1. Az őskor
(Kr. e. 7 millió-Kr. e. II. évezred)

 

Az őskor az emberiség történetének legkorábbi s egyben a leghosszabb időszaka. Ezt a korszakot a kutatás sokáig hagyományosan "történelem előtti" (prehistorikus) időszaknak nevezte, szembeállítva a "történeti" (historikus) időszakasszal. Történelem előttinek számították az írás ismerete (használata) előtti korszakot, amikor még nem alakultak ki az első államok. Az utóbbi fél évszázad kutatási eredményei bebizonyították, hogy tarthatatlan az ilyesfajta merev szétválasztás.

Abban a tekintetben teljes az egyetértés, hogy az emberiség őskora az ember kialakulásával kezdődik. Az őskor vége azonban kontinensenként, s azon belül is egyes térségekben rendkívül eltérő. Míg például az ókori Keleten a városok, majd az állam megjelenése mintegy 10 ezer éve kezdődött, a világ igen jelentős részén őskori jellegű életmódhoz hasonlóan éltek egyes népek a 19. század végéig, sőt bizonyos elszigetelt területeken még a 20. században, mi több, még napjainkban is.

Manapság általánosan elfogadott tudományos ténynek számít az, hogy az ember egyetlen kontinensen (Afrikában) alakult ki, amelynek azonban évmilliókon keresztül csupán kis hányadát lakták emberszerű lények. Az egyes kontinenseken az emberek igen nagy időkülönbséggel telepedtek meg. Az utóbbi egymillió évben fokozatosan eljutott az ember valamennyi kontinensre, a nagyobb szigetekre, a sarkkörtől az Egyenlítőig. Megtanult alkalmazkodni az esőerdők övezetének sajátosságaihoz csakúgy, mint a mérsékelt égöv szélsőségeihez, beleértve a sivatagokat és a tengereket. Meghódította az alföldeket, a magashegységeket, az erdőket és a mocsarakat. Az őskor története egyben annak a története, hogyan tanulta meg az ember "belakni" a Földet.

 

 

1.1. A világ képe az ember megjelenése előtt

 

1.1.1. A kontinensek állat- és növényvilága

 

Az emberiség eredetének időszakában mind a kontinensek elhelyezkedését, mind a növény- és állatvilágot tekintve igen jelentősen különbözött a Föld a mai állapotától.

A földtörténet kainozoikumnak, azaz "új időnek" nevezett korszaka 66,4 millió évvel ezelőtt vette kezdetét, s napjainkban is tart. Ennek nagyobbik részét a 66,4 millió évtől kezdődött és 1,6 millió éve befejeződött ún. harmadidőszak teszi ki. A csaknem három évszázada adott megnevezés a Föld három alapvető kőzetsorozata közül a legfiatalabbra utal.

Csaknem 60 millió évvel ezelőtt vált el Ausztráliától és Indiától az Antarktisz, és kezdett el mozogni a Déli-sark felé, s 45 millió éve határolja óceán. 35 millió évvel ezelőtt kezdődött az Antarktisz eljegesedése, s annak a jégtakarónak a kialakulása, amely az utóbbi 5 millió évben aztán teljesen elborította. Az addig szigetnek számító India 45 millió évvel ezelőtt kapcsolódott Ázsiához. Grönland 55 millió évvel ezelőtt vált le Skandináviáról. Az Urál hegység az eurázsiai kontinensen ekkoriban megakadályozta a szárazföldi állatok kelet-nyugati vándorlását.

A korai időszakban Európa és Észak-Amerika között mindkét irányban vándorolhattak a szárazföldi emlősök, később ez a lehetőség megszűnt, s az állatvilág egyetlen vándorlási útvonala a Bering-szoros szárazföldi hídjára szorítkozott, egészen a 2,5 millió évvel ezelőtti időszakig. Amerika északi és déli felét nem kapcsolta össze szárazföld, azaz összeköttetésben állt egymással az Atlanti- és a Csendes-óceán. Közép-Amerika keskeny földsávja mintegy 3 millió évvel ezelőtt zárta el egymástól a két világóceánt. Ezáltal lehetővé vált az állatvilág (a fauna) intenzív kicserélődése Észak- és Dél-Amerika között.

A Föld éghajlata mintegy 60 millió évvel ezelőtt volt a legmelegebb. Majd 1520 millió évvel később csökkenni kezdett a hőmérséklet. Ez a lehűlés azután fölgyorsult. Majd a fölmelegedési hullámot újabb lehűlések követték.

Az állatvilágban uralkodóvá váltak az emlősök, amelyek közül 35 millió évvel ezelőtt azok a csoportok váltak jellemzővé, amelyek manapság is élnek Földünkön: a ló, a teve, az antilop, a szarvas, a macska, a kutya, az orrszarvú, az elefánt stb. A növényzetben a leglátványosabb változást a fűfélék elterjedése jelentette. 20 millió évvel ezelőtt elkezdődött a szavannák és sztyeppék területének növekedése.

 

 

1.1.2. Az emberszabású majmok

 

Afrika az a kontinens, amely kulcsszerepet játszott az emberiség kialakulásában. Amikor ez a folyamat elkezdődött, Afrika még Ázsiához és Európához nem kapcsolódó sziget volt.

Az emberhez és a ma élő emberszabású majmokhoz (csimpánz, gorilla, orangután) vezető leszármazási vonal kezdete 35 millió évre vezethető vissza. Afrikában, a mai Egyiptom területén ekkoriban élt az első, valódi emberszabású majom, tudományos, azaz latin nevén az Aegyptopithecus (egyiptomi majom). A Nílus-deltában, Fajum környékén eddig három koponyatöredéke került elő. Ezek a korai emberszabású majmok macska nagyságú, mintegy 6-8 kg súlyú lények voltak. Arcuk és agykoponyájuk megnyúlt, szemüregük kisméretű, ezért feltételezhető, hogy elsősorban éjszaka mozogtak, az erdők fáinak ágain. Jórészt gyümölcsökkel és falevelekkel táplálkoztak.

Mintegy 19-20 millió évvel később Kelet-Afrika trópusi őserdeiben (Ugandában és Kenyában) már olyan emberszabású majmok éltek, amelyeknek robusztus, gorilla méretű koponyamaradványaiból arra következtethetünk, hogy testsúlyuk akár az 50 kg-ot is elérhette. Velük egy időben azonban sokkal kisebb (alig 10 kg-os) emberszabásúak is éltek.

A nagy testű emberszabásúaknak farkuk nem volt, négy lábon mozogtak (vagy csüngtek) a fákon. A talajra viszonylag ritkán ereszkedtek le. Egy Kelet-Afrikában talált, 15 millió éves leletből arra következtetnek, hogy mind a faágakon, mind a talajon jól mozoghattak. A korábbi majmokhoz képest az arcuk rendkívüli módon megrövidült, fogaik kúposak-redősek voltak, s egyaránt fogyasztottak gyümölcsöket és lombleveleket. Az ekkoriban élő emberszabásúak között több faj is megkülönböztethető, ezek testsúlyban is jelentősen eltértek egymástól (18-50 kg). Agytérfogatuk 280-300 cm³ lehetett.

A földkéreg (16 millió évvel ezelőtt) 2 millió éven keresztül tartó erőteljes mozgását követően, először ért össze Afrika és Eurázsia. Az Arab-félsziget délnyugati részén képződött földhíd lehetővé tette, hogy az afrikai állatok, közöttük emberszabásúak és más majmok eljussanak Európába és Ázsiába is.

Afrika történetében 14 millió évvel ezelőtt olyan időszak kezdődött, amelynek földmozgásai (az Etióp-magasföld kiemelkedése, megélénkülő vulkáni tevékenység) nem voltak kedvezőek emberszabásúak csontleletei megőrződése szempontjából. Ezért mintegy 10 millió éves időszakból szinte teljesen hiányoznak az emberszabásúak leletei.

Európába már 15 millió évvel ezelőtt eljutottak az emberszabású majmok. Nemrégiben Spanyolország területén, Barcelona mellett megtalálták egy (a mai csimpánznál valamivel kisebb) emberszabású ősmajom mintegy 13 millió éves csontjait. Növényevő lehetett. Még nemigen tudott fölegyenesedve járni, rövid ideig sem.

A 12-9 millió év közötti időszakból meglehetősen sok leletet ismerünk. Ebbe a sorba tartoznak a magyarországi Rudabányán föltárt emberszabású majom csontmaradványai is. A rudabányai majom erdei körülmények között élő, puha gyümölcsöket fogyasztó, kis termetű lény lehetett. A hasonló korú makedónfai leletek arra engednek következtetni, hogy az ott élő emberszabásúak a nyílt területet és a kemény magvak fogyasztását kedvelték. Az Európában megtelepedett emberszabásúak rendkívül sok hasonlóságot mutatnak a ma élő afrikai emberszabású majmokkal, s ezért bennük gyaníthatjuk annak a származási vonalnak a közös ősét, amelynek egyik ágából indult a mai emberhez vezető származási vonal, a másik ágból viszont mintegy 5-6 millió évvel ezelőtt a csimpánzok és gorillák alakultak ki.

Az Afrikából Ázsiába vándorló emberszabású ősmajmok egyik, 9-10 millió évvel ezelőtti egyedének maradványait, a koponyáját és néhány végtagcsontját Törökországban fedezték föl. A csontokból arra következtettek, hogy ezek az ősmajmok nemcsak a fákon, hanem a talajon is mozogtak.

A 8-9 millió éves pakisztáni majomkoponya az Ázsiába vándorolt emberszabásúak egyik ágából kialakult orángután őséé lehetett. Kínából is ismerünk hasonló korú leleteket (hím és nőstény példány maradványait), amelyek szintén az orangután ősei közé sorolhatók.

 

 

1.2. Az emberelődöktől az első emberekig

 

1.2.1. Afrika, az emberiség bölcsője

 

Afrikát 15 millió évvel ezelőtt kelettől nyugatig terjedő összefüggő erdők borították, s ezeket az erdőket a főemlősök (majmok, emberszabású majmok) uralták. Az emberszabású majomfajok száma jóval meghaladta a többi majomfajtáét. Ez a helyzet mára alapvetően megváltozott.

A korábban is jellemző kéregmozgások 12 millió évvel ezelőtt fölerősödtek, s ezek mélyreható környezeti változásokat eredményeztek. Kelet-Afrikát egy észak-déli irányban, Etiópián, Kenyán, Tanzánián át Mozambikig nyúló hosszú, kanyargós szakadékvölgy két részre választotta. A völgy elrekesztette egymástól az állatcsoportokat is. Kettészakadt az ember, illetve az emberszabású majmok közös ősének populációja. A nyugati, alacsonyabban fekvő, csapadékosabb területeken élők a mai emberszabású majmok ősei. A 2500 m magasra kiemelkedő keleti területekre, az Etióp-magasföldre szorult emberszabásúak viszont az emberek ősei.

A keleti magasföld meggátolta az addig akadálytalan kelet-nyugati légáramlást, elzárta az esőt. Az összefüggő erdők csapadékhiány miatt földarabolódtak, eleinte azonban még csak szórványosan keletkeztek nyílt, füves térségek. Az emberszabású majmok a természeti változásokhoz kevéssé tudtak alkalmazkodni, ennek tudható be, hogy mára már csupán három fajuk maradt fönn (a gorilla, a közönséges és a törpe csimpánz). A legújabb DNS-vizsgálatok kimutatták, hogy a csimpánz, a gorilla és az ember nagyon közeli rokonságban állnak egymással. Hozzájuk képest az orangután távolabbinak számít, s még jóval messzebb helyezhetők el a rokoni skálán a gibbonok meg a többi majom. A kutatók egyelőre vitatják, hogy a csimpánz vagy a gorilla áll-e közelebb az emberhez. Egy bizonyos, hogy mindhárom nagyon közeli rokonnak számít. A DNS viszonylag szabályos változásaiból arra következtetnek, hogy az ember fejlődési vonala valamikor 5-7 millió évvel ezelőtt válhatott el a csimpánzokétól.

A magasra kiemelkedett kelet-afrikai területek új természeti környezetében megjelentek tehát az első, emberelődeinknek számító emberszabású majomcsoportok. A mai ember és az afrikai emberszabású majmok vérfehérjéinek összehasonlítása alapján az emberszabású majmok és emberelődeink szétválására mintegy 7 millió évvel ezelőtt, Kelet-Afrikában kerülhetett sor.

Első emberelődeink voltaképpen két lábon járó emberszabású majmok voltak. Életmódjuk a mai páviánokéhoz hasonló lehetett. Mintegy harminc egyedből álló csapatokat alkottak, amelyek összehangoltan kutatták át területüket, táplálékot keresve, éjszakára pedig sziklákon vagy facsoportok ágain kerestek maguknak biztonságos hálóhelyet. A csapat zömét ivarérett nőstények és ivadékaik alkották. Rajtuk kívül néhány hím élt velük, akik szüntelenül keresték a párosodási alkalmakat. A szavannai páviánok hímjei kétszer akkorák, mint a nőstények. A méretbeli különbség oka: a hímeknek keményen meg kell küzdeniük egymással a párosodási alkalmakért. Emberelődeinknél eleinte szintén hasonlóak lehettek az arányok, majd a méretkülönbség fokozatosan csökkenni kezdett.

A két lábon járás, amely a földön történő helyváltoztatásnak hatékonyabb módja, már emberi jellegű viselkedésforma. Az emberszabású majmok fogólába kitűnően alkalmas a fákon való függeszkedésre, a földön járásra, nagyobb távolságok megtételére nem alkalmas. A földön mozgó emberszabásúak törzsüket mellső végtagjaikkal megtámasztva járnak. Lábukat képtelenek kiegyenesíteni, s rendkívül nehezükre esik hosszabb ideig két lábon állni. Az emberre jellemző felegyenesedett testtartáshoz át kellett alakulnia a medencének és a gerinc hajlatának is, ami hosszú folyamat volt. Az átalakulás oka a következő lehetett: a talajszinten két lábon mozgó emberelődünk eleinte meglehetős hátrányban lehetett a négylábú emlősökhöz képest a gyors helyváltoztatás, a rugalmasság stb. tekintetében. A két lábon járó emberelődök a magas fűben fölegyenesedve jobban (és előbb) megláthatták a ragadozókat, jobban lehűlt a testük, amikor napközben táplálék után kutattak. Más vonatkozásban azonban életük továbbra sem különbözött a többi főemlősökétől. Nem az étrendjük változott meg, csak táplálékszerzésük formája. Mellső végtagjaik, állkapcsuk, fogazatuk még sokáig majomszerű maradt.

A rendszeres, biztonságos és gyors két lábon járás követelménye a testfelépítés jelentős átalakulását kényszerítene ki. Az emberszabású majoméhoz képest alacsonyabb és szélesebb medencecsontra volt szükség. A célszerűség megkövetelte az első végtagok jelentős megrövidülését. A hátsó végtag ujjai viszont fokozatosan alkalmatlanná váltak a fogódzkodásra, de alkalmasabbak lettek a két lábon járásra, majd a futásra is.

 

 

1.2.2. Az emberi jellegzetességek kialakulása

 

Emberelődeink legrégebbi, mintegy 3,5-4 millió éves maradványai Kelet-Afrikában, a Viktória-tótól keletre, illetve Etiópiában kerültek elő. Ezeknek a "majomembereknek" a tudományos összefoglaló latin neve Australopithecus (déli majom). A lelőhelyekből arra következtethetünk, hogy elsősorban a füves területeket kedvelték, ahol sokféle élelemforrást találhattak.

Az 1,5 m-es hímek az 1,2 m magas nőstényeknél jóval termetesebbek, súlyuk azokénak csaknem kétszerese volt. Két lábon jártak, viszont még nem tudtak futni, mellkasuk ugyanis nem volt képes olyanképpen megemelkedni, mint a mai emberé, amikor futás közben zihál. Pocakos alkatúak lehettek, nem volt derekuk. Ezek miatt a törzsük kevéssé volt hajlékony, noha az a futáshoz feltétlenül szükséges lett volna. Agytérfogatuk viszonylag kicsi, arcuk és szájuk előreállt, viszont a szemfoguk a korábbinál jóval kisebb.

Az észak-tanzániai Laetoli puha vulkáni hamujába nyomódva megőrződtek 3,5-3,8 millió éves lábnyomaik: 30 lábnyomból álló sor, két felnőtté és egy gyermeké. Ezek egyértelműen bizonyítják a két lábon való egyenes járást. A nagylábujj jól láthatóan elkülönült, a többinél hosszabb volt, a mai emberéhez hasonlóan, és az emberszabású majmokénál valamivel rövidebb.

Az etiópiai Hadarban került elő egy 2/3 részben megmaradt, 3,2 millió éves csontváz: alacsony, izmos felnőtt nőstény maradványa (a kutatóktól a Lucy nevet kapta). Emberelődünk 1 m magas lehetett, lábai rövidek, karjai hosszúak. Fogazata részben majomszerű, de már emberi jegyeket is mutatott.

Dél-Afrikában került elő két, 2,5-3 millió éves lelet. Az előzőektől eltérően arckoponyájuk széles és erős felépítésű volt, agytérfogatuk átlagosan 450 cm³, szemfogaik Lucyéhoz képest jóval kisebbek, igen nagyok voltak viszont őrlőfogaik, s az erős rágóizmoknak köszönhetően arcuk előreugrott. Csontjaikból arra lehetett következtetni, hogy képesek voltak akár két lábukon, felegyenesedve járni, akár a fákon függeszkedni. A Dél-Afrikában talált, Australopithecus africanusnak (afrikai déli majomembernek) nevezett emberelődeinket a kelet-afrikaiakhoz képest más fajba sorolták, s egyelőre nem tudjuk eldönteni, hogy valóban az ember közvetlen ősei lehettek, vagy pedig az emberi fejlődés egyik mellékágába sorolhatók.

 

 

1.3. Az eszközkészítő ember

 

1.3.1. Az első eszközkészítők Afrikában

 

Az emberszabásúak egy csoportjának életmódja, s ezzel együtt testfölépítésük is fokozatos átalakulásokon ment keresztül. Ez azonban a megváltozó környezethez való alkalmazkodásnak csupán az első szakasza lehetett. A testfelépítés, a testarányok, az agy változásai ugyanis nem voltak elégségesek ahhoz, hogy a megváltozott környezetben az új életmód szerint megmaradhassanak a faj fennmaradásáért, az élet megőrzéséért folyó kíméletlen versenyben. Ugyanis amíg az emberszabású majmok (más állatokhoz hasonlóan) születésüktől kezdve rendelkeztek az életben maradásukhoz szükséges eszközrendszerrel, emberelődeinknél ez már korántsem volt ilyen egyszerű, azaz genetikusan kódolt. Segédeszközökre, szerszámokra volt szükségük, amelyek kiegészítették azt, amivel testileg nem rendelkeztek.

A környezethez való alkalmazkodás, egyben az állatvilágból való továbblépés első igazi, szembetűnő lépcsőfokát az eszközkészítés jelentette. Noha kétségtelen, hogy az emberszabású majmok is használnak alkalmilag bizonyos eszközöket (köveket, faágakat), soha nem jutnak el azonban a tudatos, tervszerű eszközkészítés szintjéig.

Az első eszközök roppant egyszerű, szabálytalan élű, folyóágyakból gyűjtött, megmunkált kavicsok voltak. Úgy készültek, hogy egy bazalt- vagy lávakövet, kvarcot vagy kvarcitot egy másikkal ütögetni kezdtek. A kisebb kővel a nagyobbik, azaz a magkő két oldaláról szilánkokat pattintottak le. Így hegyes, éles felületeket alakítottak ki, s emellett a keletkezett szilánkokat is föl lehetett használni. A viszonylag egyszerű technika bizonyos tudást és gyakorlatot feltételez: meg kellett ismerni, milyen fajta kövek a legalkalmasabbak a megmunkálásra, s gyakorolni kellett a pattintgatást is, hogy megfelelő eredmény, azaz használható eszköz születhessen. Az éles felületű köveket állatok feldarabolásához használták. Néhány lelőhely csontanyagán kimutathatók a kőeszközök által okozott karcolások nyomai. Az eddigi legkorábbi, 2,5 millió éves kavicseszközöket az etiópiai Hadaróan találták meg. Hasonlók kerültek elő Kelet-Afrikában is, az Olduvai-szurdokból. Napjainkban még vita folyik arról, hogy az eszközkészítéshez feltétlenül szükség volt-e a nyelv használatára.

A növényi táplálék mellett a húsnak is egyre jelentősebb szerepe lett emberelődeink étkezésében. A szükséges húst aligha tudták vadászattal megszerezni, bizonyára inkább a természetesen elhullott vagy más ragadozók által elejtett állatok húsát fogyasztották. Valószínű, hogy már ekkor kialakult bizonyos munkamegosztás is a csoportokon belül: a nők elsősorban kisgyermekeiket gondozták, és gyűjtögetéssel (a növényi élelem beszerzésével) foglalkoztak, a férfiak dolga lehetett a hús megszerzése.

A 2,5 millió évvel ezelőtt az emberi fejlődésben bekövetkezett jelentős változások okát a globális éghajlatváltozásban és az abból következő környezetváltozásban kereshetjük. A földi hőmérséklet csökkenése már 5 millió évvel ezelőtt megindult, amikor az Antarktisz jégtakarója jelentősen megvastagodott. 2,5 millió évvel ezelőtt vette kezdetét az a jégkorszak, amely mintegy 12 ezer évvel ezelőtt ért véget. A növény- és állatvilág 2,5 millió évvel ezelőtt más földrészekhez hasonlóan Afrikában is jelentősen átalakult. A nagy területű esőerdők övezete összeszűkült, s a facsoportokkal tarkított füves szavanna egyre nagyobb kiterjedésűvé vált. A változásokhoz alkalmazkodni nem tudó korábbi növény- és állatfajok egy része kihalt, illetve kicserélődött olyan fajokkal, amelyek képesek voltak fennmaradni az új környezetben.

