Területe a Római (Bizánci) Birodalom része volt. A hun, majd a vizigót invázió, s az ezt követő szláv vándorlás közepette is megőrizték az albánok a saját nyelvüket és kultúrájukat. 1183-ban jött létre (átmenetileg) az első független állam ezen a területen. Tengerpartját a dalmát városok, illetve Velence uralták. Hősies ellenállásuk nem tudta föltartóztatni a hódító oszmán-törököket, s a 14. század második felétől az Oszmán Birodalom része lett az ország. Az 1440-es években Szkander bég (Kasztrióta György) vezetésével évtizedeken keresztül sikeres függetlenségi harcot folytattak. Nagy nemzeti hősük halála után azonban az ország ismét a hódítók kezére került, s lakóinak jelentős része fokozatosan áttért az iszlám hitre.

 

 

5.8. Az Európán kívüli világ a 11-13. században

 

Európa népei az ezredforduló utáni időszakban egyre szorosabb kereskedelmi kapcsolatot építettek ki messzi vidékekkel is. Európai utazók eljutottak Ázsia legtávolabbi tájaira is. Az arab utazók viszont az európai területekről szereztek meglehetősen pontos ismereteket. A békés kapcsolatok mellett azonban nem feledkezhetünk meg a kemény háborús összeütközésekről sem. A keresztények és moszlimok kapcsolata a Szentföldön ellenségessé vált – ennek hatását azóta is érezzük. Hispániában sikerült visszaszorítani a mórokat, Kis-Ázsiát viszont részben meghódították a szeldzsuk törökök, s a korszak végén már érlelődött egy még nagyobb erő, az oszmán-törököké, amely Európa számára minden addiginál nagyobb fenyegetést jelentett. Az utolsó nagy Kelet-Ázsia felől érkező invázió, a mongoloké kezdetben úgy tűnt, hogy mindent elsöpör, előretörésük azonban viszonylag hamar kifulladt. Igaz, a kelet-európai síkságon, orosz földön még századokon keresztül fenn tudták tartani uralmukat.

 

 

5.8.1. Afrika népei és államai

 

Észak-Afrikában az Abbászidák birodalma huszonnégy tartományra oszlott. Északnyugat-Afrika és a Córdobai Emirátus névleg ugyan elismerte a kalifa fennhatóságát, adót azonban nem fizettek a központi kincstárba.

A 10. század utolsó harmadára esett a Fátimida-kalifátus legvirágzóbb időszaka: al-Azíz uralkodása (976-996). Kairói palotájának fölépítésére képes volt húszmillió dirhemet költeni, hogy méltó székhelye legyen. Mecseteket, utakat, hidakat építtetett, öntözőrendszereket létesített. Figyelmet érdemel a keresztények (koptok) iránti toleranciája. Ebben alighanem közrejátszott, hogy anyja és a felesége (egy kijevi orosz hercegnő) is keresztény volt. Így már azon sem csodálkozhatunk, hogy a vezíri tisztséget szintén keresztény töltötte be.

A 11-12. század a hanyatlás korszaka. Három katonai csoport (a berber, a szudáni, valamint a török) egymás elleni harca szinte megbénította a kormányzást, az államhatalmat. Bár voltak eredmények (a 11. század végére épült ki Kairó városfala, ekkor emelték a máig megmaradt híres városkapukat), a birodalom pusztulását elkerülni nem lehetett. A 11. század második felében a gyermekkalifák hatalma alig terjedt túl palotájuk falán. Az utolsó Fátimidát kurd származású vezíre, Szaláh ed-Dín ibn Ajjúb (Szaladin) fosztotta meg a tróntól (1171). Ezzel kezdetét vette Egyiptomban az Ajjúbidák uralma (1171-1250).

Szaladin elfoglalta Szíriát, és gyors ütemben szinte minden területet visszafoglalt a Szentföldön, amit az európai keresztesek addig meghódítottak. A szent háború (dzsihád) nem járt akkora pusztítással, mint a keresztes háborúk. Szaladin (ezen a néven emlegették a keresztények) lovagiassága, tisztessége, nagylelkűsége a maga korában legendásnak számított, és ellenfelei is tisztelettel tekintettek föl rá.

Az utolsó Ajjúbida szultán, al Malik 1250-ben Damiettánál fényes győzelmet aratott az Egyiptom ellen támadó keresztes sereg fölött. Még magát a fővezért, IX Lajos francia királyt is sikerült foglyul ejteni (csak magas váltságdíj ellenében engedték szabadon). Ezt követően meghalt a szultán, s a mameluk testőrség a saját soraiból választott uralkodót. A bahri mamelukok 1250-1390 között voltak Egyiptom urai. Ekkor érte el a Bagdadi Kalifátust megsemmisítő mongol támadás Egyiptomot is, de az Ain-Dzsálut melletti csatában (1260) a mamelukok döntő győzelmet arattak az ázsiai hódítók fölött.

Északnyugat-Afrika az Omajjádok hispániai (al-Aldaluz) államához (929-től kalifátus) tartozott. Ez a birodalom 1031-ben több kis államra esett szét. A "tiszta" és "ősi" iszlám helyreállítását követelő, Jászin vezette berber felkelők a Ghana területén lévő Szoninke államot megsemmisítették. Ezt követően a Niger térsége fölötti hatalmat a Mali Birodalmat megalapító Keita-család szerezte meg. Fővárosuk Timbuktu lett, államvallássá az iszlámot tették.

Jászin egyik tanítványa, Juszuf ibn Tásfín Marrakesben (Marokkóban) megalapította az Almorávida-dinasztiát, amely erős hadseregre támaszkodott. A birodalom európai részének fővárosa Sevilla, az afrikai részé Marrakes lett. Utóbbi építészete és kultúrája a nagy arab központokéval (Bagdaddal, Kairóval és Córdobával) vetekedett.

A 12. század első évtizedeiben újabb lázadások törtek ki, majd 1130-tól az Almohádok dinasztiája vette át a hatalmat (uralkodtak 1269-ig). Az egységet csak nehezen sikerült megőrizni, újabb lázadások leverése árán. A 13. század utolsó harmadában megkezdődött, majd beteljesedett a birodalom széthullása. Éppen e hanyatló kor adta viszont a világnak a nyugati arabság egyik lángelméjét, Ibn Khaldúnt (Tunisz, 1332-Kairó, 1406), akinek történeti-történetfilozófiai munkássága (fő műve: Az arabok, perzsák, berberek történelmének kezdetei, híreinek gyűjteménye és példái) csodálatra méltó. Feltárta az események belső okait, elemezve a fejlődés és a hanyatlás folyamatait, s azt a következtetést vonta le, hogy a történelem során bizonyos általános törvényszerűségek érvényesülnek.

A Szaharától délre húzódó térségek jellemzője az ezredfordulót követő évszázadokban az iszlám kapcsolatok (vallás, kereskedelem) erősödése. A leghatalmasabb ország az Atlanti-óceán partjától a Niger folyó nagy kanyarulatáig húzódó Mali Birodalom volt. Gazdagságára jellemző, hogy amikor királya 1324-ben zarándoklatra ment Mekkába, annyi aranyat vitt magával, hogy Kairóban a pénz elértéktelenedett. A legnagyobb arab utazó, Ibn Battúta az 1350-es években ide is eljutott, s egy évet töltött az uralkodó, Mansza Szulejmán udvarában.

Keletebbre, a Hausza földön városállamok jöttek létre. A Csád-tótól keletre a Kanuri Birodalom földje következett. Királyi dinasztiája egészen a 19. századig uralkodott. Nyugat- és Közép-Szudán fekete királyságai is gazdagságukról voltak híresek. Délebbre, a trópusi erdők szélén élő népekkel is állandó kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn. Ebben a térségben voltak ugyanis a legfontosabb aranylelőhelyek. Dél-Nigéria legjelentősebb őserdei királysága volt a 11-12. században alapított Benin. Központját, Benin városát hatalmas földsáncok védték.

Kelet-Afrika etióp keresztény királysága élén a 12. században új dinasztia tűnt föl, amelynek központja Lalibelában épült ki (különlegesek sziklába vájt hatalmas templomai). Az Indiai-óceán partvidékén kereskedő királyságok sora húzódott. Afrika déli részén a Kongó vidékén és Zimbabwe területén jöttek létre jelentősebb államalakulatok.

 

 

5.8.2. Birodalmak és birodalmakon kívüli világ Ázsiában

 

Ázsia a korábbi időkhöz képest jóval közelebb került Európához. Köszönhető ez elsősorban az araboknak, akik uralták az Európába tartó kereskedelmet. A mongol invázió után két szerzetes, a ferences Giovanni (az 1240-es években) és Rubruk (az 1250-es években) jutott el a mongolokhoz. A velencei kereskedő, Marco Polo egészen Kínáig utazta be Ázsiát (1271-1295). A legnagyobb arab utazó, Ibn Battúta a 14. század első felében Dél- és Kelet-Ázsiát járta be, és leírta a látottakat. A 11-13. századra is jellemző az iszlám előretörése, amit az arab hódítók helyébe lépő szeldzsuk törökök folytattak, de a 13. század elejétől megjelentek a mongolok is.

 

 

5.8.2.1. A mongol világbirodalom kialakulása

 

Kínától északra, a hatalmas, közel 1,5 millió km² kiterjedésű Góbi sivatag térségében a 12. században már évezredek óta vándorló-legeltető (nomád) népek éltek. Elsősorban juhot tenyésztettek, közlekedésre a lovat, valamint a szomjúságot és a sivatagi éghajlat szélsőségeit jól tűrő tevét használták.

A mongol törzsek egyikének tekintélyes családjában született a 12. század közepén az a Temüdzsin, akit 1206-ban az általa egyesített mongol törzsek Dzsingisz kánná (jelentése kb. a "világ ura") kiáltottak ki. Ő és utódai valóban arra törekedtek, hogy az általuk ismert akkori világot uralmuk alá kényszerítsék. A mongol törzsi harcok során legyőzött és (jórészt) kiirtott népek között voltak a tatárok. Európa Dzsingisz kánnak és utódainak mongoljait tatár néven emlegette. A magyar nyelvben – valószínűleg a besenyők és kunok nyelvi közvetítése révén – a "tatár" megnevezés már a 12. század második felében ismert lehetett.

Nyugat-Európába a mongolok kezdeti sikereiről szóló hírek eltorzultan jutottak el. Azt hitték, keleten valamiféle keresztény birodalom, bizonyos "János pap" vezetésével hátba támadta az iszlám országokat és siet a Szentföld felszabadítására, ahol a keresztény államok maradékai vívták kétségbeesett utóvédharcukat. Dzsingisz kánban tehát a "felszabadítót" látták és várták. Valóban a közel-keleti muszlim hatalom lendületének megtörését hozta a mongol invázió, egyúttal azonban Kelet-Európa népeinek sorsát is tragikusan befolyásolta.

A jól szervezett, gyorsan mozgó, kitűnően nyilazó, a harcban és a győzelem után könyörtelen mongol seregek Dzsingisz kán hadvezéri képességeinek köszönhetően két évtized alatt, a kán 1227-ben bekövetkezett haláláig hatalmas területet hódítottak meg: Észak-Kínától Belső-Ázsián át az orosz fejedelemségekig terjedő térség rettegett urai lettek.

A mongol férfiakat gyermekkoruktól kezdve harcosnak nevelték. Kitűnően megtanultak lovagolni, a nyíllal bánni. Az ellenséget általában nem szemtől szembe rohanták meg, hanem igyekeztek őket lesre csalni, cselt vetni. Az elrejtőzött, illetve látszólag ijedten megfutamodó, ám hirtelen visszaforduló s az üldözőkre pusztító nyílzáport zúdító csapataik sorozatos sikereket értek el. Kedvelt taktikájuk volt a bekerítő hadművelet. Az ellenség királyát (fejedelmét) igyekeztek mindenképpen megölni vagy elfogni a harc során, s az előkelőknek sem kegyelmeztek. A vezetők nélkül maradt népek ezek után a kán engedelmes alattvalójává váltak – legalábbis Keleten. A kézművesek kivételével eleinte az ellenálló nép nagy részét kíméletlenül kiirtották. Minden lázadást véres kegyetlenséggel megtoroltak. Csapataik gyors mozgásos, fegyelmezett hadműveleteiket nagy körvadászatokon gyakorolták be. Minden harcos több tartalék lovat is vitt magával, így egyrészt váltott lovakon gyorsabban haladhattak, másrészt távolról nézve nagyobb tömeg látszatát keltették. Pusztításaikkal, kegyetlenségükkel olyan páni félelmet keltettek, ami sok esetben megbénította az ellenállást.

Dzsingisz kán egy évtized alatt (1205-1215) hatalmas területeket hódított meg. Előbb a Belső-Ázsiát nyugattal összekötő fontos kereskedelmi utat ellenőrző tangut Hszi-Hszia Királyságot foglalta el. Majd két hadjárat eredményeként a Csin Birodalmat pusztították el a mongolok. Ezzel a gazdagsága miatt csodált és irigyelt Kína északi részének urai lettek.

Dzsingisz kán nem elégedett meg kelet meghódításával, hanem a számára ismeretlen és rejtélyes nyugatra is szemet vetett. Előbb 1211-ben Belső-Ázsia nyugati részén a karlukok, ujgurok birodalmát tette vazallusává, majd 1219-ben indultak meg a félelmetes mongol seregek a Kaszpi-tengertől a Perzsa-öbölig, a Kaukázustól a Hindukusig terjedő Hvarezmi Birodalom ellen, amelynek fővárosa Szamarkand, majd Gurgandzs volt. Mohamed hvarezmi sah előbb követet küldött Dzsingisz kánhoz. A követ elborzadva látta, hogy Pekingben milyen véres kegyetlenséggel számoltak le a mongolok az ellenállókkal.

A következő években Dzsingisz kán, a "kelet ura" és a hvarezmi sah, a "nyugat ura" kölcsönös ajándékok küldésével, a kereskedőkaravánok szabad mozgásának támogatásával békében megfértek egymással. Majd egy mongol karaván lemészárlása (1218) ürügyet adott a mongol támadásra. Ezt megelőzően (1217) a Karakitaj Birodalmat kebelezték be.

Mohamed hvarezmi sah azonban országának gazdagságában, hatalmas haderejében bízva igencsak lebecsülte a mongol veszélyt. Pedig Dzsingisz kán hadai az 1219-ben indult hadjárat során egymás után foglalták el a várakat és városokat, s 1220-ban maga Dzsingisz kán vette be Buharát. A keleti világ egyik legszebb városa, Szamarkand sem kerülhette el sorsát. Elfoglalták, kirabolták, fölgyújtották. A gyáván menekülő sah, elveszítve országát, végül a Kaszpi-tenger egyik szigetén halt meg (1221). További véres harcok után a mongoloknak sikerült a birodalmat teljesen meghódítani.

A következő esztendőben (1222) Dzsingisz kán legtehetségesebb hadvezéreit, Dzsebét és Szübötejt bízta meg az Azovi-tengertől délnyugatra fekvő terület elleni hadjárattal. Gyorsan mozgó, viszonylag kis létszámú sereg indult az orosz területek "felderítésére". Előbb grúz, majd alán és kun seregek ellen győzedelmeskedtek.1223. június 16-án az orosz fejedelmek és a kunok egyesített seregeire mértek megrendítő csapást a Kalka folyó mellett vívott csatában. Sikerüket kiaknázni azonban akkor még nem tudták.

A hatalmas birodalom Dzsingisz kán halála után részekre bomlott, a nyugati területeket a nagy hódító egyik unokája, Batu kapta. 1235-ben a Karakorumban tartott kurultaj (káni gyűlés) határozott arról, hogy újabb hadjáratot kell indítani Nyugat ellen. 1236-ban, Batu kán vezetésével megindultak a mongol seregek az orosz fejedelemségek ellen. A Volgai Bolgárország elfoglalása után az 1237-ben ostrommal bevett Rjazany várost fölégették, lakóit lemészárolták. Majd mindössze háromnapos ostrommal elfoglalták Moszkvát. A Vlagyimir-szuzdali Nagyfejedelemség ellenállása is gyorsan összeomlott. A döntő csatában életét vesztette Jurij Vszevologyics nagyfejedelem is. Novgorod alighanem annak köszönhette megmenekülését, hogy a mongolok a tavaszi hóolvadás miatt járhatatlanná vált mocsaras területen nem vállalták a továbbnyomulást észak felé. A délnek forduló mongol hadak 1239-ben ostrommal vették be Csernyigovot (fejedelme Magyarországra menekült). 1240. december 6-án, csaknem nyolcvannapi ostrom után elesett Kijev is, amelyet leromboltak. Halics és Volhínia fejedelemségei sem tudtak ellenállni a keleti hódítóknak.

1241 tavaszán három részre osztott hadseregük északi szárnya előbb Krakkó mellett, majd a sziléziai Legnicánál diadalmaskodott a lengyelek fölött, a fősereg Batu vezetésével a Sajó mellett IV. Béla magyar király seregét futamította meg, s a Dunántúl kivételével szinte az egész országot megszállta. 1241-1242 telén a Dunán átkelve a király nyomában egy mongol sereg egészen az Adriai-tenger partjáig hatolt. A déli szárny Bulgáriát hódoltatta. 1242 tavaszára bebizonyosodott, hogy Batu mongoljai nem képesek a gyors ütemben elfoglalt hatalmas térség egészét megtartani. A magyar és lengyel területekről ezért kivonultak, az ettől keletebbre fekvő zónában viszont megszervezték tartós uralmukat.

Oscar Halecki szerint a mongol uralom igazi katasztrófát jelentett az oroszok lakta föld számára. Ez az ázsiai hatás idegenítette el területét Európától. A korábbi bizánci befolyásnál sokkal erősebben nőttek a Nyugattal szembeni ellentétek, különbségek. Batu kán a Kárpátoktól az Urálig, sőt Szibéria belsejéig, délen a Feketetengerig és a Kaukázusig terjedő hatalmas terület ura lett. Országa Arany Horda néven a nagy Mongol Birodalom része volt. A 13. század második felétől a kánság mongoljai fokozatosan eltörökösödtek, s a 14. század első felében fölvették az iszlám hitet. Egy évszázaddal a nagy hódítások után egyre érezhetőbbé vált a hanyatló és a széthullás folyamata. A 15. században az Arany Horda kis kánságokra esett szét.

