháborúból Théba került ki győztesen. A thébai királyok alkották a XI. dinasztiát (kb. Kr. e. 2081-1938), amely fokozatosan kivonta magát a hérakleopoliszi befolyás alól. A két hatalom konfliktusában a Hérakleopolisz és Théba közt fekvő közép-egyiptomi tartományok jelentették a mérleg nyelvét. Ezek kezdetben inkább a hérakleopoliszi dinasztiát támogatták. A két fél között folyó háborút kezdetben hérakleopoliszi sikerek jellemezték, majd a thébai II. Antef (kb. Kr. e. 2065-2016) abüdoszi győzelme fordulatot hozott, és unokája, I. (Nebhepetré) Mentuhotep (kb. Kr. e. 2008-1957) idején már a közép-egyiptomi térségbe helyeződött át a háború színtere. A befolyásos közép-egyiptomi tartományok legyőzését követően Hérakleopolisz súlytalanná vált.

 

 

2.2.8. A Középbirodalom kora (kb. Kr. e. 1980-1630)

 

A polgárháború második szakasza tulajdonképpen már Egyiptom újraegyesítésének első állomása volt. I. (Nebhepetré) Mentuhotep Kr. e. 1980 körül arathatott győzelmet a közép-egyiptomi tartományok felett, és ezzel kezdetét vette az ország újraegyesítésének folyamata. Manethón azzal jelezte a korszak fontosságát, hogy I. Mentuhotepet tette meg a XI. dinasztia megalapítójának. Ez a periódus annak ellenére is viszonylag nyugodtnak tűnik, hogy északon az uralkodóház, illetve a királyság politikai tartalmának bizonyos elemei kicserélődtek. Bár a thébai dinasztia által végrehajtott újraegyesítés a katonai hódításon nyugodott, az új rezsim igyekezett demonstrálni pártatlanságát, így például a korábbi, hérakleopoliszi kormányzat tisztviselőit saját adminisztrációs rendszerébe olvasztotta. A XI. dinasztia azonban határozottan thébai orientációjú volt, királyi székhelyét sem helyezték át a mindig is tradicionális fővárosi ranggal bíró Memphiszbe. Sírjaikat a thébai uralkodók nekropoliszában alakíttatták ki, és a thébai szokásoknak megfelelően sziklasírba temetkeztek. Ennek ellenére az újbirodalmi és a későbbi egyiptomi hagyomány a dinasztiaalapítóként és az ország újraegyesítőjeként számon tartott I. Mentuhotep alakját a legjelentősebb uralkodók közé sorolta, akit – az országot először egyesítő Ménészhez hasonlóan – egy újabb nagy korszakot nyitó uralkodóként tisztelt. A XI. dinasztia építési tevékenysége az ország egész területén kimutatható, és felélénkültek a Núbiába, a keleti sivatagba és a Szináj-félszigetre tartó nyersanyagbeszerző egyiptomi expedíciók.

A XI. dinasztia uralmának végéről szinte semmit sem tudunk. Egy későbbi forrás – az inkább a politikai propaganda műfajához sorolható Nereiti próféciája – a XII. dinasztiát (kb. Kr. e. 1938-1759) megalapító Amenemhatot a nemzet megmentőjének szerepében mutatta be, aki isteni jóváhagyással került trónra, hogy felszámolja az országban uralkodó káoszt. Bár a hatalomátvétel körülményei tisztázatlanok, a Kr. e. 1938-1909 körül uralkodó dinasztiaalapító a XI. dinasztia utolsó királyának, III. (Nebtauiré) Mentuhotepnek (kb. Kr. e. 1945-1938) vezírje és Felső-Egyiptom kormányzója volt. Az új dinasztia sok tekintetben szakított elődje hagyományaival. I. Amenemhat legfontosabb változtatása a királyi székhely áthelyezése a régi fővárosba. Bár Memphisz újra az ország hivatalos fővárosává vált, a király Memphisz és Hérakleopolisz közt új palotakomplexumot hozott létre Itj-Taui (mai List) néven, amely több mint háromszáz éven át az ország politikai centruma maradt. Az újonnan kialakított uralkodói székhely rangját biztosította, hogy a király és utóda a város mellett temetkezett. Az általában a király személyes testamentumának vélt I. Amenemhat intelmeiből kiderül, hogy a király politikai gyilkosság áldozata lett. A trónörökösnek, a későbbi I. Szeszósztrisznak (kb. Kr. e. 1919-1875) azonban sikerült megszereznie a hatalmat, az azonban nem derült ki, hogy mi állhatott a gyilkosság hátterében. Az bizonyos, hogy az első átmeneti korban jelentős befolyásra szert tett közép-egyiptomi tartományok ellenőrzése és integrálása komoly nehézséget okozott a XII. dinasztia első királyainak. Az assziuti tartományi kormányzó például a hérakleopoliszi dinasztia időszakáig tudta visszavezetni családfáját, így kétségbe vonhatta az uralkodó dinasztia legitimitását. A XII. dinasztia királyai adminisztratív eszközökkel igyekeztek megtörni a régió önállóságát, így például a régió egészét ellenőrző tisztviselőt neveztek ki, illetve Asszuán tartományba új kormányzót iktattak be. II. Amenemhat (kb. Kr. e. 1876-1842) és II. Szeszósztrisz (kb. Kr. e. 1844-1837) uralkodásáról alig rendelkezünk forrásokkal, jóval több emlék maradt fenn III. Szeszósztrisz (kb. Kr. e. 1836-1818) és III. Amenemhat (kb. Kr. e. 1818-1772) uralkodásának idejéből.

III. Szeszósztrisz uralkodása idején új közigazgatási rendszert hoztak létre, amelynek szervezeti egységei nem estek egybe a régi tartományokkal. Az újonnan létesített közigazgatási egységeket a királyi székhelyen működő két igazgatási szervnek rendelték alá, amelyek az udvar egyik vezető tisztviselője alá tartoztak. Ezen új szervezeti egységek váltak a királyi akarat vidéki érvényesítőjévé, a régi tartományok súlytalanná váltak az új rendszerben. A XII. dinasztia királyai újjászervezték a közigazgatás rendszerét, III. Szeszósztrisz reformját követően a bürokrácia központosítottabbá vált, mint az Óbirodalom összeomlása óta bármikor. Az új közigazgatási rendszer sem tudta azonban teljes mértékben megszüntetni a régi tartományokat, amelyek a regionális identitás központjai maradtak. A rendszer egyszerűsége – közvetlenül a király alá rendelt főtisztviselő által irányított egységes hivatali láncolat – lehetett az oka, hogy az így kiépített adminisztrációs rendszer 1000 évig használatban maradt. III. Amenemhat uralkodása alatt Fajjúm vált a király tevékenységének központjává, építkezései egy második főváros létrehozásának gondolatát vetik fel. A király a tó vízszintjének szabályozása révén jelentős mezőgazdasági területet tudott kialakítani. A tó partján állt az ókori Egyiptomnak a piramisok után legismertebb építménye, III. Amenemhat halotti temploma, az ókori világ hét csodája közé sorolt Labirintus.

A XII. dinasztia az óbirodalmi temetkezési hagyományokhoz visszatérve piramisokba temetkezett. I. Amenemhat és I. Szeszósztrisz sírja Listben, az újonnan kialakított királyi központ mellett épült fel. A dinasztia királyai azonban ezenkívül az egyik óbirodalmi királyi nekropoliszban, Dahsurban is temetkeztek. Itt található II. Amenemhat és III. Szeszósztrisz sírja. III. Amenemhat két piramist is építtetett: az egyiket Dahsurban, a másikat az általa átalakított Fajjúmban.

A középbirodalmi királyok hódító törekvéseinek célja – az Óbirodalom idejéhez hasonlóan – elsősorban Núbia volt. Az Alsó-Núbia feletti ellenőrzést már az országot újraegyesítő I. (Nebhepetré) Mentuhotep visszaszerezte, így núbiai zsoldosokat is bevethetett a Hérakleopolisz elleni harcok során. A Nílus első és második vízesése közti terület meghódítása I. Amenemhat és I. Szeszósztrisz uralkodása alatt vált teljessé. III. Szeszósztrisz az egyiptomi határt még délebbre, Szemmáig tolta ki. A núbiai sivatagban élő nomád törzsek ellenőrizetlen benyomulása mindig is veszélyt jelentett Egyiptom alsó-núbiai érdekeire, ezért a Nílus-völgy núbiai szakaszán újfajta stratégiával kísérleteztek: területének biztosítása érdekében a térségben erődhálózatot építettek ki. Az építkezés I. Szeszósztrisz idején kezdődött, a hálózat III. Szeszósztrisz idején vált teljessé. Az erődök egyrészt a további déli előrenyomulás bázisaiul szolgáltak, másrészt ellenőrizték a Nílus-völgyben Núbiából Egyiptomba vezető utakat.

A déli aktivitással szemben Egyiptom külpolitikája északi irányban passzív maradt, és csak korlátozott mértékben kapcsolódott be az ókori közel-keleti ügyekbe. Valószínűsíthető, hogy ebben az időszakban Egyiptomnak sem a jelentős mezopotámiai, sem az anatóliai nagyhatalmakkal nem volt kapcsolata. A Szináj-félszigeten húzódó ázsiai határ erődített volt, és csak hivatalosan ellenőrzött forgalom bonyolódhatott a Nílus völgye felé. Az ún. középbirodalmi átokszövegek – amelyek a mágia segítségével igyekeztek megsemmisíteni Egyiptom elő-ázsiai ellenségeit – ugyan a szíriai-palesztinai térség számos kisebb uralkodóját említik, a konkrét háborúra utaló források azonban ritkák. Bár a görög történetírói hagyomány kiterjedt ázsiai hódításokat tulajdonít az egyik Szeszósztrisz nevű uralkodónak, ez azonban valószínűleg a későbbi, az Újbirodalom idején végrehajtott ázsiai hódítások múltba történő visszavetítése lehet. Az egyiptomi uralkodók érdekeiket a fegyveres hódítás helyett inkább kereskedelmi kapcsolatokkal igyekeztek érvényesíteni. Egyiptom első számú kereskedelmi partnere – az Óbirodalom időszakához hasonlóan – a föníciai Büblosz. A levantei térségen túl szoros kapcsolatok fűzték Egyiptomot az Égei-tenger térségéhez. Ezt támasztja alá az egyiptomi leletanyagban a krétai importáru megjelenése, illetve a Krétán talált egyiptomi eredetű tárgyak, valamint a korszak némelyik magánsírjának a krétai kereskedőket ábrázoló falfestményei. A széles körű kereskedelmi kapcsolatok az ún. todi kincslelet tanúbizonysága szerint egészen Mezopotámiáig nyúltak.

 

 

2.2.9. A Középbirodalom felbomlása és a második átmeneti kor (kb. Kr. e. 1630-1539/23)

 

A Középbirodalom IV. Amenemhat (kb. Kr. e. 1773-1763) uralkodása idején még szilárd volt. Nincs forrásunk belső zavarokról, és a Núbia feletti egyiptomi uralom is igazolt. A király korai halálát követően trónra lépő Szobeknofru királynő (kb. Kr. e. 1763-1759) rövid uralkodása után a dinasztia uralma hirtelen véget ért. Az uralkodócsalád bukását okozó politikai változások természetét azonban különösen nehéz feltárni. A Középbirodalom kormányzati központjában, Itj-Tauiban tovább uralkodó dinasztia határozottan megkülönböztethető a XII. dinasztiától. A Manethón által a XIII. dinasztiába (kb. Kr. e. 1759-1630) sorolt királyokról alig tudunk valamit. A dinasztiához tartozó ötvenöt király közül csak kevesen uralkodtak öt évnél hosszabb ideig. A dinasztia bizonyosan nem tekinthető egyetlen családnak, számos király nyilvánvalóan nem királyi ősöktől származott. Manethón az egyes dinasztiákba itt már nem egy-egy uralkodócsalád, inkább egy-egy korszak királyait foglalta össze.

A rövid és bizonytalannak tűnő uralkodási időszakok azonban nem a politikai nyugtalanságból fakadtak, hiszen az ország egysége nem bomlott fel, és állandóság figyelhető meg a vezető kormányzati posztokon is. A korszak egyik jellemzője, hogy ugyanazok a magas beosztású tisztviselők több király alatt is szolgáltak. Megfigyelhető azonban, hogy a nagy befolyással rendelkező hivatalok néhány tekintélyes család kezében összpontosultak, ezért feltételezhető, hogy a XIII. dinasztia ideje alatt a valódi hatalom a XII. dinasztia ideje alatt létrehozott adminisztráció kiemelkedő tagjainak kezébe csúszott át. A korszak hatalmi viszonyait olyan családi csoportok befolyása jellemezhette, amely az egyes családok befolyásának árapály jellegű váltakozását követve mindig utat engedett egyik vagy másik csoport számára. Ebben a rendszerben a királyi méltóság a magas kormányzati beosztások végső pozíciója lehetett, amelyet az adott család addig tudott kézben tartani, míg befolyását egy új, feltörekvő családi csoport meg nem törte. Bár a XIII. dinasztia kormányzatának így valószínűleg bizonyos fokig nélkülöznie kellett azt a legitimitást, amely a XII. dinasztia korát jellemezte, a rendszer szilárdságát mutatta, hogy az ország egysége fennmaradt. A stabilitás azonban csak a magterületre volt jellemző, a núbiai területeken fokozatosan csökkent, majd a XIII. dinasztia végére meg is szűnt az egyiptomi befolyás. A núbiai erődök fokozatosan elveszítették katonai jellegüket, és inkább kisebb határ menti városokká váltak, majd a dinasztia uralmának vége felé az erődöket feladták.

A dinasztia utolsó uralkodóinak csökkenő befolyása nemcsak a núbiai térség elveszítésében mutatkozott meg, hanem abban is, hogy a Deltában nem tudták megakadályozni a politikai elkülönülést. A Manethón által a XIV. dinasztiához sorolt királyok datálása bizonytalan (valószínűleg a XIII. dinasztia kései királyaival egykorú), uralkodóik a Delta egy részében önálló dinasztiát alapítottak. A Delta leválását követően ebben a térségben az ország többi részétől független folyamatok zajlottak le. A palesztinai térségből Egyiptomba bevándorló kánaánita csoportok legvonzóbb célpontja mindig is a Deltavidék volt. Az itt letelepedett kánaánita törzsek jelentős számaránya döntő lehetett mind a Deltavidék elszakadásában, mind pedig a későbbi hükszósz hatalomátvételben.

A Manethón által közvetített egyiptomi hagyomány keleti irányból érkező pusztító betörésként írta le a folyamatot. Bár népvándorlásszerű hükszósz invázió nem igazolt, és a kései hagyomány jelentősen felnagyíthatta a hükszósz támadás nagyságát és váratlanságát, az azonban tény, hogy nagy hatást gyakorolt az egyiptomiakra, ezért emléke megőrződött. A hükszószok mozgása mögött a hurrik szíriai és kánaáni behatolása húzódott meg, amelynek eredményeképpen a késő bronzkori (Kr. e. 1500-1200) kánaáni uralkodók – a korábbi amurrá nevek helyett – gyakran huni nevet viseltek. A vándorló csoportok erős hurri hátterét igazolja a ló, illetve a harci szekeres hadviselés egyiptomi meghonosodása a hükszósz időszak alatt. A Kr. e. 1630 körül lezajlott hükszósz támadás során mind a XIIL, mind a XIV. dinasztia megbukott. A hükszósz elnevezés a heka-haszut (puszták fejedelmei) egyiptomi kifejezés elgörögösített formája. A hükszószok etnikai összetétele mai napig vitás. Bár többségük sémi nevet visel, akadnak köztük hurri nevű királyok is. Az azonban bizonyos, hogy a deltai hükszósz államok intenzív kapcsolatot tartottak egymással és az anyaországgal is. A régészeti leletanyag alapján világos, hogy ezek az államok a kánaáni térséghez tartoztak. A vezető ázsiai család a Deltában fekvő Avarisz városát tette meg központjául, őket sorolta Manethón a XV. dinasztiához (kb. Kr. e. 1630-1523). Az avariszi dinasztia a Deltától a közép-egyiptomi Hermupoliszig ellenőrizte az országot. Annak ellenére, hogy a hükszószok nem uralták az egész országot, valamint a Nílus völgyének általuk birtokolt részét is egyiptomi vazallusaik révén kormányozták, a manethóni hagyomány a hükszósz királyokat legitim egyiptomi uralkodónak tekintette. Az avariszi dinasztia azonban nem az egyetlen hükszószok által alapított dinasztia a Deltában. A Delta más régióit kisebb ázsiai uralkodók ellenőrizték. Őket sorolta Manethón a XVI. dinasztiába (párhuzamos a XV. dinasztiával). A legerősebb deltai hükszósz államnak azonban az avariszi dinasztia számított, amelynek egyetlen lehetséges ellenfele Felső-Egyiptomban alakult ki. A XIII. dinasztia összeomlását követően az egyiptomi államiság a már a Középbirodalom ideje alatt déli központként funkcionáló Thébában összpontosult. A Manethón által tizenhetedikként besorolt dinasztia (kb. Kr. e. 1630-1539) eredetéről semmit sem tudunk. Bár az egyes királyok nevei – Mentuhotep, Antef – a thébai hagyományokhoz való kötődést támasztják alá, a XVII. dinasztia nem azonosítható a Középbirodalom idejének thébai tartománykormányzói családjával. A dinasztia sokáig az avariszi királyok vazallusaként gyakorolta hatalmát. Erre szorította őket Théba körülzártsága, amelyet az északi ázsiai uralom és a Núbiában megerősödő kusita állam nyomása okozott.

