6. Kora újkor
(1492-1789)

 

6.1. A gabona rabságában – a reformáció és a felvilágosodás igézetében

 

6.1.1. Kora újkor vagy modern kor?

 

6.1.1.1. Mi is az a kora újkor?

 

Egy neves francia történész szerint, ha képzeletbeli időutazást tennénk a 18. század Európájában, akkor abban a meglepetésben lenne részünk, hogy órákig elbeszélgethetnénk mondjuk Voltaire-rel, hiszen korunk eszmeileg rokona a 18. századnak. Ugyanakkor iszonyatos távolságot, gyakorlatilag 15. századi viszonyokat tapasztalnánk, ha néhány napig vendégeskednénk a házában. Gondoljunk itt a világításra, fűtésre, öltözködésre, lakáskomfortra, illetve inkább annak hiányára – vagy a közlekedésre.

A 15. és a 18. század által határolt történelmi időszakot nevezzük kora újkornak, mely a földrajzi felfedezésekkel (1492), más vélemények szerint a reformáció kezdetével (1517) indul, és a nagy francia forradalom (1789) koráig tart. Érdekes, de alapvetően átmeneti kor ez, mely sok mindent átment a középkorból, de egyidejűleg elő is készíti az újkor alapvető változásait. Ugyanakkor nem hasonlít sem egyikre, sem másikra.

A 17. század végének történetírója, Christoph Cellarius volt az első, aki szakított a történelem addig jellemző világbirodalmakra való felosztásával (babiloni, perzsa, görög, római, utóbbiba beleértve a Német-római Birodalom történetét is). Cellarius a történelmet antik, középkori és újkori részekre osztotta. Hamar kiderült azonban, hogy ez a tagolás túl nagy léptékű volt, és levált az antikvitás korai (görög-római) szakaszáról a kései, sőt a középkor is korai, érett és kései jelzőket kapott. Lényegében ez történt később az újkorral is, amikor a 16-18. század egyre jellemzőbben külön korként jelent meg a német frühe Neuzeit, az angol early modern és a francia histoire moderne elnevezéssel. Nálunk a "kora újkor" honosodott meg, és vált egyre inkább használatossá. Ugyanakkor a "hosszú 19. század" történelme (a francia forradalomtól az első világháborúig terjedő időszak) viszont maga mint az újkor jelent meg a történeti terminológiában.

 

 

6.1.1.2. A "hosszú 16. század"

 

A kora újkor is tovább tagolható. A francia Annales (Évkönyvek) történetírói iskola történésze, Fernand Braudel alkotta meg a "hosszú 16. század" fogalmát, mely a 15. század közepétől a 17. század közepéig (az 1450-es évektől az 1640-es évekig) terjedő időszakot jelenti. Egy másik kiváló képviselője ennek a történetírói iskolának, Pierre Chaunu az ezt követő időszakban (1620/40-1750/60-as évek) klasszikus Európáról beszél. Ekkor váltja fel kontinensünkre vonatkozólag az "Európa" humanista szóhasználat a "kereszténységet" – Nyugaton előbb, Keleten később.

A régebbi történeti irodalom többnyire két eseményt nevez meg belső korszakhatárként. Az 1640-ben kezdődő angol forradalmat és az 1648-as vesztfáliai békét. Az előbbi marxista, az utóbbi polgári szellemiséget tükröz. Nálunk és a hajdani ún. szocialista országokban az angol forradalom csaknem fél évszázadig az újkor kezdetét jelentette, annak a marxi gondolatnak a jegyében, hogy "a forradalmak a történelem gőzmozdonyai". Csakhogy ami Angliában történt az 1640-es évektől, az egy Európa perifériáján zajló esemény volt, nem csupán földrajzi, hanem politikai értelemben is. Anglia ekkor még ugyanis nem tartozott Európa nagyhatalmai közé, és az ott történtek különösebben nem hatottak a kontinens országaira, a koronás fő, I. Károly kivégzése miatti felháborodást leszámítva.

Lényegében azonban ugyanez mondható el 1648-ról, a vesztfáliai békéről is, melynek jelentősége egyetemes történeti szempontból alig több, mint az itáliai háborúkat lezáró cateau-cambrésis-i (1559) vagy a spanyol örökösödési háború végét jelentő utrechti (1713), esetleg az 1763-as párizsi és hubertusburgi béke, mely a hétéves háborút zárta le. Mi a továbbiakban mégis a vesztfáliai békét tekintjük ilyen belső korszakhatárnak. Egyrészt, mert a mai európai államrendszer ekkor kezd kirajzolódni, másrészt pedig a magyar történeti irodalom hagyományai is erre köteleznek bennünket.

Ugyanakkor vannak olyan gazdaságtörténeti iskolák is, melyek a nagy földrajzi felfedezések következményeként általánossá váló világkereskedelem, illetve a kereskedelmi tőke mezőgazdaságba áramlásának hatását a 17. század elejétől belső korszakhatárként kezelik.

 

 

6.1.2. Élet az újkor hajnalán

 

6.1.2.1. Demográfia

 

Ismerkedjünk meg először a kora újkor néhány jellemzőjével! Ami a népesség alakulását illeti, elég bizonytalan adatokkal rendelkezünk, főként Afrika, Amerika, valamint Ausztrália és Óceánia vonatkozásában. Európa lakossága az 1650 és 1800 közötti másfél században 105 millióról 187 millióra nőtt. Ez a növekedés nagyjából megfelelt Ázsia népesedési ütemének, ahol – ugyanebben az időszakban – 330 millióról 602 millióra nőtt a lélekszám.

A növekedés ütemének vizsgálatához hívjuk segítségül ismét Braudel kutatását, és nézzük meg az európai Nyugat hozzávetőleges népességnövekedési adatait-a korábbi időszakokra is kivetítve.

1100-1350: hosszú növekedési periódus (dagály)

1350-1450: heves, hirtelen apadás (apály)

1450-1650: második növekedés (6,2 ezrelék)

1650-1750: enyhébb apály, inkább lassulás (2,4 ezrelék)

1750-1800: folyamatos növekedés (4 ezrelék)

Az egyik "apályos" időszak a korábban tárgyalt 1350 és 1450 közötti, amikor a pestisjárvány, a háborúk (százéves háború és parasztfelkelések), az éhínségek stb. miatt csökkent a népesség. A másik a harmincéves háború időszaka (1618-1648), mely a kor legkiterjedtebb, legpusztítóbb európai háborúja volt.

Fontos mutató a népsűrűség is. Itt főként csak európai adatokat ismerünk. Ezek fényében megállapítható, hogy a kontinens átlagos mutatói csaknem megduplázódtak az 1500 és 1750 közötti két és fél évszázadban. (8 fő/km²-ről 15-re nőtt a népsűrűség.) Ezen belül a középkor végén legnagyobb népsűrűségű Itália mutatói előbb romlottak (1500: 44 fő/km², 1650: 38 fő/km²), majd szerény növekedés figyelhető meg itt is (1750: 51 fő/km²). Nagyobb ütemű a fejlődés Angliában (1500: 25 fő/km², 1750: 40 fő/km²), Franciaországban (1500: 27 fő/km², 1750: 44 fő/km²), de főként a Németalföldön (1500: 30 fő/km², 1750: 67 fő/km²).

Az Észak-Itáliától a délnémet területen keresztül Franciaországon és Németalföldön át Angliáig terjedő kb. 1 millió km²-nyi térséget nevezzük kora újkori kontinensünk centrumának, "fennsíkjának", mely a mediterrán térségből helyeződik át ide. Ezt a skandináv, közép-európai, dél-itáliai és Ibériai-félszigeten lévő országok félperifériája vette körül. Ennek a térségnek a népsűrűségi mutatói lényegesen szerényebbek. Spanyolországé például 17, a Német-római Birodalomé 20-22, Skandináviáé pedig 2 fő/km² volt. De felettébb csalóka adatok ezek – mint a statisztikai átlagok általában –, ha figyelembe vesszük, hogy Spanyolország területének kétharmada szinte lakatlan volt, így tényleges népsűrűségi adata megduplázható. Ugyanígy Skandinávia adata is megtévesztő, mert ott a tényleges lakott és termelésre is alkalmas déli területeken a népsűrűség 12-20 fő/km²-rel már közepesnek számított.

Általában elmondhatjuk, hogy a kora újkori Európában egy államnak a politikai hegemóniához, kontinentális vezető szerepéhez mintegy 15 milliós népességre, a gazdasági virágzáshoz pedig legalább 30 fő/km² népsűrűségre volt szüksége. Ilyen mutatókkal korszakunk nagy részében csak Franciaország rendelkezett. Korunk gégére azonban már nemcsak nagy államok, de kisebb lélekszámú, ugyanakkor fejlett országok is nagyhatalmi szerephez juthattak (pl. Hollandia, majd Anglia).

 

 

6.1.2.2. A demográfiát szabályozó tényezők

 

A lakosság lélekszámának gyarapodása nem a születésszám látványos növekedésével, hanem a halálozások számának csökkenésével magyarázható. A kora újkori Európa fiatal volt, de a családonkénti átlagosan 6-8 gyerekből a megszületettek egyötöde nem érte meg az első életévét, kétötöde pedig a tizediket. A lakosság egynegyede 3 éves, másik negyede 25 éves, harmadik negyede pedig 50 éves kor előtt halt meg. Egy 40-50 éves ember már öregnek számított, és a halálakor 77 éves XIV. Lajoshoz hasonló "matuzsálemek" csak elvétve voltak, azok is jellemzően a jobb körülmények között élők soraiban.

A kora újkorban beszélhetünk azonban bizonyos születésszabályozásról is. A legegyszerűbb a szexuális élet időtartamának a megrövidítése. Késeiek a házasságkötések. Nem ritka a 30. évéhez közel házasodó nő, és kifejezetten gyakori az ilyen korú férfi. A termékenységi idő így leszűkült jó tíz évre. Mivel a kétévenkénti gyermekáldás ekkor nagyjából biztosított volt, így egy-egy családban általában hat-nyolc gyerek született, amit persze a fenti halálozási adatokkal kell értékelnünk. A születésszabályozás tudatos módszerei is előfordultak, amikor a férfiak visszatartják magukat "az első hevületüktől". Szép lassan változott az a középkori keresztény felfogás, amely a szexualitást afféle "iparos tevékenységnek" tekintette, lévén egyetlen célja az utódnemzés. A házaséletet a kora újkori "modern" közgondolkodás azért fogadta el, mert fékezte a kicsapongást és a paráznaságot. Azt az álláspontot, mely szerint a szexualitás nemcsak az egészség, hanem az örömszerzés miatt is elfogadható, inkább vitatták, mintsem egyetértettek vele. Ez a helyzet csak a korszak végére változott meg.

A halálozási adatok így is kedvezőbbek a középkoriaknál, mert nem voltak például nagy pestisjárványok (Nyugaton az 1660-as évekkel "elenyészett", de Keleten – Odesszában – még a 19. században is felütötte a fejét a rettegett kór). Szinte teljesen megszűnt a középkor egyik legszörnyűbb betegsége, a lepra (VIII. Henrik számolta fel az utolsó londoni leprakórházat), némiképp csökkent az éhínség, és az egyre szervezettebbé váló háborúk is kisebb pusztítást okoztak. Ugyanakkor az orvostudomány elég szerény mértékben fejlődött. A kora újkor embere jobbára az immunrendszerére volt kénytelen hagyatkozni, és nem is eredménytelenül, hiszen a korábban rettegett himlőt is többnyire túlélték az emberek – igaz, ragyás képpel.

Egy sor új betegség is megjelent: a tuberkulózis, a "francia betegség" (a 17. századtól enyhébb formát öltő szifilisz), az influenza, és legalább tízezer tengerész lett áldozata a skorbutnak. Az egyéb járványok közül a diftéria, a skarlát, a kanyaró és a májgyulladás pusztított még.

A születések száma gyakran a gazdasági válságok nyomán fellépő éhínség miatt csökkent, mely korunkban végig jelen volt a fejlettebb Nyugaton is, ahol azt a 18. századi Angliában tudták csak többé-kevésbé teljesen leküzdeni (ez volt a fehér kenyér "forradalma"). Bajorországban még a 19. század elején is valóságos éhínség pusztított, de a gazdagnak tartott Firenzében a 14-18. század között száztizenegy szűk esztendőt és csak tizenhat átlagon felüli termést hozó évet számlálhatunk. Még Franciaországban is inkább nőtt, mint csökkent az éhínség a kora újkor századaiban. (15, század; 7 esztendő; 16. század: 13; 17. század: 11; 18. század: 16)

Az egyébként gyakran ismétlődő gazdasági válságok azért is voltak súlyosak, mert tovább csökkent a gyerekek száma. Különösen tragikus hatású volt, ha e válságok és a természeti csapások egymásra halmozódtak. Mindezek ellenére azonban Európa lakossága mintegy két évszázad alatt megkétszereződött.

 

 

6.1.2.3. A gabona "rabságában"

 

A kora újkor lakosságának 80-90 százaléka a mezőgazdaságból tengette életét, de a fennmaradó kb. 15 százalék is vagy a parasztságtól kapott járadékokból élt (a nemesség és a papság), vagy annak vásárlóerejétől függött (a polgárság). Másképp fogalmazva: kilenc termelőmunkát végző ember tudott eltartani egy tizediket. Ráadásul ez a mezőgazdaság igen korszerűtlen, egyoldalú és alacsony termelékenységű volt.

Korszerűtlen, mert 12. századi eszközöket (például a nehézeke) és technológiát (három-, sőt kétnyomásos gazdálkodás) használt.

Egyoldalú, mert zömmel gabonafélék adták a kor emberének az élelem nagy részét. A búza, árpa, rozs, zab, köles az európaiakét, a rizs az ázsiaiakét, a kukorica meg az amerikaiakét. Átlagosan a napi étkezés mintegy 70 százaléka kenyérgabona volt. A gazdagok viszonylag kevesebb kenyeret ettek (ez is 50 százalék), míg a szegények táplálékának meghatározó része volt (80 százalék). (Brueghel 1568-ban készült híres Parasztlakodalom című festményén is az előtérben kását szolgálnak fel!)

Alacsony termelékenységű, mert a terméshozamok alig 6-8-szorosak voltak, legalábbis a fejlettebb nyugati régióban. Ez is elmaradt azonban a trágyázás technológiáját ismerő egyes indián kultúrákétól.

A családi kiadások zömét a kora újkorban élelmiszerre fordították. Egy összeállítás szerint a napi élelmiszeradag a 16. században: 70 százalék kenyér, alig 20 százalék borsó, vaj, hús. Emellett sót, lenvásznat, gyertyát és tűzifát tartalmazott még a képzeletbeli fogyasztói kosár, közel 10 százalékban. Ehhez képest a 18. század végére a mintegy 45 százalék kenyér mellett 15 százalék állati, 11 százalék növényi eredetű élelmiszer, 2 százalék ital tette ki a kiadások 73 százalékát, a többi lakásra, világításra, fűtésre, ruházkodásra ment. De ez már 27 százalék!

 

 

6.1.2.4. Az életminőség változásai

 

A mezőgazdasági termelés megkétszereződött, ez azonban csupán a megduplázódó lakosság élelmezésének szinten tartására volt elegendő. Fejlődését a lassú kommunikáció, a nehézkes közlekedés és a belső vámok (1500 körül csak a Rajnán 70 helyen!) is gátolták. Ez jellemezte az ipari termelést is, mely háromszorosára nőtt ugyan, de a munka változatlanul kis műhelyekben, kézi, emberi erővel folyt. Általában helyi igényeket elégített ki, illetve textilárut, luxuscikkeket és állami megrendelésre katonai termékeket állított elő. Különösen ez utóbbi jelentősége volt nagy. A tömegtermelés igényeinek a kielégítésére létrejöttek a manufaktúrák. A középkori távolsági kereskedelem helyébe lépő nagykereskedelem fejlődött a leglátványosabban, mintegy tizenöt-húszszorosára nőtt. Itt is létrejöttek új szervezeti keretek, a holland, angol és francia kereskedőtársaságok.

Éppen ez utóbbiak jóvoltából az alapvető élelmiszereknél is jobban terjedtek az élvezeti cikkek, persze nem elsősorban a szegények körében. A csokoládé alapanyagául szolgáló kakaó például Mexikóból (ekkor Új-Spanyolország) került az anyaországba, így a hozzá tartozó Németalföldre is. A 18. századra már Franciaországban, Angliában, sőt Európa egészében kedvelt lett, de csak a tehetősebbek juthattak hozzá.

A tea Kínából származott. A hollandok hozták Európába, az angoloknál igazán csak India megszerzését követően, a 18. században terjedt el és vált kedveltté. Ekkoriban lettek az oroszok is teaivók.

A kávé afrikai (valószínűleg etiópiai) eredetű. Arab közvetítéssel került a Török Birodalomba, itt ismerték meg az európai utazók. Bár Bécsben viszonylag korán nyílt török kávézó (a "rossz nyelvek" szerint csak így tudták "bevenni" a császárvárost), de Londonban és Párizsban csupán a 17. század közepétől hódított. Szokták a kávét a "legdemokratikusabb italnak" is nevezni, mert a szegények is fogyaszthatták, igaz, nem ugyanazt a minőséget. A kor nagy "találmányai" közé tartozik a tejeskávé is.

A legnagyobb és leggyorsabb karriert azonban a dohány futotta be. Kolumbusz hozta be Amerikából, ahol még az indián asszonyok is fújták a füstöt. Az európaiak eleinte a 16. században migrén vagy az agyvelő káros nedvei ellen használták. Hamarosan bagózás (rágás), tubákolás (felszippantás) és füstölés (pipázás, szivarozás), majd utóbb cigaretta formában terjedt el. I. Jakab angol király már a 17. század első felében reménytelen küzdelmet folytatott pamfletjeiben a "száraz részegség" ellen. Az európai gyarmatosítók "jóvoltából" szinte az egész világon ismert lett (Virginia, Makaó, Indonézia, India, Ceylon).

Más, valóban a népélelmezést szolgáló növények is elterjedtek Európában, így például az amerikai burgonya, kukorica, az ázsiai búza, banán. Bizonyos európai háziállatok viszont meghonosodtak az Újvilágban (például a ló).

 

 

6.1.2.5. A városiasodás és következményei

 

Az urbanizálódás a gazdaságfejlődés következménye volt. Meghatározó méreteket később öltött, de jelei a kora újkorban is voltak. 1600 körül talán hat-, 1750 táján pedig hozzávetőleg tízmillió ember élt Európa városaiban. Ezek közül a százezer főnél nagyobb "metropolisok" száma is szépen gyarapodott. Korunk kezdetén négy, végén pedig már tucatnál is több ilyen volt kontinensünkön. Az európaiak közül a legnagyobb a több százezer lakosú London, Párizs, Nápoly és a két kontinens határán lévő Isztambul volt.

Mind a nagy-, mind a kisebb városok meglehetősen kétarcúak voltak. Egyre szebbek lettek új középületeikkel, színházaikkal, városházukkal, fedett vásárcsarnokukkal, új tereikkel, szökőkútjaikkal (a londoni lepratelepből is sétatér lett, a St. James park), és bár jóval túlterjedtek a városfalakon, mégis túlzsúfoltak, túlnépesedettek, egyszóval lakhatatlanok voltak.

Utcatáblák nem léteztek, a cégérek nyújtottak támpontot az idegennek. Segítette a tájékozódást, hogy az azonos mesterséget űzők, hasonló árut kínálók általában ugyanazokba az utcákba tömörültek.

