4. Az ókori Róma
(Kr. e. 10. század-Kr. u. 476)

 

4.1. "Minden út Rómába vezet"

 

A Kr. e. 4. század végén, amikor a hellenisztikus államok kialakultak, Róma – későbbi legfontosabb külpolitikai partnerük, majd meghódítójuk-még csak Közép-Itáliát fogta össze szövetségi rendszerébe, és diplomáciai kapcsolatai nem terjedtek túl a dél-itáliai görögökön, illetve a nyugati görögség ügyeiben ugyancsak érdekelt Karthágón. Ekkor csupán néhány évtizeddel volt túl egy súlyos válságon, amikor is az északról betörő gallok Kr. e. 387-ben elfoglalták a Várost, amely éppen csak elkerülte a teljes pusztulást. Ha pedig még hátrább lépünk az időben: Drakón működése vagy az Újbabilóniai Birodalom felemelkedése idején Róma csupán jelentéktelen városállam Latium hasonló latin városai között. Innen – kicsiny kezdetekből, ahogy már az ókori szerzők is megfogalmazták- indulva Róma folyamatos katonai és diplomáciai küzdelmek során hozta létre az ókor legnagyobb és legszilárdabb birodalmát, Itália után az egész mediterráneumot és Európa nagy részét is egyesítve.

Ha valaki kétezer éve megkérdezett volna egy rómait, hogy mi a sikereik titka, miben rejlik nagyságuk, az illető esetleg megemlíthette volna személyes bölcsességüket vagy erejüket, bátorságukat, vagy talán a közösségre jellemző erkölcsösséget, fegyelmet, illetve a fejlett jogrendszert hozta volna föl, de a legfontosabbnak alkalmasint a római vallásosságot tartotta volna. Az istenek tiszteletében elsők a rómaiak- így vélekedett az erről a kérdésről nyilatkozó összes római író és költő –, és éppen ennek a vonásnak köszönhetik birodalmukat. "Hitük szerint az istenek minden tevékenységnek, minden órának részesei voltak" – írja erről idősebb Plinius –, azaz a mindig mindenhol jelen lévő istenekkel való közösség, a velük való kapcsolattartás volt a religio, a római vallás lényege: kapcsolattartás szóval és tettel, imával és áldozatok bemutatásával. A religio fogalmát a következőképpen lehetne magyarul visszaadni: "aggályos gondossággal törődni valamivel". E szerint a felfogás szerint minden szónak, minden egyes cselekedetnek megvolt a maga helye: tudni kellett, hogyan lehet viselkedni, milyen kifejezéseket lehet használni ahhoz, hogy az istenek jóindulatát elnyerhesse az ember. A világ normális rendje, a pax deorum (az istenek által biztosított béke) felborulhatott, ha valamelyik istent az emberek helytelen viselkedése felbőszítette. Ilyenkor engesztelő áldozatokra volt szükség, hogy visszaszerezhessék az istenek jóindulatát. Ugyanakkor a religio, a helyes viselkedés, a kellő áldozatok és a szükséges imaformák elmondása fejében a római ember joggal várhatta el az istenek támogatását – sokan éppen ebben látják a római vallás lényegét: "do ut des" – azaz: "adok, hogy adj" –, mint egy pontosan szabályozott, korrekt üzleti viszonyban.

Amennyire meg tudjuk ítélni, a Tiberis mellett letelepedett latinoknak még nem voltak személyes isteneik, hanem különféle, nem emberi formában elképzelt szellemi lényekben hittek, akik a családhoz és a munkához kapcsolódtak, segítették vagy tönkretették az emberi tevékenységet. Minden mezőgazdasági munkafolyamathoz bizonyos szellemek tartoztak, akikre ajándékokkal és megfelelő, pontosan megállapított szavak elmondásával lehetett hatni. Ezek mellett ugyancsak megvoltak a védelmezői és összetartói az emberi közösségeknek: a családnak, a nemzetségnek, a kisebb településeknek, és amikor már voltak városok, a városoknak is – szinte minden archaikusan vallásos társadalomról elmondható, hogy társadalmi csoportjai (törzs, település, egyesület, család) egyben vallási közösségek is.

Ezekből a szellemi lényekből alakultak ki valószínűleg az első személyes istenek: Terra Mater (a Földanya), Ceres, a gabona, Vesta, a házi tűzhely istennője; Ianus néven tisztelték a mozgás, a kezdet, a kapuk kétarcúnak elképzelt istenét; a termékenységet és bőséget Satumus nyújtotta; Iuppiter, Mars, Quirinus voltak az első olyan istenek, akiket már mint az egész közösség védelmezőit tisztelték. Iuppiter Optimus Maximus, azaz "a legjobb és legnagyobb Iuppiter" lett a főisten neve, aki sok alakban, sok melléknéven szerepelt, például ő volt az, aki egy ízben a legenda szerint futásnak eredő római sereget egy válságos pillanatban megállította, és akit ezért Iuppiter Stator, a megállító, megtartó Iuppiter néven is tiszteltek. Az állam és a földbirtokok határain Terminus őrködött, aki személytelen, nem emberszerű jellegét sosem vesztette el egészen, és még a késői korokban is egyszerű határkő alakjában tisztelték. Mars, ez az Itália-szerte tisztelt isten eredetileg a termékenységért volt felelős, és a férfierőt személyesítette meg; mint ilyen védelmezte is a közösséget, így fokozatosan felvette a harc istenének szerepét is: az első tavaszi hónapot Marsról nevezték el márciusnak, mert a mezőgazdasági munkák, a jó termés és a tél elmúltával kezdődő hadi vállalkozások fölötti hatalmat egyaránt neki tulajdonították. Quirinusról tudjuk a legkevesebbet; a szabinok ősi istene lehetett, a polgárok összességét személyesítette meg, a közösség boldogulásáért volt felelős. Fontos megjegyezni, hogy ezeknek az isteneknek és társaiknak a görög istenalakokkal szemben nem volt mítoszuk, nincsenek színes történeteik.

Az etruszkoknak, a rómaiak északi szomszédainak erős kulturális befolyása – földrajzi közelségük miatt – már nagyon korán érvényesült, és ez a hatás az etruszk királyok alatt csak növekedett. Etruszk mintára új istenek, új szertartások jelentek meg, illetve váltak fontossá Rómában: az állam élére a Iuppiter-Iuno-Minerva istenháromság került. Ugyancsak etruszk hatásra tett szert nagy jelentőségre az istenek akaratának kifürkészése, a jóslás: a rómaiak úgy tartották, hogy a természeti jelenségek nem véletlenszerűek, hanem jelek, amelyekből megfelelő képzettség birtokában kiolvasható az istenek akarata – a haruspexek az áldozati állat belső részeiből, az augurok pedig a madarak röptéből jósoltak

A görög istenek, illetve vallási elképzelések már korán, a Kr. e. 6-5. században megjelenhettek Rómában; a görög és római istenalakok hasonló funkciói, illetve a közös indoeurópai gyökerek alapján, valamint a görög kultúra erőteljes hatása miatt a két istenvilág tagjait lassan kezdték megfeleltetni egymásnak. Megmaradt mindazonáltal néhány speciálisan itáliai isten is – amilyen például Ianus volt –, illetve görög nevüket alig megváltoztatva a latinok átvettek olyan isteneket is, akiket a saját házuk táján nem találtak: mindenekelőtt Apollót. A görög és latin istenek azonosítása persze nem lehetett teljes, hiszen két különböző vallásról van szó, ezt a hol lazább, hol szorosabb azonosítást mégis lehetővé tette, hogy a helyi istenek létezésétől eljutottak a földrajzi határokat nem ismerő istenvilág feltételezéséig. A görög istenek magukkal hozták ugyan mitológiájuk sok elemét, de ez nem változtatott a latin vallás alapvető jellegén, az új istenek sohasem lettek olyan fontosak, mint a régiek: Athéné mindvégig jóval nagyobb súllyal szerepelt a görög városok vallásában, mint Itáliában Minerva. Még szembeötlőbb a különbség Mars és Árész, a két hadisten között: a csak öléssel és semmi mással nem törődő Árészt Homérosznál még a tulajdon apja, Zeusz is utálja, és az emberek is inkább félik, mintsem tisztelik – Mars ezzel szemben a közösség védelmezőjeként inkább Athénével volt rokon, a rómaiak pedig egyenesen az ősüket tisztelték benne.

Ami a római vallás intézményi kereteit illeti, inkább csak papokról beszélhetünk, mintsem papságról, mivel a papok nem alkottak külön társadalmi csoportot, azaz a polgárok – eredetileg a patríciusok, Róma előkelő nemzetségeinek tagjai – közül választották ki őket, és nem volt különösebb felszentelés, beavatás, nem rendelkeztek misztikus hatalommal. A római államvallás szervezete, ahogyan maga az államszervezet is, eredetileg a családon alapult: a pater familias végezte a család érdekében üdvösnek tartott szertartásokat, állami szinten ezeket a papok vagy egyszerűen csak a főtisztviselők, a magisztrátusok intézték. Az áldozatok fontos szerepet játszottak a római vallásban is: az istenek jóindulatának elnyerésében. Áldozhatott magánember, kisebb közösség, és voltak állami áldozatok is, amikor Róma papjai az egész állam nevében végezték el az előírt kultikus cselekvést. A római papok legtekintélyesebb testülete a pontifexek gyakoroltak felügyeletet a hivatalos állami ünnepek és így értelemszerűen a naptár felett; az augurok és haruspexek jóslással foglalkozó testületéről már volt szó. A decemviri sacris faciundis tízfős bizottsága a szent könyvek és az idegen kultuszok felett gyakorolt ellenőrzést. Léteztek egyéb papi csoportok is, például a flamenek, az úgynevezett mezei testvérek (fratres arvales) – az övék volt egyébként a legjelentősebb és legősibb papi testület, amelynek tagjai sokáig csak a patríciusok soraiból kerülhettek ki. A salius papok egy szentnek tartott, égből hullott pajzs fölött őrködtek, a Vesta-szüzek pedig a szent tűz táplálói voltak. Az államvallás feje a pontifex maximus volt, ő rangban a rex sacrorumot is megelőzte, aki a köztársaság kezdetén a király papi teendőit vette át.

Róma évezredes története során a vallás természetesen nagy átalakulásokon ment keresztül. A hagyományos római religio erejét vesztette, szertartásai kiüresedtek. A birodalommá növő állam keleti felén idővel olyan vallások alakultak ki, amelyek újfajta közösségi élményt nyújtottak, újfajta választ adtak a megváltozott világ által feltett kérdésekre – ezek a keletről jött új elképzelések egyre inkább ki is szorították a római vallást. Az új, keleti kultuszok közös vonása, hogy a haláltól való megszabadulást kínálták híveiknek: újjászületést, megváltást az isteni titokba, misztériumba való beavatás által; ilyen volt többek között az egyiptomi Ízisz istennő körül kialakult vallás, a Kis-Ázsiából származó Kübelé tisztelete és a birodalom határain túlról származó Mithrasz-kultusz. Ezek a keleti vallások elsősorban – ha nem is kizárólagosan – a társadalom műveletlenebb, szegényebb tömegeinek körében hódítottak. A birodalom iskolázottabb, vezető köreiben a hagyományos vallási képzeteket inkább a filozófia váltotta fel. Különböző filozófiai iskolák tanításaiban kerestek választ arra, hogy mi az ember szerepe a világban, melyek a kötelességei, hogyan kell viszonyulnia az őt érő csapásokhoz, illetve szerencséhez.

A misztériumvallásokban a sok isten közül egy-egy kiemelkedett, és az ő kultusza lett a legfontosabb a hívek számára, bár a többi isten létét sem tagadták. A műveltek körében terjedő, a vallást is átható filozófia ezzel szemben egyfajta monoteizmust alakít ki: a konkrét, megszemélyesített, jól elképzelhető istenek helyébe elvont, személytelen, megfoghatatlan istenfogalmat állított, mint például a Szerencsét vagy a Boldogságot. Az állam általában türelmes volt az új vallási irányzatokkal szemben, a császári hatalom tulajdonképpen maga is egy új vallási forma, a császárkultusz megalapítója volt. Az isteni tisztelet a császárság első évszázadaiban még nem az élő uralkodónak szólt, hanem az elhunyt császárokat avatták istenné. Ez két szempontból is hasznos volt: egyrészt az elődök isteni volta az éppen uralkodó császárra is rásugárzott, másrészt pedig a császárok kultikus tiszteletével, a tiszteletükre elvégzett szertartásokkal a polgárok az állam iránti hűségükről tettek tanúbizonyságot. Ilyen értelemben tehát a császárkultusz a Római Birodalom egységét szolgálta. Számunkra Róma legfontosabb vallási öröksége a kereszténység: a római birodalom adta meg azokat a kereteket, amelyek között a kereszténység világvallássá válhatott.

Az erkölcsi kérdések a filozófiát is foglalkoztatták. Legjelentősebb és Rómában is a legnagyobb súlyú filozófiai iskola a sztoicizmus volt, a legfőbb sztoikus életeszmény: szóban és tettben összhangban lenni a mindenség természetével, a világot vezető értelemmel, együtt élni az istenekkel. Alapelvük volt, hogy semmi, ami a világ közös természetének megfelel, nem lehet helytelen, mert az isteni előrelátással van összhangban. E szerint tehát az élet és a halál, a gazdagság és a szegénység, a fájdalom és a gyönyör is közömbös dolgok, azaz nem jók és nem rosszak – ennek tudata különös szabadsággal ruházza fel az embert. A filozófia Rómában is elsősorban görög tudomány volt, de a kor görög filozófusai közül sokan Rómában tanítottak, és az elegánsabb hellász iskolák hallgatóinak nagy része előkelő római fiatalemberekből állt. Két római filozófust – mind a ketten sztoikusok voltak – nevezhetünk jelentősebbnek: Senecát és Marcus Aureliust. Az előbbinek a filozófiában való elmélyülés mellett arra is jutott ideje, hogy nagy vagyont gyűjtsön össze: korábban mint a gyermek Nero császár nevelője, majd mint a fiatal uralkodó egyik első embere óriási befolyásra tett szert. Jellemző, hogy legjelentősebb bölcseleti művét, filozófiai leveleit már kegyvesztettként, a császári udvarból kikerülve írta, élete utolsó éveiben. A másik említett nagy római filozófus Senecánál is magasabb polcon próbálkozhatott a sztoikus elvek gyakorlati megvalósításával: Marcus Aurelius Kr. u. 161-től 180-ig Róma császára volt. Elmélkedéseiben (eredeti címe: Önmagamhoz) így ír: "Egymás kedvéért születtünk. Más szempontból tekintve élükre rendeltettem, mint kos a nyáj élére." Marcus Aurelius a "kötelesség megszállottja" volt. Uralkodását rárótt feladatnak tekintette, amelyet a lehető legjobban kellett elvégeznie, zsarnokság nélkül. "Vigyázz, el ne császárosodj!" – írta.

Ahogyan a vallásnak és a filozófiának, úgy a klasszikus római irodalomnak is megvannak a maga előzményei. Cicero és Tacitus vagy a költő Horatius és Vergilius nem a semmiből léptek elő, hanem gazdag irodalmi hagyomány állt mögöttük. Ez a hagyomány alapvetően két forrásból táplálkozott: a korai latin és a görög irodalomból. A rómaiak nyilván már a kezdet kezdetén is meséltek legendákat, tudtak kultikus verseket, énekeltek dalokat, és mondtak mondókákat, vallási természetű szövegből például maradt is fenn néhány, de ezek értelme már az őket lejegyző Porcius Cato (Kr. e. 2. század) számára sem volt világos. Jellemző, hogy az első írónak is nevezhető római személyiség, Appius Claudius (Kr. e. 4. század) bölcs mondásaiban már kimutatható a görög szellem hatása; a görög irodalomnak ez a befolyása a későbbiek folyamán csak növekszik, ami felveti a római irodalom eredetiségének kérdését. Az eredetiség mai értelmében meglehetősen új keletű fogalom az európai művelődés történetében: alig kétszáz éve vagyunk iránta érzékenyek- a rómaiak számára még teljesen természetes volt, hogy egy eposz Homérosz Iliászára hasonlít, ahogyan Shakespeare-nek sem vetette senki a szemére, hogy gyakran kész történetek alapján dolgozott.

A római irodalommal kapcsolatban úgy merül fel az eredetiség kérdése, hogy mi benne a sajátosan római, és mi az, ami görög eredetű. A legtöbb ilyen természetű kérdést nem lehet általánosságban megválaszolni: azok a műfajok mindenesetre, amelyekkel a római költők és írók biztosították helyüket a világirodalomban, egytől egyig görög eredetűek. A görög minták követése azonban távolról sem jelent szolgai másolást: a római írók ugyanis – természetesen – római olvasóközönségnek írtak, azaz csak akkor számíthattak érdeklődésre, ha olyan dolgokkal foglalkoztak, amelyek a római embereket foglalkoztatták. A görög vonások összessége azonban nem is csupán valamiféle máz az irodalmi műveken, amelyet eltávolítva előtűnhetne az eredeti római lényeg, talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a római irodalom sajátosan római jellege éppen a fejlettebb példaképek iránti érzékenységben rejlik. Abban, ahogy a számukra végső soron idegen – vagy ezek szerint mégsem olyan idegen? – görög kultúra kérdéseit a maguk római módján fogalmazták át, illetve kerestek rájuk válaszokat.

A római irodalom egyik első ismert szerzője, Livius Andronicus (Kr. e. 3. század) maga is görög volt, hadifogolyként került Rómába, és főműve nem más, mint az Odüsszeia latin fordítása. Az itáliai származású Plautus (Kr. e. 3-2. század) is görög színdarabokat alapul véve írta vígjátékait: ő és Terentius, a másik korabeli vígjátékszerző például még a görög színhelyet is megtartotta darabjaiban. Könnyűszerrel megtehették volna, hogy az egészet átírják római környezetre, de Róma éppen az ő korukban lépett ki végérvényesen a hellenisztikus mediterráneum színterére: a mindennapok híreiből is ismerős görög városok, a Rómában egyre gyakrabban feltűnő görög zsoldosok, kereskedők szerepeltetése őszinte érdeklődésre tarthatott számot. Plautus a régi erkölcsök elferdülését figurázta ki, az ő korában is jellemző, tipikus alakokat – vaskalapos apát, féltékeny szerelmest, furfangos szolgát, hetvenkedő katonát – ábrázolva.

A legfontosabb szépprózai műfaj Rómában is a történetírás volt. A prózának a görögök által ezt az oly régtől fogva művelt műfaját Quintus Fabius Pictor honosította meg azzal a művével, amelyben saját családja dicsőségének állított emléket. Művét még görögül írta, hiszen egyrészt valószínűleg görög olvasóknak is szánta: Róma a Kr. e. 3. században kilépve a hellenisztikus világ porondjára, múltját is meg akarta ismertetni a világ műveltebb felével. Másrészt a történetírás is görög tudomány, terminusainak és módszereinek átültetéséhez idő kellett. Porcius Cato, a Kr. e. 2. század híres és sokoldalú politikusa volt az, aki az első latin nyelvű történetírói munkát megalkotta, és őt még sok kiváló szerző követte. A történetírás a latin prózának a szónoklattal egyenrangú műfaja lett, ez a két műfaj volt az, amely a köztársaság korának végén érte el addig soha sem látott csúcsait, Cicero, Caesar, Sallustius vagy valamivel később Livius műveiben. Történetíróikat olvasva is nyilvánvaló a római szellemi élet egyik alapvető vonása: a retorikusság, amely a római elit tanulmányainak súlypontjáról árulkodik. A res publicában, ahol a közélet a bíróságokon, a népgyűléseken és a sersatusban zajlott, rendkívüli szerepe volt az ékesszólásnak: Róma jelentős politikusai a köztársaság korában szinte kivétel nélkül nagyszerű szónokok is voltak. Közülük is kiemelkedik Cicero, akinek a neve valósággal eggyé vált az ékesszólással.

Cicero a köztársaság válságának légkörében, a személyek és érdekek mindennapos összeütközéseinek közepette érte el szónoki sikereit. Még szinte tanulója volt a mesterségnek, amikor görög mentora máris nagy szomorúsággal hallgatta egyik – görögül előadott – beszédét: úgy látta ugyanis, hogy miután a rómaiak elfoglalták Hellászt, a görögök számára csak a kultúra, az ékesszólás maradt, és most Cicero személyében már a szónoklásban is a rómaiak győzedelmeskednek. Cicero politikai ellenfele, Caesar is kiváló szónok volt, de tőle csak történetírói munkák maradtak fenn, amelyek egyike a gall, a másik a polgárháborúról írt feljegyzéseit tartalmazza. Caesar mesterien bánt a történetírás eszközeivel, úgy nyújtotta a két háború monografikus feldolgozását, hogy közben saját személyét a lehető legjobb színben tüntette fel, és mégis sikerült a tárgyilagosság látszatát megőriznie. A politikusok a későbbi századok során is szívesen írtak történeti munkákat, forrongó korszakokban pedig egyenesen természetes volt, hogy – akár a népszerűség, akár az utólagos önigazolás reményében – tollat, azaz íróvesszőt fogtak. Míg Caesart művei írására inkább a népszerűség vágya sarkallhatta, addig Sallustius önmagát akarta igazolni munkáiban: személyében egy bukott és visszavonult politikus nézett szembe elveivel, keresett önigazolást az események sorát elemezve. Livius Augustus uralma idején készítette el monumentális művét, amelynek tengernyi kötetében a római állam történetét Aeneas Itáliába való megérkezésétől kezdve saját koráig mesélte el, ezzel mintegy összefoglalva a római történetírás addigi eredményeit.

Sokszínűség tekintetében a római költészet nem maradt el a prózától. Lucretius a köztársaság válságának közepette éppen a filozófiában találta meg a biztos kapaszkodót, munkájában a létnek az embereket ősidőktől foglalkoztató kérdéseit összefüggő bölcseleti rendszer, az epikureizmus keretén belül írta le, műve mégis ízig-vérig költészet, mert megkapó hasonlatait, szemléletes leírásait sajátos, csak rá jellemző derűvel, arányérzékkel és meggyőző erővel tudta megfogalmazni. Catullus Lucretius kortársa volt, aki ugyancsak elfordult a politikától: amint írja, nem érdekelte, hogy Caesar "fekete vagy fehér". Verseiben kora nyugtalan emberének szélsőséges érzelmeit szólaltatta meg, addig sohasem tapasztalt erővel, szenvedélyének bélyegét szerelmes versei és csúfolódó epigrammái egyaránt magukon viselik. A római irodalom Caesar és Augustus idejében hozza létre legnagyobb hatású alkotásait, ennek az aranykornak a két legfontosabb költője Vergilius és Horatius. Mindkettőjük pályafutása összefonódik a polgárháborúval és az Augustus által megteremtett konszolidációval, mindketten Maecenas – Augustus egyik legfontosabb munkatársa-köréhez tartoznak, egzisztenciájukat Augustus, illetve Maecenas barátsága biztosítja. Vergilius Aeneise, "nemzeti" eposza mögött nemcsak a homéroszi művek ösztönző hatása állt, hanem az az augustusi szándék is, hogy a polgárháborúk viharai után megteremtett régi-új rendnek ilyen reprezentatív formában is megfogalmazódjék a múltról alkotott képe: az a történelemfelfogás, amelybe beilleszthetők a princeps szándékai. Horatius és Vergilius csodálatos költészetük mellett – természetesen attól nem függetlenül – a történelemben újra és újra felbukkanó kérdés miatt is izgalmasak: a hatalom és az írók kapcsolata, a szellemi elit kiszolgáltatottsága, illetve belső függetlensége az a probléma, amely minden kor számára paradigmatikussá teheti őket. Mindkét költő tisztában volt azzal, hogy az állam, amelyben élnek, nem köztársaság többé, de azokat az áldásokat is világosan látták, amelyeket a birodalom népe Augustus uralmának köszönhetett. Horatius például fiatalon fegyverrel is harcolt Octavianus, a majdani Augustus ellen, de később – Vergiliusszal együtt – elkötelezett, bár nem minden kétely nélküli hívévé szegődött. Horatius a belenyugvó, ironikus, az életet fogyatékosságaival együtt is élvezni tudó bölcs derűs portréját rajzolta meg verseiben, Vergilius ezzel szemben – akit Augustus ösztönzött a saját uralmát igazoló nagy, nemzeti eposz, az Aeneis megírására –, élete végén, kétségek közt hányódva végül el akarta égettetni főművét.

Augustus idején az irodalom és a politika között különleges, közvetlen kapcsolat volt: a kor igazi tehetségei alkottak a hatalom jóváhagyásával, sőt a hatalom ösztönzésére, de ez a szoros kapcsolat idővel megszakadt, és új műfajok, új tehetségek jelentkeztek, akiknek műveit a gúny, a távolságtartás hatotta át. Az augustusi aranykor után az irodalom ezüstkora jött el, amely más volt ugyan, de nem értéktelenebb a korábbi időszaknál. A korábbi nagy művek ugyanakkor rányomták bélyegüket a későbbi alkotásokra, amelyeket ezért egyfajta klasszicizálás jellemez. Az augustusi idők után még nem apadt el az alkotóerő. A kor legkiválóbb történetírója, Tacitus (kb. 55-120) Annales (Évkönyvek) címmel a Római Birodalomnak Augustus halálától Nero uralkodásáig tartó korszakát írta meg, Historiae (Korunk története) címmel pedig közelmúltja történetét foglalta össze, a 68. évi polgárháborútól Domitianus haláláig. Műveiben a szenátori arisztokrácia szempontjából kereste a választ arra a kérdésre, hogy miért züllött le a nagy és hatalmas Római Birodalmat vezető arisztokrácia. A kisszerű vagy nagyszabású gonoszságokat, a szolgalelkűséget is éppoly hatásosan ábrázolta, mint a császári zsarnokság elleni lázadás néhány szép, ritka példáját. Ostorozta ugyan a hódítások, a nemes, hősies cselekedetek, a régi hadvezéri erények elmaradását, de a meghódított népek gondolatait, érzelmeit is nagy átéléssel mutatta be. Suetoniust, a kor másik történetíróját más érdekelte: a tizenkét császár életrajzát tartalmazó gyűjteményében pletykákról számolt be, az egyéni bűnök, a jellemek szórakoztató furcsaságai iránt mutatott érdeklődést. Az életrajzírás általában is fontos volt, legjelesebb görög nyelvű képviselője Plutarkhosz, aki Párhuzamos életrajzok címmel államférfiak életét írta meg, mindig egy görögöt és egy rómait állítva párba. De nem ő volt az egyetlen görög, aki római témáról írt: ez gyakori volt az irodalomnak ebben a korszakában. Annál is inkább, mert az egész birodalom kétnyelvű volt: a keleti, hellenizált területeken a római hódítás után is a görög maradt használatban, és a műveltebb rómaiak maguk is tanultak görögül, az írók egyaránt használtak görög és római műfajokat.

Ebben a korban alakult ki a később oly fényes pályát befutó regény is. Kalandok, távoli tájak, csodák, egymástól elszakadó, majd egymásra találó szerelmesek – a műfajnak ezek a vonásai hosszú évszázadokig nélkülözhetetlenek maradtak. A regény a hellenizmus terméke, és nem tartozott a magas irodalomhoz. A rómaiak – a görögök mellett – szintén művelték: Petronius Satyricon című művének viszonylag nagy része ránk maradt. A könyv világát csavargók, szélhámosok, hatalmas vagyonú, de műveletlen, újgazdag felszabadított rabszolgák népesítik be, amikor megszólalnak, akkor sem tagadják meg magukat: nem az irodalmi, hanem a beszélt nyelvet használják.

Az iskolákban az irodalmi képzés fő vonulata továbbra is a retorika maradt: eltűnt ugyan a köztársaság, ahol a szónoklatoknak igazi jelentősége volt, de maga a műfaj mégis tovább élt. A beszédek már nem kavartak, nem kavarhattak politikai viharokat, nem volt közéleti, csak művészi értékük. A császárkorban a természettudományokra a nagy összefoglalások a jellemzőek, amilyen például az idősebb Plinius A természet históriája című enciklopédikus műve.

Ami a középkori másolók révén fennmaradt, az egyrészt többnyire ma is élő és ható eleven anyag, másrészt egyik alappillére európai kultúránknak: hiszen több száz éven keresztül a latin irodalom és a latin nyelv ismerete jelentette a műveltséget a nyugati kultúrkörben. Ahogy Magyarországon is, úgy Európa valamennyi országában alapként és mintaként szolgált a nemzeti irodalmak kialakulásához, ismerete ugyanakkor egy – átvitt és szó szerinti jelentésben is – közös nyelvet biztosított Európa egymástól távol eső területei számára.