A kusita állam a Nílus harmadik vízeséséhez közeli Kerma központtal jött létre, majd miután az egyiptomiak feladták Alsó-Núbiát, fennhatóságát kiterjesztette az első és a második katarakta közé eső területre is, elfoglalván az egyiptomiak által elhagyott erődöket. A kusita fenyegetés még akkor is gátolta a thébai fejedelmek önállósodási törekvéseit, amikor az avariszi hükszósz dinasztia befolyása számottevően csökkent. Bár Szekenenré (kb. Kr. e. ?-1543?) felkelése a hükszósz uralom lerázására még sikertelenül végződött, utódjának, Kamósze királynak (kb. Kr. e. 1543?-1539) azonban már sikerült kivívnia a Thébai Királyság önállóságát. A thébai uralkodó Avarisz elleni felvonulása előrevetítette a hükszósz dinasztiával való végső összecsapást, amely az ország számára elhozta a függetlenséget.

 

 

2.2.10. Az Újbirodalom (kb. Kr. e. 1539-1075)

 

Kamósze hadjáratai a közép-egyiptomi térségben Thébát tették az ország vezető hatalmává, az ország egyesítése és a hükszószok hatalmának végleges megtörése azonban csak utódjának sikerült. Az országot felszabadító háború Kr. e. 1529 körül robbant ki Kamósze utódja, Jahmesz (Ahmószisz vagy Ahmesz, kb. Kr. e. 1539-1514) uralkodása idején. Jahmesznek a hükszószok ellen vezetett hadjáratok sokaságával sikerült felszabadítania az országot. Uralkodásának jelentőségét a későbbi hagyomány azzal igyekezett emelni, hogy a királyt tekintették az egyiptomi történelem új korszaka megalapítójának, annak ellenére, hogy Jahmesz a XVII. dinasztiát alkotó thébai uralkodócsalád tagja volt. Manethón Jahmeszt már az Újbirodalom korának legfontosabb dinasztiájának, a XVIII. dinasztia alapítójának (kb. Kr. e.1539-1295/92) tekintette.

A dinasztia által bevezetett új korszak nemcsak az ország egységét teremtette meg, hanem a külügyek kezelésében is alapvetően különbözött minden korábbi korszaktól. Az új igazgatási rendszer a legkorábban Núbiában mutatkozott meg. A Nílus második vízeséséig terjedő alsó-núbiai térség ellenőrzésének visszaszerzése már Kamósze uralkodása alatt megtörtént. A núbiai terjeszkedést Jahmesz konszolidálta, aki egy, a kusita állammal szembeni ütközőzóna kialakításában látta az egyiptomi magterület védelmének zálogát. I. Amenhotep (kb. Kr. e. 1514-1493) és I. Thotmesz (kb. Kr. e. 1493-1479) ideje alatt a hadjáratok súlypontja délebbre, a Kusita Királyság központi területére helyeződött. Az egyiptomi csapatok azonban nemcsak a kusitákat győzték le, hanem megsemmisítettek minden más, az egyiptomi terjeszkedéssel szembenálló núbiai erőt a térségben. Az őket követő királyok uralkodása alatt zajló háborúk tartóssá tették az egyiptomi jelenlétet a Nílus harmadik és negyedik vízesése közötti területen is. A konszolidáció során a meghódított területeket bekebelezték, kiterjesztve Egyiptom határait a negyedik vízesésen túl a Nílus nagy kanyarulatáig. A núbiai térséget – Egyiptom mintájára – Wawat és Kus néven Alsó- és Felső-Núbiára osztották. Bevezették az egyiptomi közigazgatást, de a helyi fejedelmeket meghagyták, ők közvetítettek népük és az egyiptomiak közt. A megszálló kormányzat egyértelműen katonai jellegű volt, a núbiai közigazgatás fejének a "kusi királyfi" címmel rendelkező alkirály számított, aki az uralkodó teljhatalmú megbízottja volt. A jól szervezett apparátus révén sokkal hatékonyabban lehetett kiaknázni Núbia erőforrásait, mint korábban. Már nemcsak az egyiptomiak számára mindig is értékes ásványkincseit tudták feltárni, hanem kisajátították a núbiai mezőgazdasági területeket is, amelyek vagy a korona közvetlen tulajdonába kerültek, vagy egyiptomi mintára templomalapításokra került sor. Az erős egyiptomi nyomás ellenére Núbiában mindössze egyetlen felkelésről van tudomásunk, ami a XIX. dinasztiához tartozó Merneptah negyedik évében, Kr. e. 1210 körül tört ki. Az egyiptomi uralom mélyreható változásokat okozott Núbiában. Az egyiptomi anyagi és szellemi kultúra uralkodóvá válása a térségben lehetővé tette, hogy Núbia zökkenőmentesen beilleszkedjék az egyiptomi államba.

A kezdeti zavarokat követően – amikor Jahmesz két lázadást vert le Felső-Egyiptomban – az új dinasztia helyzete megszilárdult. Komoly gondokat okozott azonban, hogy a XVIII. dinasztia a XVII. dinasztia belterjes házassági szokását vitte tovább. Ez lehetett a problémák gyökere a Jahmeszt követő I. Amenhotep uralkodása idején. A királynak – és ezzel a dinasztiának – nem volt főági férfi örököse, végül a dinasztiát egy, a család mellékágához tartozó utód kijelölése mentette meg. Így került trónra I. Thotmesz, aki beházasodott a királyi családba. A házasságból azonban csupán egy lány, Hatsepszut született, így a király egyik mellékfeleségével nemzett fiú utódot. II. Thotmesznek a féltestvérével, Hatsepszuttal kötött házassága is terméketlen volt, így a trónörökös ismét a királyi családon kívüli asszonytól fogant. A belterjesnek és körülményesnek tűnő házassági kapcsolatok mögött valószínűleg azon szándék húzódott meg, hogy a lehető legtovább fenntartható legyen az alapító királyi családdal való vérségi kapcsolat. A dinasztikus válság II. Thotmesz hirtelen halálával csúcsosodott ki, mert a király kiskorú örököst hagyott maga után. Az új uralkodó, III. Thotmesz (kb. Kr. e. 1479-1425) kiskorúsága hatalmi vákuumot teremtett, amelyet a királyi család főágához tartozó Hatsepszut tölthetett ki. Kezdetben, Kr. e. 1478-tól Hatsepszut régensként kormányzott III. Thotmesz nevében, később Amon orákuluma révén királlyá nyilvánította magát. Uralkodási legitimációját azzal is igyekezett növelni, hogy állítása szerint II. Thotmesz őt jelölte örököséül. Innentől társuralkodóként intézte az ország ügyeit, társuralkodói címét haláláig megtartotta. Hatsepszut legismertebb vállalkozása a halotti templomának domborművein megörökített pumi expedíció, amelyet nagyszabású kereskedelmi expedíciónak tartunk. Egyesek úgy vélik, hogy Hatsepszut a kezdetektől III. Thotmesz hatalomból való kiszorítására törekedett, valószínűbb azonban, hogy a királynő uralkodása lehetőséget biztosított arra, hogy a trónörökös belenőjön királyi szerepébe. Nem tudunk arról, hogy ellentét lett volna a két fél között. A királynő emlékének későbbi meggyalázása nem valószínű, hogy III. Thotmesz kései bosszúja nagynénje trónbitorlása miatt, inkább azzal függhet össze, hogy III. Thotmesz fiára hagyja trónját, és ezzel a fiúágon immár kihalt Jahmesz család minden későbbi trónigényét igyekezett hatástalanítani.

III. Thotmesz önálló uralkodásának kezdete egybeesett az elő-ázsiai térség hatalmi átrendeződésével. Bár Kánaán déli részével már a Középbirodalom óta szoros volt a kapcsolat, Egyiptom csak az Újbirodalom korában avatkozott be aktívan a helyi viszonyokba. Az ázsiai térség birtoklása azonban jóval bonyolultabb volt, mint a núbiai hódítások. Az egyiptomi szóhasználatban "nyomorult ázsiaiak" civilizációja gazdaságilag és technikailag sokkal fejlettebb, nyelvük és kultúrájuk jóval idegenebb volt, mint Kus (Núbia) őslakóié. Az egyes területek bekebelezését földrajzi tényezők gátolták, így például nem állt rendelkezésre egy Egyiptommal közös folyó, mint Núbia esetében. A behatolás a dél-kánaáni térségbe már Jahmesz uralkodása alatt megtörtént, a hükszószok legyőzése után hadjáratot vezetett a területre, és elfoglalta Saruhen erődjét. A hódítás I. Thotmesz alatt vett nagyobb lendületet. Az egyiptomi király Mittani állammal keveredett háborúba, és csapatai egészen az Eufrátesz folyóig hatoltak. A hadjáratok célja azonban csupán a dél-palesztinai egyiptomi befolyás megőrzése volt, amelyet nem követett tartós megszállás, így az egyiptomi hadjáratok nem érték el céljukat. III. Thotmesz új politikával igyekezett biztosítani az egyiptomi befolyást. A dolgát megnehezítette, hogy erre az időre az egyiptomi terjeszkedéstől fenyegetett kisállamok összefogtak, így III. Thotmesznek a palesztinai és szíriai államok koalíciójának seregeivel, valamint az őket támogató Mittani állam csapataival kellett szembenéznie. Az összecsapásra Megiddó város közelében került sor. Az ún. első megiddói csatában Thotmesz győzelmet aratott, és a város is meghódolt. A győzelmet azonban nem követte a legyőzött fejedelmek kivégzése. Thotmesz igyekezett normalizálni Egyiptom és a szíriai-palesztinai fejedelmek viszonyát, így a legyőzött fejedelmek hűségesküt tettek, hadisarcot fizettek, és túszokat bocsátottak az egyiptomi uralkodó rendelkezésére. A túszokat – általában a helyi királyi család tagjait – Egyiptomban készítették fel a vazallusi szerepkörre, majd apjuk halálát követően őket helyezték a vazallus államok trónjára. A meghódított közel-keleti területeket nem szervezték tartományokba, hanem a helyi államok királyai vazallusi szerződést kötöttek az egyiptomi királlyal. Az egyiptomi érdekeket a Gázában székelő egyiptomi helytartó képviselte. Később a megnövekedett egyiptomi birtokokat már három helytartó alá rendelték. A vazallus államok rendszeres évi adót fizettek, illetve segédcsapatokat biztosítottak az egyiptomi uralkodó hadjárataihoz.

Az új egyiptomi politika húsz év alatt egy Kánaántól Dél-Szíriáig húzódó állandó befolyási övezetet hozott létre. Egyiptom szíriai vazallusait azonban a Mittani Királyság állandóan lázadásra bujtogatta. III. Thotmesz megkísérelte megsemmisíteni fő ellenfelét, ezért hadjárata során átkelt az Eufrátesz keleti partjára, és végigpusztította Mittani magterületét. A hadjárat azonban nem érte el célját, és II. Amenhotep (kb. Kr. e. 1426-1400) alatt is folytatódott a háborúskodás Mittanival. Úgy tűnik, II. Amenhotepnek sikerült az egyiptomi befolyási övezet határát Szíriában egészen Ugaritig kitolni. Bár IV. Thotmesz (kb. Kr. e. 1400-1390) ideje alatt Mittani megerősödött, és az egyiptomi fennhatóság kissé délebbre szorult vissza, a két fél között még a király uralkodása alatt béketárgyalások kezdődtek. A megegyezés alapja a status quo megőrzése volt, a békét pedig diplomáciai házasságkötés pecsételte meg, Artatama mittani király lánya IV. Thotmesz mellékfelesége lett. Az egyiptomi-mittani békés viszony a következő generáció ideje alatt védelmi szövetséggé mélyült, mindkét fél megesküdött a másiknak, hogy segítséget nyújtanak egymásnak egy harmadik fél támadása esetén. A jó kapcsolatot most is diplomáciai házasság pecsételte meg, így III. Amenhotep Suttarna, majd Tusratta mittani királyok lányait vette feleségül. A Mittanival való kiegyezést követő időszak az egyiptomi nagyhatalmi időszak fénykora. A két közel-keleti nagyhatalom szoros kapcsolatán nyugodott a térség hatalmi egyensúlya, kölcsönös védelmi szövetségük pedig a Kr. e. 14. században sikeresen gátolta a vetélytársak- a hettiták és az asszírok- terjeszkedését. Babilónia, Mittani és Egyiptom királyai egyenrangúnak ismerték el egymást, és tiszteletben tartották a kialakult érdekszférák határait, egymás vazallusait nem csábították el. Tökéletes béke természetesen nem alakult ki, részben a vazallus államok egymás ellen folytatott háborúi miatt, másrészt a nomád törzsek mozgása gyakran okozott nyugtalanságot. A nagyhatalmaknak azonban sikerült megőrizni a törvényesség kereteit és fenntartani az összhangot a vezető államok között. Mindez bizonyos nemzetközi diplomáciai szabályok kialakulásához vezetett.

III. Amenhotep (kb. Kr. e. 1390-1353) uralma a XVIII. dinasztia virágzásának tetőpontja. A kormányzat a Nílus-völgy bőséges forrásain túl jelentős jövedelmet élvezett ázsiai birtokainak adójából is. Az ország nemesfémgazdagsága a szomszédos országok irigységének tárgya volt, mind a mittani uralkodók, mind a babiloni királyok gyakran fordultak a fáraóhoz, aranyat kérve tőle. A békés időszakból fakadóan a király a bevételeket a hadjáratok helyett építkezésekre fordította. III. Amenhotep építkezései Théba környékére összpontosultak. A város mellett épült fel a malkatai palota, amely a király halotti templomát is magában foglalta. Jelentős szentélyépítkezésekre is sor került. Luxorban az Amon-templom hátsó oszlopos udvara és a szfinxekkel övezett felvonulási út köthető a király építő tevékenységéhez. A kormányzat pozíciója szilárdnak és kikezdhetetlennek tűnt: a központi kormányzat a középbirodalmi alapokon nyugodott. Az egyedüli lényeges változás a katonaság szerepének és a meghódított területeket kormányzó tisztviselők jelentőségének növekedése volt. A közigazgatás a királyi akarat kiszolgálója ugyanúgy, mint az Óbirodalom vagy a Középbirodalom legszebb időszakaiban. A nyugodt korszak azonban hirtelen véget ért, a következő uralkodó ideje alatt lezajló változások alapjaiban rendítették meg a kormányzatot.

III. Amenhotep idősebb fiát, Thotmeszt szánta utódjául, a koronaherceg hirtelen halála után azonban testvére lépett trónra. Az új király, IV. Amenhotep (kb. Kr. e. 1353-1336) a legismertebb egyiptomi királyok közé tartozik. Az uralkodása alatt végbemenő ún. Aton- vagy Amarna-reform szakított az Újbirodalom addigi hagyományaival, és Amon isten helyett Atont tette a királyság legfontosabb istenségévé. A kezdetben Théba város védőisteneként ismert Amon, illetve Amon-Ré, az istenek királya már a Középbirodalom ideje alatt egyszerű helyi istenségnél jelentősebb rangra tett szert. A szabadságharcot és az azt követő hódításokat a XVIII. dinasztia királyai az istenség vezetése alatt hajtották végre. Az istenkirályság, azaz hogy a király az isten fia, sőt ő maga Hórusz megtestesülése, már az Óbirodalom korától szerves része volt a királyság hivatalos identitásának, így a király isteni jellege apja természetéből származott. Tekintettel a XVIII. dinasztia déli hátterére, nem meglepő, hogy a thébai istenség vált a király isteni természetének legfontosabb forrásává. A dinasztia királyai kötelességüknek érezték kifejezni hálájukat az istenségeknek – elsősorban Amonnak – azokért a sikerekért, amelyeket támogatásukkal elértek. A királyi hála javadalmak, földbirtokok juttatásában és szentélyépítkezésben öltött testet, amely az Amon-papságnak az uralkodócsaláddal fenntartott megkülönböztetett kapcsolatát erősítette. Bár a szentély kirívó gazdagságára utaló források későbbiek, a thébai Amon-körzet a leggazdagabb egyiptomi szentélyek egyike lehetett. A kultusz fontosságát jelzi, hogy Anion főpapja gyakran viselte az "Alsó- és Felső-Egyiptom minden papjának felügyelője" címet. A thébai Amon emellett jelentős politikai befolyással is rendelkezett, mivel az istenség kulcsszerepet játszott az új király beiktatásának rítusában. Kétségtelen, hogy az Anion-kultusz volt az ország vezető kultusza, amikor IV. Amenhotep trónra lépett.

 

 

2.2.11. Az Aton-reform

 

Az ún. Aton- vagy Amarna-reform egy valláspolitikai folyamat elnevezése. Lényege a már korábban is ismert Aton isten monolátrikus szerepének kialakulása. Bár a folyamat viszonylag jól ismert, nem tudjuk biztosan megmondani, hogy mi fordította szembe IV. Amenhotepet az egyiptomi tradicionális kultuszokkal. A királynak a trónra lépésekor választott trónneve a megszokott módon reflektál a dinasztia által kiemelt istenségre. Új rendszerének korai megnyilatkozási formáiban – az amarnai határsztéléken – a király utal arra, hogy "minden más alsó- és felső-egyiptomi királynál rosszabb dolgokról" volt tudomása, azt azonban nem nevezi meg pontosan, hogy mire gondolt.

