Oroszországban először 1809-ben próbáltak ilyen katonai telepet szervezni, a kísérletben részt vevő parasztság azonban elpusztult a kijelölt területek felé tartó úton. I. Sándor nem esett kétségbe az áldozatok miatt, sőt kijelentette, akkor is lesznek katonai telepek, "ha hullákkal kell is kikövezni a Pétervárról Csudovóba vezető utat". Az adott területekről ezt követően nem telepítették ki a lakosságot, hanem beolvasztották a seregbe. Minden birtokot, beleértve a nemesekét is, kisajátítottak. Mindent, az élet legapróbb részleteiig menően szabályoztak. A katonai kolóniák parasztságát a földművelés mellett állandó katonai gyakorlatozásra szorították. Több mint háromszáz embernek nemcsak a mezőgazdasági munkákat kellett parancsszóra elvégezni, de például házasodni (!) is csak utasításra lehetett. Kereskedelmi, illetve ipari tevékenységet tilos volt űzni.

Az egész rendszer inkább emlékeztetett egy büntetőtelepre, mint egy kiképzőközpontra. Két vonatkozásban sem felelt meg a vele szemben támasztott elvárásoknak: ahelyett, hogy az állami források megtakarításához járult volna hozzá, rengeteg pénzbe került, s jól kiképzett katonák helyett a modern hadviselésben használhatatlan emberanyaggal látta el az orosz hadsereget, akik masírozni ugyan tudtak, de lőni már nem. A huszonöt esztendős, terhes szolgálat miatt a parasztok elhanyagolták a mezőgazdasági munkákat, mely alapjaiban rázta meg a termelékenységi mutatóival amúgy sem kitűnő orosz mezőgazdaságot. Európai ésszel nehéz megérteni ezt a rendszert. Az állam által felépített kincstári barakkokban négy családnak kellett példás rendben együtt élni, de a tűzhelybe tilos volt begyújtani, nehogy megrongálódjon. A kitűnő állapotú utakon tilos volt közlekedni, a folyók felett szép hidak íveltek át, de a telepeseknek a gázlókon kellett a folyókon átkelni. Ez a fajta üres formalizmus logikusan vezetett a krími háborúban (1853-1856) elszenvedett vereséghez.

A kormányzat egyre reakciósabb politikája csalódással töltötte el a katonatiszti kar egy részét, akik a francia háborúk alatt megismerkedtek a nyugati életformával. 1816 februárjában a politikai rendszerben csalódott katonatisztek szűk csoportja létrehozta a Honmentő Szövetséget, amelyben a konzervatív rendszer ellenfelei gyűltek össze. A hamarosan feloszlatott szövetség helyét a Közjó Társasága vette át, amelyben már egy katonai felkelés lehetőségéről is vitát folytattak. 1821-ben, miután már a hatóságok is megszimatoltak valamit, létrejött a mérsékeltebb Északi Szövetség Nyikita Muravjov, illetve a radikálisabb Déli Szövetség Pavel Pesztyel vezetésével.

Mindkét csoport élén egy-egy gárdatiszt állt, mindkét csoport meg akarta dönteni a fennálló despotikus rendszert, alkotmányt akart adni az országnak, és fel akarta szabadítani a parasztságot. Muravjovot tervezete kidolgozása során többek között az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya befolyásolta. Az északiak alkotmányos monarchiában gondolkoztak, amely tucatnyi állam föderációjából állt volna. A választójogot magas cenzussal akarták összekötni, a parasztság felszabadítását pedig kezdetben föld nélkül, majd mérsékelt földosztással együtt képzelték el. A déliek viszont egy centralisztikusan irányított köztársaságot akartak megvalósítani, a férfiak vonatkozásában általános választójoggal és törvény előtti egyenlőséggel. Pesztyel politikai elképzeléseit (Russzkaja pravda) főként a francia forradalom jakobinusai ihlették. A földosztást az északiaknál radikálisabban, a nagybirtokok bevonásával akarták nyélbe ütni.

1825. november 19-én, egy megfázást követően váratlanul meghalt I. Sándor. A szervezkedés irányítói ki akarták használni az államigazgatásban keletkezett feszültséget, ami abból adódott, hogy a trónt nem Konsztantyin nagyherceg, hanem I. Sándor fiatalabb testvére, Miklós örökölte. Konsztantyin, aki boldog házasságban élt egy lengyel grófnővel, nem akarta vállalni az uralkodás felelősségét. Még 1822-ben lemondott a trónról, s a lemondást I. Sándor egy titokban tartott manifesztumban erősítette meg 1823-ban. Mikor I. Sándor meghalt, mindenki arra gondolt, hogy a Varsóban tartózkodó Konsztantyin követi a trónon. Konsztantyin viszont, a terveknek megfelelően, feleskette Varsót és az egész kongresszusi Lengyelországot I. Miklós hűségére.

Szentpéterváron azonban nem mentek ilyen simán a dolgok. Mihail Miloradovics gróf, Pétervár katonai kormányzója Konsztantyin nagyherceg mellett foglalt állást, s közölte is Miklóssal, hogy milyen népszerűtlen a katonatisztek, illetve a gárda körében. Miklós erre felesküdött Konsztantyinra, aki viszont – amint arra fentebb már utaltunk – Miklósra esküdött fel, Lengyelországgal egyetemben. Mivel csak a hagyományos lovas postával tudott a két nagyherceg egymással érintkezni, a tárgyalások napokig elhúzódtak. Végül I. Sándor fiatalabb öccse, I. Miklós cár (1825-1855) uralkodóvá nyilvánította magát, és megkésve, 1825. december 14-én elrendelte a Konsztantyin nagyhercegre már esküt tett fővárosi hivatalnokok ismételt eskütételét.

A később dekabristának nevezett szervezkedők katonai erejük felvonultatásával és eskümegtagadással akarták kényszeríteni a szenátust a rendszerváltozás elismerésére. Az Északi Társaság összeesküvő tagjai tehát december 14-én a Szenátus térre vezényelték a gárda néhány alakulatát, akik Konsztantyin cár védelmének tudatában (akire már fel is esküdtek) engedelmeskedtek a parancsnak. Az összeesküvők azonban terveiknek szinte egyetlen pontját sem tudták végrehajtani. A szenátus ugyanis letette az esküt, mire a felkelők, akik vezetőjük, Szergej Trubeckoj herceg, gárdaezredes nélkül megérkeztek a térre, nem tudván, mi tévők legyenek, a nagy hidegben több órán át tanácstalanul várakoztak.

I. Miklósnak volt ideje, hogy összevonja megbízható katonai egységeit, mindenekelőtt tüzérségét. A négyszögben várakozó tisztek este néhány kartácslövést követően szétfutottak. Az új cár még aznap estére leverte a felkelést, szemben a 18. századi orosz uralkodókkal, akik ilyen esetekben nem tanúsítottak ellenállást. Néhány nappal később a csernyigovi ezred lázadását is könnyedén leverték. A mérleg: öt akasztás, százhúsz embert pedig hosszabb-rövidebb szibériai kényszermunkával büntettek. Az összeesküvésben részt vevő közkatonákat vagy vesszőfutásra ítélték, vagy átvezényelték a háború sújtotta kaukázusi vidékre. A parasztságot tudatosan kizáró, szűk körű összeesküvés éppen úgy megbukott, mint a szintén elitista közép-európai jakobinus mozgalmak. Az összeesküvők reális programjának a hiánya, illetve belső megosztottságuk tovább rontotta esélyeiket.

A dekabrista felkelésnek szó szerint nagyobb lett a füstje, mint a lángja. A kivégzések, valamint a bírósági ítéletek sokkolták az orosz elitet. Az elítéltek előkelő családokból származtak, gárdatisztek, tehetséges és művelt fiatalok voltak. Oroszországban sokáig még a dekabristák nevét sem volt szabad kiejteni, a lengyel emigránsok viszont egész Európában elterjesztették hírüket. Az orosz társadalom nem tudta megbocsátani a cárnak a leszámolást, amit az eddigiek mellett az is magyaráz, hogy a dekabrista eszmék egyre népszerűbbé váltak Oroszországban.

I. Miklós belpolitikájában meglehetősen despotikus volt, noha nem zárkózott el teljesen a változtatásoktól. Bizottságot nevezett ki a lehetőségek feltérképezésére, de a javaslatokból többnyire semmi sem lett. Mivel a cár sem vitatta, hogy a jobbágyrendszert át kellene alakítani, kancelláriájának 5. ügyosztálya, élén Pavel Kiszeljov tábornokkal 1826-ra kidolgozta az állami parasztok viszonyainak szabályozásáról szóló rendeletet, amely alig javított valamit a jobbágyság helyzetén, de igazgatásukat kétségkívül korszerűsítette. Mihail Szperanszkij is újra színre lépett: vezetésével rendezték sajtó alá az oroszországi törvények teljes gyűjteményét, amelyet az I. Miklós alatt megszületett törvények kiadása követett.

A kancellária néha a minisztériumokkal párhuzamosan, néha inkább azok fölé rendelve működött. Leghírhedtebb osztálya az 1826. június 3-án életre hívott 3. ügyosztály, a politikai rendőrség volt, amely egy jól sikerült újítással az egész országra kiterjedő titkos ügynöki hálózatot hozott létre az állampolgárok (beleértve az emigránsokat is) ellenőrzésére. A 3. ügyosztály és a csendőrhadtest parancsnokává Alekszandr Benkendorf bárót nevezték ki, aki egykor egy szabadkőműves páholy tagja is volt Pesztyellel egyetemben, de az uralkodó trónra lépésekor tanúbizonyságot tett feltétlen hűségéről. Kortársai szerint műveletlen volt és felületes, jószerével még írni-olvasni sem tudott rendesen, amit I. Miklóshoz hajmeresztő franciasággal írt levelei is alátámasztanak. Német arisztokrata volt, akit szinte divattá vált gyűlölni, noha a 20. század orosz rendőrfőnökei némileg elhomályosították tevékenységének negatív megítélését.

Az állampolgárok ellenőrzését szolgálta az országos hatókörű cenzúrahivatal is. Az 1826-os cenzúratörvény kiemelte, hogy a cenzoroknak nemcsak a lázító munkákra kell figyelniük, hanem mindazon tevékenységekre is, amelyek gyengíthetik a kormányt, illetve a hivatalokat megillető tiszteletet. A szellemi, irodalmi élet ellenőrzése ezek után nem lehetett kérdéses. Az elvárások kiterjedtek az emberek viselkedésére, megjelenésére is. A szlavofilek egyik korai képviselője, Konsztantyin Akszakov például arra a merészségre ragadtatta magát, hogy szakállt akart növeszteni, miként a parasztok tették. Vesztére, erre ugyanis nem kapott engedélyt, tekintettel ősi nemesi származására.

1837-ben Pavel Kiszeljov irányításával megalakult az állami vagyont felügyelő minisztérium. A roppant méretűvé duzzadó bürokratikus apparátus (1847-ben már 61 548 fő) növekedésével egyenes arányban nőtt a korrupció. A rosszul fizetett hivatalnokok, a bonyolult szabályozás miatt csak kenőpénzzel lehetett az ügyeket gyorsan elintézni. Az állami hivatalnokok lassan átvették az orosz nemesség feladatait és nem utolsósorban mentalitását is. Ahogy nőtt a tisztviselői kar, úgy kezdte gyűlölni a "csinovnyikokat" az orosz társadalom felvilágosult része, többek közt azért is, mert a németek számarányukat messze meghaladva vettek részt az államigazgatási munkában.

1830-1831-ben Oroszország nem tudta Európában eljátszani azt a szerepet, melyet magára vállalt. Logikus lett volna ugyanis, hogy az 1830-as forradalmak elfojtására ismét orosz csapatokat vessenek be. Ezt azonban megakadályozta a lengyel felkelés. Lengyelország, amelynek nagyobb részét Oroszországhoz csatolták, alkotmányos állam volt, s ez biztosította az alapvető emberi szabadságjogokat, beleértve a sajtó- és a személyi szabadságot, valamint a tulajdon szabadságát. Kétkamarás törvényhozásának alsóházát (szejm) cenzusos választójog alapján választották, felsőházának (szenátus) tagjait az uralkodó nevezte ki. A végrehajtó hatalmat az orosz cár által kinevezett helytartó, 1830-ban Konsztantyin nagyherceg ellenőrizte.

Miután 1830-ban olyan hírek terjedtek el Varsóban, hogy a cár a lengyel hadsereget akarja a francia, illetve a belga forradalom ellen bevetni, november 29-én a kadétiskola növendékei elfoglalták a helytartó palotáját, majd a fegyvertárat is. Noha a nemesség egyes vezetői a tárgyalásos rendezést tartották előnyösebbnek, a Joachim Lelewel vezette radikálisabb ellenzék ezt megakadályozta. Hosszas viták után a szejm meghirdette a nemzeti felkelést, majd 1831. január 25-én kimondták a Romanov-ház trónfosztását. Adam Czartoryski herceg vezetésével új koalíciós kormány alakult. Az osztrolenkai vereséget követően Ivan Paszkevics tábornok orosz csapatai Varsó felé nyomultak. Az új lengyel fővezér, Henryk Dembiński tábornok az orosz túlerő elől Varsóba vonult vissza, amelyet 1831. szeptember 8-án elfoglaltak az oroszok. A felkelést leverték, Paszkevics mint helytartó a felkelés résztvevőit szigorúan felelősségre vonta.

Lengyelek ezrei menekültek külföldre. Az emigráció központja Párizs lett, de az emigránsok erősen megosztottak voltak: a konzervatívokat ("fehérek") Czartoryski herceg, a demokratákat ("vörösök") Lelewel próbálta meg összefogni. Lengyelország a felkelést követően elvesztette alkotmányos különállását a birodalmon belül. Az organikus statútum 1832-ben Lengyelországot gyakorlatilag egy orosz tartomány rangjára süllyesztette. A lengyel hazafiak reménye ezt követően Krakkó volt, amelyet azonban az 1846-os felkelés után az Osztrák Császárság annektált. I. Miklós korában egyébként nem csak a lengyelek érzékelhették a birodalom erejét. Az orosz állam határozottan terjeszkedett a Kaukázus és Kazahsztán felé (harc a csecsenekkel), majd a negyvenes évektől a Bajkálon túli területek és a Távol-Kelet felé is.

A közoktatási rendszer kiépítése (egy- vagy kétosztályos elemi iskola, négyosztályos gimnázium) a 19. század elején kezdődött el. Ennek ellenére még a városlakók többsége is analfabéta volt. A 18. században alapított moszkvai egyetem után további egyetemek jöttek létre (Pétervár, Kazany, Harkov), de autonómiájukat I. Miklós uralkodása alatt felszámolták. Viszont ekkor vette kezdetét az orosz irodalom nagy korszaka. Puskinnak, az orosz romantika legnagyobb alakjának a művei már egyfajta átmenetet jelentettek a realizmus felé, s aligha véletlenül állapította meg Dosztojevszkij, hogy az orosz írók mindnyájan "Gogol köpönyegéből" bújtak elő. A realizmus képviselőjének, Nyikolaj Vasziljevics Gogolnak a halála előtti megtérése már egy újabb szellemi küzdelemnek, a nyugatosok és a szlavofilek vitájának lett a része.

A 30-as években létrejött nyugatosok mozgalma a Nagy Péter cár által kijelölt úton akart továbbhaladni, s Oroszország lemaradását a nyugat-európai mintát követve akarta behozni. A nyugatosok Visszarion Belinszkij irodalomkritikus és Alexandr Herzen hatására rövid idő alatt önálló szellemi mozgalommá formálódtak. A szlavofilek, például Kosztantyin Akszakov vagy Alekszej Homjakov ezzel szemben az orosz fejlődés sajátszerűsége mellett érveltek. A "rokkant lelkű Nyugattal" Szemben a szlavofilek a pravoszlávfa, az egyeduralom és a népiség összeolvasztásából a német romantikus filozófia hatására új nemzeti ideológiát szerkesztettek. Eszerint Nagy Péter előtt harmóniában élt az orosz nép faluközösségeiben, s ezt a harmóniát az erőszakolt nyugati mintájú reformok bontották meg. Az individualista, csupán felszínesen (külsőleg) szabad nyugati népek csak harcot hoztak a világra. Ezzel szemben a valódi (belső) szabadsággal felruházott orosz pravoszláv nép hozza majd el az igazi békét, Krisztus szeretetét a világnak. A vita bizonyos áttételekkel ma is folytatódik, de nagyon figyelemre méltó, hogy a korabeli ellenfelek egy dologban mindig egyetértettek: abban, hogy Oroszországnak egyedi, különleges küldetése van a világtörténelemben.

 

 

7.3.9. A Balkán-félsziget

 

A Balkán-félsziget 19. századi történetét alapvetően meghatározta az Oszmán Birodalom gyengülése, amely már nem volt képes a különböző szeparatista mozgalmakat elnyomni sem Arábiában, sem pedig európai birtokain. A nemzeti mozgalmak sorozatosan robbantottak ki felkeléseket az elavult birodalom különböző pontjain, ami lehetőséget adott az európai nagyhatalmaknak, hogy az összeütközésekbe érdekeiknek megfelelően beavatkozzanak. III. Szelim szultán (1789-1807) pénzügyi és katonai téren is reformokkal kísérelt meg úrrá lenni a nehézségeken, de az első szerb felkelés (1804), majd két évvel később az Oroszország elleni háború megpecsételte a sorsát. Az elégedetlen janicsárok végeztek vele, s utóda, II. Mahmud (1808-1839) még óvatosabban kezelte a változásokat, és figyelmét az orosz háborúra fordította.

Napóleon várható támadása miatt 1812-ben Bukarestben megkötötték az orosz-török békét, amely a Dnyeszter és a Prut közötti területet Oroszországnak juttatta. 1828-1829-ben a birodalom újabb vereséget szenvedett el Oroszországtól. A Porta kudarcaiból okulva Abdul Medzsid (1839-1861) szultán végre elszánta magát az átfogó reformokra. Trónra lépése után megkezdődött a törvény előtti egyenlőség és a világi oktatás bevezetésének a kísérlete.