Ögödej nagykán (1229-1241) Batu nyugati hadjáratával egy időben befejezte Észak-Kína elfoglalását és Perzsia meghódítását. Möngke nagykán (1251-1259) testvéreit újabb nagy hódító hadjáratokra küldte. Kubiláj nagykán (1260-1294) Dél-Kínát foglalta el, s egyszerre lett minden mongolok nagykánja és Kína császára. Hülegü (1251-1265) Perzsiát vette birtokba, megalapította az ilkánok birodalmát, majd megsemmisítette az Abbászida Kalifátust (elpusztítva Bagdadot, elfoglalva Aleppót és Damaszkuszt). Az Eufráteszen túli területeket nem sikerült megtartani. A 13. század végére a mongol hódítók fölvették az iszlám vallást, s beolvadtak a magasabb kultúrájú helyi lakosságba.

 

 

5.8.2.2. A hanyatló Arab Birodalom

 

Az Abbászida Kalifátus a 11-13. században hanyatló korszakát élte. 1055-ben a szeldzsukok legyőzték az Abbászidákat, s vezérüket, Tugril béget szultáni címmel ruházta föl a bagdadi kalifa. A szeldzsuk uralom 170 éve alatt a kalifa csupán vallási (papi) hatalmát tarthatta meg. Bár a 12. században egy időre sikerült visszaállítani a kalifátus tekintélyét, de a berberekkel és törökökkel feltöltött hadsereg túlsúlyát nem tudták többé ellensúlyozni. A katonai vezetők a követeléseiket megtagadó kalifákat megölették. Az állandó hadsereg azonban nem volt jelentős számú. Magját a kalifa és a kormányzók testőrsége alkotta. Minél távolabb volt egy-egy tartomány a központtól, s minél tehetségesebb szervező volt a kormányzója, annál könnyebben önállósodott.

Ami nem sikerült az európai kereszteseknek a Szentföldön, azt elérte a már emlitett, Ázsiából támadó ellenség: 1258-ban Hülegü mongoljai elsöpörték az Arab Kalifátust, az utolsó abbászida kalifát, al-Mutaszímot (1242-1258) megölték. Rommá tették a fővárost, Bagdadot. Az egyiptomi hadjáratban azonban megsemmisítő vereséget szenvedtek, így Észak-Afrika elfoglalásáról le kellett mondaniuk.

 

 

5.8.2.3. A gazdag Irán

 

Az iszlám hódítás után, a 9-10. században (819-999) még a volt uralkodócsalád, a Számánidák dinasztiája tartotta kezében a hatalmat. A nevükhöz fűződik a jellegzetes perzsa iszlám kultúra (irodalom, művészet) alapjainak lerakása. Örökükbe a török eredetű Ghaznavidák léptek. A dinasztiaalapító eredetileg rabszolga volt. Nevüket az afganisztáni Kabultól 145 km-re fekvő Ghaznáról kapták, eredetileg ugyanis itt volt a hadvezéri, kormányzói szolgálatukért kapott illetményföldjük (ikta), Szent István király kortársának, Mahmúd Ghaznavínak (998-1030) a birodalma az Oxustól az Indus völgyéig és az Indiai-óceánig terjedt (a mai Kelet-Irán, Afganisztán, Pakisztán, Észak-India egy része). Mahmúd udvarában élt az egyik legnagyobb perzsa költő, Firdauszí, akinek fő műve a Sáhnáme (Királyok könyve) című eposza. Három szultán uralkodása alatt volt nagyvezír a 11. század második felében az a Nizám al-Mulk, aki Szijászatnáme (Az államvezetés könyve) címmel alapvető művet írt a kormányzásról.

Mahmúd Ghaznaví utódai alatt birodalma széthullott. A mongolok több hadjáratban (1220-1239) foglalták el Irán nagy részét. A Tigris és Eufrátesz vidékétől Nyugat-Indiáig terjedt az Ilkán címet felvevő Hülegü és utódai birodalma (1256-1336). Ennek a korszaknak nagy költője Szaadi (megh.1291).

Az iszlám korszak pompás templomai, síremlékei, a könyvművészet (miniatúrák), az irodalom (költészet, mesék) máig megmaradt remekei bizonyítják a középkori Irán gazdag kultúráját, ami a területet sújtó új és újabb hadjáratok, hódítások közepette is megőrződött, illetve képes volt megújulni, s kiváltotta a 18-19. századi európai utazók csodálatát.

 

 

5.3.2.4. Hódítók Indiában

 

A 11-12. századi India jellemzője mind északon, mind délen a sok apró állam, amelyek szinte állandóan harcoltak egymás ellen. Időlegesen egy-egy dinasztia nagyobb területet is egyesített, ez a helyzet azonban nem volt tartós. A 12. században északon az egyetlen jelentős állam a bengálias Szénáké volt. Délen a tamil eredetű Csóla- (Kolár-) dinasztia volt a legjelentősebb (850-1279). A 12. század elején már szinte a teljes Dél-India urai voltak. Nagy létszámú hadseregre és erős tengeri flottára támaszkodtak. Az Arab-tenger országaival élénk kereskedelmi kapcsolatot tartottak fönn. Gazdagságuk máig megmaradt jelképei a csodálatos templomok. A 13. század végére azonban birodalmuk összeomlott.

A középkori India társadalma három részre osztható. Az egyik a világi birtokosok és a templomok világa. A leggazdagabb birtokosok (természetesen az uralkodókat nem számítva) a hindu templomok és kolostorok voltak. A másik világ a faluközösségeké. A középkori indiai faluközösség szervezete erős volt (főleg Dél-Indiában politikai szerepet is kapott), ellátta az önkormányzat és az önvédelem feladatkörét. A nagy faluközösségek autonómiája idővel csökkent, s a 13-14. században két-három falut magában foglaló kis közösségekre hullottak szét. A harmadik világ a városoké, melyek széles körű autonómiával rendelkeztek még a 14. században is. A városi tanács irányította ügyeiket. Tagjai általában kereskedők, kisebb részben kézművesek. Nagyobb területekre kiterjedő hatáskörű kereskedőcéhek is léteztek. A 14. századtól az uralkodók elkezdték a városokat hűbéreseiknek adományozni. Ennek következménye a városi önkormányzatok megszűnése lett.

A társadalom szerkezetét meghatározta az ókori eredetű kasztrendszer, a négy rendre (varnára) tagozódás. A kaszt szó európai, latin eredetű megjelölés (jelentése: tiszta). Az eredeti indiai kifejezés a varna, jelentése: szín. Nem csupán az indiai kultúrában létezett kasztrendszer, de leginkább itt gyökeresedett meg és vált általánossá. Az árja hódítást követően alakult ki. Az árják hierarchikus társadalmi rendszerüket kiterjesztették a hindu társadalomra is. Eredetileg négy kaszt volt: a bráhmanoké (papok), a ksatrijáké (harcosok), a vaisjáké (földbirtokosok és kereskedők) és a súdráké (munkások). Mindegyik több alrétegre (dzsáti) oszlott. Külön csoportot alkottak az érinthetetlenek, akiket annyira tisztátalannak tartottak, hogy a kasztrendszerbe sem sorolták be őket. A kasztrendszer szabályozta az élet minden mozzanatát (munka, étkezés, házasság stb.). A kasztokon belül idővel bizonyos változások is bekövetkeztek. Például a bráhmanok közé nemcsak papok, hanem földművelők, hivatalnokok és hadvezérek is bekerülhettek. Dél-Indiában ksatrija kasztok nem voltak, a súdrák pedig teljes jogú faluközösségi tagokká váltak. A vaisják közé tartoztak a kereskedők és a gazdag kézművesek.

A 10-11. század fordulóján a türk Mahmúd Ghaznaví az afganisztáni Ghaznából kiindulva tizenhét hadjáratot indított Indiába. A harcok során Észak-India hatalmas területei pusztultak el: templomokat romboltak le, s a rablott kincseket egész sor karaván szállította el. Mahmúd azonban csupán a Pandzsáb területét csatolta közvetlenül birodalmához. A 12. század végén Mahmúd utódai egyre mélyebben hatoltak be Indiába. Elfoglalták a Gangesz medencéjét Bengállal együtt. Eleinte Lahor, majd később Delhi lett a muszlim hatalom központja.

Egy türk rabszolga (Ajbak), Muhammed Ghúri testőrségének vezetője, miután urát meggyilkolta, szultánnak nyilvánította magát. Ezzel létrejött a Ghúridák dinasztiája. Delhit választotta fővárosának. A Delhi Szultánság 1206-1526 között állt fönn. Sajátossága, hogy uralkodói a rabszolga testőrök közül kerültek ki.

A mongolok 1221-ben az Indusig nyomultak előre, ám nem sikerült Indiát sem ekkor, sem a század végén indított hadjáratukban megszállni.

Az 1330-as években a muszlimok meghódították Dél-India nagyobb részét is, de hatalmas birodalmukat képtelenek voltak együtt tartani. A hadjáratok és a muszlim uralom során ugyan sok buddhista kolostor, hindu templom, szent kézirat is elpusztult, de az idők folyamán számos csodálatos erőd, mecset, vár stb. épült az iszlám uralom alatt. Északon a népesség egy része áttért az iszlámra. A vallásilag, nyelvileg sokszínű Indiában gazdag kultúra virágzott.

A muszlim hódítás alapvetően nem változtatta meg az indiai gazdasági rendszert. Továbbra is az állami földtulajdon volt a meghatározó. Ezek adója jelentette az egyik fő bevételi forrást. A kézművesség fejlődése töretlen volt, megjelentek az udvar számára dolgozó nagy szultáni műhelyek. Föllendült a karavánkereskedelem, de nem elhanyagolható az arabokkal és a Távol-Kelettel folytatott tengeri kereskedelem sem.

 

 

5.8.2.5. A virágzó Kína

 

A 10. század első felében Kínára a széttagoltság volt jellemző. 960-ban viszont Észak-Kínát sikerült egy új, nagy dinasztiának, a Szung-háznak (960-1126) egyesítenie, sőt 978-ban meghódították a déli királyságok területét is. Fővárosuk a fontos kereskedelmi és ipari központnak számító Kajfeng lett. Peking környékét és az északnyugati területeket azonban nem tudták visszafoglalni. Ezeket a régiókat barbár államok uralták, amelyek számára évente jelentős összegeket fizettek a béke biztosítása fejében.

Kína lakossága 1110 körül elérte a száztízmillió főt, ami azt jelentette, hogy egymaga jelentősen felülmúlta egész Európa népességét. A 9. században Peking területe akkora volt, mint a középkori világ három másik legjelentősebb városáé (Bagdad, Konstantinápoly, Córdoba) együttvéve.

A pusztító betörések általában észak felől érték Kínát (amit a hatalmas munkával épült nagy fal sem tudott tartósan meggátolni). Ezért megindult egy délre tartó népvándorlás, amely a Jangce-völgy gazdasági fölemelkedéséhez vezetett.

A kormányzásban a vizsgarendszer újbóli felélesztése azt jelentette, hogy a hivatalok betöltéséhez komoly tudásra, rátermettségre volt szükség. A konfucianizmus szellemében a hagyományok és a mindenkori hatalom tiszteletére, valamint arra nevelték a köztisztviselőket, hogy becsüljék az oktatást, a tudást, a közszolgálatot pedig a legnemesebb hivatásnak tartsák. A nyomtatás kifejlesztésével jelentősen megemelkedett az oktatásban részt vevők száma. Növekedésnek indultak az új nagyvárosok, melynek kedvező gazdasági és kulturális hatása volt. A hagyományos kínai tájképfestészet a Szungok idején élte fénykorát.

1126-ban az addig szövetséges mandzsúriai dzsürcsi törzsek elfoglalták a fővárost. Megalapították Észak-Kínában az 1234-ig fennálló Jing (Kin) Birodalmat. A délre menekülő Szung-dinasztia Hangcsout választotta fővárosának. Ezzel Kína gazdasági és kulturális központja északról délre tevődött át.

1215-ben Dzsingisz kán mongoljai elfoglalták Pekinget. 1234-ben egy újabb hadjáratsorozat eredményeként megdőlt a Jing-dinasztia uralma. A főváros Peking lett. Kubiláj mongol nagykán Si-Cu néven kínai császárnak nyilvánította magát (1260-1294). Eléggé bölcs volt ahhoz, hogy hallgasson kínai tanácsadóira. Ennek köszönhetően inkább a régi császárok örökségének folytatója (az Ég Fia) volt, mintsem mongol kán. 1279-1280-ban a déli Szung-dinasztia területét is elfoglalták.

A velencei Marco Polo színes leírásaiból jól ismerjük a kínai kán udvarát, amelyben magas tisztségeket töltöttek be muszlimok is, akik a mongolokkal együtt kíméletlen – és gyűlölt – kizsákmányolóknak számítottak.

A 12-13. századi Kína a világ leggazdagabb, legműveltebb, legjobban kormányzott állama volt. Évente kétszer, délen háromszor is arattak. Fejlett volt az arany-, ezüst-, ólom-, ón- és vasércbányászat. A tengeri kereskedelem jelentős, a kínai árukkal megrakott hajók rendszeresen indultak Japánba, Koreába, Iránba és Arábiába. A városok óriásira duzzadtak, némelyiknek a lakossága a milliót is meghaladta. Ez a hatalmas állam mégsem tudta megfékezni az északról jövő támadásokat. A súlyos adóterhek, az (akkortájt különlegességnek számító) papírpénz inflációja, a hivatalnokok visszaélései mind-mind hozzájárultak a bukáshoz. Bár a dinasztia "Nagy kezdetnek" nevezte magát, s a mongolok átvették és alkalmazták a kínai államigazgatás legtöbb elemét, mégis az idők folyamán nem a mongolok formálták át Kínát a saját képükre, hanem fordítva. A 14. században a katonai irányítás fokozatosan kínai kézbe került, s a mongolok szétzüllő szervezete saját bukásukhoz vezetett. Bár 1368-ig Kína urai voltak Jüan-dinasztia néven, de a népfelkeléseknek köszönhetően Kína végül fölszabadult a mongol uralom alól.

Az új kínai uralkodóház, a Ming-dinasztia (jelentése: fényesség) alapítója szegény földműves család sarja volt. Eredetileg vándorgyógyítóként csatlakozott a mongolok elleni fölkelőkhöz, majd ő lett a déli területek legsikeresebb hadvezére. Hung-vu néven lépett trónra. Utóda tette újra székhellyé Pekinget, s kezdte meg a máig álló hatalmas palotaegyüttes, a tiltott város építését.

Megújult a közigazgatás. Az ország fejlődését azonban alapvetően visszavetette, hogy a külkereskedelem császári monopóliummá vált, s megtiltották, hogy a kínaiak külföldiekkel kapcsolatot tartsanak vagy más országba utazzanak.

 

 

5.8.2.6. Hadurak prédája: Japán

 

A Heian-korszak (794-1185) második felében a császári hatalom meggyöngült. A 9-11. század folyamán az egyes tartományokban sorozatos lázongások törtek ki. Ténylegesen a 12. századtól egy arisztokrata nemzetség, a Fudzsiwarák uralkodtak, de viszályaik miatt másik két családé lett a hatalom: a Minamotóké és a Tairáké. Az előbbi északkeleten, az utóbbi a fővároshoz közelebbi területen építette ki birodalmát a 11-12. században. 1156-ban egy trónutódlási viszály során a Minamoto vezérkar többségét kiirtotta a Taira családból való Kiyomori, aki a legfontosabb udvari rangokat és hivatalokat megszerezte magának és családjának. Három évtized múltán azonban a Minamotók visszavágtak, s a Taira-klán a harcok során megsemmisült.

A 11. századra összeomlott a központilag kinevezett tartományi kormányzói rendszer. A kinevezett kormányzók többsége nem volt hajlandó elhagyni a fővárost. Maguk helyett megbízottakat küldtek a tartományokba, csakúgy, mint magánbirtokaik igazgatására. Az udvar és az udvari nemesség így kénytelen volt a vidéki harcosok (bushi) katonai erejét igénybe venni. A bushi (vagy szamuráj) jelentése: harcoló férfi. Többségük a falvak lakója volt, földet művelt, közben gyakorolta magát a harcművészetekben, s készen állt arra, hogy vezéreit szolgálja. A tartományokban harci alakulatokat állítottak föl, melynek tagjai szinte művészi tökélyre fejlesztették a harceljárásokat. Az úr és harcosai között egyre erősebbé vált a személyes kötődés.

A 12. század végén a politikai hatalom a császári udvartól átkerült a harcos vezérek kezébe. A császár helyett lényegében a legmagasabb rangú szamurájok, a sógunok kormányoztak. Új hatalmi rendszert jelentett tehát a Kamakura sógunátus (1192-1333), amelyben a szamurájok, Japán "lovagjai" uralkodtak. 1221-ben a császári udvar megpróbálta visszaszerezni hatalmát, a régens azonban könnyen leverte a próbálkozást, és a császárt száműzte. A közvetlen császári kormányzást csak keleti harcos nemzetségek meg szerzetesek fegyveres csapatainak segítségével tudták visszaállítani (1333). Ám a siker csupán átmeneti volt, alig három évig tartott. 1338-tól új szamurájnemzetség vette át erőszakos módon a hatalmat (Muromacsi sógunátus), és 1573-ig meg is őrizte azt.

A Kínát elfoglaló mongolok két ízben (1274, 1281) támadták meg Japánt, hajóikat azonban mindannyiszor tájfun pusztította el, amit ezért isteni szélnek (japánul kamikaze) neveztek.

A 10. század előtti Japánt még az arisztokrácia uralta. Az ezt követő időkben azonban egyre nagyobb szerepet kezdtek játszani a harcosok, a kereskedők és a polgárság. A 12. század elején a kereskedelem még csupán szűk körű helyi tevékenység, a pénznek szinte nincs szerepe. A parasztnak alig maradt feleslege, minden elment a létfenntartásra és az adóra. A 13. századtól a tökéletesedő technológia lehetővé tette, hogy a mezőgazdaságban fölösleg képződjék. A földművelő és a kézműves egyre többet termelt a piacra. Megsokasodtak a vásárok (havonta háromszor, hatszor), s megjelentek az állandó boltok is. A 13. század végén még Kínából importálták a fémpénzt, majd Hideyoshi elkezdett aranypénzt veretni.

A 10. századtól a kínai hatás gyengült, s a japán kultúra kezdett magára találni. A kínai írásjegyek egyszerűsítésével alkották meg saját írásukat. Ennek köszönhető az irodalom fölvirágzása. A kultúra letéteményese a nemesség volt, ők követték leginkább a buddhizmust is, amely csak a 12-13. századtól vált a szegények vallásává. A szamurájok között csak lassan terjedt el a kultúra, a műveltség iránti igény. A 13. századtól fölvirágzott a történetírás. Az irodalom jellegzetes elbeszélő műfaja a háborús történet: a szamuráj harcának megéneklése. Virágzott a költészet is. Az udvari hölgyek körében kedvelt maradt a naplóírás. Az építészet sokat átvett Kínától. A szobrászat jellemzője a mozgalmasság és a realizmus. A festők sok tekercsképet készítettek. Témáik: háborús történetek, híres szerzetesek élete, buddhista tanok stb. Az iparművészet mestereinek remekei a pompás fegyverek.