Róma egyik legjellemzőbb vonása és egyben legjelentősebb hagyatéka a későbbi korok számára a jogrendszere. Ez a jogrendszer elsősorban a ius civile, a magánjog területén volt kidolgozva; jellemző ugyanis Rómára, hogy a politikai életet sokáig – a köztársaság idején – inkább szokások és normák, a politikai elit számára íratlan formában is kötelező erejű szabályok, a mores maiorum irányították, amelyek helyére a császárkorban az uralkodó személye, akarata lépett. A római jog fejlődése Róma történelme során végig töretlen volt: első írásba foglalása – Kr. e. 451 körül – már jelentős előzményekről tanúskodik, és a birodalom hanyatlásának idejében, amikor a társadalom, a gazdaság, az állam minden területén csak válságjelenségekkel találkozunk, még mindig kiváló jogászok és jogtudósok dolgoztak a császári udvarokban.

Ahogy a római szellemi élet eredményei és jellegzetességei kimeríthetetlen gazdagságot mutatnak, úgy a képzőművészetüket és anyagi kultúrájukat sem lehet röviden összefoglalni. De mérnökeik és építészeik tudását és művészi tehetségét, valamint a rómaiak szervezőkészségét még ma is megcsodálhatjuk fennmaradt épületeikben, hatalmas völgyeken átívelő vízvezetékeikben, útjaikban. Vízvezetékek, utak, bazilikák, hidak, városépítészet: a római építőművészet kimagasló alkotásai, amelyek meghatározóak voltak Európa építészetének későbbi fejlődésére is, jól tükrözik a birodalmat kiépítő és megszervező Róma igényeit és gyakorlatias szellemét. Kr. e. 312 óta, amikor Appius Claudius Caecus censor a róla elnevezett Via Appia első szakaszát kiköveztette, Róma folyamatosan bővítette úthálózatát, Itáliában, illetve az egész mediterráneumban. Az ókori városok, főképp a gyors ütemben növekvő központok nem lehettek meg ivóvízellátás nélkül, amit a birodalom nagy részében csak nagy távolságból odavezetett vízzel lehetett megoldani. Az első aqua ductus is Appius Claudius Caecus nevét viseli, Rómát látta el vízzel, és ezt a Város növekedésével továbbiak követték. De vízvezetékek épültek a meghódított területeken is, hiszen a provinciák fejlődése, amely elsősorban a városiasodásban öltött testet, a birodalom érdekeit, a romanizálódást szolgálták. Az egyik legszebb fennmaradt vízvezetéket, a Pont du Gard-t, mely a Gardon folyó völgyét hidalta át, hogy vizet vigyen Nemausus számára, Augustus legközelebbi munkatársa és veje, Agrippa építette. Ez a vízvezeték három egymásra épülő boltívsorral éri el a megfelelő magasságot: gyakorlatias célú építmény, ugyanakkor az ívek egymáshoz való aránya és a tájba való illeszkedése gyönyörűvé teszi.

A boltív nem római találmány, de a római építészek vitték tökélyre, és bővítették ki alkalmazási területeit, nemcsak vízvezeték- és hídkonstrukcióknál, hanem épületekben, illetve épületek mesterséges platóinál, alépítményeinél is kihasználták a benne rejlő lehetőségeket. A boltozás, illetve az ahhoz nélkülözhetetlen cementfal a Kr. e. 1. századtól a boltozott és kupolás mennyezet térhódítását is lehetővé teszi. Ez a nagy jövőjű és újfajta térhatást nyújtó technika valószínűleg a fürdőépítkezéseknél alakult ki egy másik fontos építészeti megoldással a központi fűtéssel együtt. A közfürdők intézményét, mint annyi mást, Róma a hellenisztikus nagyvárosoktól vette át, de már a Római Birodalom városaiban vált igazi közintézménnyé, és fejlődött arra a szintre, amit Caracalla híres thermái kivételes voltukban is tükröznek. Egy másik fontos épülettípus, a színház szintén a Kr. e. 1. századhoz kötődik. Rómában az első kőszínházat Pompeius építtette, amelyet a következő századokban még számos másik, a nép szórakoztatását szolgáló épület követett a Városban, illetve birodalomszerre. Míg a görög színházak nyitottak voltak, és csak domboldalra épülhettek (szépségüket éppen ezért a tájba való illeszkedésük adja), a római teátrumok nézőterét boltíves szerkezet tartja. Ezért egyrészt a domborzattól függetlenül a városban bárhol felépíthető, másrészt egy körben zárt, esetleg fedett épülettípussá vált már az Kr. e. 1. századra. Talán a legjellegzetesebb római épülettípus a bazilika. Ennek is van görög elődje, a sztoa, a görög piacterek nyitott oszlopcsarnoka, amely védelmet nyújtott a nap, illetve a rossz idő ellen az üzleti, politikai vagy a társasági ügyek miatt ott nyüzsgő sokaságnak. De a féltetős görög oszlopcsarnokból Rómában zárt, általában díszes homlokzatú épület vált, ezek a sok ember befogadására alkalmas bazilikák, amelyek a későbbiekben majd mint keresztény templomok fognak továbbfejlődni, eredetileg az igazságszolgáltatás és az üzleti élet helyszínei voltak. Bár a templomépítészetben is egyértelműek a görög építészet hatásai, a rómaiak itt is kialakítják hamar saját formáikat, először úgy, hogy keverik a görög és az etruszk elemeket. A római templomok a főhomlokzatra helyezik a hangsúlyt, ezt a hatást a magas pódium és lépcsősor, valamint a mély tornác csak fokozza. A későbbiekben a boltozásos technika miatt a görögöktől átvett oszlopsorokból díszítő funkciót betöltő féloszlopok lesznek. A jellegzetes római építményben, a diadalívben is egyszerre láthatjuk a rómaiak vonzódását a boltozásos technikához, illetve a görög szobrászat hatását: az eredetileg valószínűleg szakrális, a hazatérő sereg megtisztítását szolgáló kapu díszes, a győzelmet hirdető boltívvé válik, tetején a győztes hadvezér diadalkocsis bronzszobrával, és ehhez már valószínűleg a magas piedesztálra emelt görög tiszteleti szobrok adták a mintát.

Mindezeknek a középületeknek a jellegzetes vonása az épített környezetükhöz való viszonyuk: a római városépítészet az egyes épülettípusokra is hatást gyakorolt. A templomok például hangsúlyos homlokzatukkal az előttük levő térhez, illetve a környező épületek közé illeszkednek, míg a görög templomok körbejárhatók, önmagukban állnak, illetve a környező tájjal harmonizálnak. A bazilikák mindig szabályosan határolják a forumokat, és belső terükre ugyanaz az axialitás és szimmetria jellemző, mint a közterekre, amelyeknek szabályossága erősen megkülönbözteti a római várost a hellenisztikus mintától. A várostervezésre, szabályos térségek kialakítására kezdetben magában Rómában nem volt mód, hiszen azt, mint minden régi várost, a természetes növekedés zűrzavara jellemezte. A római városépítészet a coloniák kialakításánál bontakozott ki, van, ahol a város alakja és a várost övező fal alkalmazkodott a terepviszonyokhoz, de a falakon belül itt is szabályos utcahálózatot találunk egymást merőlegesen metsző utakkal és téglalap alaprajzú háztömbökkel. Ez a szabályosság a görög gyarmatvárosoknak is sajátja, de ezt a római városépítészet továbbfokozta: a stratégiai pontokon a megerősített katonai táborok mintájára építették fel városaikat. A szabályos négyszög alakú városfal mind a négy oldalának közepén kapu található, amelyeket két egymást a város közepén, a forumon metsző főút kötött össze. Ha a régi városokat nem is építette át az axialitás és a szimmetria elve alapján Róma, az új rend minden meghódított és romanizált város külső képén is meglátszott: rendelkezett egy központi szabályos épületegyüttesekkel határolt forummal. Rómában történelme során gyakran pusztítottak tűzvészek, amelyek lehetőséget teremtettek, hogy a városépítészet elvei folyamatosan érvényesülhessenek, amelyeket legjobban a császárok által építtetett újabb forumokon tanulmányozhatunk.

Az a már az ókor óta közismert és sokat hangoztatott tény, hogy a görög művészet lenyűgözte a rómaiakat, legszembeötlőbb talán a szobrászat területén. A hadjáratok nyomán özönlöttek Rómába a görög városok szobrai, a rómaiak és Itália a görög műkincsek kimeríthetetlen kapacitású felvevőpiaca volt. Ez az igény a görög területek meghódításával sem csökkent: ügynökök és műkereskedők járták Görögországot és vadásztak az eredeti alkotásokra, illetve rengeteg műhely foglalkozott másolással, sőt sokszorosítással. Az így készült művek már nemcsak a görög mesterek keze nyomát, hanem a megrendelő előkelő rómaiaknak a világról és a művészetről alkotott elképzelését is tükrözték, jellemzőjük a dekorativitás és az allegorikus, tanító-nevelő jelleg. A köztársaságkori államférfiúk portréi, bár kiváló görög szobrászok alkotásai, még jobban tükrözik modelljeik és megrendelőjük ízlését, nagyban különböznek a hellenisztikus szobrászat alkotásaitól. A római portrék idős, a hosszú élet politikai és katonai viharaiban edzett arcokat mutatnak, ábrázolva minden ráncot és bibircsókot. Ez a művészet merít a hellenisztikus szobrászat realizmusából is, de még jellemzőbb rá a római temetkezési szokásnak, a halotti maszk készítésének és megőrzésének a hatása. A köztársaságkori portrék hangsúlyos valósághűsége nem fedi el, inkább kiemeli a megrendelők és a szobrászok igazi, a realizmust csak kézenfekvő eszköznek tekintő szándékát: azoknak az eszményeknek a megjelenítését, amelyet az ábrázolt politikusok – ahogy őseik is, akiknek portréi ki voltak állítva atriumukban – képviseltek (vagy képviselni véltek) a res publica szolgálatában. Augustus uralmával, az államot a polgárháború borzalmaiból kivezető és irányító princeps portréival ez is megváltozik. Augustus leghíresebb, feleségének villájából előkerült szobra stilizált és eszményített vonásaival visszakanyarodva a klasszikus görög elvekhez új ábrázolási módot alakít ki.

Róma hódító és birodalomalkotó képességét – hivatását – Vergilius, Augustus kortársa egyszerre önkritikusan és büszkén így fogalmazta meg: lehet, hogy a tudományokban és a művészetekben más népek (értsd: a görögök) jobbak, Róma művészete, mestersége (ars) a hódítás és a meghódított különböző népek békés kormányzása. És kétségtelen, bár a birodalom megszerzése és megvédelmezése rengeteg kegyetlenséggel és emberáldozattal járt – országnyi területek lakosságának lemészárlásával és rabszolgának való eladásával –, az impériumot nemcsak a légiók fegyverei tartották össze, hanem számos olyan civilizációs vívmány, amely közvetve vagy közvetlenül Rómának volt köszönhető, és amelyek egy része tovább élt, illetve kisebb-nagyobb megszakítás után felújítható volt Európában.

 

 

4.2. A korai Róma

 

4.2.1. Itália népei

 

Az ókor legszilárdabb birodalmát kiépítő Róma sikereinek az egyik kulcsa minden bizonnyal Itália adottságaiban is kereshető. Az egész mediterráneumot összefogó hatalom felé vezető út Itália elfoglalásán és sokféle nyelvű, államberendezkedésű, vallású népének egyesítésén keresztül vezetett. A későbbi hódítások az itáliai szövetségi rendszer szilárdságának és hatalmas katonai potenciáljának köszönhetőek.

Itália a mediterráneum közepén összekapcsolja – összekapcsolhatja – a tőle keletre eső területeket a nyugatiakkal, összeköti északot déllel: Európát Afrika partjaival. A félsziget – amelynek nagy részét az Appenninek hegylánca uralja, nem sok helyet hagyva a síkságok számára – ásványkincsekben nem bővelkedik, de síkságai, domboldalai, makkban, legelőkben gazdag hegyei kiválóan alkalmasak pásztorkodásra, gabona, szőlő, olajbogyó és gyümölcs termesztésére. Keleti partvonala nem sok jó kikötőhellyel szolgál, de erősen tagolt nyugati és déli partvidéke kedvező a hajózás számára. Északon Itáliát az Alpok hegylánca zárja le. Megvédi a hideg levegőt hozó északi szelektől, de az újabb és újabb vándorló népcsoportok elől sosem tudta elzárni. Innen, észak felől érkeztek a Kr. e. II. évezred végén az indoeurópai nyelveket beszélő italicus törzsek is, hogy megszállják – a később épp róluk elnevezett – Itália középső és déli részét. Közéjük tartoztak a latinok, akik a Tiberistől délre, Latiumban telepedtek le, és alapították meg a következő századokban Alba Longát, Ariciát, Rómát és a többi városukat. A latinoktól északnyugatra telepedtek meg a sabinok, akiknek anyagi kultúrája és kialakuló városállamaik sok rokon vonást mutatnak a latinokéval. Közép- és Dél-Itália területeit oszk nyelvű törzsek népesítették be, például a lucanusok vagy bruttiusok; ezek közül a népek közül kiemelkedett a legnagyobb és legharciasabb törzsszövetség, a samnisoké. Legkésőbb, a Kr. e. 5. században a kelták érkeztek, törzseik, például a senonok, boiusok Észak-Itáliát népesítik be. A már korábban, a Kr. e. 8. század közepétől érkező görög telepesek városai rendkívül fontos szerepet játszottak a félsziget és Róma történetében: Hellász ismereteit és kultúráját közvetítették az itt élők számára. Nagyjából velük egy időben jelent meg egy másik nép a Tiberistől északra: az etruszkok.

Az etruszkok az állandó és már az ókorban elnyert jelzőjüket, a titokzatost elsősorban homályos eredetükkel érdemelték ki. Származásukkal kapcsolatban már az ókorban is két vélemény állt egymással szemben: vagy Kis-Ázsiából vándoroltak be a tengeren át, vagy őshonosok Itáliában. A történettudományban és a nyelvészetben, akárcsak a régészetben és a vallástörténetben, ma sincs teljes egyetértés abban a kérdésben, hogy melyik ókori vélemény a helyes. A legvalószínűbb elképzelés összekapcsolja a kettőt: az etruszk nép csak a Kr. e. 8. században alakult ki Itáliában az itteni őslakosokból, a Kis-Ázsia felől érkező telepesekből és a Közép-Európa felől érkező néptöredékekből. Az etruszk kultúra létrejöttében tehát nagy szerepet játszottak a bevándorlók, köztük az Itáliában megjelenő görögség is, amely közvetlen és közvetett hatásán keresztül katalizátora lett az etruszk civilizációnak.

Az etruszk települések, elsőként a tengerpartiak, majd kis késéssel a tengertől távolabb esők is, a Kr. e. 7. században lendületes fejlődésnek indultak, virágzó városokká váltak. A gyors fejlődést nagyban elősegítette a vidék gazdagsága: Itália kevés ásványi kincsének jelentős része itt volt található. Ugyanakkor a félsziget régi lakói közül ők rendelkeztek a legfejlettebb – keletről hozott – technikai ismeretekkel, tehát ki is tudták aknázni az Appenninek és a közeli Elba szigetének vas- és rézbányáiban rejlő lehetőségeket. Az etruszk városokban feltárt régészeti leletek, a gyönyörű fém- és kerámiatárgyak iparuk fejlettségéről tanúskodnak. Ezek a tárgyak távoli kikötőkben is felbukkantak, ami egyrészt iparcikkeik keresettségét, másrészt kereskedőik sikerét mutatja. A magas színvonalú ipar és kereskedelem mögött megfelelő mezőgazdasági háttér állt. Az etruszkok növénytermesztésében és állattenyésztésében – ahogy iparukban is – együtt találhatók meg a kedvező adottságok és ezek magas színvonalú kihasználása: az enyhe éghajlatú domboldalak és síkságok szántóit mocsárlecsapolással és csatornázással növelték.

Az etruszk városok társadalmáról és politikai szervezetéről keveset tudunk. A régészeti leletek és a kevés latin és görög – tehát nem etruszk – forrás már erősen rétegzett társadalomról: gazdag arisztokráciáról és tőle függő szegényebb rétegekről tanúskodik. Az ipar és a kereskedelem fejlettsége alapján feltételezhetünk még egy városokban élő, tehetős, független iparos-kereskedő réteget is. Közülük sokan a gazdagodó városok kínálta lehetőségek miatt messziről, esetleg egyenesen Hellászból vándoroltak be.

Az arisztokrácia fölött a városok élén király – latinizált etruszk szóval lucumo – állt. A lucumók egymástól független, olykor egymással háborúban álló városállamok fölött uralkodtak. Ezeket laza szövetség kapcsolta össze, a tizenkét város szövetsége, egy istennő szentélye körül szerveződő, elsősorban kultikus, vallási kapcsolat. Míg görög forrásaink az etruszkok eredetével kapcsolatban ellentmondó véleményeket közölnek, teljesen megegyeznek abban, hogy a türszénoszok (az etruszkok görög neve) a Kr. e. 8-6. században rettegett kalózai voltak a Földközi-tengernek. A Homérosznak tulajdonított Dionüszosz-himnusz is a Hellász körüli tengereken való jelenlétükről tanúskodik, a nyugatabbra eső vizeket pedig még inkább hatalmuk alatt tartották, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy róluk- nevük görög alakját felhasználva – nevezték el az Itália nyugati partjait mosó Tirrén-tengert.

Az etruszkok azonban nemcsak és nem elsősorban kalózok voltak, hanem egyike az ókor hajós népeinek, amelyek korán felismerték a tengerben rejlő lehetőségeket. A tengeri utakat kihasználva terjeszkedtek Itáliában, Korzikán, Hispánia partjain, és kereskedtek a még távolabbi vidékekkel. Nem véletlen tehát, hogy összeütközésbe kerültek az ugyanebben a térségben terjeszkedni és kereskedni akaró szicíliai-itáliai görögökkel. Az is természetes, hogy ezeknek az ellentéteknek az emléke – a nagyobb csatákról szóló tudósítások mellett – kalóztörténetek formájában még akkor is tovább élt, amikor az etruszkok tengeri hatalma már régen lehanyatlott. De a görögök és az etruszkok kapcsolata nem csupán egymás hajóinak fosztogatásából, szigetekért és tengerekért folyó harcokból állt. (Már csak azért sem, mert sohasem a görögök csatáztak az etruszkokkal, hanem kisebb-nagyobb szövetségbe tömörült görög gyarmatvárosok az etruszk városok kisebb-nagyobb csoportjaival.) Közös történelmük sokkal inkább a két nép békés érintkezéséről szól. A régészet a kölcsönös kereskedelem számos nyomát tárta fel Itáliában és Hellászban, amelynek során nemcsak tárgyak cseréltek gazdát, hanem az etruszkok átvették a görög ábécét is. Elsajátították a phalanx taktikát, és városállamaik gyors kialakulása is sokat köszönhet a görög mintáknak, mint ahogy az etruszk mesteremberek és művészek is jól ismerték és használták is Hellász műhelyeinek technikáit és motívumait.

Az etruszkok – egyidejűleg tengeri hatalmuk kiépítésével – a szárazföldön is terjeszkedtek. Ahogy Cato, a Kr. e. 2. századi római politikus és tudós írta: "Majdnem egész Itália az etruszkok hatalma alatt volt." Irányításuk alá vonták Észak- és Közép-Itália nagy részét, befolyásuk egészen Küméig terjedt. Egy-egy etruszk város telepesei városokat hoztak létre az Adriai-tenger partján, Közép-Itáliában, Campaniában, a Pó völgyében – vagy éppen idegen népek településeit vonták befolyásuk alá. Több latin városnak volt hosszabb-rövidebb ideig etruszk származású uralkodója. Hatalmuk- talán a politikai egység hiánya miatt – a Kr. e. 6. század végére mind a tengeren, mind a szárazföldön hanyatlani kezdett. A következő századokban pedig egy hajdan etruszk dinasztia által irányított város, Róma sorra meghódította területeiket.

Az etruszk városok katonai terjeszkedésénél fontosabb kulturális hatásuk, amely politikai hatalmuknál messzebbre terjedt, és tartósabbnak is bizonyult. Ez a szomszédság meghatározó volt egész Itália, azon belül különösen az etruszk civilizáció déli peremén felnövekvő Róma számára. Róma vallásának, politikai szervezetének, művészetének rengeteg eleme származik az etruszkoktól, illetve köszönhető annak az ösztönzésnek, amelyet a fejlettebb kultúrájú szomszéd jelentett.

 

 

4.2.2. Róma alapítása és a királyok kora

 

A jól ismert történetek, amelyek Róma alapítása köré szövődtek, majd minden ízükben mondaiak: szó van bennük isteni származásról és kalandos utazásról, szerepelnek bennük trónbitorlók, harcok, kitett és csodásan megmenekülő gyerekek, halállal végződő testvérviszály stb. Mindezek a történetek Livius és Dionüsziosz Halikarnasszeusz, Kr. e. 1. századi-tehát 7-800 évvel az "események" után éhszerzők műveiben maradtak ránk. De Livius forrásai, a történetek legelső megfogalmazásai sem sokkal régebbiek, mert a római történetírás mindössze a Kr. e. 3. századig nyúlik vissza. A történetek csodás elemeit különben maga Livius sem hitte el, de ahogy szellemesen megfogalmazta: illik, hogy egy ilyen dicső népnek dicső múltja legyen. Róma, mondja Livius, "ha magát Mars istent tartja is alapító atyjának, az emberiség viselje el ezt épp olyan belenyugvással, mint ahogy uralmát elviseli". De ahogy a görög történelemnek is értékes forrása Homérosz, úgy a – sok használható adatot tartalmazó – római mondákat sem kell félredobni. Elképzelhető például, hogy Róma lakosainak egy csoportja csakugyan Alba Longából vándorolt be, bár a régészeti leletek nem mutatják Alba Longát korábbi településnek, mint Rómát, így inkább ezt a várost a latinok közös kultuszközpontjának tarthatjuk, és esetleg az ebből fakadó tekintély tükröződik "anyaváros" szerepében. A szabin nők elrablása ugyanígy utalhat arra, hogy a lakosságot alapvetően két népből – a latinból és a szabinból – származó elemek alkották.

Róma későbbi területén, a Palatínus dombon alakult ki az első település a Kr. e. 10. században, majd a mellette húzódó völgy, a későbbi Forum is beépült. Ennek a korai falunak a lakói latinok voltak. Az egyik szomszédos dombon a szabinok telepedtek meg. A latinban sok a vélhetőleg szabin jövevényszó – köztük alapvető gazdasági és társadalmi fogalmak-, ami a közvetlen szabin szomszédságra utal. A hagyomány Kr. e. 753-ra teszi az alapítást. A régészet szerint is körülbelül ekkor, a Kr. e. 8-7. században indult meg a környező dombok benépesülése, illetve a dombok különálló falvainak egyesülése, a várossá válás folyamata, ekkoriban jelentek meg és váltak egyre erőteljesebbé a sírleletekben a vagyoni különbségekre és a társadalmi tagozódásra utaló jelek is. Az első komolyabb városias épületek mégis csak a Kr. e. 7. század végén, a 6. elején épültek, tehát ekkor kezdett a település városias formát ölteni. (Vannak olyan kutatók, akik Róma alapítását éppen ezért a Kr. e. 6. század első negyedére teszik.)

A hagyomány szerint a Városnak hét királya volt. Az első négy latin, illetve szabin, a következő három pedig – a Kr. e. 7. század végétől – etruszk. Az etruszk királyok mindenképpen történeti személyek, Róma az ő idejükben lépett ki az előidők mondai homályából a történelem látókörébe. A hagyomány Romulusra osztotta ki a társadalom rendjének és az állam intézményeinek létrehozását, ami jól illik a városalapító szerepköréhez. A következő királynak, Numa Pompiliusnak a vallási szokások kialakítását tulajdonítják. Tullus Hostilius, a harmadik hódításokkal növelte Róma területét, és a hadsereget fejlesztette. A negyedik, Ancus Martius a város kereskedelmét és iparát mozdította elő. Az állam és a társadalom rendjének sok eleme csakugyan a királyok korában alakult ki. A papi testületek, a közösség egységét kifejező kultuszok és fő kultuszhelyek – például Iupiter temploma a Capitolium dombon – is a korai időkre tekintenek vissza. Róma bizonyára vívott – a legendás hagyományban elsősorban Romulusnak és Tullusnak tulajdonított-védekező és területszerző háborúkat is. A királyi funkciók – a vallási élet irányítása, katonai feladatok, gazdasági élet megszervezése – egyes királyok közötti szigorú szétosztása mégis inkább a hagyomány, a mondaképződés logikáját jellemzi, mint a történelmet. Ugyanakkor a vallási szokások, a hadszervezet, a társadalmi tagolódás sok etruszk vonást mutat. Arról lehet szó, hogy ezek az intézmények fokozatosan alakultak ki, és fejlődésük az etruszk uralkodók alatt fejeződött be.

A római társadalom kezdetben törzsi-származási alapon épült fel. A társadalom alapegysége a familia volt, amely magában foglalta a pater familias hatalma alatt állókat: feleségét, gyermekeit, de a fiai által alapított családok tagjait, valamint a rabszolgákat. Az egymással rokoni kapcsolatot fenntartó családok genseket (nemzetségeket) alkottak. Egy gensbe azok tartoztak, akik ugyanazt a nemzetségnevet (nomen gentilét) viselték, akik egyazon közös őstől származtatták magukat. A gensek nagyobb egységekbe, curiákba tömörültek. A harminc curia pedig három tribunt (törzset) alkotott. A társadalom egyik jelentős csoportját függő helyzetben levő emberek alkották, ők voltak a cliensek. Az ő helyüket a római államban és a nemzetségi társadalomban patrónusuk, egy előkelő és gazdag arisztokrata személye biztosította. Fontos vonása a cliens-patrónus viszonynak a személyes, kétoldalú elköteleződés és felelősségvállalás: az inkább kultikus, mint jogi jellegű fides, amely a gens egyes tagjaihoz (pater familiasokhoz) és nem a gens egészéhez kapcsolta a clienseket, és amely nemcsak a cliensre, hanem a patrónusra is rótt kötelezettségeket.

Az államszervezet is a nemzetségi megoszlást tükrözte. A király mellett szerepe volt a népgyűlésnek, a comitia curiatának, amely a curiák alapján állt fel, és a senatusnak, amely egy háromszáz (a hagyomány szerint kezdetben száz) tagot számláló tanács volt, és a legtekintélyesebb nemzetségek vezetőiből állt, tagjait pedig patresnek (atyáknak) szólították.

Servius Tulliusnak, a második etruszk királynak tulajdonítja a hagyomány Róma lakosságának vagyon szerinti beosztását, a cenzust. A társadalom vagyon szerint classisokra, osztályokra tagolódott, és minden classis meghatározott számú centuriára oszlott, a gazdagabbakat tömörítő classisok többre, a szegényebbeket tömörítők kevesebbre. A centuriák a hadseregben és egy újabb népgyűlésben, a comitia centuriatában játszottak szerepet: a vagyonosabbakra nagyobb teher hárult a város katonai feladataiból, és nagyobb szerepet kaptak a politikában. A comitia centuriatán ugyanis a centuriáknak egy-egy szavazatuk volt, a centuriák többségét kiállító vagyonosabb classisok tehát együtt szavazva kezükben tarthatták az irányítást. Elképzelhető, hogy valamiféle vagyon szerinti beosztás már a királykor végén megjelent, de az általunk ismert jól kidolgozott rendszer biztosan későbbre, a köztársaság korára, az 5. század közepére tehető.

Róma az etruszk királyok alatt öltött igazán városias alakot. (A királyság etruszk korszakát a Kr. e. 7. század végétől számítjuk.) Uralkodásuk idején mesteremberek és kereskedők települtek be a fejlődő városba. Nem tudjuk, hogy a királyok etruszk származása mekkora függőséget jelentett az etruszk városoktól, de bizonyára inkább etruszk befolyásról beszélhetünk, semmint elnyomásról. Rómának az etruszk jelenlétből mindenképpen haszna származott, hiszen uralkodó dinasztiája révén szorosabbra fűződtek kapcsolatai Etruriával, és a fejlettebb kultúrával való érintkezés mind szellemi, mind anyagi gyarapodására kedvezően hatott. Az utolsó etruszk király a történeti hagyományban a Superbus ("Gőgös") melléknevet kapta. Törvénytelenül és erőszakkal szerezte meg a hatalmat, semmibe vette a senatust, zsarnoki módon kormányzott, sem az emberélet, sem az asszonyi tisztesség nem volt előtte, illetve fiai előtt szent – állítja róla a római történetírás. Hogy mindebből mennyi az igazság, és mennyi az utólagos befeketítés eredménye, nem tudhatjuk. Tarquinius Superbust Kr. e. 509 körül (a pontos dátumot nem ismerjük) elűzte a római arisztokrácia. Az ezután létrejövő köztársaság legfontosabb eszmei pillére a királyellenesség. Ezt tükrözi a köztársaság korában létrejött történetírás is. A köztársasági rendszert és vezetőinek hatalmát azzal kívánták igazolni, hogy azt állították: zsarnoki és erkölcstelen uralommal szemben jött létre, és ezt az állításukat a görög történetírók türannosztörténetei által ihletett elemekkel illusztrálták.