A IV. Amenhotep uralmának első négy éve alatt hozott intézkedések a király által kieszelt új kultusz megteremtését szolgálták. Aton szentélyt, papi személyzetet és kultuszt kapott. A kultusz központi alakja Aton, a napkorong volt, amelynek ábrázolásában a kezdeti ikonográfiájában az istent sólyomfejjel ábrázoló héliopoliszi tradíció az irányadó. A király az állami istenek sorába lépő istenség első szentélyét Thébában, a karnaki Amon szentélyével szemben építette fel. A reform második szakasza a király uralkodásának ötödik évétől kezdődik. Ekkor IV. Amenhotep hivatalos nevét Ehnatonra (aki hasznos Aton számára) változtatta, és a Közép-Egyiptomban fekvő Ahet-Atonban (mai neve El-Amarna) megkezdte egy új főváros építését. Az új főváros helyének kiválasztásában az Aton-teológia játszott fontos szerepet: az ősidőkben ezen a helyen tűnt fel először az istenség. Felépülését követően Ahet-Aton (Aton horizontja) vált a király állandó rezidenciájává, a tradicionális központokat (Théba, Memphisz, Itj-Taui) Ehnaton hanyagolta. Az istenség tiszteletére írt himnuszok és egyéb vallási szövegek Atonnak a többi istenség feletti felsőbbségét hirdették, Aton főpapi tisztét maga Ehnaton töltötte be. A reformot – utolsó szakaszában – nagyfokú türelmetlenség jellemezte. Ekkor Aton már nem túrt meg senkit maga mellett, a király célja az lehetett, hogy a tradicionális istenek minden nyomát eltüntesse, ezért a többi istenség templomait Egyiptom-szerte bezáratta, neveiket a feliratokból kivakartatta, szobraikat összetörette. Aton vált tehát Egyiptom kizárólagos hivatalos kultuszává. A napkorongban megjelenő Aton bensőséges kapcsolatot tartott a királlyal és főfeleségével, Nefertitivel. A napkorong sugarai a király és felesége, Nefertiti számára életet és erőt biztosítottak, az ábrázolásokon a napkorongból kinyúló kezek az életet és az erőt jelentő hieroglif jelet nyújtják a királyi párnak. Aton, Ehnaton és Nefertiti egy új isteni hármasságot alkottak, ők váltak – elvben – az emberek hódolatának kizárólagos tárgyává. Ehnaton tehát megszabadította a király isteni helyzetét az egészségtelen külső erőktől való függéstől, az istenek és az ember kapcsolatában visszaállította a király meghatározó szerepét. A korábbi hagyományokat durván felrúgó reform elfogadtatása a társadalommal azonban eleve kudarcra volt ítélve. Nemcsak az alattvalók, hanem még a király környezete sem tudta magáévá tenni az Aton-kultusz kizárólagosságát. Még az új főváros tisztviselői is titokban a régi isteneknek hódoltak.

A régi vallással való szakítás egyben a régi udvari elittel való szakítást is jelentette. A thébai udvar tisztviselőinek nagy része nem követte a királyt Ahet-Atonba, és Théba a király egész uralkodása során potenciális ellensúlyt jelentett. Ehnaton halála után a rendszer gyors meghátrálásra kényszerült. A király két jelentéktelen utóda – Nefernefruaton és fogadott fia, Szemenkaré lépéseket tett, hogy Amont és a többi isteneket visszahelyezze régi jogaiba. Szemenkaré halálát követően a kb. kilencéves Tutanhaton (kb. Kr. e. 1332-1322) uralkodása idején került sor a tradicionális kultuszok teljes restaurációjára és a vallási reform hivatalos megtagadására. A király uralkodásának negyedik évében Tutanhamonra cserélte hivatalos nevét, és a királyi udvar Memphiszbe költözött. Itt született meg az ún. restauráció-sztélé, amely elítélte IV. Amenhotep uralkodását, és a templomok újraszentelésével igyekezett kiengesztelni az isteneket. Tutanhamon hirtelen, örökös nélküli halála a XVIII. dinasztiát végső krízisbe taszította. Tutanhamon özvegye kétségbeesett és sikertelennek bizonyuló kísérletet tett a dinasztikus és Egyiptom ázsiai pozícióit gyengítő külső krízis megoldására, a hettita trónörökös hercegnek ajánlván fel kezét. A hettita herceget azonban útközben megölték, így az uralkodócsalád férfiágának hirtelen kihalása olyan, nagy befolyással rendelkező főtisztviselők számára nyitott utat a trónhoz, akik Ehnaton halála óta valójában kezükben tartották a hatalmat. Először a két király mellett is tanácsadóként funkcionáló Ay (kb. Kr. e. 1322-1319) foglalta el a trónt, majd Ay halálát követően az eddig a háttérből irányító Horemheb (kb. Kr. e. 1309-1292) került trónra. Uralkodása alatt került sor IV. Amenhotep és utódai emlékének módszeres kitörlésére. Horemheb leromboltatta Ehnaton karnaki Aton-templomát, illetve a király nevét kivésette. A "múlt eltörlésének" kísérletét jelezte, hogy IV. Amenhotep és utódainak uralkodását kihagyták a későbbi királylistákban. Az I. Széthi abüdoszi halotti templomán megörökített királylistán III. Amenhotepet már Horemheb követi. Horemheb uralkodásával lezárult a XVIII. dinasztia kora.

A XVIII. dinasztia uralkodásának végére jelentősen megváltozott a közel-keleti térség nagyhatalmainak erősorrendje. IV. Amenhotep uralkodásának első felében még Egyiptom volt a térség első számú nagyhatalma. Ez a státus azonban az egyiptomi-mittani erőegyensúlyon alapult. Az erősödő Asszíria és a növekvő hatalmú hettita állam közé szoruló Mittani azonban elbukott a kétfrontos háborúban. A változások Egyiptom számára túl gyorsan követték egymást, a Hettita Birodalom nagyhatalommá válása túl váratlan volt ahhoz, hogy Egyiptom reagálni tudjon. A nagyhatalmak közti rendezetlen viszony lehetővé tette néhány egyiptomi vazallus számára, hogy lazítson a kötöttségein. A zavaros helyzet eredménye az lett, hogy a hettitákkal szemben Egyiptom elveszítette észak-szíriai határtartományát, és a térségben egy olyan kiszámíthatatlan időszaknak nézett elébe, amire nem volt felkészülve. Ehnaton ideje alatt Egyiptom pozíciói nem omlottak ugyan össze, de jelentősen meggyengültek. Mindezért otthon a király, Ehnaton politikáját lehetett hibáztatni. A hettiták pedig az Ehnaton halála után kialakuló zavaros helyzetet kihasználva, legyőzték a szövetségese nélkül maradt Mittanit, és megszerezték az észak-szíriai térséget.

 

 

2.2.12. A ramesszida állam, a XIX. és a XX. dinasztia kora (kb. Kr. e. 1292-1075)

 

Horemheb – gyermektelenségéből fakadóan – a trónt gondosan kiválasztott munkatársára, Paramesz tábornokra hagyta, aki I. Ramszesz (kb. Kr. e. 1292-1290) néven uralkodott, és megalapította a XIX. dinasztiát (kb. Kr. e. 1292-1190). A döntésben szerepet játszott, hogy Ramszesznek felnőtt fia volt, és talán már az unokája is megszülethetett. Horemheb kiegyensúlyozott uralkodását követően az ország ellenkezés nélkül fogadta el a kijelölt örökösöket. I. Ramszesz rövid uralkodását követően fia, I. Széthi (kb. Kr. e. 1290-1279), majd II. Ramszesz (kb. Kr. e. 1279-1213) lett Egyiptom királya.

A XIX. dinasztia királyai kitüntetett figyelmet szenteltek a közel-keleti nemzetközi problémák megoldásának, I. Széthi a korábban elvesztett Kádes és Amurrú visszafoglalásával szilárdította meg Egyiptom pozícióját Észak-Szíriában. A király építészeti tevékenysége a korábbi hagyományoknak megfelelően Thébára összpontosult. Építkezései közül a legjelentősebb a karnaki Amon-szentély nagy oszlopcsarnoka. I. Széthi igyekezett a királyi dinasztia legitimitását is megteremteni, abüdoszi templomának falán Széthi látható, amint királyi elődeinek neve előtt tömjénáldozatot mutat be. Uralkodásának utolsó éveiben Széthi maga mellé vette társuralkodóként fiát, a későbbi II. Ramszeszt.

II. Ramszesz az egyiptomi történelem egyik legközismertebb királya. Uralkodása alatt fejeződött be az egyiptomi nagyhatalmi státus restaurációja. A hettiták nem törődtek bele korábbi hódításaik elvesztésébe, ezért II. Ramszesznek már uralkodása ötödik évében Kádes visszafoglalására kellett vonulnia. A fiatal király által vezetett egyiptomi csapatok azonban belesétáltak a hettita uralkodó, Muwatalis csapdájába. Ramszesz csupán az egyiptomi haderő teljes megsemmisítését tudta elkerülni, Kádes és Amurrú azonban örökre elveszett Egyiptom számára. Az elhúzódó háborút, majd a diplomáciai hidegháborút a két nagyhatalom viszonyának normalizálása követte. A III. Hattusilis hettita királlyal Ramszesz uralkodásának huszonegyedik évében kötött békeszerződés a korábbi egyiptomi-mittani megegyezéshez hasonlított. A békét – ahogy ez Mittani esetében is történt – dinasztikus házassággal pecsételték meg, két hettita hercegnő is érkezett Ramszesz udvarába. A Közel-Kelet két nagyhatalma közti megállapodás az Amarna-kort megelőző időszakhoz hasonló nemzetközi helyzetet teremtett, és Egyiptom nagyhatalmi állása a tengeri népek támadásáig megszilárdult. A király a legszorgosabban építtető egyiptomi uralkodók egyike. Leghíresebb vállalkozása a Delta keleti felében felépített új fővárosa, Per-Ramszesz. Ezenfelül minden jelentős egyiptomi szentélykörzetben – így Karnakban, Luxorban, Memphiszben – építkezett, és attól sem riadt vissza, hogy az elődei által építtetett emlékművekre is a saját nevét írassa. A szűk értelemben vett Egyiptomon túl, az ország szerves részének tekintett Núbiában is egy sor szentélyt építtetett, amelyek közül a legismertebb az Alsó-Núbiában található abu szimbeli szentély. A núbiai szentélyek elsősorban saját maga isteni kultuszának szolgáltak otthonául. A király sírja – a XVIII. dinasztia uralkodóinak hagyományait követve – a Théba nyugati partján fekvő királyok völgyében kialakított sziklasír, halotti temploma a Ramesszeum. A több fiát is túlélt uralkodó trónját tizenharmadik fia, Merneptah örökölte.

II. Ramszesz katonai és diplomáciai sikerei, valamint az Egyiptom-szerte folytatott nagyszabású építkezései alapján úgy tűnhet, hogy a király uralkodása a ramesszida időszak csúcspontja. Megjegyzendő azonban, hogy II. Ramszesz uralkodását számos, a későbbiekben is visszatérő probléma árnyékolta be. A király kiterjedt családjának ágai közt zajló hatalmi vetélkedés a király halála után politikai bizonytalanságot eredményezett, amely Kr. e. 1204-1190 közt kétszer is polgárháborúba torkollott. Először II. Széthi (kb. Kr. e. 1204-1198) idején, aki riválisával, Amonmessével vívott trónharcot, majd a XIX. dinasztia utolsó uralkodójának halálát követően, Tevoszret királynő (kb. Kr. e. 1193-1190) uralkodása idején. Még a XIX. dinasztiát felváltó új rezsim, a XX. dinasztia (kb. Kr. e. 1190-1075) sem szabadult meg teljesen a belső viszályoktól, és már a második generációs III. Ramszesz ellen is összeesküvés szövődött a királyi család és az udvar legmagasabb rangú hivatalnokainak közreműködésével. Valószínűsíthető – bár egyértelműen nem bizonyított –, hogy a királyi család egyes ágainak vetélkedése tükröződhet vissza a XX. dinasztia gyors uralkodóváltásaiban.

 

 

2.2.13. A tengeri népek és a líbiai törzsek támadása, valamint a késő ramesszida kor

 

A Líbiai-sivatag fokozatos kiszáradásának és a líbiai törzsek túlnépesedésének az lett a következménye, hogy a Kr. e. II. évezred végére a sivatag oázisaiban élők elkezdtek Egyiptomba szivárogni. A líbiai benyomulás elsődleges célpontja a Deltavidék volt. A Deltát fenyegette az ún. "tengeri népek" támadásának első hulláma is. Bár a Deltában II. Ramszesz erődhálózatot is építtetett, ez hatástalannak bizonyult, sőt líbiaiak egyre népesebb csoportjai telepedtek meg ott. A helyzet Merneptah (kb. Kr. e. 1213-1204) uralkodása alatt vált igazán súlyossá, amikor a törzsszövetséget létrehozó líbiaiak szövetkeztek a tengeri népek bizonyos csoportjaival. A szövetség azzal fenyegetett, hogy a Delta leválik az országról, de a király uralkodásának ötödik évében lezajlott háborúban az egyiptomi erők a támadást visszaverték, csakúgy, mint az ezzel egy időben zajló núbiai felkelést. A támadás III. Ramszesz (kb. Kr. e. 1187-1156) alatt megismétlődött, Ramszesz szerencséjére azonban a két támadási hullám nem esett egybe, így a király külön-külön győzhette le ellenfeleit, s a legyőzött népek egy részét besorozta az egyiptomi hadseregbe. A háború során fogságba esett líbiaiak besorozása az egyiptomi hadseregbe, illetve letelepítésük a Deltában a későbbi időszakban már megoldhatatlan nehézségeket okozott a kormányzatnak. A korszak végére Egyiptom fő diplomáciai szövetségese, a Hettita Birodalom eltűnik, és III. Ramszesz uralkodása után az egyiptomi fennhatóság az elő-ázsiai térségben fokozatosan megszűnt.

III. Ramszesz végül a háremben szövődő összeesküvés áldozata lett. Bár a dinasztia soron következő királyai valamennyien Ramszesz nevet viseltek, az ország hanyatlása azonban – a híres előd nevének viselése ellenére – megállíthatatlan volt. A fokozódó káoszt mutatja a királyok gyors cserélődése, amely a trónutódlás körüli zavarokra utal annak ellenére, hogy a dinasztia minden tagja valószínűleg III. Ramszesz leszármazottja volt. A zavaros helyzetet jól jellemzi a királyi temetkezések rendezetlensége, illetve az, hogy a korszak uralkodóihoz kapcsolható történeti felirat alig maradt fenn.

A ramesszida időszakban az ország politikai súlypontja északra helyeződött, itt épültek fel a XIX. és a XX. dinasztia királyainak új központjai: Per-Ramszesz, később Tanisz. A késői ramesszida uralkodók már ritkán hagyták el Alsó-Egyiptomot, a felső-egyiptomi országrészbe csak királyi vizitek alkalmával látogattak el. A déli területek irányításának növekvő felelősségét a thébai Amon-papságnak adták át. Bár a főpapok sokáig lojálisak maradtak az uralkodókhoz, a királyi hatalom távolodása okán a felső-egyiptomi térség hozzászokott ahhoz, hogy a maga útját járja. A növekvő belpolitikai feszültségek a XI. Ramszesz (kb. Kr. e. 1126-1108) uralkodása alatt kirobbant polgárháborúban csúcsosodtak ki. A déli országrész zavargásai olyan komolyak és széles körűek voltak, hogy a kormányzat felső-egyiptomi megbízottja, a thébai Amon-főpap képtelen volt megfékezni a lázadást. A felkelés nyolc hónapon át tartott, és a rend csak akkor állt helyre, amikor a térséget a núbiai kormányzó királyhű csapatai szállták meg. A felkelés méretét jól jelzi, hogy a kusi alkirály, Pinehasz a hadjárata során egészen a közép-egyiptomi térségig nyomult. Számos, Thébában töltött év után Pinehasz kivonult, átadván helyét Herihór tábornoknak. Nem ismerjük pontosan azon történéseket, amelyek következtében XI. Ramszesz hatalma eljelentéktelenedett, de megállapítható, hogy igazi befolyással ekkor már két hatalmasság rendelkezett, akik felosztották egymás közt az országot. Délen Herihór megszerezte az Amon-főpapságot, és az új főpap hatalmának fokozatos emelkedése Herihór királlyá válásához vezetett. Herihór – Pinehasz halála után – sikertelen kísérletet tett Núbia elfoglalására és az egyiptomi uralom fenntartására, így a felső-egyiptomi államiság az Asszuántól El-Hibaig tartó térségre zsugorodott. A déli területek elvesztésével egy időben a Delta is kicsúszott XI. Ramszesz kezéből. Az északi országrészt a Herihórral rokonságban álló Szmendész (kb. Kr. e. 1075-1049) kormányozta. A ramesszida dinasztia nem tudott felülkerekedni vetélytársain, akik a törvényesség látszatát megőrizve fenntartották a XX. dinasztia névleges hatalmát. Legalábbis ameddig nem vált szükségessé a hatalom újraelosztása.

 

 

2.1.14. A harmadik átmeneti kor: a megosztott ország (kb. Kr. e. 1075-656)

 

XI. Ramszesz halála után a királyság a taniszi székhelyű XXI. dinasztia (kb. Kr. e. 1075-945) uralkodóira szállt. A hivatalban lévő Amon-főpap, I. Pinodzsem lemondott a királyi cím használatáról, és formálisan elismerte az északi uralkodó királyságát, cserébe a taniszi király nem szólt bele Théba ügyeibe. A kompromisszumot a két uralkodóház keresztbeházasodással erősítette meg, amelynek révén mind a taniszi, mind a thébai királyi, illetve főpapi dinasztia törvényességét ugyanazon alap biztosította: Amon isteni akarata. Ez fejeződött ki a taniszi királyok uralkodóneveiben, pl. Amonmemniszu (Anion a király-kb. Kr. e. 1049-1045) vagy pszuszennész (a csillag, amely Théba felett ragyog), illetve abban, hogy az északi királyok is viselték az "Anion főpapja" címet. Ebben a korszakban válhatott országszerte elterjedtté a thébai Amon-papságnak az istenség földi királyságáról szóló teokratikus tanítása. A XXI. dinasztia fővárosában, Taniszban is felépült a thébai triász, Anion, Mut és Honszu szentélye, a dinasztia királyai I. Pszuszennésztől (kb. Kr. e.1045-997) kezdődően a taniszi Amon-szentélykörzet közelében temetkeztek. Théba pedig egyfajta szent várossá vált, ahol már a dinasztiaalapító Szmendész felújítási munkálatokat folytatott Amon luxori templomában, majd a taniszi királyok síremlékeket emeltek itt.