A 2,5 millió éve élt Australopithecus africanus korszakát követő félmillió év emberi fejlődéséről alig vannak adataink. Az ezt követő időkből viszont egyre inkább megsokasodnak a régészeti leletek. A tanzániai Olduvai-szurdokban és a kenyai Koobi Forában 1,5-2 millió évvel ezelőtt három különböző emberfaj élt egymás mellett. Olduvaiban a robusztusabb, nagy termetű (átlagosan 515 cm3 agytérfogatú) elődeink némileg különböznek az Australopithecus africanustól, ezért a kutatók más nemzetségbe és fajba (Parantropus boisei) sorolják őket. A kisebb termetű, törékenyebb alkatú egyedek agytérfogata lényegesen nagyobb (átlagosan 650 cm³), arcuk lapos, arccsontjaik finom fölépítésűek, orruk az arc síkjából előreáll, rendkívül erős rágóizmaik a fejtetőn lévő csonttaréjhoz tapadtak. Felegyenesedve jártak, de lábuk még mindig viszonylag rövid, karjuk viszont hosszú. Mindezen tulajdonságok alapján a kutatók úgy vélik, hogy már embernek (latinul: homo) tekinthetők. Eszközkészítő képességükre utalva a tudomány homo habilis (ügyes ember) névvel illeti őket. Kőeszközkészítő elődeink megjelenésével kezdődik a paleolitikumnak, azaz őskőkornak nevezett időszak, amelynek embere pattintással állította elő kőeszközeit.

Kelet-Afrikában 1,7 millió éve új emberfaj jelent meg, amit a Koobi Fora-i lelőhelyen talált teljes épségben megmaradt koponya, majd később előkerült csontváztöredékek, aztán a Turkana-tó másik oldalán egy szinte teljesen ép csontváz is bizonyítanak. Igen erős volt a szemöldökeresze, arca rövid, az orr is alig emelkedett ki az arc síkjából, viszont a 848-908 cm³-es agytérfogat a korábbit lényegesen meghaladja. Hosszú lábai miatt testfelépítése közelebb állt a mai emberéhez, mint korábbi emberelődeinké. Az egyik csontváz 12 éves fiúé lehetett, aki, ha megéri a felnőttkort, akár a 180 cm-es magasságot is elérhetett volna, amely napjainkban sem lenne lebecsülendő testméret.

Az értelmi, technikai, társadalmi fejlődésben a 2,5-1,5 millió évek közötti időszak meghatározó jelentőségű lehetett. A környezet változása okozta kihívások igazi versenyhelyzetet jelentettek: emberelődeink egyes fajainak kialakulásához, illetve más fajok kihalásához vezettek. Kelet-Afrikában a lélekszámuk talán annyi lehetett, mint ma ezen a területen a páviánoké. Kis csoportokban éltek, csakúgy, mint a mai vadászó-gyűjtögető népek. Társas kapcsolatuk talán hasonló lehetett a csimpánzokéhoz. Bár az agy mérete megnövekedett, az újszülötteké azonban még kicsi volt, így a szülés egyelőre nem okozhatott nagyobb nehézséget. Az emberszabású majmok nőstényei kétszer annyi ideig (a csimpánzok öt, az orángutánok több mint hét évig) szoptattak, mint 2,5 millió évvel ezelőtt élt elődeink. Az életben maradáshoz szükséges lehetett a csecsemőnek az anyától való gyorsabb elválasztása. Az egyre több húst evő gyermekek agya háromszor olyan gyorsan nőtt, mint a sokkal tovább anyatejen élő csimpánzoké. A korai elválasztás lehetővé tette az emberszabásúakhoz képest kétszer annyi utód nemzését is. Változások következtek be a szexuális életben is: a női szőrzet csökkenése és a mellek megnagyobbodása a nemi vágy erőteljesebb felkeltésével járt.

Az emberi fejlődés következő lépcsőfoka a homo erectus, azaz felegyenesedve járó ember fajának kialakulása volt. Ennek legősibb maradványait eddig az Olduvai-szurdok 1,6 millió éves rétegeiben találták meg. Csapott homlokuk, erős homlokereszük, lapos álluk még elődeikére hasonlított. Ekkorra már egyértelműen alkalmazkodott a csontozat és az izomzat a fölegyenesedett járáshoz: A magasság 1,5-1,8 m közötti, a testalkat zömök, különösen a nyakszirt és a nyak izomzata volt rendkívül fejlett. Egészében igen erőteljes lénynek tűnhettek.

A legszembetűnőbb változás az agytérfogat igen jelentős megnagyobbodása: 775 cm³-ről 1300 cm³-esre. Ez már nagyon megközelíti a mai emberét. Az agy tetemes növekedése a táplálkozás összetételének változásával is összefüggésbe hozható. Az agy ugyanis rendkívül anyagcsere-igényes szerv. A modem ember agya a testsúlynak ugyan mindössze 2 százalékát teszi ki, ámde az ember energiaháztartásának nem kevesebb mint 20 százalékát emészti föl. A mai ember agya háromszor nagyobb, mint a hasonló súlyú emberszabású majomé. Valószínűsíthetjük, hogy az agynövekedés csak az energiatartalékok megnövekedésével párhuzamosan következhetett be. A tápértékben gazdag étrend legfontosabb része a hús volt, amely fehérjékből és zsírokból álló koncentrált kalóriaforrás. Az agy nagyarányú súlygyarapodása csak úgy volt lehetséges, ha a korai homoformák étrendjének zömét hús alkotta.

Afrikában bizonyára a növényi táplálékok jelentették a megélhetés alapját, de egyes régészeti lelőhelyek tanúsítják azt is, hogy már képesek voltak nagyvadak elejtésére, azaz a vadászat kezdte kiszorítani az elhullott tetemekre szorítkozó zsákmányolást. Nagy jelentősége volt az életmódban a tűz használatának is, amelynek legkorábbi nyomai (Kenyában) talán már több mint 1 millió évesek lehetnek. A táplálék összegyűjtése általában napi három-négy óránál nem igényelt több időt. A Kalahári sivatag igen szélsőséges éghajlatú vidékén az 1960/70-es években végzett megfigyelések alapján következtethetünk erre. Az itt élő csoportok olyan szoros összhangban éltek a környezettel, amit a mai városlakó el sem tud képzelni. Egy amerikai orvosnő (együtt vándorolva ausztrál bennszülöttekkel) szintén hasonló tapasztalatokra tett szert.

Egy-egy korai ősemberi lelőhely feltárásakor nehezen eldönthető kérdés, hogy táborhelynek tekinthető-e. A csontok és kőeszközök halma önmagában még nem bizonyíték. Észak-Kenyában egy hajdanvolt folyócska homokos partján 1405 kőszerszám és 2100 kisebb-nagyobb csonttöredék került elő. Az esős évszak elején időszakos folyó árasztotta el, így maradt meg, s találtak rá 1,5 millió év múltán. Mikroszkopikus vizsgálatokkal kimutatták néhány csonttöredéken a kőszilánkokkal végzett húsdarabolások nyomát. A hosszú csontok egyikét kövön törhették össze, hogy hozzájussanak a belsejében lévő csontvelőhöz. A kőszilánkok mikroszkopikus vizsgálata kimutatta, hogy azokat hús trancsírozására, fa faragására, növényi részek elnyesésére használták.

 

 

1.3.2. Emberelődeink benépesítik a világot

 

Az utóbbi 2,5 millió évben a lehűlés és fölmelegedés egymással váltakozott. Afrikában egyes hűvösebb időszakokban a szavannarégió megnövekedett, a melegebb időszakokban viszont jelentős mértékben gyarapodott az esőerdők területe. Az emberek a túlélés érdekében vagy igyekeztek alkalmazkodni a helyi változásokhoz, vagy elvándoroltak. Az éghajlat módosulásai kihatással voltak a táplálkozás jellegére is: időről időre változott a növényi táplálékok, illetve a húsevés közötti arány. Természetesen nemcsak az embercsoportok, hanem az állatok is változtatták élőhelyüket. Afrikából szárazföldi nagyállatok vándoroltak Európába, ahol 700 ezer évvel ezelőtt rendkívül megnövekedett az elefántfélék, a párosujjú patások, a vízilovak, a ragadozók (oroszlánok, leopárdok stb.) száma.

A Kelet-Afrikában élő emberelődeink egyes csoportjai 1-1,5 millió évvel ezelőtt kezdtek lassan észak felé húzódni (Algériában 900 ezer éves ősemberi maradványt találtak). Észak-Afrikából továbbvándorolva benépesítették egész Európát, Dél- és Közép-Ázsiát, sőt eljutottak Kelet-Ázsiáig is. Az Afrikához képest hidegebb és sötétebb Európa és Ázsia területén évszázezredek alatt a vándorlók bőre világosabb lett, a bőrbe behatoló napsugarak D-vitamint termelhettek.

A vadászó-gyűjtögető életmódot folytató embercsoportok hatalmas területeket jártak be, hogy megszerezzék táplálékukat. Ha egy-egy generáció 20 km-t haladt bizonyos irányban, s ha ezt az irányt folyamatosan tartották, akkor a mai Nairobitól Kínáig a 14 ezer km-es utat 20 ezer év alatt tehették meg (valójában jóval hosszabb ideig tarthatott a vándorlás). Arab területen (Jemen) legkorábbi előfordulásuk 700 ezer éves rétegekben mutatható ki. Délkelet-Ázsiában (Thaiföldön) az egyik legrégebbi lelet szintén 700 ezer éves. Kínából 600 ezer éves leleteket ismerünk, Jáváról az ősember 600-900 ezer éves nyomait találták meg.

A grúziai Tbiliszi mellett megtalált, állítólag 1,8 millió éves lelet (egy alsó állkapocs) arra utal, hogy a szétvándorlás Afrikából már nagyon korán megindulhatott. Vannak olyan adatok is, amelyek szerint Nyugat-Kínában emberelődeink már 1,7 millió éve megjelentek, az előkerült kőeszközök és faszénmaradványok a tűz használatára utalnak. Jáván 1,3 millió éves leleteket találtak. Itt a kőeszközök hiánya talán a nedves, tropikus éghajlattal magyarázható: azaz a környezethez való alkalmazkodás nem tette szükségessé kőeszközök használatát.

 

 

1.3.3. Európa első emberei

 

Európa képe 800 ezer-100 ezer évvel ezelőtt igen jelentősen különbözött a mostanitól, mivel a tenger szintje a mainál több mint száz méterrel alacsonyabb volt. A Balti-tenger helyén édesvizű tavak voltak, a mai Dánia és Svédország közötti térséget széles szárazföldi híd választotta el az Északi-tengertől. A Brit-szigetek területe csaknem kétszerese lehetett a mainak, s összefüggésben volt az európai szárazfölddel, annak egyik félszigetét alkotta. A Földközi-tenger helyén kisebb-nagyobb tavak sorakoztak, az Adriai-tenger területe is szárazföld volt. Gibraltárnál földhíd zárta el az Atlanti-óceán vizét. A Boszporusznál szintén széles földhíd rekesztette el a mai Fekete-tenger területét, melynek helyén édesvizű tó volt. Skandináviát és az olyan magashegységeket, mint az Alpok, Kárpátok, Pireneusok, általában jég borította. A lehűlés (glaciális) időszakban a jéggel borított terület megnőtt, a felmelegedés (interglaciális) időszakaiban a jéghatár északra húzódott, és Európa nagyobb felén a maihoz hasonló volt az éghajlat.

Európából a legrégebbi, 730 ezer éves ősemberi lelet az olasz félszigeten került elő, Rómától délkeletre. 700 ezer évnél régebbi kavicseszközöket Franciaország, Csehország területén és a Balkán északi részén is találtak. A Kr. e. 700-400 ezer év közötti időszakban már lényegében Európa egész területét benépesítették az ősemberek. Többnyire folyó vagy tó mellett telepedtek meg.

A Kárpát-medencében a legrégebben, 350-400 ezer éve Vértesszőlős határában éltek ősemberek. Egy mai mésztufabánya területén két felnőtt ember maradványát, két gyermekfogat, kőeszközöket, állatcsontokat, tüzelési helyeket találtak. A második eljegesedés közepén itt élt ősemberek langyos vizű források mellett, csaknem függőleges fallal körülvett, kiszáradt mésztufa medencében telepedtek meg. Olyan környezetben, ahol a síkság füves pusztái, illetve a lombos és fenyőerdőkkel borított hegyvidék találkozott.

Hasonló korú (400 ezer éves) egy vadászó-gyűjtögető embercsoport németországi tóparti telephelye. Nemcsak kő-, hanem faeszközöket, kunyhókat, fa- és kovafeldolgozó helyeket is találtak itt. Az állatcsontleletek tanúsága szerint a leggyakrabban vadászott vad az orrszarvú, de a zsákmányban jelentős hányadot képviselt a hód, a dámvad, a medve, az elefánt, az őstulok (bölény) is. Ezeken kívül még előkerültek ló, disznó, őz, oroszlán, róka, farkas és macskafélék csontjai.

A délfrancia tengerparton mintegy 300 ezer éves egyszerű fakunyhók nyomait (tíz, ovális alakú, 8-10 m hosszú építményt, közepükön tűzhellyel) találták meg. Sőt emberi lábnyomok is megmaradtak. Késő tavasszal és nyár elején laktak a telephelyen, évről évre visszatérve oda. Egy spanyolországi lelőhely, ahol elefántokat hajtottak fáklyákkal lápos területekre, azt bizonyítja, hogy a nagyvadak vadászata volt a legfontosabb. Máshol orrszarvút hajtottak szakadékba. Egyes kutatók azonban vitatják, hogy az európai ősemberek főleg nagyvadvadászok lettek volna.

A legjellegzetesebb európai eszközök a kétoldalasan megmunkált, vízcsepp alakú kőeszközök, a szakócák, amelyeknek kidolgozása az idők folyamán egyre finomodott, tökéletesedett. A kísérleti régészet specialistái több hónapon keresztül kísérleteztek, amíg az ősemberéhez hasonló minőségű szakócákat tudtak készíteni. A szakócákat marokra fogva használhatták, sosem illesztették nyélbe. Talán úgy vadászhattak velük, mint egy dobókővel, illetve diszkosszal.

A 400-120 ezer évvel ezelőtti időszakban terjedt el a kőeszközök új megmunkálási módszere: a magkőtechnika. A kovatömböt úgy igyekeztek megformálni, szilánkokat pattintgatva le róla, hogy a megmaradó rész legyen eszközként fölhasználható.

300 ezer évvel ezelőtt fontos időszak kezdődött az ősember fejlődésében. Az agytérfogat 1100 cm³-ről 1400 cm³-re nőtt, s ezzel együtt az arc és a testfelépítés is nagyon hasonlóvá vált a mai emberéhez. Finomodtak az eszközök is. Már nemcsak szakócákat, hanem jellegzetes, éles szilánkokat is készítettek (az első ilyeneket London közelében találták meg). Angol lelőhelyen került elő egy 225 ezer évvel ezelőtt élt nő csontmaradványa, akinek az agytérfogata 1325 cm³ volt. A Pireneusokban talált 200 ezer éves koponya agytérfogata csaknem azonos volt a mai emberével.

 

 

1.3.1.1. A Neander-völgyi ember

 

A németországi Düsseldorf melletti Neander-völgyben 1856-ban nevezetes esemény történt: az első európai ősemberlelet fölfedezése. Erről a lelőhelyről nevezték el az ősembertípust Neander-völgyinek. Ők uralták Európát mintegy 100 ezer éven keresztül, s mintegy 35 ezer évvel ezelőtt haltak ki. Sokáig a Neander-völgyieket tekintette a tudomány a mai ember közvetlen elődeinek, az utóbbi évtizedek kutatása azonban ezt megcáfolta.

Bár a Neander-völgyiek agya még a mai emberénél is nagyobb volt, koponyájuk azonban jelentősen különbözött a miénktől: szembetűnő erős szemöldökereszük, erőteljes állkapcsuk s az állcsúcs hiánya. Rendkívül izmosak, ám viszonylag alacsonyak (1,6 m) voltak. Életüket jelentősen befolyásolta a Föld legutóbbi eljegesedése, amely 115 ezer évvel ezelőtt kezdődött és mintegy 12 ezer évvel ezelőtt fejeződött be.

A hűvös Közép- és Kelet-Európában elsősorban vadászattal foglalkoztak, olyan nagyvadakat ejtettek el, mint a hatalmas termetű mamut, amelynek nemcsak a húsát, hanem sűrű szőrrel fedett bőrét és hatalmas csontjait is jól tudták hasznosítani. A hideg elleni védekezésül (is) állatbőrökbe öltöztek. Szarvasra, rénszarvasra, az enyhébb éghajlatú Nyugat-Európában ezeken kívül lóra, őstulokra vadásztak. Feltehetően halásztak is. Az éghajlat zordsága szükségessé tette, hogy az év hidegebb időszakaira élelmet raktározzanak maguknak. Bár a régészeti leletekben nem tükröződik, a vadászat mellett igen jelentős lehetett a táplálékszerzés rendszerében a gyűjtögetés is.

Elsősorban barlanglakók voltak, bár (a melegebb évszakokban) szabadtéri telepeken is éltek. Ismerték és használták a tüzet. Egy dél-franciaországi (átmeneti menedékhelynek használt) barlang mintegy 60 ezer éves leletei arról tanúskodnak, hogy zuzmót használtak tüzelőanyagként. Ebből nagyobb mennyiséget kellett összegyűjteniük és kiszárítaniuk, hogy legyen mivel tüzelniük. Helyszíni kísérletek alapján bebizonyosodott, hogy a zuzmó viszonylag nagy hőt leadva ég el, tehát fényt és meleget biztosít (nem találtak bizonyítékot arra, hogy sütöttek és főztek volna itt). Egy másik franciaországi barlangnak a bejárattól több száz méterre lévő termében 47 600 évesre becsült égett csontokat találtak. Ez is azt bizonyítja, hogy tudatosan használták világításra a tüzet, mert valamiféle fáklyaszerű világítóeszköz nélkül aligha merészkedhettek volna ilyen mélyre a sötét barlangi járatokba.

Magyarországon a Bükk és a Dunakanyar vidékének barlangjaiban kerültek elő a legjelentősebb 30-40 ezer éves leletek. A bükki Subalyuk-barlangban szabályszerűen eltemetett emberi csontmaradványokat leltek. Az itt élők vadló, kőszáli kecske és zerge vadászatára specializálódtak, jellegzetes, háromszög alakú lándzsahegyeket és kaparókat használtak.

A dunántúli Érd közelében föltárt Kr. e. 44-38 ezer év között használt telepen 50 ezer állatmaradványra bukkantak. Sőt találtak egy hús tárolására használt vermet is. Tatán az egykori hőforrások mellett létesült mintegy 34 ezer éve egy szabad ég alatt elterülő vadásztelep.

A Neander-völgyi emberek nemcsak Európában és a Közel-Keleten, hanem Afrikától Délkelet-Ázsiáig hatalmas területen éltek. Anatómiai szempontból az egymástól több ezer km-es távolságban élő különböző csoportok között jelentős különbségek voltak.

Ők voltak a halottak első tudatos, szándékos eltemetői, bár egyes kutatók a legtöbb ilyen lelőhely értékelését vitatják. Lehettek bizonyos vallásos, mágikus elképzeléseik is, ám ennek tárgyi bizonyítékait szintén vitatják.

 

 

1.4. A mai ember megjelenése

 

1.4.1. A mai ember bölcsője: Dél-Afrika

 

A ma élő emberek közvetlen ősének kialakulásáról az utóbbi évtizedek felfedezéseinek köszönhetően alapvetően módosultak korábbi ismereteink.

A történet valamikor 200 ezer évvel ezelőtt kezdődhetett. Az Indiai-óceán közelében, egy dél-afrikai barlangban 80-115 ezer éves emberi csontmaradványokat találtak. A terület egyes barlangjaiban egész sor tűzhely maradványára bukkantak, ami a tűz rendszeres használatára és hasznosítására (pl. hús szárítására) utalt. A délkelet-afrikai régió tucatnyi más barlangjában és a sziklapárkányokon is találtak hasonló leleteket. Viszonylag közel volt valaha ezekhez az élőhelyekhez a tenger, s az itt élők parti csigát, éti- és tapadókagylókat gyűjtöttek. A sziklás partokon prémfókákra vadásztak, melyeknek mind a húsát, mind a prémjét hasznosították. Egészen addig laktak ezen a tájon, amíg az utolsó eljegesedés időszakában lehűlő éghajlat miatt a tengerszint lesüllyedt, s 64 km-rel távolabb kerültek a víztől, mint korábban voltak. Ekkor rátértek az antilop vadászatára.

A modern genetikai vizsgálatok azt is valószínűsítik, hogy az összes ma élő ember egy Dél-Afrikában mintegy 200 ezer (más adatok szerint 150 ezer) évvel ezelőtt élt egyetlen közös anyára vezethető vissza. Számítások szerint minden más anya leszármazottai 50 ezer generáció alatt kihaltak, s így egyetlen anyaági leszármazási csoport maradt volna fenn. Ez az ún. Éva-elmélet, amely vita tárgya. A vitáktól függetlenül a mai ember dél-afrikai kialakulása napjainkban már elfogadott ténynek számít.

