5.4.3.2. A hatalmas gótok

 

A gótok Skandinávia déli részéről származtak. Két csoportra oszthatók: nyugatiak (visigothi) és keletiek (ostrogothi). Valószínűleg a legnépesebb germán csoportok lehettek, lélekszámuk mintegy százezer főre tehető. A Visztula folyó torkolatának tájékáról húzódtak át a kelet-európai síkságra.

 

A nyugati gótok Alarich nevű királyuk vezetésével a hunok nyomásának engedve a Balkánt dúlták. 401-ben hirtelen rátámadtak Észak-Itáliára, de innen átmenetileg még visszavonultak. Aztán 408-409 telén ostrom alá vették Róma városát, majd 410-ben elfoglalták és kirabolták. Utána továbbmentek Dél-Itáliába, mert át akartak kelni Afrikába. Csakhogy ezt Alarik király váratlan halála meghiúsította. Így aztán Itáliából elvonultak a mai Franciaország déli részére, Aquitániába, ahol királyságot alapítottak Tolosa (Toulouse) székhellyel. Arra törekedtek, hogy elkülönüljenek a helyi galloromán lakosságtól, ezért tiltották az összeházasodást. Attila hun nagykirály ellenében a rómaiak oldalán harcoltak 451-ben. Eurick király (466-484) foglaltatta írásba a vizigót szokásjogot 475 körül (Lex Visigothorum), majd II. Alarich a római lakosság jogait rögzítette írásban.

Miután északi szomszédaiktól, a frankoktól döntő vereséget szenvedtek, s a csatában II. Alarich király is elesett (507), a mai Spanyolország területére vándoroltak, ahol a 6. század második felében bekebelezték a 411-ben létesült szvéb királyságot. Birodalmuk központjává Toledót tették. A kereszténység ariánus irányzatához kötődő gótok egyházának feje a király volt, s ő nevezte ki a püspököket is. Alapvető változás következett be, amikor I. Rekkared király 587-ben áttért a katolikus hitre. A katolikus római társadalom és a már szintén ezt az irányzatot követő gótok összeolvadása útjából elhárult minden akadály.

633-ban a kor kimagasló tudós egyházi tekintélye, Sevilla érseke, Isidorus elnöklete alatt tartott IV. toledói zsinat szabályozta a királyi hatalom gyakorlásának kérdéseit. A királlyá avatás ekkor meghatározott szertartása szerint szent krizmával kenik fel a megválasztott királyt, aki így hatalmát Isten kegyelméből (Dei gratia) gyakorolja. Az idők változását jelzi, hogy a VIII. toledói zsinaton (654) olyan egységes törvénykönyvet hagytak jóvá, amely az egész királyság területének minden lakójára egyaránt vonatkozott.

A 7. század végén föllángoló belső viszályokban meggyengült királyság az Észak-Afrikából átkelt arabokkal szemben tehetetlennek bizonyult. 711-ben döntő győzelmet arattak a muszlim hódítók (a gót király is elesett a csatában), és a félsziget nagy részének urai lettek.

 

A ke1eti gótok Ariánus hitet valló püspökük, Wulfila (311-382) egy gót csoportot a Balkánon, Nikápoly mellett telepített le. Megalkotta számukra a 27 betűs gót ábécét: nagyrészt (19-20 betűt) a görög, kisebb részt (5-6 betűt) a latin írásból, 2 betűt pedig a germán rúnaírásból vett át. A megalkotott ábécé segítségével lefordította a Bibliát gót nyelvre. E fordítást (melyből napjainkra csak az 5-6. században lejegyzett töredékek maradtak) később a gót nép egésze átvette. A mára kihalt gót nyelv egyedüli emlékei e fordítástöredékek.

A hunok hű szövetségeseiként harcoltak, majd Attila hun nagykirály halála után a Balkánon, pontosabban az egykori római Moesia provincia térségében telepedtek meg. Innen vonultak 489-ben Észak-Itáliába Nagy Theodorik (471-526) vezetésével, akit hadserege Itália királyává kiáltott ki. A bizánci császár azonban csak 497-ben ismerte el államát. Pénzei előlapjára a császár képét és nevét verette, hátoldalára pedig a saját monogramját. Királyi székhelye Ravenna volt. Rómába látogatva (500) császári külsőségek közepette vonult be. Bár ariánus volt, a katolikusok iránt türelmet tanúsított, beleszólt azonban a pápaválasztásba. Uralma, amely az egész félszigetre kiterjedt, a sokat szenvedett lakosság számára három évtizedes békét jelentett. Törvénykönyvet nem alkotott, csak rendeleteket. Germánok és rómaiak közötti vitás esetekben római jogi szakértők is közreműködtek a bíráskodásban. Megbecsülte a művelt rómaiakat. Olyan kiválóságok kaptak magas tisztségeket udvarában, mint a történetíró szerzetes, a csaknem egy évszázadot megélt Cassiodorus vagy a kiváló tudós, a görög kultúráért rajongó, tragikus véget ért keresztény bölcselő, Boethius (legszemélyesebb műve A filozófia vigasztalása). A középkor első "barbár" történetírója, a gót származású Jordanes (490 k.-560 k.), akinek latinul írt történeti munkái ránk maradtak. Fő műve: A gótok eredete és tettei, amely egyben a hun történelem (Attila korának) egyik legfontosabb forrása is.

Theodorik Itálián kívüli területeket is meghódított (Dalmáciát, Szicíliát, Noricumot, Raetiát, Délkelet-Galliát). Házassági kapcsolatok révén a frank, vandál, vizigót, burgund, türing uralkodócsaládokkal lépett kapcsolatra, az ellentétek azonban végül háborúkba torkolltak. Theodorikot Ravennában temették el. Síremléke a kor különleges, máig épségben megmaradt művészeti alkotása.

Az 530-as évek gót belviszályai alkalmat adtak Konstantinápolynak a beavatkozásra. Beliszariosz 540-ben elfoglalta Ravennát. Bár később átmenetileg megfordult a hadiszerencse, 553-ban a bizánci hadvezér, Narses végleg térdre kényszerítette a gótokat, államuk megszűnt. Itália élére bizánci helytartó (exarchos) került, székhelye Ravenna lett.

 

 

5.4.3.2. A félelmetes vandálok

 

A szvébek egyik népcsoportját alkotó kvádok, valamint a markomannok, majd később a vandálok is a Kárpát-medence északi területeit lakták a Kr. u. első századokban. Előbbiek a rokon langobardokkal 568-ban Észak-Itáliába költöztek. A vandálok 407-ben (az iráni eredetű alánokkal együtt) átkeltek a Rajnán, s végigvonulva Európán, Gibraltárnál legendás királyuk, Geiserich (428-477) vezetésével 429-ben átkeltek Afrikába. A mai Tunézia területén Karthágó székhellyel egy évszázadon keresztül (429-534) fennmaradó erős királyságot hoztak létre, amelyet kénytelen volt a Bizánci Birodalom is önálló államnak elismerni. Olyannyira, hogy III. Valentinianus császár még a leányát is hozzáadta Geiserich fiához, Hunerichhez.

Erős flottájuknak köszönhetően ők lettek a Földközi-tenger nyugati medencéjének urai. Sorra foglalták el a kisebb-nagyobb szigeteket (Korzikát, Szardíniát, Szicíliát stb.). A vandál kalózok megnehezítették Konstantinápoly gabonaellátását, veszélyeztették a tengeri kereskedelem forgalmát.

455-ben a meggyilkolt III. Valentinianus császár özvegye és leánya hívására a vandálok hajóhada és serege elfoglalta Róma városát. A hercegnő ugyanis akkor már Geiserich fiának, Hunerichnek eljegyzett menyasszonya volt. Geiserich elűzte a római birtokosokat, viszont a római közigazgatást és annak tisztviselőit a helyükön hagyta. A római császárok mintájára pénzt is veretett. A hódító barbárok a római kultúrát nem pusztították el, hanem átvették azt: a 6. században már római ruhákat viseltek, látogatták a római fürdőket. Buzgó ariánus keresztények voltak, a katolikusokat viszont kegyetlenül üldözték. Mint más germán népek esetében, a hódítók etnikai egységét nem sikerült hosszú időn keresztül megőrizni, ami érthető, hiszen a vandálok lélekszáma Észak-Afrikában aligha lehetett nagyobb 80 ezernél, viszont az ott élő római (romanizált) népesség lélekszáma mintegy 4-5 milliónyi lehetett.

Az 530-as évek belviszályait kihasználva I. Justinianus bizánci császár hadvezére, Beliszariosz néhány hónap alatt elfoglalta Észak-Afrikát, és szétzúzta a vandál királyságot (533-534). Az arab hódításig Észak-Afrika ismét a Bizánci Birodalom felségterületévé vált.

 

 

5.4.3.3. Franciaarszág névadói: a frankok

 

A germánok a Rajnánál és a Dunánál a Kr. u.1-2. században többször támadták a római limest. A 3. század hozta az igazán jelentős változásokat. A frankok (nevük: "merész, bátor" máig megőrződött Franciaország és egy német történeti táj, Frankónia nevében) ugyanis megpróbáltak átkelni a Rajnán, s behatolni Galliába. Ez ugyan nem sikerült, de 358-ban a rómaiak a mai Belgium területének egy részét kénytelenek voltak a frankok egy csoportjának, a száli frankoknak átengedni. A frank vezérek a rómaiak szövetségesei (foederati) lettek, s ettől kezdve már ők védték más népek ellen a határőrvidéket. Az 5. század eleji vandál támadást kihasználva behatoltak Északkelet-Galliába, s a század végéig jelentős területet vontak uralmuk alá.

A frankok döntő többsége az egykori római Gallia provinciától északra telepedett meg, ami azt jelentette, hogy Galliában nem terjedt el a germán nyelv. Így a mai Franciaországnak megfelelő területen kifejlődő francia nyelv az ókori latin nyelv egyik nyelvjárási változatán alapszik. A frankok nyelvét tehát bár nem vette át Gallia, ámde a kialakuló ország neve: Franciaország (La France) mégis rájuk utal. A római Gallia népességét romanizált gallok (kelták) alkották. Lélekszámuk a Kr. u. 2. században meghaladhatta a tízmilliót. Viszont az 5. századra ennek a felét is alig érte el, sőt a fogyás nem állt meg: a 7. századra a népesség hárommillióra csökkent. Mivel a germánok lélekszáma utóbbinak legfeljebb a 10 százaléka lehetett (csupán északon haladhatta meg a 20-30 százalékot), így szükségszerű volt a galloromán lakosságba való beolvadásuk.

Az 5. század közepén élt Merovech, a száli frankok királya lett a 486-751 között uralkodó Meroving-dinasztia névadója. Seregével Attila ellen harcolt a Mauriacum mellett vívott nagy csatában (451). Fia, I. Childeric, unokája I. Chlodvig, aki az ariánus hitet valló többi germán törzstől eltérően népével együtt áttért a katolikus hitre (496-499 között). Reimsben keresztelték meg háromezer katonájával együtt. Gallia északi részén megalakította a Frank Királyságot, majd csaknem egész Galliát egyesítette az 5-6. század fordulóján, Burgundia és a mai Provence kivételével. Chlodvig uralkodása alatt foglalták írásba a száli frankok népi jogát (Lex Salica), amelyet nem sokkal később a ripuári frankok törvénykönyvének megszerkesztése követett. Ezt később többször módosították, bővítették. Jellemző a hatalmi viszonyokra, hogy egy szabad frank megöléséért kétszer akkora vérdíjat kellett fizetni, mint egy római birtokosért.

A frankok birodalmának területe mintegy 800 ezer km² lehetett. Vagyis ez volt nyugat legnagyobb, legerősebb állama. Sorsának alakulása egész Európa történetét befolyásolta. A birodalom legnagyobb területű része az Atlanti-óceántól a Rajnáig és a mai cseh területekig nyúló Austrasia Királysága volt (nevének jelentése: "kelet"). A 630-as évektől fővárosa Metz. Austrasiától délre, nagyjából a Meuse és a Loire folyók között húzódott kelet-nyugat irányban, az óceántól nagyjából a mai svájci határig Neustria Királysága (jelentése: "új föld"). Fővárosa Soissons, majd Párizs lett. Austrasia és a Földközi-tenger közötti terület Burgundia Királysága. Fővárosa Chalonsur-Saone. Burgundia és az Atlanti-óceán között terült el Aquitania (neve ibér eredetű).

A Frank Birodalmat jórészt a gall-római arisztokráciából kikerülő püspökök és grófok kormányozták. A katolikus frank uralkodócsalád fennhatóságát a latin műveltségű, szintén katolikus arisztokrácia szívesebben fogadta, mint a korábbi ariánus vizigót-burgund uralmat. A birodalom területi igazgatásának irányítói a király(ok) képviselőiként a grófok voltak. A grófságok száma mintegy kétszáz lehetett. A grófi megbízatás voltaképpen élethosszig szólt, valójában azonban a leszármazottak, illetve családtagok (rokonok) örökölték az egyes területek fölötti hatalmat.

A király uralmának alapját a frank hadsereg támogatása jelentette. Az uralkodó az alattvalói hűséget birtokadományokkal ismerte el. Az egyház birtokokkal való ellátása is elsősorban, főleg kezdetben, a király feladata volt. Mivel a 6. század közepén a hódító háborúk korszaka lényegében lezárult, a továbbiakban már csak a meglévő királyi uradalmak területéből lehetett újabb és újabb adományokat kihasítani. Ez egyben azt is jelentette, hogy a birtokos családok birtokai (és jövedelmei) egyre nőttek, az egymást követő királyoké viszont egyre érezhetőbben csökkentek.

I. Chlodvig halála után a birodalmat négy fia egymás között osztotta fel. Ezt követően a Frank Birodalom egyetlen kézben csak rövid időre egyesült, például I. Chlotar uralkodása alatt (558-561). 613-ban ismét helyreállt az egység, amikor II. Chlotar, Neustria uralkodója megörökölte a másik két királyságot. Fiának, Dagobertnek a halála (639) után ismét a birodalom felosztása következett. Sőt a három királyság háznagyoknak (maiordomus) nevezett udvari tisztségviselői annyira megnyirbálták a Meroving-uralkodók hatalmát, hogy Einhard (Nagy Károly kortárs életírója) megfogalmazása szerint: "A királynak semmi mása nem maradt, csak címének élvezete, meg az elégtétele, hogy hosszú hajjal és lobogó szakállal ülhetett a trónján, és játszhatta az uralkodó szerepét."

Austrasia, illetve Neustria legfőbb udvari tisztséget betöltő családjainak vetélkedéséből 687-ben az austrasiai Heristalból származó Pippin került ki győztesen. Haláláig (714) voltaképpen ő volt a birodalom ura. Fia, Károly lépett örökébe (741-ig), aki saját és családja tekintélyét azzal erősítette meg, hogy 732-ben Poitiers-nél döntő győzelmet aratott a betörő mórok (arabok) fölött. E sikerének köszönhette a Martel (Kalapács) melléknevet. Az utolsó Meroving-uralkodót, III. Childerichet 751-ben Martel Károly fia, III. (Kis) Pippin (uralkodott 768-ig) pápai áldással és jóváhagyással fosztotta meg hatalmától, s ezzel formálisan is a nagy hatalmú maiordomus család kezébe került a királyi hatalom. Ettől kezdve számítjuk a Karoling-dinasztia uralkodását.

 

 

5.4.3.4. Egy borvidék névadói, a burgundok

 

Skandináviából származnak. Az egyik legkisebb lélekszámú germán népcsoport lehetett, lélekszámuk nem érte el a húszezer főt sem. Régi szálláshelyük emlékét máig őrzi Bornholm szigete (középkori neve: Burgundarholm). Az 1. században a Visztula folyó vidékén a gepidákkal szemben alulmaradva a Római Birodalom nyugati határához vándoroltak, és "szövetségesként" a római hadsereg segédcsapatai lettek. A 413-ban alakult rajnai (wormsi) Burgund Királyságot, amely veszélyessé kezdett válni a birodalom számára, 436-ban Aëtius, a nyugatrómai hadvezér felbérelt hunokkal "reguláztatta meg". Gundahar burgund király is csatatéren lelte halálát. 443-ban aztán a burgundok maradványait délre telepítette, arra a területre, amelyet azóta is "Burgundiának" neveznek.

A burgundok 466-ban fölmondták a rómaiakkal kötött szövetséget (foedust), s dél felé hatolva elfoglalták a mai Lyon és Vienne városok római elődtelepüléseit. A régi római birtokosok birtokainak, colonusainak és rabszolgáinak jelentős részét a hódító burgundok a maguk számára foglalták le, de a két népet nem különítették el egymástól, és törvénykönyvük (Lex Burgundionum) sem tett különbséget germán és római között. A közigazgatási egységeknek számító grófságokban együtt bíráskodott egy-egy római, illetve burgund gróf. A burgundok meglehetősen gyorsan romanizálódtak, amihez nagyban hozzájárult, hogy a 6. század elején az ariánizmusról áttértek a katolikus vallásra. A 7. században még használták a germán nyelvet, a következő évszázadra azonban teljessé vált a nyelvi asszimiláció. 534-ben foglalták el Burgundiát a frankok, akik, hogy uralmukat biztosítsák, kiirtották a burgund királyi családot.

 

 

5.4.3.5. Kisebb germán népek

 

5.4.3.5.1. Alemannok

 

Több germán nép töredékéből szerveződtek össze. Az egyik legkisebb lélekszámú germán népcsoportnak számítottak (valószínűleg húszezer főnél kevesebben lehettek). Először a 213-ban ellenük indított római támadás kapcsán említik őket. Az 5. század végén a mai Elzász és Észak-Svájc területén telepedtek meg. Ettől kezdve ez a régió a germán nyelvterület része lett. A frankok királya, I. Chlodvig 496-ban hódította meg területüket, s a Frank Királysághoz csatolta. Németország francia (Allemagne) és spanyol (Alemania) elnevezése az alemannok emlékét őrzi.

