A francia-piemonti-osztrák háborút egyébként kitüntető figyelemmel kísérték a német államokban. Nem Ausztria vereségétől tartottak, hiszen az még kedvező is lehetett volna számukra, hanem Franciaország túlzott megerősödésétől. A háborúpártiak jelszava: "A Rajnát a Pó mellett kell megvédeni" volt. A háború és béke kérdését a gyors osztrák vereség végleg eldöntötte.

A háború kimenetele erősen csökkentette a nagynémet egység lehetőségeit, de nagymértékben fokozta a német egységgel nem rokonszenvező Franciaország hatalmi súlyát is. III. Napóleon azonban Európán kívüli problémákkal volt elfoglalva, és ez kedvezett a porosz politikának.

 

 

7.6.7.3. Bismarck kancellársága és az alkotmánykonfliktus

 

A kínálkozó lehetőségeket ütőképes hadsereg megteremtésével kívánták kamatoztatni. A porosz kormány 1860 elején hadseregreformot terjesztett az országgyűlés elé, melyben kilenc és félmillió márkát kért. A német nagypolgárság azonban – amely a nemesi vezetés alatt álló hadseregben csak a tüzérségnél kaphatott tiszti beosztást – az új hadseregben nemcsak a porosz vezetéssel megvalósuló német állam eszközét látta, hanem a liberalizálódás gátját is, így a parlamenti többség birtokában megbuktatta a javaslatot. Ezzel éveken át tartó ellentét alapjait vetette meg. Hiába oszlatta fel a parlamentet az 1861. január 2-án Königsbergben porosz királlyá koronázott I. Vilmos (1861-1871), az 1862. májusi választásokat ismét a liberálisok nyerték meg, s a hadseregreformot az új képviselőház is megbuktatta. A liberális és demokrata köröket tömörítő, 1861-ben alakult Német Haladó Párt kitartott a parlamenti ellenállás mellett. A már-már lemondásra gondoló I. Vilmos 1862 szeptemberében Otto von Bismarckot nevezte ki kancellárrá. A 47 éves gazdag pomerániai nemes programját kormányra lépésekor a következőkben foglalta össze: "Nem Poroszország liberalizmusára tekint Németország, hanem hatalmára; nem beszédekkel és többségi határozatokkal döntik el a kor nagy kérdéseit, hanem vérrel és vassal." A "vaskancellár" a parlament ellenkezésével mit sem törődve, "onnan veszem a pénzt, ahol találom" felkiáltással azonnal hozzálátott a hadseregreform megvalósításához.

A Német Haladó Párt élesen támadta Bismarck alkotmányellenes politikáját, aki egy új sajtórendelettel bármikor betilthatta az újságokat, kiűzte a városi tanácsokat a politikai életből, áthelyeztette az ellenzéki hivatalnokokat, és korlátozta az országgyűlés szólásszabadságát. A kancellár elleni hangulatot jól példázza a porosz uralkodó megjegyzése, aki egy alkalommal a palota előtti térre mutatva a következőket mondta Bismarcknak: itt először önt fogják lefejezni, s csak utána engem. A csúcspontjára érő alkotmánykonfliktus 1863 szeptemberében a parlament feloszlatásához vezetett, de az új választások is 90 százalékos liberális többséget hoztak. Az alkotmánykonfliktus tovább húzódott.

A pezsgő politikai élet kedvező lehetőségeket teremtett a munkásmozgalom számára is. 1863. május 23-án Ferdinánd Lassalle megalakította az Általános Német Munkásegyletet. Az egylet az általános választójogért folytatott harcot tekintette fő feladatának, mert nézete szerint ennek birtokában létrehozhatók a szocializmus feltételei, állami segítséggel életre hívott termelőszövetkezetek formájában. A választójog reményében támogatták Bismarckot, és helyeselték, hogy a birodalmat felülről, Poroszország vezetésével egyesítsék. 1869-ben Eisenachba országos munkáskonferenciát hívtak össze. A konferencia résztvevői egy új pártot alapítottak, a Német Szociáldemokrata Munkáspártot, amely harcot hirdetett a munkások gazdasági és politikai felszabadításáért.