Hiába volt sok a kereskedő és az iparos egy-egy nagyvárosban, nem ők határozták meg a település arculatát, hiszen a lakosság többsége plebejus, hivatalnok vagy dúsgazdag ingyenélő volt. Mirabeau nem véletlenül mondhatta, hogy legszívesebben kizavarna vagy kétszázezer embert Párizsból.

Ami az életkörülményeket illeti, azok még siralmasabbak voltak. Szinte sehol sem volt csatorna, legföljebb az utca közepén egy szennyvízlevezető, ami büdös volt és fertőző. De a szennyvíz is úgy került az utcára, hogy kilódították az ablakon. Aki arra járt, és nem volt elég ügyes, hogy elugorjon, az magára vethetett. WC nemhogy a lakásokban nem volt, de jó, ha akadt egy-kettő egy emeletes épületben. A fertőzött kutakból vett ivóvíz életveszélyes volt. Nem csoda, hogy az emberek inkább bort ittak (sőt a gyerekekkel is ezt itatták), ha módjuk volt rá. Ami az ókori és kora középkori fürdőkultúra után talán meglepő, az újkor embere alig mosdott és még kevésbé fürdött. A koszos ruhát a tiszta kézelő "álcázta", amíg lehetett.

Ugyanakkor néhányan már komfortosabban éltek. A tehetősebb városi ember jobbára selyembe és csipkébe öltözött, éjszaka hálóingben aludt. Jobbak lettek a kályhák is a szebb, immár téglából és kőből épült lakásokban. A középosztálybeliek a ruhát már szekrényben tartották (a középkori láda helyett), szőnyeg volt a Padlón, tükör a falon üvegablak engedte át a fényt és tartotta vissza a hideget. A lakószobában az asztalon váza, a lakásban óra (már fontos a polgároknak az idő mérése!), esetleg egy-két festmény (Németalföldön egy fél ökör áráért Franz Hals-portrét lehetett kapni) meg könyv (a Biblia mindenképp) is volt.

 

 

6.1.3. Eszmék, tudomány és művészet

 

6.1.3.1. A reneszánsz és humanizmus kora

 

6.1.3.1.1. A reneszánsz fogalma és jellemzőí

 

A reneszánszról elmondhatjuk, hogy eredetileg olasz nemzeti egységmozgalomként indult, még a 14. században, de a 15. századra már annyira elterjedt Európában, hogy egyes szerzők ezt az időszakot a reneszánsz vagy humanizmus korszakaként határozták meg. Ami a két szó eredetét illeti: a reneszánsz az olasz rinascità, rinascimento (azaz újjászületés) francia megfelelőjének (renaissance) kiejtéshez igazított változata. (Nem véletlenül, ugyanis először Jules Michelet francia történész alkalmazta a 19. század közepén.) A humanizmus a latin humanus (azaz emberi) szóból továbbképzett kifejezés, ami nemcsak a reneszánsz írásbeliségét jelölte, de tágabb értelemben a reneszánsz szinonimájaként is használatos volt ("szellemi reneszánsz"-nak is szokták hívni). Cicero a humanitas kifejezést a 'nevelés' értelemében használta, a 14. század végén az ókor csodálói studia humanitatisról beszéltek, ezen a görög-római műveltségeszmény megismerésére való törekvésüket értve. Bár a humanista szó már a 15. század végén megjelent latin szövegekben, majd 1530-tól olasz írásokban is, maga a humanizmus kifejezés szintén a 19. században alakult ki.

A reneszánsz fogalmának elmélyítése és elfogadottá tétele Jakob Burkhardt 19. századi svájci történésznek köszönhető, aki nemcsak elfogadta, de pontosan körülírta Michelet meghatározását. Ebben a reneszánsz születését az itáliai nép géniuszának és az antik szellemiségnek az egybeolvadásával magyarázta, és a korszak alapvető jellemvonását az individualizmus diadalában fedezte fel, amelynek megnyilatkozásait az élet minden területén, de kiváltképpen az irodalomban és a művészetekben nyomon követte. A reneszánsz az itáliai polgárság egyenrangúsodási kísérlete volt, amit az itteni városfejlődés tett lehetővé. A "pogány" görög és latin kultúra újrafelfedezése, az antikvitásnak a színvonal mércéjévé tétele, a tudományosság és az emberközpontúság igényének hangoztatása önmagában is támadás volt a középkori egyházi gondolkodás, de a középkori államrend ellen is. Mivel azonban a kortársak nem érezték összeegyeztethetetlennek a két szellenti irányzatot, a reneszánsz rövidesen egyetemesebb, kozmopolitább arculatot öltve (a nemzeti nyelv helyett latin nyelvűség) könnyen beilleszkedett a fennálló rendszerbe. A 15. századra már nem a városok, hanem egyházi és világi fejedelmek foglalkoztatták a legkiválóbb humanistákat, és általánossá vált a vándor humanista alakja, aki gond nélkül bocsátotta áruba tollát és tudását bárkinek. A reneszánsz pápák önmagukban is igazolták ezt az összeegyeztethetőséget.

Itália azért a reneszánsz szülőhazája, mert ez a terület őrizte meg leginkább az antik hagyományokat. Ebben – bármilyen furcsán hangzik is – a keresztény egyház és a laikus műveltség egyaránt szerepet játszott. Különösen fontos szerepe volt Itália városállamokra tagoltságának, mert ez a szervezet megőrizte a pénzt, a kereskedelmet, magát a városi szervezetet, ami a Római Birodalom, sőt az egész antikvitás öröksége volt. Ilyenformán az a megállapítás, hogy a reneszánsz az ókor újjászületése, csak az igazság egyik oldala, hiszen Itáliában némiképp az antikvitás folyamatos továbbélése is megfigyelhető. Ezt kicsiny, de a pénz és pénzgazdálkodás erejével jelentős gazdasági befolyással rendelkező városállamok (Pisa, Amalfi, Piacenza, Asti stb.) biztosították, míg a nagyobbak (Velence, Firenze, Milánó stb.) később csatlakoztak hozzájuk. A reneszánsz kori kereskedőktől származó mondás – "aki uzsoráskodik, a pokolba jut, aki nem, a szegényházba" szembefordulás a középkor egyházias szemléletével, és az újfajta világias szemlélet, a reneszánsz képviseletét jelentette. Ez az igazság másik fele.

A világnézeti alapot egy idealista antik filozófus, Platón – és nem az inkább materialista Arisztotelész – adta. A neoplatonizmus a 15. századi Firenzében szinte vallássá vált (Platóni Akadémia), és csaknem mindenki ennek az új, félpogány vallásnak hódolt (Platón születésnapját minden évben lakomával ünnepelték, majd műveiből olvastak fel, szövegeit magyarázták). A Platóni Akadémia ülésein a viták a humanista gondolkodás megszokott témáiról folytak: a tevékeny és szemlélődő élet, a legfőbb jó, a boldogság, a barátság, a dicsőség stb. Esztétikai elmélet született a költészetről és művészetről, mely nagyra becsülte a kifejezés minőségét és a tartalom értékét. A platonizmus azoknak az értelmiségieknek a világnézete lett, akiket a skolasztika már nem elégített ki. Platón reneszánsz kori újrafelfedezése nagyhatással volt az egész nyugati kultúrára is. Művei az 1430-as években kerültek Firenzébe. Hatásukra megváltozott a szerelem nyelve ("A szerelem a szépségnek vágya"), nagy része volt ezeknek az utópiák újraéledésében (Thomas More: Utópia, 1516), a görög kereszt alaprajzú, kupolás templomokat terjesztették el (Szent Péter-bazilika), sőt szerepük volt a matematikai rációnak engedelmeskedő építészet megjelenésében (Alberti, Palladio). A neoplatonizmus megtartotta azt a keresztény állítást, hogy az emberi lelkeket Isten közvetlenül alkotta meg, az állatoknál viszont halandó és romolható lelket képzelt el. Ugyanakkor az antikvitáshoz állt közelebb annyiban, hogy az elemeknek és a szféráknak halhatatlan és romolhatatlan lelket tulajdonított, ami így a panteizmushoz vezetett.

A reneszánsz gondolkodás jellemzői közül ki kell emelnünk tehát, hogy antik gyökerei ellenére sem volt "pogány" vagy "vallástalan", hanem a kereszténységnek egy racionálisabb és individualizáltabb formáját hozta létre. A reneszánsz individualizmust négy latin fogalommal jellemezhetjük a legteljesebben: fortuna, virtus, libertas és dignitas. A fortuna (szerencse vagy sors) – a középkori gratia (kegyelem) mellett – azt jelentette a kor emberének gondolkodásában, hogy az antik végzetszerűséggel szemben van némi lehetősége sorsának maga javára fordításában ("Fortuna szekerén okosan ülj" – mint századokkal később Faludi Ferenc írta). A virtus (erény) a – modern kifejezéssel – "önmegvalósító" embert, a libertas a szabadságot, a dignitas pedig az emberi méltóságot jelentette. Ez utóbbit először fogalmazták meg, míg a szabadságfogalom itt még csupán egy elvont, emberi tulajdonságot hordozó tartalommal jelent meg, eltérően a középkori ember privilégiumokra épülő értelmezésétől és a francia forradalom szabadságeszrnényétől. A virtus pedig nem más volt, mint a kíméletlen egyéni derekasság, a szerencsét, a sorsot kényszerítő szellemi-testi erő és ügyesség.

A reneszánsz embere igazi uomo universale, aki antik módra művelt, jó előadókészséggel rendelkezik, a tornajátéktól az irodalmon, a képzőművészeteken, zenén át a kézművességig és magas tudományokig mindenhez ért, szabad társasági életet él, melyben a nőknek is helye van. Létrejött egy tehetségéből és ügyességéből megélni tudó humanista réteg, amelynek tagjai mindenütt otthon érezhették magukat, s közülük sokan fizetett tollnokká lettek, akik kellő gőggel, antik idézetek sokaságával hosszú körmondatokban örök dicsőséget osztogattak, vagy maró gúnnyal fogalmaztak, legtöbbször a megrendelő igényeinek megfelelően.

Ugyanakkor a tekintélyelv elutasítása magával hozta az önállóan gondolkodó és kutató tudós típusát, aki nem fogad el semmit kritikátlanul. Az "ad fontes", azaz "vissza a forrásokhoz" elv jegyében magát a Bibliát is filológiai elemzés, szövegkritikai vizsgálat alá vetik. Ehhez a latinon kívül a héber, a görög és az arameus nyelvek ismeretére egyaránt szükség volt, melyekkel könnyen bizonyíthatóvá vált, hogy az eddig kanonizált Hieronymus-féle bibliafordítás mennyire pontatlan, sót a Szent Péter egyházát megalapító Nagy Konstantin-féle alapítólevél hamisítvány. Ez utóbbi megállapítója Lorenzo Della Valla volt, akinek tanítása szerint az ember életének célja nem elsősorban az Istennel való kapcsolat, hanem a gyönyör keresése. Történeti műveit Titus Livius munkáinak bírálatával nyitotta meg, majd egész sor kritikai történelemszemléletű fordítása és írása jelent meg, melyekben például Arisztotelészt elvetette, Aquinói Szent Tamást pedig görög tudásának hiánya miatt bírálta.

1500 után a görög tanulmányok központja átkerült Velencébe, melynek megalapítása óta szoros kapcsolata volt a bizánci világgal. Tulajdonképpen az ógörög kultúra azért Firenzében és nem itt született újjá, mert a sok görög menekültből a velenceiek csak a kereskedőkre, kézművesekre és munkásokra tartottak igényt, az értelmiségiekre nem. Rómában már a 15. század elején tanulmányozni kezdték az ógörög kultúrát.

 

 

6.1.3.1.2. A reneszánsz tudomány

 

A reneszánsz a tudomány- és kultúrtörténet egyik legragyogóbb korszaka volt. A dogma kötöttségeitől megszabadult ember az addig égre néző tekintetét a Földre, a földi dolgok felé fordította. A túlvilági életről az e világi életre helyeződött át a hangsúly, tehát az élet humanizálódott. A reneszánszban a tudomány is újjászületett. A reneszánsz tudós lefordította, áttanulmányozta a nagy elődök gondolatait, de tovább is fejlesztette azokat. E korban találkozott a tudomány a művészettel is: közösek a perspektíva törvényei, közösen figyelték az anatómusok munkáját.

Pedig a reneszánsz tudományát, legalábbis a meghatározó itáliai mércével, alig több mint száz évvel mérhetjük. Leon Battista Alberti 1434-ben megjelent Tanulmány a festészetről című művével kezdődött a tudományos művészetszemlélet. Ő mondta ki elsőként azt a gondolatot, hogy a matematika közös talaja a művészetnek és tudománynak, mert mind az arányokról szóló tanítás, mind pedig a perspektívaelmélet matematikai tudomány. A záró dátum pedig 1543. Ekkor jelent meg – halála évében Nürnbergben – a lengyel Mikolaj Kopernik (humanista nevén: Nicolaus Copernicus) 1516-ból származó, Az égi pályák körforgásáról című fő műve. A hat könyvből álló mű első könyve ismertette a heliocentrikus (napközpontú) világkép egyszerű modelljét a szükséges matematikai magyarázatokkal. (Sok tudománytörténeti munka a kopernikuszi világképet nem is heliocentrikus, hanem heliosztatikus rendszernek hívja, melyben a világmindenség középpontjában lévő Nap mozdulatlan; szemben az addigi inkább geosztatikus, mint geocentrikus felfogással.)

A reneszánsz tudomány száz éve a polihisztorok kora, egy sor technikai találmánnyal. Kulcsszerepe volt ezeknek a feltalálásában a mérnöknek. (Maga az ingenieur fogalom is ebből a korból származik, a latin ingemum szellemi felvillanást, okos ötletet jelent.) Csakhogy ez a mérnök zömmel művész is egyben, ami nem csupán a dolgok tervezését, hanem kivitelezését is jelentette. A kor legnagyobb "mérnöke", Leonardo da Vinci ezt így fogalmazta meg: "Aki a gyakorlatot elmélet nélkül szereti, olyan, mint a tengerész, aki ugyan hajóra száll, de nem tudja, hová érkezik meg." Az első itáliai mérnök a "sienai Arkhimédész", Mariann di Jacopo (akit Tacolónak is hívtak) volt. Haditechnikai eszközöket tervezett, de az építészet és a kézművesség gyakorlati kérdéseivel is foglalkozott. Filippo Brunelleschi a firenzei dóm kupolájának a megszerkesztésével csillogtatta meg mérnöki tudományát. Munkatársa, Lorenzo Ghiberti öntötte a dómhoz tartozó keresztelőkápolna nehéz és díszes bronzajtóit.

A reneszánsz kor fizikája a mechanika területén lépett a legtöbbet előre. Leonardo da Vinci emelőszerkezeteket, lapátkerekes kotróhajót, hőlégforgatót, repülőszerkezeteket tervezett. Girolamo Cardano nemcsak a róla elnevezett kardánfelfüggesztést írta le (pl. hajóiránytűk és más érzékeny műszerek felfüggesztésére), hanem a fekete dobozt, a camera obscurát is. Nicolò Fontana (akit Tartagliának is neveztek) pedig a harmadfokú egyenlet megoldóképlete mellett a hajítás problémájával is foglalkozott, aminek hadászati jelentősége volt a lövedékek röppályájának kiszámítása szempontjából. A spanyol jezsuita De Soto (V. Károly gyóntatója) a szabadesést tanulmányozta – egyébként Galileihez hasonlóan. Andreas Vesalius flamand orvos (V. Károly háziorvosa) csontvázleírása Kopernikusz művének évében jelent meg, és ezzel a modern anatómia megteremtője lett. A spanyol Miguel Serveto (Szervét Mihály) a kisvérkör titkát magyarázta meg. A francia Ambroise Paré a tűzfegyverek okozta sebek kauterizálásának (kiégetésének) módszerét bírálta, és lekötést alkalmazott a vérzések ellen. A svájci származású Paracelsus, a kor ismert orvos-vegyésze bizonyos értelemben a kémia egyik megalapítója volt. "Ne aranyat csináljatok, hanem gyógyszert!" – intette a kor alkimistáit. Az ember "életerejének" stimulálását tette meg a gyógyítás alapelvévé. Szerinte az orvosnak akkor kell közbelépnie, amikor ez az "életerő" gyengül. Luca Pacioli műve a kor matematikai lexikonja, az aritmetika, a geometria, az arányok és az arányosságok ismeretének összegzése lett. Peuerbach és Regiomontanus (Johannes Müller) magyar kapcsolattal is rendelkező tudósok (matematikus és csillagász) voltak, mintegy összekötők az egyetemes és a magyar reneszánsz között. Peuerbach állítólag V. László királyunk udvari csillagásza is volt, segítette Vitéz János nagyváradi csillagdájának az építését. (1514-ben jelentek meg Bécsben ún. váradi táblázatai.) Tanítványa, a bajor származású Regiomontanus is Vitéz János hívására volt Magyarországon, és tanított a pozsonyi egyetemen. Csillagász és matematikus volt, aki 1457-ben Regensburg püspöke lett. Nem feledkezhetünk meg a kor legnagyobb hatású találmányáról, a könyvnyomtatás felfedezéséről sem, amelyet feltalálója, Johannes Gutenberg 1450-ben hozott nyilvánosságra. 1455-ben jelent meg Mainzban az ún. Gutenberg-biblia, az első nyomtatott könyv. Jelképes a vállalkozó sorsa, mert elszegényedve és magányosan halt meg.

A technika világát illetően elmondhatjuk, hogy kontinensünkön már lőporgyárak működtek, az "aranyéhség" kielégítésére fellendült az ércbányászat, új kémiai eljárásokkal lényegesen javították az ércből a kihozatalt. Ilyen volt például az ércek amalgámozása higannyal vagy dúsítása ólommal való összeolvasztással. A bányászatról és a kohóművekről Georgius Agricola (a német Georg Bauer) alapvető szakkönyvet jelentetett meg. A felduzzadt létszámú hadseregek fegyverrel és munícióval való ellátására beindultak a nagyolvasztók. Széles körben terjedt az itáliai Vannoccio Biringuccio Tűzi technika című könyve is. Az időt még sok helyütt homokórával mérték, de ismerték a kerekes órát, sőt megjelentek az első zsebórák is. Az utóbbit Peter Henlein nürnbergi lakatos készítette 1505-ben.

1492-ben Martin Behaim nürnbergi geográfus elkészítette az első valóságbú földgömböt. 1569-ben Gerhardus Mercator (Gerhard Kremer) németalföldi geográfus kidolgozta szögtartó térképvetületét (Mercator-vetület). Először nevezték atlasznak a század végén általa készített átfogó térképészeti munkát.

 

 

6.1.3.1.3. A reneszánsz művészet

 

Ami reneszánsz tudományban egy évszázad, az a művészetben három volt, s az 1300-as évektől az 1500-as évekig – az itáliai eredet alapján olaszul – a trecento (14. század), a quattrocento (15. század) és a cinquecento (16. század) századait foglalta magában. Ez a művészeti stílus nem köthető egyes eseményekhez, vallási rendszerekhez, hanem ezek összessége és lassankénti megváltozása. A fő jellemzője a térbeli és időbeli sokféleség, az "Alpokon inneni" (azaz itáliai) és az "Alpokon túli" (francia, spanyol, angol, német stb.) változatokkal. (Ezeken kívül szoktak beszélni déli, azaz itáliai és északi, azaz németalföldi reneszánszról is.) De az itáliai reneszánszon belül is van firenzei, mantovai, veronai, velencei, Rimini-beli, urbinói, római stb. változat sok-sok mesterrel és iskolával. E sokféleség – Huizinga gyönyörű "meghatározása" szerint – "a parthoz ütődő hullámok hosszú sora: mindegyik más helyen és más-más pillanatban törik meg. Mindenütt másképp rajzolódik ki a határvonal a régi és új között (...), s a változás sohasem vonatkozik a műveltség egész összességére." Másutt ezt mondja: "...míg a középkor (...) az ókor árnyékában élt, a reneszánsz kijutott az ókor napfényére."