A mai ember a korábbi emberelődöknél sokkalta nagyobb területeket foglalt el Afrikában. Az esőerdők övezete is lakottá vált, csupán a magasan fekvő területek maradtak lakatlanok. Hordákban éltek. A horda olyan vadászó-gyűjtögető közösség, amely száznál kisebb lélekszámú, tagjai egyenlők, formális vezetőjük nincs. Korunkban is léteznek ilyen közösségek: a hagyományos életmódot folytató eszkimók, a dél-afrikai Kalahárit lakó sanok (busmanok) vagy az ausztráliai bennszülöttek. 42 ezer évvel ezelőtt Szváziföldön már okkert is bányásztak, s ezt a vörös ásványt széles körben használták testfestékként. Hasznos lehetett a festékes testbedörzsölés mind az erős napsugárzás, mind a rovarok ellen, sőt sebek gyógyítására is. Egyiptomban, a Nílus-völgyben 30-35 ezer évvel, illetve 40-50 ezer évvel ezelőtt föld alatti kovakőbányák létesültek. A régibb bányában nem találtak bányászati eszközöket. Az újabb bányában végzett kutatás kiderítette, hogy a bányászok 2 m mély függőleges tárnákat ástak, sőt ezeket alagutakkal is összekötötték. Bányászeszközeik durva kőkalapácsok és csontból készült csákányok voltak. Észak-Afrikában ebben az időszakban sztyeppszerű növényzet alakult ki, a tavak környékén erdőfoltokkal. Gazdag volt az állatvilág: olyan nagyvadak voltak otthonosak e tájon, mint az elefánt, az orrszarvú, a bivaly, az antilopfélék.

 

 

1.4.2. A mai ember birtokba veszi Európát

 

A mai ember kialakulásának időszakában, mintegy 115 ezer éve kezdődött a legutolsó eljegesedés, amely 10 ezer éve fejeződött be. A mai embernek tehát alkalmazkodnia kellett észak felé vándorlása során a Föld gyors és jelentős környezeti változásaihoz.

Az észak felé vándorlás fontos bizonyítéka az izraeli Karmel-hegy barlangja. Ebben már több mint 100 ezer évvel ezelőtt megtelepedett a mai ember. Európába mintegy 40 ezer évvel ezelőtt juthatott át. A benépesedés valószínűleg két irányból indult: délnyugatról, a mai Marokkó és Algéria területéről, illetve délkeletről, a Balkánon át. Kelet-Európa hatalmas síkságait bizonyára a folyók mentén vándorolva népesítették be. Még évtizedeken keresztül egymás mellett éltek a Neander-völgyiek és a modern ember csoportjai.

Ekkoriban északon egész Skandináviát és a Brit-szigetek nagy részét csaknem 1 km vastag jégtakaró borította. A jégvilágtól délre húzódott a széles tundrasáv, a rénszarvas, a ló, az őstulok, a bölény, a szarvas, a mamut és a gyapjas orrszarvú, valamint a ragadozók (oroszlánok, leopárdok, farkasok) élőhelye. A mediterráneum éghajlata sokkal melegebb volt, a nyári középhőmérséklet elérte a 15 Celsius-fokot. A leghidegebb időszak 20-25 ezer évvel ezelőtt köszöntött be, ekkor érte el legnagyobb kiterjedését a szárazföldi jégtakaró, a tengerek szintje 120 m-rel süllyedt a mai szint alá.

Ebben a zord világban a természet kihívásai megedzették az embereket, s nagyobb teljesítményekre sarkallták közösségeiket. Megjelentek a szervezett települések, a közösségi sírok. Hegnövekedett a telepek száma és mérete. Nagy kunyhókat és sátrakat, sőt néhol tárológödröket (vermeket) is készítettek. Telepeiket vagy egész évben használták, vagy csak idényjelleggel. A csontleletek tanúsága szerint egyes vadászközösségek specializálódtak, szervezetten vadásztak, pl. rénszarvasra vagy mamutra (egy csehországi lelőhelyen több ezer mamutcsont, egy francia lelőhelyen pedig jelentős mennyiségű lócsont került elő). Szembeötlő a technikai fejlődés is. Felfedezték a szilánkfeszítést, s így egyre jobban megformált eszközöket hoztak létre. Pengék, kaparók és árvésők a jellegzetes szerszámaik. Az íj, a halászháló, a horgok révén a vadászok és halászok egyre eredményesebbek a zsákmányolásban. Gyarapodott a hidegnek jobban ellenálló csont- és agancseszközök száma (a kovakő a nagyobb hidegben ugyanis törékennyé válik).

Jelentős változás a korábbi időkhöz képest, hogy a jégkorszak vége előtti időszakban (30-40 ezer éve) már korántsem annyira egységesek a kőeszközök, mint korábban, hanem eltérő, sajátos formájúak, amelyek alapján a régészek "kultúráknak" nevezett régiókat különítenek el. Az egyes embercsoportokon belül kialakult a munkamegosztás, a csoporthoz tartozás tudata, meghatározhatóvá vált az egyes csoportok karaktere. Mindezek az emberi viselkedés természetes velejáróivá váltak.

Az európai emberek számára sem volt ismeretlen foglalatosság a bányászat. Ennek dunántúli példája (a Balaton északi dolomitfennsíkján) a (30-40 ezer éves) lovasi festékbánya. Vörös színű, limonitos-hematitos földfestéket (okkert) bányásztak itt ki (rövid idő alatt 25 m³-nyit). A két bányagödörben száznál több csont- és agancsszerszám került elő.

A vallási kultuszok egyértelmű bizonyítékai a különböző művészeti alkotások: szobrocskák, karcok, rajzok, majd festmények. Talán a termékenységkultusszal hozható összefüggésbe egy Ausztriában talált 31 ezer éves, kőből faragott, kicsiny (7 cm magas) nőszobor, amely időrendben az első szobrocskának számít Európában, sőt világviszonylatban is a legkorábbiak közül való.

A mai Franciaország területén találták meg először a mintegy 27 ezer évvel ezelőtt élt emberek olyan lelőhelyeit, amelyek a korábbinál magasabb szintű műveltséget tükröztek, s ezt gravette-i kultúra néven különbözteti meg a kutatás.

Az egyes embercsoportok között egyre állandóbb kapcsolatrendszer alakult ki, különleges anyagokat (pl. kagylókat vagy borostyánt) több száz km-es távolságokra is elszállítottak, hogy találkozóhelyeiken olyan dolgokra cseréljék, ami számukra hasznos volt. Egy-egy telepen jelentősebb népesség talált lakóhelyet. Egy 27 ezer éves csehországi telep veremházaiban mintegy 100-150 ember élhetett. A házak facölöpökön nyugvó tetőzetét állati bőrökkel fedték be. Fa hiányában mamutcsontokkal tüzeltek.

Moszkvától csaknem félezer km-re délre, a Don mellett a XXVII. és XIII. évezred közötti település lakói veremházakban éltek, amelyek padlószintje egy méterrel volt a föld felszíne alatt. Az ívelt tető mamutagyarakból készült. A házak elég nagyok voltak ahhoz (a több tűzhelynyom is erre utal), hogy több család lakhassa őket. A Dnyeper mentén (Kijev közelében) is találtak 15 ezer éves mamutcsontokból és agyarakból emelt, nagyméretű, 80 m²-t meghaladó házakat, amelyeket egyszerre többtucatnyi ember is lakhatott. A csontokból összeállított tetőtartó vázra valószínűleg állatbőröket feszítettek. A két folyó találkozásánál kiemelkedő magasabb teraszon létesített település fölépítéséhez 10 embernek mintegy 15 napi munkájára volt szükség. Egy-egy épülethez több száz csontot használtak föl, amelyeket valószínűleg egy közeli, természetes úton létrejött mamuttemetőből szerezhettek. A telep lakói elsősorban mamutokra, továbbá bölényekre, lovakra, rénszarvasokra, prémjükért nyulakra, sarki rókákra vadásztak, a folyókban halásztak is. Olyan borostyánköveket és kagylókat találtak a házakban, amelyek 160-800 km-ről szállíthattak ide. Ez arra enged következtetni, hogy a település fontos szertartási központ és találkozóhely lehetett, ahol kiterjedt cserekereskedelem is folyt.

A Moszkvától északkeletre (200 km) fekvő Szungirban föltárt 20-25 ezer éves sírok leletei támpontot szolgáltatnak az egykori viseletre: egy felnőtt sírjában gyöngyökkel és sarki róka átfúrt fogaival díszített prém felsőruha és nadrág maradványai kerültek elő. Két kisfiú sírjában elefántcsont gallérkapcsokra és mamutagyarból faragott hosszú lándzsákra bukkantak. Egy szibériai szobrocska ábrázolása szerint az ott élők nadrágot és rövid, csuklyás köpenyt viseltek, mint az eszkimók. A sírokba tett díszesen faragott fegyverek, a sok-sok gyönggyel díszített ruhák arra vallottak, hogy az elhunytak vagyonuk révén kiemelkedhettek a társadalomból. Mindebből arra következtethetünk, hogy a paleolitikum utolsó szakaszában egyes családok a többinél vagyonosabbak lettek, azaz megjelentek a társadalmi egyenlőtlenségek. Hasonló temetkezéseket ismerünk olasz és francia területekről is.

Mintegy 18 ezer évvel ezelőtt kezdődött a modern ember történetének új szakasza. Egy franciaországi kőfülke (abri) feltárásakor figyeltek fel először a változásokra, s erről a lelőhelyről kapta a nevét (magdaléni) a mintegy nyolc évezredig tartó időszak. A korszak embere minden tekintetben kitűnően alkalmazkodott a jégkorszaki körülményekhez. Tűzkőből pattintott, csontból, agancsból készített eszközei fölülmúlták az előző korok szerszámait. Megjelentek a hosszúkás, vékony, babérlevél alakú pengeeszközök, valamint olyan kovaeszközök, amelyeknek egyik végét vakarónak, a másikat pedig árvésőnek alakították ki. Valószínű, hogy ebben a történelmi időszakban alakult ki két alapvető ruhatípus: a szabással kialakított kabát és a nadrág (a hagyományos ruhák máig élő formája látható az eszkimóknál), valamint az egyetlen darabból álló, a test beburkolására szolgáló öltözet. A bőr- vagy prémruhát gombokkal vagy kapcsokkal fogták össze, az egyetlen darabból álló öltözetet tűkkel rögzítették a testen. Az életért, a viszonylag szűkös élelemforrásokért keményen meg kellett küzdeni. A 76 európai és ázsiai lelőhelyről származó csontvázak alapos vizsgálata alapján kiderült, hogy az embereknek még a fele sem érte meg 21. életévét, a 40. évet pedig csak 12 százalékuk. A nők között nem találtak olyat, aki megélte volna a 30. évét.

Nagyon valószínű, hogy az igen eredményessé váló vadászat mellett már ekkoriban kísérleteztek az állatok (rénszarvasok s talán lovak) befogásával, háziasításával is, hasonlóképpen a mai szibériai rénszarvasvadászokhoz. A tömeges vadászat miatt fogyatkozhatott meg Dél-Franciaországban és a Pireneusoktól délre a lovak, mamutok, bölények és rénszarvasok száma. Ekkor vált jelentőssé a lazac halászata is. A halakat megszárítva tárolhatták. Táplálékukat gyűjtött növényekkel egészítették ki.

Egyes barlangi telepek nagyobb környék embereinek találkozóhelyei, szertartási helyei lettek. Jelentősen megnőtt a népesség. Dél-Franciaország területén a 20 ezer évvel korábbihoz képest például megháromszorozódott, s némelyik telep lakóinak száma elérhette akár a több száz főt is. Ma élő vadászó-gyűjtögető népek tanulmányozása arra enged következtetni, hogy a magdaléni kor emberének kisebb-nagyobb csoportjai 500-800 főből álló törzsekbe szerveződtek. A népesség számának növekedése együtt járt a társadalom egyre bonyolultabbá válásával. Ennek tükröződnie kellett a nyelvben is, másrészt egyre fontosabbá válhattak a szimbólumok, a képi kifejezésmód. Ezért jelentek meg s terjedtek el a művészeti alkotások (festmények és szobrocskák).

Az egész Európában elterjedt női szobrocskák jellemzője (legismertebb az ausztriai Willendorfban került elő) a mellek és a fartájék túlhangsúlyozása (a test többi része ezekhez képest elnagyolt).

A "barlangi" művészet mintegy 23 ezer éve jelent meg. Eddig több mint 200 ilyen barlang ismert, és évente átlagosan egy-egy újabbat fedeznek föl. Az alkotások több mint 80 százaléka 12-17 ezer éve készült. 90 százalékban dél-franciaországi és észak-spanyolországi barlangokban lelhetők föl azok a falfestmények, amelyek a mai kor emberét is csodálatba ejtik. Ezen a tájon meglehetősen nagy népesség összpontosult (20 ezer éve mintegy 2-3 ezer fő), míg ugyanekkor egész Európa lakossága a 10 ezret sem érte el. Az utóbbi évtizedek kutatásai bebizonyították, hogy a "barlangi" művészet valójában korántsem korlátozódott csupán a barlangokra. A szabadtéri alkotások száma sokkal nagyobb lehetett, csakhogy azok legnagyobb része a készítésük óta eltelt évezredek alatt elpusztult.

Általában a barlangok legnehezebben megközelíthető részein találhatók a művészeti alkotások, amelyek többnyire állatokat (mamutokat, rénszarvasokat, bölényeket, gyapjas orrszarvúkat, lovakat, szarvasokat, kőszáli kecskéket, őstulkokat) ábrázolnak. Láthatunk olykor állatbőrbe bújt embereket is, akik alighanem a sámánok lehettek. Az alakok mérete rendkívül eltérő: vannak közöttük egészen aprók. A másik véglet: az 5 méteres hosszúságúak. Az ábrázolás technikája változatos. Rajzoltak a művészek ujjukkal, néhol bevésték az ábrákat a falba, sőt domborműveket alkottak. Érdekesek a kézlenyomatok is (a falra helyezett kéz köré fúvócsővel spriccelték a festéket). Egyes festmények elkészítéséhez két-három színt is használtak. Néhol megmaradtak a kőkori ember lábnyomai is. A barlangi művészet értelmezésére sok elmélet született, de kétséget kizáróan egyik sem bizonyítható. Történeti szempontból az a fontos, hogy állatok és emberek ábrázolása feltételezi az emberi tudat olyan fejlettségi szintjét, amely rendkívüli mértékben meghaladja az összes főemlős képességét.

A barlangi művészet, az egyes telepek és olyan tevékenységi formák, mint a bányászat, valamint a temetkezési szokások mind-mind arra utalnak, hogy itt már sokkal többről van szó, mint élőlények egyes csoportjainak egyre magasabb szintű, tökéletesedő alkalmazkodásáról a változó valósághoz. Az állatvilágban is szerveződő csoportokat az ősemberi fejlődésnek ezen a szintjén már fölváltja a társadalom, amely egészen más minőség, mint amilyet addig ismert az élővilág.

 

 

1.4.3. Ázsia benépesülése

 

Ázsia hatalmas területein a földrajzi adottságok jelentős különbségei miatt nagyon eltérően alakult az emberi betelepülés története. Közel-Keleten a folyamat az európaihoz hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy míg Európában csak mintegy 40 ezer éve jelent meg a mai ember, addig itt már 100 ezer éve megtelepedett, s mellettük több tízezer évig éltek Neander-völgyi típusú embercsoportok is.

Kelet-Ázsiát (amennyire a terület nagyságához képest meglehetősen kevés régészeti ásatásból erre következtetni lehet) 100-200 ezer éve különféle embertípusok népesítették be. Ezek valószínűleg sem a Neander-völgyiek, sem a mai emberek közé nem sorolhatók.

Kelet-Ázsia hatalmas területein 300 ezer évig, azaz mintegy a Kr. e. X. évezredig szilánkeszközöket és szakócákat használtak, agancs- és csonteszközöket viszont nem. A paleolitikum utolsó időszakában, csakúgy, mint Európában, elterjedt itt is a művészet, a hozzá kapcsolódó rituális, illetve temetkezési szokásokkal együtt.

Ázsia déli-délkeleti részén mintegy 70 ezer éve jelent meg a mai ember. Kínában 67 ezer éves leleteket találtak, Srí Lanka szigetének egyik barlangjában 29 ezer éves emberi maradványok kerültek elő. Ezek az emberek kifinomult technikával készült kő- és csonteszközöket használtak. Az utóbbi évtizedek délkelet-ázsiai (elsősorban vietnami, thaiföldi) régészeti kutatásainak köszönhetően a Kr. e. XL. és X. évezred közötti időszakra vonatkozó ismereteink jelentősen növekedtek. A barlangokban jó minőségű szilánk- és pengeeszközöket találtak. Egy borneói sziklaüregben a kőeszközök mellett talált állatcsontok között kimutathatók a ma is ott élő fajok (sertések, szarvasok, majmok, kígyók, teknősök, madarak, édesvízi csigafajok).

Közép-Ázsiában Szamarkandtól délkeletre, egy folyó partján 20 ezer éves telep nyomai kerültek elő. Ez a Föld egyik legmagasabban fekvő paleolit lelőhelye, ahol lovak, őstulkok, vadkecskék és juhok csontjait is megtalálták.

 

 

1.4.4. Ausztrália és Óceánia benépesülése

 

Ázsiai délkeleti részének partvonala mintegy 50-60 ezer évvel ezelőtt jelentősen különbözött a maitól. A jégkorszak tengerszintje olyan alacsony volt, hogy Ausztrália, Új-Guinea és Tasmania egyetlen, összefüggő szárazföldet alkotott, amelyet a Sahul-földnek nevezett partgyűrű vett körül. Az Indokínai-félszigettel összefüggő szárazföld volt Szumátra, Borneó, Jáva, Celebesz, valamint a Fülöp-szigetek. Ausztráliától a mai Indonézia területét mintegy 60 km széles tengerszoros választotta el. Ahhoz, hogy Délkelet-Ázsiából a Fülöp-szigeteken keresztül átkelhessenek a mai emberek ősei, olyan tengerjáró eszközeiknek kellett lenniük, amelyek alkalmasak voltak ilyen hosszú út megtételére. A tenger vízszintje leginkább két időszakban, 53 ezer éve, majd 35 ezer éve csökkent le a legjelentősebben, s ezekben az időpontokban volt a legkisebb a kontinensek közötti távolság.

Ausztrália és az akkor hozzá tartozó területek állatvilága jelentősen különbözött az eurázsiaitól. Csupán az ember, a dingó és a patkány tudott átjutni oda. A ragadozómentes környezethez és a különleges növényvilághoz alkalmazkodó erszényes emlősök és a hüllők képviselték a nagytestű állatokat. A legkorábbi emberi települések abban a tengerparti sávban lehettek, amelyek az utolsó jégkorszak végeztével, mintegy 10-12 ezer évvel ezelőtt víz alá kerültek, azóta mintegy 100 m-rel a tenger szintje alatt fekszenek. Ekkor szakadt el Új-Guinea és Tasmania Ausztráliától. A belső, ma is szárazföldi területeken lévő telepek legrégebbi régészeti leletei mintegy 40 ezer évesek lehetnek. Mindez azonban nem zárja ki, hogy a betelepülés már 10-20 ezer évvel korábban megtörténhetett. 50 ezer évvel ezelőtt Ausztrália jellegzetessége a sok tó volt, amely a mainál lényegesen csapadékosabb éghajlatra utal. A központi, száraz terület kiterjedése sokkal kisebb volt, mint napjainkban.

A legkorábbi időkben elsősorban barlangokban és kőfülkékben húzódtak meg a betelepülők, majd egyre több telepet (rövid ideig használt szálláshelyet) létesítettek nyílt területeken. A hulladékhalmok (kagylóhalmok) tanulmányozása alapján kiderült, hogy egyes folyók mentén vannak olyan helyek, amelyeket 27, sőt 35 ezer éve folyamatosan laknak az emberek.

A régészeti leletek tanúbizonysága szerint 25 ezer éve már telepesek népesítették be Dél- és Kelet-Ausztráliát, valamint Tasmaniát, továbbá Új-Guinea fennsíkjait. Ausztrália déli partvidékének egyik barlangjában 20 ezer éve már kovakövet bányásztak. Sőt a barlang falán különféle emberkéz alkotta jeleket is találtak.

16-18 ezer éve Ausztrália éghajlata drámaian megváltozott: a lecsökkenő csapadék miatt a belső területek rendkívül szárazzá, sivatagossá váltak, ezért lakatlanok maradtak. Az éghajlatváltozás lehetett az oka az óriáserszényesek kihalásának, nem pedig (mint egyesek vélik) a vadászat. Az emberek a tengerpart, illetve a folyók mellé húzódtak, ahol elegendő vizet találhattak. Az éghajlat csekély mértékben enyhült. 10 ezer éve (alighanem a belterjes szaporodás eredményeként) új, robusztus, nagy koponyájú emberfajta jelent meg Ausztráliában és a környező szigeteken. Ekkorra a parti területeket már elöntötte az emelkedő tengervíz, így megkezdődött a száraz belső területek benépesítése. Ausztrália népei történetének tisztázásához a régi temetkezések régészeti feltárása különösen fontos volna, az őslakók azonban az utóbbi évtizedekben többnyire már nem engedik meg őseik nyugalmának háborítását. A legkorábbi eddig feltárt temetkezések több mint 20 ezer évesek.

Nem hiányoznak Ausztráliából sem az őskori művészeti alkotások. A legrégebbi sziklarajzok 13 ezer évesek lehetnek (az ennél sokkal régebbi, pl. 30 ezer évesnek meghatározott rajzok korát vitatják). Tasmaniai barlangok falán 30 kéz vörös festékkel készített 12 ezer éves körvonalát találták meg. Ausztrália annyiban különleges, hogy az őskori eredetű művészetet az őslakók folyamatosan művelték, egészen a legutóbbi időkig.