 

 

4.2.3. A res publica és intézményei

 

A köztársaság kezdetének forrásai a királyok korára vonatkozókhoz hasonlóan elég megbízhatatlanok és tendenciózusak: Róma későbbi nagyságának tudatában születtek. Livius és a többi Kr. e. 1. századi forrásunk úgy tekintett a köztársaság legalapvetőbb vonásaira, mint amelyek a köztársaság születésével egyidejűleg létrejöttek – illetve a Kr. e. 2-1. század politikai harcainak sajátos vonásai is belekeveredhettek a korai köztársaság belpolitikájának leírásába. A régészeti leletek sok ponton segítenek valóságosabb képet kialakítani, de gyakran – természetüknél fogva – nem alkalmasak arra, hogy a segítségükkel korrigáljuk Liviust, Dionüsziosz Halikarnasszeuszt, Plutarkhoszt és társaikat. Ugyanakkor a történetírói hagyomány alapján a római köztársaság első évszázadai fő vonalaikban tulajdonképpen megrajzolhatók, a Kr. e. 4. század közepétől kezdve pedig egyre megbízhatóbbak a történetírók által közölt események és kronológiai adatok, azaz hiba volna a történetírói beszámolókat értéktelennek és teljességgel hiteltelennek tekinteni.

A Tarquiniusok elűzése után Rómában köztársasági államformát alakítottak ki. Az állam élére két, a comitia centuriata által választott consul került, akik egy évig viselték tisztségüket. A consuli magistraturát (hivatalt) – és ez egy-két kivétellel a később kialakított magisztratúrákra is igaz – tehát a kollegialitás, az annualitás és a választás intézménye jellemzi. A kollegialitás a következő: azt a hatalmat, amit korábban egyetlen ember, a király- a hagyomány szerint az utolsó uralkodó ráadásul igencsak zsarnoki módon – gyakorolt, megosztották két személy között, akik megvétózhatták egymás döntését. A létrejövő arisztokratikus köztársaságban az annualitás (a latin annus, azaz év szóból) elvének érvényesülése is rendkívül fontos volt: az állam vezető családjai évenként váltogatva a főhatalmat, elvben egyformán részesedhettek belőle, illetve – általában sikeresen – megakadályozták, hogy egyikük túlságosan a többi fölé kerekedjék. A consulok a királyok hatalmi jelvényeit, a 12 fascest megörökölték, a király szakrális feladatait és hatalmát ezzel szemben nem ők, hanem az ezen a téren a király örökébe lépő pap, a rex sacrorum (áldozókirály) vitte tovább. Így egyrészt az istenek és a közösség kapcsolata sem szenvedett sérelmet, másrészt a szakrális feladatoknak ez a politikai hatalomról való leválasztása – a magisztratúrákra jellemző kollegialitáson, annualitáson, illetve választott voltukon túl – további biztosítékot nyújtott arra, hogy senki se tehessen szert túl nagy, a többiek által nem ellenőrizhető hatalomra.

A consulok a római államot a senatusszal együtt irányították, amely az állam tekintélyes embereit, egyben a volt hivatalnokokat tömörítette. Ez az arisztokratikus testület volt – az évente változó hivatalnokok mellett – a kormányzás folyamatosságának a letéteményese. Itt halmozódott fel és öröklődött az a kormányzati tapasztalat és külpolitikai ismeret, amely a köztársaság évszázadaiban alapjául szolgált Róma sikereinek és szilárdságának. A senatusnak az államra gyakorolt befolyását nem a jogilag definiálható potestasszal (hatalom) írták körül, hanem inkább az auctoritas (tekintély) fogalmával.

A római államszervezet az első évszázadok során – a területi gyarapodással, illetve a belső feladatok sokasodásával és strukturáltabbá válásával egyidejűleg-több hivatallal is bővült. A főbb hivatalok hierarchikusan rendeződtek el, és egyben a római politikusok cursus honorumának (hivatali pályafutás) lépcsőfokait is alkották, amelyben a fokok sorrendje, valamint az életkor, amikor ezeket elérhették, kötött volt. A cursus honorum szabályai fokozatosan alakultak ki, és megkötései kezdetben csak íratlan politikai normák voltak, amelyeket csak Kr. e.180-tól rögzítettek törvényben.

Tíz év katonai szolgálat után, huszonhét évesen vált valaki választhatóvá a quaesturára. Kezdetben két quaestor volt, majd számuk fokozatosan emelkedett. Ők voltak a consulok pénzügyi segítői: például a hadjáratokban kezelték a hadi pénztárat és a zsákmányt, illetve ők felügyelték az állam más pénzügyeit is. Eggyel magasabb hivatal volt az aedilis curulis, amelyet Kr. e. 366-tól vezettek be, és a városi rend, a középületek, a piaci árak, a város élelmiszer-ellátásának felügyelete, a városi ünnepek megrendezése volt a feladatuk. Ugyancsak 366-tól választottak praetort (később többet is), aki az igazságszolgáltatást felügyelte, és rangban a consul utáni legmagasabb magisztratúrát viselte. Általában a volt consulok közül választották ötévenként másfél évre a censorokat (Kr. e. 443-tól). Az ő fő feladatuk a census megtartása, a polgárok vagyoni számbavétele volt a had- és adókötelezettség megállapítása, valamint a népgyűlések szavazóegységeibe való besorolás céljából. Ezenkívül a censorok foglalkoztak még a nagy állami megrendelésekkel, beruházásokkal, valamint ők állították össze a senatus névsorát, ahonnan – ez különösen megnövelte ennek a magisztratúrának a tekintélyét – ki is zárhattak senatorokat, ha tetteik nem feleltek meg a római arisztokrácia politikai és társadalmi normáinak, a mores maiorumnak. Rendkívüli helyzetben, súlyos veszély esetén fél évre dictatort neveztek ki, akit rendkívüli jogkörrel ruháztak fel, amit az előtte vitt 24 fasces is jelképezett.

Róma magisztrátusai nem fizetésért dolgoztak, az állam ügyeiért, a res publicáért (eredeti jelentése: közös, állami ügy) főtisztviselőként cselekedni a legnagyobb dicsőség volt. A magisztrátusokat választották: személyes kiválóság, korábbi (például katonai) sikerek, családi kapcsolatok, népszerűség egyaránt komoly súllyal estek a latba. Nemhogy fizetéssel nem jártak ezek a hivatalok, de például az aediliseknek az ünnepeken a népet személyes vagyonukból kellett megvendégelniük. Nemesi család sarjának tehetsége kibontakoztatására az egyetlen megfelelő színtér az állami élet: békében a Forum és a Curia (itt ülésezett a senatus), háborúban a csatatér. Az állam és a légiók vezetésén kívül minden más csak otium – azaz semmittevés (akár a művészi tevékenység, az irodalom művelése is).

A hivatalok viselése a gyakorlatban a hivatalt viselő számára mindenekelőtt politikai hatalmat, és ami ezzel jár, gazdasági befolyást jelentett. A senatusi arisztokráciának például szinte korlátlan lehetősége volt földbirtokai növelésére a meghódított Itáliában, ahogyan sikeres hadjárat után a győztes consul is óriási értékekhez juthatott a zsákmányból. Eldönthetetlen, hogy mi a fontosabb: a hatalmi, a társadalmi pozíció és a belőlük fakadó elismerés, vagy pedig az a vagyon, amely ezt a társadalmi elismerést a családnak a későbbiekben is biztosítani tudja.

 

 

4.3. Itália meghódítása és megszervezése

 

4.3.1. A plebejusok és patríciusok harca

 

A római társadalom az archaikus korban alapvetően két csoportra oszlott, arisztokratákra, latin szóval patriciusokra, illetve közrendűekre, plebeiusokra. A két csoport eredetéről nem sokat tudunk: úgy látszik, hogy eleinte csak a patríciusok rendelkeztek a fentebb részletezett átfogó, világosan tagolt vérségi alapon felépülő szervezettel (gensek, curiák). A plebejusokkal kapcsolatban annyi biztos, hogy nem függtek a patríciusoktól, mint a cliensek, nemzetségi szervezeteik pedig később, patrícius mintára jöttek létre. Kisbirtokos földművesek, illetve az etruszk királyok idejétől kezdve betelepülő kézművesek, kereskedők csoportjai alkották ezt a réteget, akik között már a köztársaság kezdetén feltételezhetünk gazdagabb, a város irányításából némi részt követelő családokat is.

A királyok elűzésének kezdeményezői és közvetlen haszonélvezői a patríciusok voltak. A köztársaság kialakítása azonban a római társadalom teljes egésze számára, tehát a plebejusok előtt is hamarosan megnyitotta a fejlődés távlatait. Ebből azonban eleinte még nem sok látszott. Éppen ellenkezőleg: a királyság a plebejusok számára bizonyos védelmet nyújtott a jogi, gazdasági és politikai fölényben lévő patríciusokkal szemben: hiszen a király rájuk, a plebejusokra támaszkodva tudta az akaratát érvényesíteni akár a senatori arisztokrácia ellenében is. A királyság megszűntével azonban nem működött tovább ez a viszonylagos védelem, az új arisztokratikus köztársaság kirekesztette őket a politikai társadalomból.

Az új helyzet arra kényszerítene a plebejusokat, hogy egységes renddé, érdekeikért közösen fellépő társadalmi csoporttá szerveződjenek. Ez elég gyorsan meg is történt: Kr. e. 508-tól mindössze tizennégy évnek kellett eltelnie – ha elfogadjuk a hagyományos kronológiát-, hogy Kr. e. 494-ben egységesen kivonuljanak a városból. Ebből is látszik, hogy milyen előrehaladott lehetett már a királyság végén a társadalom rétegződése: hiszen a patríciusok jól elboldogultak a király nélkül, és a megváltozott viszonyok közepette a plebejusok is hamar felismerték az érdekeiket. A plebejus önszerveződés és a kivonulás mindenesetre fabatkát sem ért volna, ha a patríciusoknak nem lett volna égető szükségük a plebejusokra. Mert a királyok elűzése nemcsak korlátlan politikai és gazdasági önállóságot jelentett Róma vezető rétege számára, hanem egyik pillanatról a másikra szembe kellett nézniük azzal a helyzettel is, hogy mint önállósult kisállamnak a környező népek hódításai és az etruszk visszatérési törekvések ellen is védekeznie kell. Ezt a patrícius családok még a clienseikkel együtt sem tudták volna megtenni: ezekben a háborúkban a plebejusok katonai erejére is szükség volt, akik viszont nem kívánták ingyen vásárra vinni a bőrüket, és a segítségükért cserébe részt követeltek a politikai jogokból.

A plebejusok megszervezték érdekeik képviseletét, létrehozták gyűlésüket és hivatalaikat. A plebejusok gyűléseiből alakult ki később a comitia tributa, a tribusok szerinti népgyűlés. Ebben a kifejezésben a tribus már kerületet, egy területi beosztásnak az egységét jelenti, a tribusok száma Róma területeivel együtt nőtt, míg el nem érte a harmincötöt. Az önszerveződés nagyon fontos eleme még, hogy az Aventinus dombon, a Palatiummal szemben közös kultuszhelyet alapítottak Ceresnek, a gabona istenének, valamint Liber és Libera szintén termékenységért felelős istenek tiszteletére. Az ókorban nincs olyan csoport, amely ne lenne egyben kultikus közösség is. De a kultikus közösség létrehozásának szándékán túl, könnyű felismerni ebben az istenhármasságban a capitoliumi istenhármasság tudatosan megteremtett párhuzamát is. A plebejusok továbbá saját tisztviselőket választottak ügyeik intézésére, évente két-két – majd később tíz-tíz – néptribunust, akik rendkívül hatékony felhatalmazások birtokában képviselték a plebeius érdekeket a patrícius államban. A néptribunusok személye ugyanis szent és sérthetetlen volt, valamint a katonai és külpolitikai kérdések kivételével megvétózhatták (veto azt jelent: megtiltom) a plebejusokra nézve kedvezőtlen törvényeket. A tribunusok segítségére pedig, valamint a plebejusok kultikus központjának és az ott elhelyezett pénztárnak és levéltárnak a felügyeletére évente aedilis plebiseket választottak (a korábban említett aedilis curiliseket ennek a hivatalnak a mintájára hozták létre a 4. században).

A plebejusok küzdelmének következő nagy eredménye a XII táblás törvények létrehozása Kr. e. 450 körül, amelyekben először foglalták össze írásban, hivatalosan és mindenki számára hozzáférhetően a magán- és büntetőjog rendelkezéseit. A törvények írásba foglalásának jelentősége természetesen túlnyúlik a plebejusok rendi harcán: a gazdaság, az igazságszolgáltatás, az állam fejlettségét mutatja, illetve segíti ezek további fejlődését. A következő két évszázadban a plebejusok egyre több jogot szereztek maguknak, fokozatosan megszűnt hátrányos politikai helyzetük, a Kr. e. 5. század közepétől például már nem tilos a patríciusok és a plebejusok közötti házasság. Ennek a küzdelemnek a legjelentősebb állomása Kr. e. 367, amikor két nagy jelentőségű törvényt is hoztak. Az egyik 500 iugerumban (1 iugerum = 0,25 hektár) határozta meg annak a földnek a nagyságát, amelyet egy polgár az állami földből bérelhetett, a másik pedig arról szólt, hogy az egyik consulnak mindig plebejusnak kellett lennie (elképzelhető, hogy ez utóbbit csak később, 342-ben érték el a plebejusok, miután 367-ben kiharcolták a választhatóságot). Kr. e. 326-ban eltörölték az adósrabszolgaságot, Kr. e. 300-tól már az összes fontosabb papi hivatalt betölthették plebejusok is, Kr. e. 287-ben pedig – ezt tekintjük hagyományosan a patrícius-plebejus küzdelem végének – jelentősen megnövekszik a comitia tributának a szerepe a törvényhozásban.

 

 

4.3.2. A formálódó Itália

 

Az etruszk királyok elűzése következtében Róma kikerült a laza etruszk városszövetség védőszárnyai alól: egy lett a sok kis közép-itáliai település közül. Az új helyzetben egyedül kellett védekeznie a latinokkal, a szabinokkal, a benyomuló hegyi törzsekkel és a hatalmukat visszakövetelő etruszkokkal szemben, azaz égető szükség lett a plebejusok katonai erejére.

A Kr. e. 5. századi harcokról több híres, legendás történet maradt fönn, ezek egyike a Fabiusok hősiességéről és haláláról szól. A Fabius nemzetség, ez a régi és tekintélyes patrícius gens magára vállaltja a Veii, a legközelebbi, tehát legjobban fenyegető etruszk város elleni harcot. A háborúban (479, illetve másik hagyomány szerint 477), amelyet egyetlen patrícius nemzetség és cliensei vívtak egy egész város ellen, sok sikeres összecsapás után az elbizakodott Fabiusokat végül a Cremera patak mellett tőrbe csalták a veiibeliek, és mind egy szálig levágták őket, a gens egyetlen férfi tagja maradt csak életben, hogy továbbvigye a Fabius nevet. (Sikeresen, hiszen a köztársaság történetét végigkísérik a Fabiusok, az első római történetíró, Fabius Pictor is közülük való.) Nem állapítható meg, mennyi az igazság ebben a történetben, de nem is ez a fontos. A történet ugyanis ebben a kései formájában is arról szól, hogy a régi patríciusi hadviselés és hadszervezet, amely a nemzetségi szervezeten, a cliensekkel megerősített genseken alapult, végül kudarcot vallott. A Kr. e. 5. század elején kialakuló új hadszervezet a plebejusok tömegére épült, és alapja a vagyon lett: a classis szó eredetileg harci alakulatot jelentett, a centuria pedig századot. A classisokon kívül vagy inkább fölöttük állt a leggazdagabbakból szerveződő lovasság, a hadsereg gerincét pedig, a nehézfegyverzetű gyalogosokat az első classis adta. Ide azok tartoztak, akik elég gazdagok voltak ahhoz, hogy a nem éppen olcsó fegyverzettel, sisakkal, mellvérttel, pajzzsal, hajító-, döfődárdával és karddal felszereljék magukat. Az alacsonyabb classisokba sorolt szegényebbek könnyűfegyverzetű gyalogosként egészítették ki a légiókat.

Az ekképp felépült sereg felülkerekedett a többi latin városon: Róma a latin szövetség fejeként összefogta Latiumot. Sikeresen visszaverte az etruszkokat és az Appenninekből a tengerparti síkságra lehúzódó hegyi törzseket, a volscusokat és aequusokat. Veii legyőzése a Kr. e. 5-4. század fordulóján a római külpolitika fordulópontját jelentette: eddig ugyanis Róma védekezett, puszta fönnmaradásáért, a Latiumban kivívott pozícióiért harcolt, ekkor azonban Veűben hódítóként jelent meg, hogy aztán alig több mint száz év alatt egész Itáliára kiterjessze hatalmát. Ez a katonai sikertörténet mindjárt a legelején majdnem megtört. Az észak-itáliai gallok ugyanis rárontottak Etruriára és Latiumra, majd az allilai csatában súlyos vereséget mértek a rómaiakra (Kr. e. 390 vagy egy másik kronológiai számítás szerint Kr. e. 386), és a Capitolium kivételével magát a várost is elfoglalták. A megsemmisítő vereséget Róma mégis elkerülte, a gallok elvonultak, és a rómaiak meglepően gyorsan ismét megszilárdították hatalmi helyzetüket.

Miután Latiumot biztosította, Róma érdeklődése déli irányba, Campania felé fordult. Sikerült kiterjeszteni a hatalmát erre a területre, majd szinte egész Itáliára is hosszú, szívós küzdelem árán, a Közép- és Dél-Itália népei ellen folytatott úgynevezett samnis, illetve a latin háborúkban. A Kr. e. 280-as évekre a rómaiak vezette itáliai szövetségbe csak a gallok Észak-Itáliája és a dél-itáliai görög városok nem tartoztak bele. E hosszú háborúkból két döntő pontot érdemes kiemelni. Egyik a Kr. e. 341-338-as latin háború lezárása, amikor a fellázadt és rendkívül nehéz harcok árán legyőzött latin városokat Róma egy új szövetségi rendszerbe kényszerítette, olyan rendszert alakítva ki, amely sikeres eszközéül, illetve mintájául szolgál egész Itália megszerzésének és megszervezésének. A másik az Itália sorsáról döntő Sentinumi ütközet Kr. e. 295-ben, ahol addig Itáliában soha nem látott méretű seregek csaptak össze, ugyanis Rómának és szövetségeseinek egy széles, samnisokat, keltákat, embereket és etruszkokat tömörítő koalíciót kellett legyőznie.

A megerősödött Róma ezután szemet vetett a gazdag dél-itáliai görög gyarmatvárosokra is. Még Magna Graecia legjelentősebb városának, Tarasznak, a későbbi Tarentumnak is szövetségesre volt szüksége ellene, ezért Pürrhoszt, a Balkán nyugati felén elhelyezkedő hellenisztikus Épeiroszi Királyság uralkodóját hívták segítségül. Pürrhosz erős sereggel érkezett, amelyben elefántok is felvonultak. (Ezek a hellenisztikus harcászatban természetesnek számító hatalmas állatok a rómaiak számára eleinte ijesztőek voltak.) Kr. e. 279-ben, az Ausculumnál megvívott csatában győzött ugyan az épeiroszi király, de serege olyan nagy veszteségeket szenvedett, hogy a végzetesen nagy áldozatok árán kiküzdött, vereséggel felérő sikert azóta is pürrhoszi győzelemnek hívják. Felemás győzelmét Pürrhosz nem is tudta kihasználni. Rómát csak ideig-óráig voltak képesek meghátrálásra kényszeríteni: miután néhány év múlva a rómaiak Beneventumnál újra megállították a kor talán legtehetségesebb hadvezérét, elhagyta Itáliát, amelynek Kr. e. 272-ben a legdélibb csücske is a rómaiak kezére került. Hogy a rómaiak sikereire ekkor már földközi-tengeri, azaz "világviszonylatban" is oda kellett figyelni, az abból is látszik, hogy Taremum elfoglalásának évében nem más, mint II. Ptolemaiosz egyiptomi uralkodó kötött velük barátsági szerződést.

Róma itáliai terjeszkedése nem csak hódító háborúk vívását jelentette: hatalmuk kiszélesítéséhez diplomáciai eszközöket is igénybe vettek. A hadseregre és a katonai sikerekre támaszkodva Róma mint a latin szövetség tekintélyes vezetője szerződéseket kötött más, távolabbi városokkal, törzsekkel is. Róma gyakran követte a következő stratégiát: szövetséget köt valamely várossal, amelyet aztán alárendelt félként kezel. Erre a szövetséges város tiltakozik, szembeszegül, amire a rómaiak háborúval felelnek – a csatározások végén aztán a vesztes várost Róma még szorosabb szövetségbe kényszeríti vissza (a súlyos megtorlásoktól azonban általában tartózkodik). Rómának az Itália városai és népei közötti ellentétek is kezére játszottak: az etruszk városok egy részének az, hogy Róma szövetségi rendszeréhez tartozik, védelmet jelentett a gallok ellen. Róma céltudatossága erősen militarizálódott társadalommal párosult, amely a hadseregben összpontosította szervezettségét és erejét. (Ez a gondolat természetesen meg is fordítható: egy nagymértékben militarizált társadalomnak, amely a belső problémákra is a hódításban keres megoldást, csak céltudatosan agresszív, birodalmi politika felelhet meg.)

Róma, a város, amely a Kr. e. 5. század elején a puszta fennmaradásáért kényszerült küzdeni, a Kr. e. 3. század első felére egész Itáliát meghódította. (Itália az ókorban nem ugyanazt jelentette, mint ma: a Pó vidékét a rómaiak már nem Itáliához, hanem Galliához sorolták.) A római fennhatóság kiterjesztését a területek római államba való beolvasztása követte. Ez a biztos háttér volt a további hódítások egyik záloga, azaz Itália romanizálása tette lehetővé a további terjeszkedést. Róma Itália városait szövetségi rendszerébe kényszerítette, ugyanakkor megtiltotta, hogy ezek a népek az ő megkerülésével egymással szövetkezzenek. Így igyekezett elkerülni, hogy Itália egyes népei egymással összefogva esetleg megkérdőjelezhessék a rómaiak vezető szerepét. Divide et impera! – Oszd meg, és uralkodj! Ez volt Rómának az alapelve, amelyet, váltakozó sikerrel, a történelem folyamán korábban és később is alkalmaztak a hatalom birtokosai.

A meghódított városok egy része megkapta a római polgárjogot, és saját, önálló önkormányzat alatt élhetett: ezeket municipiumoknak hívták. A szavazásokon való részvétel jogában mindazonáltal nem részesültek, és polgáraik nem pályázhattak magisztrátusi hivatalokra. Voltak más módon kezelt városok is: ezek lakói nem részesedtek a római polgárjogból, ezek a városok egyszerűen szövetségesek, sociusok voltak – nem volt azonban különbség a települések között abban, hogy polgáraik adót fizettek és katonáskodtak. Róma nem zárkózott el az elől, hogy polgárainak száma gyarapodjon: aki Itália városaiból Rómába költözött, részesülhetett a teljes római polgárjogból.

Itália kézben tartásának fontos eszköze volt a coloniák alapítása: A meghódított területeken Róma erődített településeket, közigazgatásilag Rómától független városokat hozott létre római és latin telepesekkel. A coloniaalapítás a katonai szempontok mellett azért is hasznos volt, mert így- bár római polgárjoguk elvesztése árán – földbirtokhoz juthattak a szegényebb polgárok. Róma ugyanis a meghódított itáliai területek egy részét kisajátította magának: ezek egy részét coloniaalapításra használta, a létrejövő új város polgárainak parcelláit biztosították ily módon. A másik részét pedig ager publicusként (közföld, állami föld) bérbeadással hasznosította az állam, ezek a földek gyakorlatilag a vagyonos senatori arisztokrácia kezébe kerültek.

A területek biztosításának másik fontos eszköze az utak építése volt. "Minden út Rómába vezet" – tartja a mondás. És csakugyan, győztes háborúk után – sőt szinte már közben- nyomban elkezdték építeni az utakat, hogy az újonnan alapított coloniákat a Várossal, azaz Rómával összekössék. Ezek az utak lehetővé tették a légiók gyors felvonulását vagy szükség esetén átcsoportosítását, békében azonban elsősorban a kereskedelmi forgalmat, végső soron Itália egységesedését is szolgálták.

Róma legyőzte Itáliát, de nem igázta le, városait nem kényszerítette puszta adófizetői szerepre, viszonylagos önállóságukért cserébe katonai támogatást kért. A militarizálódó római társadalomhoz és államhoz hasonlóan az itáliai szövetséget is tekinthetjük úgy, mint egy hatalmas tartalékokkal rendelkező, jól mozgósítható katonai szervezetet- Róma vezetése alatt. Márpedig ezt a szervezetet Róma nem azért hozta létre, hogy csak ráfizessen, és ne éljen a benne rejlő lehetőségekkel.

 

 

4.4. A pun háborúk, a Római Birodalom kialakulásának kezdete

 

4.4.1. Róma és Karthágó háborúi

 

A Dél-Itáliát megszerző hódító következő lépése Itálián kívülre, elsőként Szicíliába kellett hogy vezessen, de itt szembe találta már magát Karthágóval, azzal a várossal, amely a Kr. e. 3. század elején a Földközi-tenger nyugati felének legjelentősebb hatalma volt. Karthágó uralma kiterjed Észak-Afrika partvidékére, Szicília nyugati felére és Szardíniára, valamint fontos támaszpontjai vannak az Ibériai-félsziget déli tengerpartján. A punok – így nevezték a karthágóiakat a rómaiak – igyekeztek kezükbe kaparintani a Földközi-tenger nyugati medencéjének kereskedelmét, ók közvetítették a nyugat ásványkincseit keletre, de kereskedtek fejlett mezőgazdaságuk és iparuk termékeivel is. Hatalmas kereskedelmi és hadiflotta, illetve a szárazföldön egy zsoldosokból álló sereg biztosította Karthágó kereskedelmi és hadi érdekeit.

Karthágó és Róma már régóta, Polübiosz görög történetíró adatai szerint a Kr. e. 6. század vége óta diplomáciai kapcsolatban állt egymással. Érdekeik egészen a Kr. e. 3. század elejéig összeegyeztethetőek, sőt közösek voltak, hiszen Róma megerősödése és terjeszkedése az etruszkokat, illetve később a görög városokat, Karthágó ellenfeleit gyengítette. Pürrhosz ellen összefogva, aki nemcsak Rómát akarta visszaszorítani Dél-Itáliából, hanem Karthágót is Szicíliából, még utoljára megerősítették kapcsolataikat. Pürrhosz távozása és a dél-itáliai görög városok behódolása következtében új helyzet állt elő. A terjeszkedő római köztársaságot már csak egy tengerszoros választotta el a karthágói érdekterülettől, Szicíliától.

A hirtelen nagyhatalommá váló Róma és a nyugati területek eddig legjelentősebb hatalma, Karthágó szembekerült egymással: már csak egymás rovására terjeszkedhettek. A casus bellit Róma szolgáltatta, segítséget nyújtott egy csapat önállósult zsoldosnak, akik a szicíliai Messanát tartották megszállva, és a punok orra előtt elfoglalta a Rhegiummal szemközt fekvő várost, kitört az első pun háború: Kr. e. 264-241.

A háború első éveiben a római sereg, miután maga mögé állította a kezdetben Karthágóval szövetkező Szürakuszait (latinosan: Syracusaet) és a többi görög várost, gyors sikereket ért el a szárazföldön (Szicíliában) a punok ellenében. De a teljes győzelemhez a karthágóiakat a tengeren is meg kellett verniük. A rómaiak, akik eddig főképp csak szárazföldön hadakoztak, jól felszerelt flottával rendelkező régi hajós néppel kerültek szembe. Kezdetben a rómaiak hajóhada rendre alulmaradt, mígnem sikerült elérniük, hogy a tengeri ütközetekben is – a hajók sokasága és gyorsasága mellett – a római gyalogságé legyen a döntő szerep: a római hajók csapóhíddal teremtettek összeköttetést a megtámadott ellenséges hajókkal, amelyeken keresztül már a legionáriusok is rohamra indulhattak. Később, amikor a birodalom tengeren is megerősödött, a rómaiak már nem alkalmazták a csapóhidat, ezt a hajók irányíthatóságát és egyensúlyát veszélyeztető építményt. A rómaiaknak a tengeri hadviselésben való gyakorlatlanságát jól példázza, hogy sokkal több hajót veszítettek tengeri viharokban, mint az első pun háború csatáiban, ugyanakkor az a szívósság, amellyel újabb és újabb flottát építettek, mutatja tartalékaik nagyságát.