Az alkotmánykonfliktus belpolitikai elszigeteltségbe szorította a több német állam ellenszenvét már amúgy is magára vonó porosz kormányt. A lengyel felkeléssel kapcsolatos álláspont ráadásul még teljes külpolitikai elszigeteltséggel is fenyegetett. Bismarck a lengyel felkelés idején határozottan a cár oldalára állt, s ezzel kivívta az európai közvélemény megvetését, de megteremtette a kisnémet egység alapjait. Amikor Gustav Alvensleben tábornokot a cárhoz küldte, hogy a lengyel felkelést elfojtani kész szövetséget megteremtse, nem csupán az új Lengyelország létrehozását akadályozta meg, hanem megalapozta azt a porosz-orosz együttműködést is, amely további sikereinek elengedhetetlen feltétele s külpolitikájának később is fontos alapja maradt.

A bismarcki Poroszország elszigetelődése növelte a Habsburg Monarchia lehetőségeit.1863 augusztusában Ferenc József fejedelmi gyűlésre hívta meg a német államok uralkodóit, hogy frankfurti konferenciájukon megvitassák a Német Szövetség osztrák elképzeléseket tükröző reformjavaslatait. Az osztrák kezdeményezés azonban zátonyra futott a porosz király távolmaradásán. Poroszország részvétele nélkül ugyanis nem lehetett érdemleges döntést hozni. Így a nagy hírveréssel beharangozott fejedelmi gyűlés érdemleges határozat nélkül oszlott fel, ami a kudarc mellett még nevetségessé is tette Ausztriát, Poroszország esélyeit viszont nagymértékben növelte.

 

 

7.6.7.4. A dán háború

 

1863 novemberében meghalt VII. Frigyes dán király, akit IX. Keresztély (1863-1906) követett a trónon. Az uralkodóváltás elindítója volt a schleswig-holsteini válságnak. IX. Keresztély ugyanis, felmondva a Dánia integritását meglehetősen felemásan szabályozó 1852-es londoni jegyzőkönyvet, 1864 januárjában bekebelezettnek nyilvánította az addig Dániával perszonálunióban állott Schleswiget és Holsteint. Ez a lépés okot szolgáltatott Bismarcknak, hogy a Németországban felháborodást keltett akcióért elégtételt vegyen. A szóban forgó két hercegség jelentős stratégiai bázisokat jelentett az Északi- és a Balti-tenger mentén, így a porosz fellépés távolról sem volt önzetlen. Ausztria sem nézhette tétlenül a német érdekek csorbulását, különösen, ha azt a poroszok fegyverrel is hajlandók megvédeni. Így hát a Német Szövetség megbízásából mindkét állam támadást indított Dánia ellen. A düppeli sáncok áttörése után, 1864 májusában megindultak a fegyverszüneti tárgyalások, októberben pedig aláírták a bécsi békét. A dán király a két hercegséggel kapcsolatos minden jogáról lemondott. A gasteini egyezmény értelmében 1865 májusában Schleswig porosz, Holstein osztrák igazgatás alá került, Ausztria két és fél millió tallér fejében átengedte a Dániától elszakított Lauenburgot is Poroszországnak, és tudomásul vette, hogy Kielt és Rendsburgot porosz csapatok szállják meg.

 

 

7.6.7.5. Porosz-osztrák ellentétek

 

A két nagyhatalom együttes fellépése nem oldotta fel a közöttük feszülő ellentéteket. Bismarck Ausztria ellenére akarta újjáalakítani Németországot, és ez csak az osztrákok elleni háborúval volt megvalósítható. Ez magyarázza azt, hogy az érdekek összehangolására törekvő, messzemenően engedékeny osztrák politika visszautasításra talált Berlinben. A nemzetközi feltételek is kedvezően alakultak. Palmerston brit miniszterelnök kijelentette: Németország megerősödése oly mértékben kívánatos, hogy féken tudja tartani Franciaországot. III. Napóleon viszont a francia pozíció megerősödését várta egy porosz-osztrák háborútól, s ezért hajlandó volt Bismarcknak az Olasz Királyság szövetségét is megszerezni. Bismarck a francia semlegességet porosz győzelem esetén német területek átengedésével ígérte meghálálni. Az európai országok – beleértve a német államok jó részét is – hosszú, véres háborút és osztrák győzelmet vártak.

A háború kirobbantása érdekében Bismarck reformjavaslatot nyújtott be a szövetségi gyűléshez, amelynek értelmében az általános választójog alapján egy új alkotmány kidolgozásával megbízandó össznémet parlamentet kellett volna összehívni. A lépés taktikai jellegét bizonyítja, hogy mi sem állt távolabb a porosz antiliberális kormányzati rendszertől, mint az általános választás! A várt osztrák visszautasítás nem késett, mire a porosz kancellár most már a szövetség Ausztria nélküli ujjászervezésére tett javaslatot. Ausztria feleletül a szövetség haderejének Poroszország elleni mozgósítását kérte. Bismarck kijelentette, hogy a Német Szövetség megszűnt létezni. A hadiállapot 1866. június 14-ei beállta után megkezdődtek a hadiesemények.