Új-Guinea és Ausztrália őslakói között olyan alapvető különbségek vannak testfelépítésüket tekintve amelyek arra utalnak, hogy egymástól független (s bizonyára nem ugyanazon időben érkezett) csoportok népesítették be a két területet. Új-Guineában olyan nagyméretű kőbaltákat készítettek, amelyek alkalmasak lehettek a növénytakaró kurtására, így lehetővé vált, hogy az ehető növények (banán, jam- és tárógyökér) számára nagyobb termőterületet alakíthassanak ki. Ez a folyamat vezetett később a földművelés megindulásához.

Tasmania legrégibb emberi településnyomai (barlangi és nyílt színi lelőhelyek) 11-35 ezer évesek. A halász-vadász csoportok nemcsak a tenger, a tavak és a folyók mentén telepedtek meg, hanem benyomultak a szubarktikus szárazföld belsejébe is. Eszközeik 19-20 ezer évvel ezelőtt sokféle anyagból (kovából, szarukőből, kvarcból, természetes üvegből) készültek.

Ausztráliától és Új-Guineától keletre, a Csendes-óceánban, az esőerdők övezetében többezernyi kisebb-nagyobb sziget található. Új-Írország és a Salamon-szigetek területén a legkorábbi települések kora állítólag 30 ezer éves is lehet. Kőeszközeik sajátos csoportját alkotja az obszidián, amely 10-19 ezer éve jelent meg. A telepeken megfogott és elfogyasztott állatok csontjai arról tanúskodnak, hogy táplálékul szolgált az oposszum, egyes kígyók, gyíkok, a törpekenguru stb. A legtöbb szigetcsoportról egyelőre kevés a régészeti lelőhely ahhoz, hogy a betelepülés pontos időrendjét meghatározhassuk.

 

 

1.4.5. Amerika benépesülése

 

A kietlen északi, szibériai tundravidéket 20-35 ezer éve kezdték benépesíteni a mai ember őseinek nagyvadra vadászó csoportjai. Korábban a Neander-völgyiek a sarkvidéki tundrákon nem telepedtek meg, csupán a nyári hónapokban jutottak el ezekre a tájakra is vadászútjaikon.

Az Urálon túli területek éghajlata jelentősen különbözött az észak-európaitól. A kevés csapadék következtében itt nem alakult ki nagy kiterjedésű hó- és jégtakaró. A hatalmas területeket bekóborló vadászok ritkán találtak a kietlen vidéken védelmet nyújtó barlangot, ezért kunyhókat építettek a maguk számára. Szerszámaik kőből, illetve jórészt agancsból és csontból készültek. Fő táplálékuk a mamut húsa volt. A hatalmas állatok csontjait, bőrét, prémjét is hasznosították.

Szibériának a Bajkál vidékétől északra fekvő térségét, a Jenyiszej völgyét benépesítő csoportok 22 ezer évvel ezelőtt hosszú házakat készítettek maguknak. Mamutokra, lovakra és más állatokra vadásztak. Kőeszközeik retusáltak, jól kidolgozott kő dárdahegyeik, vakaróik mellett csontból, mamutagyarból, agancsból készült eszközeik voltak. Szobrocskáik asszonyokat és madarakat ábrázoltak. A Jenyiszejtől keletre, a Léna és az Aldan völgyében megtelepedő csoportok a XVIII-XII. évezred között jellegzetes apró kőeszközöket (mikropengéket) használtak. Ezekhez hasonlókat készítettek 22 ezer éve a mai Észak-Kína és Japán területén. Mindkét csoport fokozatosan kelet felé húzódott, a Bering-szoros irányába, amely Amerika betelepülésének folyamata szempontjából alapvető fontosságú volt.

Az utolsó eljegesedés során két időszakban (40-50 ezer és 14-25 ezer éve) vált szárazzá a Bering-szoros. A szibériai Csukcs-félsziget és Alaszka között széles (Beringiának nevezett) szárazföldi híd képződött. Mivel Északkelet-Szibériából 1815 ezer évnél régibb településnyomokat nem ismerünk, ezért csak ezt követően kerülhetett sor az Ázsiából Amerikába vándorlásra. Az Alaszkában talált legkorábbi (barlangi) leletek 15 ezer évesek.

A mai Kanadának csaknem az egész területét hatalmas, összefüggő jégtakaró borította 18 ezer évvel ezelőtt. A jégtakaró olvadása együtt járt a tengerek vízszintjének fokozatos emelkedésével. Az alaszkai Yukon vidékétől Montanáig a jégpáncél visszahúzódásával 12 ezer évvel ezelőtt jégmentes sáv alakult ki. A nagyemlősökre vadászó népcsoportok ezen a "folyosón" jutottak el az észak-amerikai prérikre. Ekkoriban a telek enyhébbek, a nyarak viszont hűvösebbek voltak, mint manapság, azaz az évszakok között még nem volt igazán éles különbség. A síkságok még nem száraz puszták voltak, hanem a hosszú szárú füvek által uralt dús vegetáció volt rájuk jellemző. A jégkorszak végének nagyemlősei között uralkodóvá vált a csordákban élő hatalmas bölény (a mainál nagyobb termetű volt), míg a mamutok, masztodonok, lovak, tevék és óriáslajhárok kezdtek kipusztulni.

11 ezer éve kezdődött az éghajlat átalakulása, amely egy évezred múltán már nagyjából a maihoz hasonlóvá vált. 11-12 ezer éve jelentek meg azok az embercsoportok, amelyek kitűnő kőeszközeik és fegyvereik révén eredményes vadászok voltak. Egy-egy helyen a táplálékforrás apadása vándorlásra késztette őket, így bekóborolták egész Észak-Amerikát.

Fél évszázada egy nyelvész (Joseph Greenberg) az összes őshonos amerikai nyelvet három makronyelvcsaládba sorolta, s ennek alapján azt állította, hogy három nagy bevándorlási hullámnak köszönhető a kontinens benépesülése. Genetikai és fogászati vizsgálatok újabban ezt az elméletet megerősíteni látszanak, a bevándorlási időpontokat illetően azonban még nagy a bizonytalanság.

Mintegy 10 900 évvel ezelőtt jelentek meg a Sziklás-hegység medencéiben egyes vadászközösségek, amelyek hat évszázadon keresztül éltek itt. Ők már nem mamutra, hanem egy ma már kihalt bölényfajra, illetve villás szarvú antilopra és hegyi kecskére vadásztak. Különösen jól kihasználták a kiszáradt vízmosásokat, amelyeket bölénycsapdáknak használtak (belehajtva s ott leölve az állatokat). Kőeszközeiket még finomabban hornyolták, mint elődeik.

Dél-Amerikában az Andok vidékén sorakoznak az eddig régészetileg föltárt legkorábbi emberi telepnyomok, egészen a Tűzföldig. Kormeghatározásuk vitatott, némelyiket 14-15, sőt több mint 30 ezer évesnek vélik. Utóbbi dátum jelen tudásunk szerint csak úgy volna lehetséges, ha Észak-Amerika betelepítése már 40-45 ezer éve bekövetkezett volna, ami mostani ismereteink alapján nehezen hihető.

 

 

1.5. Élelemtermelő ember

 

Évmilliókon keresztül az emberiség ősei viszonylag kicsiny területen éltek, egyetlen kontinensnek jól körülhatárolható térségében. Majd bekövetkezett az a változás, hogy igen kis létszámú csoportok Afrikából eljutottak a vele szárazföldi összeköttetésben lévő Európába és Ázsiába. A mai ember közvetlen ősei voltak azok, akik már képesek voltak egyre nagyobb csoportokban a korábbinál összehasonlíthatatlanul nagyobb területeket birtokba venni, s benépesíteni az Antarktisz kivételével valamennyi kontinenst. Az ember e rendkívüli teljesítmények ellenére is megmarad a földi élővilág periferikus szereplőjének. Hiszen emlősök egész sora sokkal nagyobb egyedszámot tudott fölmutatni, mint az ember, és sokkal nagyobb mértékben befolyásolta (emiatt is) élőhelye viszonyainak alakulását, mint az ember.

A zsákmányoló-gyűjtögető életmódról a termelő életmódra való áttérés volt az, amely döntően megváltoztatta az ember és a természet viszonyát. Elindult egy olyan folyamat, amely fokozatos felgyorsulva egyre drámaibb arányú változásokhoz vezetett, s ezeknek a változásoknak a Föld egészére gyakorolt hatásáról, annak mértékéről és irányáról (a pozitív és negatív jelenségek egyenlegéről) napjainkban is rendkívül élénk vitát folytatnak a különböző tudományágak képviselői.

A mozgó (vadászó-gyűjtögető) népcsoportok lélekszáma soha nem növekedhetett meg jelentősen, mert az anyák lehetőségei korlátozottak a tekintetben, hogy hány kisgyermeket képesek egyik helyről a másikra magukkal hordozni. A letelepedett, állandó faluban élő közösségeknél ezek a korlátok már nem léteztek. Lewis Binford figyelt föl arra, hogy ha egy embercsoport már az élelemtermelésre való áttérés előtt letelepedett, akkor olyan népességi feszültség keletkezett a több életben maradt gyermek miatt, hogy a közösség rákényszerült az addig nem különösebben nagy figyelemre méltatott, helyben termő növények (köztük a vad gabonafélék) élelemként való felhasználására és az állatok háziasítására, mert csak így vált lehetővé a táplálékmennyiség biztosítása. Az új élelmezési formák tehát szükségtelenné tették a vándorló életmódot.

 

 

1.5.1. A növénytermesztés kezdetei

 

Izraelben, a Galileai-tengernél bukkantak rá a világon eddig ismert legrégibb (19 ezer éves) gabonamagvakra: vad búza és árpa megperzselődött magjaira.

Eurázsia, Afrika és Amerika kultúrája-gazdasága között 12 ezer évvel ezelőtt alig volt különbség. Lényegében azonos vagy nagyon hasonló eszközöket készítettek az emberek mindenfelé a világban. A megelőző tízezer év során ugyanis nem sokat változott az életmód, a vadászat, a halászat és a gyűjtögetés segítségével szereztek meg minden szükségest.

A Föld éghajlata 10 ezer évvel ezelőtt igen jelentősen megváltozott: az átlaghőmérséklet rohamosan emelkedett, ezért a hatalmas területeket borító jégtakaró gyors ütemben olvadni kezdett. Az Egyenlítő körüli kietlen sivatagok és a zord északi-sarkvidéki övezetek helyét vadban gazdag erdők és sztyeppék foglalták el. Ez lehetővé tette az ember által addig lakott területek jelentős kiterjesztését. A következő, Kr. e. VI-V. évezred során Ausztráliát kivéve valamennyi földrész lakosságának egyre jelentősebb része fokozatosan kezdett rátérni az élelemtermelésre. Ez a változás olyan folyamatokat indított el, amelyek során rendkívüli mértékben fölgyorsult az emberi társadalom átalakulása.

A történettudományban az utóbbi évszázad során meggyökeresedett a termelőgazdálkodásra való átmenetet "neolit forradalomnak" minősítő terminus. A tetszetős megfogalmazás voltaképpen eltorzítja a folyamat lényegét. Ugyanis korántsem valamiféle robbanásszerű minőségi változásról volt szó, hanem lassú, fokozatos átmenetről, amely így tehát a legkevésbé sem nevezhető valamiféle forradalomnak. Az viszont tény, hogy a változás gyökeresen átformálta az emberiséget. A vándorló vadászó-gyűjtögető életmódról a letelepedett, földművelő és állattenyésztő életmódra való átállás megváltoztatta a települések jellegét, a társadalmi szerkezetet, a vallási életet, s rohamosan felgyorsult a népesség növekedése.

A korszak társadalmában a letelepült földműves vagy pásztorkodó állattartó népesség jellegzetes szerkezeti egységei a törzsek, amelyek a korábbi idők hordáihoz képest általában nagyobbak, de egy-két ezer főnél ritkán népesebbek. Az időszakos táborok helyébe az állandó falvak léptek.

A 19-20. század fordulójának régészeti ásatásai alapján a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a földművelés egyetlen területen, a Közel-Keleten alakult ki: a Holt-tenger vidékétől Levante déli részén át a Zagrosz-hegység előterében, a Perzsa-öbölig húzódó, "termékeny félholdnak" nevezett sávban. Az utóbbi fél évszázad újabb ásatásai alapvetően megváltoztatták ezt a nézetet. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a földművelés a Föld több helyén (több világrészen) egymástól függetlenül alakult ki, mégpedig elsősorban az Egyenlítőtől délre, illetve északra húzódó trópusi és szubtrópusi övezetekben.

E1 gyűjtögetők alaposan megfigyelhették a növényeket, s megismerték szaporodásuk módját is. Eleinte bizonyára a termés megóvása, illetve növelése volt a céljuk, ami az első lépés a földművelés felé. Ezt követte a növények ültetése, gondozása, majd a legtöbb termést adó fajták, illetve egyedek kiválogatása. Az első Földművelők bizonyára ásóbotokat vagy egyszerű kapákat használhattak az ültetéshez és a terület gyomtalanításához. Amerikában és Afrikának a Szaharától délre eső részén az újkorig ilyesfajta mezőgazdasági eszközökkel dolgoztak. Eurázsia legnagyobb részén viszont a kezdetleges kézi munkát meglehetősen hamar fölváltotta az állati erővel vont eke.

Az egyes növények háziasítására ott kerülhetett sor, ahol vad ősük is megtermett. A Közel-Keleten és a mediterráneumban (beleszámítva az észak-afrikai tengerparti sávot is) háziasították a búzát, az árpát, a borsót, a lencsét, a babot, a répát, a hagymát és a póréhagymát, a káposztát, a salátát, a lent, a csicseriborsót, a repcét, a datolyapálmát, az olajbogyót, a szőlőt, a szilvát, a körtét. Afrikában (az Egyenlítő és a Szahara közötti sávban) háziasították az olajpálmát, a baobabot, az abesszíniai banánt, a földimogyorót, a tehénborsót, az afrikai rizst, a kölest, a cirokot.

A mai Északnyugat-India és Pakisztán területén háziasították a gyapotot, a búzát és az árpát. Észak-Kínában a kölest, a szójababot, a tarlórépát, a szögletes paszulyt, az uborkát, a gyömbért, a teát, a barackot, a repcét. Délkelet-Ázsiában (Kelet-Indiában, Indokínában, az indonéz szigetvilágban és Dél-Kínában) a rizst, a tárógyökeret, a nyílgyökeret, a kókuszdiót, a citromot, a banánt, a szágópálmát, a cukornádat, a szerecsendiót, a jutát.

Amerikában háziasították a kukoricát, a maniókát, a közönséges babot, a burgonyát, az édesburgonyát, a paradicsomot, a tököt, a kobaktököt, a földimogyorót, a maniókát, a chilit, a napraforgót és a gyékényt, a dohányt meg a gyapotot.

A régészeti feltárásoknak köszönhetjük, hogy ismerünk liszt-, kása- és kenyérmaradványokat. A kísérletek azt mutatták, hogy kézi őrlőkövekkel 1 kg jó minőségű liszt előállításához 2 órai munkára volt szükség. Ehhez előbb a gabonaszemeket 200 Celsius-fokon meg kellett pörkölni. A cserépedényekben előbb rántott levest főztek, így lehetett a porózus agyagedény vízáteresztését kiküszöbölni. Aztán kásaszerű ételeket készítettek. Kelesztett kenyeret már a Kr. e. IX-VIII. évezredben tudtak sütni. Ehhez szükség volt olyan kemencére, amelyben állandóan és tartósan biztosítani tudták a 250 Celsius-fok körüli hőmérsékletet.

 

 

1.5.2. Az állatok háziasítása

 

A vadászok és gyűjtögetők tevékenységük során jól megfigyelték az állatok viselkedését, szokásaikat, szaporodásukat (ezt a barlang- és sziklarajzok is bizonyítják). Sok állatfaj egyes egyedei könnyen megszelídíthetők háziasítás nélkül is. Vadászat során olykor az újszülött, illetve nagyon fiatal állatokat befoghatták, s néhány hétig-hónapig tartották.

A háziasítás alapvetően különbözik az előző tevékenységtől: nem néhány egyeddel, hanem egész állatcsoporttal való foglalkozást feltételez. Az ember ellenőrzése alatt tartja az egész folyamatot: bizonyos szempontok szerint kiválogatja az állatok közül a szaporításra, azaz továbbtenyésztésre kiszemelteket, vagyis egyes hímeket bevon, másokat kizár a tenyésztésből. A háziasítás voltaképpen az ember különleges beavatkozása adott állatfaj életébe, viszont védelmet és táplálékot biztosít állatainak.

Befogásra a fiatal állatok alkalmasak. Ehhez azonban előfeltétel, hogy a kifejletteket levadásszák. Az emberek sokféle állat háziasításával megpróbálkoztak. Bebizonyosodott, hogy csak a csordaállatot lehet háziasítani (kivétel a macska), de közülük sem mindegyiket. Az ókori egyiptomiak például sikertelenül kísérleteztek az antiloppal. Sőt nem tudtak háziállatot tenyészteni a zebrából sem, csakúgy, mint az amerikai vagy európai bölényből. A svájci Keller rövid és találó meghatározása szerint: "A háziállatok az emberrel tartós szimbiózisban élnek, fogságban is felnőnek és szaporodnak." A vadállatra jellemző a menekülési reflex (félelem az embertől), ami a háziállatban nincs meg.

Az állatok háziasítása során azok testnagysága eleinte csökkent (pl. az őstulok marmagassága 135 cm-ről 130 cm-re). A sertés, a juh, a kecske nagysága vad ősével azonos maradt, a nyúlé, a lóé és a tyúké viszont nőtt. Megváltozott az állatok testalakja csakúgy, mint az arányaik. A régészeti leletek révén megfigyelhető az állatok csontozatának átalakulása: a sertés alakja pl. szélesedett, az agár keskenyebb lett. A háziállatok bőre a vad ősökéhez képest vékonyodott, finomodott, felülete nőtt (mindez a tudatos tenyésztés eredménye), szőrzete finomabb, hullámosabb lett vagy rövidült. A vadjuhok bundájában pl. kevés, nem göndörödő és rövid volt a gyapjúszál, az állatok évenként vedlettek. A háziasítás révén fejlődött ki a sok gyapjút adó juh (Iránban a Kr. e. V-III. évezredben).

A háziasítás során megnőtt az állatok teljesítménye: több tejet, tojást, gyapjút adtak, nagyobb lett a vonóerejük stb. A vad bankivatyúk pl. évente 8-12 tojást tojik, a mai házi tyúk 350-et. A vadtyúk súlya 1 kg alatti, a házi tyúk viszont 2,5-3 kg-osra megnő. Nagyobb lett a szaporulat is, pl. a sertés, a kutya, a nyúl, a macska esetében.

 

 

A fontosabb háziasított állatok eredete

 

Háziasítás ideje / Háziasított állat / Vad ős / A háziasítás ideje

 

Kr. e. 11000 / kutya / farkas / több helyen

Kr. e. 8000 / juh / vadjuh / Irak, Irán, Levante

Kr. e. 8000 / kecske / bezoár, vadkecske / Zagrosz-hegység, Irak

Kr. e. 8000 / szarvasmarha / őstulok / Délnyugat-Azsia, Európa, Afrika

Kr. e. 7000 / sertés / vaddisznó / Délnyugat-Azsia, Anatólia

Kr. e. 7000 / macska / vadmacska / Délnyugat-Ázsia

Kr. e. 6000 / jak / vadjak / Tibet

Kr. e. 4000 / ló / vadló / Dél-Ukrajna

Kr. e. 4000 / láma / guanakó / Andok

Kr. e. 4000 / alpaka / guanakó / Andok

Kr. e. 3500 / szamár / vadszamár / Északkelet-Afrika

Kr. e. 3000 / egypúpú teve / vadteve / Dél-Arábia

Kr. e. 3000 / liba / vadliba / Délkelet-Európa, Északkelet-Afrika

Kr. e. 2500 / ázsiai bivaly / indiai vadbivaly / Indus-völgy, Mezopotámia

Kr. e. 2500 / kétpúpú teve / vadteve / Türkmenisztán, Irán

Kr. e. 2400 / méh / vadméh / Délnyugat-Azsia, Európa, Afrika

Kr. e. 2000 / selyemhernyó / vadselyemhernyó / Kína

Kr. e. 2000 / tyúk / vörös dzsungeltyúk / Indus-völgy

Kr. e. 1000 / kacsa / vadkacsa / több helyen

Kr. e. 1000 / nyúl / üregi nyúl / Dél-Európa

Kr. e. 1000 / rénszarvas / vadrénszarvas / Arktikus Eurázsia

Kr. e. 500 / pulyka / vadpulyka / Mexikó

 

 

1.6. Termelő és gyűjtögető térségek

 

1.6.1. Az első földművelők Közel-Keleten

 

Délnyugat-Ázsiában, a Taurusz és a Zagrosz-hegység közötti ívben húzódó régió környezetéhez képest viszonylag csapadékosabb. Megteremtek itt a vadgyümölcsök, olajos magvak, a vadgabona (árpa, búza), a hüvelyesek, megélt az állatok közül a vadjuh, a vadkecske, a szarvasmarha vad őse (az őstulok), a házi sertés őse, a vaddisznó. 12 ezer éve a korábbinál melegebb, nedvesebb volt az éghajlat.

Az emberek begyűjthették a vadon termő gabonaféléket. Ezek feldolgozása szükségessé tette olyan eszközök kifejlesztését, mint az ültetéshez, a talaj föllazításához szükséges ásóbot és a kapa, a gabonafélék levágását szolgáló sarló és a magvak porlasztására alkalmas őrlőkő. A növények háziasítása (termesztése) megelőzte az állatok háziasítását. A különféle állatfajtákat természetesen nem egyszerre háziasították. Ez alighanem hosszan elhúzódó folyamat lehetett. A Kr. e. VIII. évezredben például megpróbálkoztak a gazella háziasításával is, de Kr. e. 7000 körül belátták, hogy a könnyebben szelídíthető, igénytelenebb kecske hasznosabb.