 

 

5.4.3.5.2. Gepidák

 

A Kr. u. 1. században a Balti-tenger déli partján éltek, ahová a mai Svédország déli részéről telepedtek át. A 3. század utolsó harmadában költöztek a Kárpát-medence északkeleti részére, majd – áttörve a szarmaták sáncait – elfoglalták a Tiszántúlt, ahol aztán 410 körül hun fennhatóság alá kerültek. Nevezetes királyuk, Ardarik (akit a magyar népmesék Aladárként említenek) Attila hun nagykirály egyik főembere. Ő volt az, aki a legendás hun uralkodó váratlan halála (453) után a "népek szövetségét" győzelemre vezette Attila fiai ellenében. Ezt követően egy évszázadra a gepidák lettek a Kárpát-medence keleti felének urai. Mígnem 567-ben a langobardok (avar segítséggel) döntő győzelmet arattak fölöttük. Maradékaik valameddig az Avar Kaganátusban élhettek tovább. A gepidák nevének jelentése saját nyelvükön: "gazdag, ajándékozó, bőkezű", a velük rokonságban lévő gótok viszont lenézően a gepanta (lusta) szóból származtatták nevüket.

 

 

5.4.3.5.3. Szkírek

 

A hunok leghűségesebb germán szövetségesei, az 5. században költöztek a Kárpát-medence középső részére. Királyuk, Edika segédkezett Attilának testvére, Bleda hun nagykirály meggyilkolásában. Később a konstantinápolyi követek Edikát mint a hun király "testőrparancsnokát" próbálták (eredménytelenül) megkörnyékezni. Rá akarták venni, hogy merényletet hajtson végre Attila ellen.

Attila halála után a szkírek először győzedelmeskedtek a keleti gótok fölött. Ám az újabb összecsapás már a szkírek és szövetségeseik megsemmisítő vereségét hozta. A döntő csatában elesett maga Edika is. Az akkor távol lévő fia, a hontalanná vált Odoaker viszont a Nyugatrómai Birodalom szolgálatába lépett. Ravennában Orestes, Attila "kancelláriájának" egykori vezetője – ekkor már a birodalom második embere – maga mellé vette. Azt követően azonban, hogy Orestes az addigi császár helyett a saját fiát (Romulust) ültette trónra, Odoaker szembefordult vele. Megölte őt, kisfiát pedig száműzte, s a császári jelvényeket Konstantinápolyba küldte (476). Ettől kezdve (formálisan a Konstantinápolyban székelő császár nevében) Odoaker igazgatta a nyugati birodalomrészt, míg el nem érte őt is a végzet 493-ban, Theodorik keleti gót király kezétől.

 

 

5.4.3.5.4. Herulok

 

Skandináviai eredetűek. A 3. század közepén (267) egészen a Boszporuszig portyáztak, s az akkori Büzantion városát (a későbbi Konstantinápoly elődjét) is elfoglalták, és más görög városokat is kifosztottak. Majd sorozatos vereségeik után a gótok, aztán a hunok, végül a 6. század elején a langobardok alattvalói lettek a Duna-vidéken, majd beolvadtak a germán népek tömegébe.

 

 

5.4.3.5.5. Szvébek

 

Ezt a germán népcsoportot a kvádok, markomannok, hermundurok, szemnonok alkották, s hozzájuk csatlakoztak az alemannok is. Szövetségük nevéből származott a "sváb" szó. A hunok elől az Elba vidékéről nyugatabbra menekülve egy részük átkelt a Rajnán, s hosszú vándorlásuk során eljutottak egészen az Ibériai-félszigetre (409), megtelepedve annak északnyugati részén. Itt vették föl a kereszténységet. Rechiar nevű királyuk már keresztény uralkodó volt, akit II. Theodorik vizigótjai legyőztek (448). A szvébek maradékai önálló királyságban éltek tovább, míg 585-ben területük az ibériai vizigót állam része nem lett.

 

 

5.4.3.6. Akik olasszá lettek: a langobardok

 

A szvébeket alkotó germán törzsek közé tartozó langobardok az Elba vidékén élve találkoztak a harcmezőn először a rómaiakkal (Kr. u. 5.). A szemtanúnak számító római történetíró jellemző módon úgy mutatta be őket, hogy olyan nép, "amely a germán vadságnál is vadabb". A 480-as években nyomultak be a Cseh-medencébe, majd innen 510-ben Pannóniába telepedtek át. Itt elsősorban nagyállattartással foglalkoztak. Feltűnően magas emberek voltak (a férfiak: 170-180 cm, egyesek 190 cm fölöttiek, a nők magassága 165-170 cm). Világos arcszínük és szőke hajuk lehetett.

Évtizedeken keresztül jó viszonyban éltek a szomszédos gepidákkal, mígnem a konstantinápolyi császári diplomácia 551-ben és 566-567-ben egymásnak ugrasztotta őket. Ekkor Alboin langobard király az avarok segítségével győzedelmeskedett a gepidák felett, ám az új szövetségesétől tartva gyors elhatározással 568 húsvétján egész népével együtt (megerősítve azt a szászokkal és gepidákkal) elvonult Észak-Itáliába. Előtte felgyújtották házaikat, sőt temetőik sírjaiból még a halottaikat is magukkal vitték, a valaha melléjük helyezett értékeikkel együtt.

Rabolva, pusztítva, sok előkelő rómait megölve dúlták végig a langobardok Itáliát. Ravenna és Róma környéke, meg néhány kisebb terület maradt csak bizánci fennhatóság alatt. Erőszakoskodásaikat királyuk, Alboin igyekezett volna megfékezni, de meggyilkolták. A langobard királyok hatalma meglehetősen korlátozott volt, az egyes tartományokat uraló hercegek szinte teljes önállóságot élveztek (a királyok a 7. században többször is avar segítséggel igyekeztek megregulázni őket). A foglalást követő másfél évszázadon keresztül, vagyis a germán népek közül a legtovább őrizték meg államuk etnikai jellegét. Írásba foglalták a langobard népjogot (Edictus Rothari, 643), alattvalóik többsége azonban a római jogot használta.

Az ariánus langobardok a 7. század második felében kezdtek tömegesen áttérni a katolikus vallásra. A királyi család már a század elején katolizált. A vallási váltás meggyorsította az asszimiláció folyamatát. A 8. században a langobardok már kétnyelvűek lehettek. A nyelvi beolvadás a 11. századra befejeződhetett. Észak-Itáliában emléküket máig őrzi Lombardia tartomány neve, néhány név és az olasz nyelvjárásokban meggyökerezett jövevényszó.

A Langobard Királyság a 8. század első felében megerősödött, a királyi hatalom megszilárdult. 751-ben elfoglalták a bizánci helytartó székhelyét, Ravennát, s Róma következett volna. Ám II. István pápa hívására a frank Kis Pippin seregei visszavonulásra kényszerítették a langobardokat. A Ravenna és Róma közötti régió, az egykori bizánci igazgatás alatt álló területek így kerülhettek pápai fennhatóság alá, s alakulhatott ki az Egyházi Állam. Amikor ez ellen Desiderius langobard király támadást intézett, Nagy Károly frank király ellentámadást indított. Elfoglalta Páviát, majd a langobardok királyává koronáztatta magát (774). Ezzel az önálló Langobard Királyság megszűnt, s mint tartomány betagolódott a Frank Birodalomba.

 

 

5.4.3.7. A büszke angolszászok

 

A mai Dánia és Északnyugat-Németország határvidékén, az Elba és a Weser folyók által közrefogott területen éltek a 4. században az angol, a szász és a jüt nevet viselő germán törzsek. Ezek egy része az 5. század elején felkerekedett, s több hullámban, a tengeren átkelve elözönlötték a Brit-szigeteket.

Schleswig egyik tartományának neve, Angeln máig megőrizte az angolok nevét. Az angolok és a szászok nyelve nem volt teljesen azonos, már a kontinensen is voltak közöttük bizonyos különbségek. A jütök emlékét a dániai Jütland (Jylland) tartomány neve őrizte meg. Az előbbi népeket követték aztán a frízek kisebb csoportjai is.

A Brit-szigeteket romanizált, ekkoriban bizonyára már nagyrészt keresztény hitre tért kelták lakták, akik Kr. e. 800 körül telepedtek meg itt, Galliából és a mai Belgium területéről áthajózva. A római hadsereg először Kr. e. 55-ben jutott el a Brit-szigetekre Julius Caesar vezetésével, de végleges meghódítására csak egy évszázaddal később került sor (Kr. u. 43., Claudius császár). Újabb egy évszázadon keresztül próbálkoztak a mai Skócia meghódításával – sikertelenül. Végül a határán erős védőfalat emeltek. Ez Hadrianus fala, amely romjaiban ma is látható-követhető. A római civilizáció eredménye húsz nagyobb (átlag ötezer lakossal) és mintegy száz kisebb város létesítése. London (Londinium) lakossága húszezres lehetett. Ez volt Észak-Európa legfontosabb kereskedelmi központja. Jelentősek voltak a város környéki villagazdaságok is. A kontinens erős barbár fenyegetettsége miatt a 4. században Britanniát is kiürítette a birodalom. Az utolsó római katonai egységeket 409-ben vonták ki. A római eredet emlékét máig megőrizte néhány helynév, pl. a latin castrum (tábor) szó megfelelője a chester (pl. Chester, Manchester, Glouchester, Leichester), a latin portus (kikötő) szó megfelelője pl. Lamport.

Az angolszász hódítók a Brit-szigeteken a nagyobb folyók (pl. a Temze) torkolatvidékétől megindulva haladtak fokozatosan az ország belseje felé. Egy angolszász szerzetes, a Tiszteletreméltó Beda (élt: 672-735) – latin néven Beda Venerabilis – Az angol egyház története című művében ezt nevezi az angolszászok honfoglalásának. A népi hagyomány szerint Kentben szálltak partra a germán hódítók első csoportjai.

A rómaiak kivonulása után a helyben maradt kelta eredetű lakosság megpróbált védekezni a germán invázió ellen. Ezeknek a harcoknak a hőse lehetett talán a legendássá vált Arthur (Arthus) király (valójában talán inkább hadvezér), aki körül valóságos mondakör alakult ki (Arthur király és a kerekasztal lovagjai). Az egykori római provincia a támadások következtében a 6. század folyamán kis brit királyságokra bomlott, amelyek nem tudtak tartósan ellenállni a germánoknak. A kelta britek visszahúzódtak Skóciába, Walesbe, Cornwallba és az Ír-szigetre. Wales és Cornwall britjei lassanként fölhagytak a római szokásokkal, s felélesztették a kelta hagyományokat. Az Ír-szigeten viszont a sokasodó keresztény kolostorok másoló szerzetesei azon igyekeztek, hogy minél többet átmentsenek a római kultúrából. A szász hódítók elől Cornwallból vándoroltak át a kontinensre a 6. században a bretonok ősei. Az észak-franciaországi Bretagne-ban még napjainkban is beszélik a breton nyelvet. Wales és Skócia régi lakossága is máig megőrizte kelta nyelvét.

Az angolszász hódítók fontosabb királyságai: Northumbria, Közép-Angliában Mercia, délen Wessex. A legnagyobb egyházépítő korszakban I. (Nagy) Gergely pápa (590-604) 39 szerzetest küldött az angolszászok közé, akik eredményes térítő tevékenységet folytattak Augustinus apát ("térítőpüspök") vezetésével, aki Kent királyának fővárosában, Canterburyben érsekséget alapított, s 601-ben ő lett az első érseke. Northumbria uralkodója, Edwin 627-ben felvette a kereszténységet. Szomszédai rátámadtak, s fél évtizeddel később egy csatában elesett. Az utolsó pogány szigetországi uralkodó csak 686-ban tért át a keresztény hitre. A kelták és a hódítók között eleinte kevés kapcsolat volt, majd az angolszászok nyelvileg is felülkerekedtek. A kelta múlt emlékét leginkább a helynevek (Thames, Mersey, Severn, Avon, London, Leeds stb.) őrizték meg.

A 7-8. századi Britanniában egymás ellen is hadakoztak az angolszász királyságok. Időközben, a 7. század végére voltaképpen az egész szigetről kiszorították a pogány vallást, vagyis egyértelműen diadalmaskodott a kereszténység. Kiépült az egyházmegyei és püspöki szervezet. Az uralkodók és feleségeik adtak példát népüknek megkeresztelkedésükkel. Az angolszász királyok támogatták az egyházat, s cserében az egyház is hathatósan támogatta a királyi hatalmat, jelentős szerepet kapva a királyi utódlás törvényesítésében. Eredetileg ugyanis a királyi családokon belül nem feltétlenül az uralkodó elsőszülött fia örökölte a trónt. Amikor Offa király püspöki részvétellel, keresztény szertartás keretében koronáztatta meg utódjának szánt fiát, alattvalóinak ezzel azt demonstrálta, hogy Isten akarata is érvényesült az uralkodó kiválasztásakor.

Anglia legészakibb királysága volt Northumbria (a Humber folyó torkolatától északra eső föld). Ettől délre helyezkedett el Mercia (a merce jelentése: határvidék). Majd a keleti parton a többi, az előzőeknél jóval kisebb területű "ország" sorakozott: Kelet-Anglia, Essex (azaz keleti szászok földje), Kent (a kelta eredetű szó jelentése: határvidék, partvidék), Sussex (déli szászok földje), Wessex (nyugati szászok földje) és Devon (kelta törzsnév).

A 7. században Northumbria és Mercia uralkodóinak viszályából Penda, Mercia királya került ki győztesen. A 8. század ismét Mercia fölényét hozta. Már említett tehetséges (és erőszakos) királya, Offa (757-796) meghódította Kentet és Délkelet-Angliát, s a walesiek ellenében máig látható védőműrendszert emeltetett. 829-ig kellett várni arra, hogy Anglia egységes legyen: ekkor ismerte el Wessex királyát, Egbertet a többi uralkodó egész Anglia királyának. Az uralkodó mellett működött a királyi tanács (Witan), amelynek tagjai magas rangú egyháziak és világiak (eredetileg a hadsereg vezetői). A területi igazgatást szolgálták a megyék, amelyeknek határai a 10. századra kialakultak, s azóta napjainkig lényegében nem is változtak.

Az angolszász uralom alatt jelentősen átalakult a mezőgazdaság. A kelták kicsiny négyszögletes parcellákra osztva művelték földjeiket, s könnyű ekét használtak, amit egy állat (vagy két ember) is elhúzhatott, s könnyű volt vele fordulni. Az angolszászok viszont hosszú, egyenes sávokon hat-nyolc ökör vontatta nehéz ekével szántottak, amellyel a fordulás sok vesződséggel járt. Ez azt is jelentette, hogy újra kellett osztani a földeket. Két-három nagy mezőt alakítottak ki a falvak határában, s ezeket hosszú, keskeny sávokra osztották. Egy-egy sáv mintegy félhektárnyi lehetett. Az igavonókat gyakran több család együttesen használta. Az angolszászok sok erdőt kiirtottak, a nedves területeket lecsapolták, hogy művelhetővé tegyék.

Walest féltucatnyi, egymástól független kelta fejedelem uralta. Skóciában a skótok és piktek véres harcaiból a skótok kerültek ki győztesen. Az Ír-sziget kelta eredetű lakói kis fejedelemségekben éltek. Társadalmuk három rétege: nemesek, szabadok, rabszolgák. Különösen megbecsülték a druidákat (vallási vezetők, jósok, költők, tanítók, jogászok, a király tanácsosai stb.), akiknek fontos szerepük volt a királyválasztásban. A hivatásos udvari költők a dalaikat hárfán kísérő bárdok voltak. 432-ben Szent Patrick kezdte terjeszteni a szigeten a kereszténységet. Két évtized alatt félszáz templom felépülése mutatta munkája eredményességét. Szerzetesközösségek rendszere alkotta az ír egyházat, amely a kereszténységet a kelta hagyományokkal ötvözte. Sok druidából lett szerzetes. A krónikaírás, a mítoszok feljegyzése lett a kolostorok egyik kiemelt feladata. Az Ír-szigeten a 7-8. század az éhínségek, katasztrófák időszakának számított (állítólag még kannibalizmus is előfordult?). A csapások miatt tömegesen vonultak kolostorba az emberek, erősödött a vallásosság. A 8. század a belviszályok, nem utolsósorban az egyes kolostorok közötti villongások időszaka.

 

 

5.4.3.8. Skandinávia germán népei

 

A csaknem 800 ezer km² területű Skandinávia lakói az ún. vikingkor előtti időszakban, a Kr. u. 1-4. században állandó kapcsolatot építettek ki a Római Birodalommal. Sok római termék jutott el – kereskedelem útján – hozzájuk. Ekkoriban alakultak ki a nemzetségfői központok.

Az 5-6. századi nagy európai népmozgások valójában még nem érintették Skandináviát, így megmaradhatott a kontinens "békés szigetének". Tanyaszerű településeken éltek, állatokat tenyésztettek, illetve kis parcellákon növénytermesztéssel foglalkoztak. Egy-egy tanya kőfallal körülvett hosszú házból és több kisebb melléképületből állt. Virágzott a kereskedelem és a kézművesség. Svédország déli részén kör alakú erődítmények épültek. Öland szigetén eddig 16 ilyen erődítményt találtak. Összesen mintegy másfél ezer erődítmény épült Skandináviában. Az Eketorp II.-nek nevezett erődítmény területe 5000 m². Három kapuja volt, a külső fal mentén és középen 53 épület maradványai kerültek elő egymás mellett, méhsejtszerűen. Volt egy kútja is. A közép-svédországi Helgö vallási központ lehetett. Különlegesség az itt előkerült észak-indiai eredetű Buddha-szobor.