A Thébát kormányzó főpapok Anion nevében gyakorolták a hatalmat. A teokratikus államban a hatalom és a jog forrása maga Amon istenség volt, aki döntéseit ún. orákulumok formájában hozta papjai és a nép tudomására. Az orákulumokra az istenség processziós menete során került sor. Az istenséget szállító bárka a kérdezőhöz való közeledéssel, illetve távolodással fejezte ki egyetértő vagy elutasító véleményét. A processziós menetekhez kapcsolódó orákulumokon kívül az istenség a hozzá írásban benyújtott kérdésekre írásban válaszolt. A kompromisszum és a Théba számára juttatott regionális önállóság egyensúlyt teremtett az országban, és megőrizte a belső békét. A két uralkodócsalád közti szoros kapcsolat végül az ország újraegyesítéséhez vezetett. A döntő lökést a líbiai katonai arisztokrácia adta, akik II. Pszuszennész (kb. Kr. e. 959-945) halála után megragadták a hatalmat.

A III. Ramszesz által katonai kolóniákba letelepített és az egyiptomi hadseregbe besorolt líbiaiak a katonai pályára szakosodtak. A jelentős katonai tisztségeket betöltő líbiai arisztokrácia a XXI. dinasztia korában már több generáció óta élt az országban, átvette az egyiptomi nyelvet és kultúrát, de részben megőrizte törzsi összetartozás-tudatát. A líbiai törzsi vezetők a XXI. dinasztia időszaka alatt döntően hozzájárultak a két kormányzat fenntartásához. Manethónnál Egyiptom ún. líbiai korszakához három líbiai eredetű dinasztia tartozik, a XXII. (kb. Kr. e. 945-712), a XXIII. (kb. Kr. e. 838-712) és a XXIV. (kb. Kr. e. 727-712) dinasztiák, amelyek részben egymással párhuzamosan uralkodtak az ország különböző részei felett. A líbiai katonai arisztokrácia kulcspozíciója a Deltába bevándorló líbiaiak tömegein alapult. Ezen hatalmasságok befolyása a hatalom legfelső köreire is kiterjedt, beházasodtak a taniszi uralkodócsaládba, amely részben maga is líbiai eredetű volt. A XXI. dinasztia felett gyakorolt líbiai ellenőrzés II. Pszuszennész uralkodásának végén vált teljessé, az egyik líbiai törzsfő olyan pozícióba került, hogy ő követte a trónon a XXI. dinasztia utolsó királyát. Sesonk (kb. Kr. e. 945-924) vált az új királyi család, a XXII. dinasztia megalapítójává. A Biblia tanúbizonysága szerint Sesonk hadjáratot vezetett Palesztinába. A vállalkozást a thébai Amon-szentély falán is megörökítette. A Zsidó Királyság kettészakadását kihasználó hadjáratra Kr. e. 925 körül kerülhetett sor. Az egyiptomi behatolás azonban csak epizódszerű volt, Palesztina nem került egyiptomi irányítás alá. Az elő-ázsiai hadjárat mellett katonai expedíciót vezetett Núbiába is, és rövid időre befolyása alá vonta Alsó-Núbia térségét. Katonai vállalkozásainál tartósabbnak bizonyult Sesonknak az a törekvése, hogy az ország gazdaságát és belső összetartó erejét megerősítse, amelynek eredményeként a dinasztiának csaknem száz éven át sikerült fenntartania az ország egységét. A dinasztia királyai családtagjaikkal igyekeztek betöltetni a legfontosabb pozíciókat, Sesonk egyik fiát Théba, a másikat a kulcsfontosságú Hérakleopolisz katonai parancsnokává tette. A látványos sikerek ellenére azonban a központi hatalom gyenge maradt. A király hatalma nem dinasztiája törvényességén vagy a hadsereg és az államszervezet hatékonyságán, hanem a befolyásos líbiai arisztokrata családokkal fenntartott jó viszonyon, illetve családi kapcsolatokon nyugodott. A legjelentősebb tisztségekbe, így Théba, Hérakleopolisz vagy Memphisz élére a líbiai királyok mindig saját családjuk tagjait emelték. Sesonk fia, I. Oszorkon (kb. Kr. e. 874-835) az új dinasztia legitimitását a korábbi királyi dinasztiához való kapcsolódással igyekezett növelni, ezért feleségül vette a XXI. dinasztia utolsó királyának, II. Pszuszennésznek a lányát. A Kr. e. 9. század közepén azonban megszűnt a dinasztia uralmának stabilitása. II. Oszorkon és II. Takelóth idején éles harc bontakozott ki a thébai Amon-főpapi tisztségért. A dinasztia uralkodói eddig sikeresen kezelték ezt a kérdést, a főpapi tisztséget mindig a királyi család egy-egy tagja viselte, de a tisztség nem öröklődött. A II. Oszorkon ideje alatt feléledt szeparatizmus a következő nemzedék alatt erősödött meg, és a század végére az ország több, egymással harcban álló klikkre esett szét. A thébai zűrzavart kihasználva III. Sesonk (kb. Kr. e. 835-783) alatt új, líbiai eredetű dinasztia jelent meg a Deltában. A sorszám szerinti XXIII. dinasztia székhelye valószínűleg Leontopolisz volt, uralkodói a XXII. dinasztia királyaival párhuzamosan uralkodtak. Erre az időszakra az ország egysége már névlegesen is megszűnt. A Deltában a hatalom tovább osztódott, az ún. "líbiai anarchia" csúcspontján kilenc király és herceg küzdött egymással hatalma növeléséért az országban. Az egymás elleni vetélkedésből a Kr. e. 8. század végén két jelentősebb hatalom emelkedett ki. A Deltában a Taniszi Fejedelemség erősödött meg, Théba és a dél-egyiptomi területek pedig a Napara állam fennhatósága alá kerültek.

 

 

2.2.15. A Későkor időszaka: a meghódított ország (Kr. e. 664-332)

 

A Manethón által Későkornak hívott időszak az etióp dinasztia hatalomra jutásától Nagy Sándor makedón király hódításáig terjed. Ez az időszak volt az ország történetének legviharosabb korszaka. A rövid ideig tartó szaiszi dinasztia uralmát leszámítva, a tárgyalt korszakban Egyiptom különböző birodalmak részévé vált. Sorrendben a Napara Birodalom, majd az Asszír Birodalom és végül a Perzsa Birodalom hódította meg az országot. A korszak a fáraonikus Egyiptom utolsó időszaka, amelyet a görög, majd a római uralom váltott fel.

A szétaprózódott Egyiptom a Kr. e. 8-7. században vált a külső hódítók célpontjává. Először délről, Núbia felől érkeztek új hódítók. A núbiai államiság gyökerei a második átmeneti korig nyúltak vissza. A Középbirodalom összeomlását követően Núbiában kialakult Kerma központú kusita állam az Újbirodalom uralkodóinak núbiai hódításaiig állt fenn. Miután Felső-Núbia az Újbirodalom korában Egyiptom részévé vált, a kusita állam megszűnt. A felső-núbiai térségben a XX. dinasztia bukását követően azonban megszűnt az egyiptomi ellenőrzés, és a Kr. e. 10. században egy új kusita állam, a Napara Királyság jött létre. Az új királyság nevét fővárosáról, az egykori felső-núbiai egyiptomi kormányzói székhelyről, Naparáról kapta. Az egyiptomi alkirályság kormányzatának romjain kialakuló új állam mind kultúrájában, mind vallásában erőteljesen egyiptomi hatást mutatott. A naparai királyok az egyiptomi istenkirályságot tekintették követendő példának: a naparai uralkodó dinasztia és állam védőistene a naparai Amon volt, az uralkodók piramisokba temetkeztek a főváros közelében.

A Kr. e. 8. századtól a naparai királyok figyelme észak felé fordult, és igyekeztek befolyásukat Amon szent városára, Thébára is kiterjeszteni. Kasra (kb. Kr. e. 760-747) volt az első naparai uralkodó, aki a Kr. e. 8. század közepén elismertette fennhatóságát Thébával, és már viselte a "Felső- és Alsó-Egyiptom királya" címet is. Egyiptom meghódítására azonban csak majd fia, Peye (régebben Pianhi) (kb. Kr. e. 747-716) uralkodása alatt került sor. A naparai uralkodó beavatkozásának közvetlen oka a legerősebb deltai fejedelemség, Szaisz terjeszkedése volt. A Delta nyugati felében kialakult Szaiszi Fejedelemség fokozatosan kiterjesztette befolyását az alsó-egyiptomi régióra, Peye hadjárata pedig igyekezett megakadályozni, hogy a kusita állammal rivalizáló északi állam hatalma megszilárduljon. A fenyegetett deltai fejedelmek koalícióra léptek, és bár Tefnaht szaiszi fejedelem (kb. Kr. e. 727-719) deltai csapatai kemény ellenállást tanúsítottak, a naparai uralkodó Memphiszig nyomult. A város bevétele után Tefnaht és a többi deltai fejedelem meghódolt Peye előtt, aki győzelmét követően visszavonult Naparába. A naparai uralkodó hadjárata így végső soron a legerősebb deltai fejedelemség, Szaisz befolyását növelte. Tefnaht rövid időn belül önállósodott, felvette a királyi címet, és ezzel megalapította a XXIV. dinasztiát. Az ország egyesítésére azonban nem vállalkozhatott, hiszen ennek következménye a naparai uralkodó támadása lett volna, így Egyiptom széttagoltsága fennmaradt: a XXIV. dinasztia királyai együtt uralkodtak a XXII. és a XXIII. dinasztia fejedelmeivel. Gyökeresen megváltozott a helyzet az új naparai uralkodó, Sabaka (kb. Kr. e. 716-702) uralkodása idején. Az új király megismételte Peye északi hadjáratát, és legyőzte Bokkhórisz (kb. Kr. e. 719-712) szaiszi királyt. Peyétől eltérően azonban Sabaka nem húzódott vissza Naparába, hanem Memphiszben rendezte be udvarát.

A Manethón által a XXV. dinasztiába (kb. Kr. e. 760-656) sorolt naparai vagy kusita királyok egyiptomi hódítása tehát feltartóztatta a "líbiai anarchiát", de teljes egészében megszüntetni nem volt képes. A tradicionális fővárosból, Memphiszből irányító kusita kormányzatnak az egyiptomi nyilvánosság számára készült művein a tradicionális formák iránti tisztelet mutatkozott meg. Ennek hangsúlyozása a dinasztia legitimációjának fontos eleme volt. A korábbi katonai hatalmasságok a Deltában azonban megőrizték befolyásukat, még a naparai helytartó által igazgatott Szaiszban is megtartotta hatalmát a korábbi dinasztia. A deltai fejedelmek Napata-ellenessége még az új ellenség megjelenése után sem szűnt meg.

 

 

2.2.16. Asszíria és Napata harca az Egyiptom feletti ellenőrzésért

 

Sabaka uralkodása idején Asszíria pozíciója jelentősen megerősödött a leventei térségben. III. Tukulti-apal-ésarra és II. Sarrukín legyőzte Damaszkuszt, és meghódította az északi zsidó államot, Izraelt is. Bár Egyiptom nem tartotta befolyása alatt Palesztina területét, az ország biztonságát nagyban veszélyeztette Asszíria behatolása a térségbe. Az erőviszonyokat felmérve a napatai uralkodó óvakodott magára vonni II. Sarrukín haragját, és majd csak az asszír király halála után – a trónváltás körüli zavarokat kihasználva – épített ki szorosabb kapcsolatot az asszírok által fenyegetett államokkal. Az új napatai politika jegyében a Sabakát követő napatai uralkodó, Sebitku (kb. Kr. e. 702-690) fegyveres támogatást nyújtott a júdai király számára az asszír fennhatóság lerázására. Az egyiptomi csapatok azonban Kr. e. 701-ben, az eltekei csatában vereséget szenvedtek. Az egyiptomi beavatkozás felkeltette Asszíria figyelmét, így az új napatai uralkodónak, Taharkának (Kr. e. 690-664) már asszír támadással kellett számolnia.

Assur-ah-iddina Kr. e. 679-ben elfoglalta az egyiptomi határon fekvő Arza városát, a Kr. e. 674-ben indított hadjárata azonban elvérzett a Szináj-félsziget sivatagában. Az asszír király három év múlva, Kr. e. 671-ben indított hadjárata viszont már átütő sikert hozott. Három ütközet után az asszír csapatok Memphiszig hatoltak, majd bevették a fővárost, és foglyul ejtették a napatai király családját, valamint udvartartását. Taharka délre menekült, ahová az asszírok nem üldözték. Az etióp uralkodó továbbra is birtokolta Felső-Egyiptomot, míg az asszírok a Deltát tartották hatalmukban. A decentralizáció fenntartásában érdekelt asszírok vazallusi szerződéseket kötöttek a deltai fejedelmekkel, illetve a városok élére asszír helytartókat állítottak. Taharka azonban az asszír csapatok távozása után hadjáratot vezetett északra, és visszafoglalta Memphiszt. A deltai fejedelmek is visszatértek Taharka hűségére.

Az újabb asszír hadjáratot késleltette Assur-ah-iddina halála, utóda, Assur-bán-apli azonban Kr. e. 667-ben legyőzte Taharkát, és elfoglalta Memphiszt. Az etióp király ismét délre menekült. Az asszír csapatok nem üldözték, mert a Deltában kitört felkelést kellett leverniük. A felkelést leverték, vezetőit az asszír fővárosba hurcolták és kivégezték. Assur-bán-apli azonban egyiküknek, I. Nekónak, Szaisz fejedelmének megkegyelmezett, új szerződést kötött vele, és asszír vazallusként visszahelyezte trónjára. Nekó hűségének biztosítására a szaiszi fejedelem fiát, Pszammetiket azonban túszként Ninivében tartotta. Az asszír király, úgy tűnik, megkísérelte új alapokra helyezni az asszír megszállást, és a vélhetőleg legerősebb Szaiszi Fejedelemség élére szilárdan asszírbarát királyt ültetett. A Nekóval kötött szerződés tartósabbnak bizonyult. Az időközben meghalt Taharka helyébe lépő Tanutamon (Kr. e. 664-565) szokásos északi felvonulásakor az asszír vazallusok már ellenállást tanúsítottak. Az etióp uralkodó beavatkozásának a következménye Assur-bán-apli újabb hadjárata lett. Kr. e. 664-663-ban az asszír seregek visszafoglalták Memphiszt, majd a kusita uralkodót üldözve délre nyomultak, és bevették Thébát. Az asszír győzelmet követően a napatai királyok végleg kiszorultak Egyiptomból, az ország néhány évre az Asszír Birodalom része lett. Bár a Napata Királyság fennmaradt, a núbiai uralom időszaka véget ért Egyiptomban.

 

 

2.2.17. A szaiszi kor (Kr. e. 664-525)

 

A napatai dinasztia kiszorulását követően északon – Asszíria vazallusaként – a Szaiszi Fejedelemség számított a legjelentősebb államnak, amelynek élére Assur-bán-apli Nekó fiát, I. Pszammetiket (Kr. e. 664-610) helyezte. A Szaiszi Fejedelemség lehetett az asszír király fő szövetségese, akinek megerősítésével igyekezett megakadályozni a napatai királyok térnyerését és féken tartani a többi deltai asszír vazallus fejedelmet. A szaiszi király-valószínűleg még asszír vazallusként- elismertette főhatalmát a többi deltai fejedelemmel, később pedig sikerült megszereznie Thébát is, és a napatai uralom időszaka óta kulcspozíciónak számító Amon-főpapnői székbe saját lányát ültette. Théba megszerzésével a déli területek is Szaisz főségét ismerték el. Az ország egyesítésére Kr. e. 656 körül kerülhetett sor, források hiányában azonban nem lehet pontosan meghatározni, hogy meddig maradt I. Pszammetik Asszíria vazallusa. A lüd királlyal, Gügésszel kötött szövetség a Kr. e. 650-es évekre esett. Ekkorra már Pszammetik valószínűleg független lehetett, vagy csak formálisan függött Asszíriától. A lüd király halálakor, Kr. e. 652-ben pedig már Asszíriától elszakadt vazallus királyként jelent meg az asszír forrásokban.