Az Oszmán Birodalom látványos belső gyengülését bizonyította az első szerb felkelés (1804-1812), amely a szultáni helytartó megölését követő megtorlás kegyetlenkedéseire válaszul tört ki. A felkelés élére egy volt állatkereskedőt, George Karadjordjevićet (1762-1817) választották meg. A janicsárokat a központi török hatalom jóindulata mellett leverték, majd nemzetközi támogatás után néztek. A Belgrádi Pasalik birtokbavételét követően először széles körű autonómiát, majd 1807-ben – immár orosz támogatásra is számítva – teljes önállóságot akartak kivívni. Sajátos képviseleti rendszer alakult ki a szkupstina (népi gyülekezet) és a kormányzótanács létrejöttével. 1811-ben a szkupstina Karadjordjevićet a vajdák bizonyos csoportjával szemben a szerbek örökletes vezérévé nyilvánította. A felkelés viszont a Bukaresti béke megkötése miatt elbukott. A cári csapatok kivonultak a Belgrádi Pasalikból, amelyet 1813-ban visszafoglaltak a szultán katonái.

A kegyetlen megtorlás következtében kitört második szerb felkelés (1815-1817) élére Miloš Obrenović (1780-1860) állt. A felkelők első sikereit követően Obrenović tárgyalásos úton biztosította a pasalik belső autonómiáját. A belgrádi pasa hatalmát közvetlenül csak a városokban és a kizárólag erődökben állomásozó török katonaság felett gyakorolhatta. Az adószedés, a bíráskodás és a helyi hatóságok munkáját viszont mentesítették a török beavatkozástól.

Miloš leszámolt politikai ellenfeleivel, így az első felkelés vezetőjével is, s miközben hatalmas vagyont halmozott fel, a szkupstina 1817 novemberében immáron őt választotta meg az autonóm Szerbia örökletes fejedelmévé. Az újabb orosz-török háborút lezáró drinápolyi béke pedig már előírta Törökország számára Szerbia autonómiájának tiszteletben tartását. A paraszti társadalom felett szinte egy török pasa módjára uralkodó Obrenović hatalmát korlátozta az 1839-es alkotmány, amely a hatalmat megosztotta a fejedelem és az államtanács között. Az ún. "alkotmányvédők" végül megbuktatták Milošt és az első felkelés vezetőjének fiát, Aleksandar Karadjordjević (1842-1858) ültették a fejedelmi trónra.

Klasszikus múltjukat felidézve a görög hazafiak is titkos társaságokat (Etairia) alakítottak 1814-ben Odesszában, majd Athénban is, hogy feltámasszák Görögország függetlenségét. A fanarióták (konstantinápolyi gazdag kereskedők) és az egyház támogatásával a görög hazafiak felkeléseket robbantottak ki az égei-tengeri szigeteken és a szárazföldön egyaránt. Egy orosz szolgálatban álló tábornok, Alexandrosz Ypszilanti 1821 márciusában Moldvába betörve meghirdette a törökellenes felkelést. Ypszilanti kísérlete ugyan nem sikerült jól, de a felkelés gyorsan terjedt, és az első közös nemzetgyűlés 1822-ben kikiáltotta Görögország függetlenségét, továbbá kihirdette a francia forradalmi minták alapján kidolgozott alkotmányt. A Porta ekkor Mohamed Ali egyiptomi pasához fordult segítségért, akinek csapatai a görögök szempontjából kedvezőtlen irányba fordították a katonai erőviszonyokat.

A görögök helyzetét tovább nehezítette, hogy a különböző felkelőcsoportok időnként szabályos polgárháborút folytattak egymással. 1827 tavaszán a nemzetgyűlés Jóannész Antoniusz Kapodisztriasz személyében egy energikus politikust választott meg államfővé, akinek sikerült összefognia a görög erőket. Igazi fordulatot és ezzel együtt sikert azonban a nemzetközi diplomáciában bekövetkezett változás hozott a görögöknek. Amint arra korábban már utaltunk, Metternich forradalomként bélyegezte meg a görög felkelést. Anglia viszont – kereskedelmi érdekeinek megfelelően – 1823-ban hadviselő félnek ismerte el a görögöket, s 1826ban már I. Miklós is támogatta a görögöknek adandó autonómia ügyét. 1827-ben e két nagyhatalom mellé felsorakozott Franciaország is. A londoni szerződésben e három nagyhatalom kiállt a görög autonómia mellett, hajóhaduk pedig Navarinónál megsemmisítette a török-egyiptomi flottát. Az 1829-es drinápolyi békében a Duna deltavidékét is ellenőrzése alá vonó Oroszország autonómiát biztosított Görögországnak, de 1830 februárjában egy újabb angol-francia-orosz szerződés már egy független királyság megalapítását irányozta elő. Erre a Kapodisztriasz elleni merényletet követően, 1832-ben került sor, amikor a görögbarát bajor király, I. Lajos kisebbik fiát, I. Ottót (1844-1862) választották meg görög királynak.

A román fejedelemségeknek, Moldvának és Havasalföldnek az évszázados oszmán megszállás ellenére fennmaradt a külön közigazgatása, és saját fejedelmekkel is rendelkeztek. A drinápolyi békét követően orosz csapatok szállták meg a két fejedelemséget. A megszállást követően bevezetett ún. Szervezeti Szabályzatok korszerűsítették az államigazgatást, ugyanakkor a rendszert mind az oszmán hatalomnak, mind az orosz védnökségnek alárendelték. A nemesi földbirtokos réteg, a bojárság a parasztság rovására növelte földbirtokainak nagyságát, és megkezdhette a nyugati kereslet kielégítésére az árutermelő gabonatermesztést. A román nemzeti mozgalomnál is később, csak a század második felében vált jelentőssé a bolgár nemzeti mozgalom.

A Balkán-félsziget lakóinak a száma a 19. század első felében is gyorsan növekedett, viszont feltűnően sok volt az analfabéta az iskolarendszer hiánya, illetve rendkívüli fejletlensége miatt. A lakosság túlnyomó része a mezőgazdaságból élt, amelynek alacsony termelékenysége önmagában is a változások ellen hatott. Ipari forradalomról ezeken a tájakon tehát még nem beszélhetünk. Ugyanakkor a bolgárok kivételével az első lépéseket már a 19. század első felében megtették, hogy kivívják az állami önállóságot, a görögök pedig, amint láttuk, jelentősen hozzájárultak a Szent Szövetség felbomlasztásához is.

 

 

7.4. Az Európán kívüli világ (1815-1848)

 

7.4.1. Az Amerikai Egyesült Államok

 

Az Amerikai Egyesült Államok számára a 19. század elején még nem volt magától értetődő, hogy határait Nagy-Britanniával, Franciaországgal, illetve Spanyolországgal szemben sikerül biztosítania. Franciaország Louisiana visszaszerzésére törekedett, s ennek érdekében 1802-1803-ban expedíciót indított a Haitin megalakult fiatal köztársaság ellen. Mivel ez a katonai akció nem járt sikerrel, Párizs – tekintettel a feszült francia-angol viszonyra is – elhatározta Louisiana feladását. A 828 ezer km²-es területet az USA 1803. április 30-án 15 millió dollárért vásárolta meg. Mivel a pontos határokat nem jelöltek ki, az amerikai terjeszkedés akadálytalanul folyhatott tovább: először Nyugat-Floridát, majd Kelet-Floridát szállták meg az Egyesült Államok fegyveres alakulatai, s a szorult helyzetben lévő Spanyolország 1819-ben mindkét területről lemondott Texas fejében. Louisiana északi határát egy 1818-as angol-amerikai szerződés a 49. szélességi kör mentén határozta meg.

A 19. századra tehető a sajátos amerikai kétpártrendszer kialakulása is. A republikánusok 1801-ben Thomas Jeffersont jelölték elnöknek, aki két cikluson át irányította az államokat. Jefferson "olcsó állama" a független farmerek érdekeit képviselte, és ellenezte egy államvallás bevezetését. Az őt követő két elnök, James Madison, valamint James Monroe is virginiai származású volt, és szintén a Demokrata-Republikánus Pártból kerültek ki. Ekkor erősödött meg az ún. "két időszakos hagyomány": az érintett politikusok csak két elnöki időszakot vállaltak, s ezt a szokást 1940-ig tartották tiszteletben. Az Anglia ellen vívott második függetlenségi háborúnak (1812-1814) már nem az Egyesült Államok függetlensége, hanem a megszerzett területek megtartása volt a tétje, amit a békeszerződésben sikerült biztosítani. A Föderalista Párt jelentős meggyengülése nyugalmat hozott a belpolitikába, s egyre szaporodtak az ipari forradalmat megelőző gazdasági jelenségek: útépítés, gőzhajózás (Robert Fulton), csatornaépítés, sőt 1830-ban már az Ohio-Baltimore vasútvonalat is megnyitották.

1823. december 2-án, Monroe elnök szokásos évi üzenetében hangzott el az ún. "Monroe-elv", amely szerint az amerikai kontinens államaink életébe tilos beavatkoznia Európának. Az USA eszerint minden olyan kísérletet saját biztonságára nézve veszélyesnek tart és elutasít, amelynek során az öreg kontinens megpróbálja politikai rendszerét Amerikára is kiterjeszteni. Ugyanakkor nem fog beavatkozni az Újvilágban lévő gyarmatok és gyarmattartók viszonyaiba, illetve az európai államok belügyeibe. Az amerikai spanyol gyarmatok esetleges visszaszerzése ellen megfogalmazott nyilatkozat elrettentő erejének alapját a brit flotta alkotta, amely az angol kereskedelmi érdekeket védve eleve lehetetlenné tette a gyarmatok elleni inváziót.

Mivel a Föderalista Párt már 1820-ban sem állított jelölteket, így az 1824-es választásokon is csak a Demokrata-Republikánus Párt jelöltjei vetélkedtek egymással. Ez a vetélkedés 1825-re pártszakadáshoz vezetett: John Adams híveiből kialakult a Nemzeti Republikánus Párt, míg Andrew Jackson tábornok követőiből létrejött a Demokrata Republikánus Párt. Az 1828-as választásokon Jackson legyőzte a korábbi elnököt, Adamst. Az új győztes magát az átlagemberek képviselőjének tartotta, s az újonnan megszervezett nyugati államok szavazatai juttatták az elnöki székbe. Ennek megfelelően bevezette az adminisztráció gyökeres cseréjének szokását megkezdte az indiánok Mississippin túlra telepítését, s megszervezte az Indián Ügyek Hivatalát. A szövetségi bank ellen folytatott küzdelmének eredményeként New York vált az USA pénzügyi központjává.

A nyugati terjeszkedéssel együtt már az 1810-es években probléma lett a rabszolgatartás is. Miután az újonnan alakuló államok jelentős része rabszolgatartó állam volt (pl. Louisiana, Mississippi, Alabama), így 1820-ra a szabad és rabszolgatartó államok aránya kiegyenlítődött. Missouri kérelme azonban felborította volna ezt a kényes egyensúlyt, ráadásul a farmerek földéhségének kielégítését is korlátozta volna. A képviselőházban ezért az északi államok csak a rabszolga-behozatal tilalmával és a rabszolgák fokozatos felszabadításával együtt járultak hozzá az új állam felvételéhez. A szenátus elvetette ezeket a feltételeket, de 1820-ban az ún. Missouri-egyezménnyel véget ért a vita. Missouri felvételével együtt Massachusetts területének egy részéből megalakították Maine (szabad) államot, s a nyugati területeken a 36° 30' -es szélességi körtől északra megtiltották a rabszolgatartást.

Az új államok kialakulását a telepesek folyamatos nyugatra vándorlása váltotta ki. Oregon északi határát, amelyet 1818-ban közös angol-amerikai birtoknak nyilvánítottak, 1824-ben az 54° 54'-es szélességi körnél húzták meg. Angliával két előnyös szerződést is sikerült aláírnia az amerikai politikusoknak: az 1842-es Webster-Ashburton-szerződés Maine javára oldotta meg a kanadai-amerikai határvitákat, majd az ugyanazon évben szignált Oregon-szerződés értelmében Anglia lemondott a Columbia folyó és a 49° szélességi kör közötti területekről, az 1818-as határvonal tengerig való meghosszabbítása fejében. Az Egyesült Államok területe ezzel elérte a nyugati partot.

Az Oregon-szerződés kompromisszumos javaslatát azért fogadta el az 1845-ben megválasztott új, demokrata elnök, James Knox Polk, mert nem akart egyszerre kétfrontos harcba bonyolódni. Az 1830-as évektől kezdődően 1845-ig három szabad és három rabszolgatartó állam csatlakozott az unióhoz. Texas 1845-ös felvétele azonban háborúval fenyegetett, mert Mexikó válaszlépésként megszakította az USA-val a diplomáciai kapcsolatokat. 1846-ban, néhány fegyveres incidenst követően valóban kitört a háború, amely amerikai győzelmet hozott (Mexikóváros elfoglalása). A Guadalupe Hidalgóban 1848. február 2-án megkötött béke az Egyesült Államok kezére juttatta Új-Mexikót és Kaliforniát, így az új határ a Rio Grande lett. 1848-ban a kaliforniai Eldorado megyében az egyik folyó medrében aranylelőhelyre bukkantak. Kitört az aranyláz, s 1849 végére Kaliforniának már százezer lakosa volt.

 

 

7.4.2. Latin-Amerika

 

Latin-Amerikában az egykor hatalmas portugál-spanyol gyarmatbirodalom másfél évtized alatt teljesen megsemmisült. Kihasználva az angolszász támogatást (azonnali diplomáciai elismerés), sorra alakultak meg a 19. század 10-es és 20-as éveiben a független államok. Brazíliának ritka kivételként harc nélkül sikerült megválnia anyaországától, Portugáliától. Napóleon bukása után Péter, a portugál trónörökös már nem tért vissza Portugáliába, hanem az általa összehívott nemzetgyűléssel kikiáltatta 1822-ben a Brazil Császárságot. Háború azért itt is volt: a szomszédos Argentína 1828-ban elismertette Brazíliával Uruguay függetlenségét. A La platai Alkirályságban már az 1810-es évek elején harcok bontakoztak ki a junták és a gyarmatosítók között. 1811-ben Paraguay, 1816-ban pedig a Rio de la platai Egyesült Államok (Argentína) kiáltotta ki függetlenségét.

Venezuela (1811), majd Nagy-Kolumbia (1819) megalapítója és megmentője Simón Bolívar (1783-1830) volt, aki kiverte a spanyol gyarmatosítókat Dél-Amerikából. 1817-1818-ban felszabadították Chilét, 1821-ben függetlenné vált Peru, s a spanyol gyarmatosítók utolsó ellenállását 1824-ben a Juninnál és Ayacuchónál kivívott győzelmek törték meg. 1825-ben Dél-Peru Bolívia néven vált független köztársasággá. Nagy-Kolumbiából 1830-ban jött létre Ecuador, Venezuela és a későbbi Kolumbia.

Új-Spanyolország alkirálysága is ekkor függetlenítette magát az anyaországtól. Már 1810-ben kitört egy felkelés Miguel Hidalgo atya vezetésével, de a királyi csapatok ekkor még felülkerekedtek. Ezután a felkelés vezetését José Morelos plébános vette át, aki a kezdeti sikerek után, 1813-ban nemzeti kongresszust hívott össze. A kongresszus által kidolgozott demokratikus szellemű alkotmány viszont megosztotta a felkelőket, s a royalista erők ellentámadása ismét sikeres volt, maga Morelos is fogságba esett, majd kivégezték.

Mexikó függetlenségét végül Agustín de Iturbide ezredes vívta ki, aki nemcsak egy Guerrero nevű parasztvezérrel szövetkezett, hanem a spanyol, a kreol és a mesztic (félvér) értelmiség egyenjogúsága mellett is elkötelezte magát. Mexikó függetlenné válását követően a győztes vezér császárrá koronáztatta magát, de a köztársasági erők vezetője, Antonio Santa Anna tábornok először száműzte, majd 1824 júliusában kivégeztette. Még ugyanazon év októberében életbe lépett a Mexikói Szövetségi Köztársaság alkotmánya.

A volt Új-Spanyolország déli területei közül Guatemala már 1821-ben kikiáltotta függetlenségét, noha később unióra lépett Mexikóval. A császárság bukása után azonban az ún. Egyesült Tartományok 1823-ban függetlenítették magukat Mexikótól. Az unió 1838-ban felbomlott, és megalakult Guatemala, Salvador, Honduras, Nicaragua és Costa Rica.

A függetlenségi harcokat követő gazdasági visszaesés, a korábbi gazdasági kapcsolatok szétszaggatása nehezítette a fejlődést, és növelte a politikai bizonytalanságot. A spanyol tőke helyét az angol tőke vette át, de az ipar fejlődésének sem ez a tény, sem pedig a kreol földbirtokosok viszonylag jó érdekérvényesítő képessége nem kedvezett. Az új államok határai sem váltak még szilárddá, ami a háborús konfliktusok kialakulásához vezetett, a katonaság szerepének növekedése pedig elősegítette a társadalom militarizálódását. Ebből fakadtak a dél-amerikai államok gyakori fegyveres összeütközései. 1836-ban Peru és Bolívia kötött szövetséget Chile ellen. A háború 1839-ben chilei győzelemmel ért véget. Ezt követően Peru kísérelte meg korábbi szövetségese megszállását, de 1841-ben a bolíviaiak arattak győzelmet, így a két országot nem sikerült egyesíteni.