A melegebb éghajlat lehetővé tette, hogy elhagyhassák addigi barlangi lakhelyeiket. Az élelemtermelésre való áttérés miatt szükséges volt, hogy megművelt földjeik mellett (közelében) állandó lakóhelyeket alakítsanak ki. Így jöttek létre az első állandó települések, amelyek közül a legjobban kiválasztott, legalkalmasabb helyek nemritkán több ezer éven keresztül lakottak maradtak. A települések, valamint a földművelés és az állattenyésztés összefüggéseit néhány példával érzékeltetjük.

Palesztinában, az izraeli hegyekben az egyik régészeti lelőhelyről elnevezett Natúf-kultúra (Kr. e. 10 500-8300) telepeinek kiterjedése olykor az 10 ezer m²-t is meghaladta. Kerek, kő alapozású, sárral bevont gyékényből készült falú kunyhóikban (belül tűzhelyet is kialakítottak) viszonylag nagyszámú népesség lakott. Használati eszközeik között kőmozsarak, őrlőkövek, kovapengés sarlók voltak. A cserekereskedelem révén érkeztek hozzájuk tengeri kagylók, obszidián, kőedények.

Jellegzetesek voltak a sivatagos térség oázisaiban kialakult települések. Egyik legrégibb ilyen a Holt-tenger közelében fekvő Jerikó, amely egy jellegzetes dombon (arab neve: tell) feküdt. Az első település Kr. e. 9000 körül létesült itt, s ugyanerre a helyre érkeztek évezredeken keresztül az újabb és újabb telepes csoportok. Kr. e. 8000 körül már kőfal vette körül (egyik tornyát föltárták) az akkor 1,6 ha kiterjedésű települést. Vályogtéglákból rakott, döngölt agyagpadlójú, kör alakú, befelé hajló falu (azaz kupolaszerű, agyaggal összetapasztott ágakból formált tetejű) házakban éltek, amelyek kellemesen hűsek voltak a nappali forróságban, viszont megtartották a meleget a hűvös éjszakai órákban. Agyagedényeket még nem készítettek.

A mai Jordániában Kr. e. 7250 körül alapított egyik, régészetileg feltárt település (Ain Gazal) területét több mint másfél ezer éven keresztül lakták. Lakossága Kr. e. 6500 körül kezdett robbanásszerűen megnövekedni. Félezer évvel később területe már elérte a 12 ha-t, s akkor már mintegy kétezren élhettek itt. Gabonaféléket, hüvelyeseket termesztettek, kecskét, juhot, szarvasmarhát, sertést tenyésztettek. Előkerültek apró agyagfigurák is, közülük némelyik talán gyermekjáték lehetett, a szarvasmarhaszobrok talán a szarvasmarhakultusszal hozhatók összefüggésbe. A jellegzetes női szobrocskák (istenszobrok?) termékenységre utalnak. Halottaikat rendszerint a házak padlója alá temették. A több mint ezer éven keresztül folytatott egyre intenzívebb földművelés kimerítette a talajt, tönkretette a növényvilágot. Bár a település területe tovább növekedett, de már kevesebben lakhatták a lazább beépítés miatt, s a földművelés helyett inkább a legeltetéses kecsketartás dominált. 5500 körül elkezdtek agyagedényeket is készíteni (terménytárolásra, főzésre).

Kis-Ázsiában (Anatóliában) az előbb említett jordániai településsel egy időben létesült egy folyócska magas partján egy félezer éven keresztül lakott, viszonylag kicsi (100 x 200 m kiterjedésű) település. Lakói búzát, borsót, lencsét termesztettek. Az ásatás során előkerült állatcsont jól mutatja, hogyan szorította ki lassanként a vadászatot az állattenyésztés. Három nagyméretű épületük alighanem közösségi célokat szolgálhatott. Agyagedényeket még ők sem készítettek, kovából, obszidiánból pattintott és csiszolt szerszámokat használtak, sőt hevítéssel formázva rézből tűket, horgokat, fúrókat, gyöngyöket kalapáltak, azaz tudatosan használtak föl fémet is.

Egy másik, szintén egy kis folyó melletti anatóliai telep (Çatal Hüyük) kiterjedése elérte a 13 ha-t. A Kr. e. 6000 körül egységesített alaprajzú (25 m²-es), méhsejtszerűen egymás mellé épült vályogházakból álló település központi tervezés alapján épülhetett. Mintegy ezer házában 5-6000 ember élhetett. A házak belsejébe a tetőnyíláson keresztül lehetett bejutni. A finom fehér gipszvakolattal borított lakószobákba döngölt agyagból készült emelvényeket, padokat, kemencéket és tűzhelyeket építettek be. Voltak vadászjeleneteket, szülő asszonyokat ábrázoló vagy geometrikus mintákból álló falfestményekkel díszített, embereket és állatokat megmintázó, agyagból formált szoborcsoportokkal ékített szentélynek használt épületeik is, amelyek a termékenység-istennőre és a bikakultuszra utalnak. Kézműveseik kitűnő pattintott kőeszközöket készítettek. Az agyagedényeik díszítetlenek. Előképeik fából készült és fonott edények lehettek. Változatos szövésmóddal gyapjúszöveteket is készítettek.

A települést joggal tekinthetjük a térség központjának, városnak. Gazdagságát a mezőgazdaságnak és a kiterjedt kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhette. Félezer esztendei virágzás után lakói ismeretlen okból hagyták el.

A Zagrosz-hegység előterében, Mezopotámia száraz déli síkságán, a Tigris és az Eufrátesz folyó völgyében a kedvezőbb adottságú északi területekhez képest jóval később, Kr. e. 5000 körül jelentek meg az első települések. A gyakorlatilag minden nyersanyagot (az alapvető fontosságú követ és fát) nélkülöző területen alakultak ki mégis a következő évezredekben azok a földművelő falvak, amelyekből majd az első magas kultúrájú városi civilizáció fejlődött ki.

 

 

1.6.2. Vadászok-gyűjtögetők és földművelők Európában

 

Az utolsó eljegesedés csúcspontján, 18 ezer évvel ezelőtt a Brit-szigeteket, valamint Skandinávia nagyobb részét és Európa 1500-2000 m-nél magasabb hegységeit jégtakaró borította. A Földközi-tengertől távolabbi belső területek a fátlan tundra övezetébe tartoztak, ahol főleg rénszarvas, kevesebb gímszarvas, őstulok, bölény és ló élt. Az embercsoportok a jégtakarótól távolabbi mediterrán, illetve közép- és kelet-európai területeket lakták. 15 ezer évvel ezelőtt az időjárás melegedni kezdett, ám 2 ezer évvel később újabb lehűlés (az utolsó eljegesedés) következett.

Európa történetében a jégkorszak vége és a földművelés elterjedése között eltelt időszakot (mintegy öt-hat évezredet) a tudomány mezolitikumnak (átmeneti kőkornak) nevezi. Erre az időszakra az egyes népcsoportok lassú észak felé vándorlása, az addig lakatlan területek benépesítése a jellemző. A mezolitikum embere is vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott, csakúgy, mint elődei, s hozzájuk hasonlóan barlangokban vagy nyílt terepen élt. A vadászó-gyűjtögető csoportok a táplálékforrásokat követve táborhelyről táborhelyre vándoroltak, gondosan megtervezett útvonalon. Mivel jól megismerték környezetüket, az év minden szakában megfelelő eleséghez juthattak. Más csoportok egész évben az ún. alaptáborban éltek, s onnan küldtek ki az időszakos vadász- és halásztáborokba kisebb csapatokat. Volt rá példa, hogy a két módszert vegyesen alkalmazták: helyben maradtak az alkalmas időszakokban, s elvándoroltak, amikor az élelemszerzés miatt rákényszerültek.

A tenger közelében északon (pl. Dániában) és délen (pl. Portugáliában) általában a nagy folyók torkolata mellé települtek. Tavasztól őszig itt éltek, halásztak, és különösen sok kagylót fogyasztottak, melynek bizonyítékai a ma is megtalálható hatalmas kagylóhalmok. Télen vadászcsapatok indultak a szárazföld belsejébe (gímszarvast, vaddisznót próbáltak elejteni húsukért, nyestet szőrméjéért). Más csapatok a tengerparton maradva emlősökre, madarakra vadásztak, kagylót gyűjtöttek. A korszak jellegzetes eszközei a kisméretű kőeszközök (mikrolitok). Bőr és famunkára szolgáltak kaparóik, árvésőik, nagy pengéik (késeik), baltáik. Csontból és agancsból készített szerszámaik is voltak. Igen hatásosak lehettek pattintott nyílvesszőik és dárdahegyeik. Sok lehetett a faeszközük is. Tőzeglápban használtak evezőlapátokat, kenukat, szántalpat, sőt íjat is (szilfából készült, 1,6 m hosszú volt). A csoportok vándorló életmódjának tudható be, hogy nem voltak állandó temetőik, halottaikat nem földelték el, ezért nem is maradt régészeti nyomuk.

A jégkorszak végén (mintegy 11 500 éve) a hőmérséklet gyors ütemben emelkedett a mai szintre. Dél-Anglia júliusi középhőmérséklete például egy évszázad alatt 7 Celsius-fokról 17 fokra emelkedett. A tenger Kr. e. 7500 körül vágta el a Brit-szigeteket Európától, és hatalmas területeket öntött el: két évezred alatt Nyugat-Európa korábbi területének csaknem a fele víz alá került. A Kr. e. 6000 körül kezdődött erős fölmelegedés alapvetően megváltoztatta a tájat: mind a növényzetet, mind az állatvilágot. Nem kedvezett a lombos erdők nagyarányú elterjedése a legelésző állatoknak (egy részük ki is halt). Ekkoriban sokkal melegebb volt Európában, mint manapság. Skandináviában pl. olyan állatok is megéltek, amelyek ma leginkább a mediterráneumban honosak.

A Balkánon és az Alföld déli részén már Kr. e. 7000 körül fokozatosan délről északra haladva megkezdődött a termelőgazdálkodásra való áttérés. Az Itáliai- és az Ibériai-félsziget tengerparti sávjában fél évezreddel később indult ez a folyamat. Közép-Európában további egy évezreddel később, Kelet-Európában és az Atlanti-óceán partjai mentén, illetve a Baltikumban még később, 5000 után.

A legtöbb termesztett növény (pl. búza, árpa) és háziasított állat (pl. juh és kecske) vad őse nem található meg Európában. Viszont a kontinensszerte elterjedt vadtulkot és vaddisznót valószínűleg itt háziasították. Egyelőre nem egyértelműen eldönthető, hogy a földművelést és az állattartást a Közel-Keletről bevándorolt népek honosították meg, vagy a helyi mezoliktikus népcsoportok valamiképpen átvették a szomszédságból ezt a tudást és gyakorlatot. Egy bizonyos, hogy Dél-Görögországban, a Peloponnészosz félsziget egyik barlangjában Kr. e. 7000 körül megtalálhatók az árpa, a lencse termesztésének, a juh- és a kecsketartásnak a régészeti nyomai.

A legkorábbi európai földművelők életmódja Délkelet-Európában hasonló volt a délnyugat-ázsiaihoz. Az egymáshoz közel fekvő falvakat mintegy 50-300 fő lakta, s hosszabb ideig maradtak a jól megválasztott telepeken. Így alakultak ki a közel-keletihez hasonló telephalmok (tellek): azaz az összedőlt házak elegyengetett törmelékhalmain újabb épületeket emeltek. A földművelési ismeretek feltehetően a vízi utakon és azok mentén terjedtek el. A szárazföldi közlekedés ugyanis akkoriban, a vízi utakhoz viszonyítva, még meglehetősen nehézkes lehetett.

A Balkánon észak felé terjedő termelőgazdálkodás Kr. e. 6000 körül eljutott a magyar Alföldre is. Az Al-Dunától a Körösök vidékéig húzódó területet benépesítő csoportok a folyók és erek partsávjára települtek. A nagyobb falvak kiterjedése a 600 x 200 m-t is meghaladta. A házak 40-50 m távolságra épültek egymástól. A földet agancskapákkal művelték meg, a gabonából őrlőkövek segítségével készítettek lisztet. Durva vastag falú agyagedényeik voltak. Nagy gabonatároló hombáredényeik között akadt 100 liter űrtartalmú is. Kecskét, juhot, sertést, rövid szarvú szarvasmarhát és kutyát tenyésztettek. Termékenységi kultuszukra a házakban talált kis szobrocskák utalnak.

Közép-Európa északabbra fekvő, hűvösebb és nedvesebb éghajlatú területein a földművelés és állattenyésztés Kr. e. 5300 után kezdett teret nyerni, s néhány száz esztendő múltán már Skandinávia határáig húzódott a termelőgazdálkodás övezete. Az északabbi régióban búzát és árpát termesztettek. Más növények (pl. a lencse és a borsó) egyelőre még nem tudtak alkalmazkodni a hidegebb éghajlathoz. A gabonafélék meghonosítása sem volt egyszerű. A meleg és száraz mediterrán vidékeken ugyanis ősszel vetettek, a hűvös és nedves tél kedvezett a növény kifejlődésének, és májusban, a nyári aszály előtt arattak. Közép-Európában viszont nem a nyári aszály, hanem a téli fagy fenyegette a vetést. Kitapasztalták, hogy tavasszal kell vetni, s akkor a nyár végén arathatnak. Ehhez új növényfajták kitenyésztésére és új mezőgazdasági módszerekre volt szükség.

A Földközi-tenger nyugati medencéjének népessége csak fokozatosan vette át a termelőgazdálkodás egyes elemeit. A tengerparti sávban csak a juhtartás (Kr. e. 6000-5200 között) és a búzatermesztés terjedt el, és hosszú ideig megmaradt a halászat, a vadászat (nyugaton valószínűleg nagyobb volt a vadállomány, mint keleten) és a gyűjtögetés elsőbbsége. A juh után a háziasított kecske csak mintegy félezer évvel később mutatható ki, a sertések még későbben. Az atlanti partok mentén az élelemtermelésre való áttérés csak akkor következett be (Kr. e. 4000-re), amikor a növekvő népességet a természetes élelemforrások már csak egyre szűkösebben tudták eltartani (a tengervíz sótartalmának csökkenése miatt eltűntek az osztrigák).

A gazdaság átalakulása nem hagyta érintetlenül a társadalmat sem: a szorosan egymás mellé épült kis házak helyett megjelentek a hosszúházak (50 m) a mai Ukrajna területétől Hollandiáig. Ezek az új termelőgazdálkodást folytató csoportok jellegzetes vonaldíszes fazekastermékeket készítettek. Ám a mezőgazdaság csak újabb évezred elteltével jutott el Skandinávia déli részére meg a másik tenger menti régióba, a mai Portugália területére. Az itt élő lakosok ugyanis a gazdag tengeri zsákmány és a szárazföldi eredményes vadászat-gyűjtögetés helyett csak nehezen szoktak rá a több fáradsággal, helyhez kötöttséggel járó földművelésre.

Nyugat-Európa tengermelléki területein, Svédország déli részétől Dánián és Franciaországon át Spanyolországig és Portugáliáig (beleértve a Brit-szigeteket is), továbbá a Földközi-tenger nyugati medencéjének egyes szigetein Kr. e. 4700 körül kezdett elterjedni a nagyalakú kőemlékek, azaz "megalítok" létesítésének szokása. Ezek a dolmenek (egyetlen fedőlapot tartó álló kövek), a folyosós sírok, a kőkörök, a menhirek (kősétányok). Az atlanti partok mentén néhány település valamiféle kultuszközpont szerepét töltötte be. A csúcspont Kr. e. 3000 körül lehetett: ekkor épült az angliai Stonehenge, az írországi Newgrange, a franciaországi Bretagne kilométeres kősora. Málta szigetén emelték Kr. e. 3000 körül a világ első kőtemplomait. Az ilyen nagyságrendű építmények jól szervezett társadalom létére utalnak: a közösségeket a magas rangú harcosok által támogatott, öröklött hatalmú főnökök vezették. Kimutathatók már a társadalmi különbségek, megjelent a javak és szolgáltatások újraelosztása. Megfigyelhetők a kézműves szakosodás kezdetei. A főnök (nemzetségfő) gyakran egyben vallási vezető is (a szertartások mestere vagy főpap). Ilyen társadalmak újkori példái a 18. századi polinéz főnökségek Tongán, Haitin és Hawaiin.

Tehát a világon először Európában emeltek (sírok számára, illetve szertartási helyként) monumentális építményeket, mintegy két évezreddel megelőzve a Közel-Kelet máig csodált egyiptomi piramisait, mezopotámiai zikkuratjait stb. Több mint másfél ezer éven keresztül élt a megalithagyomány, majd kihalt. Megszűnésének magyarázatát a tudomány mindeddig nem találta meg. Európa táji adottságai alapvetően különböztek a közel-keletitől: ahhoz, hogy szántóterületekhez jussanak, erdőket kellett irtani, amihez nagy, nehéz kőbaltákat készítettek. A föld szerkezete is más volt, tehát az ásóbot és agancskapa a föllazítására kevéssé volt alkalmas. Kr. e. 3000 körül már a viszonylag csekély mélyedést húzó, kerék nélküli, ún. túróekét kezdték használni.

A földművelésnek és az állattartásnak köszönhetően megkezdődött Európa gyökeres átalakulása. A korábbi több mint félmillió évben az ember a természet részeként viszonylag nagyon csekély mértékben hagyta rajta a keze nyomát a világon. A gazdálkodás fejlődésének köszönhető, hogy két-háromezer év alatt a népesség rohamos gyorsasággal kezdett gyarapodni, a társadalom szerkezetének átformálódása megnyitotta a civilizációk kifejlődése felé vezető utat. Másrészt azonban a népesség gyarapodása, a települések sűrűsödése ellentétek forrásává is vált: a legjobb területeket elfoglalók igyekeztek megtartani földjeiket, mások viszont erőszakkal igyekeztek maguknak új élelemforrásokat keresni. Közép-Európától az atlanti partokig ennek tudható be az erődített telepek (körárkos, sáncos erődítmények elterjedése Kr. e. 3800-3200 között) és a – nem vadászatra használt – fegyverek (pl. buzogányok) megjelenése. A letelepedett életmódra való áttérés során a házépítést, a növénytermesztést és az állattenyésztést előnyösen befolyásolta, ha egy-egy csoport nagy létszámú volt, így több esélyük lehetett másokkal szemben a tulajdonuk megvédésére.

Európa északi peremterületein a vadászatra, a halászatra és a gyűjtögetésre épülő életmód maradt uralkodó, a természetföldrajzi adottságok következtében. A Baltikum teljes területe csak Kr. e. 9000-8000 körül szabadult föl a jégtakaró alól, sőt a folyamat valójában elhúzódott a Kr. e. IV. évezredig. A vadászcsoportok már Kr. e. 7000 körül egészen Karéliáig hatoltak föl. Az Alsó-Volga vidékéről újabb és újabb rénvadász népcsoportok érkeztek a folyóvölgyekben vándorolva észak (a Baltikum, a mai Finnország területe) felé.

A Kr. e. V-IV. évezredben Kelet-Európa hatalmas területein, a sztyeppén gyűjtögető vadásznépek éltek a Dnyeszter és a Volga régiójában. A Dnyeper- és a Don-vidéki sztyeppéken főleg állattenyésztéssel foglalkozó csoportok laktak a Kr. e. IV. évezred második felétől a III. évezred első negyedéig. A mai Ukrajna és Moldva területének, a Dnyeperig húzódó erdős sztyeppének a lakói Kr. e. 4000-2400 között földműveléssel és állattartással foglalkoztak. Krímben és a Kaukázus északi előterében kisebb területeken szintén kezdett meghonosodni a földművelés. A Kr. e, IV-III. évezredben az Urál és a Volga-Káma közötti régióban élő népek lehettek az ős-finnugorok. A finnugor egység fönnmaradt egészen a Kr. e. III. évezredig. A legújabb kutatások szerint a finnugorok és az indoeurópai népek gyökerei közösek.

 

 

1.6.3. Földművelők és állattartók Dél- és Délkelet-Ázsiában

 

E hatalmas terület történetének alakulását is alapvetően befolyásolták a földrajzi tényezők. A legdélibb (egyenlítői) régió egész évben bőséges csapadékot kap, ez az esőerdők övezete. Az északabbi terület éghajlatának meghatározója a monszun: a gyakran özönvízszerű, hatalmas áradásokat okozó nyári esők. Indiában június és szeptember, Kínában május és október között. A tengerpartokon a nyár a pusztító erejű trópusi ciklonok (tájfunok) időszaka. A tavasz száraz és perzselően forró, az északi területeken a decembertől márciusig tartó téli időszakban hűvös, szeles, száraz az időjárás (délen ekkor is meleg, párás az idő). Az éghajlatot jelentősen befolyásolja a domborzat: az, hogy a Föld legnagyobb kiterjedésű és legmagasabb hegyláncai Ázsiában húzódnak.

Indiában a termelőgazdálkodásra való áttérés minden bizonnyal közel-keleti hatásra történhetett. Kr. e. 7000 körül az Indus-völgyben (a mai Pakisztán területén) már téli búzát és árpát termesztettek, juhot, kecskét és szarvasmarhát tenyésztettek. Ez az a terület, ahol a III. évezredben a többi ókori keleti (egyiptomi, mezopotámiai) kultúrához hasonló civilizáció alakult ki.