Poroszország helyzete a háború kezdetén nem látszott reményteljesnek. A szövetséges olasz haderő 1866. június 24-én Custozza mellett megsemmisítő vereséget szenvedett az osztrákoktól, a német államok többsége pedig Bajorországgal, Szászországgal és Hannoverrel az élen az osztrákok mellé állt, s az előidézett testvérháborúért Poroszországot tette felelőssé. A Csehország területére betörő porosz hadsereg azonban szervezetében, vezetési elveiben és technikájában is korszerűbb volt ellenfelénél, így az osztrákok 1866. július 3-án – negyvenezer halottat hagyva a königgrätzi csatatéren – egy nap alatt vereséget szenvedtek. Az északi hadsereg veresége még nem roppantotta össze Ausztriát. A háború megnyeréséhez Bismarck diplomáciai zsenialitására is szükség volt, akinek sikerült tárgyalóasztalhoz kényszeríteni az osztrák kormányt (többek között a Klapka-légió felhasználásával).

1866. augusztus 23-án Prágában megkötötték a békeszerződést, mely feloszlatta a Német Szövetséget, kizárta Ausztriát Németország újjászervezéséből, Poroszországnak juttatta Schleswiget, Holsteint, Hannovert, Frankfurtot és még egyéb területeket, végül hadisarcra kötelezte Ausztriát. A porosz csapatok nem vonultak be Bécsbe, bár ettől csak nehezen tudta a királyt visszatartani Bismarck. A békefeltételeknek és a porosz magatartásnak nem Ausztria és a vele szövetséges német államok megalázása, hanem a porosz kisnémet egyesítés feltételeinek megteremtése volt a célja.

 

 

7.6.7.6. Az Északnémet Szövetség

 

Poroszország a győzelmet követő területi foglalások után 24 millió főnyi lakosságával a legerősebb német állam lett. Diadala a burzsoázia győzelme volt, még akkor is, ha azt az arisztokrácia erőivel vívták ki. A német polgárság előtt a porosz junker politikai és katonai elsőbbségének elismerése fejében soha nem látott lehetőségek nyíltak meg. A liberálisok Bismarck kérésére a prágai béke után visszamenőleg jóváhagyták az állami költségvetéseket, és ezzel vége szakadt az alkotmánykonfliktusnak. De vége szakadt a liberálisok egységének is, mert a kancellárt támogató képviselők kiváltak a Német Haladó Pártból, és megalakították a Nemzeti Liberális Pártot, amely a német politikai élet egyik legjelentősebb tényezőjévé vált. Szétszakadt a Konzervatív Párt is. Az ipari fejlődésben érdekelt junkerek 1866-ban létrehozták a Szabad Konzervatív, más néven Birodalmi Pártot, és felsorakoztak Bismarck politikája mögé.

A königgrätzi győzelemmel párosuló belpolitikai átrendeződés kedvező feltételeket teremtett a Majna folyótól északra fekvő német államok összefogásának, az ún. Északnémet Szövetségnek. 1867-ben alkotmányozó birodalmi gyűlést hívtak össze, mely június 1-jén érvénybe léptette az alkotmányt. Az Északnémet Szövetség alkotmánya szerint a szövetség elnöke a porosz király lett, aki egyben a hadsereg parancsnoka is volt. Az elnök nevezte ki a szövetségi kancellárt. A szövetség két vezető testülete a Reichstag (birodalmi parlament) és a Bundesrat (szövetségi tanács) voltak. A Reichstag képviselőit a nőkre, katonákra és házicselédekre nem vonatkozó életkori cenzushoz kötött (25. év betöltése) általános választójog alapján választották, a Bundesrat tagjait pedig a fejedelmek delegálták. A törvényjavaslatok csak a két testület egyetértésével léphettek érvénye. A Bundesrat 43 tagjából 17 Poroszországot képviselte. Bár a fejedelemségek megtartották önállóságukat, mégis egy centralizált állam jött létre egységes törvényhozó és végrehajtó hatalommal, valamint közös hadsereggel. Háború és béke kérdésében a porosz király volt hivatott dönteni. Központi irányítás alatt állt a külpolitika és a külkereskedelmi képviselet is, s egységesítették a mérték és súlyrendszert. Az Északnémet Szövetség fontos állomás volt a Német Császárság megteremtésének útján.