A tengeri sikerek Kr. e. 256-ban lehetővé tették Róma számára, hogy Afrikába dobjon át csapatokat. Karthágó békét kért, de az elbizakodott római hadvezetés szigorú feltételeit nem fogadhatta el, és megsemmisítő vereséget mért Xanthipposz spártai zsoldosvezér vezetésével a rómaiakra. Ezután Róma már csak Szicíliára korlátozta hadműveleteit, és végül Kr. e. 241-ben döntő vereséget mértek a pun flottára Szicília nyugati csücskénél. A háborút lezáró békében Karthágó átengedte Szicíliát Rómának, és 3200 talentum (körülbelül 84 tonna ezüst!) hadisarc kifizetését vállalta.

Szicíliát az eddig megszerzett itáliai területekkel szemben Róma már nem illesztette be szövetségi rendszerébe, hanem meghódított, alávetett területként kezelte. (Kivételt csak Syracusae városával és azzal a néhány görög településsel tett, amelyek még a háború elején csatlakoztak hozzá.) A sziget belsejében, ahol kevesebb volt a település, nagy területeket ager publicusnak nyilvánítottak. Itt a vagyonos rómaiak kezén nagy latifundiumok (nagybirtokok) alakultak ki. Szicíliát, amint a később Itálián kívül meghódított területeket is, provinciának nevezték. A provinciák vezetőit, a proconsulokat vagy propraetorokat a hivatalukról leköszönő magisztrátusok közül választották egy-három évre. Ezeknek a vezetőknek, a helytartóknak volt feladata (a latin szóhasználat szerint: provinciája), hogy fenntartsa a közrendet, felügyeljen az adók begyűjtésére, megszervezze a terület védelmét, vagy esetleg további hódításokkal meg is növelje. Az állam e feladatoknak az elvégzéséhez hatalommal (imperiummal) és hadsereggel látta el a helytartót, aki egyszerre volt a tartományban állomásozó katonaság parancsnoka és a terület kormányzója.

A rómaiak nemcsak dél, hanem észak felé is terjeszkedtek, ebben az irányban a logikusan következő célpont az Appennini-félsziget északi része. A Kr. e. 220-as években a Pó völgyében lakó keltákkal vívtak véres háborúkat Gallia Cisalpináért (Rómából nézve "az Alpokon inneni" terület). Ezt a vidéket azonban csak meghódítani tudták, megszervezni, Itáliához kapcsolni már nem volt idejük, mert újra szembe kellett nézniük a visszavágás vágyától égő Karthágóval.

A punok, miután kiszorultak Szicíliából és az Itália körüli szigetekről, az Ibériai-félszigeten igyekeznek helyreállítani nagyhatalmi helyzetüket. Új városokat alapítottak, megerősítették kereskedelmi pozíciójukat, kiaknázták az ibériai ezüstlelőhelyeket. Karthágó ibériai hódításait a rómaiak elleni küzdelemben is kitűnt kiváló hadvezér és politikus, Hamilcar irányította. Halála után veje, annak halála után pedig fia, Hannibál vette át a hadsereg vezetését. Az ifjú hadvezér már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy visszaállítsa Karthágó vezető szerepét ebben a térségben. Kr. e. 218-ban kitör a második pun háború.

Az első pun háború óta a tengeren már Róma volt az erősebb. Ezt a fölényüket kihasználva akarták magukhoz ragadni a kezdeményezést, és egyszerre támadni az Ibériai- félszigeten és Észak-Afrikában. Mit tudott tenni ez ellen a punokra oly veszélyes terv ellen Hannibál? Megelőzve a rómaiakat, ő támadt rá Itáliára. De a római flotta fölénye miatt a csapatait nem szállíthatta tengeren az itáliai partokra. Ezért egy akkoriban szinte lehetetlennek tűnő vállalkozásba fogott: csapatait szárazföldi úton vezette el az Appennini-félszigetre. Magas és a punok számára ismeretlen hegyláncokon (Pireneusok, Alpok) kellett átkelnie a seregnek, ismeretlen barbár törzsek között kellett megbízható vezetőről és ami még fontosabb: élelemről gondoskodni. (A punok serege felére fogyatkozott, mire átkeltek az Alpokon.)

Az óriási áldozatot követelő út után kialakult hadi helyzet igazolta Hannibál merész vállalkozását. A Pó-síkság ekkor még csak néhány éve volt Rómáé. A nemrég legyőzött gallok csatlakoztak a rómaiak ellenségeihez. A gall csapatokkal kiegészített pun sereg sorra győzte le a vele szemben álló rómaiakat, miközben Itália belseje felé nyomult. A sorozatos és súlyos vereségek hatására Rómában dictatort választottak. A Q. Fabius Maximus kezébe összpontosított hatalomtól várták Hannibál megállítását. Fabius nem bocsátkozott nyílt ütközetbe a pun vezérrel: "Elrendelte (...) a földekről is költözzenek el mindnyájan annak a vidéknek a lakosai, amerre Hannibál vonulni szándékozik, de házaikat előbb gyújtsák fel, terményeiket semmisítsék meg, hogy semmi se maradjon" – írja Livius. A Cunctator (tétovázó) melléknevet elnyerő Fabius tehát igyekezett az utánpótlástól megfosztani és kifárasztani ellenfelét.

Csakhogy a stratégia nemcsak a háborút gyorsan dűlőre vinni akaró Hannibált zavarta, hanem a Kr. e. 216. év consuljai sem tartották követendőnek, és Cannaenál megütköztek a punokból, keltákból és ibérekből álló sereggel. Hannibál hadvezéri zsenialitásának és harcedzett katonáinak köszönhetően a pun sereg megsemmisítő vereséget mért a majdnem kétszeres túlerőben levő rómaiakra.

A történetírói hagyomány szerint a csata után így szólt Hannibálhoz a pun lovasság főparancsnoka, amikor vezére nem akart rögvest Róma ellen vonulni: "Valóban nem adhatnak az istenek mindent egy embernek; győzni tudsz Hannibál, de győzelmedet kihasználni nem tudod." Nem valószínű, hogy ez a szállóigévé vált mondat csakugyan már ott, a csatatéren elhangzott volna, de mindenesetre kitűnően jellemzi a Hannibál képességei és lehetőségei közötti szakadékot, valamint az egész második pun háborút. Mert a cannaei csata a rómaiak legnagyobb veresége ugyan a köztársaság története során, de a város ellenállását mégsem törte meg. Pedig ráadásul Róma vereségei láttán megrendült az Itáliát összefogó szövetségi rendszer is: elpártoltak a samnisok, valamint olyan fontos városok, mint Capua, Cumae és Taremum, valamint Hannibál oldalára állt az első pun háborúban még Róma szövetségeseként harcoló Syracusae. Róma nem kért békét, hanem mozgósította minden tartalékát, például államköltségen rabszolgákat vásárolt, hogy felszabadítva katonának sorozza be őket. Visszatértek Hannibállal szemben a Cunctator "tétovázó" stratégiájához, egy újabb nagy összecsapás helyett inkább elszigetelni igyekeztek az itáliai pun sereget. A hűtlenné lett városokat elfoglalták: Kr. e. 212ben Syracusaet, 211-ben Capuát. Egyre sikeresebbek voltak a római légiók Ibériában is. Egy fiatalemberre, Publius Cornelius Scipióra bízták ezt a hadszínteret, aki 205-re ki is szorította a karthágóiakat az Ibériai-félszigettől. A hispániai győzelmei után consullá választott és consuli évét Szicíliában felkészülésre fordító Scipio Kr. e. 204-ben egy hatalmas sereggel áthajózott Afrikába. Első győzelmével sikerült elérnie, hogy Karthágó hazahívja Hannibált, aki tizenhat év után, anélkül, hogy egyszer is vereséget szenvedett volna, kénytelen volt elhagyni Itáliát. A háborút eldöntő csatát Kr. e. 202-ben Zama Regiánál vívta a két fél, és Scipio a Hannibáltól tanult stratégiával győzött, és ezzel elnyerte az Africanus melléknevet.

A győzelmet követő békében Karthágó elveszítette nagyhatalmi státusát: tízezer talentumot kellett fizetnie (mintegy 262 tonna ezüstöt), át kellett engednie az Afrikán kívüli területeit, valamint hajóhadának nagy részét és harci elefántjait. Afrikai területeinek egy részéről is le kellett mondania az új numídiai király javára, aki még trónkövetelőként kiváló lovasaival nagyban hozzájárult Scipio győzelméhez.

 

 

4.4.2. A Római Birodalom kialakulása, a hódítások Kr. e. 133-ig

 

Róma a punok legyőzésével egyedüli hatalom maradt a nyugat-mediterráneumi térségben. Megörökölte Karthágó ibériai birtokait és a nyugati kereskedelemben betöltött szerepét. A háború azonban Rómának nemcsak a Földközi-tenger nyugati felében betöltött szerepét változtatta meg alapvetően: a változások az egész mediterráneumra kihatottak. Eddig az egymással vetélkedő Róma és Karthágó erőegyensúlya biztosította a hellenisztikus államokat a nyugatról érkező hódító törekvések ellen. Kr. e. 202 után azonban Róma mint a Nyugat egyedüli ura olyan hatalmi tényező lett, amely az egész mediterráneum sorsát meghatározhatja, és meg is határozta. A következő században a hellenisztikus királyságok egymás után kerültek befolyása, majd védnöksége, végül közvetlen uralma alá

A Kr. e. 2-1. század fordulóján a hellenisztikus világ nagypolitikai eseményei mögött két vállalkozó kedvű uralkodó hatalmi törekvése állt. A leginkább egységes hellenisztikus monarchia, Makedónfa élén álló V. Philipposz, kihasználva hatalma szilárdságát, országa anyagi erőforrásait- faexport, ezüstbányák- és katonai erejét, az egész balkáni görögség feletti hegemónia megszerzésére törekedett, illetve igyekezett nyugat felé Illyrián keresztül kijutni az Adriai-tengerhez. III. (Nagy) Antiokhosz – a legnagyobb területű, de legkevésbé egységes Szeleukida Birodalom uralkodója-ugyanakkor keleten háborúzva újra helyreállította Nagy Sándor birodalmának határait, nyugaton pedig arra pályázott, hogy rátegye a kezét a belső válsággal küzdő Ptolemaioszok Egyiptomon kívüli birtokaira: Palesztinára, Kis-Ázsia partvidékének egy részére. Miután szövetkezett V. Philipposszal, sikerrel is járt.

A hellenisztikus világon belüli ellentétek kiváló alkalmat szolgáltattak Rómának, hogy egyrészt a görög poliszok függetlenségének őreként, másrészt a Ptolemaioszok és Pergamon érdekei védelmezőjének szerepében színre léphessen a Földközi-tenger keleti felében is. Philipposszal a rómaiak már a második pun háború idején szembekerültek. Ekkor, Cannae után a makedón király Róma-ellenes szövetséget kötött Hannibállal, amit Róma akkor görög szövetségeseire támaszkodva ellensúlyozott: a görögök állították ki a szárazföldi csapatokat a makedónok ellen, Róma pedig a flottájával támogatta őket.

A makedónokkal való első összecsapásban még csak az lehetett a rómaiak célja, hogy a punokkal folytatott küzdelem nehéz évei alatt távol tartsák Philipposzt Itáliától, valamint biztosítani akarták a már megszerzett hídfőállásokat az Adriai-tenger keleti partján, Illyriában. Amikor "a punokkal kötött béke révén szabad kezet kaptak", már komoly erőket dobtak át a Balkánra, és a következő makedón háború végére (Kr. e. 197) visszaszorították Philipposzt országának határai közé, megszüntetve ezzel Makedónfa nagyhatalmi státusát. Ami ezután következett, már némileg ismerős: a megvert ellenfél újra talpra állt, és megpróbálta visszaszerezni a térségben korábban birtokolt befolyását. Philipposz fiának uralkodása idején Róma újra hadat üzent Makedónfának, és néhány éves küzdelem után súlyos vereséget mért rá Kr. e. 168-ban Pydnánál. A makedón területekből négy egymástól független államocskát hoztak létre – ezeket húsz év múlva, egy népfelkelés leverése után kebelezte be a Római Birodalom.

A senatus és a hadsereg a makedón háborúk közötti szünetekben sem tétlenkedett. Róma megmérkőzött a másik nagy ellenféllel, a szeleukida III. Antiokhosszal is. Először a Hellászba átdobott kisebb seregét verték meg a rómaiak, majd Ázsiába is átkeltek, és Kr. e. 190-ben győzedelmeskedtek a jókora számbeli fölényben lévő keleti csapatok fölött. De területeket itt és ekkor sem tartottak meg, tehát nem hódítottak a szó szoros értelmében. Mindenesetre hatalmas hadisarcot, 15 ezer talentumot követeltek: Róma étvágya is megjött az évek során, és a szír uralkodó fizetőképessége is nagy volt. A már jól bevált többi eszköz révén is korlátozták a korábbi nagyhatalom mozgásterét: elefántok, hadihajók kiszolgáltatásával, valamint területek elcsatolásával Róma szövetségesei – például Pergamon – javára.

Két nagy ellenfelének legyőzése megváltoztatta Róma viszonyát a szövetségeseivel: ahogy helyzete erősödött a térségben, egyre keményebb kézzel bánt velük, és feltétlen engedelmességet követelt. A szövetségesek előtt két út állt. Szembefordulni az egyre zsarnokibb baráttal – ezt választották a görög poliszok. A század közepén háborút robbantottak ki az akkor is épp több fronton harcoló Róma ellen. A következmény: Hellászt bekebelezték a Római Birodalomba, és Korinthoszt – örök emlékeztető gyanánt – Kr. e. 146-ban földig rombolták. Ezzel szemben Pergamon, a leghűségesebb szövetséges uralkodói nem szálltak szembe az érdekeiket nyíltan semmibe vevő Rómával, a legutolsó király pedig nem talált jobb megoldást, mint hogy végrendeletében Rómára hagyja országát.

Szicília, Szardínia és Korzika után nyugati, illetve keleti területek sora is provinciává vált. Rómának a Hellászban és Kis-Ázsiában viselt háborúkkal egy időben kellett véres és hosszan tartó harcokat folytatnia Észak-Itáliában és az Ibériai-félszigeten. A Karthágótól örökölt hispániai birtokok megtartása, illetve az egész félsziget megszerzése is rengeteg vért, időt és fáradságot igényelt. Az itteni harcok elhúzódása és a rómaiak többszöri és nemritkán szégyenletes veresége mögött egyrészt az ibériai törzsek közmondásos harciassága és a számukra kedvező terepviszonyok álltak. Másrészt egyes római hadvezérek és helytartók kegyetlenkedése és hitszegése nyomán újabb és újabb felkelések robbantak ki. Ezeknek a hispániai háborúknak a sorát egy hősiesen védekező kisváros, Numantia eleste zárta le Kr. e. 133-ban. Ezt a győzelmet Róma Publius Cornelius Scipiónak, a Hannibált legyőző Africanus örökbe fogadott unokájának köszönhette; aki nagyapjához hasonlóan kiérdemelte az Africanus melléknevet, miután az ő vezetésével győzték le harmadszor is Karthágót, Kr. e. 146-ban. Róma a Kr. e. 2. század közepén támadt rá – egy elfogadhatatlan ultimátum visszautasítása után – ellenfelére. A város ostroma az egyenlőtlen erőviszonyok ellenére meglepően hosszan elhúzódott. Ahogy később Numantiánál, itt is Scipio megérkezése után sikerült kicsikarni a győzelmet. Karthágót a senatus határozatára földig rombolták, az ország területéből pedig megszervezték Africa provinciát. Karthágó később újra felépült, és Afrika provincia fővárosaként visszanyerte gazdasági és kulturális jelentőségét.

"Mert lehet-e olyan hitvány és közömbös ember, aki ne kívánná megismerni, hogy milyen módon és milyen államrend birtokában szerezték meg a rómaiak nem egészen ötvenhárom év leforgása alatt az egész lakott világ birtokát? Ehhez hasonló a múltban nem történt" – fogalmazza meg a kortársakat és az utókort olyannyira foglalkoztató kérdést történeti művének bevezetésében Polübiosz. Maguk a rómaiak úgy gondolták- legalábbis azt hangoztatták –, hogy a mediterráneum fölötti uralomhoz a maguk, illetve szövetségeseik érdekeinek védelmében folytatott jogos háborúkkal (bellum iustum) jutottak. Hatalmuk nemcsak jogos, hanem hasznos is a népek számára – vallották –: rendet teremt a megbízhatatlan és egymással háborúzó görögök között, illetve magasabb kulturális szintre emeli a barbár törzseket. Ez talán nem volt teljesen üres és cinikus propaganda, az igazsághoz mégis vajmi kevés köze van: az újabb és újabb háborúk kirobbanása mögött a militarizált római társadalom érdekei álltak. A nobilitas dicsőségre, zsákmányra és hatalmat biztosító hadvezérségre vágyott. A római kereskedők a földközi-tengeri kereskedelem egyre nagyobb részét szerezhették meg vetélytársaik kiszorításával, sőt teljes megsemmisítésével, gondoljunk csak Karthágó és Korinthosz, a két tekintélyes kereskedőváros sorsára! De a római pénzemberek a provinciák adóinak behajtásakor is vagyonokat kerestek, akárcsak a hadjáratok során szerzett rabszolgatömeg és zsákmány kereskedelmén. De a zsákmány révén a katonáskodó itáliai parasztok is részesültek a hódítások hasznából. A meghódítottak kifosztására épülő prosperitást jól jellemzi, hogy Kr. e. 167-ben, miután a harmadik makedón háborúban óriási zsákmányra tettek szert, megszüntették a római polgárokra kivetett egyenes adót.

Ezeken a jól megfogható érdekeken kívül, amelyeket még tovább is sorolhatnánk, Róma esetében is azt tapasztaljuk, amit más hódító hatalmaknál is megfigyelhetünk. Egy birodalom a hódító politikát önszántából sohasem adja föl: a birodalmat az teszi birodalommá, hogy növekszik. Mire Róma meghódította és szövetségesévé tette Itália városait és törzseit, rendkívül hatékony hadsereget hozott létre, amely szinte kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkezett. Ezt az erőt használta fel történelmének során újra és újra arra, hogy érvényt szerezzen hatalmi érdekeinek a hosszú távon mindig gyengébbnek bizonyuló környező államokkal és népekkel szemben. Ahogy növekedett a köztársaság területe és hatalma, érdekei és lehetőségei is messzebbre nyúltak. Leegyszerűsítve: mint Dél-Itália ura nem nézhette tétlenül a karthágóiak uralmát Szicíliában; mint Szicília ura már meg kellett küzdenie a Földközi-tenger nyugati fele fölötti hegemóniáért, ennek a birtoklása pedig befolyást jelentett a hellenisztikus államokra, ezt a befolyást pedig meg kellett védeni – és így tovább.

 

 

4.4.3. Társadalmi változások

 

Elődeink "amikor pedig egy derék embert dicsértek, így dicsérték: derék földműves, derék gazda (...) a földművesek közül kerülnek ki mind a legedzettebb férfiak, mind a legkitartóbb katonák, övék a legtisztesebb, legállandóbb, a legkevésbé irigyelt foglalkozás, és a legkevésbé helytelen gondolkodásúak azok, akik ezt a foglalkozást űzik". Ezekkel a szavakkal vezeti be Cato, a Kr. e. 3-2. századi tudós és politikus A földművelésről című művét. Az egyszerű életet élő paraszt, aki a saját birtokán gazdálkodik, de ha a haza szólítja, katonáskodik is Róma védelmében, majd a győzelem után visszatér az eke szarvához, meghatározó eleme a rómaiak magukról, illetve múltjukról alkotott képének. Ez tükröződik Cato és még százötven évvel későbbi történetírók műveiben is. De ez a kép egyre inkább csak a múltidézést szolgálja, minthogy a hosszú háborúk alatt alapvetően meggyengült a római társadalom gerincét alkotó kisbirtokos réteg.

Ennek oka egyrészt az, hogy a második pun háborúban a harcok nagy része Itália területén folyt, és ez többek közt a gabonatermés, az állatállomány, a gazdasági épületek pusztulásával járt. A tartalékokkal nem rendelkező kisbirtokosok tönkrementek. Másrészt a hadsereg zömét is a kisbirtokosok adták, és a háborúk már nem egy-két hetes vagy hónapos küzdelmeket, hanem távoli és hosszan elhúzódó hadjáratokat, akár többéves katonai szolgálatot jelentettek. A birtokok évekre, sőt olykor véglegesen is munkáskéz és gazda nélkül maradtak.

A háborúk nem csak a parasztság helyzetére voltak hatással, alapvető változások mentek végbe a társadalom előkelőbb és vagyonosabb rétegein belül is. A Hellászban, Kis-Ázsiában, Afrikában szerzett zsákmány elsősorban a nobilitasból kikerülő hadvezéreket gazdagította, ahogy egy-egy tartomány helytartójaként is ők gyarapíthatták a vagyonukat. A kereskedők, pénzemberek kezében is óriási gazdagság halmozódott fel. A provinciákban nem az állam szedte az adót, hanem úgynevezett adóbérlő társaságok, amelyek előre befizették a kincstárba a felbecsült összeget, majd a saját hasznukra beszedték az adót. A földközi-tengeri kereskedelem ellenőrzése, a tartományok adóin kereshető összegek, illetve az állami megrendelésekből – építkezések, hadsereg ellátása stb. – származó üzletek mind ezt a réteget gyarapították.

A római jogi gondolkodás ezen a területen is érvényesítette az összeférhetetlenség elvét: akik állami megrendelésekről döntöttek, akik hivatalt viseltek, illetve a senatus tagjai nem foglalkozhattak kereskedelemmel és pénzügyekkel. És fordítva: aki adóbérlettel, hadiszállítással, kölcsönzéssel akarta vagyonát gyarapítani, annak le kellett mondania arról, hogy hivatalra, az állam irányítására pályázzon. Így különült el két zárt csoport, két rend a római társadalom felső régióiban: a senatori és a lovagi rend – az utóbbi elnevezés a gazdagok hajdani lovas katonai szolgálatára utal.

Akár a senatori, akár a lovagi rendhez tartoztak, a vagyonosabb emberek Rómában pénzük jelentős részét földbe fektették: nagybirtokokat, úgynevezett latifundiumokat szereztek maguknak Itáliában és a tartományokban, elsősorban Szicíliában. Fölvásárolták a tönkrement, eladósodott paraszti földeket, illetve rátették a kezüket az ager publicusra. Olyan méretű birtokok kialakítása volt a cél, amelyeken már nagyüzemi módon – rabszolgákból álló munkacsapattal – lehetett gazdálkodni, állatot tenyészteni, illetve szőlőt, gyümölcsöt, olajat termeszteni piaci értékesítésre.

A rabszolgák száma és a római gazdaságban betöltött szerepük is gyökeresen megváltozott a háborúk hatására. A folyamatos és sikeres háborúkban sok rabszolgát szereztek. Például a makedón háborúk alatt Épeiroszból (a Balkán nyugati fele) negyvenezer rabszolgát adtak el egyetlen hadjárat alkalmával. A rabszolga, mivel bőven volt utánpótlás, olcsó munkaerő, és a megfelelően kiépített, árutermelésre berendezkedett latifundiumon kitűnően alkalmazható.

A földjüket elvesztett parasztok egy része nagybirtokokra szegődött el dolgozni, de ahogy a rabszolgák száma növekedett, ez a lehetőség is egyre jobban szűkült. A többség a városokba, elsősorban Rómába költözött. Alkalmi munkákból éltek- a gazdagok városi életvitele biztosított munkát –, illetve politikai jogaikat próbálták kamatoztatni. Ezt az egyre népesebb nincstelen társadalmi csoportot nevezzük proletároknak, illetve városi plebsnek.

A város nemcsak szerény megélhetési lehetőséget nyújtott a sűrűn egymásra épült bérkaszárnyákban összezsúfolódó szegényeknek, hanem szórakozást is. Ezeknek egyikét a színpad jelentette: elsősorban a vígjáték. Plautust, a Kr. e. 3. századi római vígjátékírót olvasva kiderül, hogy nemcsak a társadalom szerkezete vagy a gazdaság változott meg alapvetően, hanem Róma gondolkodásmódja is. Régi erkölcsök és értékek, a híres római erények elferdülése adja vígjátékai egyik alappillérét. Ebből két következtetést is levonhatunk: egyrészt ezek az értékek még mindig fontosak voltak az embereknek, hiszen olyasmin, ami nem érdekli, nem is nevet a közönség, nem érdemes tehát tréfálkozni rajta. Másrészt a rómaiak érezték, hogy világuk már nem működik a régi normáik szerint: az ősi szokások az új körülmények között, a megváltozott világban egy kis túlzással, kis karikírozással könnyen nevetségessé tehetők lettek. Plautus darabjai más fontos tanulsággal is szolgálhatnak. Ezek nem "eredeti" latin művek, hanem görög komédiák átdolgozásai, átültetései. A görög kultúra szinte a kezdetektől jelen van Rómában, erősebb-gyengébb hatása mindig kimutatható, de a keleti – görög és kis-ázsiai – hódítások egészen új helyzetet teremtettek. Hihetetlen mennyiségben áramlottak Itáliába Hellász kincsei: nemesfémek, szobrok, fényűzési cikkek, rabszolgák és ezekkel együtt szokások; öltözködésben, lakberendezésben, életvitelben, illetve gondolkodásban is. Ahogy már akkoriban is megfogalmazták: a legyőzött görögök lettek a győztesek tanítói. Bizonyos értelemben ők lettek a győztesek, hiszen némiképp saját képükre formálták az őket meghódító várost.

A nagy számban Rómába került görög hadifoglyok a gazdag családoknál görög nyelvet és irodalmat oktattak, szónokolni tanítottak. Előkelő patríciusok keresték görög művészek és tudósok társaságát, és támogatták őket. A görög kultúra pártolásában különösen kiemelkedett egy család: a Scipiók. Az ő védelmüket és vendégszeretetüket élvezte például a túszként Rómába került Polübiosz, a híres történetíró is, aki görög szemmel, de Róma iránti csodálattal írta meg a Földközi-tenger meghódításának történetét. Az idegen műveltség átvételének ellenzői is voltak. Legismertebb képviselőjük, Cato maga is a nobilitas tagja. Forrásaink szerint kitűnően tudott ugyan görögül, és mint író és szónok műveihez felhasznált görög mintákat is, szigorúsága mellett mégis görögellenességéről híresült el.

Cato nem a görögöktől félt, hanem a régi római világot, a viselkedési normákat, az ősi szokásokat (prisci mores, mores maiorum) féltette. Maga is fontosnak tartotta a görög műveltség megszerzését, de még fontosabbnak megőrizni az egyszerűségből fakadó római virtust (az ősi, férfias magatartáseszményt). Ellenlábasait, például a Scipiókat nem azért támadta, mert görög műveket olvastak, hanem mert görög módival cserélték fel – Cato legalábbis így látta – őseik szokásait. Cato és a Scipiók ellentéte mögött természetesen nemcsak a görögkérdés állt, hanem a Róma vezető rétegén, a nobilitason belüli ellentétek is. A senatori rend kifelé igyekezett ugyan egységesnek mutatkozni, hogy kézben tudja tartani az állam vezetését, belül azonban kisebb-nagyobb csoportokra szakadt. Ezek egy-egy tekintélyes politikus köré csoportosulva próbálták érdekeiket és elveiket érvényesíteni, illetve ellenfeleiket politikailag ellehetetleníteni. Ez a sors várt a Hannibáltól Rómát megszabadító Scipióra is, közvetett, testvére ellen indított támadásokkal a senatusban és a népgyűlés előtt – a közpénzek túlontúl nagyvonalú kezelése volt a vád – a politikai életből való kivonulásra kényszerítenék.

 

 

4.5. A köztársaság válsága

 

4.5.1. A Gracchusok és Marius, a földkérdés és a hadsereg reformja

 

A hódítások hatására, illetve az évtizedek, évszázadok múlásával megváltozott a római társadalom, ahogy a római állam is. Ez rengeteg gondot, feszültséget okozott. A birodalommá nőtt városállam belső bajai leghamarabb és a legszembetűnőbben egyrészt a hadseregben mutatkoznak meg, másrészt a földjüket elvesztő parasztok egyre növekvő tömegében. A két probléma összefügg. A – például – Hispániában évek óta katonáskodó itáliai paraszt már nem olyan lelkes és fegyelmezett katona, mint a még Hannibál ellen harcoló nagyapja volt. De nemcsak a katonai fegyelem és egyes vezérek tehetetlensége, megvesztegethetősége okozott nehézségeket a Kr. e. 2. század második felében a különböző frontokon, hanem az utánpótlás kérdése is. A földdel rendelkező parasztok számának apadása egyúttal a besorozható római polgárok létszámának csökkenését is jelentette.