Kínában más területektől függetlenül tértek át a termelőgazdálkodásra. Kr. e. 6000 körül (újabb ásatások szerint talán Kr. e. 8000 körül) a (déli) Jangce folyó völgyében már rizst termesztettek, az (északi) Huangho-folyó völgyében viszont a köles termesztését részesítették előnyben. Sertést, csirkét meg kutyát, a Jangce völgyében vízibivalyt tenyésztettek. Tehát a két nagy folyó völgye egyben két nagy földműves kultúra is. Ezt a földrajzi különbségek magyarázzák: az északi területet lösz borítja, néhol több száz méter vastagságban (erről kapta nevét a Sárga-folyó), kevés a csapadék, ami van, az nyáron hull. Ez a szárazságtűrő kölesnek kedvez. Délen a vízbőség, a mocsarak és tavak közt kanyargó folyó a rizs számára ideális. A rizsnek a növekedés időszakában víz kell, éréskor pedig szárazság. Ez öntözőcsatornákkal oldható meg. Így alakították ki a rizstáblák sakktáblaszerű elrendezését.

Japánban már Kr. e. 5000 körül megkezdődött a termelőgazdálkodás (vörösbab, tök, hajdina termesztése). A fazekasság (a kiégetett cserépedények készítése) viszont Japánban jelent meg először a világon, Kr. e. 10 500 körül.

A termelőgazdálkodásra korán áttért harmadik, minden más régiótól elszigetelten maradt terület az óceániai Új-Guinea. Ennek 1500 m magas felföldjein és széles völgyeiben Kr. e. 7000 körül vízszabályozó árkokkal körülvett kerthalmokon édesburgonyát termeltek. Majd háziasították a banánt, a tárót, a cukornádat is. Fából készült ásóbotokat és csónaklapátszerű ásókat meg kőbaltát használtak. t1 gazdálkodás sajátossága, hogy a zöldségfélék mellett nem foglalkoztak a gabonafélékkel. Az éghajlat lehetővé tette, hogy egész évben szüretelhessék, illetve betakarítsák a termést, ezért nemigen volt szükségük terménytárolásra.

 

 

1.6.3.1. Ausztrália és Óceánia

 

Ausztrália széles tengerparti sávját az emelkedő tengervíz Kr. e. 5000 körül kezdte elönteni, s ekkor elszakadt tőle Új-Guinea és Tasmania. A vízszint Kr. e. 4000 körül stabilizálódott, lényegében a mai szinten. Dél-Ausztrália egyes vidékei a mainál melegebbek és csapadékosabbak voltak (Kr. e. 6000-3000 között), ami lehetővé tette a letelepülést a belső tóvidékeken. A kontinens csaknem 8 millió km²-nyi területén a szubtrópusitól a hűvös mérsékeltig sokféle éghajlati zóna megtalálható, s ezek a különbségek természetesen megjelentek az egyes régiókat lakó embercsoportok kultúrájában is.

Ausztrália lakói Kr. e. 3000 körül új típusú, nyeles kőszerszámokat, csiszolt kőbaltákat készítettek, s halottaikat már rendszeresen eltemették, illetve elhamvasztották (a temetés szokása 25 ezer éve kezdődött). A délkelet-ázsiai kapcsolatoknak köszönhető, hogy megjelent egy kutyafajta, a dingó (legközelebbi rokonai Indiában találhatók), amelyet háziasítottak, és olykor vadászataikhoz is használtak. A népesség erőteljes növekedésnek indult, egyes falvak lakossága meghaladhatta a 700 főt is. Kialakították a szent helyeket, ahol a vallási szertartásokra időről időre nagy területek lakossága gyűlt össze. Sok sziklát állatokat és embereket (az ősöket) ábrázoló képpel díszítettek, amelyek valamiféle álomvilágot, a mitikus aranykort próbálták ábrázolni. Hatékony és nagy területet átfogó kereskedelem és cserehálózat is kialakult. A kőbalták, a festékek, a nikotin tartalmú narkotikumok és szertartási eszközök cseréje lehetett a legfontosabb.

A csapadék szeszélyes eloszlása miatt a termelőgazdálkodásra való áttérésnek nem sok értelme lett volna. Egyes területek fölperzselésével, fák átültetésével, kisebb patakok öntözés céljából való eltérítésével, bizonyos fűmagok újravetésével arra törekedtek, hogy növeljék a természetes terméshozamot. Mindez valamiféle kezdetleges földművelésnek is tekinthető. A gyűjtögetés, a vadászat és a halászat nagyon eredményes módjait fejlesztették ki, s gyakorlatilag minden elérhető növényi és állati táplálékot hasznosítottak. A legismertebb ausztráliai eszköz, a bumeráng (egyfajta visszatérő hajítóbot) csak Kelet-Ausztrália egyes területein terjedt el. Legkorábbi maradványa Kr. e. 8000-ből ismert, de alighanem a technika ennél is régebbi lehet.

 

 

1.6.4. Földművelők, állattartók és vadászok Afrikában

 

Afrika sajátossága, hogy a jégkorszakban soha nem érintette az eljegesedés, sőt klímáját inkább a szárazság jellemezte. A jégkorszak után viszont csapadékosabb lett az éghajlat, olyannyira, hogy a Szahara Kr. e. 9000 után mintegy 5-6 ezer esztendőn keresztül lakhatóvá vált (sok helyen még tavak is kialakultak). Ennek bizonyítékai a Kr. e. 6000-4000 között készült szaharai sziklafestmények, amelyeken zsiráfokat, elefántokat, orrszarvúkat, vízilovakat láthatunk. Majd feltűnnek a háziasított szarvasmarhacsordák is, sőt a zsiráf háziasításának kísérletei is dokumentálhatók.

A Szaharától a Nílusig és a kelet-afrikai árokrendszerig húzódó sávban vadászó, gyűjtögető embercsoportok éltek, amelyek halásztak, illetve vízilóra, krokodilra és más állatokra vadásztak. Kr. e. 7000 körül már egyre több volt az állandó településük, ahol agyagedényeket is készítettek. A VII. évezred végén már kimutatható a köles, a cirok, majd az árpa termelése. Ekkor kezdődött meg a juh- és kecsketenyésztés is. Mivel Észak-Afrikában nagy területeken élt az őstulok, a szarvasmarha őse, valószínű, hogy helyben háziasították.

Kr. e. 5000 körül a Szahara régiójában általánossá vált a szarvasmarha-, juh- és kecsketartás, valamint a gabonatermesztés. A folyamat a délebbi területeken (a szavannák övezetében) folytatódott, mert az éghajlat kezdett szárazabbá válni.

 

 

1.6.5. Amerika első földművelői és állattenyésztői

 

Az amerikai földművelés történetének megismerése azért is fontos számunkra, mert a Föld mai lakosságát tápláló élelemfélék 60 százaléka eredetileg Amerika őslakói által háziasított növény volt. Észak- és Dél-Amerika földrajzi (főleg éghajlati) adottságainak jelentős eltérése megmutatkozott abban is, ahogy a földművelés kialakult és elterjedt e területeken. Közép- és Dél-Amerika több évezreddel megelőzte az északi területeket.

A Kr. e. IX. évezredben Amerika éghajlata a mainál hidegebb és szárazabb lett. Ennek tudható be több állatfaj (pl. a lovak és az antilopok) kihalása, aminek következtében a kisebb állatok, mint a szarvas, az üregi nyúl meg a hörcsög váltak a vadászó közösségek fő célpontjaivá. Az állattenyésztésre Amerikában összehasonlíthatatlanul kevesebb lehetőség nyílt, mint Európában, Ázsiában vagy akár Afrikában. Közép-Amerikában a pézsmakacsát, a pulykát, a kutyát, a fullánktalan méhet háziasították. Egyes feltételezések szerint a vadászkutyát már az Ázsiából betelepülő első embercsoportok magukkal hozhatták. Egy másik kutyafajtát Mexikóban kukoricán hizlalva táplálkozásra használták.

 

 

1.6.5.1. Közép- és Dél-Amerika

 

Peruban Kr. e. 8500 körül kezdődött meg egyes fűfélék, a bab, a tök és a paprika termesztése. A maniókát (gumós gyökeréből lisztet, kenyeret, keményítőt és alkoholtartalmú italt készítettek) az Amazonas felső folyása mentén valószínűleg Kr. e. 7000 körül már termesztették. Közép-Mexikó vadászó-gyűjtögető embercsoportjai ugyanekkor egyre inkább a későbbiekben háziasított növények (bab- és tökfélék, a kukorica vad őse) gyűjtögetésére tértek át. Ekkoriban kezdődhetett meg az avokádó, a chili, a bab és a kobaktök háziasítása is. Bizonyosnak tűnik, hogy a kukoricát Közép-Amerikában már Kr. e. 5000 körül elkezdték termeszteni.

Az Andokban, a magasan fekvő füves területeken az állattenyésztés volt az egyetlen lehetséges gazdálkodási mód, nem a földművelés. A vad tevefélék, az alpaka, a guanaco (a láma őse), a (finom gyapjat adó) vikunya vadászatáról a Kr. e. VI. évezred második felében kezdtek áttérni háziasításukra. Teherhordásra csupán a lámát lehetett használni (60 kg terhet volt képes a hátán elszállítani). Az említett állatok húsát, zsírját, gyapját, bőrét, irháját is hasznosították, ürülékét trágyának, illetve megszárítva tüzelőnek használták. Az Andok völgyeiben őshonos tengerimalac húsát előszeretettel fogyasztották: Kr. e. 7500-ban a mai Peru és Kolumbia hegyvidékén az elfogyasztott hús 40 százalékát ez biztosította. Közép-Amerika népessége nagyrészt növényi táplálékot fogyasztott, ezt egy kacsafajta és pulyka húsával egészítették ki.

 

 

1.6.5.2. Észak-Amerika

 

A növények háziasítása itt is hosszú folyamat lehetett. Az egyes népcsoportok többnyire valamilyen formában igyekeztek alakítani növényi környezetüket. A vadnövények közül a táplálkozás szempontjából hasznosak elterjedését igyekeztek elősegíteni, a legtöbb esetben azonban nem jutottak el igazi mezőgazdasági rendszerek kialakításához, nem került sor háziasításra, a növények céltudatos termesztésére. Ugyanakkor a tárolóedényként használt kobaktök már Kr. e. 5000 körül eljutott Észak-Amerikába (bizonyára kereskedelem, illetve vándorlás révén), a többi növény (köztük a kukorica) azonban csak jóval később.

 

 

1.7. Társadalmi és gazdasági változások

 

1.7.1. Az új közösségek és a termelőgazdálkodás

 

Az egyes kontinensek népességének jelentős része a Kr. e. 8000-3000 közötti időszakban áttért a termelőgazdálkodásra. A Föld népessége a korábbi időszakokhoz képest rohamos gyorsasággal kezdett növekedni. A táplálkozás megváltozása, a vadászó-gyűjtögető életmódról a földművelő életmódra való áttérés nem tekinthető egyértelműen pozitívnak: a táplálék a réginél kevésbé kiegyensúlyozott és kisebb tápértékű lett, a tárolt élelmiszert bakteriális fertőződések támadhatták meg, s ismeretlen higiéniás gondok is jelentkeztek. A vadászó-gyűjtögető társadalmak korántsem az éhezés határmezsgyéjén vegetáltak (mint azt sokáig gondolták). Valójában naponta mintegy két-három órát, azaz hetente kevesebb mint 20 órát tölthettek élelemkereséssel (akárcsak a Kalahári busmanjai), míg a földművelés és az állattenyésztés bármely válfaja ennél sokkal nagyobb időbeli (és térbeli) megkötöttséget jelentett. Az egyes ma is létező vadászó-gyűjtögető közösségek többségükben elszigetelt peremterületeken maradtak fenn. Volt arra is példa, hogy adott régióban az ökológiai adottságok megváltozása miatt egyes földművelő közösségek kénytelenek voltak visszatérni a célszerűbb, a lehetőségek jobb kihasználására alkalmas vadászó-gyűjtögető életmódra.

A földművelő társadalom eleinte korántsem élhetett nagyobb biztonságban, mint a vadászó-gyűjtögető közösségek. A terményt (és tárolását) meg az állatállományt váratlan környezeti katasztrófák veszélyeztették (pl. rossz termés, állatok elhullása).

A termelőgazdálkodásnak köszönhető, hogy megjelentek az egymáshoz viszonylag közeli, faluszerű állandó települések, sőt a városszerű központok is. A földrajzi adottságok miatt az élelem- és nyersanyagforrások eloszlása azonban rendkívül egyenlőtlen volt az egyes régiókban. Ezért vált szükségessé a cserekereskedelem.

Az állandó települések, a növénytermesztésre és az állatok legeltetésére (élelmének biztosítására) használt földek birtokbavétele és megtartása szükségszerűen egyre több ellentétet szült. Ennek folyományaként megjelentek az agresszióra utaló jelenségek.

A megnövekvő népesség egyes telepei már nem (viszonylag) elszigetelten élték életüket, hanem kapcsolatot kerestek (találtak) egymással. Összeköthették őket vérségi, gazdasági, nyelvi, kultikus kapcsolatok. A közösen emelt, gondozott kultuszhelyek jelenthették a szimbolikus összetartó erőt.

A Kr. e. VI. évezredtől kezdődik az emberiség történetének az a korszaka, amelyben a termelőgazdálkodás párosul egy újfajta, sajátos anyag, a fémek felfedezésével, hasznosításával. Eleinte a réz és az arany, majd a réz ötvözetei, aztán a vas felhasználása olyan távlatok felé nyit utat, amely a korábban használt anyagokkal elképzelhetetlen lett volna. A fémek egymást követő megismerése késztette arra a tudományt, hogy a kőkorszak után réz, bronz, majd a vaskorszak periodizációt használja. Valójában azonban ez a régi, mechanikus felosztás nem fedi a tényleges történeti folyamatokat, ezért (bár utalunk rájuk) a következő évezredek históriáját nem ebben a "hagyományos" rendszerben fogjuk bemutatni.

A Kr. e. VI. évezredet követő időszak jellemzője, hogy az egyes térségek történetének alakulása egyre erőteljesebben eltért környezetüktől, s olyan nagyfokú aszinkronitás jött létre az emberiség történetében, amelyre korábban nem volt példa. Ezek azok az évezredek, amikor kezdtek kialakulni azok a népek és nyelvek, amelyeknek leszármazottai ma is lakják bolygónkat. A kutatók feltételezik, hogy lehetett valaha egy ősnyelv (amely Afrikában alakulhatott ki), s a szétvándorló embercsoportok aztán kialakították a saját nyelveiket, amelyekben az ősnyelvnek a nyomai már úgyszólván kimutathatatlanok.

Az egyre népesebb földművelő, állattenyésztő s fémeket használó közösségek egymással kapcsolatban lévő csoportjainak nyelvéről még mindig bizonytalanok az ismereteink. A régészet emberi maradványokat, településnyomokat, tárgyakat talál és elemez, ezek hasonlósága (azonossága) azonban korántsem jelent feltétlenül nyelvi együvé tartozást, s nem lehet egyértelműen elkülöníteni egymástól az egyes hatalmi szervezeteket ("országokat"). A különféle afrikai, europid, északkelet-, illetve délkelet-ázsiai, sarkvidéki, amerikai, ausztráliai, illetve óceániai népek és nyelvek elkülönülésének szakaszai mindmáig erősen vitatottak.

A termelőgazdálkodás bizonyos feltételeinek megteremtése, a termelés szintjének fenntartása, sőt növelése, a birtokba vett földek és az állatállomány megóvása a természet erőitől, illetve más embercsoportoktól, a kereskedelmi kapcsolatok élénkülése stb. kihatott a társadalom formálódására is. A sokféle természeti, gazdasági stb. feltétel és lehetőség közepette az egyes embercsoportok sorsa eltérően alakult. Bizonyos területen fölgyorsult a népesség koncentrációja, melynek következménye az állam kialakulásához vezető társadalmi szerveződés kialakulása lett. Más területeken ilyesfajta szerveződés vagy nem indult meg, vagy csak viszonylag lassan.

Ezeknek a részleteiben ma még ismeretlen folyamatokban a technikai fejlődés (ezen belül egyes fémek megismerése és felhasználása) jelentős, de korántsem döntő tényező volt.

 

 

1.7.2. Afro-Eurázsia régiói a Kr. e. IV-II. évezredben

 

Nem véletlenül említettük ilyen (szokatlan) összefoglaló néven a három összefüggő kontinenst, az ún. Óvilágot. Olyan folyamatok zajlottak itt le (részben párhuzamosan), amelyek többé-kevésbé jelentős hatással voltak egymásra, így ezeket a térségeket nem volt célszerű egymástól elválasztva tárgyalni.

 

 

1.7.2.1. Európa

 

Európa földművelő népessége öt-hat ezer évvel ezelőtt viszonylag nagy (akár másfél száz házból álló) falvakban élt. A IV. évezredben már ismerték, háziasították a lovat, amelynek használata keletről a Brit-szigetekig egy évezrednyi idő alatt általános lett. Agyagmodellek bizonyítják, hogy készítettek tömörfa kerekű kocsikat, ami lehetővé tette jelentős terhek szállítását nagyobb távolságokra is. A kocsival való közlekedés, a kereskedelem velejárója volt valamiféle, a kontinens jelentősebb részét átszövő úthálózat léte. Feltehető azonban, hogy amikor alternatív lehetőség nyílt rá, a szárazföldi út helyett szívesebben választották az egyszerűbb (folyókon, tavakon keresztül vezető) vízi utat s a tengereken a part menti hajózást.

A szántóföld művelését megkönnyítette az állatok vontatta eke használata. A szarvasmarhák tejének, a juhok gyapjának a hasznosítása jelentősen javította az élet minőségét. A termelőgazdálkodás elkerülhetetlenné tette a munkamegosztást. Nem volt célszerű, hogy a földművelés és a háziállatok ellátása mellett egy-egy család még kézművességgel is foglalkozzék. Az egyik legkorábbi önállósodó iparág bizonyára a fazekasság lehetett.

 

 

1.7.2.1.1. Bányászat és fémfeldolgozás

 

Az addig ismert és fölhasznált nyersanyagok (kő, csont, fa, növényi rostok, gyapjú) után a fémek felfedezése új távlatokat nyitott. A fémek lehetővé tették, hogy sokkal változatosabb alakú tárgyakat, eszközöket készítsenek, mint kőből, csontból vagy fából. Az olvasztás révén a formák megváltoztathatósága gyakorlatilag korlátlanná vált. A fémmegmunkálás tökéletesítése révén rájöttek arra, hogy a fémszerszám a legalkalmasabb az ismert anyagok megmunkálására, jobb, mint bármely más, addig előállított eszköz. De azzal is szembe kellett nézniük, hogy a fém sokkal nehezebben megszerezhető nyersanyag, mint a többi (kő, csont, fa stb.). A felszínen viszonylag ritkán fordul elő, föld alóli kinyerése (bányászat) pedig fáradságos és veszélyt rejtő feladat.

A fémek kibányászása és feldolgozása még több időt és még sajátosabb szakismeretet követelt meg. Az elsőként megismert és használt fém, a réz természetes körülmények között csak nagyon ritkán található meg tiszta, fémes állapotban. A rézérc teljesen más jellegű és tulajdonságú, mint a tiszta fém. Azzal, hogy az ember megtanulta, hogyan lehet egy természetes eredetű anyagot egy másikká átalakítani, nagyon fontos lépést tett a természet minél alaposabb megismerése felé. Ahhoz, hogy a rezet az ércből kiolvasszák, 800 Celsius-fok körüli hőmérsékletre volt szükség, azaz nagyjából akkora hőre, mint amekkorára a jó minőségű kerámia kiégetésére szolgáló fazekaskemencékben.

A közösség, amennyiben az általa birtokolt területen érdemes volt bányát nyitni, annak feltárására elkülönített egy csoportot. A fémfeldolgozás mesterei is önálló közösséget alkothattak. Egy harmadikat pedig azok, akik a fémek, illetve a fémekből készült dísztárgyak, ékszerek, szerszámok, fegyverek kereskedelmével foglalkoztak.

A Balkánon és a Pireneusi-félsziget déli részén a Kr. e. IV. évezredben egyre jelentősebb rézbányászat folyt, s a feldolgozott fém (más árukkal együtt) a kereskedelmi utakon eljutott az Északi- és a Balti-tenger partvidékéig, a kelet-európai sztyeppékre, Itáliába, illetve a délnyugat-európai fémfeldolgozó központból a Brit-szigetekre, a mai Franciaország területére. A réz mellett ismerték és feldolgozták az aranyat is. A pompásan csillogó, a nap színére emlékeztető, nem korrodálódó sárga fém használati eszköznek, fegyvernek alkalmatlan volt, viszont pompás dísztárgyakat, ékszereket, rangjelző kellékeket lehetett belőle készíteni. A sírokban elhelyezett fémtárgyak (harci balták, réztőrök) jól jelzik a társadalmi tagozódást: vezetők, harcosok (gazdag sírok), köznép (szegény sírok).

1991 szeptemberében hegymászók találtak rá a világ eddig legrégebbi, teljes egészében épségben megmaradt emberi tetemére az Alpokban, az olasz-osztrák határvidéken. A vizsgálatok megállapították, hogy Kr. e. 3300 körül halt meg, s jégbe fagyva megőrződött nemcsak a teste, hanem teljes felszerelése is. Halálát harcban szerzett súlyos sebei okozhatták. Mintegy 160 cm magas, sötét bőrű, középkorú férfi volt, alighanem szakállas, testének mai súlya 54 kg. Lábszárvédője, ágyékkötője, köpenye bőrből készült, fölötte fonott fűből vagy sásból készült kabátot viselt, fején szőrmesapka volt. Fűvel bélelt cipője borjúbőrből készült. Fegyverei: hosszúíj, rézbalta, tegezében 14 nyílvessző.