A belsőleg megszilárdult Egyiptom a Kr. e. 7. század végén újra képes volt aktívan beavatkozni az elő-ázsiai hatalmi harcokba. A szaiszi uralkodók törekvései azonban – az újbirodalmi hagyományok nyomán – csupán egy ütközőzóna kialakítására korlátozódtak. Az új egyiptomi külpolitika sikerei révén mélyen beágyazódott az északi mediterrán világba. A lüd uralkodóval kötött szövetség révén az egyiptomi király kárfai és ión zsoldosokhoz jutott, akik felszereltségben és fegyelemben messze felülmúlták a líbiai-egyiptomi seregeket, de a keleti ellenfelek csapatainál is erősebbek voltak. Az események azonban drámai gyorsasággal követték egymást. A babiloni-méd szövetség a Kr. e. 620-as évekre fölénybe került, és a babiloni király évenkénti hadjáratai egyre közelebb jutottak az asszír fővárosokhoz. Egyiptom későn ismerte fel, hogy a hanyatlófélben lévő Asszíria már nem jelent veszélyt, és csak Kr. e. 616-ban küldött csapatokat Asszíria megsegítésére. Ez azonban már elkésett. Kr. e. 612-ben elesett Ninive, Kr. e. 610-ben pedig az utolsó jelentős asszír kézen lévő várost, Harránt is elfoglalták a babiloni-méd csapatok, ezzel gyakorlatilag megszűnt az Asszír Birodalom. Pszammetik utóda, II. Nekó (Kr. e. 610-595) egy gyors szíriai felvonulással igyekezett megakadályozni a babiloni csapatok térhódítását. Az egyiptomiak Kr. e. 605-ig tudták tartani szíriai pozícióikat, majd a szíriai Karkemis város mellett lezajlott ütközetben döntő vereséget szenvedtek. A karkemisi csatát követően a babiloni csapatok az egyiptomi határig nyomultak előre, és Kr. e. 604-ben bevették Palesztinában az utolsó egyiptomi kézen lévő várost, Askalont. A babiloni királynak az Egyiptom belsejébe vezetett hadjárata azonban sikertelenül zárult, így Egyiptom – bár kiszorult Szíria és Palesztina térségéből – megőrizte önállóságát és bizonyos mértékig nagyhatalmi státusát is. II. Nekó erőfeszítéseinek legfőbb célja ezt követően a tengeri flotta fejlesztése és Egyiptom tengeri befolyásának kiterjesztése volt. A király megbízásából föníciai hajósok Afrika megkerülésével jutottak el a Vörös-tengerre.

A szaiszi uralkodók által foglalkoztatott görög zsoldosok a dinasztia feltétlen támaszainak számítottak, ezért jelenlétük a dinasztia elengedhetetlen feltételévé vált. Olyannyira, hogy a királyi család lecserélődése is a görög zsoldosokkal szemben megnyilvánuló ellenszenv következménye volt a Kr. e. 570 körül kirobbanó felkelés során. Az események hátterét az Egyiptomhoz közel eső görög gyarmatváros, Küréné elfoglalását célzó hadjárat szolgáltatta. A király csupa egyiptomi csapatot küldött a város bevételére, számítva arra, hogy görög csapatai nem szívesen harcolnának egy görög város ellen egyiptomi zsoldban. A kudarcba fulladt hadjáratot követően a "pusztulásba küldött" egyiptomi csapatok fellázadtak, és parancsnokukat királlyá kiáltották ki. A II. Jahmesz (Kr. e. 570-526) néven trónra kerülő uralkodó sem szakított az Egyiptom számára kulcsfontosságúvá vált görög kapcsolatokkal. Igyekezett azonban a görögökkel való érintkezést meghatározott helyekre koncentrálni, ezért az addig az ország különböző pontjain állomásozó görög csapatokat egy táborba vonta össze, illetve a görög kereskedőkkel való kapcsolatot a Deltában fekvő Naukratisz városára korlátozta. II. Jahmesz és elődje, Apriész (Kr. e. 589-570) korában még Babilónia volt az ókori Közel-Kelet első számú nagyhatalma, de a szaiszi király görög zsoldosai és diplomáciai tevékenysége révén sikerült Babilóniát távol tartani Egyiptomtól. Perzsia megerősödése, majd az Egyiptom fő szövetségesének számító Lüdia gyors összeomlása azonban átrendezte a nemzetközi viszonyokat. A diplomáciailag végsőkig elszigetelt és végül egyedül maradó utolsó szaiszi király, III. Pszammetik (Kr. e. 526-525) Péluszionnál Kr. e 525-ben vereséget szenvedett a perzsa Kambüzésztől, és Egyiptom a Perzsa Birodalom részévé vált.

 

 

2.2.18. A perzsa uralom időszaka (Kr. e. 525-332)

 

Az első perzsa uralkodók, akiket Manethón a XXVII. dinasztiába (Kr. e. 525-404) sorolt, igyekeztek alkalmazkodni az ország hagyományaihoz. Az Egyiptomot meghódító Kambüzész királyi címei közé felvette az "Alsó- és Felső-Egyiptom királya" titulust, és a hagyományos fáraói ornátusban ábrázoltatta magát egyiptomi domborművein. A korai perzsa uralkodóknak azonban nem sikerült Egyiptomot szilárdan beilleszteni a birodalom kereteibe. A perzsa uralom időszakát gyakori felkelések és a függetlenség hosszabb-rövidebb periódusai szakították meg. A függetlenség időszakában, a Kr. e. 404-343 közt uralkodó két dinasztia (a XXVIII. és a XXIX.) helyi királyai a görög államok segítségét is igénybe vették önállóságuk kivívásakor és megtartásakor. A Kr. e. 404-ben a Deltában kirobbanó lázadást vezető Amürtaiosz (Kr. e. 404-399) az athéni flotta támogatásával vívta ki időleges önállóságát. Az egyiptomi királyok erőfeszítéseit és a helyi dinasztiák megerősödését gyakran a görög szövetségesek egymás közti konfliktusai, illetve a görög államok ingatag politikája korlátok közé szorította. Egyiptom nehézségeit növelte, hogy a Kr. e. 4. században – a peloponnészoszi háború okán – az ország korábbi görög szövetségesei már inkább a perzsákkal szövetkeztek. A függetlenség időszakában az országon belüli hatalmasságok trónbitorlásai, illetve hatalmi törekvései is bomlasztották és destabilizálták az országot. A belső gondjaival küzdő Egyiptom a nemzetközi színtéren sem volt képes kiszámítható és az ország számára ésszerű politikát folytatni. Így például az egyiptomi függetlenség utolsó időszakához tartozó XXX. dinasztia (Kr. e. 381-343) utolsó királya, II. Nektanebosz (Kr. e. 362-343) a spártai király, Agészilaosz támogatását igénybe véve mondatta le elődjét, Takhószt, aki pedig éppen a perzsa király ellen fellázadni készülő egyik perzsa helytartó erőfeszítéseit támogatta. Mindezek után Kr. e. 343-ban a perzsa király, III. Artaxerxész ismét meghódította Egyiptomot. A Manethón által a XXXI. dinasztiába sorolt perzsa királyok még népszerűtlenebbek voltak, de a Perzsa Birodalom összeomlása sem hozta meg az egyiptomiak által várt szabadítót. Az ország a Perzsa Birodalmat megdöntő Alexandrosz birodalmának részévé vált. Bár Alexandroszt Egyiptomban még felszabadítóként fogadták, az általa fenntartott tradicionális istenkirályság látszata nem változtatott azon a tényen, hogy Egyiptom a szaiszi kor óta egyre gyorsuló ütemben sodródott a hellenisztikus világ felé.

 

 

2.2.19. A görög-római kor: az ókori egyiptomi civilizáció hanyatlása (Kr. e. 332-Kr. u. 624)

 

Az európai (görög-római) hódítások hatása az egyiptomi civilizációra jóval maradandóbb és meghatározóbb volt, mint bármelyik másik korábbi idegen rendszeré. A különbség egyik lényeges eleme abban rejlett, hogy a makedón Ptolemaiosz és a római uralom időszakában az Egyiptom feletti politikai és katonai ellenőrzés sokkal teljesebb volt, mint korábban bármikor. A kor uralkodóinak politikai törekvései is eltértek a korábbi idegen dinasztiákétól. A makedón és a római uralkodók számára az egyiptomi erőforrások szélesebb érdekeik támogatásának biztosításául szolgáltak. Ilyen volt például a hellenisztikus királyságok egymás elleni harca vagy a római birodalomrészek egymás elleni küzdelme. Innen kezdve Egyiptom története inkább már a görög-római világ története, mint a sajátjáé. Jelentős a különbség a kulturális hatások tekintetében is. Soha ennyi idegen kulturális hatás nem érte a Nílus-völgyet, mint a görög-római kor idején. A hellenisztikus politikai és kulturális hatás nemcsak abban nyilvánult meg, hogy a kormányzat nyelve a görög lett, hanem abban is, hogy a közigazgatás legalsó szintjére szorította az egyiptomi születésű hivatali réteget, illetve nyíltan lenézte az egyiptomi tömegeket. A teljes egészében görög lakosságú Alexandria vált az ország igazgatási, politikai, kereskedelmi és szellemi fővárosává a Kr. e. 4. századtól a Kr. u. 7. századig. Az egyiptomi intézményekből csak azokat támogatta az új hatalom, amelyekre gyakorlati okokból szüksége volt. A nagy szentélykörzeteket azért támogatták, mert a papsággal fenntartott jó viszony alapozta meg a makedón és a római uralkodóház hatalmát. Mindezek révén az egyiptomi hagyományokhoz ragaszkodók háttérbe szorultak a hellenisztikus Egyiptomban. Az ókori Egyiptom néhány kulturális vívmánya – bár nem mindig tudatosan – a nyugati civilizáció részévé vált, így például az egyiptomi naptár és a hagyományos egyiptomi orvoslás, a csillagászat és az asztrológia egyes elemei. Az országról író görög-római szerzők szelektív módon és gyakran felszínesen válogattak az egyiptomi hagyományból. A késő ókor folyamán az ókori egyiptomi kulturális hagyomány a régi vallást őrző szentélyekre szűkült. A kereszténység térhódítását követően bezárták a pogány templomokat, így a régi egyiptomi hagyomány látható legnyilvánvalóbb jele, a hieroglif írás ismerete is megszűnt.

 

 

2.3. Az ókori India története

 

Az indiai kultúra összetettsége "összetorlódott" történelmében rejlik. A rendkívül nagy kiterjedésű térségben egymástól független civilizációs központok jöttek létre, és bár némelyik ezek közül hosszabb-rövidebb időre befolyása alá vonta India egy-egy részét, a szubkontinens egész területét magában foglaló állam sohasem jött létre. Az ókori indiai kultúrák megismerését két tényező nehezíti meg. Egyrészt az, hogy az indiai kultúrára a legnagyobb hatást gyakorló árja bevándorlás sokszor homályba borítja a korábbi korok kulturális emlékezetét. Másrészt pedig az, hogy a Kr. e. I. évezredet megelőző időszak kultúráinak és államainak régészeti emlékeit jelentős mértékben károsította az ország éghajlata. Különösen nagy veszteséget jelent az írott források pusztulása. Így, bár a későbbi szanszkrit irodalmi hagyomány eredete a Kr. e. II. évezredbe vezethető vissza, a fennmaradt szövegek jóval későbbiek. A legkorábbi írásos emlékeink a Kr. e. 3. században uralkodott Asóka király szikla- és oszlopfeliratai.

Bár India földrajzilag a távol-keleti régióhoz tartozik, az ókori indiai államok története szorosan kapcsolódott az ún. közép-ázsiai térség történetéhez. India ókori kultúrái a mai Pakisztán és Afganisztán területén érintkeztek az ókori közel-keleti, illetve az iráni államokkal. Az egymást követő óperzsa, makedón, szeleukida, párthus, szaszánida és kusán birodalmak nyugati határai Indiáig terjedtek. A nyugati befolyás határa Indiában Pandzsáb területe volt. A két kulturális régió találkozásában, a nyugat-indiai és a kelet-iráni térségben a Kr. e. I. évezred közepétől egy sajátos kulturális zóna alakult ki, amely az indiai, iráni, később pedig a hellén kulturális jegyek sajátos elegyét alkotta. A közép-ázsiai kapcsolatok mellett az ókori India államai – a buddhista tanok elterjedése révén – jelentős befolyással voltak a délkelet-ázsiai térségre is.

 

Földrajzi keretek Az indiai szubkontinens három földrajzi régióra osztható: a Himalája, az észak-indiai alföldek és végül a Dekkán fennsík. A Himalája áthatolhatatlan hegyláncai észak felől védték a térséget, és az itt lehullott csapadék táplálta az észak-indiai alföld négy fontos folyamát: az Indust, a Gangeszt, a Jamunát és a Brahmaputrát. A Gangesz feltöltött síksága alkotta mindig is a szubkontinens gazdasági és politikai központját. Az észak-indiai térség legjelentősebb államai a folyó középső szakaszán fekvő Magadha-völgyben alakultak ki. Ez a térség számít az ókori indiai államiság bölcsőjének. Az Indus folyó síksága csak a Kr. e. III. évezred során volt jelentős, mert a Kr. e. II. évezredtől ez a térség elsivatagosodott. A Gangesz völgyét a tőle délre eső, észak-déli irányba húzódó Vindhjá-hegység zárja el a Dekkán fennsíktól. A fennsíkot keletről és nyugatról hegyek határolják, középső zónája néhol sivatagos. A jelentősebb folyók (a Narmadá és a Tápti nyugaton, valamint a Gódávári és a Mahánadi keleten) azonban átszelik a hegyeket, és völgyeik fontos útvonalként, illetve jelentős kultúrák központjaként szolgáltak.

 

 

2.3.1. Az Indus-civilizáció

 

Az ókori India történetében az ún. Indus-civilizáció jelentette a városi fejlődés legkorábbi szakaszát. Az Indus folyó völgyében kialakult kultúra elterjedése nyomon követhető a folyó torkolatától keletre eső tengerparti régióban. Eddig a kultúra négy korai települését tárták fel, melyből kettő Pakisztánban található. Ezek közé tartoznak a civilizáció legismertebb városai – Harappa és Mohendzso-Dáró –, valamint két nyugat-indiai település: Lothal és Kalibangan. A kultúra kialakulásában valószínűleg azok az Afganisztánon keresztül a kelet-iráni térséggel fenntartott kapcsolatok játszhattak szerepet, amelyek már a preindus korban is kimutathatók. Az Indus-civilizáció városainak életében azonban a tengeri kereskedelem is jelentős szerepet játszott, ami új típusú kereskedelmi kapcsolatokat és alapvető politikai változásokat eredményezett. Az Indus-civilizáció befolyásának terjedése a hasonló – a korábbi hagyományoktól jellegzetesen eltérő – városalaprajzok megjelenésében, illetve az egységes alaprajzot mutató új városok alapításában érhető tetten. Az Indus-kultúrához tartozó városok az ún. kétszintes városok sorába tartoznak, a városszerkezetre a citadella és az alsóváros kettőssége és a várost körülvevő városfalak voltak jellemzőek. A városalaprajzok és a régészeti leletanyag mutatta hasonlóság mellett – a helyi földrajzi és ökológiai környezet tekintetében – az új városi fejlődés alapvető különbségekre utal.

Míg a bronzkor későbbi szakaszainak kultúráira nagyfokú változatosság jellemző az egymástól eltérő pakisztáni és nyugat-indiai régiókban, az Indus-civilizáció egységes jelleget mutat. A civilizáció az Indus hordalékkal feltöltött síkságán kívül magában foglalta az azóta már kiszáradt Szaraszvati folyó völgyét, valamint a Narmadá és a Tápti folyók torkolatvidékét is. Az utóbbiak talán kereskedelmi raktárbázisként szolgáltak. Az Indus-civilizáció északon a Csénáb folyó jobb partjáig és a Jarmuná folyó felső folyásáig nyúlt. A civilizáció egyes területeinek saját elnevezéseit nem ismerjük, mivel az általuk használt írásrendszer a mai napig megfejtetlen. Az Indus-civilizációval egyidős mezopotámiai forrásokban három terület elnevezése szerepel: Dilmun, Magan és Meluhha. Dilmunt sikerült azonosítani a Perzsa-öbölben fekvő Bahrein szigetével, Magant pedig Ománnal és a Perzsa-öbölben a vele szemben lévő térséggel, így a harmadik elnevezést köthetjük az Indus-civilizáció valamely területéhez. Elképzelhető azonban az is, hogy az Induscivilizáció kiterjesztette befolyását Magan területére is. A mezopotámiai források tanúbizonysága szerint a Maganból és Meluhhából érkezett hajók a legnagyobb tételben rézöntvényeket és rézeszközöket szállítottak a sumer városokba, továbbá karneolt, elefántcsontot, lazúrkövet, gyöngyöket és kagylókat. Az ékírásos szövegekben szereplő Meluhha a jóval későbbi prakrit "Milakkha" és a szanszkrit "Mlechakka" elnevezésekkel hozható kapcsolatba. Kétséges azonban, hogy Magan azonos lenne a későbbi nyugati tengerparti Makran régióval.

Az Indus-völgyi civilizáció térsége ma a legtöbb helyen sivatagos, illetve néhol – a folyó áradásai következtében – mocsaras. A pollenvizsgálatok azonban megerősítették, hogy Kr. e. 3000-2000 közt Pakisztánban és Nyugat-Indiában magasabb volt a csapadék mennyisége, és más volt az éghajlat. A térségnek a mai napig tartó kiszáradási folyamata okozhatta a kultúra hanyatlását az ún. posztindus korszakban.

A korábbi kedvező éghajlati viszonyok teremtették meg a térség városias fejlődésének alapját. Az ókori Közel-Kelet más korai urbanizációs fejlődéséhez hasonlóan itt is a földművelés révén megteremtődött terményfelesleg volt a fejlődés motorja. Az ásatások során feltárt nagy befogadóképességű raktárakban tárolták a megtermelt felesleget. A búza és az árpa termesztése és raktározása mellett nagy szerepe lehetett a gyapjúfeldolgozásnak is. A városi fejlődés másik fontos összetevője, a munkaerő szakosodása és a fejlett kézműipar kialakulása is megfogható. A civilizáció felvirágzásához a döntő lökést az ipari és a kereskedelmi tevékenység legfontosabb lapanyagának számító réz adhatta meg. A virágzó városi fejlődés három alapanyagát a réz, a gyapjú és az északi erdőségekből szállított épületfa jelentette.