 

 

5.4.4. Ázsiai népek betörése Európába

 

Európa kora középkori történetét, mint az előbbiekből láthattuk, elsősorban a germán népek alakították, nekik köszönhető, hogy (a keresztény egyház hathatós támogatásával) sikerült a Római Birodalom romjain megteremteni az új Európát. Ezt az Európát az 5-6. században Ázsiából behatoló lovas népek támadásai átmenetileg nehéz helyzet elé állították. Ezek a háborúk azonban csupán múló epizódnak számítottak. Amekkora rettegést keltettek a váratlanul érkezett támadók hadi sikerei, olyannyira átmenetinek bizonyult az a veszély is, amit a keresztény államokra nézve jelentettek.

 

 

5.4.4.1. A rettegett hunok

 

A 376. év nyarán rémisztő hírek érkeztek a Római Birodalomba egy, a nagy keleti síkságon élő, addig ismeretlen népről, a hunokról, akik Balamber vezetésével átkeltek a Volgán, és előbb az alánok szállásterületét foglalták el, majd az osztrogótokra mértek döntő csapást. Ermanarik gót király öngyilkos lett a vereség után. Utódja mi mást is tehetett, a hunok vazallusa lett. A függő viszonyt a neve is kifejezte. A Hunimund jelentése: a hunok védence. Aztán a Dnyeszter partján a vizigótok királya, Athanarik is megtapasztalhatta, milyen félelmetesek is a záporként hulló hun nyilak. Hosszas menekülés után az Al-Dunán átkelve csak a Római Birodalom biztonságosnak hitt határain belül lelt nyugalmat megtizedelt népe. A hunok útját Ázsiától Európa közepéig sajátos, csak rájuk jellemző tárgyaik jelzik: félegy méter magas, valószínűleg áldozati célokra szolgáló réz- és bronzüstök (eddig húsz ilyen került elő). A legnagyobbat az alföldi Törtelen találták meg, a súlya épségben mintegy 50 kg lehetett.

A hunok a 4. század végén indítottak először támadásokat a Római Birodalom keleti és nyugati provinciái ellen, nagy riadalmat keltve a lakosság körében. Aztán néhány évig a germánok "megrendszabályozására" használták föl a rómaiak a hun csapatokat, jól megfizetve őket szolgálataikért.

Mi volt a hun hadi sikerek titka? Váltott lovakon, magas kápájú nyergükben biztosan ülő, hihetetlen gyorsasággal száguldó, kitűnő lovasaik váratlan, több irányból jövő támadással félemlítették meg ellenfeleiket. Félelmetes fegyverük, ún. összetett íjuk kifeszítve egyméteres lehetett. A menekülés színlelése, majd ellenségük lesre csalása, távolból kilőtt záporozó, halált hozó nyilaik, a megzavarodott ellenfélnek a végsőkig tartó üldözése volt taktikájuk alapja. Öt évszázaddal később a magyaroktól, nyolc évszázaddal később a mongoloktól láthatta Európa ugyanezt.

Aëtius nyugatrómai hadvezér, akinek kipróbált segítői voltak a hunok, átengedte nekik a 430-as években Pannónia tartományt. Ruga halála után, 43445 között Bleda lett a nagykirály, aki öccsével együtt uralkodott, amíg a harcias Attila meg nem ölte. A Római Birodalom keleti részével Attila nagykirály békét kötött, mivel a Gallia elleni hadjáratra készült. A 451-ben indított támadás azonban nem hozott számára sikert,

A következő évben (452) még volt arra ereje Attilának, hogy Észak-Itáliát megrohanja, Mediolanum (Milánó) alól azonban visszafordult. Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy a megtámadott Nyugat segítségére sietett Marcianus konstantinápolyi császár, s a Dunánál hátba támadta a hun birodalmat. Vagyis a hun király mindkét nagy hadi vállalkozásával kudarcot vallott. 453-ban aztán Attila váratlanul meghalt. Illendően meggyászolták, majd éjszaka titokban a földbe rejtették arannyal, ezüsttel, vassal borított koporsóját.

Attila utóda a hunok élén a legidősebb fia, Ellak lett. Először a főhatalomért öccsei ellen kellett csatáznia. Majd 455-ben a Duna vidékén a hunok egykori szövetségesei a "népek csatájában" döntő vereséget mértek a keleti hódítókra, akiket ekkor már csupán az osztrogótok támogattak. A keletre menekült hunok újjászervezték seregeiket. Dengitzik már elég erősnek érezte magát ahhoz 469-ben, hogy megtámadja a Kelet-római Birodalmat, de rajtavesztett. Az összecsapásban ő maga is meghalt, seregét szétverték. A hunok ezt követően szétszóródtak. Csak félelmetes emlékük él tovább, mindmáig.

 

 

5.4.4.2. Kincses avarok

 

A 6. század közepén Európában ismét egy addig ismeretlennek számító keleti nép jelent meg: az avarok. Hosszú vándorlásuk után a Kaukázus előterébe érkezve követeket küldtek Konstantinápolyba. I. Justinianus császár szövetséget kötött velük, azzal a szándékkal, hogy haderejüket a birodalom érdekében fölhasználhassa. 562-ben már az Al-Duna vidékén száguldoztak az avarok lovascsapatai. Szerettek volna a folyamon átkelni, s a Római (Bizánci) Birodalom biztonságosnak vélt határain belül, a Balkánon megtelepedni. Ám a császári kormányzat mereven elzárkózott a befogadásuktól.

Mivel keletről a türkök fenyegették őket, ezért az avarok mindenáron jól védhető területet kerestek maguknak. Csakhogy a gepidák által megszállt erdélyi szorosokon nem tudtak áttörni. Kapóra jött viszont nekik a Pannóniát birtokló langobardok szövetségi ajánlata. A Kárpátok láncának megkerülésével, a langobardok kalauzolása mellett kerültek a hegyek karéján belülre. A két nép együttes támadásának a gepidák már nem tudtak ellenállni. 567 telén Baján avar kagán népével együtt már a Tisza mentén telelt. Néhány hónap múltán aztán egyszerre az egész Kárpát-medence urai lettek, miután a langobardok 568 húsvétján hirtelen elhatározással Észak-Itáliába vonultak, kivonva magukat a túlságosan is erősnek látszó avar szövetségesek szomszédságából.

Népe számára biztonságos hazát szerzett tehát a magas hegyek karéja övezte alföldön Baján, akinek neve találóan a kagán rang szinonimája, jelentése: "gazdag, hatalmas". A kagán az avarok hite szerint a mindenekfelett tisztelt Égből származott, az Ég fia, népeinek atyja, korlátlan hatalmú úr, a hadak vezére. Az avar hadsereg csatadöntő fegyvernemét nem a könnyűlovas íjászok, hanem a páncélos, lándzsás nehézlovasok alkották. Azért természetesen a hunokéval vetekedő, a páncél átütésére is képes, távolra hordó avar íjaknak is volt szerepük a harcokban.

Baján a haderejét rövidesen a Római (Bizánci) Birodalom ellen fordította. Sorozatos győzelmeket hozó hadjáratai miatt rettegve emlegették nevét Konstantinápolyban. A balkáni védelmi rendszer első vonala akkor roppant össze, amikor az avarok ostrommal elfoglalták Sirmiumot (582), s ettől kezdve a dalmát tengerpartig szabaddá vált az út. A 7. század elején Bizánc dunai határvédő rendszere (a limes) teljesen összeomlott. Mintha a félelmetes hun nagykirály, Attila támadt volna föl személyében. Mivel a perzsa háborúk a Római (Bizánci) Birodalom katonai erejének zömét lekötötték, pénzzel vásárolták meg az avaroktól a békét. Ez 574-től kezdődően évi nyolcvanezer arany colidusba került. A békesség ára ("segélynek" tüntették föl) 584-től már százezer, 599-től százhúszezer colidusra emelkedett! Így nem csodálkozhatunk azon, hogy az avar kagán olyan külsőségekkel is jelezte hatalmát, mint a drágaköves baldachin alatt elhelyezett aranytrónus. Kezében aranyjogart tartott, miközben személyesen tárgyalt a külországi követekkel. Csillogó pajzsú testőrök őrizték. Fapalotában lakott, lakomáin aranyezüst edényektől roskadozott az asztal. Római típusú fürdője is volt. Főfelesége, a katun mellett több asszonyt is tartott. A dél-alföldi Nagyszentmiklóson 1799-ben előkerült, a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött, 23 darabból álló csodálatos aranyedény-lelet az avar kagánok gazdagságának ékes bizonyítéka.

Baján utódai alatt azonban megtört az avar hatalom fölfelé ívelő útja. A perzsákkal szövetségben Konstantinápoly elfoglalására indított 626-os hadjáratuk látványos kudarcot vallott. Az alávetett népek ezt kihasználták, és igyekeztek szabadulni az avar fennhatóság alól. A bolgár-törökök függetlenedése csakúgy siketölt, mint egyes, a Balkán északi részein megtelepedő szláv népcsoportok akciója. A 670-es években új népcsoportok (bizonyára többségében onugor bolgárok) költöztek be keletről az Avar Birodalomba. Megnövekedett a birodalom településterülete: nyugaton egészen az Enns folyóig terjedt.

A 6. század avarjai nagyrészt állattenyésztő, vándorolva legeltető életmódhoz szoktak. A második betelepedő néphullám viszont elsősorban földművelőkből állt. A Kárpát-medence adottságai egyébként is az utóbbi gazdálkodási formára voltak alkalmasak. Létrejöttek a népes, 50-300 embernek otthont adó falvak, amelyeknek egymás után találták meg a régészek a nagy sírszámú temetőit. Eddig pár vagy száz faluról és több mint másfél ezer temetőről vannak adataink. Kerek sátrakban (jurtákban), illetve főleg földbe mélyített házakban lakhattak. Fejlett kézművességük volt: kovácsaik, fazekasaik készítményeit jól ismerjük, ötvöseik pedig világszinten dolgozták fel a bőségesen rendelkezésükre álló aranyat, ezüstöt.

A 8. századi avarság már korántsem folytatott olyan agresszív, támadó politikát, mint egy évszázaddal korábban. A Nagy Károly uralkodásának időszakában megerősödött Frank Birodalom ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy egyszer s mindenkorra megtörje az egykor rettegett szomszédot. Mondvacsinált ürüggyel maga Nagy Károly frank király vezetett ellenük hadjáratot 791-ben. A nyílt csatát (valahol a Bécsi-erdő vidékén) a frankok nyerték. Ezt követően azonban az újabb megütközés elől taktikusan kitérő avarok kifárasztották a frank hadakat, amelyek megtépázva kénytelenek voltak visszavonulni. Ez volt egyébként Károly király utolsó, személyesen vezetett hadjárata.

Ami nem sikerült a legendás uralkodónak, az nem sokkal később sikerült mások hadvezéreinek. Az avarok belső viszályai szétzilálták birodalmukat, s amikor szinte egyszerre érte őket frank és bolgár támadás, védekezésük összeomlott. A nyugati avar területek ura behódolt Károlynak, s az egykori Pannónia a Frank Birodalom tartománya lett. A Dunától keletre viszont a szlávok, míg délen a bolgárok lettek a régió urai. Az avar nép a 9. században eltűnt a történelem színpadáról. Emléküket a régészek által meglelt sírjaik, telepeik őrzik. Esetleges maradékaik a honfoglaló magyarságba olvadhattak bele.

 

 

5.4.5. Ami a Római Birodalomból megmaradt: Bizánc

 

Az ókori Római Birodalom középkori utódját általában – helytelenül – Bizánci Birodalom néven emlegetik, noha a középkorban mindig Római Birodalomnak nevezték. Uralkodójának neve a rómaiak császára (később görögül: baszileusz). Alattvalói "rómaiaknak" vallották magukat, noha a 7. századtól kezdve az állam nyelve már nem a latin, hanem a görög. A birodalom fővárosa Konstantinápoly volt, amelynek elődje Büzantion ókori görög város, s erre utalva adták a történészek a birodalomnak a "Bizánci" nevet, mely aztán átment a köztudatba, ezért a továbbiakban ezt használjuk.

476 után ugyan az egész Római Birodalomnak voltaképpen egyetlen uralkodója maradt, csakhogy a nyugati provinciák fölötti tényleges hatalom biztosítására a bizánci császároknak több mint fél évszázadon keresztül nem volt elégséges hadereje. Formálisan az egyes germán királyok a mindenkori római császár megbízásából uralkodtak a nyugati provinciákban. Ezt a fikciót a császároktól kapott hangzatos címeik is "igazolták". Valójában azonban a nyugati birodalomrész fölötti császári uralom csupán jelképes lehetett.

488-ban a keleti gótokat a császár úgy távolította el a Balkánról, hogy felajánlotta nekik, vonuljanak át Észak-Itáliába. Királyuk, Theodorik így hozta létre Ravenna székhellyel gót-római államát. A konstantinápolyi császári udvar azonban nem tekintette uralkodónak, hanem csupán fővezéri címmel (magister militum) jutalmazta.

A korszak legkiemelkedőbb uralkodója minden kétséget kizáróan I. Justinianus (görögösen: Jusztinianosz), aki csaknem négy évtizeden keresztül uralkodott (527-565). Latin nyelvű illír parasztcsalád sarjaként egy Ništől délre fekvő településen született. Gyermektelen nagybátyja, Justinus választotta ki őt utódjául. Gondos nevelésben részesítette, bár nem tanult meg hibátlan kiejtéssel görögül beszélni. Felesége, Theodora eredetileg színésznő volt.

Justinianus arra törekedett, hogy eredményt érjen el a Perzsa Birodalom ellen régóta folyó háborúban, másrészt megpróbálta visszaszerezni a nyugati tartományokat a barbár uralkodóktól, hogy ismét helyreálljon a birodalom egysége. A perzsa hadszíntéren születtek ugyan időleges sikerek, ám még egy olyan kiváló hadvezér, mint Beliszariosz sem tudott tartós eredményt elérni. Végül 561-ben csak azon az áron tudtak békét kötni, hogy a császár a stratégiai fontosságú Kolkhiszért cserébe évi harmincezer solidus adót fizetett a perzsáknak. Ez mégis diadalnak könyvelhető el, hiszen azt jelentette, hogy sikerült megőrizni csaknem teljes épségükben a birodalom keleti tartományait.

534-ben Beliszariosz hadjáratának köszönhetően Észak-Afrika újra a birodalom része lett. Majd súlyos, meg-megújuló harcok árán Itáliában is sikerült (időlegesen) visszaállítani a császár tényleges hatalmát. Egyedül a Balkán északi határán húzódó harmadik hadszíntéren érte kudarc a birodalom fegyvereit. Itt nem sikerült a bolgár-törökök és a szlávok betöréseit meghiúsítani, s bele kellett törődni abba, hogy megtelepedjenek a birodalom határain belül. Az avarokat is csak pénzzel sikerült távol tartani. Mindezek lényegében úgy összegezhetők, hogy a legnagyobb katonai erőfeszítések árán sem tudott a birodalom tartós sikert elérni egyetlen hadszíntéren sem.

Igazán maradandót Justinianus a törvényhozás terén alkotott. Az 529-565 között összeállított törvény- és jogértelmezés-gyűjtemény a latin nyelvű Corpus Iuris Civilis a középkortól napjainkig a római jog egyik legfontosabb forrása.

Justinianus a közigazgatás javítására, a tartományi helytartók ellenőrzésére is gondot fordított, s harcolt a tisztségviselők megvesztegetése ellen. Megszüntette a tartományi kormányzói tisztségek áruba bocsátását, ami korábban azzal járt, hogy a tisztségeket elnyerők a lakosságtól mielőbb igyekeztek visszaszerezni adók formájában a kincstárnak befizetett súlyos összegeket. A lakosságot azonban így is súlyosan megterhelték az emelkedő adók. Emellett az állami kiadásokat is erősen megnyirbálták, hogy elegendő pénz jusson a hadseregre s a barbároknak – a béke ellenértékeként-fizetendő adókra.

A szigorú intézkedések mind a szegényebbeket, mind a gazdagabb rétegeket a császári kormányzat ellen hangolták. Ennek jele 532-ben a konstantinápolyi Niká-lázadás (a Niká szó jelentése: győzz! – a kocsiversenyeken a "zöld" és "kék" színek kocsiversenyzőinek ezt kiabálták a szurkolók a hippodrom karéjában). Csupán a kemény katonai beavatkozás és a kíméletlen tömegmészárlás mentette meg a császár hatalmát. Így is egy hétbe telt, amíg sikerült felülkerekednie a katonaságnak, s lecsillapítani a földühödött tömegeket.

Feltétlenül említést érdemelnek Justinianus hatalmas építkezései: a hidak, vízvezetékek mellett a leglátványosabbak a templomok. Közülük két konstantinápolyi ma is áll: a lenyűgöző kupolája és mozaikjai miatt világhírűvé vált Hagia Sophia, valamint a Szent Sergius-templom.

 

 

5.4.6. Nyugat császára: Nagy Károly

 

A Római Birodalom nyugati részének szétesését (476) követően fél évszázaddal később I. Justinianus bizánci császár próbálkozott meg "Európa egységének" helyreállításával, de tartós eredményt nem tudott elérni. A nyugati birodalom megújítósának következő kísérlete mintegy három évszázad múltán következett be, s ez tartósabb eredményt hozott.