Az olasz nyelvű humanisták (Petrarca, Boccaccio) kora a 15. században lejárt. Egyes vélemények szerint a könyvnyomtatás ásta meg életformájuk sírját. Az eredetileg nemzeti jegyeket magán viselő mozgalom kozmopolita vonásai erősödtek. Jellemző műfajaik a levél (episztola), az ünnepi szónoklat (oráció) és a tudós énekezés (traktátus) voltak. Idézzünk itt egy jellemző részletet a II. Piusként pápává lett Enea Silvio Piccolomini csiszolt stílusú leveléből, mely a humanisták alig titkolt büszkeségét is jól mutatja: "Szégyellem tévedéseimet, bánom gonosz beszédeimet és írásaimat...; írásaimban még többet tévedtem, mint cselekedeteimben. De hát mit tegyünk? A leírt és útjára bocsátott szó már nem vonható vissza többé. Írásaim fölött már nincs hatalmam, mivel sok kézbe eljutottak, és mindenütt olvassák őket."

Olyan műfajokról van tehát szó, melyek nem a tömegekhez szóltak (nem is szólhattak), és ma sem tartoznak a gyakran forgatott olvasmányok közé. Van persze néhány kivétel is, így például Niccolò Machiavelli, aki híres-hírhedt A fejedelem (Il principe) című művével vált ismertté, melyet 1513-ban írt a firenzei köztársaság bukását és a Mediciek visszatérését követően. A hatalom utolérhetetlen kézikönyve ez, mely az ekkor még csak kialakulóban lévő abszolutizmus ideológiai alapja lett, bár később egy abszolutista uralkodó is megírta a látszólagos elleniratát (II. Frigyes: Antimachiavelli, 1740). Az abszolutizmus másik nagy 16. századi "apostola", a francia Jean Bodin Az állam című munkája négy évvel a Szent Bertalan-éji vérengzést követően jelent meg. A korabeli Franciaországban ugyanolyan szükség levolna egy erős kézre, mint Machiavelli korában a háborúk dúlta Itáliában.

Az európai humanizmus vezető egyénisége, a kora újkor elejének Voltaire-ja, Rotterdami Erasmus, aki A balgaság dicséretében (1509) nemcsak az egyház vezetőiről festett gúnyképet, hanem az életnek olyan dolgairól írt (szerelem, nemzés, heroizmus stb.), amelyek a középkorban nemigen szolgáltak témául. Műve a 20. századig kb. 250 kiadást ért meg. A nyájas beszélgetésekben (1518) ő fedezte fel a testi tisztaságot az irodalom számára. (A "nápolyi kórságnak" vagy "francia betegségnek", is nevezett szifilisz névadója lett azzal, hogy egyik epikus költeményében egy Siphylis nevű pásztorról írt, akit az istenek bűneiért ezzel a betegséggel sújtottak.) A nagy európai humanisták közé tartozott Erasmus barátja, az említett angol Thomas More (Morus Tamás), aki Utópia (1516) című művével – melyben a tökéletes államot kereste – egy új műfaj alapítója, sőt névadója lett. Később Tommaso Campanella Napállam (1602) című munkája egy kommunisztikus társadalom vízióját rajzolta meg,

Az angol humanizmus megkésett alakja Francis Bacon (I. Erzsébet és I. Jakab udvarában szolgált, volt főpecsétőr és lordkancellár is), aki még az angol nyelv diadalmas Erzsébet-kori időszakában sem bízott a nemzeti nyelvben, és filozófiai műveit latinul írta. Utópiája, az Új Atlantisz (1627) nem az emberiség társadalomszervezésével, hanem annak jóléte biztosításával foglalkozott. Filozófiáját természettudományos alapokra kívánta helyezni, és empirikus-induktív módszert vezetett be. Fő műve a Novum Organum (1620). A francia humanizmus egyik legfontosabb írója Michel de Montaigne, az esszé műfajának megalkotója és elnevezője volt.

A reneszánsz a képzőművészetekben is jelentős tartalmi és formaváltozást hozott. Giotto di Bondonet firenzei festő ennek a formaváltozásnak egy korai, még a trecentóban élő mestere. Ennek az időszaknak és a quattrocentónak a nagyjai elsősorban itáliai, azon belül is főleg firenzei képzőművészek voltak. 1401-ben a firenzei posztós céh pályázatot hirdetett a keresztelőkápolna (battistero) bronzkapujának az elkészítésére, majd a dómhomlokzat szobrászati díszítésére. Ezeken részt vett Filippo Brunelleschi, továbbá a már említett Lorenzo Ghiberti és Donatello (Donato di Niccola di Betto). A bronzkaput Ghiberti készíthette el, ami húsz évet vett igénybe. A vesztes Brunelleschi abbahagyta a szobrászkodást és építész lett. Barátja, Donatello e pályázat nyomán vált a reneszánsz első nagy szobrászává. Nemcsak a város nagy bankárja, Lorenzo Medici halmozta el munkával, de a velencei köztársaság megbízásából Padovában elkészítette a zsoldosvezér, Gattamelata szobrát, ami már jóval közelebb áll Marcus Aurelius római lovas szobrához, mint a középkoriakhoz. Firenze nagy szobrásza Andrea Verrochio volt. (Műhelyében tanultak az érett reneszánsz nagy mesterei: Leonardo és Botticelli.)

A cinquecento, az érett reneszánsz szobrászatának egyik legnagyobb mestere Michelangelo Buonarotti. Bár magát szobrásznak (scultore) nevezte, de festő, építész és költő is volt. Dávid és Mózes szobra, valamint II. Lorenzo Medici urbinói herceg síremléke emelhető ki szobrászati alkotásai közül leginkább. Már a manierizmus első nemzedékéhez tartozott a firenzei Benvenuto Cellini, aki szobrász, ötvös és író volt egy személyben. A francia király részére készített sótartója igazi műremek. Emlékiratai élvezetes íróra és túlzó, de elragadó stílusú vitatkozóra vallanak. Michelangelo temetésén vitába szállt Vasarival, a hivatalos rendezővel. A tét nem kevesebb volt: a festészeté vagy a szobrászaté legyen-e az elsőség. A vitában Vasari győzött, aki létrehozta az első rajzakadémiát.

A reneszánsz stílusú építészet bölcsője is Firenze volt. Első mestere pedig az 1401-es pályázat kapcsán már említett Filippo Brunelleschi lett, aki a dómkupola után megépítette az első reneszánsz épületet, a firenzei lelencház (Ospedale degli Innocenti) oszlopos előcsarnokát. A templom mellett jellegzetes épülete lett a kornak a városi palota, és felelevenítették, sőt továbbfejlesztették az ókori kupolaépítészetet. A S. Lorenzo-templom a reneszánsz templomépítés jellegzetes darabja: alaprajza hosszanti elrendezésű, mely a hosszanti tengely szerint szimmetrikus, a kereszthajókhoz pedig sekrestyék csatlakoznak.

A quattrocento építészetének másik nagy tanítója Leon Battista Alberti, aki festő, sőt éremművész is volt. Egyik legnagyobb alkotása a firenzei Rucellai-palota, melyben mindhárom építészeti alapelvét, a hasznosságot, a szilárdságot és a méltóságot igyekezett egyesíteni. Alberti nyomán Firenzében a gazdag polgárok (a Mediciek mellett a Strozzik) és a közép-itáliai fejedelmek is készíttettek reneszánsz palotákat. Ez történt Rómában is, ahol egyébként 1505-ben hozzáfogtak a Szent Péter-székesegyház újjáépítéséhez. A reformáció megindulásának közvetlen okaként szolgáló búcsúcédulák árusítása is erre a célra kezdődött.

Az itáliai cinquecento és az egyetemes építőművészet egyik legnagyobb mestere a már szobrászként is említett Michelangelo. Eredetileg Firenzében kezdett el dolgozni. Megépítette a S. Lorenzo-templom Medici-kápolnáját, a Medici-könyvtár előcsarnokát és ugyanott az ún. Biblioteca Laurenziana lépcsőjét is. Ezt követően a pápa főépítészeként a Szent Péter-székesegyház kupolájának fa modelltervét készítette el. A monumentális kupola (42,6 m átmérőjű és 150 m magas) alappilléreit ő maga falaztatta, a kupoladob építését is irányította, befejezni azonban már tanítványai fejezték be. Ez már a következő korszak, a barokk csírája lett, akárcsak Andrea Palladio – a festő Veronese barátja – elegáns, de melegséget sugárzó építészete. (Elméleti alapmunkája, a Négy könyv az építészetről magyarul is olvasható.) A reneszánsz építészeti stílust követték a 16. századi abszolutista uralkodók és nagyurak palotái is. Az egyik leghíresebb ilyen épület a párizsi királyi vár helyén épült Louvre, melynek udvari szárnyát Pierre Lescot építette. Magyarországon pedig Hunyadi Mátyás budai és visegrádi reneszánsz építkezései, bár ezek a török hódítások idején nagyrészt elpusztultak. Mátyás halálát követően a reneszánsz eljutott az ország más részeibe is. Egyetlen épen maradt magyarországi emléke a firenzei típusú esztergomi Bakócz-kápolna. Magyar mesterek faragták süttői vörösmárvány kőből.

A reneszánsz festészet létrejöttét a perspektíva felfedezésének köszönhette. A déli reneszánsz mesterei közül a firenzei Masaccio (Tommaso di ser Giovanni di Mone) és a padovai Andrea Mantegna, az északiak közül pedig egy testvérpár, a Németalföldi Hubert és Jan van Eyck voltak a nagy mesterei. Utóbbiakat sokáig az olajfestés felfedezőinek is tartották. Az ifjabb testvér, Jan van Eyck híres kettős portréján, az Arnolfini házaspár képén a valóság tükörképévé fejlesztette a festészetet. A genti (gandi) Hugo van der Goes a van Eyck testvérek munkásságának quattrocento végi németalföldi folytatója, aki a Firenzébe került oltár ábrázolásán az egyszerű pásztorembereket reálisan festette meg, de virágcsendéleteket is alkotott – az akkor még alig ismert olajtechnikával. Az itáliai műhelyek közül megemlíthetjük még az umbriai iskolát, Pietro della Francesca kapcsán, aki a levegőperspektíva megfestését kísérelte meg. A velencei iskola mestere, Giovanni Bellim női szépségtípust teremtett. A firenzei Medici-udvar ünnepelt festője, Sandro Botticelli Tavasz című festményén az antik mitológiai témát a reneszánsz gazdag természeti világával népesítette be. Domencio Ghirlandaio viszont Mária születése című freskóján a firenzei gazdag polgárok életét foglalta össze.

Az "Alpokon túli" művészek közül többen megfordultak Itáliában. Így a francia Jean Fouquet. Gazdag életművének legfontosabb darabja az Étienne Chevalier hóráskönyv. Miniatúrái kicsinyített festményeknek is tekinthetők (pl. a Zsidók történetének illusztrációi). A németalföldi Rogier van der Weyden korának egyik divatos mestere volt. Fő műve a Levétel a keresztről, melyen igyekszik az itáliai és németalföldi művészet eredményeit összefonni.

A cinquecento legnagyobb itáliai festőmesterei: Leonardo da Vinci, Raffaello Santi és Michelangelo. A legidősebb közülük Leonardo volt, aki Firenzéből indult, Milánóban alkotta művészete legjavát, és I. Ferenc francia király udvarában fejezte be. Sok rajza, de kevés festménye maradt fenn. Utóbbiak közül olyan vílághírűek, mint a Sta Marie delle Grazie-kolostor ebédlőtermének a falára festett freskója, Az utolsó vacsora, a Firenzében festett megfejthetetlen mosolyú Mona Lisa (Gioconda). Raffaello umbriai születésű és firenzei iskolázottságú volt (itt festett Mezei madonnáján Leonardo hatása fedezhető fel), majd Rómába ment, ahol a pápa Róma régiségeinek a felügyelőjévé nevezte ki. II. Gyula fogadótermeit (stanzáit) freskókkal díszítette (Athéni iskola, Héliodórusz kiűzése a templomból). Ez utóbbi már a barokk festészetnek adott útmutatás lett. Michelangelót minden idők egyik legnagyobb szobrászaként és festőjeként tisztelhetjük. A festészetet Firenzében, Ghirlandaio műhelyében tanulta. Rómában II. Gyula pápa részére készítette el a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóit. Négy évig (1508 és 1512 között) teljesen egyedül dolgozott! A freskó legérettebb része Ádám teremtése, Jeremiás próféta alakja a legrobusztusabb, egyben a legemberibb. Később III. Pál megfestette vele az oltárfal freskóját, az Utolsó ítéletet, minden idők egyik legnagyobb festményét (10 x 22 m), melynek középpontjába Krisztus alakját állította. Michelangelo alkotásaival festői iskolát teremtett a 16. században. A Rómában és Firenzében működő epigonjait manieristáknak nevezzük.

Az érett reneszánsz más itáliai nagyjai közül Giorgione (Giorgio Barbarelli) neve emelhető ki. Velencei képén, a Viharon az emberhez közel álló természeti valóság is kifejezi a jelenetben szereplő alakok érzelmeit. A cinquecento európai hírű velencei mestere Tiziano Vecellio volt. Színpompás képein (róla nevezték el például a tiziánvöröst) a velencei ragyogás és a lagúnák atmoszferikus színei tükröződtek. Költői témájú és nemes szépségű képei közül az Égi és földi szerelem emelhető ki, melyen Giorgione hatása is felismerhető. Egyházi jellegű képei közül az egy gazdag velencei család megbízásából készült Pesaro-Madonna tükrözi a mester csodálatos festőiségét. A nagy 16. századi velencei festőtriász másik tagja Paolo Veronese. Míg Tiziano az arany-, addig Veronese az ezüsttónusok mestere. A Lakoma a Lévi házban című képe – a bibliai téma ellenére – a velencei elit körök fényűző életének a tükre. A triász harmadik tagja Jacopo Tintoretto, akinek – bár Tizianótól tanult – alkotásmódja inkább Michelangelóéval rokon. Nagyméretű vászonképe, a Szent Márk megmenti a rabszolgát kompozíciója elüt a reneszánsz szokásos szimmetrikus elrendezésétől. A velencei festészet általuk a festőiség teljes kibontakozását hozta, ami a reneszánsz művészet kiteljesedése volt. Hatása nemcsak Itáliában, hanem az "Alpokon túli" Európában is érzékelhető volt.

Velencei mesterektől tanult a krétai görög születésű, de ízig-vérig spanyollá lett festő, El Greco (Domenico Theotocopuli), aki Toledóban és Madridban, a királyi udvarban ért el nagy sikereket. Az Orgaz gróf temetése című nagyméretű képén jól tükröződik a spanyol társadalom merev világa, az egyház hatalma, az inkvizíció komorsága. Nürnbergben élt és dolgozott az egyetemes festőművészet nagy alakja, a nagyszülei révén magyar gyökerekkel is rendelkező német művész, Albrecht Dürer. Fiatalkori Önarcképét a rajzos elemek gazdagsága jellemzi, kezdetben ugyanis grafikái és fametszetei szereztek hírnevet a mesternek. Rézmetszetei közül a Lovag, halál és az ördög a reformáció szellemében tanítani is akart. A legapróbb részletek gondos ábrázolásával a reneszánsz realizmusának német sajátosságait mutatta be. Művei révén a későbbi korok német művészeinek a tanítója lett. Id. Lucas Cranach, a német reformáció korának népszerű mestere a tájképfestészet egyik első jeles alkotója volt. Albert Altdorfer már kifejezetten tájképeket festett. Az augsburgi ifjabb Hans Holbein a reneszánsz vándormesterek tipikus alakja volt. Freskókat is készített, de minden idők egyik legjobb arcképfestője volt. Járt Itáliában, Svájcban. Bázelben festette meg Rotterdami Erasmus arcképét, majd FII. Henrik udvari festőjeként az angol arcképfestészet megalapítója lett. Hieronymus Bosch viszont soha nem mozdult ki flandriai szülővárosából. Víziói távol álltak a reneszánsz valósághűségre való törekvésétől, és tág teret nyitottak a fantáziának. Németalföld legnagyobb 16. századi festője idősebb Pieter Brueghel volt. Az ottani népi életet ábrázolta, valóságos tájakat festett. Talán a korábban említett Parasztlakodalom című festői életképe a leghíresebb, mellyel majd a barokkban kiteljesedő műfajt teremtett.

A reneszánsz kora a zenét is átalakította. A középkori egyházi zene "mesterségével" szemben maga Luther lépett fel. 1524-ben Wittenbergben megjelent a Korálok könyve, mely megteremtette azt a templomi zenét, amelyben maga a nép is részt vett. Ebben felhasználták a régi egyházi énekek egyszerű dallamait, a husziták rajongó énekeit és a német népdalok melódiáit egyaránt. A kálvinista egyházi zene anyagát a zsoltárok szolgáltatták. Giovanni Pierluigi da Palestrina itáliai zeneszerző stílusát a tridenti zsinat hivatalos egyházi stílusnak fogadta el. Palestrina ezután a pápai énekkar udvari zeneszerzője lett. Marcellos pápa miséjét 1565-ben adták elő a pápa előtt, mely a modern zene első remeke volt, és szinte mindmáig hat a katolikus egyházi zenére. Rajta kívül Orlando di Lasso (Orlandus Lassus) nevét említhetjük meg.

 

 

6.1.3.2. A barokk kor tudománya és művészete

 

Már a 16. század végén úgy lelkendezett egy francia filozófus, hogy az ő évszázadában több történt, mint a megelőző másfél ezer esztendőben együttvéve. Pedig Isaac Newton híres műve, a Principia csak 1687-ben jelent meg – két évvel az utolsó angliai boszorkányégetés után –, amelyre valóban állt, hogy egy hosszú folyamat lezárása volt. A reneszánszból a barokkba átvezető manierizmus az apró részletekkel való beható foglalkozást hozta a tudományokban. Egyre ritkábbak voltak a reneszánsz korának "mindentudói".

A barokk tudomány fő jellemzője az volt, hogy mozgalmasabbá kezdett válni a tudományos világkép. Érdekes, hogy a kopernikuszi tétel a bejelentését követően mintegy jó emberöltőn át nem foglalkoztatta a tudományos világot, Kopernikusz rendszere ugyanis teljes részletességgel kidolgozva csak matematikai hipotézisként jöhetett számításba. Ezt a hipotézist erősítették meg Galileo Galilei távcső felhasználásával végzett megfigyelései. Amikor ezek segítségével felfedezte a Hold librációját, a Jupiter holdjait, a Szaturnusz gyűrűjét, a napfoltokat és a Nap forgását, a Vénusz fázisait, akkor azt tanította, hogy Kopernikusz "az asztronómiát a sötétségből a fényre hozta". Mivel azonban ez ellentétben állt a katolikus egyház világképével, az inkvizíció bírósága tanai visszavonására, illetve életfogytiglani házi őrizetre ítélte. Ennél keményebb ítélet született Giordano Bruno természetfilozófus korábbi – 1600-as – perében. Ő már – kozmológusként elfogadva a heliocentrikus világképet – végtelen számú világegyetemet feltételezett, megannyi Nappal, amit mi csillagoknak látunk. Keményen szembeszállt a Szentszék bíráival: "Ti jobban féltek az ítéletet kimondani, mint ahogy én félek azt elszenvedni." Tanaiért, "megátalkodott" magatartásáért 1600-ban eretnekként máglyán megégették.