Az 1868-ban Berlinben felállított Vámparlament a délnémet területeket is az Északnémet Szövetséghez kötötte, ha szerves részévé nem is tette azokat. Bismarck a déli területek végleges beolvasztását csak egy Franciaország elleni háborúval látta lehetségesnek, mert biztos volt abban, hogy az egyébként sem túl készséges Bajorország, Württemberg, Baden és Hessen-Darmstadt csatlakozását III. Napóleon nem fogja jóváhagyni. A spanyol trónöröklés körüli vitákat ürügyül felhasználva Bismarck provokálta III. Napóleont, válaszul 1870. július 19-én Franciaország hadat üzent az Északnémet Szövetségnek.

 

 

7.6.7.7. A porosz-francia háború

 

Az erőviszonyok kiegyenlítettnek látszottak. Franciaország jól kiképzett és tekintélyes létszámú állandó hadsereggel rendelkezett, a hadszervezet azonban a poroszok javára billentette a mérleget. A tartalékosok mozgósításával Poroszország tíz nap alatt félmillió katonát állított fegyverbe, míg az elavult francia sorozási rendszer 250 ezer katonát sem volt képes kiállítani. A német katonák vasúton érkeztek a francia határra, és azonnal támadásba lendültek. A háború már az első napokban fejvesztett francia visszavonulássá változott. A Metz várába szorult François Bazaine tábornok felmentésére induló MacMahon hadsereget, melyet maga III. Napóleon vezetett, a poroszok bekerítették, és Sedannál fogságba ejtették. Maga a császár is fogságba esett. A nyomasztó porosz fölénnyel vívott háború 1871. január 28-ig folytatódott, amikor a III. Napóleon helyére lépő Nemzeti Védelem Kormánya fegyverszünetet kért. Párizst porosz csapatok fogták gyűrűbe. A francia kormány az 1871. május 10-i majna-frankfurti békeszerződésben lemondott Elzász-Lotaringiáról, és három éven belül ötmilliárd frank hadisarc fizetését vállalta. A hadisarc kifizetéséig az északkeleti francia megyék német megszállás alatt maradtak.

Még a fegyverszünet előtt tíz nappal, 1871. január 18-án a versailles-i palota tükörtermében kikiáltották a Német Császárságot.

 

 

7.6.8. Itália egyesítése

 

Az osztrák katonai túlerő 1849. augusztus 23-án leverte az utolsóként ellenálló Velencei Köztársaságot, s a városba bevonuló Joseph Radetzky tábornok győzelmét ünneplő tedeum – melyet a Szent Márk-székesegyházban celebráltak – egyben az itáliai forradalmak gyászmiséje is volt. Itália államaiban kegyetlen megtorlások közepette visszaállították a '48 előtti állapotokat. Egyedül Piemontban maradt meg az 1848-as liberális alkotmány, ami a megtorlásnak is gátat szabott, sót a piemonti hadsereg – mely 1849 után Itália egyetlen nemzeti hadserege volt – lett az alapja az osztrákellenes politikának is. Piemont befogadta az 1848/49-es forradalom száműzötteit, akik egész Itáliából a Szárd Királyságba sereglettek.

1849 után az itáliai liberalizmus és a Savoyai-ház érdekeinek egybeesése szoros kötelékeket hozott létre az olasz liberálisok és a piemonti államhatalom képviseli között. Ez a connubiónak nevezett folyamat meghatározó szerepet játszott Itália fejlődésében. A mérsékelt belső liberalizmussal kielégített burzsoázia és polgárosodó arisztokrácia nemcsak a forradalmi tömegek elleni védelem eszközét látta a piemonti államban, hanem a nemzeti egyesítés zálogát is. Utóbbi feltevésüket igazolni látszott, hogy a Mazzini vezette köztársaságiak nem tudták egy népi háború bázisát megteremteni, ezért a nemzeti egység útjában álló Ausztria elleni közdelemhez csak a piemonti fegyveres erő állt rendelkezésre. Így a nemzeti egységre való törekvés összefonódott a Savoyai-ház dinasztikus érdekeivel.