A 6-7. században már sejteni lehetett, hogy a megerősödő Frank Királyság magában hordozza egy nagyobb európai birodalom kialakításának lehetőségét. Ám az egyes országrészek csak nagyon rövid időre egyesülhettek egy kézben. Meghatározó, tekintélyes, karizmatikus egyéniségre volt szükség ahhoz, hogy a frankok ura egyben "Európa királya" lehessen. Erre a szerepre Martel Károly unokája, az utolsó Meroving királyt a trónról letaszító III. (Kis) Pippin nagyobbik fia, Nagy Károly volt egyedül alkalmas. Amikor öccsével együtt trónra került, 26 esztendős volt, s még három évet kellett várnia, hogy a frank területek egyedüli ura lehessen.

Nagy Károly csaknem fél évszázadon keresztül uralkodott (768-814), volt tehát elégséges ideje arra, hogy korszakalkotó elképzeléseit sorra megvalósítsa. A birodalomépítés alapját a háborúk jelentették. Hatvan háborút viselt, s a hadjáratok felét személyesen vezette. A sorozatos győzelmek, a hódítások zsákmányt jelentettek, s ez méltán lelkesíthette az újra és újra hadba hívott szabadokat. Az elfoglalt földekből juttatott mind az egyháznak, mind a világi uraknak, ami újabb hűbéri kapcsolatok kialakítását, a régieknek a megerősítését, megújítását tette lehetővé. A gazdaság és a hatalom alapja ugyanis az akkori Európában már egyértelműen a földbirtok volt. Katonai szolgálat fejében földbirtokot (beneficiumot) lehetett kapni az uralkodótól. Az adomány egyben a megjutalmazottat az adományozó lekötelezettjévé, azaz hűbéresévé tette. Urának szolgálatára, s ha kellett, fegyveres támogatására esküvel kellett köteleznie magát.

Károly előbb megszilárdította hatalmát a Frank Birodalom egyes tartományaiban, majd Itália északi részét hajtotta uralma alá, s fölvette a langobardok királya címet. Dél-Itália kivételével (amely a Bizánci Birodalom kezén maradt) meghódította az egész félszigetet, amelynek középen csak az Egyházi Állam nem tartozott a hatalmába. Keleti irányban véres háborúk egész sorával kényszerítene meghódolásra a keményen ellenálló pogány szászokat. Délnyugati irányban megpróbálkozott a Pireneusokon túli területek elfoglalásával is, az arabokkal szemben azonban csupán csekély eredményeket ért el: az Ebro folyóig terjedő területet kerítette hatalmába. Végül sikerült megtörnie az egykor félelmetes Avar Birodalmat is. Az avarok által birtokolt római Pannónia provincia egykori területét a Frank Birodalomhoz csatolta.

Nagy Károly birodalmának teljes területe mintegy 1,2 millió km² lehetett, lakossága pedig 15-18 millióra tehető. A fennmaradt összeírások arra utalnak, hogy magas volt a családokban a gyermeklétszám, így a lakosság gyors ütemben gyarapodott.

Az uralkodó politikáját egyértelműen támogatták az egyház püspökei csakúgy, mint a római pápa, akit megvédett mind a langobardokkal, mind a keletrómai császárral szemben, s adományokkal is elhalmozta az egyházat. 800-ban III. Leó pápa Róma városában különleges gesztussal, római szertartás szerint császárrá koronázta Károlyt, s utána leborult előtte. Károlyt ez a ceremónia némiképp megdöbbentette, mert az aktus mintegy azt sugallta, hogy a császári korona, amit elnyert, a keresztény egyház fejének ajándéka. Néhány évvel később, amikor legidősebb fiát jelölte meg örököséül, akkor ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga koronázza meg az utódját.

A lényeg mindenesetre az, hogy több mint három évszázad után ismét volt a Nyugatnak is császára, s jó egy évtized múltán a bizánci császár, aki addig egyedüli legfelsőbb hatalmasságnak tekintette magát, kénytelen volt beletörődni a változásba. Elismerte császárnak Nagy Károlyt, akinek birodalma egyébiránt az övénél kétszerte nagyobb volt.

Nagy Károly a birodalmát grófságokra osztotta. Ezek élén az uralkodó által kinevezett gróf (comes, graf) állt, akinek feladata a közigazgatás irányítása, valamint az ítélkezés s háború esetén a hadba hívás, a sereg vezetése. A határvidék közigazgatási egységei az őrgrófságok. A rendszer lehetővé tette helyi hatalmi központok kialakulását, mert a grófi címek örökölhetőkké váltak.

A császár úgy próbálta meg a visszaéléseket korlátozni, hogy egyrészt rendszeresen járta az országot, és személyesen orvosolta a sérelmeket, másrészt különleges hatalommal fölruházott kiküldöttei (missi dominici) útján ellenőriztette a grófokat. A központi igazgatást képzett főpap, a kancellár irányította. Jelentős volt a törvényalkotás. Különösen nagyszámú királyi rendelet, ún. kapitularé született. Az írásbeliség, mely a korábbi századokban jelentősen visszaszorult, kezdte újra visszanyerni régi rangját, megbecsülését. Igyekeztek a fontosabb tényeket írásba foglalni.

Az udvar a művelődés központja lett. Nagy Károly élete utolsó két évtizedében Aachen a központ, ahol székesegyház és mellette császári palota épült. Károly az angolszászokat tekintette példaképének, s a hírneves Beda egyik kiváló tanítványát, Alkuint fogadta be udvarába, s tanácsadójává tette. Itáliából kiváló grammatikusokat foglalkoztatott, s a nevezetes történetíró, Paulus Diaconus is környezetének dísze lett. Mellettük azonban említést érdemel Hrabanus Maurus mainzi érsek meg a történész Einhard, aki 830 körül megírta az uralkodó első életrajzát (Vita Caroli Magni).

Nagy Károly fölismerte, hogy milyen fontos szerepe van az oktatásnak: az írásolvasás korábbinál szélesebb körben való elterjesztésének, s a művelt emberek számának gyarapítását is lelkén viselte. Azt szerette volna., ha nemcsak a papok tanulják meg a betűvetést, hanem a világiak is. A Karoling-reneszánsz egyik alapvető vívmánya az írásreform: a kisbetűs írás (karoling minuscula) megszerkesztése, amely a máig használatos latin kisbetűk alapja lett. Az oktatás a római hagyományokat (Sevillai Izidor elképzeléseit) követte. A "hét szabad művészet" jelentette a kereteket: nyelvtan, retorika, dialektika (trivium), továbbá az aritmetika, asztronómia, zene, geometria (quadrivium).

Életműve kétségtelenül a középkor egyik legjelentősebb alkotása. Elismerték ezt kortársai s az utókor is, amely méltán tette neve mellé a nagy jelzőt (franciául Charlemagne, németül Karl der Grosse), sőt I. Frigyes császár III. Paszkál ellenpápával 1165-ben szentté nyilváníttatta.

Bár a birodalom egysége voltaképpen egyetlen nemzedék alatt semmivé lett, az utókorra nagy hatással voltak a korszakos jelentőségű frank uralkodó kezdeményezései. Több nyelvben az uralkodó megjelölésére használt kifejezés Károly neve lett. A szláv nyelvekben ilyen a krái szó (cseh král, lengyel król), a magyarban pedig a király megnevezés.

Még halála előtt, 813-ban fiát, Aquitániai Lajost (aki később a "Jámbor" melléknevet kapta) koronáztatta társcsászárrá. Lajos (814-840) megpróbálta három fia között elosztani a birodalmat (még életében), de a "jámbor" elképzeléseket az eltérő érdekek, az egyéni önzés fölborították. A Nagy Károly halálát követő két évszázadban egykori birodalmának részei a helyüket keresték, s az ezredfordulóig tartott, míg kialakult Európa új képe, amely lényegében egy további ezredéven át megőrződött.

Jámbor Lajos három fia 843-ban Verdunben kötött megegyezése, majd két újabb, a Karoling Birodalmat fölosztó szerződés eredményeként kialakult a későbbi Franciaország területe, a germán nyelvterülethez tartozó tartományokból szerveződött meg a későbbi "Németország". Utóbbi bekebelezte a század első felében még különálló területnek számító Lotharingiát, mely Jámbor Lajos Lothar nevű fiáról (meghalt 855ben) kapta a nevét, mivel 843-ban az ő országának része lett. Észak-Itália is Lothar országrészéhez tartozott, amit fia, II. Lajos örökölt. Aztán kialakult az Itáliai Királyság is, amelynek területe közrefogta a félsziget közepén elterülő Egyházi Államot.

A 9. század végén a Nyugati Frank Királyság (Franciaország elődje) és a Keleti Frank Királyság (Németország elődje) között szerveződött újjá Burgundia Királysága amely szívósan megőrizte különállását részben-egészben az ezredforduló után is.

A Keleti Frank Birodalomban a fordulat az itteni Karolingok kihalása (918 után következett be. A Szász-dinasztia első királya, I. Henrik (919-936) alapozta meg a változásokat. A Nyugati Frank Birodalomban a Karolingoknak 987-ben szakadt magva. Ettől kezdve a Capetingek családjából kerültek ki a francia királyok, elsőként Capet Hugo (987-996).

 

 

5.4.7. Kalandozó hajós népek: a skandinávok

 

Skandinávia germán népeit összefoglalóan normannoknak (Angliában vikingeknek) nevezték. Skandináv nyelveken a vik szó kis, keskeny öblöt jelent. A vikingelők kifejezés talán az akciók kiindulóhelyeire utal. De lehetséges, hogy a vik (vic) néven említett angliai és kontinentális kereskedőhelyekre utal. A viking korban az északi germán népek valamennyi törzs nyelvjárását egy nyelvnek érezték, és "dán nyelvnek" nevezték. A nyelvi elkülönülés folyamata csak a késő középkortól erősödött föl.

 

 

5.4.7.1. A portyázások kora

 

A hazájukból kimozduló skandinávok a 8-11. században sajátos szerepet játszottak Európa történetében. Gyors hajóikon újra és újra támadó hadműveleteket indítottak távoli vidékek ellen. 793-ból maradt ránk az első írásos feljegyzés arról, hogy norvég hajók támadást intéztek az egyik angol sziget védtelen kolostora ellen. Eleinte rabló-fosztogató akciókra vállalkoztak, majd később egymás után hozták létre távoli területeken államaikat: Izlandon, francia földön, Angliában, Szicíliában, Dél-Itáliában meg orosz földön. Harcosaik a bizánci császárok, az orosz fejedelmek és az angol királyok zsoldjában egyaránt sikerrel forgatták félelmetes harci szekercéjüket. A viking korszak a 11. században ért véget, amikor a skandináv népek felvették a kereszténységet.

Skandinávia történetében a 8. század sorsdöntő változások időszaka. Megélénkülnek az északi területek és a délebbi Európa kereskedelmi kapcsolatai. Az "északi emberek" (normannok) eleinte mint békés kereskedők jelenhettek meg az északi tengerpart gazdag városaiban, s a gazdag Európa látványa vonzó lehetett számukra. A keresztény egyház számára viszont kihívás volt az északi pogányok megtérítése. Észak elzártsága azonban csak lassan, egy-két évszázad múltán kezdett oldódni. Skandinávia csatlakozása a keresztény Európához viharos körülmények között, véres háborúk közepette ment végbe.

A 9. század első felében váltak egyre gyakoribbá a vikingek fosztogató (kalóz) akciói a Brit-szigeteken és a nyugat-európai tengerpartokon. Villámgyorsan, rajtaütésszerűen rohanták meg és rabolták ki a védtelen kolostorokat, templomokat, falvakat, városokat. A 9. század második felétől kezdve megpróbáltak egyes területeket elfoglalni, tartósan megszállni, gyarmatosítani. Hajóik nemcsak harcosokat, hanem telepeseket is szállítottak a kisebb-nagyobb szigetekre, köztük Izlandra és Grönlandra, ahová főként a norvégok hajóztak. A dánok viszont a mai Anglia és Franciaország területére küldték harcosaikat, aztán telepeseiket. A svédek főleg keleti irányba hajóztak. Eljutottak a mai Finnország területére, a Baltikumba az oroszok földjére s a nagy folyókon át a Fekete-tengerre (Konstantinápolyig). De még oly távoli vidékeken is megjelentek csapataik, mint a Kaszpi-tenger környéke vagy az arab Keleten a mesés Bagdad.

A viking vízi járművek a hajóépítés valóságos mesterművei voltak, tökéletesen megformált műalkotások. Az 1880-ban feltárt, csaknem ép (restaurált) gokstadi hajó másolatával a 20. század végén áthajóztak Norvégiából Amerikába, bizonyítva, hogy még ilyen hosszú tengeri utakra is alkalmasak voltak a skandináv hajók. 'többféle hajót készítettek: voltak hadicélokra szolgálók, teherhajók, halászhajók, kompok. Evezők és vitorla együttes használatával kitűnően lehetett ezeket irányítani.

A viking (normann) harcosok elsősorban mégis gyalogosok voltak, s többnyire a szárazföldön harcoltak, tengeren megvívott csatákra csak ritkán vállalkoztak. Fő fegyvereik: a kard, a lándzsa, a harci szekerce. Emellett rövid harci késeket és csaknem 2 m hosszú íjat is használtak. Kerek, fából készült, bőrlemezzel fedett pajzsokkal védték magukat. A gazdagabbak felszereléséhez kúp alakú, orrvédős sisak és vértezet is tartozott. Zárt sorokba tömörülve – mint az ókori híres görög falanx – "áttörhetetlen" falat alkottak. Pajzsaikkal hatásosan védték magukat még a sűrű nyilazás ellenében is.

Kézműveseik a fafaragás mesterei voltak, s művészi szinten értettek a csontmegmunkáláshoz is. A bőrművesség és a szövés emlékei is régészeti feltárásokon kerültek elő. Főzőedényeket leginkább zsírkőből faragtak, viszonylag kevés agyagedényt használtak. Különösen megbecsültnek számítottak a vasművesek, főleg a fegyverkészítők, hiszen ők kovácsolták a vikingek félelmetes fegyvereit. Viking kézművesek munkája Szent István magyar király Prágában őrzött kardjának faragott csont markolatvédője is (a pengéje Rajna-vidéki munka). A rabló hadjáratokban bőséges nemesfémkészletet szereztek, s ebből az ötvöseik remekelhettek. A vikingek tárgyaik díszítésére nagy figyelmet fordítottak. Főleg a (stilizált) állatmotívumokat kedvelték.

Társadalmuk egymástól jól elkülönülő rétegekből állt, és határozottan érvényesült az egyes egységek közötti alá-, fölérendeltségi viszony (hierarchia). Egy-egy területi egység élén nemzetségfő (vagy király) állt, aki egy személyben katonai és vallási vezető, továbbá bíró is volt. Az örökletes királyi hatalom következtében a királyi család bármely tagja jogosult volt az uralkodásra, és ez szinte állandósuló családi viszályokat jelentett. Gyakran a külföldi hadjáratokon szerzett zsákmányból állíthatták föl egyes trónkövetelők hadseregeit. A király hatalmát támogatta a fegyveres haderőt kiállító arisztokrácia, utána a kisebb birtokosok, majd a szabad földművesek és kézművesek következtek (közülük került ki a harcosok többsége). A társadalmi ranglétra legalját a rabszolgák alkották.

A királyi temetések fényes külsőségekkel jártak. A délnyugat-norvégiai Osebergben, halom alatt ásott mély árokban, valószínűleg 834-ben temettek el egy fiatal királynét egy csodálatosan faragott és csaknem épségben feltárt hajó belsejébe. A hajó a túlvilági utazást jelképezte. Az elhunyt mellé tették használati tárgyait is: ágyakat, ágyneműket, háztartási eszközöket, olajmécsest, faliszőnyeget, szövőrámát, szánt, szekeret. Eltemettek (legalább) tizenkét lovat is. Az ékszereket nem találták meg, mert azokat már korábban elrabolták. A sírban volt egy idősebb nő teteme is, aki szolgáló vagy rabszolga lehetett.

 

 

5.4.7.1.1. Norvégok

 

Nevük jelentése: északi út. A tőlük délre élő angolszászok és németek nevezték el így őket. A norvég nyelv legrégibb emlékei a rúna feliratok. Többségük 11. századi, de vannak köztük 7-8. századiak is. Államuk alapját I. Széphajú Harald (kb. 860/70-933 k.) teremtette meg, aki a norvég jarlok (azaz királyi helytartók) összevont seregét leverve egyesítette az országot. A király ellenfelei nagy számban vándoroltak ki Izland szigetére, illetve a francia tengerpart Angliával szembeni szakaszára, amelyet róluk – illetve a több hullámban is ide telepedett normannokról – Normandiának neveztek el. A kereszténység felvétele a 10. század végén kezdődött, s évtizedekig tartott, míg általánossá vált. Olaf Haraldson (1015-1030) király ebben nagy érdemeket szerzett, ezért halála után szentté avatták.

 

 

5.4.7.1.2. Izland

 

Izland szigete a 9. század előtt lakatlan volt, aztán ír szerzetesek alapítottak itt is kolostorokat. Az első norvég telepesek 850-870 között érkeztek, ez számít a honfoglalás (landnámatíd) korának. 930-ban megalakult az Althing, a legfőbb törvényhozó testület (népgyűlés). Ez rendelte el 1000-ben a kereszténység felvételét. Izland különleges irodalmi emlékei a 12-14. századi sagák. Ezek a részben történeti tárgyú elbeszélések a viking kor legfontosabb forrásanyagai közé tartoznak.