Mexikóban közel fél évszázad alatt csak Manuel Fernández (Guadalupe Victoria) töltötte ki hivatalának négy évét 1824-től 1828-ig. 1833-ban Santa Anna tábornok, akinek már volt gyakorlata az államfők megbuktatásában, egy államcsínyt követően magát választatta meg államelnöknek. Hívei a katolikus egyház elleni kemény fellépést várták tőle, amit alelnöke meg is tett, mire az államelnök 1834-ben visszavonta a népszerűtlen intézkedéseket. Az Egyesült Államok terjeszkedését viszont Santa Anna sem tudta feltartóztatni. Már 1835-ben távozni kényszerült a hatalomból. Hiába tartotta magát emigrációjából visszatérve, 1848-ban Észak-Mexikóban csapatai élén sikeresen az amerikai erők ellen, a főváros elvesztését követően Mexikó aláírta a vitatott területek átadását garantáló békét.

Brazíliában I. Pedro brazil császár (1822-1831) még a saját miniszterei által kidolgoztatott alkotmányt sem tartotta be. 1825-ben átvállalta a portugál államadósság egy részét, 1830-ban pedig megegyezett Nagy-Britanniával, hogy 1830-tól kezdve nem hoz be az országba több rabszolgát. Háborúba keveredett Uruguay annektálása miatt Argentínával, amit 1828-ra elveszített. Az elégedetlenség hatására 1831-ben lemondott fia javára, és Portugáliába hajózott. Ideiglenesen egy régenstanács vette át a hatalmat, de az Argentína által is támogatott szeparatista veszélyre hivatkozva II. Pedro (1831-1889) átvette a hatalmat, akinek óvatos, kompromisszumokra hajló politikája nyugalmat, gazdaságilag pedig fejlődést hozott az országnak. A rabszolgaság eltörlésére azonban csak a század második felében kerül majd sor.

Mozgalmasan alakult a karibi térség története is. Haiti a francia inváziós seregekkel szemben megvédte függetlenségét, amelyet 1804. január 1-jén nyilvánítottak ki. Az egymást váltó államfők közül kiemelkedik Jean Pierre Boyer elnöksége, aki 1821-től majd negyedszázadig töltötte be ezt a tisztséget. A spanyol uralom lerázását követően Boyer megszállta a sziget keleti felét, így az ott élő kreolok csak 1843-ban szabadultak meg a haiti uralomtól. Meglepő, hogy Kuba ebben a forrongásban hű tudott maradni az anyaországhoz. Ezt részben a sziget földrajzi adottságai, részben a spanyol helyőrség, illetve a betelepülők nagy száma magyarázhatja. A 19. század első felében tehát átalakult Latin-Amerika politikai térképe: önálló államok jöttek létre, gyarmatok pedig már csak a földrész elenyésző hányadán voltak.

 

 

7.4.3. Ázsia, Afrika, Ausztrália

 

A 19. században az iszlám világ befolyásának további visszaesése figyelhető meg. Az arab és török kereskedők teljesen elveszítették gazdasági jelentőségüket, részben politikai befolyásuk csökkenése, részben pedig a kávé- és cukornádtermelés földrajzi átrendeződése miatt. Az új termelői központokat már az európai kereskedők kötötték össze európai fogyasztóikkal. Jelképes, hogy az egykor oly gazdag közel-keleti textilipar teljesen az európai gyárak alárendeltségébe került, miközben egyes országok kezdtek a nyersanyagok termelésével bekapcsolódni a világkereskedelembe.

Szembeötlő válságjelenségeket mutatott a 19. század elején az egykor rettegett Törökország. A Balkán-félsziget kapcsán már említettük, hogy III. Szelim szultán reformjai jórészt megfeneklettek a janicsárok és a konzervatív udvari körök ellenállásán. II. Mahmudnak viszont sikerült felszámolnia az adott korban már szinte használhatatlan janicsárhadsereget, majd megszervezte az általános hadkötelezettségen alapuló, európai minták szerint létrehozott hadsereget. A hatalmi versengésben azonban Törökországot így is folyamatos csapások érték. Az oroszokkal vívott háborút lezáró bukaresti békében 1811-ben a cár egészen a Prut folyóig tolta ki Oroszország határait, és "pártfogásába" vette a dunai fejedelemségeket. Az egyiptomi Mohamed Ali hadvezére (és mostohafia), Ibrahim pasa a Porta megbízásából sikertelen hadjáratot folytatott 1813-1815-ig az Arab-félszigeten a vahabita törzsek ellen. A görög szabadságharcot sem sikerült elnyomni, sőt még a szultáni flotta is megsemmisült 1827-ben Navarinónál.

Az 1828-1829-es orosz-török háborút lezáró drinápolyi béke nemcsak a görög és a szerb mozgalmak számára jelentett nemzetközi garanciákat, hanem további területi veszteségekkel is járt (Kaukázus, Fekete-tenger partvidéke). Mohamed Ali, noha a görögök ellen segítette Törökországot, lényegében függetlenítette Egyiptomot Törökországtól, sőt, csak a nemzetközi erőviszonyok tartották vissza Isztambul elfoglalásától. 1839-ben további török reformokra került sor (Tanzimat). Biztosították a magántulajdon, ezen belül a földtulajdon védelmét, továbbá az állampolgárok életének és vagyonának egyenjogúságát.

Törökország gyengesége mutatkozott meg a tengerszorosok ügyében is. Oroszország már 1805-ben arra kényszerítette a Portát, hogy más nemzet hajóit ne engedje át a Boszporuszon és a Dardanellákon. Az angolok 1809-ben megsemmisítették ezt a rendelkezést, majd 1833-ban, amikor Oroszország ismét egy hasonló szerződést kényszerített rá a törökökre, akkor elérték – 1841-ben Londonban –, hogy az európai nagyhatalmak és Törökország képviselői nemzetközi szerződésben biztosítsák, a tengerszorosok béke idején valamennyi nemzet hadihajói előtt zárva tartandók.

Afrikában Mohamed Ali mellett figyelmet érdemel El Hadzs Omar Nyugat-Szudánban megszervezett teokratikus állama is. A kelet-afrikai rabszolga-kereskedelem központja Zanzibár szultánságában jött létre. Felszabadított, és Amerikából visszahozott rabszolgák alapították meg 1847-ben Libériát mint független köztársaságot. Dél-Afrikában pedig ekkor jött létre a zuluk katonai állama, s a velük folytatott harcokat követően alapították meg a búrok 1842-ben Oranje szabad államot is.

Perzsiában az utódlási harcokban a Kadzsar-dinasztia győzött. Szeth-Ali (1797-1834) uralkodása alatt sorozatos vereségeket szenvedtek Oroszországtól, amihez az is hozzájárult, hogy szomszédaikkal állandóan háborúban álltak. 1828-ra a Kaukázus vidéke és északkelet Örményország is orosz fennhatóság alá került. Veszélyes méreteket öltött ugyanakkor a brit gazdasági expanzió, mert a brit árukra csak minimális vámot vetettek ki. Afganisztánról a szó mai értelmében nem beszélhetünk, de a muzulmán támadások állandó veszélyt jelentettek az indiai brit uralomra nézve. Az angolok megkísérelték katonai erővel elejét venni érdekeik állandó sérelmének (1838-1842), de tartós megoldást Kabul elfoglalása ellenére sem tudtak kicsikarni.

Indiában a brit Kelet-indiai Társaság még a 18. században megszerezte az adóztatás és az igazságszolgáltatás jogát, s ügynökei révén a politikai élet befolyásolására is lehetősége volt. Lord Wellesley főkormányzó alatt 1803-ban az angolok kezére került Delhi is. Ezt követte Középső-India meghódítása, majd Nepál vált angol protektorátussá. Az első burmai háborúban (1824-1846) angol kézre került Tenasserim, Arakán és Asszám. A nem örökletes indiai hercegségeket a brit birodalom bekebelezte, s megkezdődött az angol oktatási rendszer exportja is.

Kína a 19. század elején semmiben sem különbözött az elmúlt évszázadok országától. Az uralkodó Csing-dinasztia ragaszkodott a hagyományokhoz (konfuciánus politikai örökség). Kína elzárkózó politikájának a világkereskedelem törvényszenűségei vetettek véget. 1834-ig a Kelet-indiai Társaság monopóliuma volt a Kínával folytatott kereskedelem, amely alkalmazkodott a kínai szabályokhoz. 1834-ben azonban a brit kormány megszüntette a társaság monopóliumát, így más brit kereskedők is megjelenhettek a kínai piacon. A kínai árucikkek (tea, porcelán stb.) igen keresettek voltak Európában. Ezekért azonban az európaiak csak ezüsttel tudtak fizetni, tekintve, hogy Kína saját árucikkeivel tökéletesen el tudta látni saját belső piacát. Ezen a helyzeten változtatott gyökeresen az Indiában olcsón megtermelt ópium. Az ópiumkereskedelem következtében megfordult az ezüstforgalom iránya, nem beszélve arról, hogy a kínai lakosság jelentős része kábítószerfüggővé vált. A kínai hivatalnokréteg némi vita után a tiltott ópiumkereskedelem visszaszorítása mellett döntött, Lin Cö-hszö kínai főhivatalnok határozott fellépése okozta az első ópiumháborút.

Az európai fegyverek fölénye miatt az 1842-es nankingi szerződés értelmében Kínának öt kikötőt meg kellett nyitnia a külföldi kereskedők előtt, az idegeneket mentesítették a kínai közigazgatás szabályai alól, a külföldi árukat csak alacsony vámmal sújthatták, s a más országok számára megadott kedvezményeket automatikusan kiterjesztették Angliára is. Ráadásul Hongkongot át kellett engedni Nagy-Britanniának. Kína hagyományos szerkezete, politikai és kulturális berendezkedése ezzel megroppant.

Japánban a Tokugava sógunátus a 19. század első felében már válságban volt. A Tokugavák mereven elkülönítették az egyes társadalmi rétegeket. Az egykori harcosok (szamurájok) ekkorra már inkább hivatalnokokként tartották kezükben a tényleges politikai irányítást, miközben hatalmukat a császárral törvényesíttették. Japán – Kínához hasonlóan – elzárkózó politikát folytatott, noha partjainál egyre gyakrabban jelentek meg idegen hajók. A sógunátus ragaszkodott a tartományok fegyverkezési tilalmához, így azonban hosszú távon nem volt képes ellenállni a külföldi nyomásnak. 1845-ben Abe Maszahirót nevezték ki főminiszterré. Ez volt az első lépés egy esetlegesen rugalmasabb védelmi politika irányába.

Ausztrália a 19. század első felében még korlátozott önkormányzattal sem rendelkezett- teljes mértékben Londontól függött. A fegyencek deportálása ugyan folytatódott, de a század elejétől kezdve szabad bevándorlók érkeztek a kontinensre, akik előtt újabb és újabb területeket nyitottak meg. A telepítési politika 1830-tól Edward Wakefild terveit követte.

 

 

7.5. Európa forradalma (1848-1849)

 

1848-1849-ben Európa számtalan országában forradalmak törtek ki, így valódi európai jelenségként tekinthet rájuk a történetírás. Megmozdulások voltak az ipari forradalom által érintett országokban éppen úgy, mint azokban, amelyekben még az agrárgazdaság hagyományos struktúrái voltak a meghatározóak. Az 1848-as forradalmakban a különböző társadalmi feszültségek egy időben törtek felszínre. A polgárság mindenekelőtt alkotmányt követelt, s egyes országokban a nemesség is – jól felfogott érdekében – az átalakulás élére állt. A parasztság, továbbá a szociálisan hátrányos helyzetű rétegek jövedelmük növelésében reménykedtek. A különböző nemzeti mozgalmak a túlságosan nagy vagy éppen túlságosan szűkre szabott határok módosítását és egy nemzeti érdekek szerint berendezett államalakulat kialakítását követelték, ami sorozatos függetlenségi harcok kirobbanásához vezetett. Az események forgatókönyve többé-kevésbé hasonlóan alakult: az ellenzék megdöntötte a kormányt, majd a liberálisok hatalomra kerülésével az ellenzék egysége felbomlott. A radikálisok megpróbálkoztak közelebb férkőzni a hatalomhoz, de nem jártak sikerrel, végül az ellenforradalmi, konzervatív erők felülkerekedtek, és a liberális-nemzeti politikusokat is kiszorították a hatalomból. Az egyes nemzeti mozgalmak néhol egymással is elkeseredett harcokba bonyolódtak.

 

 

7.5.1. Franciaország

 

Noha az első megmozdulásokra 1848-ban (ha a svájci ún. Sonderbund-háborút nem számítjuk) Palermóban került sor január 12-én, a forradalmat európai jelenséggé az újabb párizsi forradalom tette. Az 1848. január 19-re tervezett reformlakoma engedélyezésével kapcsolatos következetlen kormányzati álláspont február 22-én egy Guizot elleni tüntetéshez vezetett. Másnap a köztársasági érzelmű munkáskerületekben már barikádokat építettek, mire Lajos Fülöp a Nemzeti Gárda bevetésével próbált meg úrrá lenni a helyzeten. A Nemzeti Gárda azonban a felkelőkkel rokonszenvezett, s a barikádok száma is ezerötszázra nőtt, így az uralkodó ejtette gyűlölt miniszterelnökét. Mindazonáltal sem ez a lépés, sem lemondása a trónról nem hozta meg a várt eredményt. Az eseményeket irányító Alphonse Lamartine a tömeg nyomására beleegyezett a köztársaság kikiáltásába, ami február 25-én meg is történt. Az új ideiglenes kormány elismerte a munkához való jogot, és február 28-án megjelentették a nemzeti műhelyek megszervezéséről szóló rendeletet, amelyek közmunkát biztosítottak a munka nélküli tömegeknek.

A férfiak általános szavazati jogának bevezetése kétszázötvenezer főről tízmillióra növelte a választásra jogosultak létszámát. Az 1848. május 4-én összeülő alkotmányozó nemzetgyűlésben mégsem a radikálisok, hanem a mérsékelt republikánusok kerültek többségbe. Az új kormány a tüntetések következtében bezáratta a baloldali politikai klubokat, majd május 16-án megszüntette a Louis Blanc szocialista politikus vezetésével létrejött munkaügyi bizottságot (Luxembourg Bizottság). A nemzeti műhelyek létét mind a polgárság, mind a parasztság elítélte a fenntartásuk érdekében bevezetett új adó miatt. Június 21-én a kormány rendeleti úton megszüntette Párizsban a nemzeti műhelyeket, amire a párizsi munkásság négynapos felkelése volt a válasz (június 23-26). 23-án Párizs keleti negyedeiben mindenütt barikádokat építettek. A nemzetgyűlés már 24-én diktátori hatalommal ruházta fel a hadügyminisztert, Louis-Eugène Cavignac tábornokot, aki felszámolta a "vörös veszélyt". Tanulva a februári forradalomból, amikor a szétforgácsolt katonai erők nem tudtak a felkelők fölé kerekedni, Cavignac először összevonta a rendelkezésére álló erőket, nem törődve a felkelés terjedésével, majd az összevonást követően három nap alatt leszámolt a forradalmárokkal. A "szociális köztársaság" illúziója Franciaországban ezzel szertefoszlott.

Cavignac azonban nem örvendezhetett sokáig győzelmének. Az 1848. november 4-én kihirdetett új alkotmány egy erős hatalommal rendelkező köztársasági elnök megválasztását írta elő. A december 10-én megtartott választáson az egykori francia császár unokaöccse, Louis Bonaparte Napóleon kihasználva a nagy hadvezér személye körül kialakult kultuszt, megalázó vereséget mért Cavignac tábornokra és a többi jelöltre. A rend – úgy tűnt – helyreállt Franciaországban.

 

 

7.5.2. A német kérdés 1848-1849-ben

 

A párizsi forradalom mintegy jeladásul szolgált a német hazafiak számára, akik azonnal népgyűléseket szerveztek, és követelték a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát, az esküdtbíróságok megszervezését és a nemzetőrség megalakítását. Miközben egy radikális kisebbség egy német köztársaság kialakítására törekedett, a polgárság liberális többsége megelégedett azzal, hogy beadványokban követelje az alkotmány bevezetését és a nemzeti egység megvalósítását. A frankfurti Szövetségi Gyűlés engedélyezte a cenzúra feloldását és az eddig tiltott fekete-piros-sárga nemzeti színek felvételét.

Poroszország uralkodója, IV. Frigyes Vilmos, noha a cenzúrát eltörölte, vonakodott kivonni csapatait Berlinből, de az 1848. március 18-án kitört forradalom jobb belátásra bírta. Új kormány alakult, és a rend biztosítása a polgárőrség feladatává vált. A német államokat egymást követő forradalmak rázták meg, s a konzervatív erők sorra kiszorultak a hatalomból. Poroszországban ugyanakkor az 1848-as októberi bécsi forradalmat követően gyorsan magukra találtak a konzervatív erők. A katonaság támogatása mellett új kormány alakult, amelynek feladatává az uralkodó a márciusi forradalom leverését tette. 1848. november 10-én a katonaság Berlinben kiürítette a porosz nemzetgyűlés épületét, két nappal később kihirdették az ostromállapotot, valamennyi politikai szervezetet betiltották, az újságokat cenzúrázták. November 15-én végleg feloszlatta a katonaság a porosz nemzetgyűlést. A lakosság lényegében nem tanúsított ellenállást az intézkedésekkel szemben. A porosz nemzetgyűlés egy része, amelyet a baloldal bojkottált, november 27-én újra összeült Brandenburg városában. IV. Frigyes Vilmos azonban 1848. december 5-én ezt is feloszlatta, s egyúttal új alkotmányt vezetett be, amely az uralkodó számára a kétkamarás parlament határozataival szemben vétójogot, illetve a rendkívüli állapot kihirdetésének a jogát is megadta. Poroszországban ezzel végérvényesen győzött az ellenforradalom.