Ennél szabadabb sors és kutatási lehetőség adatott a dán Tycho Brahe és a német Johannes Kepler számára, akik udvari csillagászként II. Rudolf császár prágai udvarában is tevékenykedtek. Különösen Kepler bolygótörvényei maradandóak,  melyekben leírta, hogy a bolygók ellipszis alakú pályán mozognak, és kiszámította keringésük időtartamát. Az egyes égitestek mozgását egymással összehasonlítva azt az eredményt kapta, hogy a keringési idő és a Naptól mért távolság nem független: az idők négyzetei a távolságok köbeivel egyenesen arányosak. E törvények magyarázatát már a kora újkor legnagyobb tudósa, Newton adta meg.

A fizikában megjelent a dinamika tudománya, a mozgások tana. Az orvosok (Harvey, a Stuartok udvari orvosa, 1628) felfedezték a vérkeringést, s ezzel "megmozdult" Vesalius csontváza. Az alkímiát kezdte felváltani a Bacon empirizmusát követő, kísérletezésen alapuló kémia (Robert Boyle: A kételkedő kémikus, 1661), felismerve az elemek létezését. Boyle és a francia Edme Mariotte egy évvel később – egymástól függetlenül – felfedezte a gáznyomás törvényét (Boyle-Mariotte-törvény). 1632-ben megjelent Galilei alapműve, a Dialógus a két világrendszerről. Descartes fő műve, az Értekezés a módszerről egy évvel később született. Őt szokták az újkori filozófia egyik alapítójának is mondani, amennyiben ő az első olyan tudós, akinek a világlátását már az új természettudományok (fizika, asztronómia) határozták meg. Szállóigévé vált mondása (Cogito ergo sum, azaz: Gondolkodom, tehát vagyok!) meghatározza racionalizmusa lényegét.

Thomas Hobbes az empirizmus kiemelkedő alakja. Míg a racionalisták a tapasztalás és gondolkodás egységét vallották, addig az empiristák a tapasztalást tartották a megismerés egyetlen útjának, beleolvasztva a gondolkodást az érzékelésbe és elképzelésbe. Társadalomtudományos gondolkodása meglehetősen "rugalmas" volt, amennyiben előbb a király korlátlan hatalmát hirdette (Természeti és politikai törvény elemei, 1640), majd elismerte Cromwell köztársaságát is (Leviathan, 1651). Szerződéselméletének lényege: a közösség egyes tagjai megegyeznek egymással, hogy a társadalom fennmaradása érdekében a hatalmat egyszer és mindenkorra átruházzák az uralkodóra. A zsidó származású, de amszterdami születésű Benedictus Spinoza fő művei, az Etika, geometriai módon bizonyítva és a Tanu1mány az emberi értelem megjavításáról halála után jelentek meg. Az ő panteista világában a szükségszerűség uralkodott, racionalizmusával már a keresztény világnézet félretolására törekedett, amit persze az egyház elutasított. Jellemző, hogy a Spinoza-ellenes irodalom hússzor-harmincszor akkora, mint maga az életmű. A filozófus egyébként anyagi és szellemi függetlenségét egyaránt biztosította, hiszen optikusként tartotta fenn magát, és elutasította a heidelbergi egyetemi katedrát is.

Hugo Grotius már a független Hollandia tudósa volt. Fő műve, A háború és a jogáról (1625) a nemzetközi jog alapmunkája lett. A jog alapjait az ember értelmes és társas természetében lelte meg. A szekularizált "természetjog" alapja a tulajdonhoz való jog, amiből levezette az összes többi jogot. Fontos, hogy az uralkodó hatalmát már nem Istentől, hanem a néptől eredeztette. Nem ismerte el viszont a népfelség elvének a következményét, az ellenállás jogát.

A matematika tudománya megalkotta a mozgások vizsgálatához nélkülözhetetlen differenciál- és integrálszámítást (Gottfried Wilhelm Leibniz, Newton). Leibniz, aki többek között elsőként mondta ki a mechanikai energia megmaradásának elvét, egyébként az egyik utolsó polihisztor volt, aki kapcsolatban állt kora sok természettudósával. A matematikán kívül fizikával is foglalkozott, szélkerékkel hajtott szivattyúkat szerkesztett a bányavíz eltávolítására, számológépet fejlesztett, filozófusként a monászelméletet dolgozta ki (a világmindenség különböző tulajdonságú oszthatatlan erősejtekből, monászokból épül fel), és ő volt a Berlini Tudományos Akadémia első elnöke is. A kor legkiemelkedőbb, és kutatásaival a 20. századig meghatározó szerepet betöltő tudósa Newton. A fizikát- és ez volt a tudománytörténetben meghatározó – az ún. Newton-axiómákkal gyarapította: a tehetetlenség törvényével, a dinamika alaptörvényével, a hatás-ellenhatás törvényével, és közzétette az általános tömegvonzás (gravitáció) törvényét. A fény összetett voltát is kutatta.

Voltak, akik a parányok világát vizsgálták, és jutottak el az ősmikroszkóptól annak tökéletesítéséig. A holland Zacharias Jansen volt 1590-ben az ősmikroszkóp és az ún. holland távcső feltalálója. A szintén németalföldi Antony van Leeuwenhoek már nagyítóval vizsgálta az édesvizet, a vérsejteket, a hímcsírasejteket. Az angol Robert Hook a szilárd testek rugalmasságát vizsgáló Hook-törvény felállítása révén vált ismertté. A fény hullámtermészetét is vizsgálta, és a Hold krátereiről elsőként vélte úgy, hogy azok meteoritok becsapódásának a nyomai.

A janzenista szellemiségű francia Blaise Pascal matematikai és fizikai megállapításai, alkotásai (számológép, magasságmérés barométerrel, Pascal-féle háromszög stb.) voltak nagy jelentőségűek. Jakob Bernoulli svájci matematikus a nagy számok törvényének felfedezője és a valószínűség-számítás első rendszeres feldolgozója volt. A holland természetkutató, Christian Huygens neve a fény hullámelméletéről ismert. Ezenkívül a valószínűség-számítás egyik megalapozója és az ingaóra egyik feltalálója volt. Maga készítette távcsövével fedezte fel a Szaturnusz egyik holdját (a Titánt) és az Orion-ködöt. A holland Jan Lippersheim 1608-ban szabadalmaztatta kétlencsés távcsövét, amelyet később Galilei is használt. (Ez az optikai eszköz harmincszoros nagyítást tett lehetővé.) A skót John Napier és a svájci Jost Bürgi a logaritmustáblákat állították fel, magát a logarlécet már angolok, Edmund Gunter, William Oughtred és Henry Briggs fejlesztették ki.

Daniel Stumpfelt technikus a kőszén kokszosításának a feltalálója, Vincenzo Viviani itáliai fizikus a légnyomás felfedezője volt. A kettő annyiban tartozik össze, hogy az utóbbi különösen a bányaszivattyú kimunkálása szempontjából volt jelentős. Evangelista Torricelli firenzei fizikaprofesszor feltalálta a higanyos barométert. Otto von Guernice magdeburgi polgármester a regensburgi birodalmi gyűlés előtt látványos kísérletben mutatta be a légüres tér létezését. Légmentesen összeillesztett két réz félgömböt, majd kiszivattyúzta a levegőt a gömb belsejéből. A két félgömb olyan erővel tapadt össze, hogy 8-8 lóval sem voltak képesek széthúzni, vagyis leküzdeni a félgömböket egymáshoz szorító légnyomást.

A reneszánszból a barokkba átvezető stílus, a manierizmus a művészetek tartalmával szemben azok formáit, azaz manieráját tartotta elsődlegesnek. Ez a stílusirány szakított a harmónia, a humanizmus, a racionalizmus ideáljait hirdető reneszánsz szemlélettel. Alkotásai tele vannak "szabálytalanságokkal", különös furcsaságokkal, sőt – a reneszánsz szépségét tagadó – "csúnyaságokkal". A reneszánsz biztonságot sugárzó, jól szerkesztett képi világát az eksztázis, a végtelenbe vesző mozdulatok kavargása váltotta fel, a katolikus és protestáns országokban egyaránt.

1527-ben V. Károly német-római császár csapatai elözönlötték Rómát (Sacco di Roma), és a késő reneszánsz Itáliájának egyik legfontosabb kultúrközpontja megsemmisült. A Szent Péter-székesegyház Michelangelo tervezte kupolája alatt lóistállót rendeztek be, a Vatikánban portyázó zsoldos katonák elől a pápa az Angyalvárba húzódott vissza, a festők és megrendelőik elmenekültek Rómából, így Raffaello tanítványai is. Később Michelangelo Utolsó ítélet című festményére az egyik pápa parancsára egy "gatyafestő" piktor drapériát fest, hogy elfedje a bibliai alakok pőreségét. Kifogásokat emeltek a művel szemben: Miért nincs Krisztusnak szakálla? Az utolsó ítélet angyalai miért állják körbe a jelenetet, amikor a Biblia szerint a kép négy sarkában kellene elhelyezni őket. A tridenti zsinat maga elé idézte Veronesét azzal a felelősségre vonó kérdéssel, hogy miért kerültek a Kánai menyegző című képére a Bibliában néven nem nevezett figurák.

A kulcsszó a képzőművészetekben és a tudományokban egyaránt a mozgás felfedezése volt. A barokk mozgalmas, festői, foltszerű felületeket hozott létre. A fény és árnyék színpadias ellentéte, végtelen távlatok nyitása jellemezte alkotásaikat. A képek kompozíciós szerkezete az égbe repítette a figurákat, a zárt formákat valami általános gomolygás váltotta fel. Az épületbelsők tükröző felületei tágították a teret, mintegy megsokszorozták azt. A katolikus egyház újra fő megrendelő lett. Maga a stílusirányzat eleve kétfelé vált. Létrejött az egyház és az uralkodók pompás "arany barokkja", szemben a reformáció puritán építészetével, polgári festészetével jellemezhető "polgári barokkal".

Mindenesetre az új stílus több volt, mint művészeti irányzat, mert egyszersmind életforma is lett. Szinte egységes látványterv alapján készült minden, kerttervezés és építészet, ruhák és fejdíszek, festészet és szobrászat. A kor az abszolút monarchiák kora, ennek megfelelően művészete is "totális" volt. A "barokk" szó valamikor csúfnévvolt, akárcsak annak előtte a "gótikus". Volt, aki nem látott benne mást, mint a reneszánsz elfajulását. Más vélemény szerint inkább a gótikus szemlélet folytatása, sőt teljesedése. A barokk az utókort illetően a művészettörténet egyik legnépszerűtlenebb stílusa, a szó maga is "a művészi rossz ízlés megjelölésére alakult ki", legalábbis egy kortárs véleménye szerint, amivel persze nem kell egyetértenünk.

Érvényes ez az irodalomban is, mely javarészt nem szórakoztató, inkább a "világ legunalmasabb irodalma", de azért óriási alkotásokat is szült. Fő jellemzője a képszerűség. Nemcsak leír, bemutat, hanem a hit propagandájaként hatást kelt és illusztrál is. Egy barokk regény lapjairól a pokol bűze árad, hogy visszatérítse az eltévelyedőket a katolikus egyházba. Jellemzőek a monumentális alkotások, főleg az eposzok: például az itáliai Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsálem (1580, 1581), az angol John Milton Az elveszett Paradicsom (1667), A visszanyert Paradicsom (1671), Sámson szenvedése (Samson Agonistes, 1671) és a magyar Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem (1651) című műve. A katolikus német államokban éppúgy, mint Magyarországon és Lengyelországban a jezsuiták a barokk irodalmának legfőbb hordozói, akik igen fontos nevelőeszköznek tekintették az iskolai színjátszást. A barokk kor nagy hitbuzgalmi írói és szónokai fejedelmi gyóntatók és udvari főpapok voltak, köztük a legjelentősebbek Szalézi Szent Ferenc, Jacques Bénigne Bossuet, François Salignac de la Mothe-Fénelon és Pázmány Péter. (Utóbbit a "magyar bíboros Cicero" megtisztelő névvel emlegették.)

Bár a barokk építészet kezdete a Michelangelo által tervezett Szent Péter-székesegyház kupolájának a befejezése, a kiindulópont mégis a jezsuiták római főtemplomának, az Il-Gesùnak az építése lett (1568-1575). Tervezője és építője Giacomo Vignola, befejezője a homlokzatot építő tanítvány, Giacomo della Porta volt. Létrehozták azokat az alapvető megoldásokat, melyekhez a barokk egyházi építészet később ragaszkodott, és amelyek nem váltak el olyan élesen a reneszánsztól, mint az a gótikától. A 16. század végén és a 17. század elején Rómában – a pápák utolsó erőfeszítéseként – hatalmas építkezésekbe kezdtek, de a 17. század során is szép számmal épültek barokk paloták. A kor nagy építésvállalkozója Gianlorenzo Bernini. Ő tervezte a Szent Péter-székesegyház felépítését követően az 1629-ben elkészült óriási, ellipszis alakú Szent Péter teret is. A másik nagy római építész Francesco Borromini volt. Fő műve egy kis templom, a San-Carolino, kis homlokzattal és új, ellipszis alaprajzú kupolával.

A legnagyobb méretű építkezések Franciaországban folytak. 1661-ben XIV. Lajos, a Napkirály megbízta Louis Le Vau-t és Charles Le Brunt, hogy építsenek és rendezzenek be egy új kastélyt Versailles-ban, ahol még apja, XIII. Lajos egy kis vadászkastélyt építtetett. A kertek kialakítására André Le Nôtre kapott megbízást. Le Vau halála után Jules Hardouin-Mansard és François d'Orbay folytatta a munkát. Két nemzedék építészei foglalkoztak a palotaegyüttes kialakításával (Nagy Trianon kastély, tükörterem, díszkertek, 6000 szökőkút stb.), mely királyok, fejedelmek és főurak számára szolgált mintaként a továbbiakban. Ilyen volt az itáliai Carlo Rastelli által épített Téli Palota és Szmolnij-kolostor barokk épületegyüttese, melyek döntő szerepet játszottak a 18. század elején épülő Szentpétervár városképének a kialakításában. Megemlíthetjük még a neves bécsi építész, Lucas Johann Hildebrandt alkotásait, a bécsi Belvedere palotát vagy a ráckevei Savoyai-kastélyt. A szintén osztrák Fischer von Erlach, I. József császár és király udvari építésze is a barokk kiváló mestere volt.

Angliára a korszak kezdetén a megkésett, ún. Jakab-reneszánsz volt a jellemző. Legjelentősebb mestere Inigo Jones, aki 1615-től a Stuart-udvar építészeti felügyelője lett. A restauráció idejéből a zseniális angol Christopher Wreen (anatómus, fizikus, mérnök, csak egyetemi évei alatt 53 találmányát jegyezték be) által épített londoni Szent Pál-székesegyház megalkotása emelhető ki, melyet azután építettek, hogy a főváros nagy része 1666-ban leégett.

A spanyol barokk kialakítója egy építész-szobrász, José Benito de Churriguerra, aki testvéreivel – Joaquínnal és Albertóval – névadója lett a dúsan díszített, gótikus, mór és keleti elemeket magában foglaló egzotikus építészetnek (churriguerizmus).

A szobrászat az építészet "kiegészítő művészete". A szobrászok sorát is Gianlorenzo Berninivel kell kezdenünk, aki építész-szobrászként Rómát megrázó színpadképek sorozatává tette. Az osztrák Georg Raphael Donner, a bécsi késő barokk kiemelkedő képviselője Michelangelót követte. Fő műve a pozsonyi katedrális Szt. Márton-szobra, melyen a szentet magyar huszárnak öltöztette.

A barokk festészet is a manieristák művészetéből fejlődött ki. Ezt az irányt követte a bolognai akadémia tehetséges mestere, Annibale Carracci, aki az 1500-as és 1600-as évek fordulóján a római Palazzo Famesében festett egy nagy hatású freskót. Rómában és másutt igen sok templomban és palotában festettek mennyezetképet a száraz vakolatra, azaz al secco. Ezzel a viszonylag könnyebb festészeti eljárással óriási falfelületek díszítésére, hatalmas terek nyitására nyílott lehetőség. Nagy mestere volt ennek a módszernek a római Andrea Pozzo, aki a római Szt. Ignác-templom mennyezetképét készítette el (Szt. Ignác megdicsőülése). A festők általában akadémiákon tanultak, amelyeken az antikvitás már szabálynak számított. A velencei Antonio Canaletto és unokaöccse – aki tanítványi tiszteletből mestere nevét is felvette –, Bernardo Bellotto (Canaletto) drezdai, bécsi, szentpétervári és varsói városképei, a hajszálvékony ecsettel fényképszerűen ábrázolt veduták voltak. Michelangelo Merisi (közismert néven Caravaggio) a dekoratív tájképfestés művésze, aki szívesen ábrázolt polgárokat és parasztokat is. A polgári ízlés kielégítésére hatásos csendéleteket is festett.

A németalföldi "arany barokk" mestere volt a flamand Peter Paul Rubens és tanítványa, Anthonis van Dyck. Rubens igazi barokk világfi, diplomata udvaronc volt, aki egy jól menő festőműhelyt vezetett, amelyben résztémákra szakosodott segédek százai dolgoztak. Legnagyobb sikereit Párizsban aratta, ahol megfestette Medici Mária és Bourbon Henrik házasságkötését egy huszonöt darabból álló képsorozatban. Van Dyck az angol királyi udvar festője lett. I. Károlyról, a később, a Polgárháború után kivégzett, az abszolút uralom idején sokak számára gyűlöltté lett királyról festett arcképe jól tükrözte az uralkodó fölényességét.

A"polgári barokk" – és az egyetemes művészettörténet – egyik legnagyobb mestere a holland Rembrandt Harmensz van Rijn. Jellemző az életútja: a céhek elöljáróinak udvari festőjéből koldusszegény, meg nem értett zseni lett. Amit látott, amit átélt, megfestette. Csakhogy ez nem volt eladható. Olajképeket festett. Újjáteremtette a Hollandiában kedvelt csoportkép műfaját. Ezek közül talán a legnevesebb az Éjjeli őrjárat. Arcképei, önarcképei szinte utolérhetetlenek (pl. Fiatalkori önarcképe). A grafika csaknem minden ágában maradandót alkotott. Rézkarcain előszeretettel ábrázolta a szegényeket (pl. Falusi ház). A haarlemi festőiskola ünnepelt, majd elfeledett mestere volt Franz Hals, aki megfestette a haarlemi boszorkányt, Hill Bobbé-t.

A spanyol Diego de Sylva y Velazquez már fiatalon udvari festő lett. Zsánerképekkel, az ún. bodegones (magyarul konyhaképek) festésével foglalkozott. Étkező parasztok című képe a magyar Szépművészeti Múzeumban látható. Leghíresebbek azonban történelmi képei, például a Bréda vár átadása, melyen a harmincéves háború egyik nevezetes eseményét örökítette meg. Elsősorban azonban a király arcképfestője volt (pl. Ausztriai Mária Anna arcképe). A családi portrék egyhangúságának unalmát valószínűtlenül csúnya arcokkal és tükrökkel tágított térrel oldotta.

Bartolomé Esteban Murillo az európai festészet egyik legnépszerűbb spanyol mestere volt. Kissé szentimentális képein bájos angyalokat, asszonyokat és utcagyerekeket örökített meg.