 

 

5.4.7.1.3. Svédek

 

Nevük a Svíar törzs emlékét őrzi. A viking korban a kereskedő-kalandozó svéd vikingeket varég néven emlegették. A keletre kalandozó vikingeket többek között varégnak vagy ruszoknak nevezték. A balti-finnek a svédeket hívták ruotsinak. Ennek eredete az evezést jelentő rór svéd szó. Oroszország Rosszija neve (eredeti jelentése: Ruszok földje) kétségtelenül összefügg ezzel. A 9-10. században a skandináv kereskedők mind gyakrabban keresték fel a Baltikum keleti részét, majd innen továbbhatoltak keleti-délkeleti irányban. A 9. század második felétől az Ilmeny-tótól északra, a Volhov-folyó mellett fekvő Novgorod lett a térség központja, a szlávok, svédek, balti-finn népek lakta északi orosz állam, Rusz fővárosa. A skandinávok által megszervezett régió déli központja a Dnyeper menti Kijev lett. A 9. században az uralkodók még skandináv nevet viseltek (szlávosan följegyzett neveik: Rurik, Oleg, Igor, Olga). A 10-11. században viszont már szláv nevekkel találkozunk: Szvjatoszláv, Vlagyimir, Jaroszláv, ami a nyelvi beolvadás jele.

A svédek pogány törzseinek megtérítésére a 9. században érkeztek dán és német térítők, ám a kereszténység csak a 12. században vált teljessé közöttük. Nyelvük legrégibb emlékei 9-12. századi rúna feliratokon maradtak fönn (számuk megközelíti a háromezret).

A svéd királyság első másfél évszázadának uralkodói az Yngling-házból kerültek ki. Az első Idős Björn volt 900-950 között. A 10-11. század fordulóján uralkodó Olaf király alapította az első svéd püspökséget.

 

 

5.4.7.1.4. Dánok

 

Az északi germánság legdélebbre húzódott törzse. Településterületük a Jylland-félsziget s az azt körülvevő szigetek. A dán név jelentése: erdőlakó. Nyelvük legrégibb emlékei a 800-as évektől kezdődő rúna feliratok (többsége feliratos síremlék). Az egykori közös skandináv nyelvtől leginkább a dánok nyelve távolodott el az idők folyamán. Dánia már a 9. század kezdetétől királyság. A Jelling-dinasztia nevéhez fűződik a mai dán állam elődjének megszervezése. Gorm fia, I. (Kékfogú) Harald, uralkodott kb. 950 és 986 között. Meghódította Norvégiát is. A dánok az ő uralkodása alatt vették fel a kereszténységet.

 

 

5.4.7.1.5. Skandinávok francia földön

 

Frankföldön (a mai Franciaország területén) az első viking támadások 799-től kezdődtek. Először a gazdag fríz kikötőket rabolták ki, majd a folyókon fölhajóztak a szárazföld belsejében fekvő vidékekre. A belső válságokkal (újabb és újabb fölosztások) küzdő Frank Birodalom képtelen volt ellenállni. Döntő jelentőségű volt, amikor a jórészt dánokból álló sereget vezető norvég Rollo (akit "Gyalogos"nak hívtak, mert magas termete miatt lóhátról is földig ért a lába!) elfoglalta a később Normandiának nevezett területet. 911-ben a frank uralkodóval kötött egyezség szentesítette az északról jött hódítók földszerzését. Normandiában sajátos helyi kultúra alakult ki, normann identitástudattal. A 10. században a kereszténységet is fölvették. Átmenetileg (914-936) Bretagne területét is meghódították.

 

 

5.4.7.2. Hogyan lettek a skandinávok az angol és skót föld urai?

 

A rettegett vikingek hajós portyái főleg Angliának a keleti partvidékét pusztították. Általában nyaranta, váratlanul tűntek föl hajóik, amelyek kis merülésüknek köszönhetően nemcsak a tengermellékre jelentettek veszélyt, hanem a folyókon fölhajózva harcosaik a szárazföld belsejébe is eljutottak. 850-től kezdve egyes viking csapatok egyre gyakrabban töltötték Angliában a telet, és kiépülő állandó támaszpontjaikról aztán az év minden szakában rendszeressé váltak a támadásaik.

Kelet-Anglia és Normandia skandináv megszállói elsősorban a dánok voltak. 865-től kezdve vannak adataink arra, hogy sarcként az angoloktól Danegeld néven adót szedtek, s ennek fejében aztán békén hagyták őket. Az egyezményeket azonban gyakorta alattomosan ki is játszották, miként az Angolszász krónikában olvasható: "e béke és pénzzel való kecsegtetés pajzsa mögött a sereg az éj sötétjében belopakodott a szárazföldre és egész Kelet-Kentet kirabolta."

866-ban újabb fordulat következett: Angliát megtámadta a "nagy hadsereg", amely állandó letelepedési helyet keresett a szigetországban. A támadók száma valójában azonban nem lehetett túlságosan nagy. A 40-50 hajóval érkezett hadsereg (hajónként 30-60 harcossal) mintegy ezer embere elférhetett egy téli táborban (föld-, favárban). Először Northumbriát foglalták el, majd Merciát hódították meg. Wessex királya, Nagy Alfréd azonban véres harcokban győzelmet aratott fölöttük, ami egy időre megakasztotta előretörésüket. A dánok által elfoglalt területet Danelagnak (jelentése: dánok törvénye) kezdték nevezni, vagyis olyan terület volt, ahol a dán szokások-törvények szerint éltek.

Alfréd király megerősített helyek (burkök) láncolatával sikeresen megvédte Dél-Angliát. Ezek menedékhelyek, vásárhelyek és igazgatási központok voltak, általában rácsszerkezetű utcahálózattal. A korai angol városok előzményeinek számítanak. Több esetben ezekhez vaskori földvárakat, római kori erődöket használtak föl, vagy korábban elnéptelenedett római kori városok falai közé telepedtek be. A vikingek is létesítettek hasonló megerősített kereskedelmi-katonai központnak számító városokat. Ilyen volt Derby, Stamford, Nottingham, Lincoln. York lett Észak-Európa legfontosabb védett vásárközpontja.

A 10. század közepére évtizedekig folyó háborúskodás után sikerült az angolszász királyságoknak egyesült erővel megállítani a skandináv hódítást. 980-tól azonban újrakezdődtek a viking támadások. Ekkor már a királyi parancsnokság alatt álló "nemzeti hadseregek" erős hadiflottái voltak a támadók. Újra fizettek az angolok Danegeldet, amelynek mennyisége 4500 kg ezüstről másfél évtized alatt 22 ezer kg-ra emelkedett! Megszervezték az ellenállást is, ám mindhiába. Ethelred, majd Vasbordájú Edmund minden erőfeszítése ellenére 1016-ra a dán Nagy Knut (Kanut) lett Anglia királya, aki uralma alatt egyesítette a norvég, a déli svéd, az izlandi és a grönlandi területeket is. Halála (1035) után néhány évvel méltatlan utódjai alatt birodalma szétesett.

Skóciában a vikingeknek nem sikerült nagyobb területet tartósan elfoglalniuk. 795-től az Ír-szigeten is megjelentek, rabló hadjárataikkal rendkívül nagy rombolást végeztek. Kolostorok egész sorát rabolták ki, némelyiket tizenötször! A támadók jelentős része a 9. század második felében le is telepedett a partvidéken, majd egyre beljebb hatolt. A 10. század első felében a támadók többsége már a britanniai viking telepekről vagy Man szigetéről érkezett. Közben az első hullám vikingjei (vegyes házasságok révén) kezdtek beolvadni, egyesek keresztényekké is lettek. A 10. század végére az írek győzedelmeskedtek a behatolók fölött.

 

 

5.4.8. Kelet-Európa szláv népei

 

Kelet-Európa hatalmas területén, a Baltikumtól az Urálig, délen a Kaukázusig, a Fekete-tengerig és a Balkánig rendkívül intenzív népmozgások zajlottak az első ezredfordulót megelőző hat-hét évszázadban. A különböző földrajzi zónák természeti adottságai igen erőteljesen befolyásolták a történelmi folyamatokat. Északon a Baltikum és az Urál között hideg, meglehetősen mostoha éghajlatú, alapvetően sík terület húzódott, ahol kiterjedt erdőségek és mocsarak váltogatták egymást. Nem meglepő, hogy itt rendkívül gyér volt a lakosság. Délebbre, a Harz hegység és az Urál között húzódó, szintén síkvidéki zóna északról délnek haladva a tundra és a tajga övezetétől déli irányban eljutott az erdőkig, s onnan tovább, a sztyepp övezetébe. Az erdők övezete elért egészen Kijev vonaláig. Az első ezredforduló időszakában már egyre erőteljesebben haladt az erdőirtás és az irtásföldeken a szántóterületek kialakítása. A kitűnő termőtalajú délebbi sáv a fekete föld övezete. Még délebbre haladva, az Urál hegység és a Kaszpi-tenger között a tulajdonképpeni sztyepp övezete húzódott. Annak ellenére, hogy nagy, észak-déli irányú folyók (Volga, Don, Dnyeper, Bug, Dnyeszter) szelték át a sztyeppét, a keletről nyugatra tartó népmozgásoknak korántsem jelentettek leküzdhetetlen akadályt.

Az előbbiekben leírt kelet-európai övezettel szomszédos volt három, hegyláncok által védett medence: a Cseh-, a Bécsi- és a Kárpát-medence. Külön tájegység volt a Balkán, amelynek északon a Duna, illetve a Száva a határvonala. Ellentétben az előző területekkel, a Balkán lényegében összefüggő (nehezen járható) hegyvidék, viszonylag kicsiny völgységekkel. Míg az Urál és a Baltikum meg a

Fekete-tenger közötti területek kedveztek a nagyobb birodalmak létrejöttének, addig az erősen tagolt Balkánon érthetően inkább kisebb társadalmi-politikai egységek (államok) alakultak ki.

Kelet-Európa meghatározó tényezői a 6. századtól kezdve egyértelműen a szláv és a türk (török) népek. A Baltikumtól délre eső erdős-mocsaras övezet régiójából kiindulva, a dél felé vándorló szlávok eljutottak a Dunáig, amely (köszönhetően a Bizánci Birodalom határvédelmének is) egy darabig útjukat állta, majd ezen átkelve a 7. században a legdélibb részekig ellepték az egész Balkánt. Még a Peloponnészoszon is létesült szláv kolónia. A Balkánon való előrenyomulásukat segítette, hogy a korábbi háborúkban az ottani lakosság igen megfogyatkozott, s a jelentős nagyságú, művelésre alkalmas, gazdátlanul maradt földterületek mágnesként vonzották a betelepülőket. A szlávság alig egy-két évszázad alatt magába olvasztotta az itt talált őslakosságot. Ennek következménye, hogy bár az egyes szláv népcsoportok között jelentős antropológiai különbségek fedezhetők föl, nyelvükben a közös eredet jól kimutatható, még akkor is, ha egymástól távol eső térségeket hasonlítunk össze: például napjainkban is fölismerhető a lengyel és a macedón nyelv közös eredője.

 

 

5.4.8.1. Szláv nyelvek és etnikai csoportok

 

A szláv nyelvek az indoeurópai nyelvcsalád keleti ágának egyik legjelentősebb csoportját alkotják, s három ágra tagolódnak. A déliek: a bolgárok, macedónok, szerbek, horvátok és szlovének. A keleti ágban legjelentősebbek az oroszok s a velük közeli rokonságban álló fehéroroszok (beloruszok) és ukránok (kisoroszok). A nyugatiak közül a legnépesebbek a lengyelek. Jóval kisebb létszámúak a csehek, a morvák és a szlovákok. Hozzájuk képest törpe kisebbséget alkotnak a szorbok. A 18. században kihaltak az Elba menti szlávok, a polábok. A szlávok és a baltiak (lettek, litvánok, óporoszok, jatvágok) ősei hosszabb időn keresztül éltek együtt, illetve egymás mellett, de az ún. balti nyelvek nem tartoznak a szláv nyelvcsaládba.

A szláv megjelölés a régi, 19. századi romantikus elképzelés szerint a slava (dicsőség) szóból eredne, valójában azonban inkább a slov (mocsár) és -en (eredetjelző képző) összetétele lehet, azaz jelentése: mocsarak között lakó. A slovo (beszéd) szóval is valamiféleképpen összefüggésbe hozható. Jó néhány nép jelöli ugyanis magát "beszélő"-nek, azaz olyannak, akinek a nyelve adott csoport tagjai számára érthető, míg a többi, más nyelven beszélők megjelölésére a "néma" szót használják. Ilyen a szlávban a nemet szó, ami a szomszédos germánok (németek) megjelölése lett. A 6. században Jordanes A gótok történetében a szlávok három csoportját említi: "szklavén", "venét", "ant" néven. A szklavén több nyugati nyelvben "rabszolga" jelentést kapott, ami annak az emlékét őrzi, hogy az I. évezred második felében jelentős számban szláv származásúak voltak az európai rabszolgák.

A szlávok őshazája valahol a mai Nyugat-Ukrajnában, a volhíniai-podóliai-hátság vidékén, a Pripjaty-mocsarak, a Visztula és Dnyeper középső folyása tájékán lehetett. A Balti-tenger, az Odera folyó, a Kárpátok és a Dnyeper közti térség az, ahol keresni lehet a szlávokhoz köthető régészeti leleteket. A nyelvészek valószínűsítik, hogy a szlávok ősei a Kr. e. III. évezred vége és a II. évezred eleje óta már itt éltek.

A Kr. u. első századokban a germánokkal és keltákkal kapcsolódik össze a szlávok történelme. A Kr. u. 4-6. századtól kezdve a kelet felől érkező népmozgások befolyásolták sorsuk alakulását. Egyes csoportjaik, így a mai csehek és lengyelek ősei nyugat felé vándoroltak. A csehek és morvák ősei megszállták a hegyek által védett Cseh-medencét. A lengyelek ősei eljutottak az Elbáig, illetve a Majna és a Weser forrásvidékéig. Északkeleten a szlávok a Volga felső folyásáig és a Ladoga tóig hatoltak, kiszorítva, illetve a századok folyamán beolvasztva az itt élő balti finnséghez tartozó népeket. Mások déli irányba vándorolva eljutottak a Balkánra (szlovének, horvátok, szerbek, macedónok, bolgárszlávok).

A keleti hatásoknak leginkább az oroszok, beloruszok és ukránok voltak kitéve, akiket egy évezreden keresztül szinte megszakítás nélkül uralmuk alatt tartottak a keletről jött népek: időrendben egymás után a hunok, az avarok, a kazárok, a besenyők, a kunok, a mongolok.

Az ősszlávok nagycsaládokból felépülő nemzetségekben éltek, amelyeket az ősök tisztelete tartott össze. Több nemzetség szövetsége alkotta a törzseket. Összetartó erőnek számítottak a közös vallási kultuszok is. Földműveléssel, vadászattal, halászattal, állattenyésztéssel, méhészkedéssel foglalkoztak. Emellett jelentős volt a kézművességük (fém-, fa-, bőrmegmunkálás, fazekasság, szűcsmesterség stb.). A távolsági kereskedelmet többnyire idegenek tartották kézben. Vallásukra jellemző volt a titokzatos természeti erők tisztelete. Különösen fontos helyet kapott benne a napkultusz. A fák kultuszát és a jóshelyeket sem hagyhatjuk említés nélkül.

A nyugati szláv csoportok (lengyelek, csehek stb.) az 5-6. században foglalták el a mai lakóhelyüket. Amikor a langobardok elhagyták a Morva folyó vidéki régi szállásterületeiket, s betelepültek Pannóniába, akkor kezdődhetett meg, vagyis a 6. század közepétől a szlávok betelepedése a mai Cseh- és Morvaország területére. Majd tovább hatolva megtelepedtek szláv csoportok az Alpok keleti nyúlványai mentén (a mai Ausztria keleti részén, illetve a mai Szlovénia területén). Folytatódott ez a folyamat akkor is, amikor a Kárpát-medence avar uralom alá került.

A 7-8. században a szláv népek többnyire már megszállták azokat a területeket, ahol aztán (bizonyos módosulásokkal) jórészt máig fönnállnak államaik. A 7-8. századi szlávság egyelőre kisebb-nagyobb törzsekbe tagolódva élt, nagyobb szövetségek, "államok" létrehozásával a 9-10. századtól kezdve próbálkoztak meg.

Az első – kivételesen korai – szláv államalakulatot egy állítólag frank nemzetiségű kereskedő, bizonyos Samo hozta létre, egy avarellenes fölkelés kapcsán. Területileg Samo állama a mai Morva- és Csehország egyes területeit, az Elba folyásának déli részét, illetve Karintia némely vidékét foglalhatta magába. A kutatás azt valószínűsíti, hogy központja (Wogastisburg) morva területen lehetett. Az állam 623-658 között állott fönn, alapítójának halála egyben e képződmény végét is jelentette.

A 7. század második felében az Alpok vidéke és a későbbi cseh-morva területek szláv törzsfői avar helytartó (tudun) fősége alá tartoztak. Amikor a Frank Birodalom a 8. század végén háborút indított az Avar Birodalom ellen, a morvák a frankok oldalára álltak. Az avar hatalom összeomlása azt jelentette, hogy urat cseréltek: 822-ben már a frankfurti birodalmi gyűlésen találjuk a morvák képviselőit.

A keleti szlávok sztyeppi (illetve a sztyepp zónájának közelében letelepedett) csoportjai a keletről érkező népek (avarok, bolgárok, kazárok) uralma alá kerültek. A kijevi Barlangkolostor évkönyve őrzött meg egy olyan hagyományt, hogy az egyik szláv törzset, a dulebeket az avarok magukkal hurcolták, és megszégyenítő, alantas szolgálatokra kényszerítették: egyebek között állatok helyett velük húzatták szekereiket.