Az Indus-civilizációhoz tartozó városok ásatásaiból nagyszámú pecsételő került elő. A zsírkőből faragott, helyi díszítésű és helyi írásjeleket viselő pecsételőkről általában úgy tartják, hogy a kereskedelmi javak megjelölésére használt nyilvántartási rendszer elemei voltak. A pecsételők közigazgatási használata, valamint az írásrendszer kialakulása azonban a térségben előzmény nélkülinek tűnik. Az általában mitikusnak, illetve vallásosnak tartott jelenetek alapján korábban egy a vallás, illetve a templomok által erősen befolyásolt városi társadalmat feltételeztek. A városok feltárása azonban ezt nem igazolta, a városokon belül nem azonosíthatók kiterjedt vallási központok. Az Indus-civilizáció felemelkedésében a falusi, mezőgazdasági terület játszott döntő szerepet, a városok pedig a civilizáció közigazgatási központjául és a vezető rétegek székhelyéül szolgálhattak.

 

 

2.3.2. Az indoiráni térség viszonyai a Kr. e. II. évezred első felében

 

A Kr. e. II. évezredben a közép-keleti térség korábbi bronzkori civilizációi lehanyatlottak, és egyre jelentősebb szerepet játszottak a térségbe benyomuló állattartó nomád törzsek. Az Indus-civilizáció központjainak hanyatlását követően új központok alakultak ki az Amu-darja középső folyásának vidékén. Feltételezhetően a korábbi központokból elvándorló népességhez köthető a későbbi Baktria térségében létrejövő bronzkori kultúra, valamint a Kr. e. II. évezred közepétől a Murghab folyó deltájának benépesítése. A városi civilizációk mellett a Kr. e. II. évezred elejére esik a sztyeppi nomád bronzkultúra kialakulása az iráni térségben. A mozgékony, energikus, ló vontatta könnyű harci szekereket használó pásztornépek nemcsak az Iráni-fennsíkot vették birtokba, hanem az észak-mezopotámiai térségben a letelepült lakosságot uralmuk alá hajtva, új államok születéséhez is hozzájárultak. Az ebben a folyamatban fő szerepet játszó indoiráni nyelvcsaládhoz tartozó népek őshazájának pontos meghatározása bizonytalan. Ezt a kutatók a közép-ázsiai térségbe vagy a kelet-európai síkság sztyeppéire helyezik, de a törzsek vándorlásának kezdete és vége megállapítható. Az indoeurópai törzsekhez kapcsolható a Hettita Királyság megalapítása Kis-Ázsiában a Kr. e. 18. század körül, illetve a Mittani Királyság létrehozása Észak-Mezopotámiában legkésőbb a Kr. e. 16. században, valamint az ún. "árja" törzsek benyomulása az indiai szubkontinensre a Kr. e. II. évezred közepén.

A vándorlási folyamatokról azonban – források hiányában – keveset tudunk. Nem ismerjük az indoiráni törzsek szétválásának folyamatát és az ebből a nyelvcsaládból kialakuló indoeurópai, valamint indoárja nyelvcsaládok létrejöttének körülményeit sem. Az indoiráni törzsek életmódjának változásait három szakaszra szokták osztani. Az első időszakban a nomadizáló pásztorkodás a jellemző, majd Kr. e. 3500 körül kerülhetett sor a ló háziasítására, ami jelentős életmódváltozást hozott. A második szakaszban a ló vált meghatározó állattá, az általa vontatott harci szekerek kulcsszerepet játszottak a bronzkori nomád hátterű államok létrejöttében. Az új típusú harci eszköz hatására megnőtt a harci kocsizó arisztokrácia szerepe, akik külön kasztot alkottak a társadalomban. Ekkor indulhatott meg a törzsek vándorlása a gazdag városokba. A harmadik szakasz során alakult ki a lovaglás. Mivel az indoárja törzsek kapcsán még a harcikocsi-harcászat jelenik meg, feltételezhetően a szétválásra a második szakasz végén kerülhetett sor. Ebben az időszakban alakult ki a lovas-nomád életmód és a lovas harcászat. A Kr. e. I. évezred során az iráni térségben ez az életmód vált meghatározóvá. A lovas-nomád népek meghódították a térségben élő letelepülteket, és az évezred közepére kialakultak az iráni államok.

A nyugat-ázsiai államok forrásaiban a Kr. e. 8. században jelentek meg az első utalások ezen törzsekre. A keleti irányba mozgó iráni törzseket pedig Margiana és Baktria térségében említik a bronzkori baktriai források. A korábbi nézetekkel ellentétben úgy véljük, hogy az árja behatolás nem jelentette a térség államainak egységes pusztulását, és természetesen nem okozta a korábbi kulturális hagyomány teljes eltűnését sem.

 

 

2.3.3. A védikus kor (Kr. e. 1500-560)

 

Az indoiráni törzsek szétválását követően az ún. indoárja törzsek kelet felé mozogtak. A lóvontatású harci kocsikat és bronzkardokat használó indoárja törzsek a Kr. e. II. évezred második felében érhették el az indiai szubkontinenst. Mivel az Indus-civilizáció városai ekkor már évszázadok óta lakatlanok voltak, a két kultúra képviselői nem találkoztak egymással. Az árja törzsek indiai behatolásának folyamatát azonban alig ismerjük. Az új népek megjelenése a régészeti anyagban jól meghatározható, írott források azonban csak jóval későbbi időszakból maradtak ránk. A korai árja központok nem az egykori Indus-civilizáció területén alakultak ki, hanem attól északabbra, az Indus öt mellékfolyójának vidékén, a mai Gandhára tartomány területén. Mivel településeiket nem kőből vagy agyagból építették, ezért kevés régészetileg feltárható nyom maradt fenn. A legfontosabb ezek közül a kerámia. Az árja törzsek bevándorlásával az iráni ún. Hisszár-kultúra jellegzetes szürke kerámiáját szokták kapcsolatba hozni. Az észak-indiai térség elfoglalását követően az árja törzsek fokozatosan keletre húzódtak, és az ún. késő védikus korban (Kr. e, g50-560) birtokba vették a Gangesz völgyét is. Az árják térhódításával az őslakos, ún. dravida nyelveket beszélő csoportok az indiai szubkontinens déli részére szorultak. Az árja törzsek mozgása a Kr. e. 7. századra befejeződhetett, és kialakultak államaik. Bár a korszakból nem maradtak fenn egykorú írott forrásaink, a bevándorlás korához a jóval később írásba foglalt Rig-véda köthető. A szanszkrit hagyomány két ókori eposza, a Mahábhárata és a Rámájaná örökítette meg ezen államok fővárosainak nevét és emlékét. A Kr. e. 5. század kezdetén már tizenhat fontosabb királyságot említenek forrásaink: Magadha, Kási, Kósala, Vriddzsi, Malla, Csédi, Vatsza, Kuru, Pancsála, Anga, Matszja, Suraszéna, Asmaka, Avantí, Gandhára és Kambódzsa. A királyságok és arisztokratikus köztársaságok küzdelméből végül Magadha állam került ki győztesen.

Az árják térhódításával terjedt el Észak-Indiában a szanszkrit nyelv és a brahmanizmus. Ennek vallási hagyományát a Védák néven ismert szanszkrit nyelvű szöveggyűjtemény foglalja össze, amely négy himnuszgyűjteményt tartalmaz. A szent szövegeket sokáig élőszóban hagyományozták, és bár a himnuszok a Kr. e. II. évezredre vezethetők vissza, csak jóval később írták le. A Védák szent szövegei köré a Kr. e. 4. századra jelentős mennyiségű magyarázó szöveg (az ún. upanisadok) gyűlt össze.

Az árja államok társadalmára az ún. varna-rendszer volt jellemző. A szanszkrit varna kifejezés eredeti jelentése "szín", amely a rendszert alkotó azon négy társadalmi réteg jelölésére szolgált, amelyekbe az árja társadalom betagolódott. Ezek a bráhmanák, a ksatriják, a vaisják és a súdrák. Az említett varna-rendszer a későbbiekben az indiai társadalomban tovább differenciálódott, számos további kasztot teremtve.

A késő védikus kort követően alakult ki a buddhizmus. A hagyomány szerint az új vallást megalapító Buddha Kr. e. 56080 között élt, legfontosabb támogatófának pedig a Kr. e. 519 körül uralkodó magadhái király, Bimbiszára számított. Az új vallás legfőbb tanításának központjában a tökéletes lemondás elmélete állt. Az ún. négy szent igazság szerint: az élet szenvedés, a szenvedés oka a vágy, a szenvedéstől való megszabadulás útja a vágy feladása és a vágy feladásának útja Buddha tanainak megismerése. Ezen az úton a hívő eljut a megvilágosodáshoz, ami lehetőséget nyit számára, hogy megszakítsa az örök újjászületés körforgását, és átköltözzön a Nirvánába. A későbbi idők buddhista szerzetesei hatalmas mennyiségű kommentárral látták el Buddha alaptanítását, amely alapján a buddhista tradíció három nagyobb iskolája jött létre: a "kis kocsi" (hínajána), a "nagy kocsi" (mahajána) és a "mennydörgés kocsi" (vadzsrajána).

A brahmanizmus és a buddhizmus mellett a dzsainizmus volt a legfontosabb vallás az ókori Indiában. A Kr. e. 527 körül meghalt Mahavíra tanítása szerint a szellem úgy szabadulhat meg az anyag kötelékéből, ha az egyén teljes mértékben tartózkodik minden élőlény bántalmazásától, illetve elpusztításától. A tan követői így elvben semmiféle ételt vagy italt nem fogyaszthattak. A hagyomány szerint a későbbi indiai államok királyai közül uralkodásuk vége felé többen is lemondtak a trónról, és dzsaina aszkétaként fejezték be életüket.

Az iráni államok és az indiai kultúrák a szubkontinens északnyugati részen érintkeztek egymással. Ez a terület sokáig az iráni államok fennhatósága alá tartozott. Kr. e. 530-ban a perzsa Kűrosz hódította meg, és Gandharát szatrapiaként a Perzsa Birodalom részévé tette. A Perzsa Birodalmat megdöntő Nagy Sándor Kr. e. 327-ben vonult be Gandharába és Pandzsáb területére. Nagy Sándor halála után a birodalom mezopotámiai és iráni területeit magában foglaló Szeleukida állam örökölte ezt a térséget. Az indoiráni térség hellenizációja Nagy Sándor városalapításaiból indult ki. A makedón uralkodó helyőrségeket hagyott hátra, és tisztjeit a baktriai és az Indus-völgy felső szakaszán fekvő kisebb államok uralkodóivá tette. A görög kolonizáció a szeleukida időszakban gyorsult fel, és a baktriai térségben jelentős számban telepedtek le görögök. A jelentős számú görög népesség hatására a térségben ún. indogörög kultúra alakult ki. A legjelentősebb indogörög állam a Szeleukida Birodalomtól függetlenné vált Baktriai Királyság volt.

 

 

2.3.4. A Maurja Birodalom (Kr. e. 324-185)

 

Az Irán felől érkező hódítok a Gangesz völgyének nyugati királyságaival kerültek összeütközésbe, így a völgy keleti részén zavartalanabb volt a fejlődés. A Kr. e. 4. század közepén a Gangesz-völgy keleti felében alakult ki a Nanda királyok birodalma, amely a Kr. e. 3. század közepére a térség meghatározó államává vált. Kr. e. 321-ben azonban Csandragupta Maurja megdöntötte a Nanda-dinasztia hatalmát. A hagyomány szerint a lázadásra azt követően került sor, hogy Csandragupta megsértette a regnáló Nanda uralkodót, aki az állam nyugati peremére száműzte. A hatalomátvételt követően Csandragupta (Kr. e. 324-290) keleti és délkeleti irányban hódított. Kr. e. 305-ben a Szeleukida állam megalapítója, I. Szeleukosz Nikátór háborút indított ellene. A küzdelem részleteiről semmit sem tudunk, de végeredménye a két fél közötti kiegyezést deklaráló békeszerződés lett. Csandragupta megszerezte Nagy Sándor egykori keleti hódításait. A szerződést dinasztikus házasság pecsételte meg, a Maurja uralkodó feleségül vette az egyik Szeleukosz hercegnőt. A tárgyalások idején, Kr. e. 303 körül járt Csandragupta udvarában követként Megaszthenész, akinek beszámolója a kor fontos forrása. A hagyomány szerint a király végül lemondott uralmáról és vándor aszkéta lett. A trónon fia, Binduszára (Kr. e. 290-272) követte, aki a Dekkán fennsíkon terjeszkedett. A király uralkodásáról szinte semmit sem tudunk, a halálát követő trónviszály azonban már jól dokumentált. A trónküzdelmekből végül Asóka (Kr. e. 272-232) került ki győztesen, aki nemcsak a legjelentősebb Maurja uralkodó lett, hanem a későbbi korokban az ind uralkodóeszmény megtestesítőjévé vált. A feliratain inkább a Pijadaszi nevet viselő király uralkodása alatt nagy iramban folytatódott az állam terjeszkedése. Asóka leigázta a keletre fekvő Kalinga Királyságot, így a Maurja állam ekkor már magában egyesítette az indiai szubkontinens nagy részét. A hagyomány szerint a Kalinga birtokbavételéért folytatott kegyetlen és véres háborúkat követően a király megtért, és a buddhista tanok követője lett. A Maurja állam tartományokra oszlott, köztük az összeköttetést a Gangesz völgyén át az északnyugati Gandháraig nyúló királyi főút biztosította.

A hagyományos irodalmi nyelvként használt szanszkrit mellett a buddhista és a dzsainista hagyomány szövegeit prákrit nyelveken jegyezték le. A Maurja Birodalom területén a prákrit nyelvek lehettek a lakosság által használt köznyelvek. Ezt támasztják alá az Asóka uralkodása alatt prákrit nyelven készült szikla- és oszlopfeliratok. A feliratok a király rendeleteit tartalmazzák, és az igazságos kormányzás alapelveit lefektetve a királyi ideológia közvetítőjéül szolgáltak. A birodalom soknyelvűségét jelzi, hogy az állam északnyugati határterületein elhelyezett feliratok egyike görög, míg a másik arámi nyelven készült. Ezek a feliratok jelentik az ind írásbeliség első ránk maradt forrásait.

A Maurja-időszak alatt a buddhizmus elterjedését erőteljesen támogatták a dinasztia uralkodói. A királyi odafigyelés különösen Asóka uralkodása alatt érhető tetten, aki a buddhizmusra államvallásként tekintett. A király rendelettel igyekezett megőrizni az addigra már irányzatokra, illetve szektákra töredező buddhista vallás egységét, illetve Kr. e. 244 körül buddhista zsinatot hívott össze a vallás általános kánonjának a kidolgozására. A buddhizmus ekkor már kilépett az indiai szubkontinensről, a király buddhista misszionáriusokat küldött a dél-indiai és a Srí Lanka-i udvarokba meg az északnyugati határon túl fekvő királyságokba. A vallási-politikai missziók fontos eredménye volt a buddhista tanok szétsugárzása a délkelet-ázsiai térségben.

A király halálát követően a Maurja állam kettészakadt egy nyugati és egy keleti részre. Később a nyugati rész déli területei is önállóvá váltak. A birodalom felaprózódása az uralkodócsalád szétválását is jelentette. A Maurja-dinasztia főága a keleti részeken uralkodott tovább, megtartva a hagyományos fővárost, Pátaliputrát. Kr. e. 185-ben a birodalom teljesen szétesett. A központi területnek számító Magadhában számos kisebb dinasztia követte a Maurjákat. India nyugati részén a Kr. e. 2. századtól a kínai Han-dinasztia által nyugatra űzött szakák (szkíthák) rendezkedtek be. Az északi és a déli szaka dinasztiák befolyása az Indus völgyéig, illetve a tengerpartig terjedt. A Kr. u. 2. században azonban a szintén Északnyugat-Kínából érkező kusánok hódították meg a térséget. A Baktra és Gandhára központtal létrejövő Kusán Birodalom keleti kiterjedése az Indus és a Gangesz völgyéig húzódott.

 

 

2.3.5. A Gupta-dinasztia birodalma (320-455)

 

A Gangesz völgyében a Kr. e. 4. században formálódott ki egy új, erős központi hatalommal rendelkező állam. A Gupta állam eredetéről szinte semmit sem tudunk, valószínűleg a korai Gupta királyok a kusán uralkodó hűbéresei voltak. I. Csandragupta (320-335) a dinasztia első történetileg jól ismert királya. A már vazallus fejedelmekkel rendelkező uralkodót fia, Szamudragupta (335-375) követte a trónon. Felirata szerint négy északi uralkodót és kisebb szaka és kusán fejedelmet is sikerült legyőznie, illetve vazallusává tennie. A Gupta állam II. Csandragupta (375-415) uralkodása idején vált a térség legerősebb államává. A Gupta Birodalom ekkor érte el a legnagyobb kiterjedését: a Gangesz völgyétől az Indus deltájáig és a Narmadá folyó völgyéig terjedt. Az 5. századi örökösödési viszályok és belső lázadások által meggyengült Gupta állam számára az ázsiai hunok betörései végzetesnek bizonyultak, és a Gupta állam szétesett. Bár egy Harsa (606-647) nevű királynak még sikerült egy rövid időre befolyást gyakorolnia a Gangesz-völgy egészén, a király halála után Észak-India politikai széttagoltsága állandósult.

 

 

2.4. Az ókori Kína története*

 

* A kínai neveket és szavakat a magyar nyelvű népszerűsítő irodalomban szokásos átírásban adjuk. Amennyiben ez az átírás nem tükrözi az eredeti kínai kiejtést, akkor utána zárójelben közöljük az ún. pinin alakot, amely a nyugati kiadványokban, illetve a Kínai Népköztársaságban egyre általánosabbá válik.