 

 

5.8.2.7. Délkelet-Ázsia királyságai

 

Indokínában a thai népek a 12. századtól kezdve dél felé terjeszkedtek, egészen a Maláj-félszigetig. A legerősebb thai királyság a 15. századra Ajutthaja lett. Burmában a 11-13. században Pagan birodalma volt a legerősebb. A mai Kambodzsa területén a khmer királyságok a 9-14. században egyesültek. Központjuk Angkor volt. A Dél-kínai-tenger mentén Dai Viet királysága a 10. századtól független állam volt. A délebbre húzódó Csampa királyságát is fokozatosan meghódította (11-15. század). Jáva szigetén a 12-13. században több templomállam is alakult.

A 13. század végén kezdődött meg a nagy templomállamok hanyatlása. Helyettük új államok jöttek létre, új központokkal. A 14-15. században a buddhizmus egyre jobban elterjedt a szárazföldön, kiszorítva a hinduizmust. A szigeteken (a Malakkai Birodalomban, Szumátrán, Jáván, Borneón, a Fülöp-szigeteken stb.) viszont az iszlám befolyása növekedett.

 

 

5.8.3. Amerika népei és államai

 

Az előző, az ezredforduló előtti időszakhoz képest nem voltak jelentős változások a hatalmas kontinensen. A régebbi birodalmakat ugyan újabbak váltották föl, az államalkotó népek által birtokolt terület egésze azonban lényegében nem sokat változott. A legnagyobb térséget továbbra is olyan emberek lakták, akik még nem jutottak el a gazdálkodás fokára.

 

 

5.8.3.1. Észak-Amerika

 

A keleti erdővidéken az I. évezred végén kezdtek termeszteni Mexikóból származó növényeket: kukoricát, babot, tököt. A Mississippi vidékén a népsűrűség elérhette a 40 főt 100 km²-enként. Egyre nagyobbak a települések, közülük néhány szinte már városnak tekinthető, mexikói hatást mutató templomdombokkal. A lapos tetejű dombok templomok vagy más középületek alapzatául szolgálhattak. A településeket alighanem a ma is ezen a vidéken élő sziú nyelvű indiánok ősei építhették. Az északabbra tizenkét törzsben élt irokézeknél is elterjedt a földművelés az I. évezred végén. A falvakban közös nagy házakban éltek a rokon családok. A falvakat kereskedelmi utak hálózata kötötte össze. A törzsek gyakran háborúztak egymással, majd létrejött a fegyverszünet és egy irokéz törzsszövetség.

A kontinens középső részén, a hatalmas síkságokon, a prérin a 10. században jelentek meg a nagy kiterjedésű, árokkal vagy karósánccal megerődített falvak, amelyeknek a lakói földet is műveltek (nemesített kukorica- és babféléket termeltek). Házaik négyszög alakúak voltak.

A nyugati sivatag vidékén is kialakultak a falvak. Lakóik gyűjtögetéssel, halászat és vadászat révén szerezték be élelmüket. Délnyugaton a letelepedett életforma több mint egy évezreddel korábban alakulhatott ki, mint az előbbiekben említett területeken. A 14. században már négyszögletes vályogházak épültek falvaikban. A Verde-kanyonban nehezen megközelíthető, ezért jól védhető sziklaperemeken épültek föl emeletes kőházaik. A Chaco-kanyonban a 10-13. század közötti időszakban jól megtervezett településhálózat épült ki (245 közös erővel épített város).

Kaliforniában mintegy félezer sajátos kis törzsi közösség telepedett meg. A növénytermesztés a 6. századtól mutatható ki. Az északnyugati partvidék sűrűn lakottnak számított, különböző nyelvcsaládokhoz tartozó egész sor törzs élt itt.

 

 

5.8.3.2. Közép-Amerika

 

Mexikó középső vidékét a 10-12. században a "Tollaskígyó" népe, a topék uralta. Fővárosuk, Tollán (jelentése: nádas) a mai Tula város közelében volt, Mexikóvárostól északra. Máig megmaradt piramisaik, jellegzetes nagy kőszobraik egy magas szintű kultúra különleges emlékei.

A 12. században a nomád csicsimék nép betörése söpörte el birodalmukat. A támadók között voltak az aztékok is. A Mexikói-völgyben a 13. század elején megtelepedő aztékok a 15. század közepére építették ki minden addiginál hatalmasabb birodalmukat. Központjuk a szigeten fekvő, az európai Velencéhez hasonlítható Tenochtitlán-Tlatelolco ikerváros volt. Népessége a 15. században elérhette a százezer főt.

Hatalmas és félelmetes hadseregük rettegett fegyvere volt a lapos kardbuzogány, amelytől még a hódító spanyolok is féltek.

Az azték társadalom alján a rabszolgák álltak. Fölöttük helyezkedtek el a nemesség földjeit művelő szolgák. A nép zömét a közösségi földeken haszonbérlőként dolgozó közemberek tették ki. A felső réteget az örökletes nemesség alkotta. Közülük került ki az uralkodó tanácsadó testülete.

 

 

5.8.3.3. Dél-Amerika

 

A földrész legfejlettebb kultúrái a Közép-Andokban jöttek létre. Északon a Chimori Királyság jelentős állam volt, az egész északi partvidék urai a chimúk voltak. Központjuk a tengerparton épült, 6 km² területű Chan Chan város volt. Tíz hatalmas, vályogtégla fallal körülvett területet találtak itt. Ezek lehettek az egyes királyok palotái, amelyek az uralkodó halála után lezárt mauzóleummá váltak, s az újabb uralkodók hasonló palotákat építettek a maguknak. A 15. század második felében beolvasztotta az inkákéhoz hasonló fejlettségű és szervezettségű országot a terjeszkedő Inka Birodalom.

A Cuzcótól Chiléig húzódó Inka Birodalom viszonylag rövid időszakot foglal el a földrész históriájában. Az inkák állama kilencven évig állt fönn, a birodalom alig fél évszázadig. Az inka szó jelentése: a Nap fia, és eredetileg a félistenként tisztelt uralkodót jelölte, később a kecsua nyelvet beszélő népet is így emlegették.

Az inka kultúra különleges értéke a városépítészet (leglátványosabb emlékei: Cuzco és Machu Pichu). Épületeiket kötőanyag nélkül emelték. A terepadottságok miatt gondosan kialakított földművelő teraszaik és vízelvezető rendszereik is figyelmet érdemelnek. A földművelésnek központi szerepe volt az inkák életében.

Észak-Kolumbiában a tengerpart és a hegyvidék között a tairona nép élt a II. évezred első felében. Eddig mintegy kétszáz, kőépületekből álló városi településének nyomait sikerült megtalálni. Az egyik legnagyobb központjuk házai a hegyoldalban épültek, az íves teraszokat kőlapokkal burkolták, épültek kőlépcsők, támfalak, csatornák, vízelvezető rendszer, utak, a központ egy szertartási tér volt. Közép-Kolumbia indiánjainak különösen az aranyművessége volt fejlett. Délnyugat-Kolumbia hegyvidékein kukoricát termesztő népek éltek.

 

 

5.9. A középkor alkonya (14-15. század)

 

5.9.1. A keresztény egyház

 

A 12-13. században még elképzelhetetlen lett volna, hogy a pápai udvar ne Rómában működjön. A 14. században viszont erre is sor került. IV. Fülöp francia király eladósodását úgy számolta föl, hogy – pápai tiltakozás ellenére – megadóztatta a papságot, az ellenkező egyházfőt pedig elfogatta. A hatalmas birtokokkal és vagyonnal rendelkező templomos lovagok rendházait összehangolt, országos akcióval fegyvereseivel hirtelen megszállta, s a lovagok ellen koholt vádakkal (eretnekség, eladták lelküket a sátánnak, elárulták a Szentföldet stb.) pert indított, amely hét esztendeig tartott. A megfélemlített, megkínzott emberek természetesen előbb-utóbb vallottak, s akadtak tanúk a legképtelenebb vádakra is. A rend vezetőit, akik végül megtagadták a tőlük kicsikart beismerő vallomásokat, máglyán égették meg Párizsban a Notre-Dame székesegyház előtt, a többiekre börtön (vagy halál) várt, s az elkobzott hatalmas rendi vagyon a királyi kincstárat gazdagította.

Az elfogott és megalázott nyolcvanhat éves pápa, VIII. Bonifác (1294-1303) halála után IV. Fülöp király elérte, hogy francia főpapot válasszanak új pápának, akit – hogy még befolyásolhatóbb legyen – 1309-ben a Provence tartományban lévő (akkor nem francia felségterületnek számító) Avignonba költöztetett. 1377-ig a Rhône-parti Avignon maradt a pápák székhelye. Aligha tartható véletlennek, hogy ez alatt az idő alatt hat francia származású pápa ült Szent Péter örökében.

A templomos lovagrend halálra ítélt nagymestere állítólag megátkozta a királyt, bíráit és az ítéletet jóváhagyó pápát. A középkor babonás embere döbbenettel tapasztalta, hogy "fogott az átok": egy éven belül sorra haltak meg a per főszereplői, majd 1328-ban kihalt a Capeting-dinasztia, helyükre a Valois-családból származó uralkodók léptek (1589-ig).

Az Európa legtöbb országából Rómánál sokkal könnyebben és gyorsabban megközelíthető Avignon virágzásnak indult. A hatalmas, tornyos falakkal övezett pápai palota lakóinak kényelmét közel félezres személyzet biztosította. A fényűző udvartartáshoz szükséges töméntelen pénzt úgy szerezte meg az egyház, hogy szinte mindent áruba bocsátott: megfizethetővé vált az egyházi állásokra való kinevezés (mintegy hétszáz püspöki szék betöltéséről döntöttek a pápák!), az előléptetés, a törvény alóli felmentés, a bűnbocsánat és a föloldozás. A különféle engedélyek (pl. gyermekek törvényesítése) is jó pénzért beszerezhetők voltak. Különösen sok pénzt szedtek be, ha olyan személyek akartak egyházi javadalmat szerezni, akik nem érték el az előírt huszonöt éves kort, tehát nem voltak papnak szentelhetők, vagy nem tudtak írni-olvasni. Nem véletlen, hogy a kényelmes, fényűző Avignont a kopott, szegényes, pusztuló 14. századi Rómával sokáig nem akarták fölcserélni.

A 14. század első harmadában épült ki a pápai kúria rendkívül jól működő igazgatási rendszere: a kancellária mint végrehajtó hatalom, a főbírói szerv, a pénzügyek, adók intézésével foglalkozó Camera Apostolica. Az egyházkormányzat legfőbb szerve a 15. század közepétől a bíborosok testülete (konzisztóriuma) lett, mert nagy egyházi gyűléseket (zsinatokat) ritkán hívtak össze.

1377-ben, IX. Gergely pápasága idején tért vissza Rómába a pápai udvar. A következő évben, amikor a pápa meghalt, a római nép nyomására egy itáliai püspököt választottak pápának, kihasználva, hogy a francia bíborosok egy része Avignonban maradt. Avignonban viszont francia pápára adták a szavazatukat. 1378-ban így bekövetkezett a nagy nyugati egyházszakadás: volt egy pápa Rómában s egy Avignonban. Sőt mindketten kölcsönösen kiátkozták egymást. Az európai uralkodók érdekeiknek megfelelően vagy az egyiket, vagy a másikat támogatták.

A helyzet fonákságára egyre több felelős személy és testület ráébredt. Ennek köszönhető, hogy 1419-ben egyetemes zsinatot tartottak Pisában, ahol több száz Püspök és az európai uralkodók küldöttei együttesen úgy döntöttek, hogy pert indítanak mindkét pápa ellen. Az eljárás eredményeként mindkettőt megfosztották méltóságától, s egy harmadikat választottak, V. Sándort, aki Bolognában rendezte be székhelyét. Csakhogy ebbe nem törődött bele a két leváltott pápa. Ez azt jelentette, hogy már egyszerre három pápája is volt az egyháznak. Ebben az időszakban párizsi ferences teológusok dolgozták ki azt a tételt, hogy a pápai hatalom sem korlátlan, s az egyetemes zsinat a pápa fölött áll. Ennek megfelelően hívatta össze Zsigmond német király a konstanzi zsinatot (1414-1418), amelyen mindhárom pápa megjelent. Mindhármat megfosztották hatalmától, s egy negyediket választottak, V. Mártont (1417-1431). Kimondták azt is, hogy azon túl tízévenként kell zsinatot tartani. Intézkedéseket foganatosítottak a papi méltóságok megvásárolhatósága (simonia) ellen. 1439-ben a firenzei zsinat nagy horderejű bejelentése (unió az ortodox egyházzal) nem valósult meg Konstantinápoly eleste (1453) és a birodalom bukása miatt. A zsinati mozgalom közben erejét vesztve föloszlott (1449). Az ezt követő időszak a reneszánsz pápák kora, amikor egyre sürgetőbben vetődött föl a korábbi kezdeményezések (Wycliff és Husz János) után az egyház megreformálásának gondolata.

 

 

5.9.2. Nyugat-Európa válságos százada

 

A 14. század elejére lezárult Európa középkori gazdasági fejlődésének korszaka. A kialakult városhálózat lényegében fél évezreden keresztül nem változott. A népesség növekedése megállt, sőt az éhínség és a járványok megtizedelték a lakosságot. A túlságosan gyors változások megbosszulták magukat. Idő kellett a társadalomnak és a gazdaságnak, hogy megtalálja a megfelelő egyensúlyi helyzetet. Ez a 15. században következett be, s akkor újra fölgyorsult a fejlődés. A 14. század Nyugat-Európájának két meghatározó hatalmassága Franciaország és Anglia. Franciaország a kontinens legnépesebb állama, lakossága mintegy 15-16 milliónyi lehetett, Angliáé ennek körülbelül a negyede, 3,5-4 millió.

 

 

5.9.2.1. Franciaország viszontagságai

 

Franciaországban az előző század kormányzati reformjai következtében az államigazgatás szakképzett hivatalnoki apparátussal dolgozott. Mindez azonban, beleértve a királyi udvar fényűzését, hatalmas építkezéseit is, egyre több pénzbe került, amit a királyi birtokok jövedelméből és az adókból egyre nehezebb volt előteremteni. A megoldást a papság megadóztatása s még inkább a templomos rend hatalmas vagyonának lefoglalása jelentette, mint arra már utaltunk.

1302-ben IV. (Szép) Fülöp összehívta az első rendi gyűlést: a nagyhűbéresek, a kisebb nemesek, az egyházi főméltóságok és a kiváltságos polgárok tanácskozó testületét, amelytől adók megszavazását várta. Rendszeressé csak 1357-től válnak ezek a gyűlések. Az igazi hatalom azonban nem az általános rendi gyűlés, hanem a ]irályi tanács kezében volt. A királyi tanácsból alakult ki a parlament (eredetileg tizenkét pair, hat főpap, hat báró megbeszélései). Később állandó jogász résztvevőkkel bővülő, évente négyszer ülésező bírói fórummá vált.

A hűbéri kötelezettségeket pénzzel megválthatóvá tette a király, így elérte, hogy nem függött a nemesség fegyveres szolgálataitól, viszont a megváltás révén szerzett pénzből zsoldos lovagokat szerződtethetett, akikkel szabadon rendelkezett.

A 14. század elején Franciaország volt Európa legnépesebb állama, s Párizs a kontinens legnépesebb városa. Egyeteme révén Európa kulturális fővárosának számított. Akkoriban terjedt el a mondás: "Itáliáé a pápaság, a németeké a császárság, a franciáké a studium" (azaz a tudomány és oktatás). A városokban sorra épültek a pompás faragványokkal ékesített, gyönyörűséges festett üvegablakokkal ékes gótikus katedrálisok.

A Capeting-dinasztia kihalása után az új király, a Valois-dinasztiát megalapító VI. Fülöp (1328-1350) ellenében viszont III. Edward angol király – hivatkozva a leányági örökösödésre – a maga számára követelte a trónt. A franciák azonban nem ismerték el jogcímét, így kénytelen volt francia földön elterülő birtokaira való tekintettel hűbéri esküt tenni az új francia királynak. Ez az aktus azonban nem gátolta abban, hogy mindent megtegyen Fülöp ellenében. 1340-ben fölvette a francia királyi címet is. Nyomatékot adott követelésének hajóhadának győzelme, majd még inkább az, hogy Crécynél megalázó vereséget mért a francia királyi lovagseregre.

A háború pusztításait betetőzte az 1348-ban Franciaországot is elérő pestisjárvány. Két évvel később meghalt Fülöp király, s utóda a tapasztalatlan, uralkodásra alkalmatlan fia lett. Az ország valósággal szétesett. A zűrzavaros belharcok során felkelés tört ki Párizsban, majd 1358-ban a középkor legnagyobb francia parasztmozgalmára került sor. A Jacquerie nevet kapott mozgalom a francia parasztok gúnynevére (Jacques Bonhomme, azaz együgyű Jakab) utalt. A felkelést a navarrai király, Gonosz Károly verte le, akinek fegyveresei állítólag 20 ezer parasztot öltek meg.

Az új király, V. (Bölcs) Károly (1364-1380) rászolgált a nevére, valóban sikeres és tehetséges uralkodó volt, aki a hadszíntéren is megállta a helyét, és újjászervezett serege megtépázta az elbizakodott angolokat. Csakhogy a századfordulón újra alkalmatlan, idegbajos uralkodó került trónra: VI. Károly (1380-1422).

A 15. század első évtizedeiben Franciaország teljesen összeomlott. 1415-ben Azincourt-nál az angolok ellen hiába voltak négyszeres túlerőben, mégis megalázó, katasztrofális vereséget szenvedtek. Nemcsak Normandia került angol kézre, hanem az angolokkal szövetséges burgund herceg is bevonult Párizsba, s V. Henrik angol királyt ismerte el francia uralkodónak. Henrik célja egyértelmű volt, Franciaország teljes meghódítása s angol tartománnyá tétele. Amikor a francia trónörökössel tárgyaló burgund herceget meggyilkolták, a tartomány az addiginál is egyértelműbben az angolok mellé állt.

1420-ban a francia rendek készek voltak a gyermek VI. Henriket francia királynak is elismerni, annak ellenére, hogy időközben Károly trónörököst is francia királynak választották, ám megkoronázni nem merték, mert a koronázó város, Reims olyan közel feküdt az angolok által ellenőrzött területekhez, hogy nem volt biztonságos a megközelítése.