A kereszténységgel, a formálódó nyugati civilizációval azok a szláv törzsek kerültek legkorábban kapcsolatba, amelyek a Balkán irányába vándoroltak. E népmozgásra részben önszántukból került sor, részben az Avar Birodalomhoz kapcsolható folyamat volt. A meglehetősen kevés és gyakran nehezen értelmezhető 7-10. századi történeti följegyzés elemzése és a régészeti kutatások eddigi eredményei alapján ma még nem ismerjük kellő részletességgel a horvátok, a szerbek, a bosnyákok és a bolgárszlávok korai megtelepedésének a folyamatát.

 

 

5.4.8.2. Kelet népe: az oroszok

 

Az őshazájukból a 6-8. században elvándorló kisebb-nagyobb keleti szláv csoportok nem szálltak meg nagyobb, összefüggő területeket. Nagyrészt olyan (többnyire sík) területeken telepedtek meg, amelyeket kisebb-nagyobb folyók szeltek át és többnyire sűrű erdők borítottak. A Kijev környékén lakó törzset például poljanoknak (mezei lakóknak) nevezték. Jelentős kiterjedésű volt a mocsárvidék is. Délen egyes szláv csoportok az erdős sztyepp Kijev-Harkov vonalától délre húzódó övezetébe is behatoltak. Északon eljutottak a tűlevelű erdők övezetéig. A legjobb minőségűek a déli fekete földek voltak, a sztyeppen, illetve annak határvidékén. Ettől északabbra égetéses erdőirtással nyertek a földművelés számára hasznosítható földterületet. A szláv telepek általában a folyók partján vagy mocsaraktól védett magaslatokon létesültek. Közlekedésre (tavasztól őszig) leginkább a folyókat használták, s ha kellett, az egyes folyók közti viszonylag rövid szárazföldi útszakaszokon átvontatták vízi járműveiket. A kemény teleken, amikor befagytak a mocsarak, folyók, tavak, a szárazföldön közlekedtek. A Dnyeper jobb oldali mellékfolyójától, a Pripjatytól északra csak a 8. században jutottak el. A Bug nyugati régiójában, Pszkov, Novgorod környékén csupán a 10. században jelentek meg, Az északi területeken a szlávok a balti és finnugor népekkel éltek együtt.

A keleti szláv állam Rusz nevének eredetéről hosszú idő óta folyik a vita. Van olyit nézet, amely szerint egy finn elnevezés lehet az alapja, s északon történt volna a szóátvétel. Más vélemény szerint a déli régióhoz kapcsolható a név, s Rusz egy sztyeppi kaganátus lehetett. Egy bizonyos: a keleti szlávok mellett finnugorok, török népelemek, normann varégok egymással fokozatosán összeolvadva alkották a Kijevi Rusznak mint államalakulatnak a népességét. A varég Rurikot a novgorodiak hívták meg városuk vezetőjének 862 körül. Kíséretének tagjait állította Kijev élére. A hagyomány szerint a kijevi államiság kezdete a szintén varég származású Oleg fejedelemhez köthető. Ő volt az, aki 882-ben Novgorodból a Dnyeperen lehajózva elfoglalta Kijevet, megölte annak uralkodóit és átvette a hatalmat. Így a kezébe került a Baltikumból Konstantinápolyba vezető fontos kereskedelmi út jelentős szakasza. Oleg a keleti szlávok legnagyobb részét uralma alatt egyesítette. A 9. századi Kijev városa 130 x 180 méter belterületű, azaz viszonylag kis település lehetett egy szabálytalan szélű, ovális alakú löszfennsík északnyugati csücskében. Igazán jelentős várossá a 10-11. század fordulójától válik. Az orosz állam erejének növekedését és nagyra törő céljait mutatja, hogy 907-ben az orosz hadak megpróbálkoztak Bizánc fővárosának, a hatalmas falrendszerrel védett Konstantinápolynak az ostromával. Noha ez nem vezetett sikerre, ám 911-ben elérték, hogy számukra előnyös kereskedelmi szerződést köthessenek a Bizánci Birodalommal. Oleg utódjai, Igor és Szvjatoszláv tovább gyarapították a kijevi állam területeit. 965-ben a szomszédos Kazár Birodalom hatalmát is sikerült megdönteniük, sőt 969-ben rövid időre még Bulgária egy részét is bekebelezték.

 

 

5.4.8.3. A "mezőlakó" lengyelek

 

Törzseik az első évezred második felében az Odera-Visztula-Balti-tenger-Kárpátok határolta területet népesítették be. A lengyelek magukat polaknak nevezték (innen kapta országuk a Polska, latinosan Polonia elnevezést), ami egyik törzsük, a polan nevéből ered. Jelentése: mezei (mezőlakó). A legjelentősebb lengyel törzsek: 1. Pomeránok (a Balti-tenger mellékén, az Odera és a Visztula torkolatvidékén éltek). 2. Mazóviaiak (Plock körzetében, a Visztula mentén). 3. "Lengyel" (Ledzian) törzs (Sandomierz, Lublin térségében). Az ő nevük lach alakban az oroszoknál valamennyi lengyel törzs gyűjtőneve lett. Az oroszoktól vették át a litvánok s a honfoglalás előtt a magyarok is (eleinte "lengyen" alakban). 4. Viszlyánok (a Visztula felső folyásánál, központjuk Krakkó lehetett). 5. Sziléziából öt törzs neve ismert, köztük van a Szlezsanie, amelyről a tartomány a nevét kapta. 6. Polánok (Közép-Lengyelországban, központjuk Gniezno, az ő területüket nevezik majd Nagy-Lengyelországnak).

 

 

5.4.8.4. Bolgárszlávok és bolgár-törökök

 

A mai Bulgária területét a rómaiak két provinciába (Moesia és Thracia) szervezték. A szlávok első csoportjai a 6. század második felében, az avar hadjáratokhoz kapcsolódva nyomultak be az Al-Dunán átkelve a Bizánci Birodalomba, amely kénytelen volt eltűrni tartós megtelepedésüket. A romanizált lakosság jelentős része elmenekült a térségből, s biztonságosabb területeken, eredeti lakóhelyüktől 4-500 km-rel délebbre, a görög tengerpart közelében telepedett meg. A falvak felületesen romanizált lakossága viszont nem vállalkozott ilyen hosszú vándorútra, hanem az erdős hegyek között keresett magának menedéket, mivel a szlávok elsősorban a folyóvölgyeket és a síkságokat szállták meg. Ezeket a romanizált hegyi lakókat említik később "megbízhatatlan vlakhoknak" (a kelta szó eredeti jelentése: római). A szlávok is ezt az elnevezést vették át az Al-Dunától délre élő etnikum megjelölésére.

Alapvető változást hozott, amikor a bolgár-törökök a 670-es években Aszparuh vezetésével átkeltek a Dunán, s megszállták a szlávok lakta balkáni területeket. A Bizánci Birodalommal folytatott háborújukat lezáró, 681-ben kötött békében elérték, hogy a Fekete-tenger, az Al-Duna és a Balkán-hegység határolta területen létrejöhessen Aszparuh vezetése alatt az első független bolgár állam. Fővárosa Pliszka lett. Mivel a hódító bolgár-törökök jóval kevesebben voltak, mint a szlávság, ezért megindult a török népesség elszlávosodása. A folyamat előrehaladása jól tükröződik egyebek mellett a bolgár káni család személyneveiben.

A bolgárok elég erősek voltak, hogy az avarok hódítási kísérleteit visszaverjék. Amikor Nagy Károly frankjai megindultak az Avar Birodalom szétzúzására-meghódítására, ők is támadásba lendültek. Az Avar Birodalom számára a "kegyelemdöfést" Krum bolgár kán (803-814) támadása jelentette (805). A kán a bizánci fronton is látványos sikert ért el: Makedóniában tönkreverte a birodalmi sereget (811), megölette az elfogott I. Nikeforosz császárt, és ősi sztyeppi szokás szerint lefűrészelt, ezüsttel bevont koponyájából ivócsészét készíttetett magának, hogy abból ihasson a győzelmi lakomán. Két évvel később aztán I. Mihály bizánci császár hadait is szétverte. Hadrianopolis környékéről akkor ezrével hajtották el és telepítették le a foglyokat az akkor ritka lakosságú Havasalföld területére. Bizáncnak csak Krum utódjával, Omurtag kánnal (814-831) sikerült végül békét kötni. A 9. században bolgár ellenőrzés alá került a Kárpát-medence keleti része (Erdély és az Alföld déli fele) is. A század második felében a bolgárok uralta területet északkeleten a Dnyeper, északon a Kárpátok, északnyugaton a Tisza, nyugaton az Adria, délen a Rodope, Pirin stb. hegységek határolták.

A bolgár kánok a 8. században még üldözték a keresztényeket. Borisz kán (852-889) volt az, aki rászánta magát arra, hogy az uralma alatt élő népeket közös vallásban egyesítse. A kereszténység két vetélkedő ága közül végül a keleti (ortodox) kereszténységet választotta (864). Maga a kán a kereszténységben a Mihály nevet kapta. A független bolgár egyház kérdésében voltak viták, amelyek úgy oldódtak meg, hogy formálisan a konstantinápolyi pátriárka névleges igazgatása alatt független bolgár érsekséget hoztak létre. Borisz (Mihály) templomokat, kolostorokat alapított, befogadta országába Cirill és Metód tanítványait, s a tudósok munkája lehetővé tette, hogy görög helyett a szláv legyen az egyházi szertartások nyelve.

 

 

5.4.8.5. Kisebb szláv népek

 

5.4.8.5.1. Szlovének

 

A nyugati szlávok karantánoknak nevezett egyes csoportjai a 6. század végétől a későbbi Krajna és Stájerország területének egyes részeit (Karintia) szállták meg, amelyet akkoriban az avarok uraltak. Rövid időre önállósultak, de hamarosan a Frank Birodalom fennhatósága alá kerültek. Településterületük a mainál lényegesebb nagyobb volt, kiterjedt Ausztria nagyobb részére, amit máig egész sor helységnév tanúsít. A Frank Birodalomból érkezett térítők érdeme az, hogy a 8. század második felétől megindult a keresztény hit fölvétele, ami a 9. század második felében vált befejezett ténnyé.

 

 

5.4.8.5.2. Horvátok

 

Ősi szállásterületük Fehér-Horvátország, a mai Lengyelország területén, Krakkó térségében lehetett. Az avarok vezetésével érkezett a Balkán északnyugati részére, az illírek egykori földjére az első szláv néphullám a 6. század végén (a Sclavini és az Antes törzsek). Eleinte tehát az Avar Birodalom vazallusai lehettek. A 620-as években tört be a szláv népek második hulláma a Balkánra, s telepedett meg a dalmát tengerparton. A legenda szerint népük ősatyja a betelepülő öt fivér közül a Chrobatos nevet viselő. Ebből képződött a horvát népnév, amelynek eredete vitatott, de a legvalószínűbb, hogy iráni eredetű. Az avar uralom ellen több szláv törzs föllázadt. Lehetséges, hogy újabb szláv csoportjaik is érkeztek a 8-9. század fordulóján, ami hozzájárulhatott megerősödésükhöz. Törzsi vezetőik a zsupánok voltak, s a 8. században két fejedelemséget hoztak létre. Keresztény hitre térítésük a 7. században kezdődött meg. 790-ben a Frank Birodalom alattvalói lettek, de rövidesen elűzték uraikat. A 9. század második felétől vált teljessé a kereszténység fölvétele. A Balkán szláv népeitől eltérően nem a keleti, hanem a nyugati kereszténység hívei lettek (katolikusok), és meg is maradtak annak mindmáig.

 

 

5.4.8.5.3. Bosnyákok

 

A 6. század második felétől a Balkánon a Római Birodalom ellen az avarokkal együtt harcoló szláv segédcsapatok a mai Bosznia erdős-hegyes területén jórészt elpusztították az antik civilizációt, s elkezdtek megtelepedni a Bosna folyó völgyében, zsupába szerveződve. A folyó megjelölése adott aztán nevet nekik: bosnyákok, Bosznia. A szó illír eredetű lehet, jelentése: folyó, patak.

 

 

5.4.8.5.4. Szerbek

 

A nevük egy régi szláv törzsnevet őriz. Az alapszó jelentése: egy nagycsaládba tartozó személy. A szerb és a szorb népnév egymással rokonítható. A 10. század közepén Bíborbanszületett Konstantin császár A Birodalom kormányzásáról írott művében jegyezte föl balkáni megtelepedésük hagyományát, ami azonban történetileg vitatható. Valószínűleg nagyjából a horvátokkal és a bosnyákokkal egy időben (talán több hullámban) telepedtek meg a mai Szerbia egyes részein, különálló kis csoportokban, vagyis törzsenként. 874-ben Konstantinápolyból érkezett térítők egy részüket megkeresztelték, s ennek a területnek a neve "megkeresztelt Szerbia" lett.

 

 

5.4.9. Kelet-Európa török népei és a magyarság

 

A 4-6. században a sztyepp népmozgásai mögött minden esetben a kis- és nagyállattartó nomád türkök álltak. A türköket valószínűleg Közép-Ázsia fokozatos elsivatagosodása késztette nyugati irányú vándorlásra. A hunok és az avarok nyugati irányú vándorútját követte időrendben a bolgár-törökök, majd a magyarok, aztán a besenyők, az úzok, a 11-13. században a kunok, végül a mongolok (tatárok) előnyomulása.

 

 

5.4.9. 1. Ogurok

 

A török népek közül elsőként jelentek meg Európában 463 körül a Kaukázus északi előterében, ahol mintegy fél évszázadon keresztül uralkodó helyzetet vívtak ki maguknak. Az ogurok a kazak sztyepp déli részét a 3. századtól uraló hatalmas tielö törzsszövetséghez tartoztak. Az 5. században az avarok indították el azt a népmozgást, amelynek eredményeképpen az ogur népek európai területre vándoroltak. 506 körül a szavirok lettek fél évszázadra a régió urai, akiknek hegemóniája az avarok megjelenésével (557) szűnt meg. Azután is maradtak a Kaukázusban töredékeik (a dagesztáni avarok talán az ő leszármazottaik lehetnek), amikor az avarok előretörtek nyugatra. 567-ben türk seregek jelentek meg a Kaukázustól északra, s az ogur népek a türk kagán alattvalói lettek. Az ogurok egyik csoportját az onogurok (nevük jelentése: tíz ogur) alkották, s őket nevezték bolgároknak, onogur-bolgároknak (713).

 

 

7.4.9.2. Bolgár-törökök

 

Az örményekkel és a grúzokkal szomszédságban, a Kaukázustól északra éltek a 4. században. A nyugat felé vonuló hunok néhány legyőzött törzsüket arra kényszerítették, hogy velük tartsanak, s ezek részt is vettek valamennyi hun hadjáratban. Attila hun nagykirály halála (453) után visszatértek a Dnyeper és a Dnyeszter közötti régióba.

Az 5-6. század fordulójától már a keleten maradt bolgár-török törzsek is vállalkoztak nyugati hadjáratokra: többször (499, 502, 530, 539) betörtek a Balkánra. A 499. évi nagy bolgár-török győzelem késztette arra a birodalmat, hogy Konstantinápolyt új, 50 km hosszú védőfallal övezzék. Szükség is volt erre, mert a bolgár hadak 540-ben egészen a birodalmi fővárosig jutottak. A 6. század közepén a hunokhoz hasonlóképpen nyugat felé vándorló avarok zúdultak a bolgár-törökökre, és ezúttal a legyőzött kutrigur törzsnek kellett követnie a győztes keleti népet. A Bizánci Birodalom elleni hadjáratokban jelentős szerepet játszó kutrigurok Kuvrat által vezetett lázadása (635) súlyos csapást jelentett az Avar Birodalomra.

A Volga mentén a 7. század elején jött létre az onogundurok irányította bolgártövök törzsszövetség, Kuvrat vezetésével. Országukat a bizánci források Nagy-Bulgária néven említik (a "nagy" jelző itt nem a terület méretére, hanem inkább arra utal, hogy a balkáni Bulgáriához képest ez volt a régebbi Bulgária). Kuvrat 650 után halhatott meg, sírját a Dnyeper vidékén, Poltavától délkeletre találták meg. Az azonosítást egyértelművé teszi a fejedelem sírjában talált pecsétgyűrű, amelyen az uralkodó neve Hovratu alakban olvasható. Amikor a kazárok szétverték ezt a törzsszövetséget, Kuvrat egyik fia, Aszparuh vezetésével a bolgár-törökök jelentős része is nyugatra indult. Előbb Besszarábia déli részén telepedtek meg. Átkelve a Dunán, innen törtek be bizánci területekre (680).

A Bizánci Birodalom, amely egyszerre több fronton is kénytelen volt hadakozni, rákényszerült, hogy 681-ben (mint erre már utaltunk) Aszparuh vezette független államukat elismerje. Aszparuh utódja volt Tervel kán (700-721), aki megkezdte Thrákia, Moesia, Makedónfa egyesítését. Ennek a folyamata csak több mint egy évszázad múltán fejeződött be. A bolgárok seregei egyes esetekben a Bizánci Birodalmat segítették (így Konstantinápoly 717/18-as arab ostroma idején), 811-ben viszont a bizánciak ellen harcoltak. A 9. századra elszlávosodott bolgár-törökök további históriája a szláv népek már említett történetéhez tartozik.