A III. évezredtől egyre több réz- és aranylelőhelyet fedeztek fel: a Kárpát-medence hegyeiben, az Alpokban, az Appennini-félszigeten, a Brit-szigeteken. A települések legjellegzetesebb, legnagyobb számban fennmaradó régészeti leletei, a cserépedények maradványai (a kerámia) alapján a IV. évezredben három nagy csoport különíthető el: az egyik leletei Nyugat-Európa nagy részén, a másiké Közép-Európában és a Baltikumban mutathatók ki, a kelet-európai síkságtól Erdélyig húzódott a harmadik kerámiatípust használók régiója. A tárgyi leletek alapján etnikai összefüggések azonban nem mutathatók ki, csak kereskedelmi kapcsolatok feltételezhetők.

Sajátos területre enged bepillantást az a lelet, amelyet Grönland nyugati partján tártak föl 1972-ben. A Kr. e. 15. századból származó csoportos temetkezési helyek kerültek itt elő. A száraz, hideg éghajlatnak köszönhetően nyolc holttest természetes körülmények között mumifikálódott. Egy hathónapos gyermeknek megmaradt a bőrből készült teljes ruházata is. A sírokba temetett nők alsó- és felsőruhái is épségben kerültek elő. Különböző madarak tollából készült a női felsőruha, amelyet közvetlenül a testen viseltek, hogy így több meleget adjon. A tetovált arcú hat nő közül három fiatalon, 20 éves kora körül halhatott meg, a másik három viszont megélhette az 50 évet is. A vizsgálatok kimutatták, hogy táplálékuk 75 százaléka a tengerből származott (fóka, bálna, hal), 25 százaléka szárazföldi eredetű volt (rénszarvas, nyúl, növények).

 

 

1.7.2.1.2. Az indoeurópai népek őshazája

 

E sokak által vitatott történelmi folyamat Makkay János szerint valószínűleg a következőképpen zajlott le: a Kr. e. III. évezred folyamán az Urál, a Kaukázus és a Fekete-tenger közötti térségben lehetett az indoeurópai népek őshazája. Erre utalnak e nyelvekben egyes közös fanevek (nyír, bükk, tölgy, fűz) és állatnevek (medve, farkas, liba, sertés, darázs, lazac) stb. Az indoeurópai "ősnép" mezőgazdasággal foglalkozott (gabonát termelt), háziasított szarvasmarhát, sertést, juhot, lovat tenyésztett, a fémek közül ismerte a rezet (bronzot), s használt kerekes járműveket is. Az indoeurópai őstársadalom három rétege (a harcosok, az összes fegyverre fogható férfi alkotta népgyűlés, valamint a termeléssel foglalkozó szabadok) fölött a királyi családból választott istenkirály uralkodott. Indoeurópaiak voltak a Kr. e. 2000 körül Anatóliába érkező hettiták, az India nagy részét elfoglaló árja népek, Európában a germánok, az itáliai, a kelta nyelvcsoportok, a balto-szlávok. Az még vitatott, hogy az Uráltól a nyugati partokig húzódó európai síkság régészeti csoportjai közül melyeknek a tárgyi hagyatéka köthető az egyes indoeurópai népekhez.

A Kaukázustól északra, a Kaszpi-tenger és a Volga alsó folyása közötti térségben élő marhatartó népcsoportok nyugat felé terjeszkedtek, s a mai Ukrajna területének népeit is magukba olvasztották. Sikerült megszerezniük a Kaukázus rézlelőhelyeit, s behatoltak Anatólia keleti régiójába is. Vezetőik (főnökeik) hatalmáról és gazdagságáról tanúskodnak a hatalmas halomsírok. Volt olyan halom, amelynek magassága meghaladta a 11 m-t, átmérője pedig a 100 m-t. A Dnyepertől nyugatra emelt sírok ennél jóval szerényebb méretűek. Ezen a területen megjelennek a négyszögletes gerendaházakból álló, erődített fallal övezett falvak is.

A mediterráneum keleti régiójában a Kr. e. III. évezred folyamán jelentős társadalmi-gazdasági mozgások zajlottak le. Az északi (thesszáliai, makedóniai) területek elvesztették jelentőségüket. Viszont a déli területeken (ideszámítva a szigeteket, valamint Kis-Ázsia nyugati partvidékét is) fölvirágzott a bronzipar és a kereskedelem, s ezzel összefüggésben megnövekedtek a társadalmi különbségek, kiemelkedtek a főnöki (uralkodói) családok. Kialakultak a hatalmi központok: a fallal körülvett paloták (citadellák). Itt tárolták a lakosság által beszolgáltatott mezőgazdasági terményeket, s itt voltak azok a műhelyek is, amelyek a fémeket (rezet, aranyat) földolgozták. A kereskedelem haszna is a hatalmat birtoklók erejét növelte, tekintélyét gyarapította. A vallási kultuszok szorosan összefonódtak az uralkodó elittel. A legmagasabb szintre Kréta társadalmának szervezettsége emelkedett.

Nyugat felé haladva az Appennini-félszigeten, Szicíliában, Korzikán és Dél-Franciaországban is épültek erődített települések. Iparuk helyben bányászott rezet dolgozott föl. A Pireneusi-félsziget déli részén, a Tajo óceáni torkolata mentén is kialakultak az erődített fallal övezett települések. Magas színvonalon dolgozták föl a térségben bányászott rezet, aranyat, a fazekasok égetett kerámiát készítettek. A régészek által feltárt sírok alapján is kimutatható a társadalmi különbségek növekedése. A gazdagabb rétegek számára fontos volt az észak-afrikai luxustárgyak (elefántcsont, strucctojás stb.) behozatala. A mediterráneumban leginkább a tengeri kereskedelem kapcsolta össze az egyes területeket.

A Kárpát-medencében a Kr. e. III. évezred elején a szárazabbá vált időjárásnak is köszönhető, hogy a földművelés visszaszorult, helyébe a szarvasmarhára alapozott nagyállattartó pásztorkodás lépett. Majd az Észak-Balkánról és a keleti sztyeppékről érkező népcsoportok bevándorlása megváltoztatta az itteni életet, amihez hozzájárult a rézszerszámok és -eszközök elterjedése is. Kr. e. 2100 körül Erdély kivételével a Kárpát-medence régészetileg egyetlen egység (péceli kultúra), valójában azonban egymástól független kisebb-nagyobb települések töltötték ki a régiót. A hegy- és dombvidéki erődített falvakban nagyállattartók éltek. Egyes helyeken a földművelés jelentősége nőtt meg. A Duna és a Tisza mentén kis halászfalvak sorakoztak. Minden kisebb közösség saját vezetőjének fennhatósága alatt élt, nagyobb területre kiterjedő hatalmi koncentráció nem jött létre.

A Kr. e. II. évezred legelején költöztek be a keleti sztyeppékről a harcias ló- és szarvasmarhatartó pásztortörzsek, amelyek leigázták az itt talált csoportokat. Dombtetőkön épültek föl jól védhető, vesszőből font, agyaggal tapasztott fallal körülvett telepeik. Vezetőik sírjai fölé jellegzetes nagy halmokat (kurgánokat) emeltek. A Kárpát-medencébe nyugatról és délről betört hódítók erődített telepek sorával védelmezték az általuk birtokolt területeket. Ezekben az évszázadokban lassan, fokozatosan kezdte kiszorítani a rezet a bronz (a réz és az ón, illetve a Kárpát-medencében elsősorban a réz és az antimon 2-12 százalékos ötvözete). A réz ritka fémnek számított, az ón azonban még ritkábbnak, ezért a bronzkészítés a rézfeldolgozásnál is több távoli kereskedelemi kapcsolatot igényelt.

A Kr. e. 12. századi Közép- és Kelet-Európában egyre több erődített hegyi település épült. A társadalom militarizálódott, kialakult a katonai arisztokrácia. Új típusú fegyverek (kardok, bronzlemezből készült lábszárvédők, sisakok, páncélok) jelentek meg. Változott a temetkezés jellege is: a halottakat elégették, s a hamvakat urnába helyezték. Nagy kiterjedésű (akár 10 ezer síros) urnatemetők a korszak jellemzői. A Kr. e. 12. századtól kezdve virágzott föl igazán a bronzművesség, s a Kárpát-medencében készült kitűnő minőségű eszközök és fegyverek a kereskedelem révén szinte egész Európába eljutottak.

Noha a II. évezredben Európának a görög földtől északra, illetve nyugatra fekvő részén kimutatható a régészeti leletanyagban (sírok) a társadalom rétegződése (főnökök, előkelő harcosok, szabadok, közemberek), a településeken még nincsenek paloták, sőt főnöki lakóházaknak meghatározható épületek sem. Ez az időszak a háborúk kora volt Európában, különösen a Kr. e. 12. századtól. Az italicus népek vándorlásnak indultak, a mediterráneum keleti régiójában a "tengeri népek" támadássorozatba kezdtek.

 

 

1.7.2.2. Afrika

 

Afrika gazdasági életének máig a legfőbb meghatározója a mezőgazdaság (a földművelés és az állattartás), ezért különösen fontos a gazdálkodó életmódra való áttérés folyamatának, egyes szakaszainak, a regionális időrendi és egyéb különbségek részleteinek és okainak tisztázása.

A Szahara régiójában egymás mellett, sőt egymással keveredve éltek Kr. e. 5000-2000 között a fekete és a kaukázusi népek. A mezőgazdaság fejlődése itt ugyanolyan jellegű volt, mint Közel-Keleten és Egyiptomban. Csaknem minden eredeti afrikai termesztett növényféleség háziasítására először a Szahara és az Egyenlítő közötti övezetben került sor.

A feketék voltak a Szahara első agyagművesei. A kusita népek manapság is elsősorban állattenyésztéssel foglalkoznak. Az állattartás a Kr. e. IV. évezredben honosodott meg a Szahara térségében, csakúgy, mint Egyiptomban.

A Kr. e. IV-III. évezred folyamán a Szahara lassan elsivatagosodott, így az itt élő emberek életfeltételei alapvetően megváltoztak. A talaj kiszáradása és a vadászat együttesen vezettek oda, hogy kipusztultak a vadállatok (elsősorban a nagyvadak), a földművelés pedig visszaszorult az oázisok területére, hiszen csak ott maradt elégséges felszín alatti víztartalék. A Szahara legnagyobb részén a legeltetéses (vándorló) állattartáson kívül más lehetőség nem kínálkozott az emberi létfenntartásra. Az állattartás fokozatosan kétlegelőssé vált: azokban a rövid időszakokban, amikor a sivatag alkalmas volt legeltetésre, oda terelték az állatokat, majd az év többi (nagyobb) részében vagy az északi, vagy a déli dús legelőkre hajtották az állományt. Az életfeltételek említett változása nem kedvezett a népességszám növekedésének. A sivatagos terület csupán kis létszámú csoportok megélhetőségét biztosította. Ezért a népesség jelentős hányada (elsősorban a földművelésből élők) kénytelen volt elvándorolni olyan területekre, ahol bőségesek és állandóak voltak a vízkészletek. A szaharai feketék elsősorban délre települtek át, más népcsoportok pedig észak-északkelet felé vándoroltak, ahol a Földközi-tenger partvidékén és a Nílus-deltában korábban letelepedett rokonaik éltek.

A Szahara kiszáradási folyamatának kezdetét követően jelentek meg a Nílus-völgyben Kr. e. 5000-4500 körül a földműves falvak. A búza, árpa és len termesztése, valamint a juh, kecske, szarvasmarha és sertés tenyésztése lépett a vadászat és gyűjtögetés helyébe. A IV. évezred végére a gazdaság és a társadalom fejlődése elvezetett az Egyiptomi Királyság megalakulásához

Kelet-Afrikában (a mai Szudán területén) Kr. e. 4000 körül honosodott meg az állattartás (szarvasmarha-, juh-, kecsketenyésztés), ekkor már készítettek agyagedényeket is. Etiópia, Kenya, Észak-Tanzánia térségében Kr. e. 2500 után kezdett meghonosodni az állattartás (pásztorkodás). Eleinte a vadászat mellett az állattenyésztés csupán kiegészítő élelemforrásnak számított. A földművelés azonban még évezredekkel később sem terjedt el.

A háziasított állatok a délebbi, trópusi környezethez nehezen tudtak alkalmazkodni, így a pásztorkodás nem kelhetett versenyre a vadászó-gyűjtögető életmóddal. A viszonylag kicsi népsűrűség miatt a szükséges táplálék megszerzése nem okozott gondot, tehát nem állt fenn olyan (a lakosság szaporodása miatti) kényszer, mint az északabbi területeken. A növénytermesztés még az állattenyésztésnél is lassabban terjedt dél felé. A trópusi Afrikában csak néhány elszigetelt magasföldön termeltek búzát és árpát. Kölest Kr. e. 1200 körül már termeltek, ezenkívül az afrikai rizs, a földimogyoró termesztése mutatható ki. A füves szavannákon és a trópusi erdők övezetében az éghajlati adottságoknak megfelelően nem fű- és gabonaféléket, hanem főleg gumósokat és fogyasztható termést adó fafajtákat termesztettek.

Dél-Afrikában csak mintegy kétezer éve jelentek meg az első pásztornépek, illetve földművelők. Ebben a régióban és Kelet-Afrika bizonyos területein a legújabb időkig az állattartás fontosabbnak számított, mint a földművelés. Egyiptomot és a Földközi-tenger menti partsávot nem számítva, Afrika legnagyobb részének földművelése nem volt olyan intenzív, mint a többi kontinensé. Legfontosabb eszközük mindvégig a kapa és az ásóbot. Ennek következménye, hogy a mezőgazdaság által eltartott népesség száma (a népsűrűség) viszonylag alacsony maradt.

 

 

1.7.2.3. Ázsia

 

A Kr. e. IV-II. évezred időszakában a Kis-Ázsiától Mezopotámián, a perzsa területeken át India nyugati részéig a mezőgazdaságra alapozottan városias központok sora alakult ki. Hasonló fejlődés játszódott le Kínában is.

A nagyrészt lakatlan hegyvidékektől északabbra a sztyeppéken nomád népcsoportok telepedtek meg Ázsiától a nagy európai síkságig. Ázsia és Európa között a népmozgást rendkívül megnehezítette a Kaszpi-tenger vízszintjének időnkénti jelentős emelkedése (Kr. e. 9500, 8000, 6000, 4000 és 1500 körül), ami annyit jelentett, hogy északon a Volga, Urál és az Emba folyók deltáinak irányában messze vidéket elöntött a víz, amelyet széles sávban mocsaras (azaz járhatatlan) terület övezett.

Indiát és Délkelet-Ázsia nagyobb részét (a Kínával szomszédos északi területek kivételével) Kr. e. 4000-ig vadászó-gyűjtögető népek lakták. Indonéziában (Jáván, Celebeszen, a Fülöp-szigeteken) hasonló volt a helyzet. A régészek egyelőre nem találták nyomát annak, hogy Kr. e. 4000 előtt állandó települések léteztek volna, földet műveltek volna és ismerték volna a kerámiát.

 

 

1.7.2.3.1. India

 

India területén Kr. e. 4000-2000 között jelentős változásokat figyelhetünk meg. Kr. e. 3000 körül Rádzsaszthán felől kezdett dél felé terjedni a szarvasmarhatartáson alapuló pásztorgazdaság. Ezek az embercsoportok ismerték az agyagedényeket (készítettek festett edényeket is).

A korai pásztorok nyomában Északnyugat-Indiában és a Dekkánon megjelentek az első földműves közösségek. Az Indus vidékéről Kr. e. 2500 körül jutott el Gudzsarátba a földművelés gyakorlata. Elkezdték a nyári növésű gabonafélék (kölesfajták és szorgum) termesztését. A Gangesz síkságának legfontosabb termesztett növényei az árpa, a búza és a rizs. A rizs termesztésére az első biztos adatok Bihár állam területéről Kr. e. 2500 körüli időszakra keltezhetők. Északnyugatról nemcsak a mezőgazdasági, hanem az ipari ismeretek (fazekaskorongon készített, égetett, festett edények, réz- és bronzbalták készítésének módszerei) is terjedtek dél felé. Ezek mellett továbbra is használtak kőpengéket. Jellegzetesek az embereket, állatokat (főleg szarvasmarhákat) ábrázoló szobrocskáik. Téli és nyári gabonafajtákat termesztettek, tartottak szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést, bivalyt meg baromfit. Gyapotot és lent termesztettek a szövéshez és a fonáshoz. Négyszögletes épületeik sövényfalát sárral tapasztották be, házaikat meszes gipszpadlóval látták el, és volt bennük agyagból készült kemence is. Találtak kerek épületeket is, amelyek raktárak lehettek. Föltártak egy Kr. e. 1400 körül épült 5 ha területű, föld- és kősánccal körülvett települést is. A védőfalon belül a házak négyszögletes tömbökben, egymástól kis utcákkal elválasztva épültek. Az egész év folyamán árpát, hüvelyeseket termesztettek, volt öntözőárkuk is.

A délebbi területeken a Kr. e. III. évezred végén kerek házak épültek. Néhánynak volt kőalapozása és döngölt agyagpadlója is. A rézeszközök mellett továbbra is használták a kőbaltákat és a pattintott kőeszközöket.

A Gangesz síkságán a Kr. e. III. évezred elején megjelent a vörös bevonatú kerámia. Egyre fontosabb szerepet játszott ekkor már a mezőgazdaságban a rizstermesztés.

A Gangesz völgyében a Kr. e. II. évezred folyamán indoeurópai népek telepedtek meg, a Dekkánban az első földműves települések a korai dravida nyelvekkel hozhatók összefüggésbe. A dravida nyelvek őshazája Pakisztánban vagy Irán területén lehetett.

 

 

1.7.2.3.2. Délkelet-Ázsia

 

Délkelet-Ázsiában a földművelés korai története Kínához kötődik. A Jangce medencéjéből kiindulva két-háromezer év múltán a gazdálkodási módszerek (rizstermesztés, a kutya, a sertés, a szarvasmarha, a szárnyasok tenyésztése) ismertté váltak Kína déli tengerparti részén, majd a mai Vietnam és Thaiföld, Kr. e. 2500 körül Északkelet-India területén is.

A korszak településeit egyelőre alig ismerjük. Thaiföld északi részén viszont egész sor temetőt tártak föl a régészek. Egy 5 ha kiterjedésű halmon Kr. e. 2000-1500 közé keltezhető korú temetőt (bekerített térséget) találtak, amelyet több generáción keresztül használtak a családok. Megállapították, hogy a tetemeket általában háncsból készült ruhába csavarták bele, és vörös okkerrel szórták be. Sok mellékletet (kerámiát, kagyló ékszereket, csonthorgokat, kőbaltákat, rizsáldozatot) helyeztek köréjük. Thaiföld jellegzetessége, hogy nem sokkal a földművelés elterjedése után megjelent a réz- és bronzművesség is. Viszont Indonéziában még további egy évezredig nem ismerték a fémeket.

Japánban az árasztásos rizstermesztés viszonylag későn, Kr. e. 1000-től vette kezdetét (eddig több mint félezer egykori rizsföldet tártak fel régészeti módszerekkel). Ezt megelőzően a vadászat és a gyűjtögetés játszotta a legfontosabb szerepet az élelmezésben. A Tokiói-öböl partja mentén a Kr. e. II. évezred elejéről származó, mintegy hatszáz kagylóhéjhalmot találtak. Az egyik régészetileg feltárt telepen átlagosan egy-egy időszakban három, 18-24 m²-es lakógödröt használtak. Az egyes házakat 3-9 ember lakhatta, ami azt jelenti, hogy a telep lakossága 1-18 főnyi lehetett. A kagylógyűjtésen kívül vadásztak is, főleg szarvasra, amely a lakosság kalóriaszükségletének mintegy 60 százalékát fedezte.

Korea területén Kr. e. 6000 körül még vadászó-gyűjtögető népcsoportok éltek. Egy-két évezreddel később kezdődött meg a termelőgazdálkodásra való áttérés. Kr. e.1500 körül már kimutatható a rizs és a köles termesztése. Jelentős volt emellett a halászat is.

Ázsiának a legdélebbi területein (a mai Indonézia, a Fülöp-szigetek, Kelet-Malajzia régiójában) Kr. e. 3000-2000 között tértek át a termelőgazdálkodásra. Thai területről Malajziába Kr. e. 2500 körül jutott el a földművelés ismerete.

Tajvanon Kr. e. 3000-2000 között Dél-Kínából érkezett földművelők telepedtek meg. Délkelet-Ázsia sok helyére elkerült a tajvani kerámia.

Kr. e. 2000 körül Tajvanról juttatták el a földművelési tapasztalatokat egyes csoportok Kelet-Indonéziába, majd Kr. e. 1500 körül a Salamon-szigeteken túlra is. A szigeteken kevés kerámia és kőeszköz került elő. Főleg barlangokból és sziklaereszekből, ugyanis a dús növényzet és az erős talajerózió miatt nehéz megtalálni a nyílt telepeket.

Szumátrán, Jáván Kr. e. 2000 körül erdőirtást végeztek, alighanem földművelés céljából. A régió mezőgazdaságára a rizs, a jam, a táró, a cukornád, a banán, a kókuszdió és más gyümölcsök, valamint gumók, illetve néhol a köles termesztése volt a jellemző.

 

 

1.7.3. Amerika a Kr. e. IV-II. évezredben

 

A kezdetleges földművelő gazdálkodásról a termelőgazdálkodásra való teljes áttérés hosszú folyamat volt, mintegy három évezreden keresztül tartott, Kr. e. 4000-1000 között. Közép- és Dél-Amerikából fokozatosan terjedt el északra, a Missouri vidékére és a keleti erdős régió területére.