A válságos időkben a francia nép nemzeti dinasztiája mellé állt, s ott pusztította az angol megszállókat, ahol és ahogyan tudta. Az ellenállást nem törte meg az sem, hogy megtorlásul az angolok tömegével akasztották föl a francia parasztokat. A háború pusztításaitól kimerült, éhínség sújtotta és elcsüggedt országot egy váratlan "csoda" rázta föl. Orléans városát ostromolták az angol hadak, s már úgy tűnt, hogy győzedelmeskednek, amikor két váratlan esemény történt. A kitűnő angol hadvezér, Salisbury grófja kőtől találva meghalt. Ez önmagában még nem hozott volna fordulatot. Ám 1429-ben váratlan látogató érkezett mintegy félezer kilométer távolságból a trónörökös táborába, egy tizenhét esztendős fanatikus parasztleány, Jeanne d'Arc, aki azt állította, hogy tudja, hogyan lehet legyőzni az angolokat. A herceg, aki már az ország elhagyására készült, a hatása alá került a fantasztikus jelenségnek, aki férfiruhát öltve, páncélban, fegyverrel a kézben indult Orléans felmentésére, és sikert ért el. A hadiszerencse megfordult. A franciák sorozatos győzelmeket arattak. Az angolok a "boszorkánysággal" vádolt szűz vezette hadakkal szemben képtelenek voltak helytállni. A burgundok ugyan egy csetepaté során elfogták Jeanne-t és kiszolgáltatták az angoloknak, az inkvizíció által elítélt "boszorkány" tűzhalála (1431) sem változtatott azonban az események menetén. (1456-ban perújrafelvétel során megsemmisítették az ítéletet, majd 1920-ban szentté is avatták az időközben Franciaország jelképévé vált Jeanne-t.) 1436-ban sikerült a franciáknak Párizs visszafoglalása is. XI. Lajos király 1444-ben újjászervezte a francia hadsereget, kilencezer fős állandó zsoldos haderőt alakítva ki. 1453-ban békekötés nélkül ért véget a százéves háború, teljes francia sikerrel. Csak Calais kikötője maradt angol kézen.

A 15. század második felében megerősödött a francia monarchia. Az uralkodó visszaszorította a hercegek tartományúri hatalmát. A század végére Franciaország Európa vezető hatalmassága lett. Jellemző, hogy ekkoriban csupán két ízben hívta össze a király az országos rendi gyűlést. Ekkor kezdték a városok küldötteit a papság és a nemesség után a "harmadik rendként" emlegetni.

 

 

5.9.2.2. A háborúzó Anglia

 

II. Henrik király Angliában már a 12. század második felében megválthatóvá tette a nemesek hadba vonulási kötelezettségét az ún. pajzspénzzel. A befolyt ősszegből az uralkodók feltétlenül engedelmes zsoldos hadsereget tarthattak fönn. Az

angol bárók és lovagok közvetlenül – s nem mint a franciák, áttételesen – voltak a király hűbéresei. Az angol társadalom szerkezete kevésbé volt merev, mint a francia: a bárók és a lovagság, valamint a lovagság és a nem nemesek között nem voltak áthághatatlanok a korlátok.

Az arisztokrata családokban csupán a családfőt illette meg a birtok után járó rang, a többiek nem kaptak meghívót a lordok házába. Az angol parlament mint képviseleti fórum 1295-re szilárdult meg (kezdetei mintegy fél évszázaddal korábbiak). A bárók az ülésekre külön-külön, személyre szóló meghívót kaptak, a lovagok és a városok követeikkel képviseltették magukat. A felsőházban (lordok háza) a főpapok és főurak, a közösségek házában (későbbi alsóház) a lovagok és polgárok képviselői üléseztek. A kormányzatban az országbíró, a kincstárnok és a kamarás meg a kancellária mellett megjelennek a felelős miniszterek.

1328-ban, amikor francia földön a dinasztiaváltás zajlott, Angliában megszületett a béke a függetlenségüket visszanyerő skótokkal, ám a megegyezés csak pillanatnyi nyugalmat hozott.

A 14. században öt nagy hűbéri tartomány, az északi Flandria és Bretagne, a keleti Burgundia, a déli Armagnac és Foix elismerte urának a francia királyt. A délnyugati, több mint 30 ezer km² területű (azaz az akkori Anglia negyedét kitevő!) Guyenne tartomány uraként az (országában természetesen szuverén) angol király a francia uralkodó hűbéresének számított! A valóságban azonban ez a függés csak névleges lehetett – a mindenkori erőviszonyok függvényében.

VI. Fülöp (az első Valois-ági uralkodó) elvitatta III. Edward angol királytól hűbérbirtokához való jogát. Ez az ellentét vezetett a már említett francia-angol "százéves háború" kirobbanásához, ami 1339-1453 között zajlott, tehát valójában 114 évig tartott. A háború első szakaszában az angolok mind a tengeren, mind a szárazföldön (1346: Crécy) látványos és döntő győzelmeket arattak. A kitűnő angol íjászok halomra lőtték a franciákat, akiknek lovagjai a franciák által felfogadott genovai zsoldos íjászoknál gyorsabban és messzebbre lövő angolokkal szemben tehetetlenek voltak. A fantasztikus teljesítmény annak köszönhető, hogy az angol király betiltott minden játékot, kivéve az íjászversenyeket, amelyek egymást követték, s résztvevői e fegyver valóságos mesterlövészeivé képezték ki magukat. Az angol íjászok és lándzsások példásan együttműködő hadrendjével szemben a nehézpáncélos francia lovagok rendre elvéreztek. A sorozatos kudarcok teljesen elvették az önbizalmukat is. Meg voltak győződve arról, hogy az angolok "legyőzhetetlenek".

Nemcsak a délnyugati tartomány maradt angol kézen, hanem a Dover és a francia part között a La Manche-on át vezető legrövidebb utat őrző francia kikötőváros, a hősiesen ellenálló, kiéheztetett Calais is az angoloké lett két évszázadra. Anglia sajátos jellemzője, hogy a 11-14. században a királyi udvar nyelve a francia volt, s a bíráskodás nyelve is csak 1362-től vált angollá.

A francia hadszíntéren elért angol sikerek árát elsősorban a szigetország parasztsága fizette meg: a háború miatt növekedtek az adók. Az elkeseredés lázadáshoz vezetett.1381-ben Wat Tyler és John Ball vezetésével Kelet- és Észak-Anglia feldühödött parasztjai templomokat, kolostorokat kezdtek fosztogatni. II. Richárd király (1377-1399) ügyes politikával úrrá lett a felkelésen, s ettől kezdve némileg mérsékelték az adóterheket. A parlament ellenakcióján azonban nem tudott úrrá lenni. Megfosztották trónjától, s a Plantagenet-ház oldalágából származó IV. Henrik lett Anglia királya (1399-1413). Ezzel új dinasztia, a Lancaster-ház kezébe került a hatalom.

A kontinensről kiszorult Angliát a 15. század második felében belviszályok dúlták. Walter Scott, a 19. századi híres történelmi regények írója nyomán "rózsák háborúja" néven szokás ezt a korszakot emlegetni. A két rivális dinasztia címerében ugyanis vörös, illetve fehér rózsát találunk. 1485-ben ért véget a háborús időszak, a Tudor-dinasztiát megalapító VII. Henrik király (1485-1509) trónra léptével.

 

 

5.9.2.3. Virágzó Itália

 

A félsziget területe a Német-római Császársághoz tartozott, a császárok azonban (bár időről időre megpróbálták) nem tudták ténylegesen érvényesíteni fölötte a hatalmukat. A 14. század elején VII. Henrik (1308-1313) kísérelte meg ezt utoljára, de még mielőtt tervét megvalósíthatta volna, meghalt.

Itália megosztottsága a 14-15. században még a korábbinál is szembetűnőbbé vált. Az egység hiánya, sőt a 14. század nagy részében a pápai udvar távolléte sem vetette vissza a fejlődést. A dúsgazdag kereskedővárosok, a bankok, a püspökségek, a gazdag kulturális hagyományok, a technika magas szintje révén voltaképpen uralták a nyugati világot. A nyugat-európai gazdasági hanyatlás Itáliában nem volt érezhető.

A 14. század emberét az ún. "kis jégkorszak", azaz Földünk éghajlatának általános lehűlése nem kis megpróbáltatásnak tette ki: mondhatni állandósult az éhezés. De az igazi csapást egy genovai hajón a szicíliai Messinába 1347 októberében behurcolt járványos betegség, a (bubó)pestis jelentette. A kór cseppfertőzéssel, érintés útján, bolhacsípéssel vagy patkányharapással terjedt. Az akkori zsúfolt, szennyes városokban iszonyú rettegést keltett a váratlanul felbukkanó betegség, amelynek kórokozóját, ellenszerét képtelenek voltak felismerni. Csak azt észlelték, hogy egészséges emberek egyik napról a másikra minden átmenet nélkül megbetegszenek, testükön fájó duzzanatok jelennek meg, s szinte kivétel nélkül mindenki, aki megbetegedett, napokon belül meghal. Nagyobb városokban, főleg a sűrűn lakott Itáliában és Franciaországban naponta százával hullottak az emberek, nem győzték temetni s a tetemeket mésszel "fertőtleníteni". Magát a fertőtlenítés fogalmát persze még nem ismerték. A tetemek elégetése vagy mésszel való leöntése azt szolgálta, hogy a test oszlását, a káros "kigőzölgéseket" (amelyek önmagukban nem fertőzőek) megakadályozzák.

A korabeli emberek Isten büntetésének tekintették a betegséget. Bűnbánatukban sokan önmagukat ostorozva jártak városról városra (flagellánsok). Német és francia területen a pestist a zsidók művének tartották, s őket kezdték irtani (noha a pestis tőlük természetesen csakúgy szedte áldozatait, mint mások közül). A zsidók nyugatról Kelet-Európába menekültek, ahová később ért el a ragály, s korántsem szedett annyi áldozatot, mert a városok kisebbek, kevésbé zsúfoltak voltak, s az éhínségektől is kevésbé voltak legyengülve az emberek. A firenzei pestis elől elmenekült, egymásnak szórakoztató történeteket mesélő fiatalok históriája a kerettörténete a kor legnevezetesebb prózai irodalmi alkotásának, Giovanni Boccaccio Dekameron című novelláskötetének.

A 14-15. századi Európa legnagyobb városai közé számított Velence, Genova, Firenze (lakosságuk egyenként meghaladta az ötvenezret). Milánó és Cremona a fegyverkészítés központja volt, Bologna a papírgyártásé, Velence és Genova hajóépítő mestereinek tudását az egész kontinens elismerte. Firenze textilipara és -kereskedelme meghatározó szerepet játszott a középkori világban. Como vászon-, Cremona barhentszövőinek, valamint Lucca és Genova selyemkészítőinek árui mindenütt keresettek voltak. A szőlő (bortermelés), az olívaolaj révén a mezőgazdasági export sem volt elhanyagolható.

A 13. század végétől megerősödő Genova 1284-ben döntő csatában verte meg Pisát, amely ezt a csapást soha nem tudta kiheverni. E győzelemnek köszönhette Genova szardíniai és korzikai birtokát, sikertörténete azonban nem folytatódott. A belső hatalmi harcok, az egyes családok vetélkedése miatt a Velencével folytatott évszázados versengésben egymást érték a kudarcok. A 14. század közepén a Visconti-család segítségét próbálták igénybe venni, később viszont csak nehezen tudták lerázni magukról uralmuk terhét. 1381-ben Velence döntő győzelmet aratott Genova fölött. A török terjeszkedés miatt elveszett legfontosabb bázisa, Konstantinápoly, amelynek védelmében Genova katonái hősiesen harcoltak.

Velence a 15. században a maga százezer lakosával s az akkori világ legnagyobb kapacitású hajóépítő üzemével meghatározó hatalom volt a Földközi-tenger térségében. A 15. század második felében a hajóépítés mellett olyan iparágakban vívott ki magának hírnevet, mint az üveggyártás, a nyomdászat (Aldus Manutius) és a selyemszövés. Érdekeit érvényre juttatta a német-római császárokkal, magyar királyokkal és a mediterrán régió más hatalmasságaival szemben.

Velence volt az egyetlen észak-itáliai oligarchikus városállam. Az egyszemélyi hatalom helyett egy nagyobb összeesküvés fölfedezését követően sajátos módon tartották fönn a kereskedők-patríciusok uralmát: 1310-től a köztársaság legfőbb hatalmi testülete a Tízek Tanácsa lett, amelynek ülésein részt vett a dózse és hat tanácsosa is. A dózse jellegzetes, bizánci eredetű hatalmi jelvényeket viselt. A Nagytanács és a többi hatalmi testület szigorúan őrködött a hagyományok, és a régi családok hatalmának megőrzésén. A város hatalmának alapja félelmetes erejű hajóhada és jól fizetett zsoldoshadserege volt. Zsoldosvezérei közül Erasmo de'Narni (1370-1443) volt az egyik legnevezetesebb, akinek közmondásos volt a ravaszsága. Emiatt is kapta a "Gattamelata" (tarka macska) nevet. Méltán állíttatott neki pompás, napjainkban is sokak által megcsodált lovas szobrot a város a halála helyén, Padovában. Velencében áll a másik nevezetes zsoldosvezér, Bartolomeo Colleoni (1400-1475) lovas szobra. Az oszmán előretörés miatt Velence is értékes birtokokat és kereskedelmi központokat vesztett el, idővel azonban sikerült megegyeznie a muszlim hódítókkal is. Ugyanakkor a keleti veszteségekért kárpótolták szárazföldi területszerzései, és hódításait sikerrel védte meg Milánó ellenében is.

A német-római császárok Milánóban igyekeztek magukat megkoronáztatni a langobard királyok "vaskoronájával", s hogy hatalmukat ténylegesen gyakorolni tudják, helyettest (vikáriust) neveztek ki maguk helyett. Az egyes városok urai is úgy igyekeztek hatalmukat törvényesíteni, hogy a császártól vikáriusságot, később örökletes grófi, hercegi címet vásároltak. Így vásárolta meg 1395-ben Giangaleazzo Visconti Milánó hercegének címét. Filippo Visconti oly hatalmasnak érezte magát, hogy 1413-ban Zsigmond magyar-német-cseh király előtt sem nyitotta meg városa kapuit. Az utolsó Visconti halála (1447) után a híres condottiere (zsoldosvezér), Francesco Sforza kaparintotta kezébe a hatalmat. 1450-ben hadai élén bevonult a városba, s fölvette a hercegi címet.

Firenze a 14-15. században Közép-Itáliában játszott vezető szerepet. Nemcsak az ipar és kereskedelem, hanem a művészet és tudomány terén is a félsziget egyik fővárosának számított. Lakossága a 13. század folyamán tízezerről harmincezerre nőtt, majd 1300-1345 között megnégyszereződött. Százhúszezres lélekszámával a kontinens egyik legnépesebb városa lett. A pestis azonban megtizedelte lakóit: számuk a 15. századra mintegy ötvenezerre fogyott. A régióban legjelentősebb vetélytársa Pisa volt, amely fölött 1409-ben sikerült döntő győzelmet aratnia. Firenze iparának vezető ágazatai: a gyapjú- és selyemfeldolgozás. A 15. században Európa legnagyobb kereskedő bankárcsaládja, a Medici lett Firenze ura.

Bologna a selyemipar városának számított. A 15. század második felében a zsoldosvezér Giovanni Bentivoglio volt a város ura.

Róma a 14. század legnagyobb részében nem volt az egyház központja, noha a város többször is küldött követeket Avignonba, hogy a pápákat visszatérésre bírja Ez végül 1378-ban következett be, hála Sienai Szent Katalin szüntelen könyörgéseinek. Az Egyházi Állam (Szent Péter patrimóniuma) a pápák avignoni távolléte alatt részekre esett szét. Az évszázadot két római nemesi család, az Orsini és Colonna párharca jellemezte. Róma városának lakossága jelentősen csökkent, s jóval kevesebb lett a zarándok is. Új épület alig épült. Ezért hiányoznak az "örök" városból a gótika építészeti emlékei. Egészében a hét dombra épült egykori metropolis egy elhanyagolt, hatalmas antik rommező képét mutatta.

Róma a 15. században lázongó városnak számított. A belharcok miatt elszegényedett. Felemelkedése azzal indult meg, hogy V. Miklós pápa az 1450-es Szentév bevételét a város építésére fordította. Az 1303-ig a Lateránban lakó pápák 1420 után a Tevere folyó partján emelkedő ún. Angyalvárba költöztek, s rezidenciájukat igyekeztek egyre nagyobbá, díszesebbé tenni. A 15. század második felében hatalmas építkezések kezdődtek a reneszánsz pápáknak köszönhetően.

Dél-Itáliában (beleértve Szicíliát is) eleinte a francia Anjouk voltak az urak, de hatalmuk hanyatlásnak indult. Uralmuk 1282-ben dőlt meg a "szicíliai vecsernye" néven emlegetett felkelés következtében. Örökökbe a 15. században majd az Aragóniaiak léptek.

 

 

5.9.3. A császárok hatalmának hanyatlása

 

5.9.3.1. A hét választó országa: a Német-római Birodalom

 

A birodalmat a 11-14. században a terjeszkedés, a Drang nach Osten (Kelet felé nyomulás) politikája jellemzi. A jórészt szlávok lakta keleti területekre egymás után vándoroltak be (részben a birodalom fegyvereseinek védelme alatt, de ettől függetlenül is) német telepesek. A Baltikumtól Lengyelországon és Csehországon át Magyarországig telepedtek le német parasztok, iparosok és kereskedők, s a mezőgazdaság, a kereskedelem, az ipar, a bányászat területén jelentős szerephez jutottak. Városok sora létesült "német modell" alapján. A Kelet-Európában szokásosnál szabadabb, "német jogú" telepes falvak sajátos színfoltot jelentettek.

A Német-római Birodalom nyugati területein (Rajna-vidék, Svábföld, Frankónia, Hessen) gazdag városok sorakoznak. Fejlett volt a mezőgazdaság, s ez a vidék Európa legfejlettebb területei közé tartozott. Politikai szempontból a térséget az erős megosztottság jellemezte: sok rendkívül kicsi tartományra oszlott, sokféle (gyakran egymással ellentétes) érdek okozta összeütközésekkel. A birodalom keleti részén viszont nagy területű államok voltak: Bajorország, Ausztria, élükön fejedelmekkel. Csehország királyság volt, Brandenburg őrgrófság. A porosz (jórészt szláv lakosságú) területek ura pedig a Német Lovagrend volt, élén a nagymesterrel.