A keleten maradt bolgárok a Kazár Birodalmat ért 737-es arab támadáskor együttműködtek valamilyen formában a muszlim hódítókkal, s ettől kezdve egyre szorosabbá váltak arab kapcsolataik. Kihasználva a kazárok megrendítő katonai vereségét, a bolgárok átkelve a Volga-Don-könyöknél, északnak vándoroltak a Volga mentén, hogy a kazár hatalom fennhatósága alól kikerüljenek. Majd még tovább vándoroltak a hatalmas folyó mentén, s eljutottak egészen a Káma folyóig, s a Káma és a Szamara között leltek új hazára, amit az ebben a régióban régészetileg föltárt temetők is bizonyítanak. A muszlini kapcsolatok erősítése jegyében 900 körül a volgai bolgár uralkodó Kvárezmmel épített ki együttműködést. 922-ben a bolgároknál követségben járt Ibn Fadlán leírásából kiderül, hogy már muszlini vallásúak voltak. Azt is tudjuk, hogy ekkoriban csuvasos típusú török nyelvet beszéltek.

 

 

5.4.9.3. A Kazár Birodalom tündöklése és bukása

 

A kazárok a török nyelvű népek közé tartoztak, bár más etnikumú népek is csatlakoztak hozzájuk (az eredeti török névalak voltaképpen a kaszar, amely a latin caesar címre vezethető vissza). Uralkodó rétegük keleti-török, köznépük pedig bolgártövök volt. Az 5. században tűntek föl a Kaukázus és a Kaszpi-tenger előterében, kiszakadva a tielö törzsszövetségből. Egy szír földrajzi áttekintés a Kaukázustól északra élő népek között a kaszar népet is fölsorolja (555). Szíriai Mihálynak régi bizánci és perzsa forrásokat földolgozó, 1199 előtt íródott krónikája megemlít egy hagyományt, amely szerint három nép őse három testvér volt, név szerint Hazarig, Bulgariosz és Pugur (utóbbi helyesen Wungur, azaz ungur). A 620-as években a kazárok a bizánci császár szövetségesei voltak a perzsák elleni hadjárata során. 630 körül, kihasználva a nyugati türk birodalom összeomlását, a kazárok önállósították magukat, s a vezetőjük fölvette a kagán címet (652-653-ból ismert az első említése). Ekkoriban, Kuvrat halálát követően (650-670 között) a kazárok fölszámolták a Bolgár Birodalmat, aminek eredményeként a bulgárok egy része behódolt, másik részük nyugatra vándorolt. A kazár uralmi terület ekkor már a Krím félszigetig terjedt.

652-ben az első arab támadást fővárosuk, a kaukázusi Balandzsar mellett még visszaverték. 710-714 között viszont már Transzkaukázia feladására kényszerültek. 723-ban az arabok áttörték a kaukázusi kazár védelmi vonalat, és elfoglalták fő központjaikat, Szamandart és Balandzsart. A kazárok új, védettebb központot (fővárost) kerestek és találtak a Volga deltájában, ez volt Etil. 730-ban egy fontos csatát megnyertek az arabok ellen. A Bizánccal való szövetség megpecsételéseként 732-ben a bizánci császár fia feleségül vette a kazár kagán leányát. A házasságból született fiú, IV. Leó (775-780) ezért "a kazár" melléknevet kapta. A siker azonban nem volt tartós. 737-ben az újabb arab támadás során Etilt is elérte végzete, sőt a menekülő kagánt elfogták, és csupán úgy menthette meg az életét, hogy áttért a muszlini hitre, s egyben hűséget esküdött a kalifának. A kazárok szerencséjére az arabok ezzel meg is elégedtek és (a közelgő hideg telet nem várva be) kivonultak a Kaukázustól északra fekvő területekről. A kazár-arab harcok egészen 764-ig elhúzódtak.

A 9. század első harmadában a kazárok igyekeztek megerősíteni a doni átjárókat. Két erődítményt is építettek itt fehér mészkőkváderekből, roppant széles falakkal (ezek közül a déli a "Fehérvár" nevet kapta). E két erőd eleste után, 833-834-ben bizánci hadmérnökök segítségével épült egy harmadik, nagyobb területű erődítmény, Sarkel (jelentése: Fehérvár). Végül a Don bal partján még egy negyedik erőd is épült.

A kazárok a 9. században gyakran együtt harcoltak az oroszokkal. A század közepére azonban a kapcsolat megromlott. A 10. század elején feszültté vált a kazár-bizánci viszony is, a Bizánci Birodalom a Kijevi Russzal vette föl a kapcsolatot a kazárok ellenében. Szvjatoszláv kijevi fejedelem 965-ben döntő hadjáratban verte szét a kazár seregeket. Etil és Sarkel erődítményeit elfoglalta, ezekbe szlávokat telepített. A kazár állam ezzel örökre megsemmisült. Maguk a kazárok a 11-12. században fokozatosan beolvadtak a környező népekbe.

 

 

5.4.9.4. Kisebb török népek

 

5.4.9.4.1. Besenyők

 

Nomád, valószínűleg kipcsak-török nyelvű nép, amely a 6. századtól kezdve a Fekete-tengertől északra húzódó sztyeppen élt. A 8. században a Volga alsó folyásánál lakóterületük határos volt a Kazár Birodalommal. Az ogúzok, karlukok, kimekek, valamint a besenyők közötti háború miatt a 9. század végén a besenyők, majd a magyarok nyugat felé vándoroltak. 894-ben a bokharai emír által megfutamított, kirabolt úzok a besenyőkre támadtak, a besenyők viszont az etelközi magyar szállásterületet rohanták meg. Néhány év alatt a Kárpátoktól keletre elterülő térségek etnikai képe alapvetően megváltozott. A 10. században három kangar törzs vezette tíz törzsből álló szövetségük a Don és az Al-Duna közötti terület ura volt. Sorsukat hosszabb távon az pecsételte meg, hogy különálló törzseik nem voltak képesek egy szilárd, önálló állam létrehozására. Emiatt jövőjük csak a fölmorzsolódás lehetett, a térségben sora alakuló államok nyomása közepette.

Az oroszoktól szorongatott besenyők a 10-11. században a Dunától északra elterülő területről rendszeresen be-betörtek a Bizánci Birodalomba, és fosztogatták annak balkáni tartományait. Rablótámadásaik nem kímélték a Kárpát-medencét sem. Egyes nagyobb csoportjaikat a 10. században a magyar nagyfejedelmek, majd a magyar királyok befogadták és letelepítették, elsősorban a Dunántúlon és az Alföldön. A Bizánci Birodalom Bulgária meghódítása után (1018) a besenyők szomszédja lett. Az ellentétek nem csökkentek ezt követően sem. 1027-ben,1032ben,1034-ben és a következő két esztendőben újabb és újabb besenyő rablótámadások érték a Duna-mente, az Égei-tenger partvidéke, majd Thrákia és Makedónia területét. Csak 1048-ban sikerült a bizánci seregeknek döntő csapást mérni a besenyőkre, s a jelentős számú foglyot a lakatlanná vált térségekben telepítették le. Az 1070-es években a bizánci császári hatalom elleni lázadásokat ismét újabb támadások indítására használták ki a besenyők. 1077-ben a kománokkal (bolgár, vlah, albán keverék nép) együtt támadtak a birodalom ellen. 1087-1088-ban újabb komán és besenyő támadások következtek. 1090-1091-ben a támadó besenyők már Konstantinápolyt fenyegették. Ekkor azonban megsemmisítő vereséget szenvedtek, és sok besenyő menekült Erdélybe, illetve Magyarországra. II. István magyar király testőrségét besenyők alkották. A foglyok közül több ezret soroztak be a bizánci hadseregbe, másokat letelepítettek a Vardar folyó völgyében. A következő évtizedekben szállásterületükről is kezdtek kiszorulni, illetve fokozatosan beolvadtak az ott megtelepedő népekbe (a szlávokba, illetve a románságba).

 

 

6.4.9.4.2. Úzok

 

A görög krónikások szerint nevük jelentése: szabad. A bizánci krónikások szerint a birodalom ellenében hadakozó valamennyi török etnikum közül ők voltak a "legnemesebbek". Az úzok 965-ben fontos szerepet játszottak a Kazár Birodalom megdöntésében. Nagy Vlagyimir kijevi nagyfejedelemmel szövetkezve 985-ben a volgai bolgárok ellen vezettek hadjáratot. A 10. század második felében áttértek az iszlám hitre. A kunok elől menekülő úz törzsek az orosz fejedelmeknél találtak menedéket (Halicsban, Kijevben), s harcosaik együtt küzdöttek az orosz csapatokkal a kunok ellen. Délre vonuló csoportjaik a 11. század közepén az Al-Duna vidékére húzódtak. 1064-ben betörtek a Bizánci Birodalom területére, feldúlták Bulgáriát, Macedóniát és Görögország északi területeit. 1068-ban a besenyőkkel szövetkezve Erdélybe törtek be, de súlyos vereséget szenvedtek. Megmaradt töredékeiket végül a Bizánci Birodalom, illetve a Magyar Királyság fogadta be.

 

 

5.4.9.5. Magyarok

 

A magyarság az Urál vidéki őshazából az I. évezred második felében folyamatosan egyre nyugatabbra vándorolt. 600 körül a Volga-Don-Donyec folyók és az Azovi-tenger határolta térségben, az alánok és bolgárok szomszédságában talált új hazára.

A 7-10. században a Kaukázus északi előterének legnagyobb hatalmassága a Kazár Birodalom volt, amelynek hatalmi körébe tartoztak a bolgár-törökök és a magyarok is. Amikor a bolgárok nyugatra vándoroltak, s az Al-Dunától délre találtak új hazát, helyükre húzódtak a magyarok, s igyekeztek minél inkább lazítani a Kazár Birodalomhoz fűződő kötelékeket. 837-838-ban érték el először az Al-Dunát, a bolgárok szövetségeseként. Ezt követően a Fekete-tenger északi partvidékétől és a Don torkolatától az Al-Dunáig terjedő terület a Kazár Birodalomtól elszakadt (vagy kivált) magyarok és a kazároktól hozzájuk csatlakozott három kabar törzs országa lett.

Az Etelköznek nevezett területen megtelepedett magyarság hadi vállalkozásokra induló csapatai a 9. század második felében eljutottak a Balkánra és Közép-Európába (morva és cseh területekre, sőt a Kárpát-medencébe is). A Kárpát-medence 895-ben megkezdett elfoglalása (a magyar honfoglalás) jól előkészített, szervezett katonai akció lehetett. A Kárpátokon belül nem találtak jelentősebb ellenállásra. A ritkán lakott terület délkeleti része a bolgár állam fönnhatósága alatt állt, a Dunántúl viszont a Keleti Frank Birodalom határtartományának számított. Az avar maradványok és szlávok mellett germánok meg egyéb néptöredékek alkothatták a Kárpát-medence lakosságát a magyar honfoglalás időszakában.

 

 

5.5. Ázsia az I. évezred második felében

 

Ázsia történetében az ezredfordulót megelőző évszázadokban alapvető fontosságú változásokra került sor. A legnagyobb hatású esemény kétségtelenül az iszlám kialakulása volt, amely egy elszigetelt sivatagi nép, az arabok vallásából néhány évszázad alatt világvallás lett, s elterjedt a Távol-Keletig, Kína határvidékéig. Az ismét virágzásnak induló Kínai Birodalom, az erősödő Japán, a hatalmas India s a dúsgazdag Arab Kalifátus mellett egész sor kisebb-nagyobb állam alakult Ázsiában. A nomád övezetből ebben a korszakban indultak egymás után egyes népek nyugat felé, s ez a tendencia az ezredforduló után is folytatódott.

 

 

5.5.1. Az iszlám, az arab világbirodalom kezdetei

 

A sémi nyelvet beszélő arabok már az ókorban is a hatalmas, 2,7 millió km² kiterjedésű Arab-félsziget lakói. Ez a terület csaknem akkora, mint Dél-, Nyugat- és Közép-Európa együttvéve. Csakhogy a termékeny Európával szemben ennek csaknem egésze kietlen sivatag, ahol nincs se patak, se folyó, se tó. Eső ritkán hullik, és akkor is csak kevés. A talajvíz, a források, az ásott kutak adnak annyi nedvességet, hogy egy-egy oázis növényei megéljenek, s a sivatagban is található néhol víznyerő hely. Az arabok számára legfontosabb növény a datolyapálma, amely némi árnyat is ad, de főleg édes, tápláló gyümölcse értékes.

A hatalmas távolságok megtétele hátasállat nélkül lehetetlen. Bármilyen csodálatos formájú, kitartó és gyors lovakat tenyésztettek ki, a sivatag igazi állata mégis az egypúpú teve (dromedár), amelyet rendszeresen csak a Kr. e. 10. századtól kezdtek Arábia karavánjai is használni. Párnázott, szétterülő talpával jól tud járni a süppedő homokban, jól tűri a hőséget és az éjszakai hideget, s képes a gyomrában több mint 1 hl vizet tárolni, s azt nagyon gazdaságosan felhasználva napokon át tekintélyes távolságokat tesz meg újabb itatás nélkül. Megeszi a tövises cserjét és a száraz füvet, s ott van tartalék tápanyagnak a púpjában tárolt zsír is. Teje pedig táplálja az utazót.

A mostoha természeti viszonyok közepette az arabok megszokták, hogy- az oázislakókat kivéve – állandóan vándorolniuk kell, ha életben akarnak maradni. Legelőtől legelőig, kúttól kútig, oázistól oázisig. A sivatag vándorai gyakran árut is szállítottak, azaz kereskedtek. Rabló portyáikon más törzsek vagy a városlakók javait igyekeztek megszerezni. Ragaszkodtak szabadságukhoz, harciasan védelmezték becsületüket. Legjobb védelem bármely ellenségükkel szemben a kietlen sivatag volt, ahová nemigen merészkedett hódító.

A 6. században az egymással gyakran ellenségeskedő arab törzsek olykor a környező hatalmak, vagyis a Római Birodalom, Irán, Abesszínia (a mai Etiópia) zsoldjába álltak. Az arabok vallási nézetei korántsem voltak egységesek. Különféle törzsi isteneket tiszteltek. Emellett egyes törzsek átvették a környező népek vallását: a kereszténység szakadár (szektás) ágazatainak valamelyikét, a zsidóság hitét, a zoroasztrizmust.

 

 

5.5.1.1. Mohamed, a próféta

 

570 körül született Mekka városában az a Mohamed, akinek tevékenysége alig egy-két évtized alatt gyökeresen megváltoztatta az Arab-félsziget népeinek életét. Vagyontalan árvaként kitanulta a kereskedést, majd karavánvezető lett. Huszonöt esztendősen feleségül vett egy nála másfél évtizeddel idősebb, gazdag özvegyasszonyt, akitől hat gyermeke született (az asszony haláláig Mohamednek csak egy felesége volt, ezt követően lett több asszonya). Úgy tűnt, hogy sorsa egyenesbe fordult, s a legjobb úton volt afelé, hogy egyike legyen Mekka tehetős polgárainak. Másfél évtizeden keresztül semmi sem utalt arra, hogy valaha még történelmi személyiség lehet belőle.

A 610. esztendő ramadán hónapjának egyik estéjén azonban váratlan dolog történt: egy angyal jelent meg előtte, s közölte vele, hogy ő lesz Isten küldötte, s hirdetnie kell azt, amit isteni kinyilatkoztatásként hall. Majd a következő üzeneteket kezdte hirdetni a mekkaiaknak: 1. Isten (Allah) jóságos és mindenható. 2. Az ítélet napján mindenkit magához szólít Isten, hogy értékelve a földi cselekedeteket, büntessen vagy jutalmazzon. 3. Hálát kell adnunk Isten imádásával azokért az áldásaiért, amelyekkel elárasztotta a földet. 4. Isten elvárja, hogy megosszuk javainkat a nálunknál szegényebbekkel. 5. Mohamed Istennek az arabokhoz (későbbi kinyilatkoztatások szerint az egész emberiséghez) küldött hírnöke (prófétája).

Akik elfogadták Mohamed tanításait, azokat muszlimoknak kezdték nevezni. A szó jelentése: az, aki aláveti magát (tudniillik Isten akaratának). Az alávetés aktusát nevezték iszlámnak. Ez lett a vallás neve. Gyakorta használják azonban még ma is – helytelenül – a mohamedán megjelölést.

Mekkában Mohamed rokonait és viszonylag kisszámú baráti körét leszámítva általában elutasították az üzenetet. A legtekintélyesebb vezetők kezdtek vele szemben ellenségesen viselkedni. 619-ben meghalt a felesége és a nagybátyja, akik mindvégig mellette álltak és támogatták. Világossá vált Mohamed számára, hogy mielőbb el kell hagynia a várost. 620-ban a Mekkától 430 km-rel északabbra fekvő oázisból hat arab látogatta meg, kérve, hogy menjen közéjük, s legyen döntnöke a jathribi arabok és zsidók között kirobbant viszálynak. Mohamednek kapóra jött a lehetőség, és híveivel együtt 622-ben kivándorolt Mekkából Jathribba. A kivonulás neve arabul hidzsra, s ennek időpontja lett később az iszlám időszámítás kezdete. A Mohamed és hívei támaszpontjául szolgáló település később új nevet kapott: Medina, azaz madínat an-nabí, azaz a próféta városa lett.

Mohamed hiába próbálta meggyőzni a zsidókat arról, hogy az ő kinyilatkoztatásai az egyedüli igaz Istentől valók, s hogy ő teljesíti be az előtte járt próféták (Noé, Ábrahám, Jézus és mások) küldetését, s ő a legutolsó – és legtökéletesebb – próféta. Eleinte Jeruzsálem (a zsidók szent városa) felé fordulva imádkozott (később Mekka lett az ima iránya). Hasztalan próbálta meggyőzni a keresztényeket is, azok az Evangéliumokkal úgyszintén összeegyeztethetetlennek tartották a Mohamed által hirdetett tanokat.