A francia Nicolas Poussin és Claude Lorrain az udvari tájképfestészet, Jean Baptiste Chardin pedig a polgári irányzat mestere volt. A külhoni mintákon (Holbein és Van Dyck) elindult angol portréfestészetből Thomas Gainsborough műve emelhető ki. Nálunk a II. Rákóczi Ferenc udvarában alkotó Mányoki Ádám volt a műfaj európai színvonalú képviselője (II. Rákóczi Ferenc fejedelem), aki többet dolgozott külföldi udvarokban, mint itthon. Igen híres freskófestő volt az osztrák Franz Anton Maulbertsch, aki nálunk Sümegtől Egerig számos templomban ott hagyta kézjegyét. A soproni Dorfmeister István – bár a bécsi akadémián tanult – ízig-vérig magyar festő maradt. Szigetvár felszabadítása című történelmi témájú freskóján a török idők hősi harcainak egy jelenetét ábrázolta, mintegy száz évvel a pogányok kiűzését követően.

A barokk zene korát kb. 1600-tól Bach haláláig számítjuk, ami a képzőművészeti barokkhoz képest egy emberöltőnyi késést jelent. Közös viszont e műfajokban a barokk drámaisága. Egy új műnem, az opera megteremtője a reneszánsz és barokk határán alkotó Claudio Monteverdi, aki több madrigált és egyházi művet is írt. (1595-1596-ban Magyarországon is járt.) 1637-ben Velencében nyílt meg az első nyilvános operaház. A barokk opera a zenekartól és az énekesektől igen sokat követelt, ekkor született meg az ária is. Divatossá váltak a kasztrált férfiszoprán énekesek. Megjelent a Händelig népszerű bel canto (szép ének). Alessandro Scarlatti és fia, Domenico Nápolyban megteremtette a vígoperát (opera buffa). Arcangelo Corelli volt kora egyik legnagyobb hegedűművésze, Antonio Stradivari pedig legendás hegedűkészítő. Az első zongorát is itáliai, a firenzei Bartolomeo Christophori készítette. Antonio Vivaldi hegedűművész, a barokk muzsika egyik legkiválóbb mestere volt, de operaszerzőként is ismert.

Az itáliai származású Jean-Baptiste Lully a Napkirály udvari zeneszerzője volt. Az általa létrehozott francia operában fontos elem volt a látványosság, benne a tánc. XIV. Lajos fiatal korában több balettben fellépett. Lullyt Jean-Philippe Rameau követte, aki zeneileg tömény, mitológiai alakokkal zsúfolt komoly operákat írt. Giovanni Battista Pergolesi nápolyi vígoperája azonban jobban elterjedt. A "Nagy" François Couperin a kor legkiválóbb orgonistájának számított, aki a párizsi Szt. Gervais-templomban dolgozott, majd XIV. Lajos gyermekeinek zenei nevelője volt. Orgona-, de főleg csembalóműveket írt, sőt zeneelméleti munkássága is jelentós volt. A "zene Watteau-jának" is hívták, ami komoly elismerésnek számított.

Angliában Henry Purcell a francia "komoly" és a nápolyi vígopera elemeit igyekezett összekapcsolni. Korai halála után Georg Friedrich Händel lett Anna királynő kedvenc zenésze, sőt a Hannoveri-dinasztiához tartozó I. György trónra lépését követően zeneileg a Hannover-Anglia diadalmas egyesülését valósította meg. Káprázatos életművet hagyott maga után, de az angol közönség jobban kedvelte a könnyedebb formákat, így például John Gay Koldusoperáját.

A barokk a vallásos zene utolsó fénykora Európában. Délen a Palestrina-hagyomány élt tovább, míg északon Heinrich Schütz lett a barokk szenvedély első nagy német összegzője, életműve azonban csak töredékesen maradt ránk. Az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb szintézisteremtője, Johann Sebastian Bach 1723-tól haláláig (1750) a lipcsei evangélikus Tamás-templom kántor-karnagya volt. A Máté-passió, a h-moll mise és fúgái a zeneművészet legnagyobb alkotásai közé tartoznak. Érdekes történet, hogy eredetileg a lipcsei városi tanács Georg Philipp Telemannt szerette volna megnyerni kántor-karnagynak, mert hírneve és népszerűsége nagyobb volt Bachénál. Aztán Telemannt a 19. századtól lassan elfelejtették. Pedig ő alkalmazta először sikeresen műveiben a kelet-európai népzenék akkoriban még egzotikusnak ható elemeit.

 

 

6.1.3.3. A felvilágosodás kora

 

6.1.3.3.1. A felvilágosodás fogalma, létrejötte, nagy alkotói és alkotásai

 

A 18. század a nagy oldódás százada volt, amit felvilágosodásnak nevezünk. Az bég és sokféleség együtt jellemezte ezt a nagy eszmei, világnézeti áramlatot. Az egység" jegyében átfogó értelemben is beszélhetünk a "felvilágosodás koráról", franciául inkább a "világosság" (les Lumiéres) századáról, sőt angolul az "értelem koráról" (age of reason). A magyarba a német kifejezés "tükörfordítása" került át: az Aufklärung. A "sokféleség" jegyében viszont az az érdekes, hogy a felvilágosodás ernyire nem képviselt azonos doktrínát, akár több különböző felvilágosodásról (francia, angol, német stb.) is beszélhetünk. Nehéz a társadalomtudományok különválasztása a művészetektől, mert a felvilágosodás hirdetői "filozófusok", akik nem szaktudósok voltak, hanem írók vagy még inkább "literátorok", akik egyaránt foglalkoztak szépirodalommal, más művészetekkel és tudománnyal.

A felvilágosodás korát a 17. század végétől a francia forradalomig számítjuk. Előbb Angliában és Franciaországban, majd német területeken, végül azonban – a reneszánsszal és reformációval ellentétben – Európa egész területén (tehát keleti felén is) elterjedt. Előzményeit tágabb értelemben a természettudományok (fizika, azon belül a mechanika), a matematika és a hozzájuk kapcsolódó filozófiai elmélkedések, René Descartes és Spinoza racionális, kritikai módszerei jelentették. Ezek a hatások azonban a 17. század végéig a tudományok szűk körén belül maradtak. E kor világképe azonban még erősen behatárolt volt. Például a világteremtés időpontját is a két vitathatatlan tekintélyű forrás – a Biblia és az antik hagyományok – jegyében alig négy évezreddel Krisztus születése előtt kereste csupán. A reformáció és a reneszánsz ezt a két fő forrást erősítette, és vallási szempontból elemeztek olyan problémákat is, amelyek annak hatókörén kívül estek.

Közvetlen előzményét az angol természettudományok (Newton új fizikája) jelentették, valamint azok hatása az európai (pl. a leideni) egyetemeken; filozófiailag pedig Francis Bacon és Thomas Hobbes empirizmusa, John Locke szenzualizmusa nyomta rá az új szellemi irányzatra a bélyegét. (Hozzájárultak még a fentiekhez a Hollandiában élő hugenotta emigráns Pierre Bayle kritikai fejtegetései: Történeti és kritikai ismerettár, 1697, ami önmagában is jelezte, hogy a francia gondolkodásban is volt változás.) Angliában a felvilágosodás későbbi, mint a forradalom, a polgárság még bibliai jelszavakkal indult harcba. Franciaországban fordított volt a helyzet. A forradalmat megelőzte a polgárság felemelkedése, ezért eszmei munícióját a felvilágosodásból merítette. Így az Angliában, Hollandiában elvetett mag főként Franciaországban, majd német földön, aztán Európa más térségeiben sarjadt ki. Leginkább tehát a francia felvilágosodásról kell szólnunk.

A felvilágosodást a politikában az erős állam elmélete, valamint a gazdaság és kultúra megreformálása jelentette. Nem véletlen, hogy a felvilágosodás nagy "filozófusai" királyi udvarok (pl. Voltaire a porosz II. Frigyes és Diderot az orosz II. Katalin) kegyeltjei, és a felvilágosult abszolutista uralkodók a reformok egy részének megvalósítói, de legalábbis hirdetői lettek. A vallásban háttérbe szorult a katolikus ortodoxia, különösen Franciaországban, ahol a versailles-i udvar egyházias külső mögött tapasztalható kereszténytelensége, a janzenisták elleni barbár eljárások, valamint a jezsuiták és a hugenották között dúló gyűlölettől fűtött harcok voltak a jellemzőek. Ugyanakkor – talán Locke Levél a vallási türelemről (1685) című tanulmánya megjelenése óta – a vallási türelem is követelmény. Érdekes egybeesés, hogy abban az évben, amikor az angol filozófus munkája íródott akkor vonta vissza XIV. Lajos a hugenottáknak korlátozott vallásszabadságot biztosító nantes-i edictumot. A filozófiában a metafizika elvetése, valamint az ismeretelmélet és a természetfilozófia előtérbe állítása, a történelemszemléletben a haladás gondolata, az erkölcsben az e világi boldogság keresése a jellemző, míg az irodalomban és művészetekben az eszmék felértékelődése figyelhető meg. A felvilágosodás egyaránt lehet a polgári alkotmányosság forrása, de az újkori (felvilágosult) abszolutizmusé is.

A felvilágosodás általános jellemzőiből a teljesség igénye nélkül az ész (a ráció) és a szenvedély (emóció) együttes jelenléte emelhető ki. A felvilágosodás "filozófusai" társadalmi elégedetlenségeiket és vallási kritikáikat is könnyed, szellemes és közérthető formában igyekeztek közreadni. Divattá vált a hit tételeit kétségbe vonni és szellemes társasjátékokban kifigurázni. Meglehetősen széles értelmiségi körben elterjedt a deizmus. Ez a – szintén Angliából eredő – világnézet Isten szerepét a teremtésre korlátozta, aki utána magára hagyta a világot ("A gép forog, az alkotó pihen." – Madách). A deistákkal szemben megjelent – igaz, csekély mértékben – a materializmus is. Julien Offray La Mettrie "megalkotta" az úri. embergépet (Az ember-gép, 1748), ami nem jelentett mást, mint a mechanisztikus szemléletű természettudományok közvetlen alkalmazását az emberre. (Descartes csak az emberi testet hasonlította géphez.) A német származású francia báró, Paul Henri Holbach magát a vallást a félelem termékének tartotta, ami a legkövetkezetesebb materialista magatartást tükrözte. A felvilágosult "filozófusok" zömükben nem vallás-, hanem egyházellenesek voltak. Voltaire híres mondása, hogy "tiporjátok el a gyalázatost", a katolikus egyházra vonatkozott, hiszen ugyancsak ő mondta: "ha Isten nem volna, fel kellene találni." A "filozófusok" nagy része azonban mélyen vallásos és hívő ember volt, mint például Rousseau. Az álláspontok közti jelentős különbségek nagymértékben az egyes képviselők származása közötti különbségben is kereshetők. Volt köztük arisztokrata, született nemes (pl. az említett Holbach báró, Fénelon, La Bruyère), taláros nemes (Montesquieu) és csak néhány polgári-plebejus (Voltaire, Diderot, Rousseau).

Hangsúlyozva, hogy a francia felvilágosodás egységes folyamat, a kort három nagyobb korszakra oszthatjuk.

Az e1őcészítő szakasz, más néven a felvilágosodás hajnala, esetleg korai felvilágosodás a 17. század végétől az 1740-es évekig tartott. Ez "az európai tudat válságának" időszaka, de a francia uralkodó ideológiáé mindenképp. Fő jellemzője a hagyományos értékrend elleni támadás volt. XIV. Lajos a fontainebleau-i edictumban elrendelte a protestánsok erőszakos áttérítését a katolikus vallásra, aminek következtében a hugenotta polgárság nagy része menekülni kényszerült, főleg Hollandiába és Angliába. Kialakult az ún. refuge, azaz "menedék" irodalom. Ennek legfőbb képviselője Pierre Jurieu és ellenfele, Pierre Bayle volt. Jurieu következetesen támadta XIV. Lajos politikáját, ezzel szemben Bayle nem az ország és uralkodója, hanem jelenségek ellen emelte fel a szavát, és először alkalmazta következetesen a szabad vizsgálódást és a történeti kritika módszerét. Célja a tudomány és vallás szétválasztása. A katolikus egyházzal nemcsak a protestánsok üldözése miatt perlekedett, hanem mert szerinte a babonák védelmezője és a tudományok ellensége volt. Fénelon a felvilágosodás egyik első ún. utazóregényében a Télemakhosz kalandjaiban (1699) – nem minden él nélkül – arról adott elméleti és gyakorlati oktatást, hogy miként kell az igazán bölcs uralkodónak uralkodnia. Saint-Pierre abbé a Tervezet az örök békéről (1717) című munkájában a nemzetek közötti politizáláshoz adott tanácsokat az új uralkodónak (pontosabban Orléans-i Fülöp régensnek) azzal, hogy olyan szövetség megkötését javasolta az európai országok között, amely a békés, nyugodt fejlődést biztosítaná egyszer s mindenkorra.

A korai felvilágosodás új szellemi légkörére főleg a szakítás volt jellemző, a jezsuita vallásossággal és türelmetlenséggel, az abszolút monarchia politikájával, az antikvitás egyoldalú kultuszával. Charles Perrault Nagy Lajos százada (1687) című poémájában azt bizonygatta, hogy a 17. század nagyobb szellemeket adott a világnak, mint az antikvitás. Fénelon a Levelek az Akadémia tevékenységéről (1714) című dolgozatában a hagyományok megbecsülését hirdette, de elfogadva azt a tételt, hogy az újak legyőzhetik a régieket. A 18. század elejére például a költészetben és a drámában már nemcsak az antikvitás, hanem a 17. századi klasszicizmus is élő hagyomány lett, a próza pedig – modernsége révén – a kor legváltozatosabb és az új kifejezésére legalkalmasabb műfajává vált. Montesquieu (Charles de Secondat) 1721-ben megjelent Perzsa levelek című levélregénye erre az egyik első bizonyíték, melynek ötletes formája nemcsak arra jó, hogy két okos idegen friss szemével bámultassa meg a korabeli francia viszonyokat, hanem arra is, hogy erkölcsi világképéről és állameszményéről szóló írói fejtegetéseknek helyt adjon. A felvilágosodás filozófiájának csaknem minden lényeges tanítása megtalálható benne: a katolikus egyház bírálata, a deista világszemlélet és a társadalom természeti törvényeiről szóló tan. Érdekes, és Montesquieu gondolkodásának a változását mutatja, hogy míg a Perzsa levelekben a köztársasági államforma mellett érvelt, az 1734-ben keletkezett A rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól című művében már a monarchiát is elfogadhatónak tartotta, mondván, hogy "jó császárok" is voltak. Ugyanebben az évben született Voltaire (François Marie Arouet) Filozófiai levelek című filozófiai elbeszélése, mely a meglehetősen idealizált anglikán egyházat állította szembe a velejéig romlott, és a hívek megnyerésére alkalmatlan katolikus egyházzal. Történeti munkát is írt, XII. Károly svéd király története (1731) címmel, melyet nagy érdeklődés és heves kritika fogadott, hiszen szinte egy kortársról szólt, halálát követően alig több mint egy évtizeddel.

Az 1740-es évektől számított a felvilágosodás dele, más néven Vital Revolution (szó szerinti fordításban: létfontosságú forradalom). Egy francia történész írta: "1740-ig a »filozófia« csak rombolt, tiltakozott vagy álmodozott; még nem vetette meg az alapjait a nagy gondolatoknak vagy a nagy műveknek, amelyek uralni fogják a kort, és amelyek biztosan fennmaradnak." Csak néhányat sorolunk fel ezekből a nagy alkotásokból. 1748-ban látott napvilágot Montesquieu fő műve A törvények szelleméről, amely a politikai gondolkodást határozta meg. Megírása előtt a szerző bejárta Európát, Angliában, Hollandiában, a német fejedelemségekben, Ausztriában, Itáliában és Magyarországon is megfordult. (Nálunk – nyilatkozata szerint – azért, hogy itt tanulmányozzon olyan régi szokásokat és intézményeket, amelyeket náluk, Franciaországban csak ősei ismerhettek egykor.) Alapgondolata, hogy a boldogság forrása a jó törvény, ami nem örök és kőbe vésett, tehát nem megváltoztathatatlan. A jó törvénynek védenie kell az emberi méltóságot, biztosítania a fejlődést, ~ sérelem esetén elégtételt kell nyújtania. A demokráciában az erény, a monarchiában a becsület, a zsarnokságban a félelem a törvény alapja. A monarchia híveként alattvalói engedelmességet, de nem vakfegyelmet követel. A társadalmi szerződésből indul ki, melynek értelmében az uralkodó nem hatalmaskodhat, tiszteletben kell hogy tartsa az alattvalók szabadságát. Tapasztalatai szerint a szabadságjogokat legteljesebben az angol alkotmány biztosítja, amely azért nagyszerű, mert a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat elválasztja egymástól. E művet uralkodók olvasták, akik tanultak belőle, és az első modern polgári alkotmányt, az Egyesült Államok alaptörvényét is Montesquieu tanítása nyomán szerkesztették.

1751 és 1772 között jelent meg a kor legnagyobb vállalkozását jelentő Enciklopédia, amely angol mintára született. Eredetileg E. Chambers 1728-ban adott ki egy lexikont, Cyclopaedia címmel. Ennek alcíme A művészetek és a tudományok egyetemes szótára volt. A francia vállalkozás huszonnyolc kötetből állt, és utána még öt kiegészítő kötet és két képkötet jelent meg. A monumentális munkának száznegyvenkét szerzője, de összesen talán kétszáz-kétszázötven munkatársa lehetett. A skála a szerény anyagi helyzetű szerkesztő Diderot-tól és D'Alembert-től a vagyonos, sőt dúsgazdag írókig és polgárokig terjedt: például Montesquieu báró, a természettudós Buffon, Holbach báró, a fiziokrata közgazdász Quesnay, Turgot lovag, a legtermékenyebb munkatárs Jaucourt lovag, Voltaire, Rousseau. Érdekes, ha a szerzőket témakörök szerint vizsgáljuk. D'Alembert matematikai és fizikai, Diderot főleg filozófiai szócikkeket írt, ráadásul olyan erősen különböző gondolkodású emberekkel, mint Condillac, Helvétius, Jaucourt vagy Yvon abbé. A természettudományok fő munkatársai: Condorcet, Holbach, Buffon csak a nevüket adták aurásodik kötethez, de egyetlen címszót sem írtak. A gazdaságpolitikai szócikkeket a fiziokrata Quesnay és Turgot jegyezte. Az irodalommal és a művészetekkel mások mellett Marmontel, Montesquieu (egyetlen szócikkel, az ízléssel), Rousseau, Voltaire foglalkozott. A teológiai címszavak készítéséhez Diderot – többek között – Yvonne abbé segítségét vette igénybe. A mesterségek ismertetésénél mesteremberek segítségével írták le a különböző eszközöket, eljárásokat és módszereket.

Az Enciklopédia a felvilágosodás kori gondolkodás corpusa. Ma úgy mondhatnánk, hogy meglehetősen eklektikus mű. Legóvatosabb talán – nem meglepő módon a filozófiában, politikában és a történelemben, legtöbbet talán a természettudományokban újít, bár ezen belül is van kifejezetten gyenge része, ez az elvkor még szinte gyermekcipőben járó kémia. Ami az irodalmat és a művészeteket illek az Enciklopédia ez utóbbiak vonatkozásában adott újat. A festészetet – valószínűleg – Diderot, a zenei szócikkek egy részét Rousseau írta. A tizenhét kötetre tömörített Enciklopédia a 18. század nagy üzlete lett. A francia forradalomig huszonötmillió példányban adták el, pedig egy sorozat ára egy szakmunkás teljes évi bérét felemésztette. Igaz, nem is ők vették. Bár 1759-ben a Szentszék indexre tette a művet, mégis hamar lefordították olaszra. Hollandiába alig jutott el, és Angliában, valamint Európa más részein is a francia nyelvű kiadást forgatták. A francia nyelv elterjedtsége miatt ez azonban nem jelentett gondot.