Az Osztrák Császárság is válságos időszakot élt át 1848-1849-ben. A magyarországi ellenzék vezetője, Kossuth Lajos már 1848. március 3-án alkotmányt követelt a birodalom valamennyi része számára. Március 11-én a cseh rendek követeltek maguknak Prágában azonos jogokat és népképviseletet. Az eredetileg diákmegmozdulásnak induló 1848. március 13-i, bécsi tüntetéshez jelentős számban csatlakoztak polgárok, majd munkások is. A követelések között szerepelt a sajtószabadság, az esküdtbíróság, a nép felfegyverzése és felelős minisztérium kinevezése is. Az alsó-ausztriai tartományi gyűlés üléstermétől a tömeg a Burghoz vonult, ott azonban a katonaság tüzet nyitott a tüntetőkre. Véres utcai harcok kezdődtek, amelyek I. Ferdinánd császárt, illetve a vezető bécsi politikusokat rákényszerítették Metternich menesztésére, majd 15-én a főbb követelések elfogadására (sajtószabadság, alkotmány bevezetésének ígérete stb.). Március 15-én Pesten, majd néhány napon belül Milánóban és Velencében is kitört a forradalom.

Nagy jelentősége volt, hogy a hadseregben a konzervatív erőknek sikerült viszonylag épen megőrizni befolyásukat. A bécsi, ún. központi bizottmány feloszlatása és a város katonai megszállása 1848. május 15-én újabb barikádharcokhoz vezetett a császárvárosban. A felkelők az önkényesen bevezetett rendelkezések visszavonását, az általános választójog bevezetését, az egykamarás törvényhozás megvalósítását követelték, és azt, hogy a nemzetőrséget is vonják be a rend fenntartásába. Az udvar Innsbruckba menekült, az alkotmányt visszavonták, de a császár csak az Akadémiai Légió feloszlatása esetén lett volna hajlandó visszatérni korábbi székhelyére. Mindez azt jelentette, hogy az udvar nem akar közreműködni egy alkotmányos monarchia kialakításában, hanem ragaszkodik az abszolutizmushoz.

Prágában ült össze a szláv kongresszus, amely a monarchián belüli szláv nemzeti egyenjogúság mellett szállt síkra. Noha a különböző szláv népek érdekei nem estek egészen egybe, egy radikális kisebbség 1848. június 12-én megpróbálta fegyveres erővel kikényszeríteni követeléseinek teljesítését, de Alfred zu Windisch-Grätz herceg cs. kir. tábornagy leverte a felkelést. Az olasz mozgalmak nagyobb részén is sikerült 1848 nyarán úrrá lenni. Joseph von Radetzky gróf cs. kir. tábornagy ugyan tavasszal még visszaszorult az ún. várnégyszögbe, de 1848. július 23-25-én vereséget mért a piemonti csapatokra. Károly Albert szárd-piemonti uralkodó 1849-ben tett még egy kísérletet az Osztrák Császárság elleni háborúra, de 1849. március 23-án Novaránál ismét súlyos vereséget szenvedett, majd lemondott a trónról, Piemont pedig elfogadta a kemény fegyverszüneti feltételeket.

1848. október 6-án Bécsben újabb felkelés tört ki. A Bécs felé visszahúzódó Josip Jellačić báró cs. kir. altábornagy seregeinek kívánt a bécsi hadügyminisztérium támogatást nyújtani, mire az Akadémiai Légió és a külvárosok nemzetőrsége megakadályozta a csapatok elszállítását. Az udvar ezúttal Olmützbe menekült. A forradalmi Bécset, súlyos utcai harcokat követően, 1848. október 31-én foglalta vissza Windisch-Grätz herceg, több ezer halott árán. Az 1848. július 22-én Bécsben megnyitott alkotmányozó nemzetgyűlést Kremsierbe helyezték át. Az alkotmányozás folyamata ott sem folyhatott sokáig. 1849. március 7-én az osztrák nemzetgyűlést erőszakosan feloszlatták, és még ugyanazon a napon életbe lépett az 1849. március 4-re datált, új oktrojált alkotmány.

A német kérdés kulcsát a sok konfliktus ellenére a német egység kérdése jelentette. Már 1848. március S-én ötvenegy liberális, illetve demokrata politikus követelte Heidelbergben egy német parlament összehívását. Így került sor 1848. március 31-én az ún. előparlament összehívására. A radikálisok javaslatait elutasítva az 574, többségében dél-németországi képviselő előkészítette az össznémet alkotmányozó gyűlés összehívását, amely 1848. május 18-án Majna-Frankfurtban ült össze. 1848. június 29-én János osztrák főherceg személyében birodalmi kormányzót választottak, majd hozzáláttak az alkotmányozáshoz.

A "professzorok parlamentje", miközben elutasította Lengyelország helyreállítását, illetve az olasz többségű területek leválasztását a majdani Németországról, az alapjogok tárgyalásába kezdett, amelyeket 1848. december 27-én birodalmi alapjogokként hirdettek ki (Grundrechte des deutschen Volkes). A dolog szépséghibája hogy az alapjogokat az Osztrák Császárságban egyáltalán nem, Poroszországban, Bajorországban és Szászországban pedig csak feltételesen tették közzé. Hosszas viták után, 1849. március 27-én végre elfogadták az alkotmányt. Az osztrák kormány közben azzal a követeléssel lépett fel, hogy a monarchia teljes egészében beléphessen a Német Szövetségbe (föderatív jellegű, nagynémet egység a Habsburgok vezetésével). A nagynémet egység képviselőinek vezetője, Karl Theodor Welcker, az osztrák nemzetgyűlés erőszakos feloszlatása miatti csalódása következtében átpártolt a kisnémet egység híveinek (Ausztria nélküli német nemzetállam Poroszország vezetésével) táborába. Így 1849. március 28-án IV.Frigyes Vilmost választották meg Németország császárává, aki a koronát már április 3-án, az alkotmánnyal egyetemben visszautasította. Mivel időközben az Osztrák Császárság és Bajorország is visszahívta frankfurti képviselőit, az alkotmány elvetése nyilvánvalóvá vált.

Az alkotmány megtagadása újabb nyugtalansághoz vezetett Poroszországban, Bajorországban, Württembergben, Szászországban és Hannoverben. A frankfurti parlament egyre inkább radikalizálódott, a mérsékelt képviselők elhagyták az üléseket, amelyeket május végétől már Stuttgartban tartottak meg. 1849. június 18án a maradék parlamentet a württembergi csapatok feloszlatták. Vilmos főherceg ("Kartätschenprinz" – a későbbi I. Vilmos császár) leverte a badeni felkelőket. Az egységes, alkotmányos Németország reménye ezzel 1849-ben szertefoszlott.

 

 

7.5.3. Magyarok és olaszok

 

Sok gondot okozott 1848-1849-ben az Osztrák Császárságnak két nemzeti mozgalom: a magyar és az olasz. A magyar liberális ellenzék a forradalmat megelőző években tudatosan készült fel a korszerű, polgári állam kiépítésére. Amikor az európai forradalmi hullám lehetővé tette, hogy a Habsburg Birodalmon belül a lehetó legnagyobb önállóságra tegyenek szert, villámgyorsan megfogalmazták az átalakulás legfontosabb törvényeit, és 1848. április 11-én megerősíttették azokat az uralkodóval. A magyar forradalom így törvényesítette magát, ami hozzájárult a konzervatív erők csatlakozásához, ráadásul a jobbágyfelszabadítás következtében a liberális erők támogatottsága a parasztság körében is megnőtt. Gyenge pontja volt viszont a magyarországi átalakulásnak a nemzetiségi kérdés, mert a lakosság több mint felét kitevő, nem magyar anyanyelvű lakosság egy része, különösen a szerbek és az erdélyi románok, egyre ellenségesebben tekintettek a törvényes magyar kormányra.

1848 nyarának végén a bécsi politikusok, miután Itáliában stabilizálódott a politikai helyzet, elérkezettnek látták az időt a szakításra, de mivel az átalakulás következtében kormányt alakító Batthyány Lajos grófnak és munkatársainak sikerült kettészakítaniuk a cs. kir. hadsereget, majd egy önálló magyar haderőt szervezniük, a magyarok képesek voltak szembeszállni Windisch-Grätz csapataival. A szabadságharc politikai vezetését a fáradhatatlan szervező Kossuth Lajos vette át, aki az olmützi oktrojált alkotmányra adott válaszként keresztülvitte 1849. április 14-én a Habsburg-ház trónfosztását. A jól szervezett magyar reguláris hadsereg (honvédség) zseniális ideiglenes parancsnokával, Görgey Artúr tábornokkal az élén 1849 tavaszán kiszorította a cs. kir. főhadsereget Magyarország területének nagyobb részéről. A forradalom erői azonban Poroszországhoz és az osztrák tartományokhoz hasonlóan itt sem rendelkeztek jelentős tartalékokkal. I. Miklós katonai erőinek beavatkozása oly mértékben megváltoztatta az erőviszonyokat, hogy a magyar hadsereg fegyverletétele csak idő kérdésévé vált. 1849. október elején az utolsó magyar kézen lévő vár, Komárom is kapitulált a császári hadsereg előtt. Az Osztrák Császárság megmenekült a széthullástól, de a győztesek a jobbágyság intézményét már nem merték visszaállítani.

Amint arra már utaltunk, 1848. január 12-én felkelés robban ki Palermóban, ami arra kényszerítette II. Ferdinándot, hogy alkotmányt adjon országának. Március 4-én Károly Albert szárd-piemonti uralkodó is követte a jó példát. Március 17én Velencében tört ki forradalom, lefegyverezték az osztrákokat, majd kikiáltották a köztársaságot, amelynek elnökévé Daniele Manint választották. Március 18-án következett Milánó, ahonnan a felkelők kiverték a császári katonaságot, amely a biztonságot adó ún. várnégyszögbe vonult vissza. Március 23-án Károly Albert bejelentette, hogy háborút indít az osztrákok ellen, ami egész Itáliában óriási lelkesedést váltott ki, önkéntes alakulatok jöttek létre, és Toscana, Nápoly, sőt a Pápai Állam is csatlakozott az osztrákellenes koalícióhoz.

A piemonti vezetőket ugyanakkor aggasztotta Giuseppe Garibaldi és Giuseppe Mazzini republikánus csapatainak a jelenléte, de Radetzky Custozzánál – amint arra már utaltunk- legyőzte a piemonti hadsereget, s Károly Albert fegyverszünetet kötött. A forradalomnak azonban ezzel még nem volt vége. IX. Pius pápa félelmében Gaetába menekült, s Rómában 1848. november 25-én, Firenzében pedig 1849. február 18-án kikiáltották a köztársaságot. Károly Albert is újra támadott, de 1849. március 23-án az osztrákok ismét megverték. Lemondásával megmentette királyságát, amelynek el kellett fogadnia a szigorú osztrák feltételeket. 1849. július 3-án az ellenforradalmi (francia) csapatok visszafoglalták Rómát a forradalmároktól. 1849. augusztus 30-án a Velencei Köztársaság is kapitulált, ezzel az itáliai 1848/49-es forradalmaknak is vége szakadt.

Az 1848/49-es forradalmak vereségét több tényező magyarázza. Német területen a forradalmi erők nem rendelkeztek határozott központtal, és megosztotta őket a kis-, illetve a nagynémet egység ügyében elfoglalt álláspontjuk. Túl sokáig foglalkoztak az alkotmányozással, így a konzervatív erőknek volt idejük újjászervezni magukat. Franciaországban az átalakulás hívei hamarosan egymás ellen fordultak, ami a rendpárti erőknek kedvezett. Az Osztrák Császárságot hadserege mentette meg, noha a magyarok és az olaszok egyaránt gyorsan cselekedtek, a konzervatív erők katonai tartalékai itt szinte kimeríthetetlenek voltak. A vereségek ellenére az érintett országok többségében megindult a polgári átalakulás, és néhány évtizeden belül kialakultak az alkotmányos monarchiák.

 

 

7.6. Forradalmak után

 

Az 1848-as európai forradalmi nemzeti mozgalmak elvéreztek a dinasztiák fegyveres csapásai alatt. A kemény küzdelemben elszenvedett vereség azonban a feudalizmust több, jelentős pozíció végleges feladására kényszerítette. A poroszországi és az ausztriai jobbágyfelszabadító törvény vagy az egyes német államokban bevezetett alkotmányos monarchia azonban nem jelentette annak a halálos diagnózisnak a beteljesedését, amelyet "Európa öreg orvosa", Metternich állapított meg még 1847-ben az európai konzervatív monarchiákra. A reakcióba fordult angol és francia polgárság támogató semlegessége, valamint az idegen elnyomók fegyveres segítsége lehetővé tette az ancien régime számára, hogy a forradalmak viharain is átmentse hatalmát, s noha az 1848-as forradalmak jelentős belpolitikai engedményeket kényszerítenek ki, Európa politikai arculatát nem változtatták meg. Az európai status quo érintetlen maradt. Ennek ellenére az új, a modern Európa fejlődése mégis a megtört ívű 1848-as forradalmakkal kezdődött, hiszen az ekkor felmerült problémák nagy része a század végéig, de legkésőbb 1918-ig megoldódott, a kicsikart engedmények pedig elhárították az utolsó akadályokat is a kapitalista fejlődés útjából.

 

 

7.6.1. Anglia az 1850-1860-as években

 

Anglia a 19. század derekára a világgazdaság vezető hatalma, a "világ műhelye" lett. Az ipari forradalom jóvoltából gazdasági hegemóniára szert tevő szigetország birtokában volt az ipar további gyors ütemű fejlődéséhez szükséges feltételeknek is. A gőzgép tökéletesedése és széles körű elterjedése lehetővé tette, hogy a korszerű bányászat és gyáripar fejlődésnek induljon. A bányák tökéletesebb víztelenítése fokozta a szénkitermelést, a növekvő tüzelőanyag-szállítások pedig fellendítették a kohászatot. 1850-ben Anglia adta a világ nyersvastermelésének felét, a kőszénnek több mint a felét s a textilipar gépesítettsége folytán itt dolgozhatták fel a hág gyapottermelésének csaknem 50 százalékát.

A politikai küzdőtéren a Konzervatív Párt és a Liberális Párt harcolt a hatalomén, A kor legbefolyásosabb politikusai, a liberális Henry John Palmerston, a toryból lett liberális William Ewart Gladstone és a konzervatív Benjamin Disraeli (Earl of Beaconsfield) voltak. Az 1850-1860-as években a Liberális Párt befolyása volt döntő. Szilárd hatalmuk nem tette szükségessé bürokratikus rendőri apparátus kiépítését. Anglia lakossága kifejlett polgári demokratikus szabadságjogokkal rendelkezett, és menedékhelye lett a 19. század politikai emigránsainak.

Az 1860-as években jelentős reformokra került sor. A királynő 1867 augusztusában szentesítette az új választójogi törvényt, amely 1 350 000-ről 2 500 000-re emelte a választásra jogosultak számát. A reformok között szerepelt még az iskolatörvény, a hadseregreform és a titkos szavazás bevezetése is.

A nagy ipari és mezőgazdasági fellendülés átalakította Anglia társadalmát. A polgári réteg mellett jelentős mértékben nőtt a különböző ipari üzemekben, gyárakban foglalkoztatottak száma, és helyzetük is megváltozott. Felső rétegükből, a szakmunkásokból létrejött az ún. munkásarisztokrácia, mely kompromisszumkészebb volt a munkaadókkal. A chartizmust felváltotta a trade-unionizmus.

 

 

7.6.1.1. Az írkérdés

 

Az angol politikai élet fontos problémája volt az írkérdés. Az angol gabonaszükséglet fedezésére szakosodott ír mezőgazdaságot a szabad kereskedelem bevezetése után a gazdaságosabb állattenyésztésre állították át, s emiatt sok bérlőt elűztek portájáról. A lakosság elnyomorodását fokozta az általános burgonyavész is. A meginduló kivándorlás és a megdöbbentő halálozási arány miatt az ír lakosság 1841-1871 között 8,2 millióról 5,4 millióra csökkent. Népességcsökkenés a korabeli Európa egyetlen más országában sem volt tapasztalható.

Az 1850-es évek elején létrejött Bérlői Jogok Ligája az angol parlament jóindulatát kívánta megnyerni. Mérsékelt reformjaik a földkérdés biztonságát (Fixiti of tenure), a szabad eladást (Free sale) és az igazságos járadékot (Fair rent) foglalták magukba.

Az ötvenes évek végén megalakult az Ír Republikánus Testvériség. A szigorúan konspiratív, katonai jellegű szervezet célja a független Ír Köztársaság megteremtése volt, 1867-ben kirobbantott felkelésük azonban elbukott. A vereséget tömeges megtorlások és letartóztatások követték.

Gladstone néhány mérsékelt reformmal igyekezett az írországi feszültséget enyhíteni. Javaslatára megszüntették, illetve megfosztották kiváltságaitól az írországi angol államegyházat – ezt az intézkedést maga az oxfordi püspök is a rabszolgaság eltörlésével tartotta egyenértékűnek –, az érvényben lévő ír földtörvényt pedig úgy kívánta módosítani, hogy a nagybirtokok bérlőit ne lehessen indoklás nélkül elkergetni, s az elküldött bérlőnek a földtulajdonos legyen köteles kárpótlást fizetni, és térítse meg befektetéseket is.

 

 

7.6.1.2. Külpolitika

 

A fejlődő brit gazdaság aktív külpolitikát kívánt. Az angol érdekek legjellegzetesebb képviselője a kül- és a gyarmatpolitika terén Lord Palmerston volt, aki a legerősebb hadiflotta birtokában az egész világon utat tört az angol áruk számára, és véresen megtorolt minden angol érdeket sértő kísérletet. Az angol kereskedő, mint hajdan a római polgár, a világ minden sarkában élvezhette az állam támogatását, és sérthetetlen volt.

Az 1853-ban kirobbant krími háborúban Anglia megleckéztette Oroszországot, mert Turkesztán elfoglalásával és a török területek felé való előrenyomulásával a brit indiai és közel-keleti érdekeket sértette. 1856-ban az angolok fegyverrel szereztek privilégiumokat Perzsiában, és biztosították flottájuk szabad hajózását a Perzsa-öbölben. Az 1857-ben kezdődött második ópiumháborúban az angol flotta megsértésének ürügyén több órán keresztül ágyúzták Kantont, majd elfoglalták és kirabolták Pekinget, biztosítva ezzel az angol áruk szabad beáramlását Kínába. 1863-ban egy angol polgáron esett sérelemért veendő elégtétel címén az angol hajóágyúk már a japán Kagosimát lőtték. Indiában a szipojlázadás leverése után megszüntették a Kelet-Indiai Társaságot, és Indiát koronagyarmattá alakították.