Jobb híján – hogy valamiből megélhessenek – a muszlimok a karavánokat (köztük a mekkaiakat) próbálták fosztogatni. A mekkaiak rászánták magukat egy megtorló akcióra, de az összecsapásban Mohamed és hívei győztek. Később váltakozó sikerrel folytak a harcok. Végül Mohamed elérte, hogy 629-ben híveivel együtt az arabok által ősidők óta tisztelt szent Kába kőhöz zarándokolhasson Mekkába. A következő esztendőben aztán békésen átvette a város irányítását is. Nemsokára a város lakói úgyszólván mindnyájan muszlimokká lettek. 632-re lényegében valamennyi arab törzs elfogadta az iszlámot. A próféta még 632-ben is elvezette a szent zarándoklatot (haddzs) Mekkába, ezzel példát mutatva híveinek, de megmaradt Medina lakójának, s még abban az esztendőben meghalt.

 

 

5.5.1.2. Az iszlám alapelvei és a Korán

 

Az iszlám voltaképpen Isten akaratának való engedelmeskedés. A lényege egyetlen mondatban összefoglalható: "Lá iláha ill' Alláh, wa Muhammad raszúl Alláh" – azaz "nincs isten, csakis Allah, és Mohamed Allah küldötte". Ezzel a mondattal hívja naponta ötször a híveket imára a müezzin, s ez a mondat olvasható ma is pl. fehér betűkkel Szaúd-Arábia zöld állami zászlaján. Elegendő ennek a hitvallásnak a kimondása (és elfogadása), hogy valaki muszlimmá válhasson.

Az iszlám szent könyve, a Mohamednek adott isteni kinyilatkoztatások gyűjteménye, a Korán, amely 114 szúrára (fejezetre) oszlik. Nyelve rímes próza, az arabok máig nyelvük felülmúlhatatlan remeklésének tartják, s lépten-nyomon idéznek belőle. Hatása az iszlám vallású népek életének minden területét átjárja mind a mai napig.

Az iszlám fő szabályai: imádkozás (szalát) naponta ötször, bizonyos órákban leborulások meghatározott sora Mekka (a Kába) irányába, amit a hívő rövid Korán-idézetekkel kísér. Az ima idejét a gyülekezeti ima helyének (dzsámi, mecset) tornyából a müezzin jelenti be. Péntek délben minden hívő férfi kötelessége megjelenni a közös imán, más napokon és időpontokban otthon, illetve bárhol imádkozhat. A nők többnyire otthon imádkoznak. Ima előtt a kezet, arcot, lábat meg kell tisztítani (mosni). Minden év ramadán hónapjában 30 napon keresztül böjtölni kell: napkeltétől napnyugtáig tartózkodni kell evéstől, ivástól, dohányzástól, nemi érintkezéstől. Segíteni kell a szegényeket (zakát) adományokkal (eredetileg adó, a vagyon meghatározott része). Vannak továbbá kegyes alapítványok (vakf) ingyenkonyhák, kórházak, iskolák, utasok számára szálláshelyek létesítése. A zarándoklat (haddzs) a muszlim év tizenkettedik hónapjában tett mekkai zarándoklat. Legalább egyszer életében minden felnőtt muszlim köteles erre, ha (anyagi és egészségügyi) körülményei engedik. Az iszlám leghíresebb szent helye a mekkai nagymecset belső udvarán a Kába-szentély, a legfőbb zarándokhely.

Fontosabb tilalmak: tilos a kábítószerek és részegítő italok élvezete, a sertéshús fogyasztása, nem viselhetnek selyemruhát, a férfiak nem hordhatnak arany ékszert. Tilos a bálványimádás, ezért nem készültek embert ábrázoló képzőművészeti alkotások.

A Koránt kiegészítik Mohamed egyes kijelentései, mondásai, azaz a hadísz (jelentése: újság, hír, ezek nem kerültek bele a Koránba), továbbá a próféta tetteiről szóló beszámolók (szunna, jelentése: szokás). Mindezekről al-Ghazálí, a 11. századi iráni származású muszlim gondolkodó sommásan a következőket jegyezte meg: "Ha a próféta hagyománya nem világítaná meg a »Könyv« homályosságait, úgy botorkálnánk a sötétségben, mint a vak teve." Könyv alatt természetesen a Koránt érti a szerző.

 

 

 

5.5.1.3. Mohamed örökében: hódító arabok

 

Mohamed halála után a hagyományok hatalmas gyűjteményét szedték össze. Ebből a hatszázezer hagyományból a 9. században élt al-Bukhárí 7295-öt nyilvánított hitelesnek (az ismétlődéseket leszámítva számuk valójában 2762). Egy példa; Áisa a próféta nevében a következőket mondta: "Ha feltálalják az estebédet, s ugyanakkor imádságra hívnak, fogjatok előbb az estebédhez."

Mohamed halálakor bonyolulttá vált a helyzet. Voltaképpen a próféta egyszerre volt törvényhozó, döntőbíró és katonai parancsnok, s mindenekelőtt vallási vezető. A muszlinok minden kérdésben hozzá fordultak, pedig "hivatalosan" nem volt semmilyen uralkodói címe-rangja. Nem volt fiúgyermeke, csak leányai. Életében nem jelölt ki utódot. Talán azért, mert nem számított arra, hogy hirtelen hal meg.

Abú Bakr lett az utód, aki Mohamed legközelebbi barátjának számított, a családon belül ő tért át először az iszlámra, a próféta kedvenc feleségének, Áisának az apja. Később aztán egyesek, akik az iszlám síita ágát megalakították, vitatták a választást, azt állítva, hogy Mohamed unokatestvére (és veje), Alí alkalmasabb lett volna (állítólag őt nevezte meg a próféta, de ezt a döntést egyesek meghamisították). Abú Bakr mindössze két esztendeig állt az arabok élén mint khalífa raszúl Alláh (azaz: Isten küldöttjének követője), röviden halifa (kalifa).

Mohamed halálhíre fölbolygatta a törzseket. Többen megtagadták a szegényadó (a zakát) fizetését Medinának. Abú Bakr nem tétovázott: legjobb hadvezéreivel gyorsan letörte az ellenszegülőket. S ha már fölbuzdult a törzsekben a harci kedv, úgy vélte, célszerűbb úgy levezetni, ha nem egymást teszik tönkre, hanem külső hatalmak ellen egyesítik erejüket.

Omár (634-644), Abú Bakr utódja kitűzte a hódítás első célját: a Bizánci Birodalom és az iráni Szászánida Birodalom elfoglalását. Egy évtized alatt sikerült Konstantinápoly császárainak közel-keleti birtokait mind uralmuk alá vonni. Egy emberöltő elegendő volt az Iráni Birodalom megtörésére is, amire a Római Birodalom évszázadok alatt képtelen volt. Egy évszázaddal később szinte a teljes Pireneusi-félsziget is muszlin harcosok kezén volt, sőt már Franciaország szívét fenyegették.

A gyors sikerek döbbenetet keltettek Európában. Mi lehetett a sikerek titka? Látszólag az araboknak nem volt esélyük a náluk jóval erősebb hatalmak ellen. Ám hiába voltak az iszlám hadai számban kisebbek, rosszabbul fölfegyverzettek, mint ellenségeik, gyorsaságuk, szervezettségük, határozottságuk, a győzelmek lehető legteljesebb kihasználása az ő malmukra hajtotta a vizet. Gyakran éltek a megtévesztés, a csel eszközével.

A Jarmúk folyónál 636. augusztus 20-án vívott csatát az döntötte el, hogy az arabok a számukra megszokottnak számító homokviharban támadtak, továbbá embereik egy részét elrejtették a bizánciak szeme elől. 637-ben szintén a homokvihar volt a legjobb szövetségesük az irániak ellenében.

Az arab hadsereget nemcsak muszlimok s a szent háború, a dzsihád fanatikus hívei alkották. Elsősorban a zsákmány volt az, ami az embereket a háborúba vonzotta. Növelte az esélyeiket az is, hogy a Bizánci Birodalom és Irán kimerült már a századok óta egymás ellen folytatott harcokban, s ki lehetett használni a birodalom közel-keleti tartományainak lázongásait is. A császári kormányzattal szembeni sérelmek keresztények, zsidók tömegei számára tették vonzóvá a meggyelölt addigi hatalom helyett az arab uralom kipróbálását. Azokban a tartományokban, illetve városokban, ahol ellenállás nélkül behódoltak az araboknak, ott csökkentették az adókat, a régi polgári vezetés is a helyén maradt, s a lakosság megőrizhette nyelvét. Azaz nyelvi-kulturális beolvasztásra nem törekedtek.

Omár után a gyengekezű Oszmán lett a kalifa (644-656). Nevéhez fűződik a hiteles Korán összegyűjtése. Az egyes tartományok (Egyiptom, Szíria stb.) irányítóit rokonságából válogatta. A kalifa elleni fölzúdulás odáig fajult, hogy Medinában házát megrohanták, és meggyilkolták. Utóda Alí lett (656-661). Őt követte az energikus Muávija, Szíria kormányzója, az Omajjád-dinasztia megalapítója. A 7. század végén Abd al-Malik tetőzte be elődei művét. Ő építtette a jeruzsálemi Szikla-dzsámit a zsidók templomának a helyén. A név arra a sziklára utal, amelyen a hagyomány szerint Ábrahám készült fia, Izsák Istennek való föláldozására, s amelyről Mohamed próféta mennyei utazásra indult.

 

 

5.5.2. Török népek és államaik Közép-Ázsiában

 

5.5.2.1. Akiknek farkas volt az ősük: a türkök

 

Amikor a 6. századi Európában feltűntek az avarok, akkor kezdődött el a türkök korszaka, s az 552-745 közötti időszakban addig soha nem látott nagyságú birodalmak jöttek létre. A kínai évkönyvek szerint a türk uralkodók (kagánok) sátra előtt farkasfejes lobogót lengetett a szél, ami a nép eredetére, farkas ősükre emlékeztetett. A népi hagyomány egyik változata szerint a hiungnuk egyik törzse a türk. Őket legyőzte egy szomszédos ország, s csupán egyetlen tízesztendős gyermek maradt közülük életben, akit az ellenséges katonák megszántak, s egy mocsárba dobtak. Itt találta meg egy nőstény farkas: hússal etette, felnevelte, majd teherbe esett tőle. Mikor a győztes szomszéd ország királya tudomást szerzett arról, hogy a gyermek él, érte küldte harcosait és megölette. A nőstény farkas azonban elmenekült a hegyekbe, s egy barlangba húzódva tíz gyermeket szült. Ezek feleséget hoztak maguknak a környező országokból, s gyermekeket nemzettek. A gyermekek egyikének neve lett Asina. Mikor már több száz családot számláltak, előjöttek a hegyek közül, s a zsuan-zsuanoknak vaskovácsként szolgáltak. BelsőÁzsia sok népe vezeti vissza eredetét állatősre (a magyarság eredetmondájában turulmadár szerepel). A türkök esetében a fémművesség (kovácsmesterség) és az, hogy a zsuan-zsuanok alattvalói lehettek, történelmi igazságot takarhat.

A türkök az 540-es években léptek először kapcsolatba a kínaiakkal. Vezetőjük ekkor Tumen, akit Bumin kagánként említenek a feliratok. A zsuan-zsuanokat 552-ben sikerült leverniük. A 6. században a türkök országa Kínától a Kaszpi-tengerig, a Bajkál-tótól a Góbi sivatagig terjedt. 576-ban a konstantinápolyi császár követséget küldött a kagán udvarába, hogy a közös ellenségnek számító perzsák ellen szövetséget kössenek. Menandrosz görög történetíró leírja, hogy mennyire elámultak a követek a kagán palotájának arannyal bevont oszlopait, aranyos kereveteit, a selyemszövettel bevont falakat látva. A kán kerekes arany trónszéken ült. A lakomákon aranykannák, aranykorsók, aranyhordók csillogása kápráztatta el a szemet. A fejedelmi sátor előtt álló kocsikon pompás mívű ezüsttárgyak, ötvös remekek voltak felhalmozva. A Nyugati Türk Birodalom terjeszkedése késztette arra az avarokat (akiket a korabeli szerzők hunoknak is neveznek), hogy egyre nyugatabbra húzódjanak. Így értek 562-re az Al-Dunához.

A Türk Birodalom sorsát jelentősen befolyásolta Kína belső egységének alakulása. A 6. század végére újra megerősödött Kínai Birodalom 630-ban döntő győzelmet aratott az Első Türk Kaganátus fölött, annak utolsó uralkodóját (kagánját) foglyul ejtették. Ezzel a Keleti Türk Birodalom fél évszázadra Kína részévé vált. A Nyugati Türk Birodalom magját voltaképpen tíz törzs laza szövetsége alkotta. 659-ben a kínaiaknak őket is sikerült uralmuk alá hajtaniuk.

Amikor 679-ben a kínaiak a tibetiektől megrendítő vereséget szenvedtek, fellángolt a türkök Kína-ellenes fölkelése, amelyről részletesen tudósít Kül-tegin felirata. A győztes fordulatot az hozta, amikor egy kínai neveltetésű előkelő türk, Tonjukuk átállt a fölkelőkhöz. Így 687-ben létrejött a Második Türk Birodalom. Első kagánja felvette az Elteris (népgyűjtő) nevet. A türkök történetének különleges értéke közel-keleti eredetű rovásírásuk. Legjelentősebb kőbe vésett emlékeik a 730-as évekből valók. Életmódjukról a kínaiak jegyezték föl, hogy nemezsátorban laktak, legelőről legelőre vándorolva terelgették állataikat. Vallásukban a Legfőbb Lény neve Tengri (eget jelent), de tisztelték a Napot is.

A 8. század elején a hódító türkök új hatalommal találkoznak: az arabokkal, akiket nem tudtak visszaszorítani. A lázongó népek 745-ben megdöntötték a Türk Birodalmat. Egy addig alávetett török nép, az ujgurok uralma következett. Ők lettek egy évszázadra Kelet-Belső-Ázsia urai.

 

 

5.5.2.2. A török-mongol világ "nevelői": az ujgurok

 

Az ujgurok nomád törzsszövetsége 745-840 között, azaz csaknem egy teljes évszázadon keresztül uralta a térséget. A tokuz-oguzok nyelvileg rokonságban álltak a türkökkel, de más politikai szervezethez tartoztak. Az oguz nép kilences törzsi egységbe tagolódott (tokuz jelentése: kilenc), s az egyik legjelentősebb törzse kezdettől az ujgur volt. Először 630-ban említik meg a nevüket mint a kínaiak szövetségeseit. A Második Türk Kaganátus alapításakor úgy jelentek meg, mint a türkök régi ellenségei, de a kínaiakkal való kapcsolatuk sem alakult szerencsésen, így a két birodalom között egyre sanyarúbbá vált a helyzetük. Lázongásaikat a nyugati türkök segítségével verték le a kínaiak, majd egy részüket letelepítették, és a türkök elleni harcokban használták fel.

Az ujgurok hosszú, szívós harcban, a baszmilok és karlukok segítségével kerekedtek a türkök fölé. Aztán (mint gyakran megesik) segítőiket is uralmuk alá kényszerítették. 745-ben hatalomra kerülve on-ujgurnak (azaz tíz ujgurnak) kezdték nevezni magukat, utalva arra, hogy a tiz törzsből álló szövetség vezető törzsévé lettek. Valójában 9-9 régi és új, azaz összesen 18 törzsből állt a szövetség. Az Ujgur Birodalom nagyjából a volt Keleti Türk Birodalomhoz hasonló területet foglalt magában, tehát kelet-nyugati irányban Mandzsuriától az Altájig húzódott. Fővárosuk az Orhon melletti Ordu-balik ("a királyi tábor városa") volt. A türk hagyományok folytatói voltak, így átvették azok rovásírását is. Kínával jó viszonyt ápoltak, ám nem hagyták kihasználatlanul az alkalmat, hogy amikor a nagy birodalmat belviszályok gyengítették, be ne avatkozzanak. A 8. század közepén a legitim császárt támogatták, és győzelemre is segítették. Bügü kagán (759-779) kínai tapasztalatai alapján az iráni eredetű manicheizmust tette államvallássá. A vallásnak köszönhető a szogd írás megismerése és a jelentős kulturális emelkedés. J. R. Hamilton szerint az ujgurokat tarthatjuk a török-mongol világ nevelőinek. A 9. század első fele egyértelműen az Ujgur Birodalom hanyatlásának a korszaka. 840-ben egy lázadó törzsfő hívására a betörő kirgizek ölték meg a kagánt, elfoglalva a fővárost, ami a birodalom végét jelentette.

 

 

5.5.2.3. Kirgizek

 

Eredetileg nem török nyelvűek, hanem egy ma már ismeretlen (kihalt) paleoszibériai nyelvet beszélhettek. Őseik a kínai források szerint a kienkunok, akik a Kr. e. 1. század közepén az Imis felső folyásánál éltek. Innen vándoroltak a Kr. U. 1. század folyamán a Felső-Jenyiszej vidékére, a mai Tuva térségébe. A türkök és ujgurok hegemóniájának időszakában is itt éltek, s ekkor – a 6-8. században – kezdődött, s a 9. századig eltartott eltörökösödésük, amelynek során átvették a rovásírást is. A mai Mongólia területét mintegy nyolc évtizedig (840-kb. 920) uralták. Az ezt követő évszázadokban a mongóliai nomádoknak nem volt jelentősebb szerepük Ázsia történetében.