Piemont szerepét Itália történelmében Cavour gróf gazdasági és politikai tevékenysége alapozta meg. Camillo Benso di Cavour gróf 1852-1859 között a szárd kormány miniszterelnöke, s Giuseppe Garibaldi és Mazzini mellett az olasz risorgimento egyik legjelesebb személyisége volt. Cavour nézetei szerint Piemont vezető szerepe gazdasági és politikai fejlettségének függvénye. A gazdasági élet fellendítéséért kereskedelmi szerződéseket kötött Európa csaknem mindegyik országával, s az egyezményekbe foglalt vámtarifákkal a szárd textilipar, földművelés és tengeri kereskedelem érdekeit erősítette. Az állami költségvetés nagy részét gyorsan megtérülő beruházásokba fektette. Tevékenysége nyomán utak, vasutak, öntözőcsatornák és kikötői berendezések épültek, amelyek bekapcsolták az országot az európai áruforgalomba, s egyben szélesebb belső piacot teremtettek. Cavour politikája a szárd államra támaszkodó nemzeti mozgalmat szilárd gazdasági alapokra helyezte.

A liberalizmus a gazdaság mellett helyet kapott a belpolitikában is. Cavour az állam és az egyház teljes szétválasztását szorgalmazta, és az egyházi monopóliumok megtörésével kívánta csökkenteni a mérsékelt reformokkal is szembeszegülő papság hatalmát. Az ún. Siccardi-törvényekkel megszüntette az egyházi bíróságokat, és a papságot az állami törvénykezés hatáskörébe vonta. Kísérletet tett az egyházi földek állami tulajdonba vételére is. A cavouri liberális irányzat erősödése a köztársasági irányzat mély válságával esett egybe. Az Itáliát "alulról", azaz forradalmi úton egyesíteni kívánó Mazzini – nem tanulva az elbukott forradalmak tapasztalataiból – továbbra is kitartott az összeesküvési és a felkelési kísérletek mellett. Akciói sok értékes embertől fosztották meg mozgalmát, anélkül, hogy a legcsekélyebb eredményt elérték volna. Az önpusztító mozgalom eredménytelenségét látva Mazzini számos korábbi híve – így Garibaldi, az olasz nép legendás hőse is – Itália "felülről" való egyesítéséhez csatlakozott. Amikor 1856-ban mérsékelt politikusok megalapították a monarchikus programot valló Olasz Nemzeti Társaságot, Garibaldi alelnöki tisztséget vállalt benne, ezzel is jelezve, hogy elfogadja a körülmények realitását.

Garibaldi az 1848-as forradalmak idején Lombardiában harcolt az osztrák hadsereg ellen, majd dél felé vonulva kikiáltotta a Római Köztársaságot. III. Napóleon Rómába küldött francia csapatai elől azonban menekülnie kellett. A világot járta, majd 1854-től Cavour hívására ismét Itália földjére lépett, hogy II. Viktor Emánuel oldalán harcoljon a félsziget egyesítéséért.

A belpolitikai célkitűzések megvalósítása után Cavour a külpolitika felé fordult. Az egységes Olaszország megteremtéséhez olyan külpolitikai helyzet kialakítására volt szüksége, amely az olasz egységnek leginkább útjában álló Ausztriát hozza hátrányos helyzetbe. Ennek érdekében igyekezett megnyerni az európai hatalmak, elsősorban Franciaország jóindulatát. Az első kínálkozó alkalom a krími háború volt. Cavour úgy vélte, hogy Anglia és Franciaország oldalán jó alkalom kínálkozik az osztrákok Itáliából való kiszorítására. Elképzelése szerint ugyanis Ausztria a konfliktusban csak Oroszország mellett vehet részt, és így a szárdok két nagyhatalmat is a hátuk mögött tudva vehetik fel a harcot az osztrákokkal. Az osztrák kormány azonban Európa legnagyobb meglepetésére nem sietett Miklós cár segítségére, és így nem váltotta valóra Cavour elképzeléseit. Ennek ellenére Piemont 15 ezer fős hadsereget küldött a Krímbe, mert legalább azt a lehetőséget szerette volna biztosítani, hogy a háborút lezáró békekonferencia résztvevője legyen. A párizsi békekonferencián sikerült is Cavournak a nagyhatalmak érdeklődését felkelteni a szétforgácsolt Itália iránt, és ezzel nagymértékben növelte tekintélyét a többi olasz állam szemében.