Az angol kapitalizmus fejlődésében nagy szerepet játszottak Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika, vagyis az ún. telepes gyarmatok. E gyarmatok gazdasági fejlődését előmozdította a tömeges angol kivándorlás, különösen Ausztráliába az 1851. évi aranyfelfedezés nyomán. 1851-től 1861-ig Ausztrália lakossága 438 ezer főről 1 millió 145 ezerre emelkedett. Gyorsan szaporodott a többi telepes gyarmat lakossága is, s a gazdasági fejlődés által megerősödött helyi polgárság egyre kényelmetlenebbnek találta Anglia gyámkodását. A gyarmat és az anyaország összeütközése hozta létre Alsó- és Felső-Kanada, Új-Skócia, New-Brunswick és az Edward herceg-sziget föderációjából Kanada domíniumot, vagyis azt a majdnem teljesen független államot, amely már csak külpolitikai és védelmi kérdésekben volt korlátozva, alárendelve az anyaországnak. Az 1850-1870 közötti időszakban Anglia gyarmatbirodalmának lakossága 130 millióról körülbelül 200 millióra emelkedett.

 

 

7.6.2. Franciaország az 1850-1860-as években

 

1851. december 2-ára virradó éjjel a hadsereg segítségével az 1848. december 20án köztársasági elnökké választott Louis Bonaparte magához ragadta a korlátlan hatalmat. Kíméletlen hajszát indított politikai ellenfelei ellen, melynek eredményeképpen mintegy huszonegyezer republikánust tartóztattak le és deportáltak a francia gyagyatokra.

Az elnök által 1851. december 20-ára kiírt népszavazáson – nem utolsósorban a bonapartista illúziókat tápláló parasztság jóvoltából – 7,7 millió szavazattal 650 ezer ellenében a hatalomátvétel megerősítést nyert. 1852. január 14-én új alkotmányt tettek közzé, mely szerint az elnöki megbízás ideje tíz évre növekedett. A hatévenként tartandó nemzetgyűlési választásokon csak az elnök által javasolt hivatalos jelöltek indulhattak. Az így létrehozott testületet azonban nem ruházták fel a törvények kezdeményezésének jogával. A nemzetgyűlés fölött állt a szenátus, melynek tagjait az elnök javaslatára az államtanács nevezte ki. Az elnök nem tartozott felelősséggel sem a nemzetgyűlésnek, sem a szenátusnak. Az új alkotmány által szentesített egyszemélyi diktatúrát tehát már csak formai jegyek választották el a császárságtól, de annak visszaállítása sem késett sokáig. 1852 nyarán, az elnök vidéki körútja alkalmával egymást érték a korántsem mindig spontán, a császárt éltető demonstrációk, melyből Louis Bonaparte híres bordeaux-i beszédében azt a következtetést vonta le, hogy "Franciaország, úgy látszik, a császársághoz akar visszatérni".

Az 1852 októberében elhangzott bordeaux-i beszédet novemberben szenátusi határozat követte, amely Napóleon Lajost császárrá deklarálta. A szenátus határozatát népszavazással is megerősítették, melynek jóváhagyása után, 1852. december 2-án Louis Bonaparte III. Napóleon néven Franciaország császára lett. Uralmával megkezdődött a Második Császárság kora Franciaországban.

 

 

7.6.2.1. A Második Császárság

 

A III. Napóleon nevével fémjelzett Második Császárság a bonapartizmus időszaka Franciaországban. A bonapartizmus különleges kormányzati forma, amely akkor jöhet létre, ha az egymással küzdő társadalmi rétegek többé-kevésbé egyensúlyban tartják egymást, s így az államhatalom mint látszólagos közvetítő pillanatnyilag bizonyos önállóságra tesz szert mindkét féllel szemben. Louis Bonaparte hatalmát végső soron az 1848-as februári, párizsi forradalomban született szociális köztársaságtól megrémült, újabb forradalomtól rettegő nagypolgárságnak az erőskezű kormányzás utáni vágyakozása hívta életre. A császár magát pártatlannak és osztályok felett állónak nyilvánítva igyekezett a korábbi támaszait vesztett monarchikus államformát fenntartani, eljátszva az egész társadalom atyai jótevőjének szerepét. Valójában a nagypolgárság és a parasztság jólétben élő felső rétegére támaszkodva s a pénzarisztokrácia politikai ambícióinak is tért engedve addig soha nem látott mértékben segítette elő a francia gazdaság fellendülését.

A bonapartista rezsim az 1848-as forradalomnak csaknem minden demokratikus vívmányát felszámolta. Szétzúzta az összes demokratikus szervezetet, betiltotta a Politikai klubokat, a sajtószabadságot elfojtotta, az ellenzéki lapokat és folyóiratokat megszüntette. "Megfojtották a jogot, betömték a szabadság száját, meggyalázták a zászlót, lábbal taposták a népet és – igen boldogok" – írta a korszakról Victor Hugo.

A parlamentáris intézmények megmaradtak, de jogaikat rendkívül leszűkítették. Az általános választójogot – amely minden 21 évnél idősebb férfit megilletett meghagyták, de a választókra gyakorolt hatósági nyomás, a rendőri erőszak és a hivatalos, vagyis kormányjelöltek rendszere száműzött az általános választójogból minden demokratizmust. Az osztályok fölötti egyetemes nemzeti jelleg látszatának kialakítására és megőrzésére III. Napóleon kormánya több ízben rendezett népszavazásokat. Ezek az esetenként a durva rendőri terrortól sem mentes, a szavazatok összeszámlálásánál megvesztegetést vagy zsarolást sem nélkülöző népsavazások azt szolgálták, hogy a kormány a nép jóváhagyására hivatkozhasson.

III. Napóleon uralkodása idején vált a 19. század legmodernebb európai nagyvárosává a francia főváros, Párizs. Eugène Haussmann báró, Párizs prefektusa kapta a feladatot a nagyváros átépítésére. Hivatali ideje alatt (1853-1869) brutális céltudatossággal rombolta szét a történelmi Párizst, széles sugárutakat és körutakat nyitva a kőrengetegbe. (Kétségtelen, hogy ezeken az utakon immár nem volt könnyű barikádokat emelni.) Számtalan középületet emeltek, rendezték a közvilágítást és a vízellátást, valamint a csatornázást. Harminckétezer gázlámpát helyeztek el, és 560 km csatornát építettek. A rombolás óriási volt, hangulatos régi negyedek tűntek el nyomtalanul, de cserébe Párizs lett Európa legmodernebb nagyvárosa.

 

 

7.6.2.2. Külpolitika

 

Egy 1852-es beszédében III. Napóleon kijelentette: "a császárság- a béke". Ez a "békeszeretet" azonban szinte állandó háborúkkal párosult. Franciaország részt vett a krími háborúban, s nagyhatalmi pozícióból irányította az azt lezáró 1856-os párizsi békekonferenciát. Szövetkezett Oroszországgal Anglia ellen. Harcolt olasz szövetségben Ausztriával, majd szövetségesét cserbenhagyva békét kötött az osztrákokkal, és bekebelezte Savoyát és Nizzát.

A franciák a gyarmatokon is terjeszkedtek. Meghódították a Szahara jelentős részét, gyarmatosították a hegyi körzeteket, és a szíriai expedíció után Ferdinánd Lesseps vezetésével megkezdték a Szuezi-csatorna építését. Az 1857-1858-as, majd az 1860-as háborúk után újabb egyenlőtlen szerződéseket kényszerítettek Kínára. 1858-ban francia csapatok nyomultak Vietnamba, és 1862-ben három déli tartományt, valamint Poulo-Condor szigetét birtokba vették. 1863-ban a francia protektorátust Kambodzsára is kiterjesztették. A gyarmati háborúk eredményeképpen 1870-ben Franciaország már hatmillió gyarmati alattvaló felett uralkodott.

A gazdasági fellendülés és a sikeres hódító háború sok kortárs szemében szilárd nagyhatalomnak tüntette fel a bonapartista Franciaországot. Ez a viszonylagos szilárdság azonban nem tartott sokáig. 1858. január 14-én az operába tartó császár hintójára Felice Orsini és két társa három bombát dobott. A merénylet több mint száz sebesültet, és jó néhány halott áldozatot követelt, de III. Napóleon és felesége csodával határos módon sértetlen maradt. A merénylet nyomán megerősödött rendőrterror a közhangulatot a republikánusok felé fordította. Az ipari burzsoázia nagy részét az 1860-ban Angliával megkötött kereskedelmi szerződés, vagyis a protekcionizmus megszüntetése taszította az ellenzék soraiba. A katolikus közvélemény az itáliai háború megindítása miatt fordult szembe a császárral, a liberálisok viszont a háború végig nem harcolását ítélték el, és valóban alkotmányos kormányzatot követeltek.

A bonapartista rezsim, látva pozícióinak meggyengülését, engedményekre kényszerült. Némileg kiszélesítette a törvényhozó testület jogait, ugyanakkor megpróbálta megnyerni magának a munkásokat is. 1862-ben például a császár tüntetőleg megkegyelmezett a munkabéremelést követelő sztrájk szervezése miatt elítélt nyomdászoknak, 1867. május 25-én pedig hatályon kívül helyezte a sztrájkokat büntető Le Chapelier-törvényt.

Nem használt Franciaország tekintélyének az ún. "mexikói kaland" sem. 1862ben Franciaország katonai expedíciót küldött Mexikóba, hogy Spanyolországgal és Angliával egyetemben megdöntse a Benitó Juárez vezette mexikói köztársaságot. A francia hadsereg elfoglalta Mexikó fővárosát, és Habsburg Miksa főherceget ültette a Louis Bonaparte által kreált Mexikói Császárság trónjára. A hatalmas költségek és az USA tiltakozása miatt azonban a francia csapatoknak el kellett hagyniuk Mexikót. A felülkerekedett Juárez vezette erők Miksa császárt elfogták és főbe lőtték. A mexikói kaland általános elégedetlenséget keltett Franciaországban mind a presztízsveszteség, mind az óriás kiadások miatt.

A 60-as évek vége felé Franciaországnak a legtöbb európai állammal észrevehetően megromlott a viszonya. Az 1853-as lengyel felkelés diplomáciai támogatásáért szembekerült Oroszországgal, a német egyesítés kérdésében elfoglalt álláspontja miatt Poroszországgal, a gyarmati háborúk következtében pedig Angliával. Ez utóbbiak különösen 1869-ben, az Anglia tiltakozása ellenére megépült Szuezi-csatorna megnyitásakor mérgesedtek el. A Második Császárság ellenezte Olaszország egyesítését is. Ezek az események vezettek oda, hogy 1869-1870-re Franciaország csaknem teljesen elszigetelődött.

1869-ben a liberális polgári ellenzék az országgyűlési választásokon Leon Gambetta vezetésével elsöprő győzelmet aratott. A bonapartista kormány újabb engedményekkel próbált kilábalni a válságból. A törvényhozó testület felhatalmazást kapott arra, hogy maga válassza meg elnökét. A sajtó- és gyülekezési szabadság ellenőrzése enyhült. Franciaország áttért a parlamentáris császárságra, de III. Napóleon nem lett népszerűbb. Rendszerének a kegyelemdöfést az 1870. július 19-én kitört francia-porosz háborúban elszenvedett vereség adta meg. 1870. szeptember 4-én a sedani vereség hírére tüntetők nyomultak a párizsi Bourbon-palotába, és szétkergették a törvényhozó testületet. A Második Császárság véget ért.

 

 

7.6.3. A krími háború

 

7.6.3.1. A keleti kérdés

 

Az 1815-ös bécsi kongresszus óta Európa legerősebb szárazföldi hatalmának számító Oroszország mind nagyobb figyelmet szentelt az ún. keleti kérdés megoldásának. A keleti kérdés Európa halálosan beteg emberének, Törökországnak a hagyatékával foglalkozott. Hiába gyarapította jelentős területekkel a cár birodalmát a közép-ázsiai és a távol-keleti hódító terjeszkedés, a Balkánon való előrenyomulás s ezáltal a Fekete-tengert a Földközi-tengertől elválasztó tengerszorosok megszerzése mind kívánatosabbnak tűnt számára. A hanyatló Oszmán Birodalom korszerűtlen hadserege önmagában nem tarthatta volna vissza a cári ármádiát, az elavult török hadsereg erejét azonban nagymértékben megnövelte a mögötte álló Anglia nemzetközi tekintélye és ellenállhatatlan hadiflottája. Anglia számára ugyanis nem volt kívánatos az orosz flotta megjelenése a Földközi-tengeren. I. Miklós, belátva, hogy az oly becses tengerszorosok megszerzéséhez Anglia beleegyezésén keresztül vezet az út, 1844-es londoni látogatása alkalmával ajánlatot is tett az osztozkodásra, London azonban nem fogadta túlzott lelkesedéssel elképzeléseit.

A cár 1853. január 9-én Hamilton-Seymour angol követ előtt megismételte 1844-es javaslatát, majd az újabb brit elutasítást követően elhatározta, fegyverrel szerez érvényt akaratának.

I. Miklós meg volt győződve arról, hogy a nyugati hatalmak nem fognak Törökország segítségére sietni, hiszen a bonapartista államcsínyt végrehajtó Franciaországot külpolitikailag akcióképtelennek, Angliát pedig a franciák segítsége nélkül fogatlan oroszlánnak vélte. Az sem volt kétséges az orosz diplomácia előtt, hogy Poroszország és különösen Ausztria biztos és lekötelezett szövetségese a cárnak. Így csak Törökország fegyveres ellenállásával kellett számolni, s ez a cári hadsereg számára cseppet sem tűnt kockázatosnak.

Az oroszok kezére játszottak a palesztinai szent helyek kérdésében kitört zavargások is. A szent sír, a jeruzsálemi királyok sírjai, a betlehemi templom és a többi keresztény szent hely feletti felügyeletet ugyanis a római és a görögkeleti egyház egyaránt magának követelte. A török fennhatóság alatt álló területeken a görögkeleti egyház bizonyos előnyöket évezett, s ezt nem utolsósorban orosz biztatásra a szent helyek kérdésében is kamatoztatta. III. Napóleon viszont, aki a római egyház mögött állt, 1852 márciusában egy olyan fermánt kényszerített ki a szultántól, melyben a szent helyeket illetően a katolikus egyház jogait növelték, A cár ezt a keleti egyház megsértésének minősítette, és ürügyül használta fel a Török Birodalommal való konfrontációhoz. 1853. június 2-án Mihail Gorcsakov tábornok nyolcvanezer fős orosz serege megszállta Moldovát és Havasalföldet.

Rövidesen kiderült, hogy a cár elképzelései a nyugati hatalmak várható magatartásáról alapvetően tévesek. Törökország az angol árucikkek egyik legjobb vásárlója volt, és egyben a közel-keleti brit hatalmi érdekek legfőbb biztosítéka. Amíg a tengerszorosokra Törökország vigyáz, az orosz hadiflotta be van zárva a Fekete-tengerre, s nem jelenhet meg a Földközi-tenger keleti medencéjében. Törökország szuverenitásának csorbítása az orosz hatalom javára a brit hatalmi érdekeket veszélyeztette, s ez nem tűrte, hogy a szigetország passzív maradjon. A bonapartista Franciaország szintén oroszellenes volt. A francia császár már 1853 májusában Anglia tudomására hozta, hogy kész együttműködni vele Törökország megvédése érdekében. Így Anglia nem volt híján a francia segítségnek.

 

 

7.6.3.2. A háború

 

A konstantinápolyi angol követ tanácsára Omer pasa, a balkáni török haderő parancsnoka október 8-án felszólította Gorcsakovot, hogy tizennyolc napon belül ürítse ki Moldovát és Havasalföldet. Az orosz elutasítást török hadüzenet követte. A török hadsereg Vidinnél átkelt a Dunán, elfoglalta Kalafat települését, majd Oltenicánál november 4-én vereséget mért az oroszokra. Siker kísérte a török fegyvereket a kaukázusi frontokon is.

November 30-án a kaukázusi frontnak erősítést szállító s Szinope kikötőjében lehorgonyzó török flottát Pavel Nahimov altengernagy háromórás tengeri ütközetben megsemmisítette. Válaszul a szövetséges flotta befutott a Fekete-tengerre. Az orosz hajóhad Szevasztopol hadikikötőjébe zárkózott.

A cár régi szövetségeseihez fordult politikai segítségért, de kiderült, hogy sem Poroszországra, sem Ausztriára nem számíthat. Hathatós diplomáciai és katonai segítséget I. Miklós elsősorban Ausztriától várt. De csalatkoznia kellett. Ausztria "hálátlanságával megdöbbentette a világot", mivel a fegyveres semlegesség álláspontjára helyezkedett. Az osztrák fegyveres semlegesség súlyosan veszélyeztette az Iván Paszkevics parancsnoksága alatt Szilisztrát ostromló orosz sereget. A támadásban levő balkáni orosz haderő kénytelen volt visszavonulni. I. Miklós 1854 júniusában elrendelte a dunai fejedelemségek kiürítését. Moldovát és Havasalföldet a Porta beleegyezésével osztrák csapatok szállták meg.

A két német hatalom semlegessége azonban nemcsak Oroszország, hanem a nyugati hatalmak számára is hátrányos volt, mert meghiúsította, hogy a cár birodalma ellen szárazföldi frontot nyissanak. Oroszország ugyan kedvezőtlen diplomáciai és katonai helyzetbe került, de erőt demonstráló fegyveres akciók nélkül nem volt remény arra, hogy a szövetségesek feltételeit elfogadja. Rövidesen Londonban és Párizsban is belátták, hogy győzelem nélkül nem lehet háborút nyerni.