A 14. században a birodalom európai politikai súlya az előző századokhoz képest határozottan csökkent. 1315-ben a svájci kantonok Habsburg-ellenes szövetsége diadalmaskodott a német seregek fölött Morgartennél, s ezt követően elszakadtak a birodalomtól. Észak-Itáliában is névlegessé vált a császári fönnhatóság. 1356-ban a német aranybulla szentesítette a birodalom széttagoltságát. A császárság – szemben más európai országokkal – nem öröklődött, hanem a császárt a hét választófejedelem (a mainzi, a kölni és trieri érsek, a cseh király, a rajnai palotagróf, a szász-wittembergi herceg és a brandenburgi őrgróf) választotta meg.

A német széttagoltságnak, a központosítás hiányának előnyös következménye volt a városok megerősödése. A császárság a hűbérurak követeléseinek engedve a 14. században viszont városokat korlátozó törvényeket hozott, majd a század végén a tartományurakkal együtt verte le a városi hadakat. Ezzel éppen legbiztosabbnak látszó támogatóitól fosztotta meg magát a birodalom, amely így nem volt képes kellő erővel föllépni a további széttagolódás és a fejedelmek növekvő hatalma ellenében.

Az északnémet városok társulása volt a Hanza-szövetség, amely kezében tartotta az északi-tengeri kereskedelmet. Jelentős központja működött Londonban is. 1368-1369-ben a Hanza – szövetségeseivel – győzelmet aratott Dánia fölött.

A német területek addigi jelentős népességgyarapodását a 14. század pestisjárványai akasztották meg. Az első járvány 1348-1351 között tombolt, amit 1356ban, 1365-ben, 1369-1370-ben és 1380-ban újabbak követtek. (Majd 1420-ig nyugalmas időszak következett.) Egyes területeken tömegesen néptelenedtek el a falvak, az egykori szántók egy részét ismét erdő vagy legelő foglalta el.

A német-római császárok között az első Habsburg, I. Rudolf (1273-1291) nem tudta örökletessé tenni családjában a császári rangot. A Habsburgok hatalmát túlzottnak tartó választófejedelmek által elfogadott közép-rajnai gróf, Nassaui Adolf sem váltotta be azonban a hozzá fűzött reményeket, ezért letették (1298), s mégis Rudolf fiát, I. Albertet emelték trónra (1298). Ő azonban egy évtized múltán gyilkosság áldozata lett (1308). A választók így újabb családot kerestek, s VII. Henrik, Luxemburg grófja lett a kiszemelt, de alig telt el fél évtized, ő is elhalálozott. Ez a rövid idő is elegendő volt azonban arra, hogy fiának, I. Jánosnak megszerezze a cseh koronát (1310-1346), s ezzel megalapozta a család később magasba ívelő pályafutását. 1314-ben a Luxemburg-párt IV. Lajos bajor herceget (1314-1347), a Habsburg-párt Szép Frigyest (1314-1330) választotta meg. Lajos uralmára árnyékot vetett a pápával folytatott harca, amit végül a választófejedelmek megelégeltek, és helyette a Luxemburg-házból való IV. Károlyt, János cseh király fiát választották királlyá (1346-1378), akit csak 1355-ben koronáztak császárrá. Károly hamarosan cseh király is lett. Ezzel a birodalomban a hatalmi központ a cseh tartományokra tolódott. Az akkoriban jórészt németek lakta Prága, császári székvárosként, Európa egyik kulturális és művészeti központja lett, 1348-ban egyetem is létesült itt. A birodalomban gyors egymásutánban még négy egyetemet hoztak létre: Bécsben, Erfurtban, Heidelbergben, Kölnben.

Károly azt is elérte, hogy nagyobbik fia, Vencel örökölje a német királyi trónt (1378-1400), mivel azonban a belháborúkon nem tudott úrrá lenni, letették, s egy évtizedre (1400-1410) Ruprecht rajnai palotagróf lett a birodalom uralkodója. Halála után ismét visszatértek a Luxemburgok: Károly kisebbik fiáé, Zsigmondé lett a hatalom (1410-1437), akit csak meglehetősen későn, 1433-ban koronáztak császárrá. Mint magyar és cseh király, a német ügyekkel nem sokat foglalkozott. A pápaság problémái, a csehországi huszita mozgalom, magyar földön a török veszély kötötték le az uralkodó erejét és idejét. Zsigmond halála után II. Albert révén (1438-1439) a Habsburgok kerültek trónra, s a következő századokban nem is adták ki többé a kezükből a birodalmat.

 

 

5.9.3.2. Út a bukás felé: a Bizánci Birodalom

 

VIII. Mihály, a birodalmat ismét megszilárdító császár fia, II. Andronikosz (1282-1328) kora egyik legműveltebb uralkodója volt. Nevéhez fűződik a "Palaiologosz-reneszánsz" korszaka: a kultúra felvirágzása. Ez azonban nem feledtethette a fokozódó gazdasági nehézségeket: a nagybirtok túlsúlyának növekedése katonai szempontból sem volt közömbös. Az addig megbízhatónak számító aranypénz rontása oda vezetett, hogy az értékálló aranyforintot verő itáliai városállamok vették át szerepét a nemzetközi piacokon.

Azzal, hogy Kis-Ázsiából az állam központja újra Konstantinápolyba került, a birodalom figyelme ismét a Balkán felé fordult. Ezt használták ki a mongolok elől menekülő török törzsek, amelyek a 13. század végére Kis-Ázsia legnagyobb részét megszállták. Ugyanakkor a Balkánon a mongol fennhatóságot lerázó Bulgária (1299) Bizánc rovására kezdett terjeszkedni. A birodalom 1307-ben kénytelen volt elismerni a hódításokat, és gazdaságilag kritikus helyzetbe jutott. A katonaság ekkor már nagyrészt zsoldosokból állt, fizetésük egyre nagyobb gondokat okozott. Kénytelenek voltak a 13. század végén a hadsereg létszámát csökkenteni, a flottát leszerelni. A munka nélkül maradt tengerészek a török emírek zsoldjába álltak. A birodalmat ettől kezdve a genovai flotta védte.

Az újabb polgárháború együtt járt Szerbia további megerősödésével. Vereségek következtek mind a tengeren (a velenceiektől és genovaiaktól), mind a szárazföldön (állandósultak a szerb és a török támadások). 1354-ben Gallipoli elfoglalásával az oszmán-törökök európai hídfőállásra tettek szert, 1359-ben pedig már megjelentek seregeik Konstantinápoly falai alatt is. A bizánci császár hatalma egyre szűkebb területre korlátozódott. A 14. század második felétől kezdve az volt a kérdés, hogy az agonizáló Bizánci Birodalom romjai valamelyik keresztény vagy muszlin hatalom kezére kerülnek-e.

A birodalom erőinek kimerülése miatt ismét napirendre került a Rómával kötendő egyházi unió kérdése. Sőt V. Palaiologosz János 1366-ban személyesen ment Nagy Lajos királyhoz Magyarországra, hogy segítséget kérjen. 1369-ben még Rómába is elutazott. A diplomáciai kezdeményezések azonban nem vezettek semmilyen kézzelfogható eredményre.

Így az 1370-es évek elején, a szerbek fölötti török győzelem (1371) után a bizánci császár kénytelen volt vállalni, hogy az oszmán-törökök szultánjának vazallusa legyen. Arra is rákényszerült, hogy a szultán elleni lázadás leverését hadaival segítse.

A bizánci belharcok oda vezettek, hogy Genova és Velence kénye-kedvétől függött, mi történjék a birodalomban, amely az 1390-es években voltaképpen már csak magát Konstantinápoly városát jelentette, s a város hajdani több százezres lakossága is töredékére fogyatkozott: a félszázezret sem igen érte el. Amikor 1393-ban már Bulgária egész területét elfoglalták az oszmán-törökök, Európa végre ráébredt a veszély nagyságára. Ámde a meghirdetett keresztes háború csúfos kudarccal ért véget (1396).

II. Mánuel császár 1399-ben hiába indult nyugati útra, hogy segítségért könyörögjön, tartalmatlan, üres ígéreteknél egyebet nem kapott. Az oszmán-törökök Ankaránál (1402) Timur Lenk mongol hadaitól elszenvedett megsemmisítő veresége csupán két évtizedes lélegzetvételnyi nyugalmat jelentett Bizánc számára. II. Murád szultán 1422-ben magát Konstantinápolyt próbálta ostrommal elfoglalni. Ám a régi hatalmas falak ezúttal is megoltalmazták a császárvárost.

Az 1443-1444-es és az 1448-as év keresztény hadi vállalkozásai sikertelenek maradtak.1452-ben a vallási unióba vetette minden reményét az utolsó bizánci császár. Kihirdetésének azonban a botrányon kívül más eredménye nem volt. A latingyűlölet megosztotta az ellenállás erőit, a nyugati katonai segítség viszont ismét elmaradt.

1453 áprilisában II. Mehmed szultán ostromló hadainak elszántságát látván a védők már csak a csodában reménykedhettek. A csoda azonban elmaradt. 1453. május 29-én az Aja Sophia csodálatos kupolája alatt már a hódító Medmed szultán jelenlétében szólították imára a muszlim harcosokat. A Római Birodalom története valójában itt ért véget.

Konstantinápoly, a büszke főváros keresztény templomait iszlám imahelyekké alakították, a szentképeket, szobrokat szinte kivétel nélkül megsemmisítették. Bizánc művészete azonban tovább élt a Balkán és Kelet-Európa ortodox hitet felvett népeinek országaiban. Az értékes kódexek jelentős részét sikerült még az ostrom előtt nyugatra menekíteni, mint ahogy a tudomány művelői is oda vándoroltak ki. Az ókori klasszikusok kimenekített szellemi kincseinek nem csekély szerepe volt az itáliai reneszánsz kialakulásában.

 

 

5.9.4. Új hódító Európában: az Oszmán Birodalom

 

A 13. század nyugati háborúi közepette új erőre kaptak a szeldzsukok, s a Bizánci Birodalom keleti tartományait fosztogatták. 1243-ban azonban a mongolok Köszedágnál (kb. 80 km-re Szivasztól) tönkreverték a szeldzsuk seregeket, akik kénytelenek voltak a félelmetes ázsiai hódítók uralmát elfogadni. Államuk kettészakadt. A keleti rész elfogadta a mongol uralmat, a nyugati viszont a Nikaiai Császárság szövetségese lett. A szeldzsuk állam még egyszer föléledt, 1277-ben azonban egy újabb vereség megpecsételte sorsukat. Az Anatóliában létrejött egyik törpefejedelemség, az oszmán emirátus lett az az új föltörekvő hatalom, amely a szeldzsukok örökébe lépett.

 

 

5.9.4.1. Oszmán, egy nép névadója

 

Kis-Ázsiában a 13. század végén új török nép tűnt fel, amelynek névadója, I. Oszmán 1302-ben Nikomédeia mellett megverte a Bizánci Birodalom hadseregét. 1337-re már az oszmán törökök kezére került egész Kis-Ázsia (Anatólia), s a főváros, Konstantinápoly megtelt menekültekkel. A 14. században egymást érő polgárháborúkban a törököket zsoldosként használták fel a szemben álló felek.

1371-ben az oszmán-törökök elfoglalták Drinápolyt, és nemsokára ezt tették meg székvárosuknak. Az egyes balkáni államok egymás közötti harcaikban többször vették igénybe oszmán csapatok segítségét. 1389-ben Rigómezőnél az egyesült szerb seregekre súlyos vereséget mért Murád szultán. Bár egy szerb harcos magát a szultánt is megölte, ez az epizód azonban nem befolyásolta a csata kimenetelét. 1393ban a bolgár főváros, Tirnovo is oszmán kézre került, 1396-ban pedig a részcárság székhelye, Vidin is. Konstantinápoly városa körű 1 a Római (Bizánci) Birodalom szinte minden területét elfoglalták. De egyelőre az erős városfalakkal nem boldogultak.

1396-ban Nikápolynál a Zsigmond magyar király vezette nagy európai lovagsereget csúfosan megverték. Ebben az időben az oszmán-törökök a Balkán nagyobb részét vagy közvetlenül uralták, vagy hűbéres államuk volt.

A nagy sikereket megtorpanás követte. 1402-ben Timur Lenk, a zseniális mongol hadvezér és kegyetlen hódító Kis-Ázsiára támadt. A kietlen területeken hosszasan fárasztotta a szultáni hadat, majd alkalmasnak látszó időben lecsapott rá. Hiába harcoltak hősiesen a janicsárok, a katasztrófát nem tudták elhárítani. Az oszmán sereget szétverte Timur, s foglyul ejtette magát a szultánt, Bajezidet is. Egy ketrecbe téve hurcolta aztán magával. Alig egy év múltán az egykori "villám", a hódító Bajezid a megaláztatásba belehalt. Ezt követően a szultáni család egyes tagjai egymás ellen harcoltak, s évtizedekbe telt, míg ismét rendeződtek a viszonyok. Ezt a kedvező lehetőséget azonban a Balkán népei nem tudták kihasználni, nem tudtak felszabadulni.

1443-1444-ben Hunyadi János "hosszú hadjárata" időszakában érték megrendítő csapások az oszmán haderőt. A szultán békét kért, szinte megalázónak számító feltételekkel. Ezt azonban I. Ulászló király és Hunyadi kijátszották. A támadó hadjárat során kiderült, hogy az oszmán sereg korántsem játszik alárendelt szerepet. Várna mellett (1444) egy véres csatában életét vesztette az ifjú magyar király, és a hősiesen harcoló Hunyadi János is alig tudta életét meneküléssel megmenteni. Az újabb támadó hadjáratok is török győzelmeket hoztak.

Az ifjú II. Mehmed szultán 1453-ban ismét megpróbálkozott Konstantinápoly ostromával. Hatalmas ágyúkat öntetett, szoros ostromzárat vont a császárváros körül. A genovai zsoldosvezér, Giovanni Giustiniani által irányított mintegy nyolcezer főnyi védelem (ebből háromezer itáliai) azonban példásan helytállt, míg parancsnoka meg nem sebesült, majd egy őrizetlen kapun át behatoltak az első oszmán csapatok, s őket már nem sikerült megállítani. Az utolsó császár karddal a kezében esett el városának védelmében.

A csodás főtemplomot, az Aja Sophiát iszlám dzsámivá alakították, köré minarékat építettek. Majd ennek a mintájára fölépültek a hasonló kupolás nagy oszmán templomok. Ettől kezdve a kupolás dzsámi vált uralkodóvá az oszmán területen, kiszorítva a korábbi sokoszlopos egyszerűbb tereket.

1456-ban Mehmed megpróbálta az 1440-ben eredménytelenül ostromolt Nándorfehérvárt is elfoglalni, a Hunyadi János vezette magyar sereggel azonban nem bírt, s felszerelését hátrahagyva menekült el a csatamezőről.

A 15. század második felében a török hatalom megszilárdította balkáni helyzetét, hűbéresévé téve a román vajdákat. Mátyás magyar király (1458-1490) ellen nagyobb támadó hadjáratot nem indítottak, s néhány sikeres rabló betörést nem számítva, a magyar fronton defenzívában maradtak, várva a kedvezőbb alkalomra. Látszott, hogy Mátyás halála után csak idő kérdése, mikor érvényesíti az Oszmán Birodalom egyre nyomasztóbb erőfölényét Magyarországgal szemben. Közben a tatárokkal szövetségben a lengyelek ellen győztes háborúkat viseltek, egyre több területet foglalva el.

 

 

5.9.4.2. Egy katonaállam, az Oszmán Birodalom működése

 

Az Oszmán Birodalom ideológiája szerint a világ két részre oszlik: az egyik az iszlám világa, a másik a harc földje, melyet meg kell hódítani, s ott az iszlám rendszert be kell vezetni. Ez azt jelentette, hogy az egész meghódított föld a szultán (azaz az állam) tulajdona lett. A lovas katonai szolgálat fejében egyesek időlegesen birtokokat kaptak, ezek azonban nem voltak örökölhetők. A szultán bármikor elvehette az adományozottól, és más birtokot juttathatott neki a birodalom más pontján. Ez a tímár birtok. A szpáhik, a lovas katonák elsősorban harcoltak, birtokaikkal nem sokat törődhettek. A parasztok szabadon gazdálkodhattak, csak pénzzel és egyéb szolgáltatással tartoztak az államnak és uruknak.

A szultánok úgy vették elejét a trónviszályoknak, hogy aki uralomra került, kíméletlenül megölette családjának összes férfitagját.

A lakosság többsége a mezőgazdaságban dolgozott. A városokban a törökök mellett sokféle nemzetiség megtelepedett: örmények, zsidók, itáliaiak, görögök. A cél a lakosság iszlám hitre térítése volt, ezt azonban erőszakosan nem kényszerítették. Az idők folyamán a Balkán bolgár, szerb meg albán lakosságának igen jelentós hányada így is iszlám hitre tért. A keresztény vallásgyakorlatot igyekeztek szűk körre szorítani. A nem muszlimok jóval több adót fizettek az államnak, mint az áttértek, így az oszmánoknak nem volt érdeke a gyors iszlamizálás. 1395-től sajátos keresztény adónem volt a "véradó" (devsirme). Ez azt jelentette, hogy a tíz év körüli fiúk egy részét elvették szüleiktől, és a központi nevelőiskolákban fanatikus iszlám harcosokat képeztek belőlük, elfeledtetve velük származásukat. Ők lettek a janicsárok, akiknek a neve magyarul annyit jelent: új sereg.

A kézműveseket céhekbe szervezték. Ezek a társulások azonban nem önkéntesek voltak, hanem az állam osztotta be az embereket ezekbe a szigorúan ellenőrzött szervezetekbe.

Az Oszmán Birodalom államapparátusa szigorúan központosított volt. Élén a szultán állt, aki élet és halál ura volt. A nagyvezír voltaképpen főminiszter volt, s egyben a hadsereg főparancsnoka is. A katonai és közigazgatási főméltóságokból állt a tanácsadó testület, a díván. A szultán tetszése szerint nevezhetett ki bárkit, és foszthatott meg bárkit a legmagasabb méltóságoktól. Minden tisztségviselővel úgy bánt, mint a rabszolgájával. Az írásbeliség egyre elterjedtebb lett, a bürokrácia megerősödött. Minden apró-cseprő döntésre váró ügyet a szultán elé kellett terjeszteni írásban vagy szóban. A birodalomnak két fő része volt: Kis-Ázsia (Anatólia) és az európai rész (Ruméba). Mindkettő élén egy-egy beglerbég állt. Ezek további tartományokra, vilajetekre, azok pedig még kisebb egységekre, szandzsákokra oszlottak.