Az Enciklopédia első kötetének megjelenési évében látott napvilágot Voltaire újdonság erejével ható újabb történeti munkája, a XIV. Lajos százada, rögtön háromezer példányban. (A felvilágosodás legnagyobbjainak a művei is csak ötszáz-ezer példányban jelentek meg! ) Ebben – nem kritikátlanul ugyan, mégis – az abszolutizmus dicséretét zengi, szembeállítva XIV. Lajos nagyszerű korát XV. Lajos uralkodásának silányságával. A Napkirály politikai gondolatait vizsgálva elítélte a nantes-i edictum visszavonását, a hódító háborúkat, ugyanakkor dicsérte merkantilista politikáját, a jó államigazgatást, a hadseregszervezést és a mecénási tevékenységet.

Az 1750-es években "robbant be" a köztudatba Jean-Jacques Rousseau, aki kezdettől szembefordult az enciklopédistákkal. 1750-ben és 1755-ben a dijoni akadémia pályázatait nyerte meg két, a felvilágosodás haladásszemléletével szembeforduló írásával: Javított-e az erkölcsökön a tudományok és a művészetek újraéledése?, illetve Honnan ered az emberek közötti egyenlőtlenség és összefér-e természeti törvénnyel? Az első címbeli kérdésre adott válasza, hogy "nem", mert a maguk primitív állapotában az "ártatlan és erényes" embereket éppen a tudományok és a művészetek rontották meg. A másodikkal kapcsolatban pedig kifejti, hogy az egyenlőtlenség eredetét a rosszul kormányzott emberben kell keresni. Rousseau szétválasztotta a természetet és a történelmet, ami lehetőséget adott arra, hogy kétségbe vonja az ún. természeti törvényt, amely a fennálló társadalmi rend alátámasztását szolgálta. Az ember igazi természetét önmagában a természetben, a természeti állapotban lehet csak megismerni.

1759-ben jelent meg Voltaire híres és máig is olvasott regénye, a Candide vagy az optimizmus. Ez mindazon tapasztalatok összegzése, melyeket Voltaire politikusként, drámaíróként, történészként, magánemberként szerzett. Művét az 1755-ös pusztító lisszaboni földrengés után írta, válaszul nemcsak Rousseau-nak, hanem Leibniznek is, aki – igaz, valószínűleg karikírozva – azt írta, hogy "ez a világ a lehető világok legjobbika". A főhős Candide, egy vesztfáliai báró nővérének törvénytelen fia – tanítójával, Pangloss mesterrel – egy sor valószínűtlen kalandon megy keresztül, szinte az egész világot bejárva. Felismerései lényege, hogy ez a világ tele van rosszal, de mégis élhető.

Az 1760-as évektől a felvilágosodás eszméi mindinkább szétágaztak, ez volt a "fények szóródása". A sokat bírált Rousseau-nak, e korszak legjelentősebb alakjának a nagy művei is ekkor jelentek meg. 1761-ben Az új Héloïse, 1762-ben az Emil, avagy a nevelésről és A társadalmi szerződés. Az új Héloïse sokak szerint a 18. század legszebb regénye, a szentimentalizmus előfutára, az "én"-t előtérbe állító modem próza megteremtője. Egy szerencsétlen, szenvedélyes szerelem történetét meséli el, mely Abélard és Héloïse középkori legendáját idézi emlékezetünkbe. Az Emil avagy a nevelésről – mit a címe is mutatja – nevelési regény, melyet hevesen elleneztek az egyházi körök. A párizsi érsek pásztorlevelet adott ki a könyv ellen, majd elfogatóparancs is született a szerzővel szemben, végül a regényt nyilvánosan elégették. Pedig a könyvben Rousseau-nak mint nevelőnek csupán egyetlen célja van, hogy Emilt boldognak lássa. Ez a boldogság nála a nevelést átható érzelem, mert nem hisz az ész mindenhatóságában. Rousseau újítása az volt, hogy az ő pedagógiájában az elsajátítandó tudás és műveltség helyett a gyerek került a középpontba.

Fő műve azonban A társadalmi szerződés. "Az ember szabadon született, és mindenütt láncon van." E nyitó gondolatot – és nemcsak ezt – átvette az Emberi és polgári jogok nyilatkozata is. Míg korábbi műveiben Rousseau a természeti állapotot magasztalta a tulajdonon alapuló társadalommal (vagyis saját korával) szemben, addig itt a társadalmi állapotot tartja jobbnak. A polgárok személyének és tulajdonának védelmét szolgálja a társadalmi szerződés, mely a szabadság forrása. Ennek lényegét a következőképpen foglalta össze: "Mindegyikünk alárendeli személyét és minden képességét a közakarat legfelsőbb hatóságának: és minden egyes tagot testületileg az összesség elválaszthatatlan részeként fogadunk be." Hobbeszal és Locke-kal szemben azt tanította, hogy az emberek egymással – és nem a hatalommal kötnek szerződést, amiből az következik, hogy a megbízást nem teljesítő végrehajtó hatalmat bármikor vissza lehet hívni. Ugyanezek az emberek azonban természettől fogva veleszületett, elidegeníthetetlen jogaikról, legfőképp a szabadságról a társadalmi szerződés megkötését követően sem mondhatnak le. A szabadság viszont a magunk alkotta törvényeknek való engedelmesség. Amennyiben az emberek nem akarnak engedelmeskedni a maguk alkotta törvényeknek, kényszeríteni kell őket- paradox módon – szabadságuk védelmére. Ez később – szintén a francia forradalomban-a jakobinus diktatúra elméleti alapjául szolgált.

Mások közül e korszakból Holbach nevét említhetjük, aki A leleplezett kereszténység (1767) című munkájában materialista alapon szállt szembe az egyházzal écavallással. Voltaire a Filozófiai ábécé (1764) című művében támadta ugyan a katolikus egyházat, az intézményesített vallásokat, de a deizmus formájában a vallás mellett állt ki. Rousseau viszont A társadalmi szerződésben a deizmussal szemben a vallásosság, pontosabban a teizmus (az evangéliumi vallás) mellett állt ki, megkülönböztetve az egyéni és a polgári vallást. Íme a felvilágosodás ideológiai sokszínűsége!

A felvilágosodás utolsó évtizedeiben a tapasztalatok alapján mind többször kezdték kétségbe vonni a felvilágosult abszolutizmust. A nyolcvanas évek végen kiadott pamfletek már a politikai rendszer átalakítását szorgalmazták. A "filozófusok" hagyományának folytatója, Condorcet a polgárság törekvéseit fejezte ki Sieyès abbé mozgósító erejű Mi a harmadik rend? című manifesztumában pedig már azt fogalmazta meg, hogy a kiváltság nélküliek alkotják a nemzetet. Új irányzatok is megjelentek az irodalomban, például Pierre Augustin Beaumarchais erős társadalomkritikát is szolgáló szórakoztató darabjai (A sevillai borbély, 1775; Figaro házassága, 1784) és Rousseau Vallomások (1782-1788) című modern önéletrajzi regénye, mely a szentimentalizmus megalapozója, a romantika előkészítője,

 

 

6.1.3.3.2. A felvilágosodás korának tudománya: "Merj tudni!"

 

A tudománytörténetben a felvilágosodás Newton halálát követően, az 1740-es években kezdődött. Az már jelképes értelmű csupán, hogy Voltaire newtonizmust hallgat Leidenben, és barátnője, Émilie (azaz Madame de Châtelet) fordította le franciára Newton fő művét, a Philosophiae naturalis principia mathematica (A természetfilozófia matematikai alapelvei) címűt, melyet általában egyszerűen Principiaként ismerünk és emlegetünk. 1738-ban Voltaire Newton filozófiájának elemei címmel könyvet írt a nagy angol tudós természetfilozófiájáról. A természettudományok fellendülése és a mechanisztikus szemlélet alapozta meg a 18. századi felvilágosodást, melynek legtömörebb "meghatározását" a nagy német filozófus és természettudós, Immanuel Kant adta: "Sapere aude!" (azaz: "Merj tudni!"). Vagyis merjük felhasználni az észt, a tapasztalatot, a tudományt, tehát ami az embert emberré teszi. Kant a klasszikus német filozófia kiemelkedő személyisége volt, aki 1755-ben Az ég természetrajza című könyvével gondolkodásra késztette a filozoptereket. Mindezt röviddel később a francia Pierre Simon de Laplace még világosabbá tette, amikor a gravitáció alapján magyarázta a Naprendszer folyamatait. (Valószínűség-számítással és a hangsebesség meghatározásával is foglalkozott.)

A francia René Réaumur 1730-ban definiálta az ún. Réaumur-hőmérsékletskálát, a víz tengerszinten mért fagyás- és forráspontjával meghatározva azt (0 és 80 fokon). A Hollandiában tevékenykedő német Daniel Fahrenheit először tudott sorozatban is gyártható borszesz- és higanyhőmérőket előállítani, melyeket az ún. Fahrenheit-skálával látott el. Ezen a víz fagyáspontja 32, forráspontja 212 fok, és a kettő közötti távolságot 180 egyenlő részre osztotta fel. (Néhány angolszász országban ma is használják ezt a skálát.) Anders Celsius svéd csillagász a francia Pierre Maupertuis-vel együtt részt vett egy lappföldi expedícióban, mely geofizikai mérésekkel igazolta Newton hipotézisének helyességét a Föld lapultságáról. 1742-ben Celsius megalkotta a higanyos hőmérőt, amelyet a róla elnevezett skálával látott el. Ennek nullapontja a víz forráspontja, a 100 foknál pedig a fagyáspont volt. (Később a csökkenő hőmérsékleti skálát emelkedőre fordították, és ezt használják ma is a világ túlnyomó részén.)

Ez az időszak az elektromosság megismerésének kezdeti kora is. Alessandro Volta, a Combban, majd a padovai egyetemen tanító fizikus 1755-ben feltalálta az elektrofort az elektromosság keltésére és tárolására, majd 1783-ban a lemezes kondenzátort. Megalkotta az elektrolikusan működő voltamétert, és kifejlesztette a Volta-oszlopot, az első, magasabb feszültségek előállítására alkalmas hordozható telepet. Benjamin Franklin amerikai polihisztor is kutatta az elektromosságot. Őt tartjuk a villámhárító feltalálójának.

A padovai egyetem anatómiatanára, Giovanni Battista Morgagni a kórbonctan megalapítója volt az 1761-ben kiadott A betegségek helye és oka boncolással feltárva című könyvével. A svéd botanikus, Carl von Linné a növény- és állatvilág nagy rendszerezője, még akkor is, ha a fajok állandóságának elvét hirdette. A francia Jean-Baptiste Lamarck növényrendszertannal és állattannal egyaránt foglalkozott. Először különböztette meg a gerinceseket a gerinctelenektől, egyben ő a leszármazási elmélet egyik megalapítója.

Ernst Georg Stahl, a porosz király udvari orvosa az égés egyik első magyarázatául szolgáló flogisztonelmélet megalkotója volt. E szerint egy tűzanyag, az ún. flogiszton játszik szerepet minden égési folyamatban. Ezt az elméletet a francia Antoine Lavoisier, a modern vegytan egyik megalapítója cáfolta meg, és az oxigén jelentőségét mutatta ki az égésnél. Az orosz Mihail Lomonoszov, a moszkvai egyetem megszervezője, a természettudományok sorában (földrajz, geológia, meteorológia, kémia) tevékenykedő tudós volt, aki létrehozta a hőtan komplex matematikai, fizikai felépítését, és – mellesleg – felfedezte a Vénusz légkörét. John Dalton angol kémikus a modern atomelmélet egyik megalapítója, akinek a nevéhez fűzhető az ún. Dalton-törvény. A matematika 18. századi "fejedelmének" is tartott svájci Leonhard Euler már húszévesen (az 1730-as években) a szentpétervári akadémia professzora volt, de dolgozott Berlinben is. Felismerései a végtelen analízis terén, eredményei a variáció- és differenciálszámításban, a számelméletben és a differenciálgeometriában voltak jelentősek, továbbá a tudományos áramláselmélet egyik megalapozója volt. Mintegy hétszázötven tanulmányt és közel harminc könyvet írt.

A technika terén jelentős volt a 18. századi Anglia textiliparának a fejlődése. Először a takács munkájának a megkönnyítésére John Kay feltalálta a repülő vagy mechanikus vetélőt (1733). Ezzel szélesebb szövetet is lehetett készíteni. 1760-tól fia, Robert Kay találmánya a tarka szövést tette lehetővé. A szövőipar fejlődésének fonalhiány lett a következménye, bár John Wyatt fonógépe (1738) már emberi ujjak érintése nélkül készített fonalat, feltalálva a hengerfonást. A "fonalínség" kiküszöbölésére a Society of Arts 1761-ben pályázatot írt ki a fonógép tökéletesítésére. Ettől azonban függetlenül találta fel James Hargreaves a nyolcorsós fonógépet (1764), melyet "fonó Jenny"-nek nevezték el. A gép először nyolc, majd később tizenhat orsón tudta a fonalat feldolgozni. Richard Arkwrigth ugyanebben az évben előbb lovakkal, majd vízi erővel hajtott fonógépet alkotott, melyet 1771-től saját fonógyárában hasznosított. Gépei 1779-ben már ezer orsót működtettek, amelyhez háromszáz munkást foglalkoztatott. Samuel Crompton "öszvér" nevű, kétszáz ember munkáját helyettesítő fonógépe összegezte az addigi tudást, és alkalmas volt finom és szilárd fonalak előállítására. 1785-ben Edmund Cartwright lelkész készítette az első jól használható mechanikus szövőszéket, amelyet nem sokkal később (1807-ben) automatizáltak.

A 17-18. században születtek az első használható gőzgépek is. A francia Denis Papin a gőz feszítőerejét kutatva 1680-ban feltalálta az első gőztúlnyomással működő – az ételek gyors főzésére alkalmas – edényt, az ún. Papin-fazekat, amelyet igazán csak a 20. században kezdtek hasznosítani. 1690-ben pedig elkészítette a dugattyús gőzgép prototípusát. Az angol Thomas Savery és Thomas Newcomen a 18. század elején megalkotta a bányák víztelenítésére a gőzszivattyút. 1769-ben James Watt – a nagyiparos John Roebuckkal együtt – bejelentett egy szabadalmat "a gőz- és tüzelőanyag mennyiségének csökkentését elősegítő gépezet gyártására és forgalmazására".1784-ben ért el szerkezete olyan szintet, hogy erőgépként lehetett alkalmazni. A kettős működtetésű gép lehetővé tette, hogy a dugattyú mindkét oldalán munkát végezzen a gőz nyomása. Az ipari forradalom kezdetét e gőzgép megalkotásához szokták kötni, elsősorban azért, mert az új energiaforrás e szerkezettel valóban forradalmasította az ipart és a közlekedést (gőzhajó, gőzmozdony).

A gőzgép előállításához és működtetéséhez azonban vasra volt szükség. A korábban használt faszénnel már nem volt lehetőség ennek előállítására, a 17. században különben is vészesen fogyóban volt a fakészlet. Thomas Woolsey angol kardinális már a 16. század elején kőszénnel kísérletezett, majd Dud Dudley 1613-ban eljutott a kokszosítás gondolatáig. Ezt a 18. század elején Abraham Darbynak sikerült megoldania, az ún. alakos vasöntéssel együtt. 1713-ban Coalbrookdale-ben felépült nagyolvasztóját fia fejlesztette Anglia, sőt Európa első vasgyárává. Newcomen gőzszivattyújának egyes alkatrészei is itt készültek.

 

 

6.1.3.3.3. A rokokó és a klasszicizmus művészete a felvilágosodás korában

 

A képzőművészetekben a régenskor (1715-1723) és XV. Lajos idején új ízlés honosodott meg, a rokokó, amelyet az új uralkodó után Louis quinze (XV. Lajos) stílusnak is neveznek. Jellemzői a derűs, könnyed és szabálytalan formák, a kagyló- és virágmotívumok. (A kagylómotívumból, a rocaille-ból ered a rokokó név is.) A kastélyok és városi paloták mérete lecsökkent, a nagy termek helyét kisebb társalgók, szalonok és még bensőségesebb kabinetek foglalták el. A viszonylag szerény díszítésű homlokzatot a pompás belső dekoráció ellensúlyozta (stukkók, rácsok, aranykeretbe foglalt olajfestmények, növényi ornamentikájú gyertyatartók, csillogó üvegcsillárok, nagyméretű falitükrök, szelencék, ékszerek, aranyozott zenélő órák, kis szobrocskák, festett vázák stb.). A legértékesebb dísztárgyak az arannyal azonos árú kínai porcelánok voltak.

Áttörést jelentett e tekintetben, amikor a német alkimista, Johann Friedrich Böttger 1707-ben véletlenül rájött a kaolin titkára. 1710-ben Meissenben létrejött az első porcelánkészítő manufaktúra, melyet több – elsősorban fejedelmi alapítású – üzem (Berlin, Nymphenburg, Bécs, Szentpétervár, Sèvres stb.) követett, eleinte kínai utánzatokkal, majd sajátos, egyedi, a műhelyre jellemző jegyekkel. A vázák, étkészletek mellett szobrokat is készítettek udvarló és enyelgő pásztorokkal, gavallérokkal, krinolinos dámákkal. Távol-keleti ("kinaisch") motívumok jelentek meg a tapétákon, díszdobozokon, szekrények ajtaján, divat lett a "chinoiserie". Kínai és japán pavilonok épültek, sárkány- és teaházak.

Híres építmények születtek a 18. század első felében: a bécsi Schönbrunni palota és tükörterme, a drezdai Zwinger vagy a porosz királyok potsdami büszkesége, a Sans Souci (azaz: "gond nélkül") kastélya. Méltó helyet foglal el ebben a sorban az Esterházyak fertődi kastélya is. Megváltozott a festészet is. A francia rokokó mesterei közül Jean-Honoré Fragonard pikáns zsánerképeket készített, Antoine Watteau a színészek, bohócok híres ábrázolója volt, Maurice Quentin de La Tour pedig – Caravaggio követőjeként – pasztellképeket festett, míg Hyacinthe Rigaud kiváló portréfestő volt.

Érdekes esemény volt a 18. század közepén a vulkáni hamu alá temetett ókori városok, Pompeji és Herculaneum feltárása. Az újrafelfedezett antikvitás a klasszicizmusban öltött testet. Ehhez az átmenetet a Louis seize (azaz XVI. Lajos) stílus jelentette. Az építészet egyszerűsödik, és a díszítőmotívumok között egyre több az antik elem: a falakat például "pompeji stílusban" festették. A festők közül Jean-Baptiste Greuze és Jean-Baptiste Siméon Chardin volt a legjelentősebb. Ekkor élte virágát az angol festészet is, melynek kiemelkedő személyisége volt Thomas Gainsborough. A szobrászok közül Jean Antoine Houdon érzékletes terrakottaportréi (Voltaire, Rousseau, Lavoisier, Franklin, Washington, Napóleon) és Étienne Falconet szentpétervári híres lovas szobra, I. Péter emlékműve említésre méltó.