1854. szeptember 5-7-e között 21 500 angol, 30 333 francia és 7000 török katona hajózott be a szövetségesek 500 szállítóhajójába, és megindult a hadtörténelem addigi legnagyobb csapatszállítása az angol és a francia hajóhad fedezete alatt. Az inváziós egységek célja a Krím félszigeten fekvő Szevasztopol tengeri erődje, melynek közelében szeptember 14-én minden ellenállás nélkül kihajóztak. Megkezdődött a krími háború.

Az október 17-én indított ostromot Szevasztopol védői nagy veszteségek árán visszaverték, s az erőd, bár a szövetségesek október 25-én Balaklavánál, november 5-én pedig Inkermann-nál is győzelmet arattak, ellenállt. A balaklavai ütközetben az angol könnyűlovasság is megsemmisült.

Az ostrom elhúzódott, s a szövetségesek kénytelenek voltak a telet is Szevasztopol alatt tölteni. A táborban a rossz egészségügyi viszonyok miatt kitört a kolera, s a betegség több áldozatot szedett, mint a kard és a puska együttvéve. A hadtáp és az egészségügyi szolgálat siralmasan működött. Miközben katonák fagytak meg meleg ruha, megfelelő szállás és tüzelő híján, a balaklavai horgonyzóhelyen egész ruhabálákat dobtak a vízbe, hogy hevenyészett hullámtörő gátakat építsenek belőlük. A botrányos sebesültellátáson Florance Nightingale szervezőmunkája javított, amely megteremtette egy korszerű katonai egészségügyi szolgálat alapjait.

A diplomaták a csata idején is folytatták a párbeszédét. Ausztriára fokozott nyomás nehezedett, hogy lépjen fel Oroszország ellen. Az osztrák magatartás végül is a Szárd Királyság miatt változott meg. Cavour az "Itália felszabadítja magát" jelmondatot irreálisnak ítélvén, az országegyesítést nagyhatalmi támogatással kívánta elérni. A támogatást megszolgálandó, készséggel csatlakozott a krími expedícióhoz, s 15 ezer katonát küldött Oroszországba. A nem lebecsülendő katonai segítségnél azonban sokkal nagyobb volt a diplomáciai hatás. III. Napóleon ugyanis megígérte Cavournak, hogy a háborút követő kongresszuson felvetheti az olasz kérdést. Az olasz kérdésben érzékenyen érintett Ausztria így kényszerűen még oroszellenesebb lett.

1855. március elején meghalt Miklós cár. Utódja, II. Sándor (1855-1881) hajlott a békére annál is inkább, mert 1855. szeptember 5-én Szevasztopol elesett (Nahimov és Isztomin admirális is életét vesztette). Az 1856. március 30-án Párizsban aláírt béke nem változtatta meg lényegesen Európa térképét, mégis fordulópontot jelentett, hiszen megbontotta a konzervatív hatalmak együttműködését, és véget vetett a cárizmus európai hegemóniájának.

 

 

7.6.4. Kelet-Európa a krími háború után

 

7.6.4.1. Románia megalakulása

 

A két dunai fejedelemség történetében meghatározó szerepe volt a krími háborút lezáró párizsi békének. A francia fővárosban aláírt dokumentumok biztosították a Török Birodalomhoz tartozó fejedelemségek autonómiáját, s megszüntették az orosz protektorátust.

Az európai hatalmak egyszeri és rendkívüli országgyűlések, ún. "ad hoc diván"-ok összehívását rendelték el, s feladatukul tűzték a fejedelemségek állami életének új alapjait kidolgozni. Minthogy a nagyhatalmak nem kívánták Moldova és Havasalföld egyesítését, arra is kötelezték a fejedelemségek korlátozott választójog alapján összehívott parlamentjeit, hogy külön-külön válasszanak maguknak uralkodót. A román fejedelemségek sajátos módon kerülték meg a nagyhatalmak egyesítési tilalmát. Amikor a moldovai országgyűlés Alexandu Ion Cuza ezredest (1859-1866) választotta fejedelmévé, a bukaresti országgyűlés szintén Cuzát emelte a fejedelmi székbe. A nagyhatalmak jegyzéke ugyanis csak a külön-külön választást tette kötelezővé, a megválasztandó személyről nem rendelkezett. Így az előállt helyzetet kénytelenek voltak tudomásul venni. 1861. december 23-án Moldova és Havasalföld egyesítésével megszületett a Román Fejedelemség.

A széles látókörű Cuza, aki I. Sándor néven kezdte meg uralkodását, mélyreható reformokkal kívánta országát modernizálni. 1863-ban megszavaztatta a kolostori birtokok állami tulajdonba vételét, 1864-ben pedig a román egyházat függetlennek nyilvánította a konstantinápolyi pátriárkától. Még ugyanebben az évben az országgyűlés elé terjesztette az agrártörvényt is, melyet csak a parlament feloszlatása után, népszavazás útján tudott életbe léptetni. Megalkották a közoktatási törvényt, 1860-ban Iaşiban, 1864-ben pedig Bukarestben egyetemet állítottak fel. Újjászervezték a nemzeti hadsereget, megreformálták az igazságügyet, s francia mintára polgári büntető törvénykönyvet vezettek be.

A reformokat a nagybojárok mély ellenszenve kísérte, akik azt sem tudták megbocsátani Cuzának, hogy csak egy közülük, mégis ő a fejedelem. 1866. február 23án éjjel összeesküvők hatoltak be a bukaresti fejedelmi palotába, és lemondásra kényszerítették az uralkodót. Hosszas bonyodalmak után a Hohenzollern-Sigmaringen-családból származó Károly fejedelem ült a Román Fejedelemség trónjára.

Románia az 1860-as évek végére megteremtette a tőkés fejlődés kereteit, és eljutott a majdnem teljes önállóságig.

 

 

7.6.4.2. Szerbia

 

A krími háborúban a Török Birodalmon belül autonómiát élvező szerb fejedelemség, nem utolsósorban a határain végrehajtott nagyarányú osztrák csapatösszevonások hatására semleges maradt. Pedig a háború jó alkalmat kínált a teljes függetlenség és a nagyszerb eszme megvalósítására, de ezt az önálló lépést nem lehetett megkockáztatni a nagyhatalmak támogatása nélkül. A nagyszerb eszme atyja, Ilija Garašanin szerb miniszterelnök és külügyminiszter még 1844-ben kifejtette, hogy valamennyi délszláv területnek egyesülnie kell, közös államot alkotva a horvátok, a szlovének, a bosnyákok és montenegróiak szülőföldjén. Programjában első lépésként a török kezén lévő délszláv területek felszabadítása szerepelt. Ezt követte volna a Habsburg Birodalom délszláv alattvalóinak felszabadítása.

Az 1842. óta Szerbia trónján ülő Aleksandar Karadjordjević fejedelem oligarchikus uralmát a gazdasági élet fejlődése és az új államapparátus kiépítése által életre hívott új burzsoázia és értelmiség egyre nehezebben tűrte. Az egyre több feszültséget hordozó belső ellentétek miatt a kormány 1858. Szent András napjára kénytelen volt összehívni a már tíz év óta szünetelő szkupstinát, s az országgyűlés lemondásra kényszerítette Karadjodjeviéet, és visszahívta a száműzetésben lévő Miloš Obrenovićot a szerb fejedelmi trónra.

Az 1859-ben trónra került Miloš halálát követően, 1860-ban fia, Mihály került hatalomra. Az ambiciózus Mihailo Obrenović Szerbia teljes függetlenségét kívánta elérni. 1862-ben a török helyőrségek kivonását követelte, mire válaszul a belgrádi erőd tüzérsége több órán át bombázta a várost, teljesen értelmetlen vérfürdőt rendezve. A török vérengzések hírére közbelépő nagyhatalmak azonban nem szüntették meg a török államtól való szerb függést. Mihálynak csak 1867-ben sikerült elérnie, hogy a még török kézen levő szerb erődöket átadják Szerbiának. Ezzel a szultán fennhatósága Szerbiában formálissá vált.

A látványos külpolitikai sikerek szülte népszerűséget Mihály önkényeskedő belpolitikája szertefoszlatta. Egyre növekedett ellenfeleinek száma, akik a Jovan Ristic által vezetett Liberális Pártban szervezkedtek. Mégsem a liberálisok, hanem a száműzetésben lévő Karadjordjević hívei szerveztek ellene merényletet. 1868. június 10-én orgyilkosok ölték meg.

Az új fejedelem Mihály kiskorú unokaöccse, Milán lett, aki helyett háromtagú régenstanács vitte az államügyeket. Tagja lett a tanácsnak a tehetséges és európai műveltségű liberális pártvezér, Jovan Ristic is. A régenstanács előtt nagy feladatok álltak. Az állam és a társadalom belső átformálásával, modernizálásával meg kellett teremteniük a polgári átalakulás kereteit.

A Liberális Párt hatalmát jelentő új rend nagy gondot fordított Szerbia gazdasági életének fejlesztésére. Ezt bizonyítja az 1873-ban hozott iparfejlesztési törvény is, bár nem érte el a kívánt eredményeket. A liberálisok hatalomra kerülésével új ellenzék született. A Svetozar Markovic által megalapított Radikális Párt a parasztság nehéz helyzetének javítását tűzte zászlajára.

Az 1870-es évek elején Szerbia is eljutott az önálló államisághoz, hiszen függetlenségét már csak formális rendelkezések korlátozták.

 

 

7.6.4.3. Görögország

 

Az 1829-es drinápolyi békében megszületett és az 1830-as február 3-i londoni jegyzőkönyv által elismert független Hellén Királyság angol, francia és orosz protektorátus alatt állt, de az orosz befolyás érezhetően erősödött, különösen akkor, amikor a cár közbenjárására a konstantinápolyi pátriárka megengedte a görög egyház közigazgatási különválását.

Az 1850-es évek végére felnövekvő új, liberális polgári ellenzék egyre erőteljesebben sürgette a nem túl népszerű I. Ottó fejedelemnél a nyugat-európaihoz hasonló berendezkedés megvalósítását, mindhiába. Az önkényuralom ellen 1862ben felkelések robbantak ki, melyek Ottó von Wittelsbach lemondásához vezettek. Nemzetgyűlési választásokat írtak ki, és az összeülő parlament 1863. november 28-án új alkotmányt fogadott el, amely szigorúan korlátozta a király jogait, bevezette az általános választójogot, a törvényhozást egykamarás parlamentre bízta, és biztosította az általános polgári szabadságjogokat. Az ország élére a nagyhatalmak tanácsára a dán Glücksburg-családból származó Vilmos György került I. György néven (1863-1913).

Az új görög kormányzat egyik legfontosabb célja az ún. "Nagy Eszme" (Megali Idea) megvalósítása volt. E szerint a görög határokat addig kell kiterjeszteni, míg minden hellén a királysághoz nem kerül. Megvalósítása azt jelentette volna, hogy az egész Dél-Balkán, sőt Kis-Ázsia egy része is a Nagy-Görögország részévé lesz. Az így létrehozandó állam leendő tarka etnikai képe nem nyugtalanította a görög kultúrfölényre hivatkozó politikusokat. A "Nagy Eszme" első sikere az angol beleegyezéssel megszerzett Jón-szigetek Görögországhoz csatolása volt.

 

 

7.6.4.4. A bolgár nemzeti mozgalom

 

A Konstantinápoly szomszédságában fekvő s közel ötszáz éve török hódoltság alatt álló bolgár területek lakosságának szabadságmozgalma az 1850-es évek elejéig csak kulturális téren tudott sikerekről számot adni. A török főváros közelsége eleve meghatározta a bolgár mozgalom lehetőségeit, a Porta ugyanis ebben a térségben fokozottan ügyelt az általa képviselt rend fenntartására. Az egyetlen törvényes nemzeti szervezetet az egyház jelentette. A bolgár nemzeti mozgalom számára fontos lépés volt tehát a nemzeti egyház megteremtése. Az 1840-es évektől megindul az egyházi harc a görög nyelvű főpapság ellen.

Az orosz-török háborúk mindig reményeket ébresztettek a bolgárokban, így az 1853-ban kitört krími háború is, hiszen tudták, hogy függetlenségüket saját erőből nem képesek kivívni, s e harcban leginkább Törökország hagyományos ellenfelének, Oroszországnak a segítségére számíthattak. A krími háború azonban, bár a Balkán nem vált hadszíntérré, nem a szabadságot hozta a bolgároknak, hanem katasztrófával fenyegetett. A Porta a hadikiadások fedezésére felvett kölcsönök fejében kénytelen volt behozatali vámjainak leszállítására, és ezzel a balkáni kézművesipart kiszolgáltatta az angol és francia áruk konkurenciájának. Az egész birodalom piacára dolgozó bolgár kézművesek nem versenyezhettek a fejlett nyugati gyáripar olcsó termékeivel, s tönkrementek. Hasonló sorsra jutott sok bolgár kereskedő is. Ugyanakkor a parasztságot a felvett kölcsönök kamatainak fedezésére kivetett adók nyomorították. A lakosság széles rétegei szegényedtek el, s ez jelentős változásokat érlelt.

A bolgár nemzeti mozgalom élén a 60-as években Georgi Rakovszki állt, aki úgy képzelte, hogy a Török Birodalommal szomszédos területeken szervezett, mindenre elszánt és katonailag jól kiképzett kis csapat bolgár területekre betörve képes felszabadítani Bulgáriát. Ennek érdekében kidolgozta a partizáncsapatok szervezeti szabályzatát, és megkezdte az egységek szervezését. 1867-ben két partizánegység is betört Romániából bolgár területekre, a lakosság zöme azonban nem támogatta a vállalkozást. A néptömegek csatlakozásáról szóló elképzelés tévesnek bizonyult.

A mozgalom mérsékelt szárnya, az osztrák-magyar kiegyezés valamiféle bolgárváltozatában látta a kivezető utat. Elképzelésük az volt, hogy a szultánt Tirnovóban bolgár cárrá kellene koronázni, s ennek fejében Bulgária a Magyarországéhoz hasonló önállóságot kapna a birodalmon belül. A forradalmi szárny azonban nem volt hajlandó egyezkedni.

1870-ben létrejött az exarchátus, vagyis a bolgár pravoszláv egyház szervezete. Az egyházi harc – melyben a bolgárok odáig mentek, hogy ha kell, Rómához is csatlakoznak a nemzeti egyház megteremtése érdekében – a patriarchátustól való szakadáshoz vezetett, amit végül a szultán is elismert. Az exarchátus független volt a konstantinápolyi pátriárkától, és joghatósága kiterjedt az összes bolgárok lakta területekre tehát Macedóniára is. A bolgárok ezáltal felszabadultak a görög egyházi és kulturális fennhatóság alól, de ezzel már nem elégedtek meg. Most már a politikai szabadság kellett!

1870 áprilisában, Bukarestben megalakult a Bolgár Központi Forradalmi Bizottság, melynek vezetői Vaszil Levszki és Ljuben Karavelov voltak. Levszki okult a Rakovszki-féle kísérletek kudarcán, s az országon belüli titkos szervezkedést tartotta fontosnak. Nézete szerint a lakosságot elő kell készíteni a felkelésre, s ennek érdekében évekig járta szülőföldjét, hogy csoportokat szervezzen a majdani harc támogatására. "Szent és tiszta köztársaságot" akart létrehozni, amelyben minden balkáni nép egyenjogú szövetséges, még a török parasztok is. Levszkit azonban árulás folytán a törökök elfogták, és 1873 elején Szófiában felakasztották. Kivégzése után a vezetést Karavelov, majd Hriszto Botev vette át a Forradalmi Bizottságban

 

 

7.6.5. Oroszország az 1850-1870-es években

 

A krími háború erősen megingatta az Oroszország erejébe vetett hitet. Ez az esemény fedte fel, hogy az ország sok lényeges szempontból elmaradt a nyugati hatalmak mögött. Az orosz hajók nem versenyezhettek az angol és francia flottával. A primitív orosz karabély értelmetlen véráldozattá tette a leghősiesebb rohamot is, a szegényes szállítási rendszer, a vasút hiánya pedig megfosztotta az ostromlott Szevasztopolt a megfelelő ember- és hadianyag-utánpótlástól. I. Miklós udvarában még úgy emlegették a vasutakat, mint "korunk betegségét", amely felemeli a kamatlábat, mértéktelen mobilitást idéz elő a népességben, és kedvez a forradalmi mozgalmak terjedésének. A krími háború után nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni a gyors ütemben bővülő vasúthálózat katonai jelentőségét.

Az orosz birodalom vereségének oka mindenekelőtt az ország általános gazdasági-társadalmi elmaradottságában rejlett. A feudális Oroszország a kapitalista Angliával és Franciaországgal szemben erőtlennek bizonyult, s ez mind a hazai, mind az európai közvéleménynek megmutatta a fennálló orosz viszonyok korhadtságát. A krími háború kíméletlenül bizonyította a cári birodalom vezetői számára, hogy az ország túlságosan lemaradt a Nyugat fejlett nemzetei mögött, és az erős katonai pozíció visszaszerzése érdekében elengedhetetlen a gazdaság bizonyos fokú modernizálása.

 

 

7.6.5.1. II. Sándor reformjai

 

A legégetőbb probléma a jobbágykérdés volt. A jobbágyakat földesuruk földdel vagy föld nélkül, családostól vagy egyénenként eladhatta, tetszés szerint mezei munkára vagy házi szolgálatra rendelhette, újoncot válogathatott közülük a hadseregbe, az engedetlenkedőket pedig Szibériába száműzhette. A jobbágy köteles volt a földesúr által létesített gyárban robotmunkát végezni, ura engedélye nélkül nem hagyhatta el lakóhelyét, és ha engedély birtokában a városba költözve sikerült is munkát találnia, a "városi levegő nem tette szabaddá". A városban lakó, sőt a már ott született jobbágy is köteles volt robotváltságot fizetni urának, melynek mértékét a tulajdonos szabta meg. De még ennél is nagyobb terhet jelentett helyzetük bizonytalansága, hiszen földesuruk bármikor visszaparancsolhatta őket a bittokra. Az amúgy is súlyos helyzetet az 1854. és 1856. év sorozásai az elviselhetetlenség határain túlra feszítették. A hírhedt 3. ügyosztály adatai 1858-ban nyolcvanhat, 1859-ben kilencven, a rákövetkező évben pedig száznyolc lázadásról adtak számot. A parasztság körében gyűjtött statisztikai adatok mérhetetlen szegénységről tanúskodtak.