A krími háború után tovább éleződött a szárd-osztrák ellentét, melyet Cavour Franciaország szövetségével igyekezett a saját javára fordítani. A francia császárságot azonban nem volt egyszerű megnyerni az olasz ügynek. A francia konzervatív közvélemény hangadói Eugénia császárnő és Florian Alexandre Joseph Walewski külügyminiszter (Bonaparte Napóleon törvénytelen fia) az olasz mozgalomtól a pápa világi hatalmát féltették. Anglia viszont a "nagy" Bonaparte itáliai háborúira emlékezve eleve ellenségesen fogadott minden francia lépést az olasz térségben. Az olasz-francia közeledés előtt egy anarchista bomba nyitott utat. Az 1858 januárjában III. Napóleon hintójára dobott pokolgép ugyanis a merénylő – Felice Orsini – vallomása szerint Angliában készült. Ez a vallomás Palmerston miniszterelnöki székébe került, s így Anglia már nem állt az olasz-francia közeledés útjában. III. Napóleon a hazai közvéleményt Orsini hozzá intézett levelével szerelte le, melyben az olasz merénylő arra szólította fel a császárt, hogy siessen az olaszok segítségére. A többszörösen is szerencsés merénylet tehát lehetővé tette III. Napóleon és Cavour személyes találkozóját. A két államférfi 1858 júliusában Plombieresben tárgyalt, és a létrejött egyezményben a császár ígéretet tett, hogy osztrák támadás esetén Franciaország Piemont oldalán részt vesz az Ausztria elleni háborúban. A megállapodás továbbá kimondta, hogy: a győzelem után a Savoyai-dinasztia Lombardia és Velence bekebelezésével létrehozhatja az Északolasz Királyságot. Alakítanak egy Középolasz Királyságot is, élén egy francia orientációt követő uralkodóval, a Nápolyi Királyságban pedig francia uralkodót juttatnak hatalomra. Az így megalakított országokból a pápa vezetése alatt olasz konföderációt kívántak létesíteni. Mindezekért cserébe III. Napóleon Savoyát és Nizzát kérte. A szerződésben tehát szó sem volt egységes Olaszországról. III. Napóleon az osztrák uralom felszámolásával a francia befolyást kívánta megszilárdítani.

A szerződés megkötése után a szárd miniszterelnök azonnal hozzálátott a háború előkészítéséhez. Megkezdődött a piemonti hadsereg "hadilábra" állítása. Az osztrák határon egymást érték a provokatív piemonti hadgyakorlatok, s a határövezetben erődítési munkálatok kezdődtek. A torinói újságok lombardiai és velencei osztrák atrocitásokról írtak. Az eredmény nem maradt el. Az osztrák minisztertanács 1859 áprilisában ultimátumban követelte Piemonttól a leszerelést és az Ausztria elleni hangulatkeltés beszüntetését. Az erélyes lépéssel a háborút kívánták elkerülni, de épp ennek ellenkezőjét érték el. Cavour kitörő örömmel utasította vissza az ultimátumot, ami egyben osztrák hadüzenetet is jelentett. Kitört a piemonti-osztrák háború, melyben az olaszok maguk mögött tudhatták Franciaországot, a Habsburgok viszont teljesen elszigetelődtek.

Az osztrák hadsereg gyors cselekvéssel még a franciák megérkezése előtt megsemmisíthette volna az olaszokat, főparancsnokuk, Gyulai Ferenc gróf hibás manőverei miatt azonban a francia és a piemonti sereg egyesülni tudott. A franciák gyors felvonulását a vasútvonalak tették lehetővé, melyeket a történelemben most használtak először csapatszállításra. Az 1859. június 4-ei magentai ütközetben az osztrákok vereséget szenvedtek és kénytelenek voltak kiüríteni Milánót. Június 8-án III. Napóleon és II. Viktor Emánuel csapataik élén birtokba vették a lombard fővárost. A döntő ütközetre június 24-én Solferinónál került sor, ahol az osztrákok ismét vereséget szenvedtek, és a Mantova, Verona, Peschiere, Leggnano vonalra, az ún. várnégyszögbe húzódva védelemre rendezkedtek be.

A solferinói csatatéren a sebesültek ezreinek segély nélküli vergődését és pusztulását látva, Henri Dunant svájci polgár elhatározta a Nemzetközi Vöröskereszt megalapítását.

A háború forradalmasította Közép-Itáliát. Toscana, Emilia-Romagna és Umbria forrongott. Toscanában a cavourista Nemzeti Szövetség és a mazzinista Akciópárt közösen szervezte meg II. Lipót toscanai nagyherceg megbuktatását, és Bettino Ricasoli vezetésével ideiglenes kormányt alakítottak, amely kifejezte a Piemonthoz való csatlakozás szándékát. Modena június 13-án, Parma június 29-én, Emília-Romagna pedig június 24-én jelentette be csatlakozási szándékát a Szárd Királysághoz. Csupán Umbriában sikerült a pápai csapatoknak úrrá lenni a felkelésen, amit véres megtorlás követett.