Ezek a bajok késztettek egy előkelő – a nobilitashoz tartozó – családból származó politikust, Tiberius Sempronius Gracchust Kr. e. 133-ban arra, hogy néptribunusként javasolja a 367-es földtörvény felújítását. Programja alapján a nincstelen polgárokat az ager publicusból juttatták volna földhöz. Ehhez érvényesíteni kellett a bérletek nagyságát maximáló törvényt, a gazdagok ugyanis jóval nagyobb területeket béreltek, mint 500 iugerum. Ez nagyon óvatos reformjavaslatnak tekinthető, hiszen nem érintette a gazdagok magántulajdonát, csak bérelt földjeik egy részéről kellett volna lemondaniuk, mégis óriási felzúdulást váltott ki az érintettek körében, mivel ők ezeket a földeket már sajátjukként kezelték, például komoly összegeket fordítottak arra, hogy virágzó nagybirtokokká tegyék.

Tiberius Gracchus a senatus ellenállása dacára komoly és nem is mindig törvényes politikai küzdelem során keresztülvitte programját: a népgyűlés megszavazta javaslatait. Háromtagú testületet hoztak létre, amely a földbérletek felülvizsgálását, illetve a főkiosztást végezte. Gracchus azonban – maga is a bizottság tagja – hivatali évének lejártakor nehéz helyzetbe került. Magánemberként nem élvezhette a néptribunusi sérthetetlenséget, ezért félt, hogy ki lesz szolgáltatva politikai ellenfeleinek. És azzal is szembe kellett néznie, hogy ha ő, a reformer már nem viseli a tekintélyes hivatalt, esetleg a reform végrehajtása is megfeneklik. Ezen a helyzeten úgy próbált úrrá lenni, hogy a következő évre is jelöltette magát néptribunusnak, ami a római államot szabályozó egyik alapelvet sértő lépés volt. Ellenfeleinek válaszlépése pedig már végképp kívül esett a törvényesség határain: a senatorok egy csoportja rátámadt a népgyűlésen Tiberius Gracchusra, és agyonverte.

A reformpolitikus halála ellenére a földosztó bizottság munkája – ha vontatottan is – folytatódott, és tíz év múlva, Kr. e. 123-ban Gaius Gracchus, Tiberius öccse, bátyja nyomába lépve újabb reformokkal áll elő, ő is mint néptribunus. Politikai programja már sokkal szélesebb körű volt, mint Tiberiusé. Az alapot most is az elszegényedett polgárok földhöz juttatása jelentette, de ő nemcsak Itáliában adott volna földet az igénylőknek, hanem coloniát is alapított a lerombolt Karthágó területén. Emellett igyekezett kiszélesíteni reformjainak társadalmi bázisát – egyszersmind gyengíteni a konzervatív erőkét. A lovagi rendet bevonta a politikába, és törvényt hozatott arról, hogy a provinciákban történt visszaélésekben ők bíráskodhatnak. Előállt azzal a javaslattal is, hogy a latin szövetségesek kapják meg a római polgárjogot, a többi szövetséges pedig a latin jogot. Ez utóbbi lépésével nemcsak reformjainak bázisát tudta volna egy csapásra megnövelni, de leszerelte volna az itáliai lakosság jogos és egyre erősödő elégedetlenségét is.

Ez volt az a pont, ahol az optimatáknak – magyarul: a legjobbak, azaz a senatori párt – sikerült szembefordítaniuk Gaius Gracchusszal a politikai előjogait féltő római népet: a népgyűlés nem szavazza meg a törvényjavaslatot. Ráadásul ügyesen rálicitálva legnépszerűbb intézkedéseire – Afrika helyett Itáliában ígérve több tízezer parcellát-, kifogták a szelet Gaius vitorlájából. A senatus és a reformokat szorgalmazó csoport küzdelmeinek a végére utcai harcok tettek pontot: Gaius Gracchus és több ezer híve Tiberiusék sorsára jutott.

Ezekben a politikai küzdelmekben már nyíltan megkérdőjeleződött a senatus vezető szerepe. Továbbá nyílttá váltak a nobilitason belüli hatalmi harcok, illetve elvi ellentétek. A Gracchusok régi senatori rendű családból származtak, de a problémákra olyan megoldást választottak, amelyik sértette a senatus hagyományos vezető szerepét, illetve veszélyeztette tagjainak gazdasági érdekeit. A konzervatív erőknek Kr. e. 133-ban, illetve 123-122-ben még sikerült a radikálisabb változtatások útját állni, de a küzdelmekben kialakult egy politikai csoportosulás: a populares, a néppárt. Ellenfeleik, az optimaták Róma problémáira a megoldást továbbra is a senatus vezető szerepének megőrzésében, valamint a társadalmi és politikai helyzet változatlanságában látták, a populares azonban reformokat sürgetett.

Változás először a hadsereg kérdésében történt. Ez volt Róma legégetőbb problémája, és különösen a század vége felé vált azzá, amikor egyrészt Afrikában, másrészt Itália északi határain kellett Rómának új ellenfelekkel szembenéznie. Afrikában a hajdani szövetséges Numídiával húzódott el egyre kínosabban a háború: Iugurtha, Numídia egyik társuralkodója az egész országra áhítozva, szembefordult a Numídia megosztottságát fenntartani akaró Rómával. (A szövetség felrúgása, a nyílt szembefordulás a Numídiában tartózkodó római kereskedők lemészárlásával kezdődött Kr. e. 112-ben – később is gyakorta ez volt a vazallus államok vagy provinciák lázadásának nyitó lépése.)

A Iugurtha elleni háborúban tűnt fel, és szerezte meg Rómának a végső győzelmet Marius, aki nem előkelő, vidéki családból származva homo novusként lett consul Kr. e. 107-ben. (Homo novusnak, vagyis új embernek az olyan személyt nevezték, akinek ősei korábban nem töltöttek be curulisi, azaz senatusi tagsággal járó, magasabb hivatalt.) Megválasztását és az afrikai haderő rábízását egyrészt a senatorait korrupcióval, hadvezéreit pedig pipogyasággal vádoló nép, illetve a kereskedelmi érdekeit féltő lovagi rend kényszerítette ki. Numídiai győzelmét követő diadalmenete (Kr. e. 104) után az újra consullá választott Mariusnak az északon Itáliára törő új és félelmetes ellenség, a germánok ellen kellett vonulnia. Az ellenük való végső győzelem évekig váratott magára, és ezalatt Mariust újra és újra consullá választották. Consuli éveit a hadsereg átszervezésére használta fel. Már a Iugurtha elleni sereg sorozásakor alapvető újítást vezetett be: mivel nem volt elegendő – a megfelelő cenzussal rendelkező – hadköteles újonc, a légiókat a proletárokból, a vagyontalan polgárokból állította össze, amivel egy csapásra megoldotta a hadsereg helyzetét, és a római haderőt is ütőképesebbé tette. A földjüket vesztett, önként jelentkező polgároknak a zsoldot, a zsákmány reményét és a tizenhat évi szolgálat után járó földet jelentő katonáskodás lehetőséget adott a felemelkedésre. A hosszú szolgálati idő – a katonák nem tértek vissza a hadjárat után földjükre szántani-vetni – még komolyabb kiképzést, hivatásos sereg létrehozását tette lehetővé.

A hadsereg ütőképesebb lett, de távolabb került a társadalomtól. A katona most már nem az ekéjét a városa hívására ideiglenesen otthagyó paraszt volt, hanem zsoldért harcoló hivatásos, aki békében-háborúban egyaránt légiós táborokban lakott, elsősorban vezéréhez kötődött, és mint a következő évtizedek története megmutatta, hajlandó volt vezére céljainak érdekében honfitársai ellen is harcolni.

A Kr. e. 2. század végének politikai küzdelmei más, messzire mutató változásokat is hoztak: ekkor jelent meg – és lett azután egyre gyakoribb – a politikai küzdelmekben a nyílt erőszak. Kiderült az is, hogy a magisztrátusok évenkénti váltakozása nehézkessé teszi az állam működését: egy-egy komoly politikai vagy katonai feladathoz, mint például Mariusé, már nem volt elegendő az egyéves megbízatás.

A Gracchusok példája is azt mutatta, hogy a szükségesnek ítélt reformok elérése óhatatlanul a törvényes keretek szétfeszítésével, valamint a hatalmi viszonyok felborulásával jár. Az előbbiekhez kapcsolódó másik tanulság – amivel a bátyja nyomdokain haladó Gaius Gracchus is szembesült –, hogy nehezen lehet az állam, illetve a társadalom egyes problémáit önmagukban, elszigetelten orvosolni. A következő század sikeres politikusai már egyre szélesebb és összetettebb, a birodalom külső és belső problémáira kiterjedő programmal léptek fel.

 

 

4.5.2. A szövetséges háború, Spartacus

 

A Kr. e. 2-1. század fordulóján a birodalom politikai életére a római polgárok csoportjai közötti konfliktusok, a szorosan vett római társadalmon belüli feszültségek mellett az itáliai szövetségesek és Róma szembenállása volt meghatározó hatással. Gaius Gracchus óta a populares reformpolitikusainak programjában mindig szerepelt a római polgárjog kiterjesztése a szövetségesekre, de az optimaták sorozatosan megakadályozták az erre vonatkozó törvényjavaslatok elfogadtatását. Könnyen tehették, mert a római proletariátus – más ügyekben többnyire éppen a populares politikusainak bázisa – nem akarta politikai előjogait megosztani az itáliai városok lakosságával.

A kérdés súlya és a polgárjog megadását ellenzők vaksága vált nyilvánvalóvá a Kr. e. 91-ben kirobbant szövetséges háborúban. Az itáliai szövetségesek jelentős része – elsősorban dél- és közép-itáliai törzsek (míg a görög városok és az etruszkok hűségesek maradtak) – fellázadt Róma ellen, és létrehozta saját államát Corfinum központtal, római mintára szervezett intézményekkel, saját pénzzel. Róma rendkívül nehezen lett úrrá a helyzeten: mire Kr. e. 88-ban be tudta fejezni a háborút, a harcok során több consulját és légióját is elveszítette. És ami a legfontosabb: politikai engedmények sora, a római polgárjog megadása volt az ára a katonai győzelemnek. A hűséges szövetségeseknek ígért polgárjoggal tartotta meg az el nem pártolt területeket, illetve bontotta meg az ellene szövetkezők egységét. De végső soron a polgárjog egész Itáliára való kiterjesztése megerősítette a római társadalmat, és megszilárdította a birodalmat.

Alig fejeződik be a szövetséges háború, újabb konfliktus rengeti meg Itáliát, sőt magát Róma városát. Tiberius Gracchus halála óta napirenden volt a politikai kérdések erőszakos elintézése – politikai gyilkosságok, tömegverekedések a népgyűlésen, utcai harcok a politikai ellenfelek támogatói között stb. –, de Kr. e. 88-ban valami addig elképzelhetetlen dolog történt: római légiók, a köztársaság, a res publica seregei álltak szemben egymással, illetve ostromolták meg Rómát.

A polgárháború, a populares és az optimaták fegyveres konfliktusa egy keletre vezetendő hadjárattal – pontosabban a hadvezér személyével – kapcsolatban robbant ki. Mert abban mindkét tábor egyetértett, hogy az Asia provinciára, sőt Hellászra – Róma leggazdagabb tartományaira – rátörő pontusi király, Mithridates hatalmát meg kell semmisíteni. De ki vezesse a hadjáratot, ki kapjon imperiumot a sok-sok légió és az óriási területek fölött? Kié legyen a várható győzelmektől és új hódításokból származó óriási zsákmány és dicsőség? Kinek a kezére bízzák a lovagi rend itteni befektetéseinek sorsát? Végül ki térjen a győztes légiók élén haza, hogy megnövekedett tekintélyéből és hatalmából politikai tőkét kovácsoljon?

A senatus egy régi arisztokrata családból származó, konzervatív politikust, a kiváló és tapasztalt hadvezért, Sullát jelölte ki a mithridatesi háború vezetőjének: vele szemben lépett fel a populareshoz tartozó idős Marius, aki ebben a kérdésben élvezte a lovagi rend jó részének a támogatását is. A népgyűléssel meg is szavaztatta magának a hadvezérséget, amire Sulla – az ő vezetéséhez ragaszkodó seregével – Róma ellen vonult. A polgárháború évekig elhúzódott: hátráltatta a végleges megoldást, hogy közben Rómától messze, Hellászban és Kis-Ázsiában is harcolnia kellett a római seregeknek. (Volt olyan év, amikor mind Sullának, mind a popularesnek állomásozott és harcolt itt serege: Mithridates ellen – egymástól függetlenül –, illetve a Mithridatesszel kötött béke után egymás ellen.)

A véres polgárháborúban először Sulla, majd a Marius-pártiak, majd újra Sulla foglalta el Rómát, aki ezzel a végső győzelmet is megszerezte Kr. e. 82-ben. Célja az volt, hogy a populares többéves uralma után visszaállítsa az optimaták hatalmát, azt a konzervatív és oligarchikus államot, amelyet a senatus irányít- nem is annyira a törvényekre támaszkodva (ezeket a népgyűlés hozza, és inkább a populares fegyvere), mint inkább a politikai szokásjog és a testület tekintélye, auctoritásza alapján. A régi római társadalom alapvető átalakulására és a res publica ellehetetlenülésére mélyen jellemző, hogy a "régi rend" helyreállítása során Sulla politikai ellenfeleihez hasonlóan felrúgta a köztársaság korlátait.

Kr. e. 82-től 79-ig, lemondásáig mint dictator vezette az államot. Ez alatt az időszak alatt több változtatást hajtott végre: háromszáz lovaggal megnövelte a senatus létszámát, ugyanakkor kiszorította a lovagi rendet a bíráskodásból. Jelentősen megnyirbálta a néptribunusok hatalmát és jogkörét, hogy leszűkítse a populares politikai mozgásterét. De ennél közvetlenebb eszközökkel is erősítette az optimaták hatalmát: szisztematikusan üldöztette és gyilkoltatta ellenfeleit. Listát hozott nyilvánosságra: az ezen szereplők kiszolgáltatásáért, illetve megöléséért jutalmat ígért. A meggyilkoltak – mintegy négyszáz senator és ezerhatszáz lovag – vagyonát az állam elkobozta és árverésre bocsátotta. Ez az eljárás, amelynek proscriptio a neve, Róma későbbi történelme során is félelmetes eszköze lett a polgárháborús ellenfeleknek.

Kr. e. 73-ban egy capuai gladiátoriskolából hetvenedmagával megszökött egy thrák gladiátor, Spartacus. Ezzel az apró eseménnyel kezdődött az ókor legnagyobb rabszolgafelkelése. A Spartacus vezette csapat ugyanis sorra megverte az ellene küldött kisebb rendfenntartó erőket, és a legyőzöttektől fegyvereket zsákmányolva egyre jobban felszerelte magát; a csapat létszáma is rohamosan növekedett, ahogy a környező birtokokról egyre több rabszolga csatlakozott hozzájuk. Nem ez volt az első rabszolgaháború a Római Birodalomban: a Kr. e. 2. század utolsó harmadában két hatalmas felkelés is volt Szicília szigetén, amelyeknek hírére máshol is kitörtek kisebb lázadások, illetve ebben az időszakban – körülbelül Kr. e. 140-től 70-ig – egymástól függetlenül is sokszor fegyverre kapott a rabszolgák kisebb-nagyobb csoportja. Az előbb-utóbb mindig véres megtorlásba torkolló felkelések mögött a rabszolgák számának ugrásszerű növekedése állt. A pun háborúk óta a folyamatos háborúskodás révén rengeteg rabszolga, azaz hadifogoly kerül Itáliába – ebben a háborúk mellett nagyon fontos szerepet játszottak a kalózok is, akik körében a latifundiumok támasztotta nagy kereslet miatt külön iparággá vált az emberrablás. A rabszolga ára ebből következően nem volt túl magas, hiszen könnyen pótolható, nem túl becses "árucikk" volt: a latifundiumokon, a bányákban éppen ezért kegyetlenül kiszipolyozták munkaerejüket.

Jobb volt a helyzete a városi rabszolgáknak, ami abból is látszik, hogy általában nem csatlakoztak a felkelésekhez. Munkájuk sem volt olyan nehéz, mint a földeken dolgozó társaiknak, a bánásmód is tűrhetőbb volt, és ami a legfontosabb: helyzetük nem volt kilátástalan, sokuk számíthatott arra, hogy felszabadítják. Külön csoportot alkottak a gladiátorok, akiknek cirkuszi közönség előtt kellett életre-halálra megvívniuk egymással, ami nemcsak kilátástalan, de megalázó sors is – ha ehhez még hozzátesszük nagy jártasságukat a fegyverforgatásban, könnyen megérthetjük Spartacusék kezdeti sikereit, valamint vezető szerepüket az egész Itáliát megrázó, Kr. e. 73. évi felkelésben.

A szicíliai rabszolgák az előző században mindkét nagy felkelésük alkalmával önálló, az egész szigetre kiterjedő királyság létrehozására törekedtek. Rövid életű államaik királyi címet felvevő vezetői alapvetően jóstehetségüknek és a rabszolgák kultuszaiban betöltött szerepüknek köszönhették tekintélyüket. Spartacus nem gondolhatott Itália közepén független királyság megteremtésére. Ezért egyre növekvő csapataival – Kr. e. 72-re serege állítólag elérte a százhúszezer főt – észak felé vonult, hogy az Alpokon átkelve elhagyják Itáliát. De még a Pó előtt megtorpant – nem tudjuk, miért –, és délnek fordult. Eljutott egészen a "csizma sarkáig", Szicíliába akart áthajózni, ezt azonban a rossz idő és a fuvart vállaló kalózok megbízhatatlansága megakadályozta.

Míg a rabszolgasereg föl-alá vonult Itáliában, egyrészt fosztogatott, hogy fenntartsa magát, másrészt sorra verte az ellene küldött római légiókat – egészen addig, míg egy teljhatalommal felruházott, gyakorlott és kíméletlen hadvezérrel, Crassusszal és az általa vezetett, Kr. e. 71-re már túlerőben lévő római sereggel találta magát szemben. Spartacus és társai is a korábbi rabszolgalázadásokban részt vevők sorsára jutottak. Az utolsó ütközetben körülbelül hatvanezren estek el, közöttük Spartacus is. A fogságba kerültek közül pedig több ezret feszítettek keresztre elrettentő például.

Bár a munka nagyját Crassus végezte el, a rabszolgák legyőzésének sikerén egy másik hadvezérrel, Pompeiusszal kellett osztoznia, aki seregével a hadműveletek végére érkezett meg Hispániából. Mind a két politikus és hadvezér Sulla pártján, a polgárháború alatt kezdte meg pályafutását. Crassus, aki Róma egyik leggazdagabb embere volt, hatalmas vagyonát a proscriptiók során alapozta meg, Pompeius pedig rendkívül fényes, de a köztársaság rendjének teljesen ellentmondó karrierjét köszönheti a polgárháború zavaros időszakának. A következő éveknek ők – elsősorban Pompeius – voltak a főszereplői. Hatalmuk növelése érdekében hátat fordítottak az optimatáknak, és megegyeztek a popularesszel. Közös consulságuk alatt eltörölték Sulla intézkedéseit: visszaállították a néptribunus jogkörét, újra juttattak bírói székeket a lovagoknak. Consuli évük után Pompeius elsősorban mint hadvezér öregbítette hírnevét: megtisztította a Földközi-tengert a kalózoktól, majd többéves háborúban óriási területeket hódított meg keleten Róma számára: miután a harmadik mithridatesi háborúban végleg megverte Pontosz nyughatatlan uralkodóját, délnek fordulva a Római Birodalomhoz csatolta a Szeleukida Birodalom maradékát. Ezalatt hatalmas vagyonára támaszkodva Crassus otthon a politikai küzdelmekben erősítette befolyását, például populareshoz tartozó politikusokat támogatott, elsősorban egy ragyogóan tehetséges fiatalembert, Iulius Caesart.

 

 

4.5.3. A köztársaság bukása, Caesar

 

Sulla a senatus hatalmát egy időre vissza tudta ugyan állítani, de nem tudta visszaadni hajdani tekintélyét. A régi kormányzati forma helyreállításának érdekében foganatosított ideiglenes egyeduralma hatalmas lépés volt a res publica lebontásában. Elképzelésének gyengeségét jól mutatja, hogy épp Pompeius és Crassus – "politikai gyermekei" – fordultak a senatus ellen, illetve ők lettek azok, akik egy harmadik politikussal, Iulius Caesarral együtt felszámolták a köztársaságot. Akár szövetkeztek, akár háborúztak egymással, céljaik, ambícióik, tehetségük és a kezükben összpontosuló hatalom mindenképpen rombolta a res publica épületét. A Kr. e. 60-as évek végének ők hárman voltak az "erős emberei". Crassusnak sok pénze volt, Pompeiusnak óriási népszerűsége, tekintélye, hadvezéri hírneve és – nem utolsósorban – rengeteg veteránja. Caesarnak pedig – hármójuk közül a legfiatalabbnak – a populares egyik vezetőjeként fontos politikai kapcsolatai voltak, illetve céljai érdekében mozgósítani tudta a népgyűlést. Mindemellett kitűnő politikai érzékkel rendelkezett, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a szövetség, amelyet Kr. e. 60-ban tető alá hozott: Caesar, Pompeius és Crassus titkos megállapodást kötöttek. Céljaik egyeztetése és egymás törekvéseinek támogatása a senatus konzervatív erőivel szemben – erről szólt az egyezség, amelyet egy későbbi esemény mintájára első triumvirátusnak szokás nevezni.

A megállapodás szerint a következő évben Caesar consul lett – megválasztatása nem okozott gondot a szövetségnek-, és mint consul olyan intézkedéseket vitt keresztül a senatusban és a népgyűlésen, amelyek két támogatójának kedveztek. A senatus jóváhagyta Pompeius keleti intézkedéseit, valamint végre veteránjai is – amit a senatus korábban megakadályozott – földhöz jutottak, Crassus pedig tovább gazdagodhatott, illetve Caesar intézkedései nyomán megerősíthette befolyását a lovagi rend körében. Caesar ezenkívül consulsága lejárta után mint proconsul Gallia helytartója lett; ehhez nagy sereget kapott, széles körű és rendkívül hosszú, ötéves imperiummal ruházták fel: Caesar ezt az öt évet, amelyet később újabb öt évvel meghosszabbítottak, Gallia meghódítására használta fel.

Gallia Cisalpinára támaszkodva a Gallia Narbonensistől – amely már korábban Róma kezére került – északra fekvő területeket is megszerezte a birodalom számára: a mai Franciaországot és Belgiumot, valamint Svájc és Hollandia egy részét. Az újra és újra kiújuló háború során Caesar nemcsak az itt élő gallokkal ütközött meg, hanem sikeresen szállt szembe a Rajnán (Rhenuson) át benyomuló germánokkal, sőt hadjáratot vezetett a Rajnán túlra is. Átkelt Britanniába, ami lázba hozta az otthoni közvéleményt, hiszen a Caesar vezette római légiók ezzel elérték a lakott föld nyugati peremét. A gall ellenállás kiemelkedő vezetője volt az arvernus törzs királya, Vercingetorix, aki egy ideig sikeresen operált a római seregekkel szemben, de végül Caesar körbezárta és kiéheztette őt és csapatait Alesiánál Kr. e. 52-ben. A birodalom Gallia megszerzése révén Kr. e. 51-ben gazdag és gyorsan fejlődő területtel gyarapodott. Caesar a harcok során egyrészt óriási zsákmányhoz jutott, másrészt győzelmei növelték otthoni népszerűségét. Harmadrészt – és ez a legfontosabb – ez alatt a tízéves háború alatt harcedzett, összeszokott és vezérében vakon bízó seregre tett szert, amelyre nagy szüksége volt további tervei eléréséhez.

A három politikus szövetsége a Kr. e. 50-es évek végére semmivé foszlott. Crassus 53-ban keleten – ő itt próbálta meg hadvezéri hírnevét öregbíteni – elesett a párthurok elleni harcban. Meghalt Julia, Caesar lánya is, akit Pompeius feleségül vett, így erősítve meg szövetségüket. Pompeius egyre inkább eltávolodott a popularestól, és újra az optimatákhoz közeledett, akik Caesarral és a popularesszel szemben benne látták támaszukat, és ennek megfelelően támogatták is. Mivel Caesar távol volt Rómától, a Kr. e. 50-es évek végére Pompeius és a senatus konzervatív oldalának kezébe került a hatalom – jellemző a helyzetre, hogy Pompeius Kr. e. 52-ben egyedül volt consul. A Caesar érdekeit távollétében képviselő politikusok részint gyilkosság áldozatai lettek, részint elmenekültek Rómából.

"Alea iacta est", azaz "a kocka el van vetve" – mondta állítólag Caesar Kr. e. 49 januárjában, amikor hadseregével átlépte Itália határát, a Rubicont, és elindult Róma felé: újra fellángolt a polgárháború. Pompeius, akinek nem voltak komoly erői Itáliában, küzdelem nélkül feladta Rómát, és a Balkánra húzódott vissza. Itt, Pharszalosznál következett be a döntő ütközet Kr. e. 48 nyarán: amikor is Caesar legyőzte Pompeius túlerőben lévő seregét. Pompeius Egyiptomba menekült, ahol Ptolemaiosz kései utódjánál – várakozásaival ellentétben – nem talált támogatásra, sőt gyilkosság áldozata lett.

Egyiptom volt az utolsó a nagy hellenisztikus monarchiák közül, amelyet Róma még nem kebelezett be a birodalomba. Ahogy korábban keleti hadjárata során Pompeius, úgy most Caesar is megelégedett azzal, hogy a trónviszályba beleszólva biztosította a szövetséges királyság Rómához – és saját személyéhez – való hűségét. Ekkor került trónra a ptolemaioszi birodalom utolsó uralkodója, Kleopátra. Caesar ezután gyors háborúban ("Veni, vidi, vici" azaz "Jöttem, láttam, győztem" – írta a senatusnak) biztosította Kis-Ázsiában a birodalom keleti határait, majd hazatért Itáliába. A következő éveket a Pompeius-hívek ellenállási gócainak felszámolására kellett fordítania – Kr. e. 45-ben Hispániában mért végső vereséget ellenfeleire –, de közben már elkezdte széles körű reformprogramja megvalósítását is.

A római társadalomban, illetve politikai életben évtizedek óta a proletárok, a római szegények nyomasztó helyzete volt a legnagyobb feszültségek forrása. Caesar ezt nagyszabású földosztással igyekezett orvosolni, és ugyanezt a célt szolgálták a különböző adósságok részleges elengedését előíró rendeletei is. Gyökeresen megváltoztatta Róma és a provinciák kapcsolatát is. Megszüntette az oly sok visszaélésre módot adó adóbérleti rendszert – ezután az adót a helyi közösségek maguk gyűjtötték össze. Elősegítette a kereskedelmi kapcsolatok erősödését Itália és a tartományok között. Támogatta a tartományok kereskedőit; gondot fordított Ostiának, Róma kikötőjének kiépítésére; arany denariust veretett a birodalom pénzforgalmának javítása érdekében. Nagy lendületet kapott uralkodásának rövid ideje alatt a romanizáció: coloniák létesültek szerte a tartományokban, illetve a helyi vezető rétegek sok helyütt nyerték el a latin, esetenként a római polgárjogot. Ezek mögött az intézkedések mögött jól kitapintható Caesar elképzelése az egységes birodalomról, amelyet már nem vagy nem csupán a hadsereg tartana össze, hanem a gazdasági, társadalmi, kulturális kapcsolatok és érdekek hálója is.

Reformjai elindításához természetesen szükség volt a hatalmi viszonyok elrendezésére, az egyszemélyi vezetés kialakítására. Felruházták a dictatori teljhatalommal; először csak korlátozott időre, végül élethossziglan nyerte el ezt a rangot; ugyancsak élethossziglan rendelkezett a néptribunusok jogkörével (néptribunus patrícius származása miatt nem lehetett). Tekintélye, de intézkedési köre miatt is fontos, hogy már régóta ő volt a pontifex maximus; mint a római vallási élet vezetője, megreformálta a naptárt, amelyhez kultikus vonatkozása miatt csak a főpap nyúlhatott hozzá. Ezzel jött létre mai naptárunk alapja, amelynek egyik hónapja Caesar születésnapjának tiszteletére kapta a Julius nevet. Hatalmának tényleges alapja természetesen a hadsereg volt, ezt hangsúlyozza a neve részeként használt Imperator cím (ezért él tovább sok nyelvben ez a szó "császár" jelentéssel). Tisztjeivel és itáliai híveivel egészítette ki a senatust, amelynek a létszáma így kilencszáz főre emelkedett – tekintélye viszont csökkent, mert a legfontosabb ügyekben a döntést – külkapcsolatok, háború és béke, államkincstár – Caesar magának tartotta fenn.