II. Sándor 1856. március 30-i beszédében kifejtette, hogy a reform a parasztok és gazdáik között tapasztalható ellenségeskedés miatt elkerülhetetlen, majd hozzátette, jobb fokozatos, óvatos kezdeményezést tenni, mint megvárni, hogy a nép kezdeményezze a változást.

A parasztkérdés megvitatására, illetve a jobbágyfelszabadítás helyi terveinek kidolgozására 1857. január 7-én II. Sándor egy magas államhivatalnokokból álló titkos bizottság felállítását rendelte el, a kormányzóságokban pedig nemesi bizottságokat választottak. A bizottságok megalakítása alkotmányos illúziókat keltett a nemesi közvéleményben, mert úgy vélték, hogy ez a cári önkényuralom felszámolásának első jele. A bizottságok munkájában – Pjotr Valujev grófnak, II. Sándor egyik legbefolyásosabb emberének véleménye szerint – talán minden másnál fontosabb volt, hogy az önkényuralom megőrizze önmagát. A paraszttömegek érdekeit a forradalmi demokraták képviselték, ők azonban nem kaptak helyet a kérdéssel foglalkozó bizottságokban.

A forradalmi demokraták vezetője 1849-től az önkényuralom elől svájci, majd londoni emigrációban menedéket találó Alekszandr Herzen volt. "Én Londonban tartózkodásom alatt gyakran gyönyörködtem Herzen művelt, szellemes, tanulságos társalgásában- a barátságos viszony köztünk és családjaink között kedves emlékeim közé tartozik" – írta róla Kossuth Lajos. Herzen, Nyikolaj Ogarjov, Nyikolaj Csernisevszkij, Nyikolaj Nyekraszov és Nyikolaj Dobroljubov kiáltványai fordulópontot jelentettek az orosz forradalmi eszmék történetében. Ők Oroszország társadalmi problémáinak megoldását, így a jobbágykérdés rendezését is csak népforradalom útján látták megvalósíthatónak. Lapjaikban, a Harangban (Kolokol) és a Kortársban (Szovremennyik) élesen bírálták az önkényuralmat, de a szlavofilek "Oroszország virágzik, a Nyugat romlik" elméletét és a zapadnyikok feltétlen Nyugat-imádatát is, s forradalmi változásokat sürgettek.

1861. március 5-én a Rendelet a jobbágyi függőségből kikerült parasztokról című manifesztum közzétette a jobbágyrendeletet. A nemesi birtokon települt parasztokén az udvari cselédek függésben tartásának joga végérvényesen megszűnt, a "megkeresztelt tulajdon" ezzel személyi szabadságot nyert.

A rendelet nemcsak a személyi felszabadítást tette kötelezővé, hanem megváltás fejében a parasztok földhöz juttatását is. A megváltási szerződés létrejöttével a parasztok megszabadultak a földesúri szolgáltatásoktól, s "tulajdonos parasztokká" váltak. Az udvari cselédeknek nem kellett megváltást fizetniük, igaz, ők földet sem kaptak.

A jobbágyfelszabadító rendeletek kihirdetését a "kiábrándulás pillanata" követte. A parasztok-hamisítással vádolva a földesurakat- az "igazi szabadság" kihirdetését követelték, mert nem hitték el, hogy ez a törvény a cár jóváhagyásával született. 1861-1863 között 1962 birtokon robbantak ki megmozdulások a reform bevezetése ellen, és sok esetben csak a hadsereg bevetésével sikerült azokat megfékezni.

A jobbágyfelszabadító törvények a demokratikus orosz közvéleményben is visszatetszést szültek. A Kortárs és a Harang körül kikristályosodó új forradalmi generáció a visszásságok felszámolását követelve számos kiáltványt szerkesztett és terjesztett ebben – az éppen ezért – a proklamációk korának is nevezett időszakban. A forradalmi demokraták küzdelme folytatókra talált az orosz egyetemi ifjúság körében. A mozgalmat a reakció Ivan Turgenyev: Apák és fiúk (1862) című regénye után kezdetben mindent tagadóknak, azaz nihilistáknak nevezte, majd pedig a narodnyik (népies) gúnynevet akasztotta rájuk. A forradalmárok mindkét nevet elfogadták, és dacból maguk is használták. A cári hatóságok nyomása alatt, és a tűrhetetlen állapotokat látva úgy érezték, hogy a cárizmus elleni harcban minden megoldás elfogadott lehet. Egy részük "a cél szentesíti az eszközt" jelszót hangoztatva, akár bankrablásra vagy gazdag birtokosok kifosztására is vállalkozott volna, ha a mozgalom anyagi érdekei úgy kívánták.

Az 1861-es jobbágyfelszabadítás szülte változások további reformok szükségességét is felvetették. Az uralkodó 1863-1874 között több újítást vezetett be. Ezek közé tartozott a zemsztvo reform, a városi reform, a bírósági reform és a katonai reform.

Az 1864-ben kiadott zemsztvo reform a helyi gazdasági és népművelési ügyek intézésére kormányzósági és kerületi választott önkormányzati szervek, ún. zemsztvók felállítását rendelte el. Az új önkormányzati szervek eredményesen működtek, hiszen 1880-ra már tizenkétezer zemsztvo iskola működött, s egy kerületre három orvos is jutott, ami korábban teljesen elképzelhetetlen volt. Az 1870-es törvény a városi közigazgatás élére rendi hovatartozást figyelembe nem vevő választott szabályalkotó szerveket, dumákat állított, melyek mellett városi intézőszékek gyakorolták a végrehajtó hatalmat.

1863-ban megszüntették a testi fenyítéseket. A vesszőfutást, a korbácsolást, a szégyenbélyeg alkalmazását és az arc megbélyegzését törölték a büntetések sorából, de a botozást még néhány esztendeig fenntartották, csak a nőket mentesítették alóla.

1864-ben érvénybe lépett a polgári jogviszonyokon nyugvó bírósági reform. Ezzel megszűnt a rendi jogszolgáltatás, s az új választott esküdteket, valamint a nyilvánosság bevonásával működő bíróságokat függetlenítették az állami közigazgatástól. A jogszabály elismerte a törvény előtti egyenlőséget és a védelem jogát.

1874. január 1-jén megjelent az általános hadkötelezettségről szóló törvény. Ez véget vetett a toborzásnak, és minden huszadik életévét betöltött férfit szárazföldön hat, tengeren pedig hét év katonai szolgálatra kötelezett. Az előírt tényleges katonaidőt tartalékos szolgálattal is megtoldotta, s ezzel a modern hadviseléshez nélkülözhetetlen, gyorsan mozgósítható, kiképzett tartalékot hozott létre, s megteremtette a modern tömeghadsereg alapját.

Az 1861-es év Oroszországban a kapitalista fejlődés nyitánya, az ipari forradalom kibontakozásának kezdete. Legfontosabb ösztönzője a 60-as években fellendülő vasútépítés volt. 1876-ban már acélpálya kötötte össze Moszkvát az európai Oroszország legfontosabb területeivel. A vasútépítés nemcsak nagy mennyiségű vas-, acél-, kőszén- és olajigényével vagy a vasúti gépek és berendezések iránt támasztott megnövekedett keresletével serkentette az orosz ipar fejlődését, hanem azzal is, hogy újabb fogyasztókat kapcsolt a piachoz.

A hitelélet fellendülését az 1860-ban felállított Állami Bank jelezte, mely 1861-től kereskedelmi célokra is folyósíthatott hiteleket. Az orosz polgárság vállalkozó kedvét mutatja, hogy a magánpénzintézetek alapítását engedélyező törvény kibocsátása után rövidesen harmincegy kereskedelmi bank alakult.

A porosz úton fejlődő mezőgazdaságot a ledolgozási rendszer jellemezte, s bár már megjelent a bérmunka, alkalmazása távolról sem vált általánossá. 1877-ben a magántulajdonban lévő földbirtokoknak még csaknem 78 százaléka volt nemesi birtokosok kezén. A nemesség jó része azonban nem fektette be, hanem felélte a váltságösszeget, s rövidesen tönkrement. Megindult a parasztság rétegződése is. Soraiból éppen a század második felében szakadtak ki a városok ipari proletáriátusát alkotó tömegek. A városi lakosság száma gyorsan növekedett. Míg 1851-ben az összlakosságnak csak 7,8 százaléka lakott városban, addig 1863-ban számuk már 20 százalékra rúgott.

 

 

7.6.5.2. Közép-Ázsia meghódítása

 

A kapitalista fejlődés lendületet adott a cári gyarmatosító politikának is. A krími háborúban elszenvedett kudarcok egyelőre nem tették lehetővé, hogy Oroszország határait a Török Birodalom rovására kiterjesszék. Fel kellett hagyni a balkáni és kaukázusi behatolással is, így a cárizmus figyelme a közép-ázsiai területek felé fordult. Az itteni kánságok gazdasági kapcsolatban álltak Oroszországgal, s egyre jelentősebb piacokat és nyersanyagforrásokat jelentettek az orosz gazdaság számára.

Közép-Ázsia térségeit a 19. század derekán üzbégek, kazahok, türkmének, tadzsikok, kirgizek és karakalpakok népesítették be, de éltek itt kis számban perzsák, zsidók és arabok is. A kazahok, a kirgizek és a türkmének nomád állattenyésztéssel foglalkoztak, míg az üzbégek és a tadzsikok régen letelepedett földművelők voltak. A nomádoknak nem voltak önálló államaik, s Perzsia, Kína vagy valamelyik közép-ázsiai kánság fennhatósága alá tartoztak. A térség államait a letelepedett, feudális társadalomban élő népek hozták létre. A térséget uraló Hivai, Buharai és Kokandi Kánságok gyengén centralizált államhatalmát az üzbég feudális-katonai arisztokrácia tartotta kezében. Az öntözéses földművelést folytató üzbégekre magas fokú városi kultúra volt jellemző.

A kánságok területe állami (amlok), magánbirtokosi (mülk) és egyházi (vakuf) földekre oszlott, melyek hatalmas nagybirtokokat alkottak. A földet jobbágyparasztok művelték meg, de nem volt ritka a rabszolgamunka sem. A rabszolga-kereskedelem központja Hiva és Buhara voltak, de Szamarkandban és más városokban is volt rabszolgapiac.

A cári csapatoknak, nem kis nehézség árán, húsz esztendő alatt sikerült mindhárom kánságot meghódítaniuk, területeiken pedig a kor egyik legjobb közigazgatási szakemberének tartott Kaufmann tábornok kormányzósága alatt megalakult a Turkesztáni Főkormányzóság. A meghódított területeket katonai közigazgatás vezette, élükön a hadjáratok parancsnokaival: Golovacsov, Csernyajev, Szkobelev és Kuropatkin tábornokokkal. Kezdetét vette a kolonizáció. A kozák telepeseket hivatalnokok és kereskedelmi cégek követték. Az újonnan szerzett területekről származó gyapot-, selyem- és prémcikkeket orosz ipari termékek ellentételezték. Növelték a gyapotültetvények területét, és új réz-, ólom-, szén-, grafit- és olajlelőhelyeket tártak fel. Megindult a Kaszpi-tenger keleti partját Szamarkanddal összekötő vasútvonal építése is, amely nemcsak bekapcsolta Közép-Ázsiát a világpiacba, hanem megszüntette patriarchális elzárkózottságát is.

 

 

7.6.5.3. Külpolitika

 

A krími háborút lezáró párizsi szerződés a Fekete-tenger semlegesítésével súlyos feltételeket kényszeríttet Oroszországra, legfájóbb következménye mégsem ez, hanem a diplomáciai elszigeteltség volt. Az orosz diplomácia a külügyminiszterrel, Alekszandr Gorcsakov herceggel az élen – akinek vezérelve így szólt: "Oroszország nem duzzog, hanem összeszedi magát" – mindent megtett, hogy kitörjön az elszigeteltségből.

Az 1863-1873 közötti időszak a Poroszországhoz, majd Ausztriához való közeledés jegyében telt. Az 1863 februárjában megkötött ún. Alvensleben-konvencióval Poroszország segítséget nyújtott a cárnak a lengyel felkelés elfojtásához, s hogy a cári haderő már 1863 decemberére végezhetett a felkeléssel, abban jelentős szerepe volt a tettekben megnyilvánuló porosz semlegességnek is. II. Sándor ezt az 1864-es dán-porosz, az 1866-os porosz-osztrák és az 1870-1871-es porosz-francia háború idején tanúsított semlegességgel viszonozta. Az első komoly orosz külpolitikai siker az 1871. március 17-i londoni, ún. Pontus-konferenciáig váratott magára. Ez a konferencia szüntette meg a Fekete-tenger semlegességét, ahol ismét megjelenhettek az orosz hadihajók.

A Német Császárság létrejötte nyugtalanította az orosz közvéleményt, de a cár és a kormány nem osztotta az ország népének németellenességet. Az 1873 októberében létrejött három császár szövetsége tökéletesen megfelelt az orosz érdekeknek. A II. Sándor cár, Vilmos császár és Ferenc József császár által aláírt okmányok bizonyos feltételek esetén katonai segítségnyújtásra és közös diplomáciai fellépésre kötelezték a magas szerződő feleket. Minthogy az orosz birodalomnak nem volt érdeke Németország további erősödése, a császári szövetségen rövidesen repedések mutatkoztak. Oroszországban nem találtak meghallgatásra a francia revánstörekvések, de Franciaország további megcsonkítása sem volt népszerű a cári udvarban. Erős Franciaországra van szükségünk – mondta Gorcsakov a francia kormány pétervári megbízottjának. Ez a politika pedig már magában foglalta a Németországgal való szakítás lehetőségét is.

 

 

7.6.5.4. A kongresszusi Lengyelország végnapjai

 

A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus az általa életre hívott Lengyel Királyságot, az ún. Kongresszusi Lengyelországot perszonálunióba rendelte Oroszországgal. A cár azonban a kezdetben megadott autonómiát az 1830-1831-es lengyel felkelés után visszavonta, és a Kongresszusi Lengyelország területét beolvasztotta birodalmába.

Az orosz vámhatár 1851-es megszüntetése következtében kitágult piac ipari konjunktúrához vezetett. A manufaktúrákat több helyen gyárak váltották fel, a kapitalista fejlődés mégsem bontakozhatott ki a maga teljességében, mert a még fennálló feudális viszonyok gátat szabtak ennek. Az 1861-es oroszországi jobbágyreformot nem terjesztették ki a lengyel területekre. A cári hatóságok 1861. március 16-i rendeletükben csak a robot pénzjáradékra cserélését engedélyezték.

Az 50-es években ismét felélénkült lengyel nemzeti felszabadító mozgalom 1863. január 22-én éjjel az orosz helyőrségek ellen intézett támadással felkelést robbantott ki, s deklarálta a jobbágyfelszabadítást és a polgári jogegyenlőséget. A jobbágyfelszabadítást azonban nem kívánta földosztással összekötni. A jobbágyság kezdetben így is csatlakozott, s mindenütt fegyvert fogott, ahol a jobbágyrendeletet végrehajtották. Később azonban elfordult a felkeléstől. Az orosz csapatok vérbe fojtották a lengyel függetlenségi mozgalmat, vezetőiket pedig kivégezték. A nyugati hatalmak nem segítettek a lengyeleknek, csak a francia külpolitika kezdett diplomáciai manőverekbe, hogy a helyzetet saját javára kamatoztassa, de angol támogatás nélkül csúfos kudarcot vallott.

A jobbágyfelszabadítást az elbukott felkelés helyett a győztes orosz kormányzat vezette be. A lengyelországi reform radikálisabb volt az oroszországinál, mert a cár meg akarta nyerni a lengyel parasztokat, és büntetést kívánt mérni a felkelést véleménye szerint kezdeményező nemességre. A felszabadító rendelet megszüntette a robotot, a jobbágyok által művelt telkeket tulajdonukba adta, s a kárpótlást az állam magára vállalta. Fontos lépés volt, hogy a lengyel zselléreket is földhöz juttatták 2-3 hold erejéig. A felszabadított jobbágyoknak továbbra is meghagyták a közös erdő- és legelőhasználat jogát.

A jobbágyfelszabadítás miatt a nagybirtokok állománya valamelyest csökkent, de az ezzel egy időben keletkezett törpebirtokok nem sokáig voltak életképesek. A földjevesztett falusi szegénységnek a nagybirtokon és a gazdag parasztok földjein végzett bérmunka mellett a Porosz-Lengyelországban végzett idénymunka szolgált kereseti forrásul, de nagy részüket a gyorsan fejlődő lengyel ipar szívta fel.

Az 1863-1864. évi lengyel felkelés nemcsak a gazdasági életben, hanem a politikai küzdőtéren is változásokat hozott. A lengyelkérdést egyszer s mindenkorra megoldani törekvő cári kormányzat felszámolta a lengyel területek közigazgatási különállását, s tíz kormányzóságot hozott létre. A lengyeleket eltávolította a hivatalokból, és orosz tisztviselőkre cserélte, megszüntette a Lengyel Bank bankjegykibocsátó jogát, és a rubelt tette hivatalos fizetőeszközzé.

Az elnyomó intézkedések mellett megkezdődött az oroszosítás is. A varsói egyetemet megszüntették, a közép- és alsófokú iskolák tannyelvét oroszra változtatták, majd az oroszt tették meg a bíróságok és hivatalok nyelvévé is. Végül a lengyel nyelv használatát minden nyilvános helyen betiltották. A régi Kongresszusi Lengyelországnak nyoma sem maradt. A függetlenségi eszme hosszú-hosszú időre elveszni látszott.