 

 

5.10. A közép- és kelet-európai régió államai (14-15. század)

 

A térség fejlődését alapvetően meghatározta, hogy a 11-13. század nagy invázióihoz hasonló veszély keletről már nem fenyegette – ez elsősorban az orosz területek fejlődésében mutatkozott meg. A mongolok pusztításait és másfél-két évszázados uralmuk negatív hatásait csak részben sikerült leküzdeni. Délről ugyanakkor új hódító jelent meg: az Oszmán Birodalom, amely összehasonlíthatatlanul erősebb, szervezettebb és kitartóbb volt, mint korábban a nomád népek. Túlereje ellenében a kisebb államok külön-külön sorra véreztek el. Magyarország is csupán úgy volt képes tartani magát hogy uralkodói egyben más országok (Németország, Csehország, Lengyelország) királyai is voltak. Nem véletlen, hogy Mátyás király is minden erejével arra törekedett, hogy Magyarország mellett legalább még egy ország uralkodója lehessen.

 

 

5.10.1. Lengyelország felemelkedése

 

A 13. században az országot a területi széttagoltság jellemzi. A részfejedelmek közül egyik sem volt képes a régiókat egyesíteni. Északon, a tengermelléken a Német Lovagrend – melyet azért hívtak be az 1220-as évek közepén, hogy a pogány poroszokat megtérítse – voltaképpen saját államot épített ki, ami aztán két évszázadon keresztül az ellentétek forrása lett.

A tatárjárás pusztításait gyorsan kiheverte az ország. Fejlődött a mezőgazdaság és az ipar, egymás után létesültek a német jogú városok, amelyeket kezdtek fallal körülvenni. Sziléziába, az északi régióba és néhány városba számtalan német ajkú települt. Sok zsidó is az országba költözött. Ők elsősorban kereskedelemmel és pénzüzletekkel foglalkoztak, és rövidesen nélkülözhetetlenné váltak. Egyes uralkodók kiváltságokkal védték őket.

A 13. század végén Krakkó fejedelmei sikertelenül kísérleteztek az ország egyesítésével. Bár II. Přemysl pápai hozzájárulással megkoronáztatta magát (1295), néhány hónap múltán azonban meghalt.

Łokietek Ulászlónak másfél évtizedes harc után sikerült végre az ország egyesítése, és 1320-ban királlyá koronázták. Lányát, Erzsébetet I. Károly magyar király vette feleségül, ami a két ország közötti egyre szorosabb együttműködéshez vezetett.

Ulászlót a fia, Nagy Kázmér (1333-1370) követte a trónon. 1335-ben a visegrádi királytalálkozón sikerült a lengyel és cseh ellentéteket föloldani, s a Német Lovagrenddel kapcsolatos vitás kérdésekben is döntés született (utóbbit azonban később megváltoztatták).

Kázmér uralkodása alatt Lengyelország megerősödött, tekintélyes hatalommá vált. Nevéhez fűződik a szokásjogok jogrendbe gyűjtése. Megreformálta az ország igazgatását, az adószedést. Lengyelország rendi monarchiává vált. Az ország védelmére több mint félszáz várat építettek, városfalakat emeltek. A lakosság lélekszáma négy évtized alatt csaknem megkétszereződött (1,1 millióról 1,8-2 millióra). Az ország területe 240 ezer km² volt. Kázmér nevéhez fűződik a krakkói egyetem alapítása is (1364).

Kázmér elhunyta azt jelentette, hogy kihalt a Piast dinasztia. Az I. Károllyal kötött szerződés értelmében Nagy Lajos magyar király (1342-1382) örökölte a lengyel trónt. Helyette lengyel származású anyja (Erzsébet) kormányozta az országot.

Nagy Lajos halála után a nagyobbik leánya, Mária örökölte volna a lengyel trónt, helyette azonban a lengyelek inkább a húgát, Hedviget (1384-1399) választották. Azzal, hogy Hedvig feleségül ment a pogány litván fejedelemhez, Jagelló Ulászlóhoz (aki 1386-ban felvette a kereszténységet, majd meg is koronázták), létrejöhetett a lengyel-litván unió. Ezzel Lengyelország lett a régió legnagyobb területű és egye leghatalmasabb állama.

A 15. század első felében Lengyelország tovább erősödött. 1410-ben megsemmisítő győzelmet arattak a Német Lovagrend serege fölött. Elesett a nagymester és szinte valamennyi lovagi vezető. A csaknem fél évszázadon keresztül uralkodó első Jagelló után fia, III. Ulászló (1434-1444) megszerezte a magyar trónt is, s Várnánál az oszmán-törökök ellen harcolva csatában esett el. Öccse követte a trónon, akinek sikerült dinasztikus házasságokkal fiait több szomszédos ország trónjára ültetni. A Jagellók a kultúra és a művészet bőkezű támogatói voltak. A krakkói egyetem meghatározó szerepet játszott Közép-Európában. A lengyelek mellett nagy számban tanultak itt németek, csehek, magyarok is.

 

 

5.10.2. A gazdag Cseh- és Morvaország

 

Csehország a 13. században a térség egyik jelentős hatalmi tényezőjévé vált. Arany- és főleg ezüstbányászatának és a pénzverésnek köszönhetően (a prágai garas kedvelt pénz lett) jelentősen meggazdagodott.

1310-ben idegen földről származó király került a cseh trónra, s ezzel kezdetét vette a Luxemburg-dinasztia 127 évig (kihalásukig) tartó uralma, amelyet az utókor "aranykornak" nevezett. Luxemburgi János (1310-1346) végleg megszerezte Lengyelországtól a gazdag Sziléziát, valamint Luzsicét. A 13. század végén megromlott lengyel-cseh kapcsolatok csak időlegesen javultak. János király 1344-ben még Krakkót is megtámadta. János fia, I. Károly (1346-1378) viszont helyreállította a jószomszédi viszonyt.

Az, hogy a Német-római Birodalom uralkodói kilenc évtizeden keresztül a cseh királyok közül kerültek ki, a cseh fejlődést tekintve előnyös volt, német szempontból azonban már korántsem. Jellemző például, hogy az Alpoktól északra az első egyetem éppen Prágában létesült (1348). Prága városa sokat profitált abból, hogy császári székhely lett. Épült, szépült a város, a királyi palota, pompás (máig meglévő) kőhíd épült a folyón, templomok, kolostorok egész sora létesült. 1415 körül Prágának mintegy harmincötezer lakosa lehetett. A mindössze 50 ezer km² területű Csehország ezenkívül még harminckét fallal körülvett (2-5 ezer lakosú) királyi várossal dicsekedhetett, ami többszörösen felülmúlta arányaiban például a szomszédos Magyarországot, és csak az itáliai vagy a flandriai szinthez mérhető. Morvaország legjelentősebb városának, Brnónak (Brünn) a lakossága a 15. század elején már meghaladta a tízezret. A városok, így Prága, Brünn általában kétnyelvűek (cseh és német), de jelentős volt a németek által lakott falvak száma is.

A csehek történelme viharosan alakult a 15. században. Husz János prágai prédikátor az angol Wycliff elveit követve csak a Bibliát volt hajlandó vallási kérdésekben fogadni, az azzal össze nem egyeztethető egyházi tanok terjesztése miatt mint eretneket megbélyegezték. Majd 1415-ben a konstanzi zsinaton – Zsigmond német királytól kapott menlevele ellenére – elítélték, és máglyán megégették. Hívei fegyveres felkelést szítottak, s a Zsigmond által vezetett keresztes hadak ellen számos győzelmet arattak. A szekérvárra, a jól szervezett, jelentős tűzerejű gyalogságra épült huszita harcmodor félelmetesen hatásos volt a hagyományos lovagi seregek ellen. A 15. század második felében a huszita Podjebrád György (1458-1471) személyében a cseheknek nemzeti királyuk is volt, halála után azonban kénytelenek voltak a Habsburgok, illetve Mátyás magyar király trónigényét figyelembe venni. 1471-1526 között azonban a lengyel Jagellók családjából kerültek ki a cseh királyok.

 

 

5.10.3. A virágzó Magyarország

 

A 13. század második felében, a tatárjárás pusztításai után meglepően gyorsan magára talált az ország. Fölépültek a lerombolt falvak, városok, templomok, kolostorok. Új várak egész sorát emelték. Az egyes főúri csoportok egész országrészek urai lettek. A királyi hatalom egyre inkább névlegessé vált. A század utolsó három évtizede olyan zűrzavart és káoszt hozott, amelyhez hasonló ilyen hosszasan ismeretlen volt az ország addigi történetében.

1301-ben kihalt az Árpád-ház, a magyar nemzeti dinasztia. A "nőági rokonság jogán" sorra jelentkező trónkövetelők közül a cseh Vencel, a bajor Ottó után végül a nápolyi Anjou családból származó Caroberto lett a győztes, aki I. Károly (1307-1342) néven lépett magyar trónra. Két évtized alatt fölülkerekedett a tartományurakon, s erős királyi hatalmat épített ki. Az ország gazdaságilag is fölvirágzott. Az Európában legjelentősebbnek számító aranybányákra alapozva firenzei mintára aranyforintot veretett. Támogatta a városokat. Külpolitikájának látványos eredménye volt 1335ben a visegrádi királytalálkozó, melynek eredményeként létrejött a magyar-lengyel-cseh szövetségi rendszer. Károly egyszerre szeretett volna Nápolyban és Magyarországon is uralkodni. Úgy gondolta, hogy két fia megosztozik majd a koronákon. A nápolyi cél azonban tragédiával végződött: András herceget meggyilkolták. Bátyja, Nagy Lajos magyar király fegyverrel sem tudta rákényszeríteni a nápolyiakat, hogy elfogadják uralmát. 1370-ben viszont megszerezte a lengyel trónt.

Lajosnak csak lányai maradtak. A nagyobbik (Mária) Luxemburgi Zsigmond felesége lett. Halála (1395) után Zsigmond király egyedül uralkodott (1437-ig). Bátyja halála után megszerezte a cseh, majd a német királyi címet, s végül német-római császárrá koronázták.

Fél évszázados uralma azt jelentette, hogy Magyarország bekerült a nyugati politika vérkeringésébe. Az vitatható (csakúgy, mint a Luxemburg-dinasztia csehországi regnálása alatt), hogy mennyire volt ez előnyös az országnak, s mennyire a Német-római Birodalomnak.

Zsigmond király uralkodása alatt a váruradalmakba szerveződött világi nagybirtok súlya megnőtt a királyi birtokok rovására. Zsigmond támogatta a városokat, igyekezett a királyi jövedelmeket gyarapítani. Az oszmán-török terjeszkedés ellensúlyozására hadügyi reformot vezetett be, és kiépítette a déli végvári rendszert, amely hatásosan szűrte meg a kisebb-nagyobb támadó hadjáratokat.

A Zsigmond király halálát követő két évtized a belső hatalmi harcok s az egyre nyomasztóbb oszmán-török fenyegetés jegyében telt. A támadásokat azonban sikerült mindannyiszor visszaverni. Az a kísérlet azonban, hogy a keleti hódítókat távolabb szorítsák a magyar határoktól, sőt az egész Balkánt felszabadítsák, hiú ábrándnak, az erőket messze meghaladó feladatnak bizonyult. Mátyás király reálisabban mérte föl az esélyeket. Az idő múlásával azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a déli védővonal áttörése csupán idő kérdése lehet az Oszmán Birodalom számára.

 

 

5.10.4. A román fejedelemségek

 

A 15. század elején már mind Havasalföld, mind Moldva román fejedelemségében jól kimutathatók voltak a feudális társadalmi rendszer jellegzetességei. Az uralkodó osztályt a nagybirtokos bojárok alkották. A városok száma viszonylag kevés, a kolostoroké viszont sok volt. Mindkét fejedelemség lakossága az ortodox vallást követte. Moldvában azonban jelentős számú katolikus magyarság is élt.

A gazdasági élet alapja az állattartás (juh, szarvasmarha, ló) és a földművelés volt. Kereskedelmi kapcsolataikban a legfontosabb szerepet Magyarország játszotta. Havasalve fekvése előnyösebb volt (dunai kereskedelem), így gazdaságilag ez számított fejlettebbnek.

A 15, század második felének legnagyobb moldvai uralkodója, Nagy István (1457-1504) megpróbált a magyar, lengyel és oszmán nyomástól megszabadulni. Végül azonban az 1470-es évektől kénytelen volt beletörődni az oszmán fennhatóságba, ami adófizetési kötelezettséget is jelentett. Havasalföld uralkodói már a 15. század elejétől behódoltak az oszmán-török hatalomnak. A két fejedelemség uralkodóinak sorsát a magyar, lengyel, illetve oszmán-török politika érdekei határozták meg.

 

 

5.10.5. Virágkor és hanyatlás: szerbek

 

A szerb állam István Dusán (1331-1355) és utódja, IV. Uros István (1355-1371) alatt élte virágkorát. A 14. század közepére Szerbia lett a Balkán legerősebb állama. Istvánt 1346-ban Skopjében a szerbek és görögök császárává koronázták. Fia, István uralma alatt kezdődött meg az állam bomlása, s a Nemanjida-dinasztia kihalása (1371) után a tartományuraságokra szétesett ország az oszmán-török hódítók könnyű prédája lett.

István utódja, Lázár (1371-1389) már nem királyi, hanem fejedelmi címet (knez) viselt, és elismerte Magyarország fennhatóságát. 1389-ben Rigómezőnél döntő csatát vesztett az oszmán-törökök ellen, fogságba esett és megölték. A trónt fia, István Lázarevics (1389-1427) örökölte, aki szintén kénytelen volt a Magyarországtól való függő viszonyt elismerni. Székhelyét a szerb-magyar határon lévő biztonságos Belgrádba (Nándorfehérvár) tette át. Utódja unokaöccse, Brankovics György lett (1427-1456), aki megpróbált Magyarország és az Oszmán Birodalom között egyensúlyozni. Belgrádot átadta Zsigmond magyar királynak (ez lett a magyar végvári rendszer kulcspontja), cserébe magyarországi birtokokért. A 15. század közepére Szerbia egyértelműen oszmán vazallus állam lett.

 

 

5.10.6. Hegyek népe: a bosnyákok

 

A jórészt hegyvidéki ország a 14. században kezdett jelentősebbé válni. Addig nem tudta önállóságát elismertetni a környező hatalmakkal (horvátokkal, magyarokkal, bizánciakkal). A magyar királyok többször vezettek keresztes hadjáratot a bogumil eretnekség kiirtására. A Kotromanics-dinasztia uralma alatt álló ország tekintélyét emelte, hogy Nagy Lajos magyar király is ebből a családból választott magának feleséget. I. Tvrtko (1353-1391) bosnyák bán magyar támogatással a szerbek rovására terjeszkedni próbált. 1357-ben királlyá koronáztatta magát. Az Oszmán Birodalomnak ez a kis ország sem tudott ellenállni, 1386-ban behódolásra, adófizetésre kényszerült. 1462-ben vette birtokába az állam egész területét II. Mehmed szultán. Mátyás király sikeres hadjáratokkal Bosznia északi részén bánságokat szervezett, sőt Újlaki Miklóst Bosznia királyává tette meg (1471-1477).

 

 

5.10.7. Bulgária bukása

 

A 13. századi Bulgária állama bizánci mintát követett, élén a cár állt, hatalmát a bojárok tanácsa korlátozta. Az állam fővárosa Tirnovo volt. Az ország gazdaságának alapját jelentő mezőgazdaság mellett az etnikailag tarka képet mutató városokban fejlődésnek indult az ipar. A 13. század második felében a Magyarországgal és a Bizánci Birodalommal vívott háborúkban megcsonkult az ország, s kénytelen volt elismerni (adófizetés formájában) a mongol uralmat. A 14. századot a széttagoltság jellemezte. Egyik részének Tirnovo, másiknak Vidin lett a központja, s különvált Dobrudzsa is.

A terjeszkedő Oszmán Birodalomnak a legyengült Bulgária nem tudott ellenállni. Bajezid szultán 1393-ban elfoglalta Tirnovót, 1396-ban pedig Vidint. Az európai keresztes had nikápolyi veresége következtében Bulgária függetlenségének elvesztése befejezett ténnyé vált.

 

 

5.11. Európa peremén (14-15. század)

 

5.11.1. Skandinávia és a Baltikum

 

Skandinávia az első ezredfordulón tért át a kereszténységre. Az egyházi szervezet a 11-12. században alakult ki, ekkorra sikerült kiszorítani teljes egészében a pogány kultuszokat. 1155-ben a svéd király a pogány finnek ellen szervezett keresztes hadjáratot. A finn területek a középkorban mindvégig Svédországhoz tartoztak.

A 11-12. században a zsákmányoló hajózás helyébe a tengeri kereskedelem lépett. Ekkor épült ki a norvégiai Bergen és a dán Koppenhága (nevének jelentése: a kereskedők kikötője).

A 14. századi Dánia gazdag országnak számított, városai megerősödtek, elsősorban a heringkereskedelem révén. A Hanza-szövetség hegemóniájával azonban nem bírtak. 1369-ben még Koppenhága is a Hanza kezére került, s kénytelenek voltak az északnémetek kereskedelmi monopóliumát elismerni (1370).

A 13-14. századi Svédországra a királyi hatalom gyengesége a jellemző, a királyok helyett valójában kormányzók irányították az országot (egyes időszakokban Norvégiát és Svédországot együttesen). A norvég dinasztia 1319-ben halt ki, és öröklés útján került az ország a svéd király, II. Magnus hatalmába (1319-1363).

1397-ben Margit dán királynő létrehozta a kalmari uniót, azaz Dánia, Svédország (beleértve a finn területeket is), Norvégia és Izland alkotta birodalmát. A szövetség vezető hatalmának Dánia számított. A 15. század első felében azonban egyre jobban megnövekedtek a dán-svéd ellentétek, és 1448-ban Svédország (a finn hercegséggel együtt) kivált az unióból és saját királyt választott. I. Keresztély dán-norvég király ugyan megpróbálta visszaállítani hatalmát Svédország fölött, 1471-ben azonban döntő vereséget szenvedve a kísérlet föladására kényszerült.

A Baltikum népei a 11-12. században vették föl a kereszténységet. Ez a folyamat egyben az egyes népek elkülönüléséhez is vezetett. A lettekkel és az észtekkel német hittérítők, majd a livóniai lovagrend képviselői ismertették meg a kereszténység tanait. A lett és észt területek a livóniai lovagrend államának részeivé váltak. 1219-ben a dán király foglalt el rövid időre tengerparti területeket, s ekkor alapította Tallint (nevének jelentése: a dánok városa). Lettország (neve Livónia) fővárosa Riga lett, amely egyben érseki székhely is.