Az antikvitásból újra erőt merítő klasszicizmus a 18. század utolsó harmadában indult. A francia Germain Soufflot – annyi építésztársához hasonlóan – előbb Itáliában tanulmányozta az ókori emlékeket, majd megépítette a római antik templom mintájára a párizsi Pantheont, mely eredetileg templomnak készült. (Ennek nyomán építették később a washingtoni Capitoliumot is.) Az új stílus központja német földön Berlin volt. A város jelképévé lett Brandenburgi kapu oromzatán látható négyes fogatnak a mintái az ókori emlékművek quadrigái voltak, de a berlini Opera épülete is a klasszicizmus jegyeit hordozza magán. Ez az időszak a múzeumalapítások kora is. 1769-ben nyílt Kasselben az első, a Friedericianum majd 1770-ben az antik szobrászatnak szentelt vatikáni Museo Pio-Clementino. Anglia legjelentősebb korabeli emléke, a British Museum, valamint a drezdai Gemäldegalerie közel egyidősek.

Az építészet azonban a bensőségességre törekedett. A környezetbe beilleszkedő városi paloták és vidéki mulatókastélyok épültek. A városi paloták közül – melyek az utcát átengedték a polgári lakóházaknak és a kereskedelemnek-főleg a francia Claude Nicolas Ledoux alkotásai (több épülete Párizsban), valamint az angol testvérpár, Robert és James Adam londoni épületei jelentősek. A legfoglalkoztatottabb azonban a XVI. Lajos korában élő Alexandre Théodore Brogniart volt, aki a párizsi Faubourg Saint-Germain negyedben több palotát is épített. A mulatókastélyok divatját William Chambers indította el a London közelében lévő Kewben épített különös pagodájával, Ledoux folytatta francia földön (pl. Mme du Barry palotája Louveciennes-ben).

A szobrászatban az itáliai Antonio Canovát tekintik a klasszicista értékek legpontosabb közvetítőjének. Kezdetben még a 18. századi negédesség jellemezte munkáit (Amor és Psyche). A nem kevésbé híres dán Berthel Thorvaldsen is a görög ideált követve alkotott.

A festészetben Joseph Marie Vien volt az antikvitáshoz való visszatérés előfutára (Amorettek árusa), és Jacques Louis David a legnagyobb kiteljesítője (Belisar alamizsnáért könyörög, Horatiusok esküje), de leghíresebb művei már a forradalom időszakát idézik.

A zenében Christoph Willibald Gluck német zeneszerző az opera műfajának nagy reformátora, aki az öncélú, virtuóz áriákat kedvelte. Bécsben volt udvari karmester, de Párizsban is dolgozott. Joseph Haydn osztrák zeneszerző 1761-1790 között Kismartonban a magyar Esterházy herceg udvari karnagya. A bécsi klasszikus stílus mestere, a vonósnégyes megteremtője, több nagyszerű szimfónia és oratórium szerzője. A francia opera komolyságát és az itáliai opera buffa könnyedségét Wolfgang Amadeus Mozart ötvözte az osztrák népies muzsikával. Operái mellett hangszeres művei minden idők legnagyobb muzsikusai közé emelik. Több mint hatszáz alkotását alig három évtized alatt komponálta. A "bécsi klasszika" Haydn és Mozart melletti harmadik, legnagyobb hatású mestere Ludwig van Beethoven volt. Zongoraversenyei, szonátái, szimfóniái a zeneirodalom gyöngyszemei. Az itáliai zene képviselői közül Luigi Boccherini a kamarazene műfajában alkotott maradandó műveket, 62 éve során ötszáznyolcvanat, Domenico Cinvarosa pedig az olasz vígopera mestere volt. Máig is népszerű operája a Titkos házasság. Oratóriumokat, kantátákat és hangszeres műveket is írt.

 

 

6.2. A nagy földrajzi felfedezések kora

 

6.2.1. A felfedezések előtti világ képe

 

6.2.1.1. Óvilág

 

A korabeli világ két nagy részre osztható: Óvilágra és Újvilágra. Az előbbi ismert az európaiak számára, az utóbbi még nem. Az Óvilág Európán kívül Ázsiát és Afrika – főleg északi – partvidékét jelentette. Ezt a térséget nyugat-keleti irányban egy nagy hegylánc, az eurázsiai szelte ketté, melynek fontosabb tagjai a Pireneusok, az Alpok, a Kárpátok, a Kaukázus, az Elbrusz, a Pamír, a Himalája, a Kunlun, valamint Dél- és Nyugat-Kína hegyvonulatai. Ez a roppant hegyvonulat olykor akadályozta a kapcsolatteremtésben a tőle északra és délre élő népeket, máskor viszont csábított is népvándorlásra, hadműveletekre.

Még érdekesebb a kép, ha tekintetbe vesszük a térség fontosabb éghajlati övezeteinek földrajzi megosztottságát is.

A száraz térségek meglehetősen széles övezete a Szaharától indult, majd az Arab-sivatagon és az Iráni-felföldön át Turkesztánig, sőt Mongóliáig terjedt. A pásztornépek világa volt ez, melyek nyájaikkal a sivatagok szélén, a sztyeppék legelőin vándoroltak. Ettől délre meleg, nyirkos trópusi és szubtrópusi erdők, valamint szavannák kínáltak előnyös feltételeket a földműveléshez. Északra az erdőségek övezete volt található. Az Uráltól nyugatra a bőséges csapadék és a hosszú tenyészidő erdőirtással jó szántóföldeket biztosított a földműveléshez. Ettől keletre viszont az erdős területek szárazabbak és hidegebbek voltak, átmentek tajgába.

Feltűnő lehet, hogy míg a megművelhető területek szigetszerűen helyezkedtek el, addig a száraz övezet összefüggő területet alkotott. A nagy területen élő, mozgékony sztyepplakók és a földhöz kötött földművesek között hol ellentét, hol együttműködés alakult ki. Például az észak-afrikai, egyiptomi gabona táplálta korábban Rómát és Bizáncot, majd – 1453 után – az Oszmán Birodalmat is. Az eurázsiai hegylánctól északra elterülő sztyepp széles folyosója viszont – egészen a 17. századig- alkalmat kínált a nomád pásztornépek vándorlására, támadásaira.

Európában az erdős és a mezőgazdaságilag hasznosítható területek egyensúlya csak az első ezredforduló táján billent a földművelés javára. Nagy termelékenységű térségek alakultak ki a Németalföldön, a Szajna, a Közép-Rajna medencéjében, a Temze, a Tajo és a Pó völgyében. Ezek az itt kibontakozó, sőt a kora újkorban vezető szerepet játszó államalakulatok (Hollandia, Franciaország, Német-római Birodalom, Anglia, Portugália, Spanyolország, Itália) stratégiai ellátóbázisává váltak.

Európa lényegében egy nagy félsziget, mely államokkal rendelkező peremterületekből állt, az iszlám világ viszont az eurázsiai hegylánc két oldalán terült szét, de az "öreg kontinens" szerencséjére megosztva: a szunnita Oszmán és (Nagy)mogul, valamint a közéjük beékelődött síita Perzsa Birodalomra. Egyedül Kína tudott óriási méretű szilárd egységgé fejlődni, főleg az európai államokhoz képest.

A félsziget Európa előnye, hogy valamennyi földrajzi régiója (a Finn-öböltől a golfi-tengeren át a Földközi-tenger keleti medencéjéig) vízi utak közelében feküdt. Ennek a vízi közlekedési hálózatnak az északkeleti pontjától a Volgához lehetett vinni az árut, egészen a Kaszpi-tengerig, mint a vikingek tették. (Ezt aztán a lovas-nomád vándor népek, főként a mongolok, egészen a kora újkorig lezárták.) Fontos volt még a Kínába vezető selyemút, valamint az Aleppót a Perzsa-öböllel, onnan tengeri úton Indiával és Délkelet-Ázsiával összekötő, továbbá a Szuezi-földszoroson, a Vörös-tengeren és az Ádeni-öblön át Kelet-Afrikába, Indiába vezető kereskedelmi útvonal is. A Földközi-tenger déli partvidékétől karavánutak szelték át a Szaharát (mely a legnagyobb sivatag volt ugyan, de nem a legszárazabb! ) a Szongáj birodalmának fővárosa, Gao és a nagy átrakóhely, Timbuktu irányába, egészen a Niger nagy kanyarulatáig.

A távolsági kereskedők számára komoly nehézséget jelentett, hogy a lovas-nomád népek nemcsak a mezőgazdasági, hanem a kereskedelmi központok ellen is indítottak támadásokat, a karavánokról nem is beszélve.

 

 

6.2.1.2. Újvilág

 

Csak Észak- és Közép-Amerikában közel száz indián nyelvcsalád és még több törzs, nemzetség létezett. Ebből mi csak mutatót adhatunk. Például Észak-Amerikában, a mai New York állam és Dél-Ontario területét borító erdővidéken éltek az irokézek (mintegy kétmilliónyian), akik az angolok szövetségeseként a 18. századig meg tudták védeni önállóságukat. Ettől délre, a Mexikói-öbölig húzódó délkeleti részen egy igen termékeny mezőgazdasági övezet volt, a csíkaszó, a cseroki és más indián törzsekkel. A Mississippi és a Sziklás-hegység, valamint a Kanada és Texas közötti síkság a kukoricatermesztő és vadászó hópvet és kadó népek lakóhelye volt, akiket később (a 17. századtól) kiszorítottak a keletről ide sodródó franciaszövetséges algankin törzsek (köztük talán a leghíresebb dakotákkal). Nyugaton, a Nagy Sziklás-hegység medencéjében gyűjtögetésből élő törzsek laktak, egészen a 19. századig viszonylag békében.

A Csendes-óceán Kaliforniától Alaszkáig terjedő északnyugati partvidékén a faluközösségben lakó indián népek főleg a tengeri zsákmányból éltek. A mai Kalifornia területén az őslakók gyűjtögetésből és vadászatból tartották fenn magukat. A sivatagos, félsivatagos vidéken két egymástól eltérő kultúra jött létre. A földműves pueblók a Rio Grande völgyében faluközösségekben laktak. Az észak felől ide vándorolt navahók és apacsok a spanyolokkal kapcsolatba kerülve, más indián törzsekhez hasonlóan (pl. algankinek, irokézek) áttértek a lovas-nomád életmódra.

A Kolumbusz előtti Amerikának kiemelkedő jelentőségű civilizációja volt az Azték és az Inka Birodalom. Az aztékoknak a 15. század elején sikerült egyesíteniük Közép-Amerika nagy részét. Hatalmas birodalmukban nem volt egységes közigazgatás. A meghódított népeket féken tartani és nem beolvasztani akarták. Keményen megadóztatták és tömegesen feláldozták őket, majd a lázongások miatt rendszeresen büntető hadjáratokat folytattak ellenük, kegyetlen megtorlással. Az azték fővárosban, Tenochtitlánban, a hadisten templomában százharmincezer áldozat koponyáját találták az aztékokat legyőző és leigázó spanyolok. (Egyébként magának Tenochtitlán városának a nagyságát jól jelzi, hogy a legszerényebb számítások szerint is százötvenezer lakosa volt, de a spanyolok hatszázötvenezerről is beszéltek.) Az utolsó azték uralkodó, az 1502-ben trónra lépő II. Montezuma, érzékelve a hanyatlás jeleit, a sűrűsödő parasztlázadások megfékezésére nagyszabású társadalmi, politikai reformokat készített elő, ezek megvalósítását azonban a spanyol konkvisztádorok 1519-es megérkezése lehetetlenné tette.

Mintegy 1 millió km² kiterjedésű, az Andoktól nyugatra, a mai Bolívia, Peru, Ecuador és Kolumbia területén, több mint 5000 km-nyi észak-dél kiterjedésű állam volt az Inka Birodalom. (Ez annyi, mintha az Óvilágban Norvégia jeges fjordvidéke és a Szahara homoksivatagának egy vékony sávja közti terület azonos országhoz tartozna!) Lélekszáma a legszerényebb számítások szerint is mintegy hétmillió volt (a spanyol források szerint harmincmillió!). Ez az állam is a 15. századi hódítások eredményeként jött létre, melyben azonban ritkábban voltak lázadások. Élén a Napisten fiának tartott sapa inca állt, s a társadalmat nemzetségének 518 tagú szűk elitje uralta. (Az inka nemzetség tagjait "nagy fülűeknek" nevezték, mert a fülükben lévő súlyos dísz erősen megnyújtotta fülcimpájukat. A Húsvét-szigeteken talált "nagy fülű" szoborleletek azt bizonyítják, hogy talán itt is érvényesült az inka hatás. Vagy éppen fordítva: onnan jutottak el az amerikai kontinensre az inkák.)

A rendkívül mostoha természeti körülményeket (magas fennsíkok, szurdokvölgyek, forró tengerpart), az igavonó állatok és a vasművesség hiányát a szinte tökéletes szervezettséggel tudták ellensúlyozni, illetve pótolni. Bár arany bőven volt – Atahualpa, az utolsó inka egy hatalmas termet színültig megtöltetett vele, hogy kiválthassa magát a spanyolok fogságából –, de a kukorica és a teraszok terményeinek kincse messze felülmúlta annak értékét. Legfejlettebb azonban az úthálózatuk volt. Sűrűsége lehetővé tette az egységes közigazgatást és a gyors katonai mozgósítást. Posta- és futárszolgálatuk is volt. Ez utóbbi sebességét bizonyítja, hogy az inka asztalán, a tengertől 700 km-re fekvő fővárosban, Cuzcóban minden reggel friss tengeri halat szolgáltak fel. A leghíresebb az 5250 km hosszú, a mai Ecuador közepétől Chile közepéig tartó Királyi Út volt, időnként az Andok szakadékain átívelő 40-50 méteres függőhidakkal. Ezzel párhuzamosan haladt egy tengerparti út is, s a kettőt sok kelet-nyugat irányú keresztút kötötte össze.

Dél-Amerikában még néhány jelentősebb indián népesség élt. Az Amazonas medencéjében több trópusi őserdei csoport vetette meg a lábát, köztük a folyó felső folyásánál az arawakok, a torkolatvidék környékék a tupik. A mai Chile és Argentína pampáin és csendes-óceáni körzeteiben arakuán nyelvet beszélő népek laktak, a fai Paraguay és Brazília területén pedig a guarani törzsek, délen a patagoniaiak.

Míg az arawakok többé-kevésbé letelepült földműveléssel foglalkoztak, addig a tupik a halászat-vadászat mesterei is voltak. Vándorlásuk miatt a tupi nyelv közvetítő lett az indiánok és a fehérek között. Az arakuánok megtörése csak a 19. századra sikerült, a többi népcsoport hamarabb meghódolt Dél-Amerikában.

 

 

6.2.1.3. A világ kulturális régiói

 

Braudel nyomán alaptípusokba sorolhatjuk a korabeli világ egyes térségeit. Ezek a következők: a zsákmányolás szintjén élők; a kevésbé fejlett termelő kultúrák; a fejlett kultúrák és a sűrű lakosságú, ekés civilizációk.

1. A Föld legkülönbözőbb pontjain, egymástól nagy távolságra, az európai paleolitikum szintjén élő vadászó-halászó, gyűjtögető népek voltak. Jellemzően az amerikai kontinens legészakibb és déli vidékén, Afrika déli részén, Szibéria legkeletibb nyúlványaiban (pl. Kamcsatkán) és az Ausztráliában élő népek tartoztak ide. Bár szűkebb környezetüknek alapos ismerői voltak, de csak a mindennapi élelem megszerzésével törődtek, törődhettek. Mozgékonyak voltak, élelem híján könnyen továbbállhattak. Igazi teljesítmény volt részükről kis közösségeik fenntartása.

2. A kevésbé fejlettnek minősíthető termelő kultúrák (nomád állattenyésztők, kapás földművelők) Dél-Amerika középső és északibb, Észak-Amerika nagy részén, a melanéziai szigetvilágban (pl. Új-Guinea) és Új-Zélandon voltak. Ezek népei törzsekben, faluközösségekben éltek, de az állami szerveződés szintjére még nem jutottak el. Fejlettségi szintjüket jól jelzi, hogy csak az extenzív földművelés eszközeit ismerik (kapás földművelés).

Az ilyen zsákmányoló-termelő civilizációk uralták a Föld felszínének jelentős részét, egyes vélemények szerint kilenctizedét. A lakosságnak azonban ez csak egy kisebbségét jelentette (legfeljebb 30 százalék), már csak azért is, mert az ilyen társadalmak eltartó ereje nagyon csekély volt.

3. A fejlett kultúrák közé a prekolumbiánus maja, azték és inka civilizáció népei, a közép-afrikai kongói népek, a guineai partok népei és a kelet-afrikai tavak környékének és Madagaszkárnak a lakói, a malgasok, továbbá az európai finnek, valamint az Indokína és Délnyugat-Kína felvidékein élő népek tartoztak.

4. A fő civilizációs sáv, a sűrű lakosságú, ekés civilizációké Nyugat-Európától, Észak-Afrikát is magában foglalva az arab térségen és Indián keresztül Kínáig húzódott. Három főbb kultúrkör tartozott ide: a keresztény, az iszlám és a hindu-buddhista monszunövezet Kelet-Ázsiával, Indokínán át Japánig.

Ezek a fejlett kultúrák ugyan csak a Föld legfeljebb egytizedét érintették, de itt élt az akkori világ teljes népességének mintegy kétharmada. A térségre jellemzőek az intenzív földművelés egyes elemei (eke, igásállatok), a nagy lélekszámú falvak, városok és a jelentős hadseregek. Ez a birodalmak sávja, melyekben fényűzés és nyomor egyaránt jelen volt.

 

 

6.2.2. A gazdasági élet jellegzetességei és érdekességei

 

6.2.2.1. Mezőgazdaság

 

A Kolumbusz előtti Amerika népei szorgos háziasítói voltak a növényeknek. Mintegy százhúsz fajtát jegyeztek fel a kutatók, csaknem elérve a római kori Európa változatosságát. Igen magas volt növénytermesztésük termelékenysége, mert például az észak-amerikai irokézek halfejet és trágyát használtak, más indián népek meg kagylóhéjat alkalmaztak talajjavítás céljára.

A korabeli Újvilág legfontosabb tápláléka a kukorica volt, melynek Kolumbusz látogatásakor az amerikai indián népek már több mint kétszáz fajtáját ismerték. Viszonylag korán, a 16. század elején elterjedt Európában, Ázsiában és Afrikában is. (Van olyan feltételezés, hogy a skandináv népek már 1492 előtt elterjeszthették az öreg kontinensen.) A "tengerin" kívül is óriási vándorlása indult meg a felfedezések kapcsán a növényeknek oda és vissza. Amerikából Európába (s innen Ázsiába) a paradicsom, az avokádókörte, a burgonya, az ananász, a papafa, a bab, a kakaó, a földimogyoró, a vanília, az édesbors, a chilipaprika jutott el, Afrikába a manióka, a burgonya és a földimogyoró került. Ugyanakkor az öreg kontinens adta az Újvilágnak a mérsékelt égövi gabonaféléket (búza, rozs, árpa, zab), melyek végül is csak Mexikó és Peru szárazabb felföldjein hoztak sikert; Délkelet-Ázsia (főleg Indonézia) a cukornádat és a banánt; hogy a trópusi és szubtrópusi területeken honos rizs és a mediterrán citrom, narancs, szőlő jelentőségét éppen csak megemlítsük.