 

 

7.6.6. A keleti kérdés az 1870-es évek végén

 

1875 nyarán Hercegovinában törökellenes felkelés robbant ki az adószedők túlkapásai miatt, amely rövidesen átterjedt Boszniára is. A felkelők a feudális szolgáltatások eltörlését, az adórendszer megváltoztatását, a vallásgyakorlat szabadságát és a hivatalnoki önkényeskedés megszüntetését követelték. A felkelés mozgásba hozta az egész Balkánt, s így a keleti kérdés ismét az európai diplomácia reflektorfényébe került.

1876 áprilisában a felkelés átcsapott a Balkán keleti területeire is. A bolgár forradalmi bizottságok felkelést robbantottak ki a bolgárok lakta területek jelentős részén. Május 16-án Hriszto Botev körülbelül kétszáz főnyi csapatával a Dunán hatalmába kerítette a Monarchia Radetzky nevű gőzösét, és kényszerítette a kapitányt, hogy bolgár területen tegye partra őket. A Kozloduj falu közelében partra szálló csapatot a törökök rövidesen felmorzsolták. A török bosszúszomj több ezer bolgár életét követelte. Hriszto Botev azonban mégis elérte célját. Ő Európa közvéleményét kívánta felrázni, és a bolgár ügy mellé állítani. Ezért indult el a biztos halált jelentő vállalkozásra.

Az európai közvéleményt megdöbbentették a bulgáriai török mészárlások. p, nagyhatalmak vizsgálatot indítottak a balkáni keresztény lakosság lemészárlása ügyében. Szerbia és Montenegró azonban úgy érezte, hogy betelt a pohár, és hadat üzent a Portának. A keleti kérdés ezzel szerb-török háborúvá változott.

1876 őszén Szerbia és Montenegró gyors és katasztrofális vereséget szenvedett. A szerbeket csak a Portának átnyújtott orosz ultimátum és az ezzel egy időben elrendelt orosz mozgósítás mentette meg a török megszállástól. Oroszország 1g77 januárjában Budapesten egyezményt írt alá, melyben a Monarchia semlegessége fejében megígérte, hogy az elkövetkezendő orosz-török háborúban nem terjeszti ki hadműveleteit a Balkán nyugati felére, majd 1877 áprilisában hadat üzent Törökországnak.

A 257 ezer fős orosz dunai hadsereg megtörte a török főerők ellenállását, megszállta a Balkán-hegységen átvezető Sipka-szorost, de a beérkező török erősítések megállították. A hadműveleteknek Plevna november 28-i eleste adott új lendületet. A szerb, román és montenegrói segédcsapatokkal megerősített orosz erők átkeltek a Balkán-hegységen, és a török hadsereget szétverve Konstantinápoly felé törtek.

Január 7-én a török kormány békét kért, s a január 19-én megkötött fegyverszünet után megkezdődtek a béketárgyalások. Közben a Márvány-tengerre befutó angol flotta és az osztrák-magyar tiltakozás megakadályozta a török főváros és a tengerszorosok orosz megszállását. A béke aláírására 1878. február 19-én Konstantinápoly külvárosában, San Stefanóban került sor.

A San Stefanó-i béke rendelkezései értelmében egész Bulgária és Macedónia függetlenné vált, csakúgy, mint Románia, Szerbia és Montenegró. Az új államokat jelentős területekkel is kiegészítették. Bosznia és Hercegovina önkormányzatot nyert. Oroszország megkapta Besszarábia déli részét, valamint kaukázusi hódításait: Ardagan, Batum, Bajazet és Karsz várakat; a Porta 1410 millió rubel hadi kárpótlást volt köteles fizetni a cárnak.

E súlyos feltételek azonban együttvéve sem váltottak ki akkora vihart, mint a Bolgár Fejedelemség létrehozása. A szultán fennhatósága alatt álló, de autonómiát élvező Nagy-Bulgária a Fekete-tengertől az Ohridi-tóig és a Dunától az Égei-tengerig, Macedóniát is magában foglalva, 160 ezer km²-re terjedt. Határai oly mértékben megközelítették a tengerszorosokat és a török fővárost, hogy azok bolgár területről intézett támadás esetén szinte teljesen védtelenekké váltak. Persze az oroszok által létrehozott fejedelemségben a cár befolyása érvényesült. Oroszország pozícióinak ilyen mérvű megerősödése viszont éles angol és osztrák-magyar ellenkezést váltott ki. A két hatalom nemzetközi konferenciát javasolt a béke rendezésének felülvizsgálatára. Elképzelésüket Franciaország és Németország is osztotta. A felhívás visszautasítása általános európai háborúhoz vezethetett volna, melyet a hadjárat és a járványok által legyengített orosz hadsereggel nem lehetett megkockáztatni. A cári kormány tehát kénytelen volt elfogadni a javaslatot.

A konferenciára 1878. június 13. és július 13. között Berlinben került sor, Bismarck elnökletével. A berlini kongresszus jóváhagyta Szerbia, Románia és Montenegró függetlenségét, de a San Stefanó-inál kisebb területeken. Megerősítette a Porta által Oroszországnak fizetendő hadisarc összegét és Dél-Besszarábia Oroszországhoz csatolását. Hozzájárult a cár kaukázusi hódításaihoz, de Bajazetet vissza kellett adni Törökországnak. Megszüntette viszont Bosznia-Hercegovina autonómiáját, s a Török Birodalomnak visszaadott területeket a Monarchia katonai megszállása alá helyezte. A leglényegesebb változások azonban a San Stefanóban létrehozott Nagy-Bulgáriát érintették, melyet a kongresszus alaposan szétdarabolt. A Török Birodalmon belül autonómiát élvező Bolgár Fejedelemség csak a Balkán-hegység és a Duna közötti területeket foglalta magában. A Balkántól délre élő bolgárok Kelet-Rumélia tartomány lakosai lettek, keresztény kormányzóval az élükön, de a szultán fennhatósága alatt maradva, Macedóniát pedig ismét beolvasztotta a Török Birodalom. A San Stefanó-i békében szereplő orosz megszállás természetesen csak a Nagy-Bulgária egyharmadára terjedő Bolgár Fejedelemségre volt érvényes, de időtartamát két év helyett kilenc hónapban maximálták. Anglia a kaukázusi török birtokok védnöksége fejében megkapta Ciprust.

A berlini kongresszus után nagyot változott a Balkán képe. A 19. század elején még majdnem az egész félsziget a Török Birodalomé volt. Most öt új állam, közöttük négy teljesen független állam osztozott a terület egy részén. A török kézen maradt balkáni földek az eredeti hódoltság negyedét sem érték el.

A berlini kongresszus egy új nemzeti mozgalmat is útjára indított: az albánt. A nagyrészt muzulmán albánok – akik számára a legmagasabb török hivatalok is nyitva álltak, s ezért kicsit magukénak is érezték az Oszmán Birodalmat – megrettentek attól, hogy az általuk lakott területek valamelyik szomszédos állam fennhatósága alá kerülnek, s ezért 1878. július 1-jén létrehozták a Prizreni Ligát. Az Abdul Frasheri vezetésével megalakult és a muzulmán földbirtokosokat tömörítő nemzeti kongresszusra támaszkodó liga a Török Birodalomhoz való ragaszkodás mellett reformokat is követelt. A nemzeti terület egyesítését akarta elérni, és a négy vilajetből álló albán területnek önkormányzatot, a közigazgatásban pedig albán nyelvhasználatot követelt. A mozgalmat ekkor még nem elsősorban nemzeti, hanem vallási meggondolások vezették, és a szultán iránti lojalitás jellemezte. A berlini kongresszus határozatai ellen fegyverrel fellépő Albán Ligát a nagyhatalmak nyomására a Porta kénytelen volt leverni, bár jól tudta, hogy leghívebb embereivel fordul szembe. A Prizreni vagy Albán Ligát 1879-ben feloszlatták. Az albán mozgalmat azonban nem lehetett feloszlatni, s ha a szuverén albán állam létrehozása néhány évtizedig még nem jött is szóba, a későbbiekben már önálló tényezőként kellett számolni azzal.

 

 

7.6.7. A porosz uniótól a Német Császárságig (1850-1871)

 

A német területeken 1848-1849-ben lejátszódott polgári forradalmak sem nemzeti, sem politikai értelemben nem hoztak sikereket, a külső formákat tekintve pedig végképp eredménytelenek maradtak. A Habsburgok és a Hohenzollernek továbbra is megtartották hatalmukat a többi kis német dinasztiával együtt, s a Német Szövetség elnevezése továbbra sem egy egységes állam megjelölésére szolgált. A dinasztiák felülkerekedése azonban nem jelentette a régi rend maradéktalan visszaállítását, mert bár a haladó törekvések elnyomásával, a demokraták üldözésével és a forradalom eredményeinek felszámolásával a politikai reakció évei következtek, azért a továbbra is széttagolt Németország belső viszonyaiban mégis modernizálódott.

A német területeken az 1850-es években döntő szakaszához érő ipari forradalom feltűnő sajátossága a – még a gyorsan fejlődő könnyűipart is megelőző – nehézipar előretörése volt, mely a német gazdaságon belül a legfontosabb iparággá vált, s hatással volt az ország későbbi gazdasági és politikai életére is. Új iparágak jelentek meg, közöttük az elektrotechnikai és a kémiai ipar. 1866-ban a Siemens-Halske cég fektette le az első mélytengeri kábelt Európa és Amerika között. Növekedett a bankok és részvénytársaságok száma is. Legjelentősebbek a Disconto Gesellschaft és a Darmstadter Bank, illetve az 1870-ben huszonegy bank összevonásával létrehozott Deutsche Bank voltak, s fontos szerepet játszott a tengeri kereskedelemben az 1855-ben megalakult Hamburg-Amerikai Paketfahrt Részvénytársaság (Hapag) és az 1857-ben létrehozott brémai Északnémet Lloyd Hajózási Társaság. Az ipari forradalom egyik mozgatója az ipar és a kereskedelem fejlődéséhez nélkülözhetetlen vasútépítés volt.

Az ipari fellendülés legszembetűnőbb társadalmi következményei: a bérmunkások számának rohamos növekedése, a nagyvárosok létrejötte és a polgárság gazdaságilag vezető osztállyá alakulása. Berlin rövid időn belül milliós várossá nőtt. Hamburg London után Európa legnagyobb kikötőjévé vált. Drezda, Lipcse és Chemnitz az ipar fellegváraivá fejlődtek. A kontinens legnagyobb és legsűrűbben lakott ipari központja a Ruhr-vidék lett.

Az ipar fellendülése s a városi lakosság ezzel járó gyors növekedése, valamint az erős konkurenciát jelentő, de a krími háború miatt szünetelő orosz gabonaexport pezsdítő hatással volt a gépeket és egyre több műtrágyát felhasználó német mezőgazdaságra. Növekedtek a terméshozamok, és fellendült a mezőgazdasági ipar.

Jelentős szerepet játszott a német mezőgazdaság fejlődésében az 1850. március 2-án bevezetett porosz agrárreform. A porosz kormány által kibocsátott, a Földbirtokosok és a parasztok közötti viszony szabályozásáról című rendelet megváltás fejében megszüntette a robotot és az egyéb feudális szolgáltatásokat, s véglegessé tette a mezőgazdaság porosz utas fejlődését, mely kétségtelenül sok feudális maradvánnyal küzdött, de hiányosságai ellenére is kapitalista út volt, amely munkaerőt szabadított fel, és piacokat teremtett az ipar számára.

 

 

7.6.7.1. Porosz Lengyelország

 

A bécsi kongresszus a lengyel vidékeket magában foglaló Poznańi Nagyhercegséget Poroszországnak juttatta. Az így porosz fennhatóság alá került poznańi, pomerániai és sziléziai területek a fejlődés különböző útjait járták be. Míg az előbbiek főleg mezőgazdasági jellegű vidékek voltak, addig az utóbbi gazdasági életét az ipar határozta meg.

A mezőgazdaság az agrárfejlődés porosz útját követte, s a német belső piac nagy felvevőképessége azt is lehetővé tette, hogy az itt elterülő nagybirtokok gyorsan kapitalizálódjanak. A Németország éléstárának számító Poznań és Pomeránia vidékein a tőkés fejlődés következtében jelentős agrárproletariátus alakult ki, s e réteg számát a paraszti kis- és törpegazdaságok területeit fölszívó nagybirtok és zsírosparaszti birtok is növelte. Az így felszabaduló, jobbára elnémetesedő munkaerőt a német ipari centrumok alkalmazták. A gépeket használó és bérmunkásokat alkalmazó nagybirtokok a modern üzemszervezés tudományos módszereit felhasználva a 60-as években jelentősen megnövelték a termésátlagokat. Minthogy a német ipar szívóhatása miatt keletkezett munkaerő-keresletet nem lehetett pusztán gépesítéssel ellensúlyozni, Orosz-Lengyelországból, Galíciából átvándorló idénymunkásokat és gazdasági cselédeket kezdtek alkalmazni.

A nyersanyagok hiánya miatt Poznańban és Pomerániában csak a mezőgazdasági termékeket feldolgozó ipar fejlődött. Így e vidékek iparát a cukorgyárak, szeszfőzdék és mezőgazdaságigép-javító üzemek képviselték.

Sziléziában a nagybirtok-csakúgy, mint az ott lévő ipari létesítmények-az ipari vállalkozásokba kezdett német arisztokrácia kezén volt. A bányákban és üzemekben dolgozó lengyel munkások a lakosság keveredése folytán már kétnyelvűek voltak, és nagyon közel álltak ahhoz, hogy elveszítsék nemzeti tudatukat. Hogy ez nem következett be, az az erőszakos németesítéssel szemben tanúsított ellenállásnak tulajdonítható.

A porosz gazdaságpolitika olyannyira megfelelt a lengyel nemesség érdekeinek, hogy a porosz kormány esetenként a saját ellenzékével szemben is fel tudta használni a lengyel képviselőket. Amikor azonban az erőszakos németesítés betiltotta a lengyel iskolákat, németre változtatta a lengyel helységneveket, és a lengyel nyelvet minden nyilvános helyről kitiltotta, megkezdődött az ellenállás, amely nem utolsósorban abban is megnyilvánult, hogy a lengyelek a protestáns németekkel szemben megőrizték a katolicizmust.

 

 

7.6.7.2. Kisnémet és nagynémet egység

 

Az 50-es évek elején helyrebillent a német államok között 1848-1849-ben megbomlott erőegyensúly. Az 1848-as forradalmakat német területen a porosz hadsereg verte le. 1849 tavaszán a Német Szövetség területének jelentős részén állomásoztak porosz csapatok, ugyanakkor Ausztriát lefoglalta a magyar és az olasz szabadságharc. Ilyen körülmények között Joseph Maria Radowitz porosz miniszterelnök Berlinben megállapodást írt alá Szászországgal és Hannoverrel, amelyben a szerződő felek elismerték, hogy a birodalom élére elnöki minőségben a porosz uralkodónak kell kerülnie. A "Három király uniójá"-hoz vagy más néven porosz unióhoz huszonnyolc német állam is csatlakozott. Az Erfurtba összehívott parlament meg is kezdte az unió jövendőbeli alkotmányának kidolgozását. Ausztria kiszorítása a Bundból és a porosz hegemónia ilyen mértékű megerősödése azonban nemcsak osztrák érdekeket sértett, de Miklós cárt sem hagyhatta hidegen. Az osztrák-orosz tiltakozás a német államok többségét is elfordította a poroszoktól. A Radowitz helyére lépő Edwin Hans Karl Manteuffel 1850 novemberében kénytelen volt aláírni az olmützi szerződést, melyben Poroszország a hadsereg leszerelésére, a porosz unió feloszlatására és a régi szövetségi gyűlés elismerésére tett ígéretet. Ezzel az Ausztria nélkül létrehozandó, ún. kisnémet egység zátonyra futott.

Felix Schwarzenberg elérkezettnek látta az időt a nagynémet egység megvalósítására, vagyis a Habsburg Birodalmat és a német államokat magában foglaló, szigorúan centralizált és osztrák vezetés alatt álló hetvenmilliós birodalom létrehozására. Az ún. Mitteleurópa-terv hajója azonban ugyanazokon a sziklákon tört szét, amelyek a porosz uniópolitikát sem engedték révbe jutni. A Poroszországnak küldött orosz ultimátum Ausztriának is szólt. Az 1850 decemberében Drezdában összeülő konferencián a német államok visszautasítottak minden osztrák követelést, és régi formájában állították vissza a Bundestagot, amely 1851 májusában Majna-Frankfurtban ismét megkezdte működését. A Habsburg Birodalomnak be kellett érnie a Német Szövetségen belüli primus inter pares szereppel.

Az 1859-es porosz országgyűlési választásokat a liberálisok nyerték, ami a forradalom óta nem fordult elő. A IV.Frigyes Vilmos helyére lépő régens, Vilmos új érát ígért, de az új kancellár, Anton Hohenzollern személye nem sok jóval kecsegtetett.

1859-ben Rudolf von Bennigsen vezetésével megalakult a liberális Német Nemzeti Egyesület. A kormánnyal együttműködésre kész tömörülés eszményét a liberális Poroszország vezetésével létrehozott német egységben találta meg, és fontos szerepet játszott az elkövetkezendő évek nemzeti küzdelmeiben.

Az 1850-es évek eseményei kedvező légkört teremtettek a német nemzeti egység számára, A krími háborúban elszenvedett orosz vereség csökkentette a cár nemzetközi tekintélyét, a világot "hálátlanságával meglepő" Ausztria pedig úgy taszította el régi szövetségesét, Oroszországot, hogy nem nyert helyette másikat. A nemzetközileg elszigetelődött két nagyhatalom együttes fellépése pillanatnyilag nem fenyegette Poroszországot. Sőt, 1859 tavaszán, amikor a francia-piemonti szövetség háborút provokált Ausztriával, a cár az osztrákok ellen foglalt állást, ha fegyverhez nem is nyúlt. Ezzel Európa végleg búcsút mondott a Szent Szövetségnek.