Sulla és Marius gyakorlatával szemben Caesar nem semmisítette meg politikai ellenfeleit, de még a politikai közéletből sem távolította el őket. Katonai diktatúrát hozott létre ugyan, de annak "rendőri", "titkosszolgálati" eszközei nélkül. Forrásaink szerint nem törődött barátai figyelmeztetésével, de még az égiek intő jeleivel sem, és nem tett óvintézkedéseket személyes védelme érdekében – összeesküvés áldozata lett. A senatorok egy csoportja Kr. e. 44. március idusán rátámadt, és több tőrdöféssel végzett vele. Caesar felismerve, hogy a köztársaság bajai a köztársasági keretek között már nem orvosolhatók- és természetesen személyes ambíciójától is vezettetve –, egyeduralmat hozott létre: a felajánlott királyi koronát elutasította ugyan, de különben nem igyekezett kendőzni hatalma korlátlanságát. Sőt súlyt vetett rá, hogy személyének fontossága külsőségekben is megnyilvánuljon. Ez vezetett oda, hogy a köztársasági hagyományokon – az utolsó királyt, Tarquiniust elűző Brutus példáján – nevelkedett és hatalmi érdekeikben is sértett régi senatorok tógájuk alá rejtett tőrrel érkeztek arra a bizonyos márciusi senatusi ülésre.

 

 

4.6. A principátus

 

4.6.1. Octavianus – Augustus

 

A dictator halála után rendkívül zavaros helyzet alakult ki Rómában. A Brutus és Cassius által vezetett összeesküvőknek – a kortársak számára is nyilvánvalóan – semmilyen politikai programjuk nem volt a köztársaság visszaállításának jelszaván kívül. De kezdetben Caesar hívei, volt munkatársai sem léptek föl határozottan, akiknek pedig nagy hatalom összpontosult a kezükben. Hogy a következő időszak politikai játszmáit megértsük, tekintsük át a politikai helyzet tényezőit.

A római plebs kezdeti bizonytalanságot követően, miután nyilvánosságra került Caesar végrendelete, amelyben minden polgárra 300-300 sestertiust hagyott, Caesar gyilkosai ellen fordult. Caesar volt veteránjai Itália-szerte nagyobb csoportokban voltak letelepítve, tehát jól mozgósíthatók. Feltétel nélkül voltak imperátoruk hívei, a Caesar nevében fellépő politikusok számíthattak rájuk. Antonius és Lepidus közvetlen munkatársai voltak a diktátornak, megszerzett pozíciójuk megtartása, illetve hatalmuk növelése a senatusszal szemben a caesari program folytatásán és végső soron az egyeduralom visszaállításán múlt. Mint az év másik consulának (Antonius) és a lovasság parancsnokának (Lepidus), módjuk volt arra, hogy érvényt szerezzenek akaratuknak.

A köztársasági államforma visszaállítása a senatus hatalmának visszaállítását jelentette volna, ezért ez a testület szemben állt a hatalomra egyre leplezetlenebbül törő Antoniusszal. Vezetőjük ekkor a kor egyik legnagyobb hatású politikusa, a homo novusként fényes karriert befutó Cicero. Cicero ügyvédként, kiváló szónokként szerzett nevet magának, majd a különböző hivatalok elnyerésében is rendkívül sikeres volt; pályája csúcsát Kr. e. 63-as consulsága jelentette, ekkor leleplezett egy lecsúszott arisztokrata, Catilina által vezetett összeesküvést, amiért a haza atyja címmel tüntették ki, de ezután kiszorult a hatalomból, egy rövid időre száműzetésbe is kényszerült. Programja, amelyet beszédeiből, leveleiből és filozófiai írásaiból jól ismerünk, a köztársaság megőrzése volt, minden jó polgár – legyen senatori vagy lovagi rendű, vagy egyszerű polgár – összefogásával. Caesarral – akivel kölcsönösen nagyra becsülték egymást – szemben Pompeiust, Antoniusszal szemben egy ideig a fiatal Octavianust támogatta.

Brutus és Cassius, a Caesar-ellenes összeesküvés vezetői a gyilkosság után elhagyták a várost, a keleti provinciákba mentek. Itt a szabadság (libertas) nevében sereget szerveztek, hogy Caesar után leszámoljanak a Caesar-párttal is. Ehhez rendelkezésükre állt a gazdag keleti területek jövedelme – tíz évre előre beszedték az adót, megsarcolták a városokat stb. Sextus Pompeius, Pompeius fia a zűrzavaros helyzetet kihasználva apja maradék híveivel megszállta Szicíliát, és erős flottát szervezve veszélyeztette Itália partjait.

Octavianus, Caesar unokaöccse ekkor 19 éves. Nagybátyja végrendeletében fiává fogadta, és örökösévé tette. Ez számára komoly politikai tőkét jelentett: tekintélyt a nép és a veteránok előtt, továbbá jogot a közéleti fellépéshez – mindez azonban kevés ahhoz, hogy sikerrel lépjen fel az optimatákkal szemben Caesar programjának folytatásáért és a gyilkosok megbüntetéséért. Ahhoz ugyancsak nem elegendő, hogy Antoniust rávegye: engedje át neki – a jogos örökösnek- Caesar pénzét, iratait és végső soron Caesar pártjának vezetését. Ezért pénzzé téve saját vagyonát, hadsereget szervezett, elsősorban Caesar veteránjaiból. Antoniusszal szemben a senatushoz közeledett, így szerzett hadseregéhez törvényes megbízatást arra, hogy a következő év (Kr. e. 43.) consuljaival együtt Antonius ellen hadsereget vezessen Észak-Itáliában.

Antonius vereséget szenvedett, de mindkét consul elesett, Octavianus kezébe került az egész sereg vezetése, amit azonban nem Antonius üldözésére és teljes megsemmisítésére használt fel – mint ahogy ezt a senatusban elvárnák tőle –, hanem Róma ellen vonulva kikényszerítette magának a consulságot. A Caesar-párt vezetői ezután kiegyeztek (szükség volt összefogásukra a Hellászban Brutus és Cassius által gyűjtött hadak ellen): Octavianus, Antonius és Lepidus részvételével létrejött a (második) triumvirátus. Az "államügyek rendbehozatala érdekében" öt évre teljhatalmat szavazott meg számukra a népgyűlés, amelyet később újabb öt évvel meghosszabbítottak.

A triumvirek széles körű proscriptiót tartottak, amelynek háromszáz senator, köztük Cicero, és kétezer lovag esett áldozatul. Antonius és Octavianus átkelt Hellászba, hogy megütközzön Brutusékkal: Philippinél – Kr. e. 42-ben – egy-egy százezres sereg csapott össze. A triumvirek győzelmet arattak; Cassius és Brutus a kor szokása szerint öngyilkosságot követett el, seregük maradéka pedig vagy átállt a győztesek oldalára, vagy Sextus Pompeiushoz menekült. Philippinél végképp pont került a köztársaság történetének végére: míg a korábbi évtizedekben az volt a tét, hogy fennmaradhat-e, Philippi után már csak az maradt kérdéses, hogy ki kerül egyeduralkodóként az állam élére.

A triumvirek egyelőre megosztoztak a birodalmon: Lepidust a két erősebbik fél kiszorította a hatalomból: Africa provinciát kapta meg. Antoniuséi lettek a keleti területek, Octavianus kapta Rómát és a nyugati provinciákat. A következő tizenkét évet mind a két fél saját pozíciójának erősítésére használta fel a területén, megmaradva saját imperiumán belül. Antonius a párthurok ellen vezetett háborúkkal akarta a birodalmat – és ezzel természetesen a saját hatalmát – megnövelni, de végül csak a keleti határok megerősítésére és vazallus királyságok létrehozására futotta erejéből és szerencséjéből. Keleti politikájának fő támasza Egyiptom királynőjével, Kleopátrával való szoros szövetsége volt; ezt kettejük viszonya tette még erősebbé, amely a történelem egyik leghíresebb szerelmi története. Nincs okunk arra, hogy a két fél érzéseinek őszinteségében kételkedjünk, de kapcsolatuk politikai haszna is nyilvánvaló: Kleopátra Antoniusban támaszra talált országán belüli és kívüli ellenségeivel szemben, Antonius pedig Egyiptom gazdagságára, tartalékaira alapozhatta politikai terveit.

Octavianusnak mindenekelőtt Sextus Pompeiusszal kellett leszámolnia, aki nemcsak Szicília gabonájától fosztotta meg Rómát és Itáliát, hanem hajóhadával elzárta az Afrikából, illetve keletről érkező gabona útját is. Mivel önmagukat a környező földekről már nem tudták ellátni kenyérgabonával, az ókori nagyvárosok élelmezése a tengeren érkező szállítmányoktól függött: ezek elmaradása – vagy csak bizonytalanná válása – pánikot és politikai feszültséget okozhatott. Emellett Sextus Pompeius szökött rabszolgákat fogadott seregébe – ezt különben szinte mindegyik polgárháború mindegyik szereplője megtette –, aminek Itáliában a rabszolgák tömeges szökése lett a következménye. Octavianusnak, pontosabban tehetséges vezérének és barátjának, Agrippának Kr. e. 36-ra sikerült Szicíliát elfoglalnia.

Octavianus – a Balkánra (a mai Horvátország területére, Illyriába) vezetett kisebb hadjáratok mellett – erejét Róma társadalmi rétegeinek megnyerésére és egy ütőképes hadsereg kialakítására fordította. Nagyszabású és sikeresnek mondható propagandakampányt folytatott, amelyben Antonius mint Rómát és ősi szokásait megtagadó keleti despota jelent meg, önmaga pedig mint a Város érdekeinek védelmezője, aki rendkívüli hatalmáról is lemondana, ha nem fenyegetné az államot Antonius és a – minden rossznak elmondott – Kleopátra részéről súlyos veszély. A mindent eldöntő összecsapásra Hellász nyugati partjainál, egy Actium nevű hegyfoknál került sor Kr. e. 31-ben. A tengeri csatát Agrippa vezetésével Octavianus serege nyerte meg; Antonius és Kleopátra visszamenekült Egyiptomba, ahol a következő évben, amikor seregével Octavianus megérkezett, öngyilkosok lettek: a birodalom egésze tizennégy év szívós munkája után Octavianus kezébe került.

Octavianus a nem sokkal halála előtt írt végrendeletében (Res gestae Divi Augusti, Az isteni Augustus cselekedetei) így fogalmaz: "Hatodik és hetedik consulságom idején [Kr. e. 28-27.], miután a polgárháborúnak véget vetettem, a legfőbb hatalom közös egyetértéssel rám ruházott birtokában az állam ügyeinek intézését a magam hatalmából a senatus és a római nép kezébe tettem le. Ezért az érdemért senatusi határozat alapján Augustusnak neveztek. Ezután tekintély [auctoritas] dolgában mindenkit felülmúltam, hatalmam viszont semmivel sem volt több, mint hivatalbeli társaimnak."

"A dictaturát, amelyet a nép és a senatus mind távol-, mind jelenlétemben megszavazott [Kr. e. 22.], nem fogadtam el. Az akkor egyszer és mindenkorra fölajánlott consulságot szintén nem fogadtam el."

"...a senatus és a római nép egyetértőleg azzal bízott meg, hogy korlátlan hatalommal egyedül legyek a törvények és szokások felvigyázója, de én egy olyan tisztséget sem fogadtam el, amelyet őseink szokása ellenére ruháztak rám. Azt, aminek végrehajtására a senatus megkért, tribunusi felhatalmazásom birtokában hajtottam végre."

Az idézett részletek kitűnően jellemzik a polgárháborúból győztesen kikerülő Octavianus által létrehozott régi-új rendszert. Nem fogadta el a dictatori címet, hanem a köztársaság államrendszerének keretét formálisan megtartva valósította meg diktatúráját. Ő lett a princeps senatus, a senatus feje, ami azt jelenti, hogy ő szavaz elsőként az üléseken. De a princeps címe, amelyről az egész rendszert principátusnak nevezzük, Augustus – most már nevezzük így – esetében azt is jelenti, hogy ő az első polgár: "tekintély dolgában mindenkit felülmúltam".

Uralma első időszakában évről évre consullá választották, illetve örökös néptribunusi jogkörrel ruházták fel, közvetlenül befolyásolhatta a törvényhozást és a többi magisztrátus megválasztását. Mint-egy kis túlzással-Tacitus írja: a köztársasági hivataloknak csak a neve maradt meg. Hatalmának alapja a hadsereg, amelyet helyettesei (legatusai) által irányított. Ő is felvette nevébe az imperator címet, amely az egész birodalomra (még Itáliára is) kiterjedő proconsuli imperiumára utal; az imperium is köztársasági intézmény, Augustus annyit változtat rajta, hogy térben és időben korlátlanná teszi. Teljes egészében ő intézte a külpolitikát: uralmának első felében nagyszabású hódításokba kezdett, az ő hadvezérei érték el Közép- és Dél-Európában a Duna vonalát, és felmerült Germania meghódítása is. A légiók Gallia – a Rajna – felől támadva elérték az Elbát, de a terület bekebelezésére nem került sor. A frissen meghódított Pannóniában kitörő súlyos lázadás (Kr. u. 6-9.) lekötötte a birodalom erőit. Európában véglegesült a Rajna-Duna-vonal mint a birodalom határa. (A Duna megszerzése a provinciák ellátása, illetve a kereskedelem szempontjából volt rendkívül fontos, hiszen a kor közlekedési viszonyai között nagyobb szabású szállítás csak vízi úton volt lehetséges.)

Keleten Augustus nem lépett fel hódító törekvésekkel, nem vágott vissza Cassius és Antonius vereségeiért, megelégedett azzal, hogy tárgyalás útján visszaszerezte a párthuroktól az elragadott római hadijelvényeket, és biztosította a keleti határokat. A provinciákkal szemben folytatta Caesar politikáját: coloniákat alapított, a he1yi lakosság városai közül egyeseket municipiumi rangra emelt – ebben szűkmarkúbb volt, mint elődje –, lehetőséget adott a lakosságnak, hogy egyenesen nála emelhessen panaszt helytartói ellen, ellenőrizte az adószedést. Programjának egyik fontos eleme a pax Augusta, az augustusi béke. Ez jelenti a birodalom határán a római fegyverek biztosította békét, de jelenti az évtizedes polgárháborúk pusztításainak végét is Itáliában és a provinciákban. Augustus rendszerének sikere éppen ebben rejlik: békét és rendet teremtett az államban, elfogadható kompromisszumot kínálva a kiváltságos csoportoknak- a senatori és lovagi rendnek- és biztos megélhetést az alsóbb rétegeknek. Tacitus jellemzésének minden szava – és a bennük rejlő gúny is – helytálló: "Lepidus és Antonius fegyveres ereje Augustusra szállt, aki a polgárviszályban megfáradt birodalmat főhatalma alá fogadta."

 

 

4.6.2. A principátus kiépülése, a Iulius-Claudius-dinasztia

 

Az Augustus által az utódaira hagyott monarchia, a principátus szilárd alapokon nyugodott: a császár irányítása alatt állt a hadsereg, és a birodalom adóinak nagy része fölött a császár rendelkezett. De a hatalom formái az első princeps halálakor (Kr. u. 14-ben) még kialakulatlanok voltak, túlságosan is Augustus személyére voltak szabva. Az utódokra várt, hogy az új rendszer intézményeit kiépítsék.

A birodalom második princepse Tiberius lett. Az utódlást Augustus alaposan előkészítette: 1. fiává fogadta Tiberiust, aki Augustus feleségének, Líviának előző házasságából származott; 2. hozzáadta a lányát; 3. munkatársává tette, fontos hadvezéri megbízatásokkal látta el; 4. megosztotta vele tribunusi jogkörét, és felruháztatta őt is az egész birodalomra kiterjedő imperiummal. Az új uralkodó újjászervezte és megerősítette a még Augustus által létrehozott testőrgárdát, a praetorianusokat. Ez a Róma mellett állomásozó elit alakulat lett a császári hatalom közvetlen támasza. Vezetőjük pedig (a praefectus praetorio) az államnak – az uralkodó után – legbefolyásosabb embere. Tiberiusról az ókori történetírók mint megkeseredett, féltékeny zsarnokról írnak, és kétségtelen, hogy míg Augustusnak sikerült a társadalom minden fontos csoportját megnyernie politikájának, addig Tiberius személyét és módszereit általános ellenszenv fogadta. Igaz, ő maga sem törekedett népszerűségre, életének utolsó éveiben be sem tette a lábát Rómába; Capri szigetére visszavonulva a praefectus praetorióra bízta a birodalom napi ügyeinek intézését. A már csak ráfizetéssel járó hódításokat Tiberius – maga is kiváló hadvezér és a határokon túli helyzet alapos ismerője – leállíttatta. Az elmaradó hadizsákmány miatt kieső jövedelmet pótlandó és a senatusi arisztokrácia körében erősödő ellenzéki hangulat letörése végett Tiberius uralkodása idején megsűrűsödtek az úgynevezett felségsértési perek. Az elkobzott vagyonok segítettek fenntartani az állam – a császár – fizetőképességét, és óriásira növelték a császári földbirtokot, ugyanakkor a perek, a feljelentések, az intrikák megmérgezték Róma és a császári udvar légkörét, és rengeteg áldozatot követeltek nemcsak a senatorok soraiból, hanem magából a császári családból is.

Nem csoda, hogy nagy várakozással fogadták a Tiberius halála (Kr. u. 37) után hatalomra jutó, népszerű Caligulát – teljes nevén Caius Iulius Germanicust –, aki Germanicusnak, Augustus unokájának volt a fia. Rómának azonban csalódnia kellett, az új császár önmagát napistenként tiszteltette – ráadásul azt terjesztette, hogy magától Iupitertől kap tanácsokat, és viszonya van a Holdistennővel. A kutatók egy része ezek és a fiatal császár más, hasonlóan szélsőséges megnyilvánulásai mögött politikai megfontolást, a hellenisztikus királyságok – elsősorban a Ptolemaioszok – mintáját követő politikát lát. Másik részük pedig, az ókoriak véleményével megegyezően, Caligula elborult elméjét hozza fel magyarázatul – a két vélemény nem zárja ki egymást. Akár így, akár úgy: a rómaiak nem tűrték a monarchiának ezt a nyílt, keleti formáját, a köztársasági hagyományok és a senatus semmibevételét, és Caligulát – a senatus és saját bizalmi emberei hallgatólagos támogatásával – a praetorianusok meggyilkolták.

A következő császár Claudius – Tiberius bátyjának fia – lett (Kr. u. 41-54), aki alatt kezdett formát ölteni a császár hivatali apparátusa, és áttekinthetőbbé váltak a pénzügyek. A senatus alá tartozó hivatali és pénzügyek mellett – amelyeket közvetve természetesen ugyancsak a princeps felügyelt – megszerveződtek az uralkodóhoz befutó ügyek hivatalai, amelyekben Claudius alatt nagy szerephez jutottak a princeps felszabadított rabszolgái. Claudiusnak nem volt zökkenőmentes a magánélete: harmadik feleségét házasságtörésért kivégeztette, negyedik felesége pedig, miután adoptáltatta férjével előző házasságából származó fiát, Nerót, megmérgezte Claudiust.

A talán leghírhedtebb római császár, Nero uralkodása békésen indult. Első öt évéről forrásaink egybehangzóan kedvezőleg nyilatkoznak. Ekkor a fiatal princepset a praefectus praetorio és volt nevelője, a híres filozófus, Lucius Annaeus Seneca irányította. De részt kért és részt kapott a hatalomból – bizonyos szempontból joggal, hiszen ő szerezte – az anyja, Agrippina is. Ez utóbbi törekvései olyannyira elmélyítették közte és a fia – illetve annak köre – között a rossz viszonyt, hogy Nero (Kr. u. 59-ben) megölette az anyját. Ezután már nem volt megállás: a császár őrült önkényének semmi sem szabott határt, az áldozatok saját családjából és közvetlen környezetéből, valamint a gazdag senatorok közül kerültek ki. A kor szokása szerint nem várta meg az ítéletet, és öngyilkosságot követett el például Seneca, valamint Nero legtehetségesebb hadvezére és rokona, Cn. Domitius Corbulo is. Ráadásul a császár nem átallott a nagy nyilvánosság előtt kocsihajtó és dalnokversenyeken fellépni, amivel felháborította a már rettegő arisztokráciát, de az alsóbb rétegek között sem szerezte meg a remélt népszerűséget.

Rómában Kr. u. 64-ben óriási tűzvész pusztított – ehhez Nerónak valószínűleg semmi köze sem volt, de annál jellemzőbb, hogy a közvélemény és később a történetírók is az "őrült császárt" vádolták a gyújtogatással. A bűnbak szerepére Nero egy új vallási irányzat követőit, a keresztényeket választotta ki. Uralmának végül az vetett véget, hogy fellázadt a provinciákban állomásozó hadsereg. Miután több tartomány helytartója is megtagadta a császárnak való engedelmességet, és légióival (Kr. u. 68-ban) Róma felé indult, a praetorianusok magára hagyták, a senatus pedig – kicsit megkésve – halálra ítélte anyagyilkosság miatt. Nero öngyilkosságot követett el.

A Iulius-Claudius-dinasztia folytatta az Augustus uralma végére kialakult óvatos külpolitikát: a birodalom erejéből arra futotta, hogy a Duna vonalát biztosítsa, az azon túli területek meghódításáról lemondott, csak pénzzel és diplomáciával igyekezett befolyását – az úgynevezett kliens királyságokon keresztül – érvényesíteni. A birodalom elérte azokat a határokat, amelyeken túl már nem volt érdemes terjeszkednie. A császárok belátták, hogy újabb provinciák megszerzése már nagyobb költségekkel és gondokkal járna, mint amennyi hasznot hajthatnának, háborúzás helyett inkább tárgyaltak- a kisebb háborúk és hódítások Claudius és Nero alatt (akár sikeresek, akár sikertelenek) ismételten arra figyelmeztettek: már nem kifizetődő növelni a birodalom területeit.

Ugyanakkor a hódító háborúkkal együtt a zsákmány is elmaradt, amely pedig 250 éve Róma alapvető bevételi forrása volt. A provinciákból befolyó adó, a városokból származó pénz, valamint a hatalmas császári birtokok jövedelme nem volt elegendő – még az újonnan bevezetett forgalmi és örökösödési adókkal együtt sem – az állam, a császár kiadásainak fedezésére. Nem lett volna célszerű sem a hadsereg zsoldjával, sem a római plebsnek járó juttatásokkal takarékoskodni, és a provinciákat sem volt érdemes véglegesen kizsákmányolni – ahogy Tiberius császár megfogalmazta: "nyírni kell a juhot, nem levágni". Nem véletlen, hogy több császár is folyamodott – afféle gyorssegély gyanánt – gazdag senatorok és lovagok perbe fogásához. A vádlottak összeesküvő vagy felségsértő magatartása mellett sokat nyomott a latban jelentős vagyonuk is.

 

 

4.6.3. A Flaviusok és Antoninusok

 

"...köztudomásúvá lett az uralkodói hatalom titka, az, hogy princepset máshol is választhatnak, nem csak Rómában" – Tacitus ebben látta a Nero halálát követő hatalmi harcok legjellemzőbb vonását. A Iulius-Claudius-dinasztián belül az utódlás kérdését Tiberius óta udvari és családi intrikák, befolyásos senatori csoportok, valamint a praetorianus gárda döntötte el. A család kihalása új helyzetet teremtett, és a princepsi hatalomért folyó belháborúban a döntő szót a provinciákban állomásozó seregek mondták ki. A császár a több jelöltet felszínre dobó és elsüllyesztő polgárháborús év után, 69-ben az okosan kiváró Flavius Vespasianus lett. Vespasianust még Nero küldte Iudaeába, hogy leverje a római hatalom ellen 66-ban hatalmas háborút kirobbantó zsidók felkelését. Az ehhez a feladathoz rendelkezésre bocsátott légiók kiáltották ki őt császárnak, de támogatta a keleten – Szíriában, Egyiptomban – állomásozó többi légió, sőt mellé álltak a pannóniai csapatok is, ami végképp javára billentette a mérleget a nyugati provinciákban állomásozó légiók jelöltjeivel szemben.

"Pecunia non olet", azaz "a pénznek nincs szaga" – mondta állítólag fiának Vespasianus, aki szemére vetette, hogy még a tímárműhelyek elé a vizelet számára kitett hordók tartalmát is megadóztatja. És hogy ezt rögtön be is bizonyítsa neki, a császár a fia orra alá dugott egy pénzérmét, amely az első illemhelyi adóbefizetésekből származott. Hogy igaz-e a Suetonius által megőrzött bon mot, nem tudhatjuk, de ez nem is érdekes, a fontos az, hogy Vespasianusról maradt fenn ez és a többi hasonló történet. A Nero és a belháborúk után színre lépő princeps legfontosabb feladata a birodalom pénzügyeinek rendbetétele volt. Ezt Vespasianus sikeresen meg is oldotta, és uralmának végére a kincstár újra megtelt. Szervezőmunkája azonban nemcsak a pénzügyekre terjedt ki, hanem uralma alatt a császári közigazgatás is továbbfejlődött. A principátus rendszerének teljes kiépülése a monarchikus kormányzás olajozottabb működése, a Római Birodalom hatalmának megszervezése és növelése jellemzi a Flaviusok – Vespasianus és két fia –, valamint az őket követő Antoninusok (96-192) uralmát.

Vespasianus kisebbik fiának, Domitianusnak halála után, 96-ban újabb dinasztia került hatalomra, amelyet egyik tagja után Antoninusoknak hívunk. Úgy adódott, hogy közülük több, egymást követő császárnak sem született fiúgyermeke, ezért az utódlást adoptióval – örökbefogadással – biztosították, vagyis a 2. évszázad császárai nem beleszülettek a hatalomba, hanem kiválasztották rá őket.

Traianus (98-117) alatt érte el a birodalom a legnagyobb kiterjedését. Dacia – a mai Erdély – meghódítását és provinciává szervezését az ottani gazdag arany- és sóbányák, valamint az északkeleti provinciákat veszélyeztető dák királyság megtörése indokolta. Traianus hódításainak másik iránya a Közel-Kelet: itt az erre vezető fontos utak szolgáltatnak magyarázatot a párthusokkal szembeni háborúra, Róma ugyanis szerette volna minél nagyobb szakaszát ellenőrizni az itt átfolyó gazdag kereskedelmi forgalomnak. A Mezopotámiában, sőt még azon is túl előretörő császár mögött a keleti, már pacifikált tartományokban felkelés robban ki, megakasztva a hódítások lendületét. Ez újabb figyelmeztetés volt Róma számára: a birodalom elérte lehetséges határait, a rendelkezésre álló erő már csak a régi területek megtartására elegendő. Traianus, a nagy hódító 117-ben a keleti fronton meghalt, ezért a hadjárat részleges kudarcából származó következtetéseket már utódjának, Hadrianusnak kellett levonnia – jellemző az éles politikai koncepcióváltásra, hogy Hadrianusnak trónra lépésekor első dolga volt Traianus legfontosabb hadvezéreit, a hódítást szorgalmazó irányzat vezetőit kivégeztetni.

Az új császár (117-138) a frissen szerzett területek jó részét feladva gyors békét köt keleten, és a birodalom energiáit később sem fordítja újabb területek megszerzésére, inkább a régi provinciák védelmét igyekszik biztosítani. A határvonalak kiépítésével és katonai biztosításával Hadrianus a nagy birodalomszervezők, Augustus, Claudius, Vespasianus sorába tartozik. Uralkodása alatt alig látta Rómát vagy akár csak Itáliát, mert állandóan a provinciákat járta: az ő szemében ugyanis a provinciák már nem Itáliának alávetett tartományok többé, hanem a birodalom szerves alkotórészei.

Hadrianus és utóda, Antoninus Pius császársága viszonylag békésen telt, a kormányzatnak csak néhány lázadással kellett megbirkóznia: ez a kor az egész birodalomra kiterjedő általános fejlődés és jólét ideje volt. A mediterráneumot egészében átfogó állam magas színvonalú közigazgatása és jogrendszere, a hadsereg nyújtotta biztonság, a folyamatosan épülő és karbantartott úthálózat, a kiépülő kikötők a jólétnek olyan magas fokát teremtették meg a 2. század első felére, amely korábban nem volt tapasztalható, és amelyet sokáig később sem tudtak túlszárnyalni.

Ennek a fejlődésnek a gyümölcseit – persze ki-ki a maga szintjén – a birodalom szinte minden lakója élvezhette, a saját birtokán dolgozó Pó-vidéki vagy hispániai paraszt éppúgy, mint az óriási észak-afrikai vagy szíriai latifundiumokat birtokló előkelő, a pénzüket újabb és újabb vállalkozásokba fektető kereskedők, műhelytulajdonosok vagy kisiparosok. Még a rabszolgák jó részének sorsát sem ítélhetjük kilátástalannak. Túlzóak, de nem teljesen hamisak Ariszteidésznek, a korabeli görög szónoknak Rómához intézett szavai: "Ezért igazán csak sajnálatot érezhetünk azok iránt, akik nem tartoznak fennhatóságod alá – ha egyáltalán vannak ilyenek –, mert nem részesülnek ezekből az áldásokból."