A litvánok a 13. századra saját államot hoztak létre, és megmaradtak pogánynak. 1236-ban Mindaugas vezetésével győzedelmeskedtek a kardtestvérek lovag. rendjének csapatai fölött. Két évszázadon át kemény és kegyetlen harcot folytattak a terjeszkedő Német Lovagrend ellen. Gediminas uralkodása (1315-1342) alatt jött létre Nagy-Litvánia (magában foglalta a mai Fehér-Oroszország és Ukrajna jelentős részét is). Algirdas nagyherceg 1370-ben megpróbálta ostrommal elfoglalni Moszkvát is. A kereszténységet csak 1387-ben vették föl, amikor Jagelló nagyfejedelem a magyar származású Hedvig lengyel királynő férje lett.

 

 

5.11.2. A Pireneusi-félsziget államainak fölemelkedése

 

A 11. század folyamán sikerült az északi kisebb-nagyobb keresztény grófságokat egyesíteni, és (részben francia segítséggel) a mórok ellen egyre jelentősebb sikereket értek el. A század végére Navarra és Kasztília királyságai megerősödtek. Nyugaton a 12. század utolsó harmadában új államalakulat jelent meg: Portugália (1179-ben végleg függetlenné vált).

A 13. század a hispániai arab uralom végleges megtörésének időszaka. A Las Navas de Tolosánál aratott döntő győzelem (1212) után csaknem négy évtizedes harc árán sikerült a félsziget teljes területét – Granada régiójának kivételével – fölszabadítani (reconquista).

A keresztény királyságok egyik legnagyobb gondja az volt, hogy mi történjék a meghódított új területeken élő muszlimokkal, akiknek többsége ott maradt a keresztények által meghódított városokban. Nem volt könnyű az eltérő földrajzi adottságú területek összekapcsolása sem. A félsziget központját Kasztília nagy kiterjedésű, ám meglehetősen száraz, terméketlen fennsíkja alkotta, amelyet termékeny peremvidékek öveztek. A déli területek fejlett gazdasága (öntözési rendszerek), a népes városok, az élénk kereskedelem komoly jövedelmet hoztak a keresztény államoknak is.

Az összezsugorodott mór állam mellett négy keresztény ország osztozott a félszigeten: León-Kasztília, Portugália, Navarra s a "konföderációt" alkotó Aragónia és Katalónia. Közülük a legerősebbnek Kasztília számított. Itt élt a félsziget lakosságának háromnegyede, mintegy 4, 5 millió ember. A földközi-tengeri kikötőkkel rendelkező Aragónia azonban jóval fejlettebb volt mind gazdaságilag, mind társadalmilag. Katalóniának a textilipara volt jelentős. Kasztília hatalmas fennsíkján a gazdaság legfontosabb ágazata a juhtenyésztés lett. A gyapjúexport jövedelmező üzlet volt, viszont a pásztorok és a földművelő parasztok között az ellentétek állandó forrása volt a vándorló nyájak kártevése. Hogy a visszafoglalt területeket benépesítsék, a telepes parasztok az európai átlaghoz képest jelentős kedvezményeket kaptak, a városok és falvak közösségei is fontos önkormányzati jogokkal rendelkeztek.

A félsziget nyugati sávjában Portugália önálló királyság maradt. Fejlődésére mi sem jellemzőbb, mint hogy Lisszabonban már 1288-ban egyetemet alapítottak (később Coimbrába helyezték át). A 14-15. században alakult ki a portugál dialektus, melyből később kifejlődött az irodalmi nyelv. A 15. század első felében az angolokkal kialakított kapcsolatok is segítettek abban, hogy a kasztíliai támadással szemben sikerült az országot megvédelmezni. A század közepétől gyors ütemben fejlődött a tengeri hajózás, s az óceánra is kimerészkedő flották egymás után foglalták el a közelebb eső szigeteket, majd kereskedelmi állomást létesítettek az afrikai Aranyparton.

 

 

5.11.3. A megerősödő Oroszország

 

A 14. században az orosz fejedelemségekre a széttagoltság volt a jellemző. A mongoloknak behódolt Kijevi Nagyfejedelemség megszűnt hatalmi tényező lenni, a Vlagyimiri Nagyfejedelemségben egyre inkább felértékelődött a kereskedelmi utak találkozásánál fekvő Moszkva szerepe. Ebben közrejátszott az is, hogy viszonylag messze feküdt a mongolok (az Arany Horda és utódállamai) uralta területektől. Az első igazán sikeres moszkvai fejedelem Iván Kalita volt (1325-1340), akinek a neve is beszédes (a Kalita jelentése: pénzeszsák, ami egyértelműen a gazdagságára utal). Az 1350-es években a nyugatról behurcolt pestis elérte az orosz területeket, de hamarosan kiheverték ezt a csapást is. A 14. század végére a fejedelemségek megerősödtek, magukhoz tértek a másfél évszázaddal korábbi mongol hadjárat pusztításai után. A mongolok ugyan hurcoltak el mesterembereket, s Kijevet és néhány más várost elpusztítottak, az újjáépítést és a kereskedelmet azonban nem akadályozták, mert számukra is fontos volt az adóbevételek növekedése.

A mongolok a városok élén meghagyták a fejedelmeket, akik a nevükben uralkodtak, de szigorúan ellenőrizték őket. A vlagyimiri nagyfejedelem kapott adománylevelet (jarlikot), hogy a mongolok számára szedje az adót, s csak ő tarthatott közvetlen kapcsolatot a kánnal. A 14. század folyamán az ügyes moszkvai fejedelmek szerezték meg a jarlikot. Moszkvának sikerült a területét is növelni. 1380-ban ugyan a Don vidékén, Kulikovo mezején Dmitrij Donszkoj nagyfejedelem (1359-1389) jelentős győzelmet aratott egy mongol sereg fölött, a mongol uralom alóli felszabadulásra azonban még egy évszázadot várni kellett. Dmitrij nevéhez fűződik Moszkva első városfalának kiépítése is.

A 15. század első felében II. Vaszilij (1425-1462) moszkvai nagyfejedelem harcban a rjazanyi és tveri nagyfejedelem fölé kerekedett. Az 1470-es években a lengyel királlyal szövetkező Novgorodot is legyőzte, és magas összegű adó fizetésére kötelezte. Majd újabb győzelmes összecsapás után beolvasztották Novgorodot a Moszkvai Nagyfejedelemségbe. Az orosz fejedelemségek egyesítése és a mongol kánoktól független állam kiépítése III. Iván moszkvai nagyfejedelem (1462-1505) érdeme (1480).

Az orosz egység tudatának ápolásában döntő szerepet játszott a 14-15. században az orosz ortodox egyház, amelynek működését az Arany Horda kánjai nem akadályozták. Az egyház állandó kapcsolatot tartott fönn a konstantinápolyi pátriárkával, s még inkább az Athos hegyi kolostorokkal. A 15. század eleje az orosz ikonfestészet aranykora. Legismertebb művelője Moszkvában Andrej Rubljov (kb. 1370-1430) és egy Bizáncból bevándorolt festő, Feofan Grek.

 

 

5.11.4. Az Arany Horda tündöklése és hanyatlása

 

A Mongol Birodalom nyugati részét az oroszok Arany Hordának nevezték. Mongol neve: Ulusz Dzsocsi. Dzsingisz kán birodalmának nyugati területeit legidősebb fiának, Dzsocsinak juttatta. A fiú azonban apjánál előbb halt meg, így aztán Dzsingisz kán unokája, Dzsocsi fia, Batu kán örökölte. Batu 1235-1242 közötti nyugati hadjárata eredményeként alakult ki uralmi területe, amely a Kárpátoktól az Urálig, sőt azon is túl, egészen Szibéria belsejéig nyúlt kelet-nyugati irányban. Észak és dél felé az oroszok lakta föld nagyobb része is hozzá tartozott, továbbá a Fekete-tenger melléke és a Kaukázus vidéke is.

Batu (megh. 1255-ben) fővárosát, Szaraj Batut a Volga alsó szakaszánál alakította ki. Innen később északabbra, Szaraj Berébe került a székhely. E város lakóinak a száma a fénykorban elérte a hatszázezret is. Az Arany Horda által uralt területek lakossága nagyrészt a török népekhez tartozott, így érthető, hogy a mongolok fokozatosan eltörökösödtek. Legnagyobb kánjuk, Özbég (1313-1341) áttért az iszlám hitre. A török törzsek gazdálkodásának alapja az állattartás volt, az Arany Horda területén élő többi nép (oroszok, grúzok, örmények stb.) mezőgazdasági termeléssel és iparral foglalkozott. Tőlük adót szedtek. Az Arany Horda államának jelentős bevétele származott a kereskedelemből. Nemcsak a Feketetenger melléki országokkal, hanem még a távoli Egyiptommal is kereskedtek. A 14. század közepén dúló pestis az állam területén is pusztított. A belső hatalmi harcokkal együtt ez a hanyatlás kezdetét jelentette. A kulikovói csatában aratott orosz győzelem még nem rendítette meg alapvetően a mongol-török hatalom tekintélyét, mert keményen visszavágtak: kifosztották és földig perzselték Moszkvát (1382). Amikor azonban a korábban szövetséges Timur Lenk betört a területükre (1395) és elpusztította Szaraj Berét, a mesteremberek többségét pedig KözépÁzsiába hurcolta el, ez akkora törést okozott, amit már nem tudtak kiheverni. AZ oroszok fölénybe kerültek. A 15. században az Arany Horda kis kánságokra esett szét (legerősebbek: a krími, asztraháni, kazanyi). Maradványait pedig a krími kánság verte szét (1502).

 

 

5.12. Az Európán kívüli világ a 14-15. században

 

5.12.1. Az arab világ és fekete Afrika

 

Észak-Afrikát ebben a korszakban is az arab államok uralták. A mai Marokkó területe 1269-1420 között a Marinidák dinasztiájának kezén volt. Fővárosuk Fez. A 15. század elején az állam hanyatlása oda vezetett, hogy a portugálok egymás után építették ki bázisaikat a tengerparton (1415: Ceuta; 1471: Tanger; 1491: Melilla), majd behatoltak az ország belsejébe. Keletebbre, a mai Algéria területének nyugati részén alakult ki a Tlemceni Királyság (1235-1554), amely a Marinidákkal és a tunéziai Háfizidákkal többször is háborúskodott. A 14. század végétől a Háfizidáktól elszenvedett sorozatos vereségek miatt a királyság területe jelentősen csökkent. Hanyatlani kezdett a távolsági kereskedelem is. A terület iszlamizálása a 15. században fejeződött be, a lakosság – kivéve a berber hegylakókat – átvette a vallással együtt az arab nyelvet is. A mai Tunézia területének a Háfizidák, az Almohádok egykori helytartói lettek az urai, független birodalmat létrehozva (1228-1574), amelybe beletartozott Kelet-Algéria és Tripolitánia (Líbia nyugati része) is. Kelet-Líbia viszont az egyiptomi mameluk birodalom része lett. Egyiptomot ugyanis 1250-1517 között (azaz az oszmán-török hódításig) a Bahri mamelukok után (1250-1390) a Burdzsi mamelukok dinasztiája (1390-1517) uralta.

Nyugat-Afrikában e korszakban is meghatározó volt a Szaharán keresztül az észak-afrikai muszlimokkal folytatott kereskedelem. Kereskedővárosok egész sorában cserélték ki észak áruit a déli őserdei övezet termékeire (réz, só stb.), beleértve az "emberi árut", azaz a rabszolgákat is. Az Atlanti-óceán partjától kezdődő széles sávban, a Szaharától délre a következő nagy kiterjedésű birodalmak sorakoztak, nyugatról kelet felé haladva: Mali, Diara, Songhay, a hausza államok, valamint Nupe és Kanem-Borno. Ezektől délre, az óceán partján Akan és Benin állama helyezkedett el. A Niger folyó nagy kanyarjának vidékét a Mali Birodalom ellenőrizte. A 15. században Songhay vette át a szerepét. Fontos kereskedőváros volt Jenne a Timbuktu felé vezető folyó menti úton. A több negyedet magában foglaló város elkülönülő részeiben laktak a helyi kézművesek, illetve az idegen északi kereskedők. Muszlim mértékegységeket használtak. A városban – csakúgy, mint más nagyobb szavannai városokban – a 13-14. században, azaz a muszlini vallás elterjedését követően egymás után épültek a vályogtéglából emelt csodálatos mecsetek. 1400-tól fontossá váltak az akani új aranylelőhelyek. Az új hatalmi központok ezután keletebbre helyeződtek, amit a kereskedelmi utak is követtek. A Csád-tó környékén alakult ki a hatalmas Borno állam amely kelet felé nyomulva elfoglalta Kanemet. Dél-Nigériában a legfontosabb őserdei királyság a 11-12. században alapított Benin volt; központja Benin város, amelyet hatalmas földsáncokkal vettek körül.

Kelet-Afrika kereskedő királyságai az Indiai-óceán partján sorakoztak, s elsősorban a muszlinokkal kereskedtek. A zanzibári Kilwa uralkodója pénzt is veretett, és a 14. század elején fölépült hatalmas palotája Husuni Kubwa néven, Aranyat, elefántcsontot, agancsot, bőrt és teknőspáncélt exportáltak Arábiába és Indiába, ezekért cserébe kínai és az iszlám országokból származó kerámiát, kelméket, üveggyöngyöket importáltak.

Délkelet-Afrika legjelentősebb birodalma volt Zimbabwe (a bantu szó jelentése: kőhajlék). A karunga népcsoport uralma alatt a 11-15. században hatalmas birodalom alakult ki. Ennek (talán vallási?) központja volt Nagy Zimbabwe, amelynek települését a 17. századig lakták. Több mint huszonnégy hektáron terül el épületegyüttese. A hegytetőn állt egy nagyméretű erődítmény, sok szobával és labirintusszerű összekötő folyosókkal. A völgyben habarcs nélküli kőtömbökből emelt vastag fallal vettek körül ellipszis alakban egy tornyot. A falakon kívül is kisebb-nagyobb kőépületek álltak. A városnak kiterjedt csatornarendszere volt. Rézpénzt használtak. Elsősorban pásztorkodással foglalkoztak. Fontosak voltak a Zambézi-környék aranybányái. A mai Zimbabwe és Mozambik állam területén a királyok fallal körülvett kőépület-együttesekben laktak. Több száz ilyen "zimbabwe" maradványait találták meg eddig a kutatók.

 

 

5.12.2. Ázsia népei és birodalmai

 

Kis-Ázsia nyugati részének ura a 14. századtól az Oszmán Birodalom, amelynek hatalmát csak átmenetileg rendítette meg a Timur Lenktől elszenvedett megsemmisítő vereség (1402). Egy évtizedig kisebb emírségekre bomlott ekkor a hatalmas terület, majd ismét helyreállt az oszmán szultánok uralma. Konstantinápoly elfoglalója, II. Mehmed, a Hódító volt az, aki Kelet-Anatóliát is birodalmához csatolta (1468, Karamán Emírség).

 

 

5.12.2.1. Irán

 

A Kaukázus birtoklásáért a mongolok európai birodalmával, az Arany Horda államával hadakoztak. Az új uralom okozta pusztítást és hanyatlást csak a 14. század elejétől váltotta föl ismét a fejlődés. A hódítók államában ekkor már ismét a perzsák kezébe kerültek a legmagasabb hivatali rangok. A különböző vallások közötti vetélkedésből pedig az iszlám vallás síita ága került ki győztesen. 1343 után az állam részfejedelemségekre szakadt szét, amely megkönnyítette Turkesztán urának, Timur Lenknek a hódítást. 1370-1392 között foglalta el egymás után a kis helyi dinasztiák önálló államait. Irán a Timurida Birodalom része lett. Timur halála után óriási birodalma széthullott. A Fehér Horda (ak-kojunlu) állama győzedelmeskedett a Fekete Horda állama fölött. Az Oszmán Birodalommal is harcoló Uzun Haszan (1453-1478) erőskezű uralma idején a főváros Tebriz lett. Kelet-Iránban Timur fia, Sáhrukk uralkodott (1405-1446). Utódai alatt birodalma több részre szakadt.

 

 

5.12.2.2. A sánta Timur birodalmat épít

 

Dzsingisz kán második fia, Csagatáj apja halála után birtokba vette Kasgáriát (ma Kínához tartozik), a mai Turkesztán területének legnagyobb részét (az Amu-Darja és a Szir-Darja folyó közötti területet), ahol kánságot szervezett. Fővárosa Almarik lett. Csaknem másfél évtizedig tartó uralkodás után, 1241-ben halt meg, Batu nyugati hadjárata idején. A mai Kazahsztánban, Szamarkand közelében egy eltörökösödött mongol törzs fiaként született Timur (1336), korának legsikeresebb hódítója, akit "Sántának" (Lenk) neveztek. Amikor 1941-ben régészek fölnyitották szamarkandi sírját, akkor megbizonyosodhattak a névadás jogosságáról: egy jobb lábára és karjára béna, ám erős testalkatú és magas férfi csontvázát találták meg.

Timur, csakúgy, mint Dzsingisz kán, az egymással vetélkedő kánok közül hol az egyik, hol a másik oldalára állt, ahogyan éppen az érdeke diktálta, s így egyre emelkedett a hatalma. Győzelmei után, 1370-ben kikiáltotta magát a Csagatáj-nemzetség kánjának és a Mongol Birodalom újjáélesztőjének. 1380-ban elfoglalta Kasgart, majd a föllázadt oroszok ellenében Krím kánját, Tokhtamist támogatta. Csapatai elfoglalták Moszkvát, és Poltava mellett a litvánok hadait is szétverték. 1383-ban kezdte el Perzsia meghódítását és 1385-ben uralma alá hajtotta az egymással torzsalkodó kisebb-nagyobb kánságokra szétesett, emiatt számottevő ellenállást kifejteni képtelen országot. 1386-1394 között a fáradhatatlan hódító Irak, Azerbajdzsán, Örményország és Grúzia ura lett. Időközben az Arany Horda ura, Tokhtamis ellen is harcolt, akit végül 1391-ben sikerült legyőznie. 1395-ben újjászervezett seregével ismét támadott Tokhtamis, ám ezúttal megsemmisítő vereséget szenvedett. Ezt követően Moszkvát foglalta el Timur. Majd leverte a Peruiában föllángoló fölkeléseket, s megtorlásul egész városok lakosságát irtotta ki, az emberek koponyáiból pedig magas gúlákat emeltetett.