 

Az ókori kínai államokban élő kínaiaknak nem volt általános önelnevezésük egészen a kései ókorig, a Han-dinasztia koráig. Ekkortól használták a han jen kifejezést a kínaiak általános jelölésére, valamint a han tzú kifejezést a kínai írás megnevezésére. Bár ez az elnevezés bizonyosan a Kr. e. 202-től uralkodó Han-dinasztia nevéhez köthető, a nép megnevezéseként csak jóval később igazolható. Az európai nyelvekben használt Kína elnevezés a Han-dinasztiát megelőző Csin- (Qin-) dinasztia nevéből ered. Megjegyzendő, hogy a Csin-kort megelőzően sem politikai, sem nyelvi tekintetben nem alakult ki a későbbi Kína egész területét átfogó egységes ország. Az őskorban és az ókor során a sino-tibeti nyelvcsaládba tartozó nyelvek mellett a tunguz-mandzsu és az ausztrál-ázsiai nyelveket beszélő csoportok is éltek a későbbi Kína területén. A Kr. e. II. évezred második felében kialakuló bronzkori kínai kultúra létrehozását három, önelnevezésként is használt etnikai terminussal tudjuk kapcsolatba hozni. Az évezred végén feltételezhetően uralkodó etnikai csoport, a hua mellett a dinasztiák elnevezéseként is ismert Sang (Shang) és Csou (Zhou) nevek jelölik a legrégebbi kínai bronzkori kultúrákat.

Kína ókori történetének megismerését nehezíti, hogy a csekélynek mondható régészeti források mellett csupán jóval későbbi korszakokból származó írott források állnak rendelkezésünkre. A hagyományos kínai történetírás pedig nem a történeti hitelességre, hanem a kínai kultúra folyamatosságára helyezte a hangsúlyt.

 

Földrajzi keretek Kína területe földrajzi és kulturális szempontból két nagy régióra osztható. Az ún. Belső-Kína alacsony fekvésű, a Huangho (Huang He, azaz Sárga-folyó) és a Jangce (Jangcecsiang) folyók által feltöltött síkság amelyre a földműves kultúrák és a sűrű népesség volt a jellemző. Külső-Kína magasan fekvő, hegyes vidék, amelyet a ritka népsűrűség és az állattenyésztő életmód jellemzett. Az ókori kínai civilizáció kialakulása és a kínai államiság Belső-Kína területéhez köthető, amely további két, egymástól eltérő éghajlatú régióra osztható: Észak- és Dél-Kínára. A bronzkor során kialakuló ókori kínai államok ezen régióknak mindig is csupán egy részét foglalták magukban. Míg a Jin (Yin) Kína csupán a Huangho medencéjének központi részére korlátozódott, a későbbi Csou-kori Kína már magában foglalta a Huangho medence nagy részét és a Jangce medencéjének északi részét is. De csak a Csin- és a Han-kori Kína tekinthető olyan egyetemes birodalomnak, amely már magában foglalta Belső-Kína egész területét. A jóval későbbi Ming-dinasztia időszakának (1368-1644) végéig ez a terület jelentette a különböző császári dinasztiák által irányított kínai birodalmat, Külső-Kína pedig csak a Csing- (Qing-) dinasztia idején vált a birodalom részévé. Bár a kínaiakon kívül számos különböző etnikai csoport és hagyományos társadalmi struktúra őrződött, élt egymás mellett a késő ókori kínai államban, a Csin- és a Han-kori birodalmak politikai, társadalmi és gazdasági egysége vitathatatlan. Elmondható, hogy a Han-korszakban a lakosság túlnyomó többsége már bizonyosan kínai volt. Kérdéses azonban a kínai állam "olvasztótégely" jellege, hiszen a han népességgel később is nagy számban éltek együtt olyan "beolvasztott" népek, amelyek megmozdulásai politikai változásokat okoztak, így például a sárga turbánosok- egyébiránt nem etnikai jellegű – felkelése a késő Han-kor idején.

 

 

2.4.1. A kínai kultúra kezdetei

 

A kínai államiság két központjában, Észak- és Dél-Kínában – a két térség közti éghajlati különbségekből adódóan – önálló kultúrák jöttek létre. A két régió elkülönültsége – a bronzkori egyesítési törekvések ellenére – egészen a Kr. e. I. évezred közepéig fennmaradt. A dél-kínai térség ókori természetföldrajzi viszonyai nagyban hasonlítottak a térség mai, szubtrópusi és trópusi éghajlati viszonyaira. Ebből fakadóan a neolitikus kultúrák kialakulására és a földművelés megindulására később került sor, mint az észak-kínai területen. Az észak-kínai térségben a természetföldrajzi viszonyok, a feltöltött síkságok révén, már a kezdetektől jó lehetőséget biztosítottak a mezőgazdasági tevékenység számára. A szántóföldi műveléshez ekkor még az éves csapadékmennyiség is elegendő volt, így nem volt szükség öntözőrendszerek kiépítésére. Később azonban az éghajlat szárazabb lett, és az öntözés nélkülözhetetlenné vált. A fentiekből fakadóan az észak-kínai térségben alakultak ki először a földművelésre alapuló neolitikus kultúrák a Kr. e. V. évezred végén, IV. évezred elején. Az egyik legjobban ismert korai neolitikus kultúra a jangsaoi (Yangshao), amelyre a festett kerámia (jellegzetesen vörös és szürke színű), a kétlegelős (transzhumáló) jellegű gazdálkodás, az öntözés nélküli, erdőirtásos földművelés és a háziasított állatok voltak jellemzőek. A Kr. e. III. évezred közepén alakult ki a lungsani (Longshan) kultúra, amely jellegzetes korongolt fekete kerámiájáról jól azonosítható. A kultúrát már a nagyobb kiterjedésű, erődített jellegű települések jellemezték. Ezeknek a kezdetlegesen városias telepeknek a létrejötte minden bizonnyal a mezőgazdaság által megtermelt feleslegnek köszönhető, amely ebben a térségben is a városi fejlődés motorja lehetett. A mezőgazdaság gyors fejlődése valószínűleg az ún. kapás-ekés művelésre vezethető vissza. A városias településeken a kézművesség már elkülönült a mezőgazdaságtól, és itt jelent meg először a fémmegmunkálás is.

A hagyomány a kínai civilizáció kezdetét a Kr. e. III. évezred elejére tette. Ekkor kultúrhéroszok jelentek meg, akik megtanították a kínaiakat a földművelésre, a tűzgyújtásra, az építkezésre, a naptárkészítésre és egyéb civilizációs vívmányokra. A kultúrhéroszokat három mitikus király uralma követte, akiknek regnálására mint a boldog aranykor időszakára emlékeztek vissza a későbbi történetírók és filozófiai iskolák. Az aranykor mitikus uralkodóit követték az egyes császári házak. A hagyomány szerint az elsőnek tekintett Hszia- (Xia-) dinasztiát az utolsó mitikus kultúrhérosz, Ju (Yu) alapította, uralmát pedig a Kr. e. 21-16. századra helyezte. A zsarnokká vált utolsó Hszia császárt – a legenda szerint – a Sang törzs vezérének lázadása buktatta meg, aki megalapította a Sang-dinasztiát.

 

 

2.4.2. A Sang- (Shang-) dinasztia időszaka (Kr. e. 16-11. század)

 

A Sang-dinasztia államát tekintjük az első bronzkori kínai államnak, amely- az előző dinasztiával ellentétben – már régészetileg is igazolható. A Sang állam időszakát a Jin (Yin) törzsszövetség korának is szokás nevezni. A Jin kifejezés a nagyobb törzsi területek elnevezésére szolgált az ókori kínai forrásokban. Gyakori, hogy egy körzet, illetve régió elnevezését etnikai egységként is használták. A gazdasági élet alapját a földművelés, azaz elsősorban a rizstermelés adta. Megjegyzendő, hogy sem a régészeti, sem a szöveges forrásaink nem utalnak öntözéses gazdálkodásra, tehát a szántóföldi műveléshez ekkor még elégendőnek bizonyult az esővíz. A mezőgazdasági művelés mellett – írott forrásaink és a Sang-kori bronzedények ábrázolásai alapján – nagy jelentősége volt a vadászatnak is. A Jin időszak már a fémek kora. A bronz széles körű használatát jelzik az előkerült munkaeszközök, fegyverek és képzőművészeti alkotások. A korszakban nagy lendületet vett a városiasodás, ez az időszak a lokális jelentőségű települések kialakulásának kora. A folyamat elsősorban a Huangho-medence középső és alsó szakaszára összpontosult, és minden jelentősebb település a folyók mentén jött létre. A későbbi kínai hagyomány hét főváros építését tulajdonította a dinasztiának. A városok palotái, templomai és egyéb nagyszabású épületei már központi tervek alapján készült építményeknek tűnnek. Az építészetben megjelent az egységes stílust mutató nagyművészet. Ebben az időszakban alakult ki az archaikus piktografikus írás, amelyet a források tanúbizonysága szerint a kultusz során használtak. A későbbi kínai írás ezen archaikus írásból fejlődött ki, a Jin-kori írásjelek a későbbi kínai írás írásjeleivel azonosak. Bár a jelek olvasata is megegyezik a későbbi kínai írással, a kínai fonetikát a Kr. e. I. évezred közepéig nem tudjuk rekonstruálni. A legkorábbi szövegek a Kr. e. 112. század közé tehetők, az írott források többsége pedig ún. jóscsontfelirat, amelyből több mint 100 ezret ismerünk. A korszakban tehát már kimutatható az ókori civilizációk minden lényeges vonása: a városias települések, a monumentális építészet, az egységes stílusú, önálló formanyelvet tükröző művészet és a saját írásrendszer.

Az állam központi területe a dinasztiaalapító Tang törzsének szállásterülete, a mai Honan tartomány volt, de határai kiterjedtek Észak-Mongóliára és a Jangce folyó déli völgyeire is. A Kr. e. II. évezred végére már a törzsi szervezeten túli politikai egységek is kialakultak. A Sang törzsi vezető a vang (wang) címet viseli, ami egyszerre jelentett királyi és főpapi méltóságot. Az egykorú forrásokból történeti vagy társadalomtörténeti képet alig lehet felrajzolni. A Sang társadalom törzsi, nemzetségi alapokon nyugodott, amelyekből körülbelül 200-300 nagyobb nemzetséget tudunk azonosítani. A társadalmi különbségekre elsősorban a kor temetkezéseiből következtethetünk. Az előkelők sírjaira a kocsis-lovas temetkezések, a királysírokra pedig az emberáldozatok voltak jellemzők.

Alig tudunk valamit a Sang állam bukásáról. A jóval később kialakított hagyomány szerint a Sang-ház utolsó császárát, Ti-hszint (Di-xin), akit az utolsó Hszia-házi uralkodóhoz hasonlóan zsarnoknak és gonosznak ábrázol a hagyomány, az egyik vazallus törzs uralkodói, Ven (Wen) és Vu (Wu) király döntötték meg, megalapítván a Csou-dinasztiát.

 

 

2.4.3. A Csou- (Zhou-) dinasztia (Kr. e. 11-3. század)

 

A Csou-dinasztia időszaka döntő hatással volt a későbbi kínai történelemre: ekkor alakultak ki a kínai kultúra később is meghatározó hagyományai, társadalmi és intézményi modelljei. Az ebben az időszakban született filozófiai iskolák és írásműveik a későbbi korokban is hivatkozási alapul szolgáltak. Ebben a korban formálódott ki a hivatalos császári ideológia. A dinasztia tagjai a Sang-időszakból ismert vang cím mellett a Tianzi (ég fia) címet is viselték, jelezve a dinasztia isteni eredetét. A király szolgált közvetítőül az ég (az isteni szféra) és az emberek között. Ekkor alakult ki az uralkodóházak váltakozásának hivatalos magyarázata is, amely szerint a Hszia-uralkodóház elzüllése után az ég a császári hatalmat a Singdinasztiának, majd annak elzüllése után a Csou-háznak adta át. A Csou-kort két szakaszra szokás bontani: az ún. Nyugati vagy Korai Csou-korra (Kr. e. 11. század-Kr. e. 771) és az ún. Keleti vagy Késői Csou-korra (Kr. e. 770-256).

A kora Csou-korszakban a dinasztia már Észak-Kína nagy része felett uralkodott. A Sang-időszakhoz képest nincs törés a régészeti leletanyagban, a kulturális hagyomány folyamatosnak tűnik. Jelentős különbség azonban, hogy megszűnt a Sing-dinasztia idejére jellemző trónutódlási rend, amely szerint a királyi nemzetség tíz hierarchiába sorolt csoportjaiból felváltva került ki a trónra lépő uralkodó. A Csou-dinasztia ideje alatt a császári méltóság apáról fiúra szállt. Az állam azonban széttagolt lehetett, és az egységes kínai állam csak nyolcszáz év múlva alakult ki. A Csou-dinasztia tagjai a kisebb-nagyobb területeket elsősorban rokonaik, illetve híveik közt osztották szét. Az elvileg visszavehető, de a gyakorlatban örökíthetővé vált adománybirtokokon uralkodó helyi vezetők elismerték ugyan a császárok hatalmát, de birtokon belül gyakorlatilag teljes önállósággal rendelkeztek. A decentralizált államberendezkedés egyedüli komoly összetartó tényezőjét az ország különböző pontjain állomásozó hadsereg jelentette.

A hagyomány a dinasztia korai időszakát aranykorként festette le, a dinasztiaalapító Ven és fia, Vu szinte mitikus uralkodóként jelent meg. Megjegyzendő azonban, hogy a Kr. e. 8-7. századig nagyon kevés hiteles forrással rendelkezünk az állam történetéről, ezért a korai Csou uralkodóknak tulajdonított intézkedések és beszédek zöme későbbi hamisítvány.

A Csou-dinasztia hatalma a Kr. e. 8. századra jelentősen meggyengült. Ennek egyik árulkodó jele, hogy amikor Kr. e. 771-ben egy ún. "barbár" törzs megtámadta a fővárost, a császár vazallusai nem siettek uruk segítségére. A főváros, Hao elestét követően a Csou-dinasztia a biztonságosabb keleti területre, a mai Lojang (Luoyang) közelébe tette át a székhelyét, ezért az ezt követő időszakot Keleti Csou-kornak hívjuk. A keletre átköltözést követően a dinasztia minden valós befolyását elveszítette egykori vazallusai felett, megmaradt viszont a Csou-ház szakrális szerepe, ezért a gyakorlatilag független fejedelmek egyike sem vette fel a vang címet. A Csou-dinasztia hatalmának névlegessé válása felerősítette a politikai széttagoltságot, és a fejedelmek egymás elleni harcához vezetett. A Keleti Csou-korban már felbomlott az egész társadalmat behálózó régi nemzetségi rendszer, helyébe pedig egy sokkal szűkebb rokonságra kiterjedő születési, hivatali arisztokrácia lépett.

 

 

2.4.3.1. A Tavasz és az Ősz korszak (Kr. e. 722-481)

 

A Kr. e. 770-től Kr. e. 221-ig tartó időszak a folyamatos háborúskodás korszaka. A hagyományos kínai történetírás két szakaszra osztotta ezt az időszakot: a Tavasz és az Ősz korszakára, valamint a Hadakozó Fejedelemségek korára. A háborúk mellett ez a korszak az átalakulás időszaka is. A hagyományos Csou-kori társadalmi és intézményi rendszer fokozatos bomlását követően számos fejedelemségben új, tehetséges, de nem a régi arisztokratacsaládokból származó uralkodók kerültek trónra. A háborúskodás ellenére a gazdaság és ezzel együtt a népesség jelentősen növekedett. A növekedés mögött az új fém, a vas megjelenése és széles körű elterjedése állhatott. A "barbárok" megjelenésének hatására a kínai uralkodók feladták korábbi elzárkózó politikájukat, és kapcsolatokat építettek ki a szomszédos népekkel. A háborúk pusztítása és az egyes területek másikba olvasztása ellenére ebben a korban alakult ki a később jelentősebb szerepet játszó fejedelemségek államisága.

A Tavasz és Ősz korszak három évszázadát kilenc kisebb szakaszra bontják. A szakaszolás valamely fejedelemség hegemón, azaz vezető helyzetbe kerülésén nyugodott. Az ún. hegemón fejedelmi cím lényege, hogy a kiemelkedő, saját országát jelentősen megerősítő fejedelmet a többi fejedelem "vezetőnek" ismerte el. A hegemón a Csou királyok nevében intézkedéseket hozhatott, illetve bizonyos mértékig beleszólhatott a többi fejedelemség belügyeibe is. A riválisok elleni háborúskodás során azonban a hegemón szerepbe került fejedelemség mindig kimerült, illetve összefogtak ellene, így hatalma rövidesen összeomlott. Éppen ezért az egyes hegemón fejedelmek uralkodása meglehetősen rövid ideig tartott. A törésvonalak leggyakrabban az északi és a déli fejedelmek közt húzódtak. Először a központi fekvésű Cseng (Zheng) fejedelme, majd sorrendben Csi (Qi), Cin (Jin) és Csu (Chu) fejedelmei követték egymást. A Kr. e. 6. század közepén azonban Cin és Csu, valamint a szövetségeseik közt dúló elhúzódó háború eredményeképpen Cin és Csu valamiféle kettős hegemóniája jött létre. Mellettük az önállóságát megőrző Cseng, valamint a két délkeleti fejedelemség, Vu (Wu) és Jüe (Yue) számított jelentősnek.