Róma jólétét súlyos gondok árnyékolták be Marcus Aurelius császár (161-180) uralkodása alatt. A viszonylag nyugodt évtizedek után újabb háború tör ki a párthusok és Róma között, amelynek legsúlyosabb következményeként a keletről hazatérő katonák veszedelmes fertőző betegséget hurcoltak be, amely Kis-Ázsiától a Rajnáig az egész birodalmon végigsöpört, nem kímélve sem a polgári lakosságot, sem a katonaságot. Egész városok és falvak néptelenednek el, és a hadsereg negyede is elpusztul. Ez a súlyos csapás akkor érte a birodalmat, amikor éppen északról is veszély fenyegette: germán törzsek törtek rá a Rajna-Duna-határvonalra. Ezek a határon túli törzsek, amelyeket a még északabbra élő germán szomszédjaik vándorlása szorított dél felé, be akartak költözni a birodalom területére, hogy részesüljenek a római állam nyújtotta jólétből és biztonságból. Marcus Aurelius hosszú háborúban visszaverte a germán betöréseket, de a birodalom számára ezután már állandóan fenyegető veszélyt jelentettek azok a barbár népek, amelyek Észak-Európából és Ázsiából érkeztek a határaira.

 

 

4.6.4. A principátus társadalma és gazdasága

 

A senatori arisztokrácia, amely továbbra is a társadalom leggazdagabb és legelőkelőbb tagjait szervezte egységes rendbe, a principátus alatt is megőrizte vezető szerepét, de összetétele és feladata lassan megváltozott. A korszakon végighúzódó felségsértési perekben a régi arisztokrata családok sorra kihaltak, és megüresedett helyieket az itáliai, illetve – egyre növekvő mértékben – a provinciai városok előkelői foglalták el.

Példaképpen vegyünk szemügyre két olyan karriert, amely egészen a princepsi hatalomig ívelt. Vespasianus apja még lovagi rendű vidéki pénzember volt, de fiai már bekerültek a senatorok közé. Az uralkodó később gyakran tréfálkozott is saját alacsony származása és a császári bíbor közti ellentéten: "Jaj, azt hiszem, istenné válok" – mondta például halálos ágyán. Traianusnak már az apja is senatori rangot viselt ugyan, de Itáliából már régen Dél-Hispániába kivándorolt, provinciabeli családból származott. Ahogy Vespasianus számára, úgy Traianus számára is a hadsereg, a sikeres katonai pályafutás teremtette meg a karrier lehetőségét.

Jelentősen megváltozott az arisztokrácia életmódja is: a császári közigazgatás egyre fejlettebb lett, és egyre inkább elszakadt a köztársaságból fennmaradt állami intézményektől, ezért Traianus korában a senatori rendű családoknak mind kevesebb szerep jutott, eltávolodtak a politikától, és idejüket hatalmas itáliai és provinciákbeli nagybirtokaik igazgatása, valamint jövedelmeik arisztokratákhoz méltó elköltése töltötte ki. A lovagi rend tagjai, bár rangban és vagyonban továbbra is elmaradtak a senatori rend mögött, egyre nagyobb szerephez jutottak a hadvezetésben és a közigazgatásban: gazdasági ügyeik intézése mellett egyre több posztot kaptak meg a hadsereg és a tartományok igazgatásában is.

A principátus korszakára jellemző élénk gazdasági élet, valamint az uralkodói udvar nyújtotta lehetőségek a meggazdagodáshoz és a fényes karrierhez juttathatták – első hallásra meglepő módon – a rabszolgák egy szűk csoportját is, bizonyos bizalmas beosztásban dolgozva ugyanis a rabszolgák rátermettebbje szerencsésen kamatoztathatta pénzügyi és szervező tehetségét. A haszon növekedését uruk azzal hálálta meg – illetve ösztönözte –, hogy felszabadította őket. Egyes felszabadítottak – libertusok – önálló kereskedőkként hatalmas vagyont szereztek, mások a császári udvar akár legbefolyásosabb emberei lettek egyes princepsek alatt – Vespasianus a karrierjének első komolyabb lépéseihez szükséges pártfogót egy felszabadított rabszolgában, Claudius császár "miniszterében" találta meg.

A Római Birodalom lakosainak tömege élesen elkülönült ugyan ezektől a vezető rétegektől, önmagában mégsem alkotott egységes rendet: több szempontból is különböző rétegekre tagolható. Az egyik ilyen szempont a vagyoni. Sokaknak nyílt lehetősége gyarapodásra, akár a kisbirtokos földművesek, akár az iparosok közül, és a rabszolgák, illetve felszabadítottak elől sem voltak elzárva a jómódhoz vezető utak. Természetesen voltak nagy tömegek, amelyeknek nem sikerült biztos önálló megélhetést teremteniük, és az állandó létbizonytalanságtól megszabadulniuk. Ilyenek voltak a nagyvárosok proletárjai, akik alkalmi munkákból és az ingyenes gabonaosztásokból éltek. Idetartoztak a még náluk is sokkal rosszabb helyzetben élő vidéki szegények, akik mezőgazdasági bérmunkásként keresték kenyerüket. A helyzet mindazonáltal a birodalom különböző területein nem volt egyforma: Itáliában, Galliában, Pannóniában például sokkal jobb volt a földműves sora, mint Egyiptomban. Különbséget tehetünk még a polgárjoggal rendelkezők és a provinciák alacsonyabb jogállású lakosai között is, de ennek a különbségnek már nem volt olyan óriási jelentősége, mint a köztársaság korában. A Római Birodalom népes csoportját alkották a rabszolgák, az ő csoportjuk sem volt azonban egységes, életkörülményeik, felemelkedési lehetőségeik, érdekeik különbözőek voltak. A városokban élő rabszolgák helyzete továbbra is előnyösebb volt: könnyebb munka, jobb ellátás, kedvezőbb felszabadulási lehetőségek. Ez újfent ráirányítja a figyelmünket arra, hogy a római társadalomban milyen fontos választóvonal volt a város és a vidék közti különbség. Mindazonáltal Spartacus korához képest a vidéki földbirtokokon dolgozók élete is javult valamelyest, amit az is jelez, hogy nem voltak nagy rabszolgalázadások. A nagy hódítások elmúltával, a 2. századtól csökkent a rabszolgák száma, és ezzel összefüggésben megnőtt az egyes rabszolgák értéke: már nem kegyetlen bánásmóddal, hanem az életkörülmények javításával és a felszabadítás ígéretével igyekeztek több és jobb munkára sarkallni őket.

Ebben a korban a jólét alapja a földművelés volt. A nagy gabonatermő vidékekről – elsősorban az afrikai provinciákból, különösen Egyiptomból – hatalmas mennyiségű gabona áramlott a birodalom többi területére. Ez lehetővé tette, hogy Itáliában és az európai provinciákban egyre nagyobb szerephez jusson a szőlő, gyümölcs és vetemény termesztése. A fejlettebb mediterrán, főleg keleti- görög, szíriai – mezőgazdasági kultúra, a jobb módszerek és termények eljutottak az északi és nyugati tartományokba is: ekkor terjedt el a bortermelés Galliában és Pannóniában, és ekkoriban váltotta fel az árpát a búza, Itália és utána Európa többi része is ekkor honosít meg olyan keleti gyümölcsöket, mint a cseresznye és a barack.

Hogyan is jöhetett volna létre ez a kiterjedt gazdasági virágzás azok nélkül a kapcsolatok nélkül, amelyeket az egységes, jól szervezett birodalom biztosított? Mint a korábban már idézett Ariszteidész mondja: a kalózok és rablók legendává lettek, nyugodtan lehetett járni az utakat és a tengereket. A történelem során a Római Birodalom fogott először tartósan egységbe ekkora területet: Róma világméretű "belső piacot" alakított ki, amely ráadásul a Földközi-tenger köré, e köré a természetes "úthálózat" köré szerveződött. A középpont persze Róma városa volt, ahol a világ bármely tájáról származó árut meg lehetett találni. Az állam közvetlenül is igyekezett támogatni a kereskedelmet: a belső vámok nagyon alacsonyak voltak, mindössze két százalékot tettek ki, és nem is minden provincia határán kellett fizetni az átszállított áruk után. Bár a szárazföldi utakat elsősorban katonai célokra építették, nagy hasznára voltak a kereskedőknek is. Rendkívül nagy volt a külkereskedelmi forgalom is, természetesen elsősorban kelet felé. Traianus keleti hódításait a kereskedelemi érdekek is ösztönözték: a lefölözhető haszon, illetve a közvetítő népek kiiktatásával megtakarítható kiadás. Keletről érkeztek az illatszerek, fűszerek, drágakövek, a nádcukor (Arábiából és Indiából), a selyem (Kínából) – mindezekért Róma csak arannyal és ezüsttel tudott fizetni, ami örökös veszélyt jelentett a birodalom nemesfémtartalékára, végső soron a gazdasági egyensúlyra. Ez magyarázza meg még jobban Traianus hódításainak másik irányát, az aranyban gazdag Dacia felé való terjeszkedést.

 

 

4.7. A principátus válsága, a dominátus

 

4.7.1. Megoldási kísérletek (192-305)

 

Marcus Aurelius fiának, a zsarnoki Commodusnak a meggyilkolása után, akárcsak a Nero utáni időkben, többen is versenybe szálltak a császári hatalomért. Ebben a küzdelemben elsősorban a praetorianusoknak, másrészt egyes provinciák légióinak a segítségét vették igénybe. Többéves polgárháború és négy császárjelölt halála után Septimius Severus (193-211) győzedelmeskedett, aki nagy kedvezményekkel megnyerte a hadsereg támogatását, és szilárd uralmat épített ki. Az Észak-Afrikából származó Severusnak, miután legyőzte ellenfeleit, első dolga volt, hogy feloszlassa a szétzüllött, megbízhatatlan praetorianus gárdát. Új testőrséget hozott létre, amelynek létszámát a korábbi kétszeresére emelte, tagjait pedig hű pannóniai légióiból választotta ki. A birodalomnak Augustus idején huszonöt, majd később harminc légiója volt, Severus most ezek számát harmincháromra növelte. Látszólag szilárd hatalmat hagyott fiaira, akik apjuk akaratának megfelelően eleinte együtt, társuralkodókként kormányoztak. De az idősebb fiúnak, Caracallának egy év se kellett, és megölette öccsét, majd néhány év múlva, 217-ben ő esett gyilkosság áldozatául.

Hasonló sorsra jutott a 3. század uralkodóinak túlnyomó többsége. 217-től 284-ig huszonöt császár uralkodott vagy lépett fel ellencsászárként, azaz átlagosan két és fél évig voltak hatalmon. Ebből is látszik, hogy a birodalom irányítása súlyos válsággal küszködött. Aki udvari cselszövés vagy a hadsereg kegye folytán hirtelen császár lett, éppilyen könnyen áldozatául is eshetett egy következő cselszövésnek, vagy belebukhatott egy katonai kudarcba. A bajok egyik forrása a határok helyzete volt. A germán támadás Marcus Aurelius idején nem egyszeri eset volt, hanem egy hosszú folyamat kezdete. A Rajna-Duna-határra óriási nyomást jelentettek a nyugati germánok. A balkáni, illetve kis-ázsiai provinciákat a germánok keleti csoportja, a gótok fenyegették állandóan. Keleten pedig Rómának tapasztalnia kellett, hogy az ekkorra már meggyengült szomszédját, a párthus államot új dinasztia, a Szászánidák által szervezett erős birodalom váltotta fel. A több fronton vívott állandó háborúk erején felül megterhelték Róma gazdaságát: a kincstár kimerült, a lakosságra rótt terhek elviselhetetlenekké váltak. A Földközi-tenger vidékét egybefogó kereskedelmi kapcsolatoknak, amelyek az 1-2. század fejlődését lehetővé tették, ugyancsak kárára voltak a központi hatalom szeszélyes változásai. Az árutermelés és a vállalkozás ellen hatott a pénzrontás, amellyel a császárok a kincstár hiányát igyekeznek pótolni.

Ami ez utóbbit illeti: Augustus alatt 96 százalék volt az ezüstdénár ezüsttartalma, azaz a pénzérme gyakorlatilag színezüst volt. Marcus Aurelius alatt körülbelül 75 százalék, Septimius Severus idején 50 százalék volt a dénárban az ezüst aránya. Ez az arány a későbbiekben is tovább csökkent, azaz az ezüstpénznek már csak kisebb része volt ezüst, a nagyobbik része értéktelenebb fémötvözetből állt. A pénz, a dénárok csökkenő értékéhez természetesen alkalmazkodott a különböző termékek ára is: a rosszabb pénzből ugyanazért az áruért egyre többet kellett fizetni. Az infláció pénzügyi bizonytalanságot teremtett a gazdaságban, mert csökken az árutermelési kedv: a földműves például lehetőleg nem vásárolt, és nem is termelt piacra (a rossz pénzért), hanem igyekezett minden szükséges dolgot egymaga megtermelni, illetve otthon előállítani.

A külpolitikai és a gazdasági válság átalakította az állam és a társadalom szerkezetét. A senatus mint testület elvesztette a szerepét és a tekintélyét. A senatori rend tagjai a császári közigazgatásban végleg háttérbe szorultak a lovagok mögött. A légiókat irányító tisztek és a hivatalnokok többsége már a provinciákból került ki. A 3. századra végképp eltűnt az a különbség, amely a római polgárjog birtokosait – tehát Itália lakosait és a provinciák szűk arisztokráciáját – az ezzel a polgárjoggal nem rendelkezőktől elválasztotta. Caracalla ezt a folyamatot tetőzte be, amikor 212-ben kiadott rendeletével a birodalom minden lakójára kiterjesztette a római polgárjogot. (Az intézkedés célja a birodalom egységesítése mellett az üres kincstár megtöltése volt, örökösödési adót ugyanis csak római polgárok fizettek.)

A hadsereg megnövekedett szerepe a legszembeszökőbb változás a római társadalomban. A katonák már nemcsak a határokat védelmezték, hanem a birodalmon belül is egyre inkább támaszkodott rájuk a császár. Az uralkodóknak biztosítaniuk kellett a légiók húségét: a zsold emelése mellett a katonáknak különböző kedvezményeket adtak, például gazdasági előnyökhöz juttatták őket, De részesültek politikai kiváltságokból, sőt a politikai hatalomból is. Ez éppenséggel rövid távon sem növelte a hadsereg ütőképességét, hosszú távon pedig kimondottan kártékony volt a birodalomra nézve. A fényes politikai karriert befutott katona jó példája Maximinus Thrax. Ő a Balkán északkeleti részén született, és földműves gyermekéből küzdötte fel magát centurióvá (századparancsnokká). Mint centuriót felvették a lovagi rendbe, ami megnyitotta előtte az utat a magasabb katonai beosztások felé; végül a balkáni légiók 235-ben császárrá kiáltották ki. Császárként a hadsereg érdekében elkobozta a városok közpénzeit és a polgári lakosság készleteit, intézkedései nyomán – ahogy az egyik történetírónál olvashatjuk – általános rémület támadt, a polgárok "harc és fegyverek nélkül is mintegy állandó ostromállapotban éltek".

Ennek ellenére még nem hullott szét a birodalom. Róma hadseregében volt még elég erő, hogy feltartóztassa a külső támadásokat, és a gazdaság szerkezetében is volt elég rugalmasság, hogy elviselje a hadsereg jelentette terhet. A 3. század végére a megszilárdult kormányzat úrrá lett a nehézségeken. 284-ben a keletről hazafelé tartó sereg Diocletianus néven császárrá kiáltott ki egy tisztet, aki uralkodásának húsz éve alatt (285-305) szilárd és tartós hatalmat épített ki. A válságos évtizedek után ezt a komoly sikert széles körű reformok bevezetésével érte el.

A hatalmat egy társcsászárral osztotta meg, és mindketten maguk mellé vettek egy-egy további, alacsonyabb rangú uralkodótársat. Ez a tetrarchia, a négyes uralom rendszere, amelyben a birodalmat két császár (augustus) és két alcsászár (caesar) irányította. A Caesarok az augustusok lányait vették feleségül, és ők voltak a két augustus kijelölt utódjai is. A rendszernek kettős célja volt. Diocletianus egyrészt így akarta elejét venni a trónviszályoknak, ellencsászárok fellépésének, másrészt az állam vezetésére háruló feladatok, elsősorban a birodalom határait több ponton fenyegető veszély maga is a császári hatalom megosztását-pontosabban decentralizálását – igényelte. Ezután a császárnak már nem volt szükséges a különböző frontok között ingáznia, illetve attól sem kellett tartania, hogy harcolni küldött hadvezérei esetleg a császári hatalom ellen fordítják a rájuk bízott légiókat.

Diocletianusszal a császárság – és a Római Birodalom – történelmében új fejezet kezdődik, amelyet dominátusnak nevezünk, Diocletianus ugyanis dominusnak, úrnak címeztette magát. Ez is része volt annak a rengeteg külsőségnek, amely kifejezte az új császárok rendkívüli hatalmát, amely őket alattvalóiktól elválasztotta, és isteni magasságokba emelte; a császárnak udvarához és környezetéhez való viszonya már csöppet sem hasonlított Augustuséra. A császári trón, a ruha, a fejék, az ajtók és ajtónállók sora, amelyeken át kellett haladni, hogy az uralkodó színe elé jusson az ember, a meghajlás, a kézcsók szertartása: mind-mind a hellenisztikus és keleti államok királyi udvarára emlékeztetett. A princeps korábban halála után vált istenné, illetve istenné vált uralkodók leszármazottja volt, ezután már életében deusként tisztelik. A dominótus név jól fejezi ki azt a különbséget, amely az új rendszer és a principátus között fönnáll, mert például Vespasianus kisebbik fiától, Domitianustól a rómaiak még nem tudták elfogadni, hogy felvette a "dominus et deus" (úr és isten) címet. A latin nyelvben a dominus ugyanis a rabszolga ura, gazdája. Domitianusszal összeesküvők végeztek, és uralmát később a zsarnokság szinonimájaként emlegették.

 

 

4.7.2. A dominátus, Diocletianus, Constantinus, a keresztények

 

Diocletianus – uralkodásának kemény munkával töltött húsz esztendeje alatt – nemcsak a hatalom legfelső szintjét alakította át. Átszervezései a birodalom szerkezetének, igazgatásának egészére kiterjedtek. Megnövelte a hadsereget – mintegy négyszázezer főre –, és négy nagyobb részre osztotta, a négy uralkodói udvarnak megfelelően. Ezek a határvédelem új koncepciója alapján további egységekre tagolódtak: a derékhadak a birodalom belsejében teljesítettek szolgálatot, míg a határok mentén kisebb és gyengébb csapatok helyezkedtek el. A hadsereg fenntartását, amely a korábbi fél évszázad legsúlyosabb pénzügyi gondja volt, új adórendszer bevezetésével biztosította. Egyszerre akarta hatékonyabbá és igazságosabbá tenni az adózást, rendeletek garmadájával szabályozta, ki mikor miért és mennyit köteles fizetni, illetve beszolgáltatni – mert a természetben fizetett adók aránya a 3. század elejétől egyre nőtt a pénzbeli szolgáltatásokkal szemben. Ezzel egyidejűleg megpróbálta megállítani a pénzromlást is, de hiába határozta meg rendeletileg a termékek megengedhető legmagasabb árát, illetve a fizetések összegét, ezen a téren igazi sikereket nem tudott elérni.

Átalakult a közigazgatás rendszere is: jellemző, hogy Itália különállása megszűnt, betagozódott a birodalom provinciái közé, amelyek száma az átszervezések, felosztások után százra emelkedett. A közigazgatás valamennyi szintjén nyüzsögtek a hivatalnokok: személyükben az állam az élet minden területén jelen volt; a városok elveszítették régi önkormányzatukat és önállóságukat, központi hivatalok alá rendelődtek. Diocletianus – az ókor egyik legnagyobb szervezője – nem teljesen járatlan utakon járt: szinte minden újításának megtalálhatjuk az előzményeit a korábbi császárok tevékenységében. De Diocletianus addig nem tapasztalt következetességgel ragaszkodott ahhoz a meggyőződéshez, hogy a szervezés, a rend, az ellenőrzés gyógyírt jelenthet minden bajra, illetve Augustus után neki sikerült ismét rendszert alkotnia: mert reformjaiból új, egységes állami berendezkedés alakult ki.

Az 1. században elindult egy vallási mozgalom, a kereszténység, amely Diocletianus korára, a 3. század végére kiterebélyesedett, komoly társadalmi tényezővé vált, és a birodalmi kormányzat számára megoldandó problémát jelentett. A római állam és a császárok jobbára nagylelkűek voltak a birodalomba bekerült vagy már ott kialakuló új vallásokkal. Az újonnan a birodalomhoz csatolt népek isteneit vagy az új kultuszokat, illetve vallási elképzeléseket általában megtűrték, esetleg csak Róma városában tiltották a gyakorlásukat, az állam csak nagyon ritkán lépett fel valamely isten híveivel szemben. A keresztényeknek mégis, szinte első megjelenésüktől kezdve kisebb-nagyobb üldöztetéseket kellett elszenvedniük. Tacitus szerint Nero őket jelölte ki bűnbaknak Róma leégése után, és később is többször lettek szenvedő szereplői a cirkuszi játékoknak: "Christianos ad bestias" – "Vadállatok elé a keresztényekkel!" A keresztényekkel szembeni fellépés egyrészt a római állam valláspolitikájából, másrészt az új vallás jellegéből adódott. Az olyan vallásokban, amelyek titkos – vagy kevésbé titkos – szervezetek létrehozásával jártak, az államot gyengítő szerveződést láttak. A kereszténység kezdetben zsidó vallási csoportként jelent meg, márpedig a zsidók az 1-2. században többször robbantottak ki – nem is csak Palesztina területét érintő – felkelést, ami elég volt ahhoz, hogy Róma a kereszténységben is belső ellenfelet lásson. Ráadásul a keresztények nagyban különböztek a többi vallási mozgalomtól, nemcsak határozott monoteizmusukkal, hanem kizárólagosságukkal is: élesen szemben álltak a birodalom más vallásaival és számtalan istenével. A római állam számára a legnagyobb veszélyt a császárkultusz elutasítása jelentette, Jézus Krisztus követője ugyanis nem áldozhatott idegen isteneknek – amelyeket különben sem ismert el istennek –, tehát a meghalt császárok vagy élő személyek szobrai előtt sem. Márpedig az állam nem tűrhette, hogy ez az egyre növekvő csoport elutasítsa azt a szertartást, amely a Római Birodalom egységét volt hivatva kifejezni, hiszen a római császár saját személyében testesítette meg a soknyelvű, sokkultúrájú birodalom szilárd összetartozását.

Diocletianus alapos és az egész birodalomra kiterjedő rendeleteivel megpróbálta megszüntetni a kereszténykérdést: el kellett kobozni vagyonukat, börtönbe kellett vetni, sőt ki kellett végeztetni papjaikat, ha nem tagadják meg hitüket (ezt később az összes keresztényre kiterjesztette). Csakhogy a keresztényekkel szembeni szigorú fellépés a szándékkal ellenkező eredményre vezetett: nemhogy nem törölte el az új vallást, de egyenesen megerősítette: egyrészt feltárta tömegerejét – kiderül, milyen sokan vannak a követői –, másrészt a társadalom más rétegeiben is rokonszenvet keltett iránta. A kereszténység megerősödött mártírjai révén, aminek jelentőségét Diocletianus utódja, Constantinus (Nagy Konstantin) császár (306-337) ismerte fel, és tíz évvel a nagy üldözések után, 313-ban kiadta az úgynevezett milánói türelmi edictumot. Ez a rendelet szabad vallásgyakorlást biztosított a keresztények számára.

Ahogy Diocletianus elszánt szembenállását meg tudjuk érteni, úgy Constantinus nagylelkű pártfogása is megmagyarázható: miután az üldözések nem számolták fel, csak megerősítették a kereszténységet, a császárnak új megoldást kellett keresnie, hiszen a megerősödött kereszténység és az állam közti ellentét még inkább veszélyeztetheti a társadalmi békét. Ugyanakkor ez a rohamosan erősödő vallási mozgalom éppen méretei miatt erősítheti is a birodalmat – ha támogatja a császárt. A híres történet szerint Constantinus az egyik fontos csatája előtt jelenést látott: egy kereszt vagy Jézus monogramja fénylett fel az égen, egy görög felirat: "tutó nika" ("Ezzel győzz!") kíséretében. (Szállóigévé vált latin formájában: "In hoc signo vinces" – "E jelben győzni fogsz.") És csakugyan, katonái ezt a jelet festve pajzsukra, másnap győzelmet is arattak. A történettudomány nem lát a császári szívekbe. Mindenesetre úgy tűnik, Constantinus hajlamos volt isteni erők támogatásához folyamodni (és ezt nyilvánosságra hozni) életének nehéz perceiben – néhány évvel korábban ugyanis Apolló jelent meg előtte. Akárhogyan is, a kereszténység Constantinus alatt nemcsak engedélyezett, hanem a leginkább támogatott vallássá vált, amelyet a császár anyagilag és tekintélyével is segített, Constantinusnak nagy szerepe volt abban, hogy 325-ben Nicaeában összeült az első egyetemes zsinat. Ekkor és itt tanácskoztak először együtt a birodalom – a világ – Krisztust követő közösségeinek vezetői, akik a vitás vallási kérdésekben a még pogány pontifex maximusi címet viselő császár elnökletével döntöttek.

Constantinus tovább folytatta Diocletianus munkáját mind katonai, mind közigazgatási, mind gazdasági téren: elvetette ugyan a tetrarchia rendszerét – hosszú háborúkban számolta fel uralkodótársai hatalmát, hogy 324-ben újra egyetlen kézben, az övében összpontosuljon az uralom, de folytatta az állam hatalmának és ellenőrzésének minél teljesebb kiépítését. Itália ekkor már nem volt a birodalom központja, Róma régóta nem főváros, Constantinus nagyszabású központosított államához új, fényes főváros illik: 331-ben megalapította a régi görög Büzantion helyén a pompás épületekkel ékes Constantinopolist – Konstantinápoly, Bizánc, Isztambul: sok neve lesz még a történelem során.

 

 

4.7.3. A kereszténység, Jézus és az evangéliumok

 

A keresztények vagy keresztyének – latinul: Christiani – Jézus Krisztus követői. A Krisztus név a görög Khrisztosz szóból származik, felkentet jelent, megfelel a zsidó messiás fogalmának. Az első keresztények Jézus tanítványai voltak, akik mesterük halála után továbbadták Jézus tanítását, Krisztust követő közösségeket szerveztek nemcsak Palesztinában, hanem szerte a Római Birodalomban. Amikor egyre több helyen alakultak ki keresztény közösségek, és a keresztények száma egyre nőtt, Jézus közvetlen tanítványai nem lehettek mindenhol jelen, hogy személyesen tanítsanak, ezért Jézus beszédeit, valamint az életéről, haláláról és feltámadásáról szóló történeteket az utókor számára írásba foglalták: megszülettek az evangéliumok.

Az evangélium – görögül: euangelion – jó hírt jelent: azt a jó hírt, amit Jézus élete, halála és feltámadása jelent az emberek számára. A négy kanonikusnak elismert evangélium szerzői – Máté, Márk, Lukács és János – mindannyian vagy Jézus közvetlen tanítványai, működésének szemtanúi voltak, vagy ezek munkatársai a tanításban.

A négy evangélistának különbözőek voltak a szempontjai, a hívők más-más csoportjai számára írtak, ezért az evangéliumok nem teljesen egyformák, kiegészítik egymást. Máté például nagyon sokszor utal az Ószövetségre, rengeteget idézi: ő elsősorban azoknak szánta művét, akik zsidó vallásúból lettek kereszténnyé. A különbségek az első három evangéliumnál nem különösen jelentősek, ezeket – Mátéét, Márkét és Lukácsét – szinoptikus ("együtt látó") evangéliumoknak nevezzük, míg a negyedik, Jánosé több szempontból különbözik tőlük, és kicsit később is keletkezett mint a 70-90 között szerkesztett szinoptikusok.

Az evangéliumokból keveset tudunk meg Jézus életéről. Az evangélisták számára nem Jézus "életrajza" volt fontos, hanem tanítása, az örömhír. Életéből azokat a részleteket ismerjük meg, amelyek alátámasztják tanítását. Azokat a tanulságos cselekedeteit jegyezték fel, amelyek fontosak voltak az első keresztény közösségek számára. Jézus Galileából, Názáret városából származott. Az ő néhány száz évvel később kiszámolt születésével kezdődik időszámításunk (Kr. u. 1.). Harmincéves korában kezdett tanítani, harminchárom évesen végezték ki Jeruzsálemben, a harmincéves kora előtti életéről csak néhány adatot jegyeztek fel, az evangéliumok életének utolsó három évéről, tanítói működéséről szólnak. Ennek során bejárta Galileát és Iudaeát, vándorolva tanított, beszélt zsinagógákban (zsidó imaházakban), de főképp a szabad ég alatt, illetve magánházaknál. Egyre nagyobb lett a híre, és sokszor óriási tömeg verődött össze, hogy láthassa és hallhassa; a tanítás mellett gyógyítással is foglalkozott, amerre csak járt, elvitték hozzá a környék betegeit. Tizenkét tanítványt gyűjtött maga köré, velük együtt vándorolt, étkezett, őket külön is tanította: ők az apostolok. Nem véletlenül vannak éppen tizenketten: számuk a tizenkét zsidó törzset jelképezi, a választott nép hiánytalan egységét.

"Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. (...) Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket". (Máté 9, 12-13) Jézus máshol is kiemelte: Izrael elveszett juhaihoz jött: a szegényekhez, az iskolázatlan emberekhez – sőt a bűnösökhöz, a társadalom megvetett tagjaihoz. Szellemes és az ószövetség alapos ismeretéről tanúskodó vitákat folytatott az őt felkereső farizeusokkal is, de közösséget az elesettekkel érzett. Legtöbbször példázatokkal és példabeszédekkel tanított: a kor más zsidó tanítóihoz hasonlóan történetek és hasonlatok köntösébe öltöztette mondanivalóját. Ez a képes beszéd tehát nem volt szokatlan hallgatói számára, de mégis úgy érezték, hogy ez valami más: "Tanításával ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók."

Néhány gondolat Jézus tanításából. "Hogy próbára tegye, az egyik törvénytudó kérdéssel fordult hozzá: »Mester, melyik a főparancs a törvényben?« Jézus ezt felelte: »Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.«" (Máté 22, 35-40)

Jézus legnagyobb beszédsorozata az úgynevezett Hegyi beszéd. Ez a nyolc boldogság felsorolásával kezdődik. Közülük néhány: "Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az istent. Boldogok a békességben élők, mert isten fiainak hívják majd őket. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa." (Máté 5, 8-10) Így tanít a Hegyi beszédben az ellenség szeretetéről: "Hallottátok a parancsot, szeresd embertársadat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért. Így lesztek fiai mennyei atyátoknak, aki fölkelti napját a jókra is, gonoszokra is, esőt ad az igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok?" (Máté 5, 43-46) A kincsek gyűjtéséről: "Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, és ahol betörnek, és ellopják a tolvajok. A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly, és nem marja rozsda, és ahol nem törnek be, és nem lopják el a tolvajok." (Máté 6,19-20) Így szólt az ítélkezésről: "Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni. Miért látod meg a szálkát az embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?" (Máté 7, 1-3)

Amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe, már mint ismert tanító és gyógyító, nagy tömeg köszöntötte: "Egyszerre a nagy sereg tanítvány áldani kezdte örömében az Istent a sok csodáért, amelynek szemtanúja volt: »Áldott az Úr nevében érkező király!« – kiáltozták. »Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!«" A zsidó vezetők azonban kisvártatva elfogatták Jézust, és bíróság elé állították, majd átkísérték Pilátus, a rómaiak helytartója elé, és a római uralom elleni lázítással vádolták.

Pilátus vonakodott ugyan, de mégis kereszthalálra ítélte Jézust. (Ez szokásos módszer volt a rómaiaknál rabszolgák, lázadók és alacsony sorú bűnözők kivégzésére.) Pilátus nem akart zavargást megkockáztatni, ezért még az ítélkezés előtt megkérdezte a tömeget, hogy ők döntsenek. A nép választott tehát, hogy kit engedjenek szabadon a közelgő vallási ünnepre – a zsidó húsvétra – való tekintettel: Jézust vagy egy másik, Barabás nevű foglyot. "Az egész nép ezt ordította: »Vesszen el [Jézus]! Bocsásd szabadon Barabást!«" (Lukács 23, 18)

Mi volt a baja a zsidó vezetőknek Jézussal? Miért ítélte halálra Pilátus? És főleg miért fordult el tőle a zsidó nép? A nép, amely Jézusban messiást látott, csalódott benne, mert a zsidó állam helyreállítását, a rómaiak elűzését remélte tőle. Pilátus zavargásoktól, lázadásoktól félt, ezeket akarta megelőzni. (Alig harminc év múlva csakugyan hatalmas lázadás tört ki a római uralom ellen, és csak hosszú, véres háborúban tudták leverni.) A zsidó vezetők féltek, hogy Róma keményen lép fel Jézus mozgalma miatt Iudaeában, és ez szigorításokkal, a zsidóság helyzetének romlásával jár majd. Kajafás főpap szavaival: "Jobb ha egy ember vész el a népért, mint ha az egész nép veszne el egy miatt." Mindenki félreértette tehát Jézust, azok is, akik azt remélték, hogy e világi királyként elűzi a rómaiakat, és azok is, akik éppen ettől féltek. "Az én királyságom nem e világról való" – mondta Jézus.

Jézus történetisége, hogy élt és tanított, a történettudományban már nem vita tárgya, feltámadása viszont kívül esik a történelemtudomány területén. Az ebben való hit vagy ennek a tagadása mindenkinek a vallásából, illetve személyes hitéből, meggyőződéséből fakad. Az apostolok hittek a feltámadásban: az evangéliumok megörökítik azt a pillanatot, amikor a halála után Jézus megjelent előttük. A feltámadásban való hit lett a keresztény vallás alapja, az apostolok mesterük halála után megrettenve bujkáltak, és a feltámadásba vetett hitük adott nekik erőt, hogy nyíltan vállalják Jézus követését és tanításának terjesztését a zsidók között, majd pedig az egész Római Birodalomban.

Az egyház szempontjából döntő fordulatot jelentett, amikor a kereszténység kilépett a zsidóság köréből. Ez a fordulat a 49-es jeruzsálemi zsinathoz főződik, az apostolok ekkor hozott döntése után már nem csak a zsidó vallási előírásokat betartók lehettek keresztények. Ezt a döntő változást páli fordulatnak is nevezzük, mert nagy szerepe volt benne Pál apostol első, a birodalom keleti provinciáiban tett térítő útja során szerzett tapasztalatoknak. Pál nem volt tagja a tizenketteknek, sőt korábban – eredetei neve Saul volt – Jézus tanítványainak elszánt üldözője volt.

 

 

4.7.4. A Római Birodalom hanyatlása és kettészakadása

 

Diocletianus és Constantinus szervezőmunkája és újításai felszámolták a belső anarchiát, újra megszilárdították a császári hatalmat. A birodalom fő problémáját a kívülről érkező, barbár támadások jelentették: ezek ellen a szervezett, szigorúan hierarchikus és központosított állam óriásira duzzasztott, mintegy félmillió főt számláló hadsereggel védekezett. A hadsereg eltartásának roppant költségeit aprólékosan kidolgozott, az egész lakosságot sújtó adórendszer segítségével lehetett csak előteremteni. A dominátus államának erőszakos kiépítése a következő évtizedek és évszázadok történéseit figyelembe véve csak tüneti kezelésnek bizonyult, ráadásul még óriási áldozatokkal is járt. Az új adórendszer ideiglenesen képes volt ugyan biztosítani a hadsereg és a császári bürokrácia költségeit, de végleg tönkretette a kisbirtokos parasztságot és a kisműhely-tulajdonosokat. A nagybirtokon pedig felgyorsította a szabad bérlők röghöz kötését.

A hadsereg egyre inkább barbárokból – elsősorban germánokból – toborzódott, és így végképp elszakadt attól a társadalomtól, amelyet védeni volt hivatott. Tisztjei is egyre inkább a germán előkelők soraiból kerültek ki: ezek a legmagasabb rangokig emelkedtek, a császártól kapott vezető tisztségeik révén a birodalom legbefolyásosabb személyei lettek, de sem neveltetésükben, sem eszményeikben, sem műveltségükben nem kapcsolódtak a birodalmat létrehozó Rómához és a római társadalom régi arisztokrata csoportjaihoz.

A társadalomtól mindazonáltal nemcsak a hadsereg, hanem maga az állam is elszakadt. A katonai és a polgári közigazgatás végleg elvált egymástól, a hadsereget és a hivatalnokok egyre népesebb csoportját leszámítva az állam már egyetlen réteg érdekeit sem képviselte, és a század második felétől már annak a feladatának is egyre nehezebb volt megfelelnie, hogy védelmet biztosítson a külső támadásokkal szemben. 378-ban Hadrianopolisnál – Konstantinápolytól nem is olyan messze – a germánok egyik törzse, a nyugati gótok megsemmisítő vereséget mértek a rómaiakra, maga a császár is elesett. Az új császárnak, Theodosiusnak (379-395) sikerült ugyan úrrá lenni a katonai és politikai válságon, de ennek rendkívül nagy ára volt: a nyugati gótokat – más néven vizigótokat – foederatiként (szövetségesként) telepítette le a birodalom területén, földet, zsoldot, adómentességet és autonómiát adva nekik. Ez utóbbi azt jelentette, hogy saját vezetőik irányítása alatt és saját törvényeik szerint, függetlenül élhettek – mint állam az államban.

Az újfajta császári hatalom, a dominótus megváltoztatta a vezető rétegek összetételét: ha valakinek az államban elfoglalt helyét kívánjuk meghatározni, már nem annyira a rendhez – a senatori vagy lovagi rendhez – való tartozás, hanem a császári hivatali vagy katonai apparátusban betöltött szerep a döntő tényező. A lovagi rend, amely a 2. század császárai alatt egyre nagyobb szerepet kapott az állam irányításában, és már megelőzni látszott a senatori rendet, Diocletianus és Constantinus reformjai nyomán eltűnt: a dominótusnak nem volt szüksége rendekre. A senatori cím megmaradt ugyan, de megkapta mindenki, aki a császári apparátusban elég magasra emelkedett, a senatus így felduzzadt és vegyesebb összetételű lett, aminek következtében megszűnt mint önállóan fellépő és saját érdekeit érvényesítő csoport. Constantinus az új fővárosban, Constantinopolisban létrehozott egy új, a rómaival egyenértékű senatust. Ez csak még jobban megosztotta a dominótus arisztokráciáját, amelynek meglévő hatalmát több más tényező is aláásta: például a keresztények és pogányok közti ellentét. Ugyanígy érdekellentét volt a senatori rangjukat már hosszú ideje birtokló, régi családok tagjai és a parvenük (a gazdasági, politikai hatalomba újonnan bekerültek) között is. Ennek a frissen feltörekvőkből álló rétegnek a legsikeresebb és legfurcsább képviselői a germán tisztekből senatorrá emelt katonák voltak.

Régebben a római hatalomnak birodalomszerte erős támasza volt a városok – municipiumok és coloniák – vezető rétege; ha ennek nagyobb része nem tudott is felemelkedni a lovagi vagy senatori rendbe, mégis önálló, vagyonos réteget alkotott. A városok és a közigazgatásilag hozzájuk tartozó területek irányítása, az adók beszedése, a középületek emelése egyaránt erre a rétegre hárult. Ez egyrészt megtiszteltetést jelentett, amely tekintélyükből és vagyonukból fakadt, de egyszersmind pénzt és időt igénylő kötelesség is volt. A dominótus idejére pedig mindebből már csak a kellemetlen kötelesség maradt: a városoknak ez a vezető rétege felelt – vagyonával is – a város körzetébe tartozó útszakaszok és védművek karbantartásáért, valamint az egész város működtetéséért; a növekvő terhekért "cserébe" önállósága elvesztését, növekvő ellenőrzést és állami gyámkodást kapott.

A társadalom uralkodó csoportjait számos ellentét és helyzetükből fakadó különbség tagolta, ezzel szemben az alsóbb rétegekben a gyors elszegényedés miatt egységesedést tapasztalhatunk. Továbbra is voltak saját kisbirtokukon gazdálkodni próbáló, önálló parasztok – bár mind kevesebben –, volt sok colonus (kisbérlő), és léteztek rabszolgák is. Ez a jogilag jól megkülönböztethető három réteg azonban életmódjában, lehetőségeiben, a hatalomhoz való viszonyában lassan összemosódott, és egyre szorosabb függésbe került – a birtokos paraszt is – a környező nagybirtoktól. Az egyre súlyosbodó állami terhek mind többeket késztettek arra, hogy egy-egy nagybirtokos védőszárnyai alatt keressenek védelmet: ez a jelenség a patrocinium. A mezőgazdaságban általában jelentősen csökkent a piacra termelés, ennek következtében – főképp a birodalom nyugati felében – csökkent a városok szerepe, és a gazdasági központok, illetve súlypontok vidékre, a vidéki nagybirtokokra helyeződtek át. A 2. század utáni állapotokhoz képest egyre inkább háttérbe szorult az ipar is – a mezőgazdaságnál persze mindig is kisebb volt a súlya, de ezután egyre többet és többet veszített a fontosságából. A város, a városi ipar tehát meggyengült; a 4. században is találhatunk ugyan virágzó városokat a birodalom egyes területein, például Africa provinciában, de ez már csak rövid utóvirágzás volt. Általános tendencia volt az ipari termelés és a városias életmód hanyatlása, amit önmagában az is jól példáz, hogy sok iparos kiköltözött a nagybirtokra, a tulajdonos környezetébe a birtokon dolgozókat ellátni. A patrociniumon kívül akadt más próbálkozás is arra, hogy a hatalomnak leginkább kiszolgáltatottak megszabaduljanak a fojtogató állami terhektől: a császároknak birodalomszerte több felkeléssel kellett szembenézniük, amelyek a legszegényebbek körében robbantak ki. (Jellemző, hogy 378-ban, a már említett gót háborúban a környék szegény lakossága is a barbárokat támogatta.)

Diocletianus és Constantinus rendeletei helyreállították az állam jövedelmeit, de a birodalom mélyről fakadó gazdasági bajait nem orvosolták: nőtt az adó, de nem nőtt a termelés, amelyen az adó alapszik- és ez hosszú távon csak további hanyatláshoz vezetett. Jellemző, hogy az inflációt is csak felemásan sikerült megállítani: az állam bevezetett ugyan egy új és értékálló aranypénzt, de az ezüstpénz romlását nem tudta megakadályozni – illetve nem tudott lemondani a romlásból származó bevételeiről. A birodalom gazdaságának legfőbb gondjai a következőkből fakadtak: a munkaerőhiányból, a termelést ösztönző kereskedelem és az árucsere csökkenéséből, a pénzforgalom kiszámíthatatlanná válásából, valamint abból az óriási anyagi teherből, amit a hadsereg és a hivatali apparátus fenntartása jelentett.

A korábbi időkhöz képest a legnagyobb változás mégsem a gazdaságban jelentkezett: a legfőbb probléma éppen az, hogy tulajdonképpen nem is beszélhetünk a birodalom gazdaságáról, a birodalom városairól abban a formában, mint eddig. Amellett ugyanis, hogy egyre nagyobb különbségek léteztek akár egyes szomszédos provinciák között is, mind mélyebbé lett az a szakadék, amely a birodalom keleti és nyugati felét elválasztotta egymástól. Az előbb vázolt gondok főképp a nyugati részre jellemzőek, kelet sűrűbben lakott, városiasabb maradt a 4. században is, az ipar is fejlettebb volt. Nemcsak a birodalom védelme, de egyáltalán egyben tartása, központi és egységes irányítása is nehézségekbe ütközött. Diocletianus aprólékosan kidolgozott rendszere, a tetrarchia nem élte túl uralkodását, de végül Constantinus mégoly központosított hatalma is társcsászárokra száll 337, azaz Constantinus halála után. 395-ig a hatalmon egymással háborúzó társcsászárok – általában egy nyugati és egy keleti uralkodó – osztoztak; közben egyik-másik fél halálakor esett csak meg, hogy egy személy birtokolta az egész birodalom fölötti hatalmat. Ez a rendszer Theodosius halálával ért véget. Innen, 395-től számítjuk a birodalom végleges kettészakadását, minthogy az ő fiai már mint egyenrangú örökösök osztoztak kelet és nyugat fölött. A birodalom két fele ezután a fejlődésnek végképp két különböző útjára lépett.

 

 

4.7.5. A Nyugatrómai Birodalom bukása

 

Theodosius fiai közül Honorius (395-423) kapta a birodalom nyugati felét, az idősebb Arcadius (395-408) pedig a keletit, de egyik – trónra lépésük idején még csak tizenéves – fiú sem uralkodott ténylegesen: államukat helyettük még az apjuk által kinevezett, illetve az udvari intrikákban, harcokban hosszabb-rövidebb időre hatalomhoz jutó személyek vezették. A nyugati területeket kezdetben Stilicho, a félig vandál származású hadvezér irányította, míg keleten sűrűbben váltották egymást az udvar élén a császárra hatni akaró személyek, mint Rufinus vagy az eunuch Eutropius, de nagy szerep jutott a császári család nő tagjainak is. A dinasztikus elvet és a császári trónok) stabilitását néhány évtizedre azon az áron sikerült biztosítani, hogy a tényleges hatalom kikerült a császárok kezéből, és személyük csak az éppen hatalomra kerülő csoportot legitimálta.

A birodalom két fele abban a szűk nyolcvan esztendőben, amíg a Nyugatrómai Birodalom még fennállt, legtöbbször ellenségesen viszonyult egymáshoz. Ellenérdekeltségük a kor legsúlyosabb problémájával kapcsolatos: mivel a barbárok támadásaival szemben nem tudtak közösen fellépni, saját védelmüket inkább a másik fél kárára próbálták megszervezni, a népvándorlás hullámait pénzzel és diplomáciai eszközökkel a birodalom másik felére hárítva. Ebben – többek között földrajzi helyzete és gazdasági viszonyai miatt – a konstantinápolyi udvar volt a sikeresebb.

Theodosius halála után Alarich, a "gótok királya", féltve a Theodosiusszal személyesen kialakított rendszert és a Római Birodalom határain belül elnyert földjeiket, seregeivel megmozdult, és a keletrómai terülteket fenyegette. Hogy ebben mekkora szerepe volt Stilichónak, nem tudhatjuk, de az, hogy Alarich kisvártatva Itália felé vette az irányt, biztosan a konstantinápolyi udvar erőfeszítéseinek volt köszönhető. 401-ben, rövid harc után, a milánói – illetve épp a betörés hatására védhetőbb központba, Ravennába költöző – udvar még kiegyezett Alarichkal, Itálián kívül, a Száva mellett adva földeket a nyugati gótoknak. 405 végén azonban összeomlott a birodalom dunai határvonala: a hunok elől menekülő különböző germán törzsek – elsősorban a keleti gótok (osztrogótok) – százezres tömege rázúdult az alpesi tartományokra, sőt Itáliát is elérte, ahol is csak a Pó völgyétől délre, az Arno folyónál sikerült őket megállítani. A következő év december 31-én átszakadt a rajnai határ is: vandálok, alánok, burgundok és egyéb törzsek árasztották el a gazdag, romanizált nyugati tartományokat, végleg megtelepedve Gallia és Hispánia nagy részén. Mivel a ravennai udvar ezeken a területeken katonailag nem tudott fellépni – Britanniából és a Duna mellől végleg kivonta a csapatait –, a betelepülő törzseket, ahogy már korábban a nyugati gótokat is, foederatinak, azaz szövetséges államnak ismerte el.

A birodalom nehézségei megrendítették Stilicho pozícióját, illetve "barbár" származását is felhasználták ellenfelei, amikor 408-ban kivégezték- pedig szükség lett volna rá Alarichkal szemben, aki ugyanebben az évben benyomult Itáliába, és Rómát fenyegette. Ekkor még beérte egy hatalmas hadisarccal, de 410-ben már el is foglalta a Várost. Utóda – Alarich még ugyanebben az évben meghalt – végül Dél-Galliába vezette népét, és ott alapított "foederált" királyságot.

A birodalmat III. Valentinianus (424-455) nyugatrómai császár alatt érte a következő végzetes csapás, amikor is elveszett Africa. Ezt a gabonaellátás, illetve a földközi-tengeri kereskedelem miatt Itália szempontjából oly fontos területet, ahol már a 300-as évek végétől egyre csak gyengült a központi hatalom, a vandálok szakították el Rómától. Geiserich vandál király 429-ben kelt át Hispániából, és 439-ben már Karthágót is elfoglalta, létrehozva az afrikai vandál királyságot. Ez az állam már látszólag sincs Ravennának alávetve, nem szövetséges jogállású, hanem teljesen független, sőt ellenséges ország, mint ezt a vandáloknak a földközi-tengeri kalózkodása, valamint Róma 455. évi kifosztása is hatásosan megmutatta. (A vandálok nevét és a késő antik világban kialakult rossz hírüket – amit többek között Róma alapos kifosztásával öregbítettek – nemcsak "vandalizmus" szavunk őrzi, hanem az Ibériai-félsziget legdélibb területének, Andalúziának – "Vandalúziának" – a neve is.)

A hatalmas veszteségek közepette Aëtius, a birodalom hadseregének a vezetője próbálta menteni a menthetőt: egyrészt megerősíteni a központi hatalmat a megmaradt ténylegesen is birtokolt területeken, azaz Itáliában és az alpesi tartományokban, másrészt szilárd és kiegyensúlyozott kapcsolatokat teremteni a foederati államokkal. A birodalom és a Nyugat-Európába betelepült germánok diplomáciai viszonyának súlyos próbatétele volt a hunok megjelenése. A hunok a 4. század utolsó negyedében a keleti gótok és az alánok meghódításával hatalmas birodalmat hoztak létre, amely a századfordulótól már a Kárpát-medencére is kiterjedt. Erős központi hatalom tette még félelmetesebbé ezt a lovas nomád birodalmat 434-445 között Bleda (Buda) és Attila kettős királysága, majd 445-455 között az utóbbi egyedüli uralma idején. Aëtius sokáig együtt tudott működni a hunokkal, a Keletrómai Birodalom felé irányítva őket. 451-ben azonban Attila hun, keleti gót és alán seregével átkelt a Rajnán. A hatalmas haderővel szemben felvonultak a Római Birodalom és az érintett foederált germán királyságok csapatai, és a Catalaunumi síkon megállították Attilát. A hunok nem tudtak ugyan nyerni, de az erejük nem roppant meg: Attila a következő évben Itáliára támadt, elpusztította a rendkívül gazdag Aquileiát – ahol az úgynevezett borostyánút elérte a tengert –, és seregével Róma ellen vonult. Váratlanul azonban visszafordult, a következő évben pedig meghalt, és ezzel szét is esett a Hun Birodalom.

Csakhogy Attila halála sem menthette meg a Nyugatrómai Birodalmat a pusztulástól: nemcsak a már említett 455. évi vandál támadás – amelynek során Geiserich megszerezte Szardíniát és Korzikát – mutatta a bukás közeledtét, hanem az állam belső tehetetlenségének és megosztottságának olyan jelei is, mint Aëtius kivégeztetése 454-ben. (A kivégzést elrendelő III. Valentinianust pedig Aëtius katonái gyilkolták meg.) Zűrzavaros évtizedek után, miközben a foederati államok végleg függetlenedtek, illetve a birodalom újabb területeket veszített, 474-ben Orestes katonai főparancsnok saját fiát, Romulus Augustulust tette meg császárnak. Az itáliai germánok (különböző törzsek töredékei) vezéreként fellépő Odoaker (Odevacar) azonban 476-ban felvette a rex Italiae címet, legyőzte és megölette Orestést, a kiskorú uralkodót pedig megfosztotta a császári jelvényektől, és azokat elküldte a keletrómai császárnak, Zénónnak. Ezzel a Nyugatrómai Birodalom utolsó megmaradt területén, Itáliában is barbár királyság alakult.

Az európai múltfelfogás egyik újra meg újra felmerülő, örök kérdését – Róma szilárdságának és sikerének okai mellett – a birodalom bukásának okai jelentik: miért hullott szét ez a nagy területeket rendkívül hosszan, sikeresen integráló, jólétet és magas színvonalú kultúrát létrehozó birodalom? Sokan egyetlen okban találják meg választ: a vízvezetékek ólomcsöveiből az ivóvízbe kerülő káros anyagok, a kereszténység vagy épp az erkölcsök romlása stb. Van olyan vélemény, amely egyszerűen csak a történelem lényegéhez tartozónak tartja a bukást, egy-egy rendszer elöregedésében találva meg az okot. A kérdés végleges lezárása természetesen nem lehetséges, de a kutatás most mindenesetre okok sokaságára, bonyolult hálójára mutat rá. Ezek közé tartozik többek közt a munkaerőben és a hadsereg utánpótlásában jelentkező végzetes hiány- amit néhány katasztrofális, több tízezres veszteséggel járó vereség tragikussá tett –, a hadsereg feltöltése germánokkal, a colonusok röghöz kötése. Súlyos problémát jelentett az állam elidegenedése is a társadalomtól: a bürokratikus hatalom brutálissá, öncélúvá és improduktívvá vált, és minden belső reformja, amelyekkel az újabb problémákra reagált, csak ezeket a vonásokat erősítette. A gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális okokat még hosszan lehetne sorolni, de egyet külön is ki kell emelni – ez pedig a barbárok hatalmas áradata, amely a Római Birodalomra, annak is elsősorban a nyugati felére zúdult, és amely talán bármilyen erős államot és társadalmat képes lett volna összeroppantani.

 

Aelius Aristeidés: Róma magasztalása. Bp. 2001; Ammianus Marcellinus római története. Bp.1993; Appianosz: A római polgárháborúk I-II. Bp. 1967; Borhy László (szerk.): Római történelem. Szöveggyűjtemény. Bp. 1998; Borzsák István (szerk.): Római történeti chrestomathia. Bp. 1963; Cato, Marcus Portius: A földművelésről. Bp. 1966; Cicero válogatott művei. Bp. 1987; Hahn István: Róma istenei. Bp. 1975; Héródianos: A Római Birodalom története Marcus Aurelius halálától. Bp. 2005; Horatius összes versei. Bp. 1961; Julius Caesar Gaius feljegyzései a gall háborúról. – A polgárháborúról. Bp. 1975; Livius, Titus: A római nép története a város alapításától. Bp. 1982; Marcus Aurelius elmélkedései. Bp. 1974; Ovidius Naso, Publius: Római naptár. Bp. 1986; Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok I-II. Bp. 1978; Polübiosz történeti könyvei. Máriabesenyő-Gödöllő, 2002; Sallustius összes művei. Bp. 1978; Seneca, Lucius Annaeus: Erkölcsi levelek. Bp. 1975; Suetonius Tranquillus, Gaius: A Caesarok élete. Bp. 1975; Szepessy Tibor: A régi Róma napjai. Bp. 1968; Tacitus összes művei. Bp.1980; Vergilius összes művei. Bp. 1973.

 

Alföldy Géza: Római társadalomtörténet. Bp. 2000; Bleicken, Jochen: Lex publica. Berlin-New York, 1975; Uő: Geschichte der Römischen Republik. München-Wien, 1982; Boardman, John – Griffin, Jasper – Murray, Oswyn (szerk.): Az ókori görögök és rómaiak története. Bp. 1996; Brunt, Peter Astbury (ed.): The Roman Economy. Oxford, 1974; Cambridge Ancient History (Vol. VII/2. The Rise of Rome to 220 BC. Cambridge, 1989; VIII. Rome and the Mediterranean to 133. BC. Cambridge, 1989; IX. The Last Age of the Roman Republic. Cambridge, 1994; X. The Augustan Empire, 44 BC-AD 70. Cambridge, 1996; XI. The Imperial Peace AD 70-192. Cambridge, 1936; XII. The Imperial Crisis and Recovery AD 193-324. Cambridge, 1939); Castiglione László: Római művészet. Bp. 1971; Christ, Karl: Der Untergang des römischen Reiches. Darmstadt, 1986; Cornell, Tim – Matthews, John: A római világ atlasza. Bp. 1991; Grant, Michael: Róma császárai. Bp. 1993; Gruen, Erich L: The Last Generation of The Roman Republic. Los Angeles, 1974; Jones, A. H. M.: Augustus. Bp. 1976; Köves-Zulauf, Thomas: Bevezetés a római vallás és monda történetébe. Bp. 1995; Lintott, Andrew W.: The Constitution of the Roman Republic. Oxford, 1999; Marsh, Frank B.: A History of the Roman World from 146 to 30 BC. London, 1971; Martin, Jochen: Spätantike und Völkerwanderung. München, 1987; Millar, Fergus: The Roman Empire and Its Neighbours. London, 1981; Uő: The Crowd in Rome in the Late Republic. Ann Arbor, 1998; Mócsy András: Pannonia a késői császárság idején. Bp. 1975; Ogilvie, Robert M.: A Commentary on Livy 1-5. Oxford, 1965; Rawson, Elizabeth: Roman Culture and Society. Oxford, 1991; Scullard, Howard H.: Roman Politics. 220-150 BC. Oxford, 1973; Syme, Ronald: The Roman Revolution. Oxford, 1939; Taylor, Lily R.: Party Politics in the Age of Caesar. Berkeley, 1971; Walbank, Frank W.: A Historical Commentary on Polybius I-III. Oxford, 1957, 1967, 1979; Walsh, Peter G.: Livy. His Historical Aims and Methods. Cambridge, 1967.