1859. július 8-án III. Napóleon szövetségesét cserbenhagyva Villafrancában fegyverszünetet kötött az osztrákokkal. Tettét a francia konzervatív közvélemény rosszallása mellett az is motiválhatta, hogy a kis közép-itáliai államok élére a plomberesi megállapodás értelmében saját családjából kívánt uralkodókat állítani, de ezt a cavourista-mazzinista összefogás meghiúsította. A villafrancai előzetes béke értelmében az osztrákoknak át kellett adniuk Lombardiát, de megtarthatták Velencét; Franciaország megkapta Savoyát és Nizzát, a közép-itáliai fejedelemségekben a háború előtti állapotokat kellett visszaállítani. Ausztriának csak egy kikötése volt. Lombardiát ne Piemontnak, hanem Franciaországnak kelljen átadnia. Ezzel is hangsúlyozni kívánták, hogy nem Piemonttól, hanem Franciaországtól szenvedtek vereséget. Franciaország azután átadta a tartományt a Szárd Királyságnak.

A villafrancai előzetes béke egész Itáliában elkeseredést váltott ki. Garibaldi árulásnak minősítette, és kilépett a Nemzeti Szövetségből. Cavour benyújtotta lemondását. A fegyverszünet kikötései 1859 novemberében a zürichi béke révén a nemzetközi jog értelmében is érvénybe léptek.

Közép-Itáliában azonban nem lehetett a béke rendelkezéseit végrehajtani. Az Emilia néven egyesült Modena, Parma és Romagna alkotmányozó gyűlése 1860. március 18-án kimondta csatlakozását Piemonthoz. Március 22-én ugyanígy döntött Toscana is. A csatlakozást sem a francia, sem az osztrák diplomácia nem tudta megakadályozni. Itália-szerte általános volt a vélemény, hogy az országot egyesíteni kell Viktor Emánuel jogara alatt. Egész Olaszország visszhangzott a kiáltástól – "Éljen Viktor Emánuel!" – noha sok esetben börtön járt érte. Véletlen folytán Verdi, a nagy olasz zeneszerző nevének betűi éppen megegyeztek a jelszóként használt "Viktor Emánuel Olaszország királya" szavak kezdőbetűivel (Vittorio Emánuele Re D'Italia). Verdi minden művének, főként hazafias tartalmú operáinak bemutatóján lelkes tüntetésekre került sor, és a megjelentek hosszú ideig, kórusban kiabálva ütemesen ismételték nevét: Verdi, Verdi, ami nemcsak a jeles zeneszerzőnek szólt.

1860. március 25-én megalakult az Olasz Királyság, melynek uralkodója II. Viktor Emánuel lett, s Cavour ismét elfoglalta a miniszterelnöki széket. Az új állam egyesítette Piemontot, Lombardiát, Emiliát és Toscanát. Április 2-án megnyílt az Olasz Királyság parlamentje, melynek ülésén II. Viktor Emánuel szövetséget ajánlott II. Ferenc nápolyi-szicíliai királynak. Ezzel a piemonti polgárság befejezettnek nyilvánította az egyesítést.

A Dél-Itáliában lejátszódó események azonban radikális fordulatot hoztak. 1860. április 4-én Palermóban felkelés tört ki, melyet sikerült ugyan a nápolyi kormányzatnak leverni, de a felkelők csapatai nem semmisültek meg, hanem a szigeten szétszóródva folytatták a harcot. Garibaldi elhatározta, hogy expedíciót szervez a szicíliai felkelők támogatására. A szervezőmunkát Cavour és az uralkodó jóindulatú semlegessége kísérte, így a garibaldisták 1860. május 6-án a Lombardia és a Piemont nevű hajók fedélzetén elindulhattak Genovából. A közel ezerfőnyi csapat, amelyet létszáma után az Ezernek (I Mille) neveztek, május 11-én szállt partra a szicíliai Marsala kikötőjében. Garibaldi legendás vörös inges önkéntesei – akik között ott volt Türr István, Tüköry Lajos és a magyar szabadságharc több emigránsa is – május 12-én Calatafimi mellett megverték a nápolyi király hadseregét, június 6-án pedig bevonultak a sziget fővárosába, Palermóba.