1398 őszén indult Timur indiai hadjárata. A Delhi szultánátus hadseregére megsemmisítő csapást mért. A kegyetlen hódító Delhi városát is romhalmazzá változtatta. 1399-ben az egyiptomi mameluk szultán és I. Bajezid oszmán szultán elleni hadjáratra indult. 1401-ben elfoglalta Damaszkuszt, majd Bagdadot, mindkettőt kíméletlenül földúlva. 1402 nyarán szétverte Bajezid seregét, őt magát is elfogta. 1404-ben már Kína ellen indult, de megbetegedett és rövidesen meghalt. Emlékét őrzik Szamarkand pompás, azurkék, tüzkiz, arany és alabástrom színű mozaikkal díszített épületei. Megfigyelhető az épületeken a szeldzsuk hatás. Szamarkandot az oktatás és tudomány központjává tette. Két fia megosztozott a nekik juttatott birodalmon. Nemsokára kezdetét vette a hatalomért való vetélkedés. Ükunokája, Bábur (1483-1530) muszlim birodalmat alapított Indiában.

 

 

5.12.2.3. Hanyatló India

 

1206-1290 között az ún. Rabszolga-dinasztia, majd 1290-1320 között a Khialdzsí-dinasztia uralkodott, őket a jóval hosszabb életű Tughluq-dinasztia (1320-1414) követte. Ez utóbbi megalapítója szintén egykori rabszolga, Iughlug (1320-1325) volt, aki hadakozott Perzsiával és Kínával is, ám vállalkozásai kudarcba fulladtak, Belpolitikájában is erőszakos volt. Ennek döbbenetes példája 1334-ben Delhi lakóinak kitelepítése. Így nem csoda, hogy lázadások robbantak ki, s maga Tughluq is a lázadókkal vívott harcokban esett el. Fia, Alá-ud-dín Firúz nevéhez nagyszabású építkezések kötődnek: öntözőművek, hidak, gátrendszer, templomok, iskolák, kórházak. A dinasztia hatalma azonban egyre hanyatlott, és a belső-ázsiai könyörtelen hódító, Timur Lenk könnyű prédája lett India (1398). Delhi utcáin hullahegyek maradtak, megszálló csapatok azonban nem, így a régi dinasztia visszatérhetett. Nem sokáig örülhettek azonban a hatalmuknak, a dinasztia utolsó szultánja örökös nélkül halt meg. A Szajjidok dinasztiája váltotta föl őket (1414-1451). Az ország széthullását nem tudták megállítani, képtelenek voltak a különböző hűbérúri csoportok egymás elleni harcát megfékezni. A delhi szultánok voltaképpen csak névleg uralkodtak, valójában bábok voltak. Jellemző egy korabeli mondás: a szultán, azaz "a világ ura hatalma Delhitől Pálámig terjed". Utóbbi egy kis falu Delhi mellett, ma a fővároshoz tartozik, ott a repülőtér.

Az afgán származású Lódí-dinasztia (1450-1526) Bahlúl-khán államcsínye révén került hatalomra. Négy háborús évtized következett, eredménye néhány kisebb fejedelemség meghódoltatása volt. Utódai alatt is folytatódott ez, míg az elégedetlenkedő hűbérurak kérésére Bábur szétverte hadait, és létrehozta (1526) a két évszázadon keresztül fönnálló Mughal Birodalmat.

 

 

5.12.2.4. Kína fölemelkedése

 

A mongolok, akik nem olvadtak be a kínai népességbe, viszont átvették az állam irányításának magas szintű, kifinomult módszereit, igazából sosem tudták elfogadtatni magukat a meghódított ország lakóival. A rossz termés és az áradások miatt kitört parasztfelkelések döntötték meg uralmukat (1368). Csu Jün Csang buddhista szerzetes alapította meg az új nemzeti dinasztiát (Ming-dinasztia, 1368-1644). Előbb Nanjing lett a főváros, majd Pekingben épült föl a birodalom új, gyönyörű központja (1421). A nagy fal védelmére kénytelenek voltak állandóan jelentős hadsereget fegyverben tartani, hogy megakadályozhassák az újabb mongol betöréseket.

Ekkor volt a legfejlettebb a kínai flotta. Cseng Ho (Cheng He), az eunuch admirális vezetésével óriási flotta indult felfedezőútra. Eljutottak India és Arábia érintésével Kelet-Afrikába, sőt valószínűleg még a Jóreménység fokát is megkerülték. Ellentétben a 15. század európai hajósaival, a náluknál sokszorta erősebb és korszerűbb kínai flotta nem törekedett gyarmatosításra, s tartózkodott attól is, hogy egy-egy táj bennszülöttjeivel erőszakoskodjék. Az eredményeket (a kitűnő kereskedelmi lehetőségeket) azonban nem tudták kihasználni, mert a császár leállíttatta a távoli vizekre tartó hajóutakat. Kína ezzel elzárkózott a világtól.

 

 

5.12.2.5. Japán, a szamurájok országa

 

A 13. századi Japánt leginkább a Kínát uraló mongolok fenyegették, mindkét támadásuk meghiúsult azonban. A hadi sikerek ellenére a Kanvakura sógunátus nem sokkal élte túl az 1281-es támadás visszaverését. A császár (tennó) udvarában a tényleges hatalmat kezében tartó nagyúr ellen összeesküvést szerveztek. Az Oki szigetére száműzött császárnak sikerült megszöknie, s egymás után hozzá csatlakoztak a nagy hatalmú szamurájok, s közös erővel (beleértve a templomok fegyvereseit is) megsemmisítették a Hódzsó-családot, ami azt jelentette, hogy másfél évszázad után megdőlt a Kamakura sógunátus. Ezután sem állhatott azonban vissza a tényleges császári hatalom.

A 14. századot nagyrészt két szembenálló csoport uralta: a déli udvar és az északi udvar. Végül a fokozatosan meggyengülő déli udvar beolvadt az északi udvarba (1392). A győzelmes sógun, Josimicu (1358-1408) Muromacsiban építette föl székhelyét, s erről nevezik Muromacsi-korszaknak a következő, csaknem két évszázados időszakot. A 15. század második felében belháborúk kezdődtek, így kapta ez a korszak a hadakozó fejedelmek kora megnevezést. A Muromacsi sógunátus egyik gazdasági alapja az intenzív kereskedelem volt.

Az állandósuló harcokban a korábbinál is jobban megszilárdult a szamuráj harcosok erkölcse. Ennek központi gondolata az önfeláldozó kötelesség lett. A szamuráj számára az igazi elismerést a dicső halál jelenti, ha életét az uráért csatában áldozza föl. Akkor is végeznie kell magával, ha az urának meg kell halnia. A 14. században ennek az ideológiának a jegyében igen elterjedt a szamurájok körében az öngyilkosság. Kialakult ennek jellegzetes formája, a seppuku, vagyis a hasfelmetszés. A kor kedvelt irodalmi műfaja volt a renga, vagyis a láncvers. Ennek első három sorát az egyik, másik két sorát egy másik költő írta. Meghonosodik a japán színjátszás sajátos műfaja, a mindmáig időtálló nó dráma is.

A középkort lezárni, azaz voltaképpen elhatárolni az utána következő időszaktól meglehetősen reménytelen vállalkozás. Mert kétségtelen, hogy századokon keresztül érlelődtek azok a folyamatok, amelyek aztán rendkívüli változásokat hoztak a történelem menetében. A középkorra az volt a jellemző, hogy három világrész (Európa, Ázsia, Afrika) összesített területének is valójában csak a felénél kisebb hányada állt kapcsolatban egymással. Amerika és Ausztrália egyetlen más világrésszel sem tartott kapcsolatot. Az "Óvilágról" mit sem tudtak, s az "Óvilág" sem tudott róluk. Sőt az "Óvilágon" belül is meglehetősen esetlegesen alakult a távolabbi civilizációk egymással való érintkezése (a kereskedelmi kapcsolatok általában nem lehettek folyamatosak). A középkor végére aztán Európa lett az a kontinens, amely eljutott odáig, hogy intenzívebb kapcsolatokat keressen a többi földrésszel. S amikor a tapogatódzó kezdeményezések helyét átvették a határozott célkitűzéssel induló felfedezőutak, attól kezdve a világ megváltozott. A középkort bemutatva voltaképpen arra is keresnünk kell a választ, miért is éppen Európa lett a világ integrálója. Miért nem Kína, Japán, India vagy az arabok? A történeti folyamatok bemutatása talán ezekre a nyíltan ki nem mondott kérdésekre is megpróbál valamilyen formában választ adni.

 

Abelardus, Petrus: Szerencsétlenségeim története. Bp. 1985; Amor sanctus. Középkori himnuszok. (Ford. Babits Mihály) Bp. 1984; Balogh Anikó: Edda. Óészaki mitologikus és hősi énekek. Bp. 1985; Canterbury Szent Anzelm: Miért lett Isten emberré? Bp. 1993; Cassianus, Johannes: Az egyiptomi szerzetesek tanítása 2. Pannonhalma-Tihany, 1998-1999; Uő: A keleti szerzetesek szabályai. Pannonhalma-Tihany, 1999; Compagni, Dino: Krónikája korának eseményeiről. Bukarest, 1989; Az első és második keresztes háború korának forrásai. Bp. 1999; Froissart krónikája. Bp. 1971; Az isteni és emberi természetről I. Görög egyházatyák 2. Bp. 1994; Jónás Ilona (szerk.): Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Európa és Közel-Kelet. Bp. 1999; Justinianus császár Instituciói. Bp.1991; Kardos Tibor (vál.): Dante, Petrarca, Boccaccio. Művészéletrajzok. Bp.1963; Korán. (Ford. Simon Róbert) Bp. 1987; Kulcsár Zsuzsanna (vál.): A középkori élet. Bp. 1964; Marosi Ernő: A középkori művészet történetének olvasókönyve. Bp. 1997; Uő (összeáll.): A középkori művészet világa. Bp. 1969; Mezey László (vál.): Deákok és lovagok. Bp.1961; Uő (vál.): Középkori krónikák 1-2. Bp. 1969; Prokopius: Titkos történet. Bp. 1984; Salisbury, John of: Poliraticus. Bp. 1999; Szennay András (szerk.): Népek nagy nevelője. Szent Benedek. Európa védőszentjének emlékezete. Bp. 1981; Voragine, Jacobus de: Legenda aurea. Bp. 1990.

 

Angi János – Bárány Attila – Orosz István és mások: Európa a korai középkorban (3-11. század). Debrecen, 1997; Angi János – Barta János – Bárány Attila és mások: Európa az érett és a kései középkorban. Debrecen, 2001; Berki Feríz: Az ortodox kereszténység. Bp. 1975; Bloch, Marc: A feudális társadalom. Bp. 2002; Boockmann, Hartmut: Einführung in die Geschichte des Mittelalters. München,1996; Bóna István: A hunok és nagykirályaik. Bp. 1993; Uő: A magyarok és Európa a 9-10. században. Bp. 2000; Bréhier, Louis: Bizánc tündöklése és hanyatlása. Bp, 19992; Brett, Michael – Forman, Werner: A mórok. Az iszlám Nyugaton. Bp. 1985; Brons Johannes: A vikingek. Bp. 1983; Brown, Peter: A szentkultusz. Bp. 1993; Bury, J. B. – Gwatkin H. M.: Cambridge Medieval History 1-8. Cambridge, 1911-1936; Cahen, Claude: Az iszlám A kezdetektől az Oszmán Birodalom létrejöttéig. Bp.1989; Chadwick, Henry: A korai egyház. Bp. 1999; Chenu, M. D.: Aquinói Szent Tamás és a teológia. Bp. 1999; Chesterton, G. K.: Aquinói Szent Tamás. Bp. 1986; Uő: Assisi Szent Ferenc és a Fioretti. Bp. 1980; Coe, M. D.: The Maya. London, 1984; Crabtree, Pam J. (ed.): Medieval Archaeology. New York, 2000; Csóka J. Lajos: Szent Benedek fiainak világtörténete 1-2. Bp. 1969; Davies, N.: The Aztecs. London, 1973; Davis, R. H. C.: A normannok. Bp. 2002; Duby, Georges: Emberek és struktúrák a középkorban. Bp. 1978; Uő: A katedrálisok kora. Bp. 1984; Uő: A lovag, a nő és a pap. A házasság a középkori Franciaországban. Bp. 1987; Uő: A nő a középkorban. Bp. 2000; Elias, Norbert: A civilizáció folyamata. Bp. 1987; Embree, Ainslee T. (szerk.): Encyclopedia of Asian History 1-4. New York-London, 1988; Endrei Walter: A középkor technikai forradalma. Bp. 1978; Engel Pál: Szent István birodalma. Bp. 2001; Entz Géza: A gótika művészete. Bp. 1973; Epperlein, Siegfried: Nagy Károly. Bp. 1982; Fage, J. D. – Oliver, R. (eds): Cambridge History of Africa 1-3. Cambridge, 1977-1982; Félegyházy József: Az egyház a korai középkorban. Bp. 1967; Fernández-Almesto, Felipe: A középkor története. Bp. 2001; Fischer-Fabian, S.: A német cézárok. A középkor császárainak tündöklése és bukása. Bp. 1985; Floss, Clive-Magdalino, Paul: Róma és Bizánc. Bp. 1990; Font Márta: A német lovagrend alkonya. Pécs, 1997; Uő: Oroszország, Ukrajna, Rusz. Budapest-Pécs, 1998; Uő: A keresztény nagyhatalmak vonzásában. Közép- és Kelet-Európa a 10-12. században. Bp. 2005; Goldziher Ignác: Az iszlám kultúrája 1-2. Bp. 1981; Gótikus stílus. Bp. 1999; Gunst Péter: Barbarossa Frigyes. Bp. 1976; Gurevics, A. J.: A középkori ember világképe. Bp. 1974; Uő: A középkori népi kultúra. Bp. 1987; Gülke, Peter: Szerzetesek, polgárok, trubadúrok. A középkor zenéje. Bp. 1979; Hamman, A.: Így éltek az első keresztények. Bp. 1987; Hibbert, Christopher: A Medici-ház tündöklése és bukása. Bp. 1993; Holmes, G.: Hierarchia és lázadás (1320-1450). Blackwell Európa-története. H. n. 2003; Jakó Zsigmond – Manolescu, Radu: A latin írás története. Bp. 1987; Sz. Jónás Ilona: A középkor császárai. Bp. 1993; Kádár Zoltán: Bizánci művészet. Bp. 1987; Katus László: A középkor története. Bp. 2001; Kaufmann, J. E.-Kaufmann, H. W.: Középkori várak. H. n. é. n.; Kenny, Antony: Aquinói Szent Tamás. Bp. 1996; Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban. Bp. 2000; Uő (szerk.): Európa ezer éve. A középkor I-II. Bp. 2004; Krawczuk, Aleksander: Nagy Konstantin. Bp. 1981; Kristó Gyula (főszerk.): Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Bp. 1994; Kristó Gyula – Makk Ferenc (szerk.): Európa és Magyarország Szent István korában. Szeged, 2000; Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a lovagkorban. Bp. 1967; Le Goff, Jacques: Az értelmiség a középkorban. Bp. 1979; Lexikon des Mittelalters 1-10. München, 1991-1999; Makkai László: Az európai feudalizmus jellegzetességei. Bp. 1987; Marosi Ernő: A román kor művészete. Bp. 1972; Matthew: A középkori Európa atlasza. Bp. 1983; Mazahéri, Aly: A moszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig. Bp. 1989; Mezey Barna: Európai parlamentarizmus- és alkotmánytörténet. Miskolc, 1995; McKitterick, Rosamond (ed.): New Cambridge Medieval History 2-3., 5-7. Cambridge, 1995-2000; Niederhauser Emil: A kelet-európai népek története. 1. rész. A kezdettől a XVIII. század végéig. Bp. 1988; Nigg, Walter: A szerzetesek titkai. Bp. 1984; Obolensky, Dimitri: A Bizánci Nemzetközösség. Bp. 1999; Orosz István (szerk.): Európa a korai középkorban. Debrecen, 1999; Ostrogorsky, Georges: A bizánci állam története. Bp. 2003; Palacky, Frantísek: A huszitizmus története. Bp. 1984; Papp Imre: Nagy Károly és kora. Debrecen, 1997; Pérnoud, Régine: Jeanne d'Arc. Bp. 1991; Pósán László: Németország a középkorban. Debrecen, 2003; Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége. Szerzetesség- és művelődéstörténeti enciklopédia. Bp. 1998; Uő: A keresztény Európa szellemi gyökerei. Az öreg földrész hagiográfiája. H. n. é. n. [2004]; Rescigno, Eduardo – Garavaglia, Renato: A keresztény és világi ének a középkorban. Bp. 1987; Riché, Pierre: II. Szilveszter, az ezredik év pápája. Bp. 1999; Runciman, Steven: A keresztény hadjáratok története. Bp. 1999; Uő: A szicíliai vecsernye. Bp. 1999; Saunders, John J.: A History of Medieval Islam. London, 1965; Schütz István: Fehér foltok a Balkánon. Bevezetés az albanológiába és a balkanisztikába. Bp. 2002; Schwartzenberg, Jisep E. (ed.): A Historical Atlas of South Asia, New York, 19922; Shahar, Shulamith: Gyermekek a középkorban. Bp. 2000; Southern, R. W.: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban. Bp. 1987; Székely György: VII. Gergely. Bp. 1984; Szkazkin, Sz. D.: A parasztság a középkori Nyugat-Európában. Bp. 1978; Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Bp. 1974; Timkó Imre: Keleti kereszténység, keleti egyházak. Bp. 1971; Toman, Rolf: Román stílus. Építészet. Szobrászat. Festészet. Bp. 1998; Tóth Imre: Konstantin-Cirill és Metód élete és működése. Bp. 1991; Trapé, Agostino: Szent Ágoston, Bp. 1987; W. Tuchmann, Barbara: Távoli tükör. A szerencsétlen XIV. század. Bp. 1987; Váczy Péter: A középkor története. Bp. 1936; Vanyó József: Az ókeresztény egyház és irodalma. Bp. 1980; Vásáry István: Az Arany Horda. Bp. 1986; Uő: A régi Belső-Ázsia története. Szeged, 1993; Vauchez, André (ed.): Dictionnaire encyclopédique du Moyen Age 1-2. Paris, 1997; Zarnecki, George: Kolostorok, szerzetesek, barátok. Bp. 1986; Zeeden, Ernst Walter (Hrsg.): Grosser historischer Weltatlas. Mittelalter. München,1983; Zombori István: Lovagok és lovagrendek. Bp. 1988.