 

 

2.4.3.2. A Hadakozó Fejedelemségek kora (Kr. e. 403-221)

 

Kr. e. 453-ban az öt jelentős fejedelemség egyike, Cin háromfelé szakadt. Mindhárom önállóvá vált fejedelemségben a Cinben korábban is uralkodó dinasztia egy-egy vezető tisztviselője alapított saját dinasztiát. A szakadást Kr. e. 403-ban az ekkor már árnyékkirálynak tekinthető Csou uralkodó is jóváhagyta, ezzel a vezető fejedelemségek száma hétre emelkedett. Az öntözéses, árasztásos technika következtében jelentősen nőtt a mezőgazdaság termelékenysége, és már igazi nagyvárosok alakultak ki. A korszak történetében az előző korszakhoz képest nincs igazi változás, csupán a háborúk mértéke és intenzitása növekedett. Az egyes fejedelemségek már nemcsak határaik kitolásáért, illetve a vezető szerep megszerzéséért harcoltak, hanem az ország újraegyesítéséért, így céllá vált a többi fejedelemség megsemmisítése. Az új idők jele, hogy a fejedelmek sorban felvették az addig csak a Csou-dinasztia tagjai által használt vang címet.

A hadászatban a vasfegyverek tömeges elterjedése jelentős változásokat hozott. Elterjedt a vaspáncél, és a harci szekereket kiszorította a lovasság. A hadászat terén a korábbi arisztokratikus és költséges harci szekerekre épülő hadakozást az olcsó vasfegyverekkel felszerelt tömeghadseregek háborúja váltotta fel. A hadakozás hivatássá vált, ekkor születtek a háború művészetéről írott munkák. A hadseregek fejlesztése mellett a korban kiemelt szerepet kapott a diplomácia, hiszen a szövetségesek megnyerése minden jelentős fejedelemség számára kulcsfontosságú volt. A kor politikatörténetéről keveset tudunk, mert az országot végül egyesítő Csin- (Qin-) dinasztia uralkodói módszeresen megsemmisítették az egyes fejedelemségek feljegyzéseit, kihúzva a talajt a helyi hagyományok felélesztése alól.

A korszak történetének három szakaszát tudjuk megkülönböztetni. Az első szakasz legfontosabb eredménye Cin Fejedelemség felaprózódása, amelynek során a fejedelemség három részre szakadt, és kialakult Csao (Zhao), Vej (Wei) és Han Fejedelemség. A második szakaszban a küzdelmekből három állam emelkedett ki, és a korszak végére kialakult Csin, Csi és Csu fejedelmek hatalmi egyensúlya. A harmadik szakaszban a győzelmet végül a központi területektől távolabb fekvő Csin szerezte meg. Sikerében fontos szerepet játszott az ország földrajzi elhelyezkedése is. Csint kevésbé kötötték a Csou-kori hagyományok, amelyek a központi területen sokszor gátolták a fejedelemségek fejlődését. A kormányzás hatékonyságának növelését célzó reformokat a hagyomány a Kr. e. 4. századra tette, amikor Csinben eltörölték a Csou-kori ősi rangokat, és egy új, katonai nemességet hoztak létre, amelyben az ellenség levágott fejeinek számával lehetett rangot szerezi. Az örökletes arisztokrácia gyengeségéből fakadóan Csin fejedelmei sikerrel központosították országukat. A fejedelemséget természetes védővonalként hegyek vették körül, amelyeken csak a hágókon keresztül volt átjárás. Periferikus helyzetéből fakadóan Csin évszázadokon keresztül ki volt téve a keletről érkező szomszédos népek, a kínai forrásokban ún. rong barbárok, támadásainak. A barbár nomád törzsekkel folytatott állandó háborúskodás hozzájárult Csin hadi kapacitásának növekedéséhez, így például a nomádoktól átvett gyors, mozgékony lovasság alkalmazása komoly technikai fölényt jelentett a hagyományos kínai, elsősorban harci kocsikra építő hadászattal szemben. A vasfegyverekkel felszerelt lovasság tömeges bevetése nagyban hozzásegítette Csint riválisai legyőzéséhez. Csin fejedelme Kr. e. 318-ban nagy győzelmet aratott Han, Csao, Vej és Csin Fejedelemségek egyesített seregei felett, majd Kr. e. 312-ben a Csu Fejedelemséget verte le. Riválisai legyőzését követően Csin leszámolt a már régóta csak formális császári hatalmat birtokló Csou-dinasztiával is, Kr. e. 256-ban véget vetve a dinasztia nyolcszáz éves uralmának. Az országot végül a Kr. e. 246-tól uralkodó Csin Si huang-ti (Qin Shi Huangdi) egyesítette. Uralkodása alatt Kína, történelme során először, egy uralkodó jogara alatt egyesült, és létrejött a kínai császárság.

 

 

2.4.4. A Csin- (Qin-) dinasztia uralma (Kr. e. 221-206)

 

A fejedelemségek leverését követően került sor a politikailag rendkívül széttagolt ország központosítására. A korábbi hűbérbirtoki rendszer helyett az uralkodó a Csin Fejedelemségben már bevált gyakorlatot alkalmazta az egész országra. A közigazgatási reform során az ország területét harminchat tartományra osztották. A katonai és a polgári közigazgatást különválasztva, az egyes tartományok élére polgári ügyekkel foglalkozó kormányzókat és a helyi katonai egységeket irányító katonai parancsnokokat neveztek ki. A kormányzókat és a katonai parancsnokokat a központi kormányzat nevezte ki, megbízatásuk határozatlan idejű volt. A tartományokat körzetekre osztották, amelyeket a központi kormányzat által kinevezett körzeti elöljárók igazgattak. A tartományi és a járási rendszerek bevezetésével a császárnak sikerült kiépítenie a központi kormányzat vidéki szintjeit, amely hatékony irányítást tett lehetővé. A hagyomány a központosított államberendezkedés egyéb területeit is az első császár tevékenységéhez kötötte, intézkedései közé sorolva a pénz, a mértékek, a kocsitengelyek és az írásjegyek egységesítését. Az egységesítő rendelkezések történeti hitelessége nem bizonyított, a kínai történetírás számos dinasztiaalapító uralkodóról vagy főminiszterről jegyzett fel hasonló rendeletalkotást. Mindezek ellenére még a 20. század elején sem alakult ki egységes súly- és mértékrendszer Kínában. Az efféle rendelkezések minden valószínűség szerint inkább a birodalmi egység egyik szimbólumaként, mint a mindennapok gyakorlataként értelmezhetők.

A Csin Birodalmat létrehozó uralkodó a fejedelemségek egymás elleni harca során jelentőségét vesztett vang címet nem tartotta megfelelőnek, ezért újat alkotott. Az új cím az uralkodót huang-tinak, azaz felséges uralkodónak nevezte, amelyhez a birodalmat létrehozó Csin fejedelem a si, azaz első jelet is odaillesztette. A teljes titulatúra a következőképpen hangzott: Csin Si huang-ti, azaz Csin első felséges uralkodója, azaz császára.

A császár a központosítás érdekében igyekezett megsemmisíteni a korábbi fejedelemségek egykori önálló államiságának minden jelét. Nemcsak azáltal, hogy az új tartományok nem követték az egykori fejedelemségek határait, hanem számos egyéb módon is. A fejedelemségek közt húzódó falakat elbontatta, arisztokratáit a császári fővárosba telepítette. A legyőzött ellenfeleit leszerelte, azaz fegyvereiket beolvasztotta és ebből szobrokat öntetett. Az egykori fejedelemségek emlékének teljes eltörlését szolgálta az is, hogy a hagyomány szerint a császári könyvtár állományán kívüli feljegyzéseket – a jóslással, az orvoslással és a földműveléssel foglalkozó szövegek kivételével – elégettette. A hagyomány nagyszabású építkezéseket sorol az első császár időszakához. A birodalom északi határszakaszát a barbároktól védő, és részben már az egyes fejedelemségek által kiépített falak építésén kívül nagy kiterjedésű császáripalota-együttes és egy hegynyi méretű sír elkészítését kötik Csin Si huang-ti tevékenységéhez. A császár uralkodásának időszakából azonban nem a felsoroltak, hanem a sírja közelében feltárt terrakotta hadsereg a legismertebb.

Az első császárnak azonban még nem sikerült politikai egységet kovácsolni birodalmából, a helyi hagyományok figyelmen kívül hagyása, illetve elnyomása pedig ellenállást váltott ki. Az ellentétek a császár halálát követő utódlási küzdelemben robbantak ki. Csing Si huang-ti Kr. e. 210-ben bekövetkezett halála után – a belső intrikák következményeként – nem a kijelölt trónörökös, hanem az első császár egy másik fia került a trónra, aki a hagyomány szerint még apjánál is önteltebb és kegyetlenebb uralkodó volt. A Kr. e. 209-ben kirobbanó parasztfelkelés leverésével még sikerült megőrizni a dinasztia hatalmát, de a következő években a birodalom minden részében kitört felkeléseket a császár már nem tudta elnyomni. Kr. e. 206ban pedig az egyik lázadó csoport betört a fővárosba, és teljesen kiirtotta a belső viszályok során már amúgy is megtizedelt császári családot. Az egymás ellen harcoló csoportok közül két tehetséges vezér, Hsziang Jü (Xiang Yu) és Liu Pang emelkedett ki. Kettejük harcából Kr. e. 202-ben Liu Pang került ki győztesen, aki elfoglalván a császári trónt, megalapította a Han-dinasztiát. A Han nevet Liu Pang a hagyomány szerint annak a folyónak a neve alapján választotta, amelynek partján táborozott a riválisa felett aratott győzelem idején. A Csin-kori hagyományok tovább éltek a későbbi császári dinasztiák ideje alatt is. Így például a Han-dinasztia uralkodásának első éveiben kénytelen volt visszatérni a hűbérbirtokok adományozásán alapuló politikához, később azonban ezeket visszavették, és a császárkori Kína közigazgatási rendszere fennállásának egész időszakában a Csin-kori tartományi keretekre épült. Ugyanez mondható el a hagyományos kínai jogrendszerről, amelynek alapjait a Csin-időszakban rakták le. Mivel a Csint követő Han-dinasztia állama nem rendelkezett a birodalomalkotáshoz szükséges hivatalnokállománnyal és elméleti háttérrel – ne felejtsük el, hogy a Csin-dinasztia államisága már kb. 500 éves volt, amikor egyesítette Kínát – a korai Han-dinasztia a Csin intézményrendszerre, hivatalnokaira, törvényeire és államszervezési gyakorlatára építkezett.

 

 

2.4.5. A Han-dinasztia állama (Kr. e. 206-Kr. u. 220)

 

A dinasztia uralmát – a Csou-dinasztia időszakához hasonlóan – két szakaszra bontjuk: a Korai vagy Nyugati Han-dinasztia időszakára, amely Kr. u. 25-ig és a Késői vagy Keleti Han-dinasztia időszakára, amely a dinasztia bukásáig tartott. A korai Han-kor első évei, a birodalomszervezés során a Han uralkodók nagyban támaszkodtak a Csin hagyományokra, így például rehabilitálták a Csing Si huang-ti uralkodása alatt az állam ellenségeinek tekintett konfuciánus hagyományt. Az új császári ház éppen a konfuciánus eszmék határozott támogatásával igyekezett elősegíteni a dinasztia legitimitását. A Kr. e. 551-479 között élt Kung Csiu (Konfuciusz) tanai szerint mindenki tisztelettel és engedelmességgel tartozik a családfőnek, aki viszont gondoskodni köteles a családjáról. A kínai társadalmi berendezkedés szerint az uralkodó családfő. A dinasztia uralmát véglegesen a Kr. e.140-87 közt uralkodó Vu-di (Wudi) császár szilárdította meg. A hagyomány szerint az ő uralkodása alatt a hivatalnokok képzésére iskolarendszert hoztak létre, amely a konfuciánus hagyományokra épített új császárság ideológiáját közvetítette. A hatékony közigazgatás kialakítását alapozta meg a hivatalnokok számára kötelezővé tett versenyvizsga, amely 1912-ig használatban maradt.

A Han-dinasztia uralkodása alatt egyre jelentősebbé vált a Kína határain kívül élő sztyeppi népek szerepe, akikkel katonai vagy diplomáciai úton igyekeztek békét teremteni. A legfőbb veszélyforrást a birodalom északnyugati határait fenyegető ázsiai hunok – a kínai forrásokban hsziung-nu (xiognu) – jelentették, akik ellen évente több alkalommal vezettek hadjáratokat, illetve a fenyegetett határszakaszokon a Csin-korszakban kiépített fal- és erődrendszerrel védekeztek. A Han császárok erőteljes támadásainak eredményeképpen a Kr. e. 1. század közepén az ázsiai hunok két csoportra szakadtak. Az ún. keleti hunok békét kötöttek a császárral, és a Kínában történő letelepedés fejében vállalták az északi határterületek védelmét. Hasonló jellegű parasztkatonai települések az ország más régióiban is létrejöttek.

A Kora Han-dinasztia végén, a Késői Han-dinasztia időszakának elején súlyos belső válságba sodródott az ország. A növekedő paraszti terhek és a főtisztviselők kezében felhalmozódó óriási földbirtokok parasztfelkelésekhez és az egyes befolyásos főtisztviselők lázadásához vezettek. A folyamat a kínai történetírásban az ún. vörös szemöldökűek felkelésének nevezett lázadásban érte el csúcspontját Kr. u. 17-25 között. A felkelés közvetlen eredményeképpen a császár székhelye a keleten fekvő Lojang városba helyeződött.

 

Agyagtáblák üzenete. (Ékírásos költemények.) Bp. 1963; Dobrovits Aladár (szerk.): A paraszt panaszai. Óegyiptomi novellák. Bp. 1963; Flavius, Josephus: A zsidók története. Bp. 1966; Flavius, Josephus: A zsidó háború. Bp. 1983; Harmatta János (szerk.): Ókori keleti történeti chrestomathia. Bp. 2003; Plutarkhosz: Iszisz és Oszirisz. Bp. 1986; Seibert, Ilse: A nő az ókori Keleten. Bp.-Leipzig, 1975.

 

Hahn István – Kákosy László – Komoróczy Géza: Az ókor története II. Az ókori Kelet története. (Egyetemi jegyzet); Sasson, J. M. (ed.): Civilisation of Ancient NearEst I-IV. New York, 1995; The Cambridge Ancient History. (Revised edition). Cambridge, 1970-1984.

 

Közel-Kelet: Allerhand, Jacop: A zsidóság története. Ókor. Bp. 1988; Bermant, Chain – Weitzman, Michael: Egy ismeretlen ókori civilizáció. Ebla. Bp. 1986; Carter, Elizabeth- Stolper, Mathew: Elam: Surveys of Political History and Archeology. Berkeley, 1984; Crawford, Henriettes Sumer and the Sumerians. Cambridge, 1991; Frölich Ida: Az ókori Kelet nagyjai. Bp. 1992; Ghirsman, Roman: Az ókori Irán – Médek, perzsák, párthusok. Bp. 1985; Hallo, W. William – Simpson, W. Kelly: The Ancient Near East: A History. New York, 1971; Herrmann, Georgina: A perzsa reneszánsz. Bp. 1980; Kalla Gábor: Mezopotámiai uralkodók. Bp. 1993; Klengel, Horst: Az ókori Szíria története és kultúrája. Bp. 1977; Uő: Nomádok az ókori Elő-Ázsiában. Bp. 1985; Klengel, Horst és mások: Kulturgeschichte des Alten Vorderasien. Berlin, 1989; Kurt, Amélie: Az ókori Közel-Kelet. Piliscsaba, 2005; Leick, Gvendolyn: Mezopotámia. A városok evolúciója. Bp. 2005; Moscati, Sabatino: The Phoenicians. Milano, 1988; Nissen, Hans J.: The Early History of the Ancient Near East 9000-2000 BC. Chicago, 1988; Oates, David – Oates, Joan: A civilizáció hajnala. Bp. 1983; Oppenheim, Leo: Az ókori Mezopotámia – Egy holt civilizáció portréja. Bp, 1982; Postgate, Nicolas: Az első birodalmak. Bp. 1985; Uő: Early Mesopotamia. Society and Economy at the Dawn of History. London-New York, 1994; Roaf, Michel: A mezopotámiai világ atlasza. Bp. 1998; Rogerson, John: A bibliai világ atlasza. Bp. 1994; Salvini, Marco: Geschichte und Kultur der Urartöer. Darmstadt, 1995; Sandars, Nancy K.: The Sea Peoples: Warrior of the Ancient Mediterraneum. London, 1985.

 

Egyiptom: Bács Tamás: Egyiptomi fáraók. Bp. 1992; Baines, John – Málek, Jaromir: Az ókori Egyiptom atlasza. Bp. 1992; Carter, Howard-Mace, A. C.: Tut-ankh-Amen sírja. Bp. 1992; Gardiner, Alain: Egypt of the Pharaohs. Oxford, 1961; Helck, Wolfgang: Geschichte des alten Ägypten. Leiden-Köln, 1968; Hornung, Erik: Grundzüge der ägyptischen Geschichte. Darmstadt, 1978; Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Bp. 20052; Kemp, Barry: Ancient Egypt, Anatomy of Civilization. London-New York, 1989; Siliotti, Albertas Egyiptom. Templomok, istenek, fáraók. Bp. 1994.

 

India: Johnson, Gordon: Az indiai világ atlasza. Bp. 1998; Rawson, Philips: Az indiai civilizáció. Bp. 1983; Wojtilla Gyula: A mesés India. Bp. 1988.

 

Kína: Blunden, Caroline – Elvin, Mark: A kínai világ atlasza. Bp. 1995; Ecsedy Ildikó: Kínai császárok és alattvalók. Bp. 1992; Fitzgerald, Patrick: Az ősi Kína. Bp. 1989.