 

 

1.7.3.1. Közép- és Dél-Amerika

 

Mintegy másfél ezer esztendő alatt, Kr. e. 2500-re a terméseredmények annyira jók lettek, hogy fölgyorsult a népesség növekedése. Az egyik dél-mexikói völgy településein a régészeti megfigyelések arra utalnak, hogy az élelmiszer-ellátás mintegy 25 százaléka ekkoriban már a földművelésből származott. Egy évezred múltán az arány már 40 százalékra nőtt. Megjelentek az egyre nagyobb állandó falvak, sőt az akár 4 ezer embert befogadó városok is. Már agyagedényeket készítettek: a legkorábbiakat Kolumbiában és az ecuadori partvidéken, Kr. e. 3600-3000 között, Közép-Amerikában Kr. e. 2300 körül. Használatuk Kr. e. 1500 körül kezdett szélesebb körben elterjedni. Föltalálták a szövőszéket is.

A társadalom szerkezete is megváltozott, amit a temetkezések is tükröznek: egyes sírokba nem csupán a holttestet tették, hanem mellé helyeztek gyöngyöket, tükröket, kagylódíszeket, ékszereket, egzotikus színes tollakat is. Másrészt megjelentek a szertartási központok: Peruban a régészek feltártak egy többlépcsős templomdombot, amelyen egy fülkékre tagolt kultuszépület állt.

A trópusi őserdők övezetében is egész sor növényt háziasítottak (pl. a maniókát), amelyek innen terjedtek el a hegyvidéki tájakon is. Az Orinoco középső folyása mentén manióka kisütésére szolgáló kerámiarostélyok már a Kr. e. 2100-1000 tájékán léteztek, de egyes régészeti leletek arra utalnak, hogy Kolumbia, Venezuela és Ecuador síkvidéki trópusi erdeinek lakói már évezredekkel korábban is termesztették.

A gyapotra utaló legrégibb maradványok az Andok barlangjaiból kerültek elő (Kr. e. 3100-1750 közötti időszakra keltezhetők). Kr. e. 2000 körül a gyapot termesztése kezdett általánossá válni. Kr. e. 2000 körül az Andokban megjelentek a későbbi nagy civilizációk előzményei. Széles körűvé vált a kukorica termesztése, tárolására és főzésére agyagedényeket használtak. Közép-Amerikában a Mexikói-öböl partvidékén Kr. e.1350 körül kialakult az első nagy amerikai civilizáció, az olmék állam.

 

 

1.7.3.2. Észak-Amerika

 

A Kr. e. IV-II. évezred során Észak-Amerika népcsoportjainak gazdasága összetetté vált. A férfiak nagyvadakra vadásztak, de elkezdtek foglalkozni növénytermesztéssel, gyűjtögetéssel is, sőt az állattartásra utaló nyomok is vannak. A kukorica termesztése Észak-Amerika nyugati részén Kr. e. 1000 körül kezdődött (más adatok szerint délnyugaton talán már egy évezreddel korábban is). A hagyományos vadászó-gyűjtögető életmód megtartása mellett foglalkoztak növénytermesztéssel is, ami táplálékkiegészítő tevékenységnek számított: A kukorica művelése viszonylag kevés időráfordítást igényelt, így jól összeegyeztethető volt egyéb élelemszerző tevékenységekkel. Tegyük hozzá, hogy korai változatai még nem sokat teremtek. Az indiánok étrendjének egynegyede származott termesztett növényekből, a vadászatból viszont lényegesen több (30-40 százalék). Egyes indián népcsoportok a földművelő, illetve a vadászó-gyűjtögető életmódot váltogatták. Néhány évig elsősorban az egyik, más években inkább a másik módon szerezték be a szükséges élelmet.

 

 

1.8. A világ képe Kr. e. 1000 körül (Kitekintés)

 

Az emberi történelem ezen időszakában négy kontinensen megindultak azok a folyamatok, amelyek a jól szervezett közigazgatással rendelkező, az írást felhasználó államok kialakulásához vezettek. Mindemellett azonban a Föld lakott területének döntő hányadát, legalább 95 százalékát még mindig olyan népek-népcsoportok lakták, amelyek nem jutottak el a klasszikus ókori államfejlődés szintjére.

A Kr. e. II. évezred során egyre világosabbá vált, hogy szaporodik azoknak a térségeknek a száma (és kiterjedése), ahol államok alakulnak ki, s ezek az államok képesek arra, hogy fennhatóságukat kiterjesszék. Az egyes területek megszerzése és megtartása erőszakot, agressziót szült. Megkezdődött az emberi történelem háborús korszaka, amely azóta sem ért véget. A II. évezred során vált nyilvánvalóvá az is, hogy az államszerveződés szintjétől függetlenül számolnunk kell az egyes népek-népcsoportok közötti erőszakkal. Habár a Föld hatalmas térségei továbbra is lakatlanok voltak, bizonyos, az akkori kor megítélése szerint különösen értékes vidékek száma sokkal kevesebb volt annál, hogy az ellentétek elkerülhetők legyenek. Az egyes államok területének növelése (növekedése) és egyes térségekben (pl. a Közel-Keleten, Dél-Európában) a megszerveződött népek, illetve államok közötti távolság csökkenése mind nagyobb esélyt adott arra, hogy az ellentétek erőszakhoz vezessenek. Ezekben az évezredekben vált világossá az is, hogy a változó, alakuló társadalom és gazdaság milyen kihívást jelent a népet-népeket és térségeket megszervező hatalmi elit számára, hogy az államot hosszabb távon (évszázadokig, sőt évezredekig) fönntartsa. A megszerveződő államokon egyelőre kívül rekedő népek-népcsoportok többsége hosszú évszázadokon keresztül látszólag "statiszta" szerepet játszott csupán a történelemben. E népek közül azonban a következő évezredekben egyre több eljutott a magasabb szintű társadalmi szerveződés fokára, s eljutott az államalkotásig. Nagyon jelentős hányaduk (hogy mekkora, azt becsülni sem tudjuk) az idők folyamán "eltűnt", "megsemmisült", "beolvadt" más népekbe. Legtöbbjüknek nem ismerjük sem a létszámát, sem a nyelvét, sem azt, volt-e nagyobb csoportjaiknak közös megkülönböztető neve, nem ismerjük a vezetőiket, uralmi viszonyaikról is csak annyit tudunk, amit a régészetileg föltárt temetkezéseik, településeik tárgyi anyaga tükröz. A tárgyak "beszédessége" azonban nagyon is korlátozott.

A következőkben próbálunk valamiféle áttekintést adni az államalkotó népekhez hasonló történelemmel nem rendelkező népekről, s egyes esetekben röviden utalunk arra is, hogy milyen kapcsolatuk lehetett a Földünkön megszerveződő első fontosabb államokkal.

 

 

1.8.1. Afro-Eurázsia

 

1.8.1.1. Európa

 

A Kr. e. I. ezredfordulón már egész Európában elterjedt a bronzeszközök és fegyverek használata. A Kr. e. 9. század végén viszont a vaseszközök és fegyverek megjelenésének lehetünk tanúi. Az ipari fejlődés meghatározójává válik a bányászat: a vasbányák mellett különösen fontosak a sóbányák. Mind a vasat, mind pedig a sót az egész kontinenst behálózó kereskedelmi utakon viszik el rendeltetési helyükre. A Balti- és az Északi-tenger partvidékéről az ékszerek kedvelt anyaga, a borostyán az Elba és a Visztula mentén jutott el Közép-Európába, onnan a Fekete-tenger vidékére, a Balkánra és az Appennini-félszigetre.

Az ezredfordulót követő évszázadokban fokozatosan a mediterráneum meghatározójává vált a görög és a római kultúra. Ettől a régiótól északra a Kr. e. 8-5. században jelent meg egy olyan indoeurópai nyelvet beszélő nép (a kelták), amely sajátos kultúrát volt képes létrehozni. A Brit-szigetektől a mai Franciaországon, Németországon, Svájcon, Ausztrián, Csehországon át a Kárpát-medencéig terjedő hatalmas régió a kelták világa, amely azonban korántsem egységes. A mai Spanyolország területét is kelták (keltibérek) lakták, valószínűleg már a Kr. e. I. évezred elejétől. Jellegzetesek hegycsúcsokra épült 1-2 ha területű fejedelmi erődjeik. Majd megjelennek erődített településeik (oppidumaik), amelyek közül a legnagyobbak hatalmas kiterjedésűek, meghaladják a száz hektárt, sőt több száz hektárosak, mi több, ezer hektárnál nagyobbak is akadnak közöttük. Európa belső területeiből voltaképpen először a kelták formáltak "kultúrtájat".

Kelet-Európa nagy síkságain a Kr. e. 8. században a kimmerek lovas népe tör előre nyugat és dél (Kis-Ázsia) felé. Őket követi a Turkesztán felől érkező legendássá vált másik lovas nép, a szkíta. A Bajkál-tótól a Kaukázus előteréig ők uralják a sztyeppi övezetet, sőt a Kárpát-medencébe és a Balkánra is eljutnak. A médek majd a Perzsa Birodalom félelmetes ellenfelei. Állattartó népek lévén, művészetüket is az állatábrázolás, az "állatstílus" jellemzi, különösen a szarvasfigurák. Előkelőik sírja fölé halmokat emeltek.

 

 

1.8.1.2. Afrika

 

A Kr. e. 9. század közepén Afrika északi partvidékén megkezdődött a föníciai gyarmatosítás. Ezt megkönnyíti, hogy az ezredfordulón meggyengült az Egyiptomi Birodalom. A föníciaiak révén jutott el a vas ismerete Afrikába, a tengerpartról kiindulva terjedt el a Szaharától délre eső régiókban is. A sziklavésetek kocsiábrázolásai arra utalnak, hogy ezeket a járműveket használhatták a szaharai kereskedelemben is. A Nagy-tavak vidékén letelepedett földműves közösségek vasolvasztó kemencéit megtalálták a kutatók, a másik vasolvasztó központ a Niger vidékén (a mai Nigéria északi részén) alakult ki a Kr. e. 5. században.

A vas elterjedése jelentősen megváltoztatta a kontinens lakóinak életét. A Nagytavak környékén kialakult egy hierarchizált pásztortársadalom, a későbbi bantu társadalom elődje. Rézércet a Kr. e. I. évezred első felében két helyen bányásztak és dolgoztak föl: Nyugat- és Közép-Szahara déli részén. A réz és a vas feldolgozásának ismerete lényegében együtt terjedt el a déli övezetekben.

Az Egyenlítő vidékén az esőerdők övezete, valamint az élősködők (cecelégy) akadályozták meg, hogy a földművelés és az állattartás délen is elterjedjen. A szarvasmarha (és valószínűleg a juh) tenyésztése az ezredfordulón jutott el Dél-Afrikába, s ekkor már ismerték a kerámiakészítés technikáját is. A kontinens szárazabb, délnyugati részére szorult vissza a vadászat és gyűjtögetés.

 

 

1.8.1.3. Ázsia

 

Ázsia északi részén, Szibériában a Kr. e. II. évezred végén a szárazabbra és melegebbre forduló időjárás lehetővé tette, hogy egyes népek, köztük az állattenyésztő, s kismértékben földműveléssel foglalkozó ugorok északra vándoroljanak, s "belakják" az Urál és a Jenyiszej közötti hatalmas térséget. A délebben maradt népcsoportok viszont (alkalmazkodva az éghajlati változásokhoz), áttértek a nomád állattenyésztésre.

Kr. e. 800-700 körül ismét éghajlati változás következett: újra hűvösebb, nedvesebb időszak kezdődött. Az északi területeken uralkodóvá vált a tajgai növény- és állatvilág. Az ebben az övezetben megtelepedett népek (köztük az obi-ugorok is) rátértek a halász-vadász életmódra. Az egyetlen állat, amelyet ebben a térségben tenyészteni lehetett, a rénszarvas volt.

Dél-Szibériában Mandzsúriától Oroszország európai területéig és Ukrajnán át a Kárpát-medencéig nyúlt a sztyeppvidék hatalmas, füves, egyes helyeken sivatagokkal, felföldekkel tagolt, mintegy 7 ezer km hosszú sávja. Ebben a térségben a Kr. e. II. évezredben kialakult a lótartáson alapuló vándorló (nomád) állattartás. A lovaglás szokása is ebben az időszakban vált általánossá. A kerekes járművek már az előző, a Kr. e. III. évezredben kezdtek elterjedni. A legelőről legelőre vándorláshoz ugyanis nélkülözhetetlen volt a kocsi (szekér), hiszen szétszedhető házaikat (jurtáikat) és különböző felszerelési tárgyaikat, eszközeiket csak így tudták szállítani. A sztyepp népei lovon harcoltak, legfontosabb fegyverük az íj volt. Törzsfőik földbe ásott sírja fölé fából négyzetes sírépítményt emeltek. Az elhunyt mellé temették kísérőit és lovaikat, s az egész építményt földdel borították. Így jöttek létre a jellegzetes sírhalmok (kurgánok).

A Kr. e. 1000 körüli időszakban a sztyepp térségét már nagyrészt pásztorkodó népcsoportok lakták. A ló mellett szarvasmarha- és juhtenyésztéssel foglalkoztak, amit kiegészített a vadászat és (ahol a földrajzi viszonyok lehetővé tették) némi földművelés is.

A sztyepp népei általában nyugati és déli irányban mozogtak. India felé a behatolást föltartóztatták a Himalája magas hegyei. A gazdag Kína vonzó kereskedelmi és hadicél volt. Ellenük védte a birodalmat a híres, 6500 km hosszan húzódó kínai nagy fal, amelynek kiépítését a Kr. e. 3. század végén kezdték meg.

A két nagy civilizáció, India és Kína volt a meghatározó a dél-ázsiai térségben a Kr. e. 1000 körüli időszakban s az ezt követő századokban is. Elsősorban a kereskedelem révén jutott el távoli területekre is a fémfeldolgozás ismerete és más technikai újítások.

Délkelet-Ázsiában a Kr. e. I. évezredben jelentek meg az első városi jellegű települések. A mai Dél-Vietnam és Kambodzsa területén a Kr. e. 1000 körüli időben megjelent a vas. Vietnam területén az éllel rendelkező szerszámok között a Kr. e. I. ezredfordulót követőn a bronzeszközök részesedése a kőeszközökhöz képest 40 százalék, majd néhány száz év múltán már 60 százalék, Kr. e. 500 körül csaknem eléri a 90 százalékot. Kambodzsa, Thaiföld és Vietnam kultúrája nagyon hasonló. Kétségtelen, hogy hatással voltak egymásra.

Thaiföldön a Kr. e. 2000 után létesült bányákat és fémolvasztókat találtak. Kr. e. 1000 körül épültek Jáva megalitikus építményei. A bronzművesség termékei a kereskedelem révén távoli területekre is eljutottak. Thaiföldön mutatható ki legkorábban Délkelet-Ázsiában a vasfeldolgozás ismerete (Kr. e. 700 körül). Az újabb kutatás kiderítette, hogy ez nem kínai eredetű. Indonézia számos helyén fölfedezhető a Kr. e. I. évezredben az indiai hatás. A hinduizmus és buddhizmus hatása a Kr. e. 3-2. század fordulóján kimutatható.

 

 

1.8.2. Amerika

 

1.8.2.1. Közép-Amerika

 

Felszíne rendkívül változatos. Északon viszonylag magasan fekvő, száraz, sztyeppés, sivatagos tájat fognak közre a hegyvonulatok. Dél felé alföldi területek húzódnak. A tropikus éghajlatnak megfelelően a száraz (novembertől május végéig) és az esős évszakok (legintenzívebb az esőzés szeptemberben és októberben) váltakoznak.

A Mexikói-öböl partvidékén, az elkeskenyedő földnyelv északi részén Kr. e. 1000 körül és az ezt követő évszázadokban két jelentős civilizáció fejlődött ki: az olmék és a zapoték.

A Mexikói-öböl forró, nedves éghajlatú síkságán, a mai Mexikó déli részén épültek Közép-Amerika első fejlett kultúrájának városai. Az olmék kultúra különleges alkotásai az uralkodók portréi (hatalmas faragott kőfejek), amelyeket a Kr. e. 12. századtól kezdenek megformázni. Ezek is az erősen hierarchizált társadalom bizonyítékai. Északi és déli irányban kiterjedt kereskedelmi hálózatot hoztak létre. Kr. e. 800 körül településeik többsége elnéptelenedett, az olmék civilizáció elveszítette addigi központi szerepét.

 

 

1.8.2.2. Dél-Amerika

 

A kontinens nyugati partján rendkívül száraz sivatag húzódik, a tenger viszont halban igen gazdag. A partvonalat a világ egyik legmagasabb hegyvonulata, az Andok kíséri (csúcsai elérik a 7 ezer métert). Ettől keletre húzódik a Föld legnagyobb kiterjedésű trópusi erdeje s a leghatalmasabb folyórendszer, amelynek központja az Amazonas. Délre a Brazil-felföld, majd a pampák hatalmas füves területe található. Északkeleten, a mai Venezuela, valamint délen, Paraguay területén szavannai földművelő népek éltek, a mai Argentína területe a szavannai vadászok és a füves sztyeppi vadászok térsége volt. Amazónia őserdeiben földművelő törzsek éltek kis falvaikban. Az Andok északi vidékén jelentősebb kultúrák nem alakultak ki, a hegység középső része lett a magas civilizációk színtere.

A mai Peru északi felén virágzott Kr. e. 900-200 között a Chavín kultúra, amely legjelentősebb központja, Chavín de Huántar romjairól kapta a nevét. A város fő építménye egy hatalmas, faragott kőtömbökből épített, csarnokokból álló, féldomborművekkel díszített templomegyüttes volt. A századokkal korábban a területen letelepedett földművelő közösségeket először a Chavín kultúra egyesítette.

A másik korai civilizáció (Kr. e. 400-Kr. u. 600) Peru északi partvidékén a moche kultúra volt, amely nevét a Moche-völgyben fekvő romvárosról kapta. Legnevezetesebb emléke a Naptemplom, egy 41 m magas lépcsős piramis.

 

 

1.8.2.3. Észak-Amerika

 

A legészakibb (szubarktikus) régiót erdei vadásznépek lakták. A nyugati hegyvidékeken vadász és gyűjtögető életmódot folytató népek éltek. Nagyvadakra (szarvasra, jávorantilopra, hegyijuhra stb.) vadásztak. A hegyvidék délebbi részén a pueblo-indiánok régiója húzódott. Nevüket különleges, sziklafalba épített épületrendszerükről kapták (az egyik legismertebb a Mesa Verde). Kelet-nyugati irányban, a Mississippi vidékéig hosszan húzódott a síkvidéki vadásznépek területe.

A hagyományos vadászó-gyűjtögető életmód mellett egy évezredig tartott az a folyamat, amelynek során a földművelés hatékonysága fokozatosan növekedett. A férfiak még nagyvadra vadásztak, de vigyáztak, hogy csak annyi állatot ejtsenek, hogy ezzel ne űzzék el, illetve ne irtsák ki azokat. Emellett növényeket is termesztettek, de nem annyit, hogy egész évre elegendő táplálékot adhatott volna. A kisállatok és a növények gyűjtése jól kiegészítette az előző kettőt, viszont nem tette szükségtelenné a nagyvadak vadászatát. Az élelem 25 százaléka származott termesztett növényekből és 30-40 százaléka vadászatból.

Keleten, a Nagy-tavaktól délre a Kr. e.1000 körüli időszak és az azt követő évszázadok népessége a folyóvölgyek kis falvaiban élt, olyan természeti környezetben, ahol bőségesen állt rendelkezésükre egész sor különféle élelemforrás (emlősök, madarak, halak), továbbá növényi táplálék. Ekkoriban kezdtek rátérni a kertművelésre. Főleg napraforgót, tökféléket termesztettek. A társadalom főnökségekbe szerveződött. A vezetők sírjait nagy, akár 20 méteres földhalommal fedték be.

 

 

1.8.3. Ausztrália és Óceánia

 

A kontinens lakóinak életében jelentős változások nem következtek be ebben az időszakban sem. Életmódjukat továbbra is a vadászat és a gyűjtögetés jellemezte. Egyes törzsi csoportok a sivatagos területeken vándoroltak, több ezer km²-t bebarangolva. A kedvezőbb földrajzi adottságú területeken kialakultak az állandó falvak. Bizonyos füveket és gumókat is elültettek, s a régi növényzetet időről időre leégették, ami elősegítette az új növényzet kifejlődését. A Kr. e. I. ezredfordulóra már benépesült az Új-Guineától északra fekvő Melanézia is. A Fidzsi-szigetekig Kr. e. 1300 körül, a távolabbi szigetvilágba viszont a Kr. u. I. évezred folyamán jutottak el az emberek.

 

Burenhult, Göran (főszerk.): Az ember képes története 1-3. (1. Az első emberek; 2. A kőkori világ; 3. Óvilági kultúrák.) Bp. 1996; Coe, M. – Snow, D. – Benson, E.: Az ősi Amerika atlasza. Bp. 1997; Harding, D. W.: Az őskori Európa. Bp. 1986; Kidder, Edward: Az ősi Japán. Bp. 1987; Laughlin, W. S. – Harper, A. B. (eds): The First Americans: Origins, Affinities and Adaptations. New York, 1979; Leakey, Richard: Az emberiség eredete. Bp. 1996; Makkay János: Az indoeurópai népek őstörténete. Bp. 1991; Muckleroy, K.: Maritime Archeology. Cambridge, 1978; Piggott, Stuart: Az európai civilizáció kezdetei. Az őskori Európa az első földművelőktől a klasszikus ókorig. Bp. 1987; Reich, John: Az ősi Itália. Bp. 1987; Renfrew, Colin: A civilizáció előtt. (A radiokarbon forradalom és Európa őstörténete). Bp. 1995; Renfrew, Colin-Bahn, Paul: Régészet. Elmélet, módszer, gyakorlat. Bp. 1999; Waechter, John: Az ember őstörténete. Bp. 1988.