A Kolumbusz előtti Amerikában a növényekkel ellentétben kevés volt a háziasított állat. Ezek elsősorban az alpaka és a láma, illetve kisebb mértékben a kutya (az inkák vadászatra, az aztékok fogyasztásra használták), a pulyka és a tengerimalac. A juh már a 15. század végén Spanyolországban az állattenyésztés meghatározója volt. Minden második emberre jutott egy birka. Ráadásul az Európában egyébként általános transzhumálást alkalmazták a tenyésztésénél, ami azt jelentette, hogy az évszak szerint költöztették az állatokat az északi havas vagy a déli melegebb legelőkre. A több százezer (2,7 millió) állat áthajtása Spanyolország nagy részén nem volt problémamentes, akadályozták a közlekedést, legázolták a veteményeket stb. Angliában már a 14. században háromszor annyi juh volt, mint a lakosság lélekszáma. Az első juh Kolumbusz második útján került Amerikába, és alig több mint száz év alatt a nyolcmilliót is elérte a számuk, miközben az indián lakosság lélekszáma vészesen fogyott. ("A juhok felfalják az embereket" – állítja Braudel, de az igazság az, hogy az európaiak által behurcolt betegségek is "megtették a magukét".)

Igen elterjedt állat a szarvasmarha is, melyből még többet, mintegy tízmilliót tenyésztenek Új-Spanyolországban, igaz, már a 17. században. A spanyolok a hosszú lábú, hosszú szarvú, szívós marhát kedvelték jobban, inkább a bőrükért, mint a tejükért és húsukért. Kolumbusz a sertést is kivitte Amerikába, ahol 1500 körül egy elbeszélő szerint "a hegyekben csak úgy nyüzsögtek" ezek az állatok, felvéve őseik életmódját. Az köztudott, hogy a neolit kori vadászok által kiirtott lovat is az európaiak vitték be újra Amerikába (az őslakók isteneknek nézték a lóval összenőtt spanyolokat), s ezzel akarva-akaratlan tették lovas néppé az indián törzsek jó részét. Sajnos, a nagy testű európai kutyát is meghonosították az Újvilágban, a bennszülöttek elfogására. Az állatokat úgy védték meg az indiánok nyilaitól, hogy bőrből készült "páncélt" húztak rájuk.

 

 

6.2.2.2. Ipar

 

Az 1500 körüli világ talán legnagyobb ipari vállalkozása az Arsenal, a velencei állami hajógyár, mely a mai szerelőszalaghoz hasonló rendszerrel működött, és két-háromezer embert foglalkoztatott. A legtöbben azonban – talán nem meglepő – a kínai gabonaszállítási rendszerben dolgoztak. A mintegy 160 ezer állandó alkalmazott zöme többnyire éppen nem harcoló katona volt, akik a 360 ezer tonna rizst akár két és fél ezer km-nyi távolságra is el tudták szállítani. Indiában a pamutvászon előállítása volt az elsődleges iparág. Ugyanitt ekkoriban kezdődött a papírgyártás, mely a közép-ázsiai Szamarkandból települt ide. Európában – talán meglepő módon – Anglia az egyik utolsó ország, amely létrehozta saját papírgyártását. Ekkorra Velence már kékre színezett papír előállítására is képes volt. A középkor végi, kora újkor eleji sóbányászat is a termelés és elosztás minden fázisában szakképzett és szakképzetlen munkások tömegét foglalkoztatta világszerte. A gabona- és borforgalom mellett a só volt a nemzetközi kereskedelmi szállítások legjelentősebb árucikke. Hihetetlen mennyiségre volt szükség belőle az ételek ízesítésén túl elsősorban a hús, a hal és a vaj tartósításához.

Kína egyik déli tartományában 1500 körül állítottak elő először finomított cukrot, s a távol-keleti ország ekkor még őrizte a porcelánkészítés titkát. Az itáliai Urbinóban viszont megjelentek a történeteket ábrázoló (Istoriato) fajanszedények, és – ugyancsak az Appennini-félszigeten – megindult a majolikaedények gyártása is. Velence egyedülálló előállítója az egész világon a finom üvegárunak, köztük a legjobban keresett Cristallónak. A velencei dózse a titkot úgy igyekezett megőrizni, hogy megtiltotta a mestereknek, hogy külföldre távozzanak. Aki ezt megszegte, számíthatott a köztársaság felbérelt orgyilkosainak a látogatására. Velence egyik legnagyobb üzlete mégis inkább az volt, hogy az iszlám mecsetek fő lámpaszállítója lett. Itália volt a selyemgyártás központja (Genova), de damasztot, színváltó selymet és brokátbársonyt is készítettek a félszigeten.

A pénzverés is megváltozott. A 15. század végén afrikai aranyból készült az európai pénz, a portugál király által bevezetett cruzado. Európában (Csehországban és Magyarországon, főként Erdélyben) ekkor már jobbára csak mélyművelésű bányák voltak. Ezeket váltották fel a nyugat-afrikai Aranypart (a mai Ghána) közelében lévő aranybányák. Fontos szakma volt az aranyművesség. Híres itáliai művészek (Ghiberti, Brunelleschi, Botticelli, Ghirlandaio, Verrocchio, Cellini) kezdték pályájukat e szakma mestereinek inasaként. A portugál Gil Vicente (ő költő is volt) és a német Wenzel Jamnitzer voltak a legjelentősebb aranyműves mesterek.

A legkorábbi nyersolaj-kitermelés és -finomítás az iraki Kirkukban, valamint a Sínai-félszigeten kezdődött meg, a legfontosabb kőolajforrások azonban a Kaszpi-tenger melletti Baku környékén voltak. Ez a nyersanyag ekkor a lámpaolaj-ellátáshoz volt fontos.

 

 

6.2.2.3. Kereskedelem-közlekedés

 

A korabeli emberek elsősorban lovon közlekedtek. Átlagban egy ló és lovasa 24 km-t volt képes megtenni óránként. Természetesen e sebesség tartásához a lovak váltására volt szükség. Így a 15. század végén a Londontól Edinburghig terjedő 640 km-es utat két nap alatt tették meg, ami a kor útviszonyainak az ismeretében komoly teljesítménynek minősíthető. A világ más, sivatagos térségeiben (főleg az arab világban) a tevét használták.

A középkori nehéz és ormótlan szekerekből ekkoriban fejlesztették tovább az első kocsikat. Ebben a fejlesztésben élen jártak a magyarok, akik a bőrszíjakra felfüggesztett hintót, a Kocs falu nevét őrző közlekedési alkalmatosságot – a kocsit – elterjesztették. (Ezt őrzi a német Kutsche, az angol coach és a spanyol coche szó is.) Az előkelő hölgyek két-, négy- vagy hatlovas fedett kocsikon és hintókon utaztak. A 15. századi hintó abban különbözött a kocsitól, hogy kényelmesebb lett, a hátsó kerekei nagyobbak voltak az elsőnél, és húzhatta akár csak egyetlen ló is. Szállítási cégek is létrejöttek, a városok teherhordókat alkalmaztak (pl. Skóciában).

Az európai utak állapota csak a siralmas szóval jellemezhető. Gyakorlatilag csupán a rómaiak évszázadok során leromlott úthálózata állt a rendelkezésre, az is inkább csak a tavaszi és nyári hónapokban volt használható. A legforgalmasabb általában a márciustól júliusig terjedő időszak volt. 1500 körül egy Erhard Eyzub nevű nürnbergi iránytűkészítő összeállított egy úti térképet, A Rómába vezető út címmel. Egy Európát átszelő szárazföldi utazás akár három hónapig is eltarthatott.

A legnagyobb úthálózattal – mint láthattuk – az inkák rendelkeztek. A legfeljebb hét méter széles útrendszer mentén állomások és egyben raktárak (ún. tambok) voltak. A Szaharát három, a karthágói idők óta létező igazán fontos karaván. út szelte át. A leghíresebb a selyemút volt, amely Eurázsia egyik végét kötötte össze a másikkal, és a selymen kívül a főszerek, az arany és a gyapjú forgalmát bonyolította le. A legnagyobb indiai út a 16. században a (Nagy)mogul Birodalom által létrehozott Nagy Ormány Útja (az elnevezés későbbi), mely az Indus völgyét kötötte össze a kelet-indiai Bengálival. A legmozgékonyabbak azonban a korabeli világban az arabok voltak. Ennek ösztönzője a vallás mellett a kereskedelem és a politika volt. Az utazókat olyan könyvek segítették, melyek az iszlám világot behálózó útvonalak minden részletéről tájékoztattak.

Az úthálózat fontos eszköze volt a kor kommunikációjának is. Az iszlám világban 24 km-enként az utak mentén postaállomások működtek, futárokkal, postamesterekkel. Ezek feladata elsősorban a központi kormányzat pénzügyi, gazdasági és politikai híreinek továbbítása volt, és csak mellesleg a magánleveleké. Az egyiptomi mameluk államban 1517-ig galambposta is működött, könnyű "légipostai" papírral. Indiában a 16. századra 57 km-enként létesültek postakocsi-állomások, ahol postalovakkal várták a futárok a megbízásokat. A leggyorsabbak az inkák voltak, pedig ők sem lovat, sem tevét nem használtak. A Inka Birodalom postafutárai (a chasquik, "aki ad, aki kap") 2,4 km-enként váltották egymást. A hír így Quitótól Cuzcóig (kb. 2000 km) öt nap alatt jutott el, ami napi 400 km-es sebességet jelentett.

Az áruszállítás szempontjából nagyon fontosak voltak a vízi utak, ezen belül is főleg a tengerek. A 15. században a Földközi-tenger medencéjében Alexandria, Velence és Genova volt a három legjelentősebb kikötő. Velence flottája volt a legnagyobb (kb. 80 ezer tonna), ezt az északi Hanza-szövetség követte (kb. 60 ezer tonna), majd Genova (kb. 30 ezer tonna). A hajók többnyire flottában közlekedtek, nem csupán a kalózok elleni védekezés okán, hanem azért is, mert a viszonylagosan biztonságos hajózásra – a szárazföldi közlekedéshez hasonlóan – csupán az év bizonyos időszakában volt lehetőség. Meghatározó volt a széljárás is. A Balti-tengeren nyáron száznál is több hajóból álló flották szelték a vizet. Az északi-tengeri heringhalászok hajóinak száma elérte olykor az ötszázat is.

A folyók szabályozatlanok és nehezen hajózhatók voltak. Az is akadályozta a folyami kereskedelem elterjedését, hogy lépten-nyomon megadóztatták a bárkákat, a Szajnán például 10-12 km-enként. A leghosszabb mesterséges vízi út a kínai nagy csatorna volt, mely 1600 km hosszan és 30 méter szélesen öt nagy folyót szelt át észak-déli irányban a főváros Bejingtől Hangzouig.

A hajótípusok közül a legsikeresebbek a földközi-tengeri nagy gályák voltak evezősökkel kereskedőkkel és fegyveresekkel, de a vitorlát is használták. Észak-Európában a négyszögletes vitorla volt a jellemző (hátszélben volt jó), Dél-Európában viszont a háromszögletű (szél ellen is lehetett vele vitorlázni). A 15. században okozatosan áttértek a többárbocos (két-három-négy) hajókra. A lemezekből héjszerűen épített hajótesteket ekkoriban váltotta fel az olcsóbb portugál vázas építés.

 

 

6.2.3. A földrajzi felfedezések előzményei

 

6.2.3.1. Miért éppen Európa?

 

Mint az előző fejezetekben láthattuk, a középkor utolsó századaiban kontinensünk nem mindenben volt elsőnek nevezhető a földrészek sorában. Európa inkább befogadónak, mint kisugárzónak nevezhető. A Távol-Keletről Európába került a papír-, selyem- és lőporkészítés, az iránytű titka, de a könyvnyomtatás is. Az ókori Egyiptom csillagászata, az indiai geometria, az indiai-arab matematika szintje egyelőre alig megközelíthető az európai tudósok számára. Arab filozófusok és más tudósok sokszor hívebben őrizték meg antik elődeik (pl. Arisztotelész, Platón) gondolatait, mint európai kortársaik. De híresebb volt a görög eredetű arab orvostudomány és geográfia, az arab és kínai hajózási technika, sőt az Újvilág (Amerika) fejlett civilizációinak csillagászata, geometriája és természetmegfigyelése is.

Az Európán kívüli világ (Ázsia, Amerika) mezőgazdasági termelékenysége is helyenként fölötte állt az öreg kontinensének, főleg ahol az éghajlat vagy a természetföldrajzi viszonyok ezt lehetővé tették. A politikai rendszerek összevetésekor megállapítható, hogy más földrészeken jelentős birodalmak alakultak ki befolyásos államhatalommal, jól kiépített igazgatással, utakkal, óriási városokkal. A városi lakosság magas számából következően igen fejlett a kézműipari (pl. a damaszkuszi penge) és a fogyasztási kultúra. A despotikus berendezkedéssel összefüggő kiváló szervezettségnek köszönhetően csodás építészeti teljesítmények születtek (mór stílus).

Ugyanakkor Európában a 15. század közepén egy válságos korszak zárult le. Ennek megismétlődése olyan fenyegető veszély volt, mely fokozott erőfeszítést követelt a – keletiekhez képest erősen széttagolt – európai államoktól és népektől. Új alapokra kellett helyezni a gazdaságot, vagy – ha ez nem ment – a kontinens földrajzi határait kellett áttörni, hogy az Európán kívüli világ anyagi erejét felhasználhassák. Eleinte nem tudatos, csupán spontán törekvés volt ez. Az ázsiai és amerikai birodalmakhoz, de akár az ókori Rómához képest is darabokra hullott Európa országai éppen e tagoltságból fakadó "versenyelőnyük" révén voltak képesek fölébe kerekedni a távol fekvő földrészek nagy, szilárdnak látszó hatalmainak. A magyarázat az Óvilág társadalomfejlődésében is keresendő, hisz a más kultúrákban felhalmozott ismeretek az európaiak birtokába jutva használható technikai találmányokká válhattak. Ennek legfőbb oka az volt, hogy amíg más kontinensek despotikusan kormányzott birodalmaiban a gazdaság a politika alárendeltje lett, addig az európai országok zömében tere volt a helyi kezdeményezéseknek.

Jellemző például, hogy Kínában, amikor Cseng Ho tengernagy 1405-1433 közötti dél-ázsiai, a Vörös-tengertől a kelet-afrikai partokig terjedő felfedezőútjai lezárultak, császári rendelettel egyenesen megtiltották a más térségekkel, földrészekkel kapcsolatteremtésre alkalmas nagyméretű hajók építését. Pedig a kínai vállalkozás nagyságát jelzi, hogy csak az admirális első útján hatvan hajó és huszonhétezer ember vett részt! Ezzel szemben az Európában e téren úttörő szerepet játszó portugálok, Tengerész Henrik herceg vezetésével, tudatosan támogatták az 1420-as évektől a hajósokat a felkészülésben.

 

 

6.2.3.2. A felfedezések okai és feltételei

 

Elsődlegesek a gazdasági okok. A felfedezések lényegében "Európa gyomrából" indultak ki, hisz a távolsági kereskedelem legkeresettebb árucikkei a fűszerek voltak, különösen a bors. Nem véletlenül keletkezett ebben a korban a mondás: "Drága, mint a bors." Jelentős volt a keleti textiláruk, a selyem, a porceláncikkek, valamint egyéb, főként indiai luxuscikkek és illatszerek forgalma. Fontos volt az európai országokban tapasztalható ún. aranyéhség is. Ez csak részben a magyarországi és csehországi aranybányák kimerülésének következménye, a nemesfémkincs nagyobb részét az évszázados arab közvetítő kereskedelem "szivattyúzta ki".

A kiindulási hely az Ibériai-félsziget, azon belül is Portugália, mely ország az arabok elleni felszabadító háború közben született. A cél immár a keresztes térítő hadjáratokhoz hasonló: a muzulmánok erővel történő megtérítése, János pap legendás keresztény országának keresése, a kereszténység terjesztése. Az ibériai országok (Portugália és Spanyolország) kedvező fekvésük ellenére nem vehettek részt a Földközi-tenger keleti medencéjében folyó ún. levantei kereskedelemben, mert azt Velence kisajátította. E jogot a Török Birodalom terjeszkedése során monopolszerződésben a 16. század elején megerősítették. Ez késztette a portugálokat, hogy déli irányba, Afrika partvonala mentén továbbhajózzanak, a spanyolokat pedig, hogy nyugat felé próbálkozzanak.

A felfedezések azonban elképzelhetetlenek lettek volna a reneszánsz ember tudományos és technikai ismeretei nélkül. A geográfusok azt vallották, hogy a szárazföldeket tenger veszi körül, tehát Afrika is körülhajózható. Ez biztatta a portugálokat. Annak az ókori elméletnek a felelevenítése, miszerint a Föld nem lapos, hanem gömb alakú, nélkülözhetetlen volt. Ez a spanyolok elképzeléseit támogatta. A már említett nürnbergi Martin Behaim elkészítette az első valóságos földgömböt – persze még Amerika és Ausztrália nélkül –, s a kor kiváló csillagász-geográfusa, a firenzei Paolo Toscanelli is a Föld körülhajózhatóságát hangoztatta. (Kolumbusz állítólag az ő térképét használta.) Igaz, a tudós a Föld átmérőjét jóval kisebbnek becsülte a valóságosnál. Igen fontos kérdés volt a navigáció, melynek eszközei az iránytű, a kvadráns, a Jákob botja és az asztrolábium voltak. Nagyon megnehezítette a korabeli hajósok dolgát, hogy egészen a 18. századig csak szélességi fokokat tudtak mérni. Az első hajóbiztos óra, a kronométer 1735-ban született, melynek segítségével már hosszúsági fokokat (azaz a kelet-nyugati elhelyezkedést) is lehetett mérni.

A 15. század közepének új hajótípusa, a karavella alkalmasabb volt a tengeri hajózásra, mint a korábbiak. Viharállóbb volt, s szél ellen is tudtak vele haladni a háromszögletű, ún. latin vitorlák segítségével. Éppen ezért a kereskedelmi forgalomban lett elterjedtebb. Ilyen volt Kolumbusz két hajója, a Nina és Pinta. A karakkok (portugálul naók) nagyobb testű hajók voltak, így a 16. századi felfedezőutak során jobbára ezek szállították az ellátmányt. A karavella többnyire két árbocával szemben három árbocuk volt. Nem véletlen, hogy Magellán öt hajójából már csak egy volt karavella, de a legendás hírű Kolumbusz-hajó, a Santa Maria is karakk volt.

A nyílt tengeri hajózáshoz használt eszközök közül az iránytűt már a 12. század hajósai is használták. Ez kezdetben egy olyan, pusztán zsinórra felfüggesztett, mágnesezett fémtű volt, amely mindig észak felé fordult. Később a tűt már számlap fölé erősítették, s tengelyen egyensúlyozták ki, hogy az égtájakhoz viszonyított irányt is le lehessen olvasni. Az ókori eredetű kvadráns egy mozgatható karon lévő megfigyelőszerkezet, melyet a csillagmagasság mérésére használtak. A Jákob botja 16. századi navigációs alkalmatosság. Segítségével a Sarkcsillag és a látóhatár közötti szöget lehetett bemérni, amely alapján meg tudták állapítani, hogy melyik szélességi foknál jár a hajó. Az asztrolábiumot, más néven csillagmagasság-mérőt a görögök találták fel, és az arabok fejlesztették tovább. A műszer tulajdonképpen az égbolt kétdimenziós modellje, egyik oldalán forgatható szögmutatóval.

 

 

6.2.4. Az első felfedezőutak és a korai gyarmatosítás