Garibaldi Szicília diktátora lett. 1860. augusztus 20-án a sereg átkelt a félszigetre, és Nápoly ellen indult. A lakosság mindenütt örömmel üdvözölte és támogatta őket. Szeptember 7-én a garibaldisták bevonultak Nápolyba. A király a gaetai erődbe menekült. A döntő ütközetre a Volturnó folyó partján került sor október 1-jén. A súlyos küzdelemben – melyben egy magyar emigránsokból szervezett légió is részt vett- a vörös ingesek kerekedtek felül. Naplójában Garibaldi a volturnói csatában harcoló magyarokról feljegyezte: "Jó volt látni a magyar légiót, amely olyan biztosan és rendíthetetlenül haladt előre, mintha nem is csatában, hanem csak hadgyakorlaton venne részt. A mai nap győzelmében döntő szerepe volt a magyaroknak."

Garibaldi Dél-Itália diktátoraként október 21-én Nápolyban népszavazást rendelt el, amely kimondta az Olasz Királysággal való egyesülést. November 7-én II. Viktor Emánuel Garibaldival az oldalán bevonult Nápolyba. 1861. március 17-én a torinói parlament II. Viktor Emánuelt (1861-1878) Olaszország királyává kiáltotta ki. Velence és Róma kivételével megszületett az egységes Olaszország.

Az új állam alkotmánya az 1848-as piemonti alkotmány lett, széles uralkodói jogkörrel, kétkamarás törvényhozással, a parlamentnek nem felelős kormánnyal és magas választási cenzussal. Az Olasz Királyságot tehát megszületésekor inkább Kelet-, mint Nyugat-Európa állami berendezkedéseivel lehetett rokonítani.

A kormány 1861 márciusában szenvedélyes parlamenti viták után proklamációjában Rómát tette meg Olaszország fővárosának, bár a tényleges főváros egyelőre Torino maradt. Minthogy a pápával semmiféle egyezkedés nem vezetett eredményre, a franciákkal kezdtek tárgyalásokat. A szeptember 15-én megkötött francia-olasz szerződésben III. Napóleon vállalta, hogy fokozatosan kivonja csapatait Rómából, ha az olaszok tiszteletben tartják a Pápai Állam határait. Biztosítékként az olasz kormány székhelyét Torinóból Firenzébe helyezte át.

Ha a római kérdésben nem is, Velence ügyében sikerült előbbre lépni. 1866-ban, a porosz-osztrák konfliktus idején az olaszok szövetséget kötöttek Bismarckkal Ausztria ellen. A kirobbanó háborúban az olasz hadsereg Custozzánál vereséget szenvedett, majd a lissai tengeri ütközetben is alulmaradt az osztrákokkal szemben. A porosz győzelem azonban hamar véget vetett a háborúnak. Az 1866. augusztus 24-én megkötött bécsi békében Ausztria átengedte Olaszországnak Velencét.

Rómát Velencéhez hasonlóan a nemzetközi helyzet szerencsés alakulása szerezte meg az Olasz Királyságnak. 1870-ben kitört a porosz-francia háború, és ez megpecsételte az Egyházi Állam sorsát. Az "örök város"-ba betörő olasz csapatoknak francia segítség híján a pápai haderő nem tudott ellenállni. IX. Pius kijelentve, hogy csak az erőszaknak enged, a Vatikánba zárkózott, és fogolynak nyilvánította magát. Az olasz állam fővárosa Róma lett.

A pápa és az állam viszonyának rendezésére az olasz parlament ún. garanciális törvényt fogadott el, amely kimondta, hogy: Róma az Olasz Királyság része; a pápa tartózkodási helyére a lateráni paloták szolgálnak. A pápa továbbra is az egyház feje, joga van diplomáciai kapcsolatok létesítésére, személye szent és sérthetetlen. Végül az egyházfőnek évi 3 millió 225 ezer líra összeget ajánlottak fel kárpótlásul és költségeinek fedezésére. A pápa azonban enciklikáiban elutasította a törvényt, nem ismerte el az olasz államot, az olasz királyt kitagadta az egyházból, eltiltotta a papságot a politikai életben való részvételtől, és a parasztságot az olasz parlamenti választások bojkottjára szólította fel. Ez azonban már nem tudta megakadályozni, hogy 1871. július 2-án az olasz király a képviselőház és a szenátus kíséretében Rómába költözzön. Az olasz egyesítés befejeződött.

 

 

7.6.9. A Habsburg Birodalom az 1850-1860-as években

 

1851. december 31-én az ún. Szilveszteri Pátens visszaállította az abszolutizmus rendszerét az osztrák birodalomban. Az 1849-es forradalom eredményeinek-a jobbágyrendszer és a feudális terhek felszámolásán, valamint a polgári jogegyenlőségen kívüli – megsemmisítése szertefoszlatta azokat a reményeket, amelyek I. Ferenc József alkotmányos uralkodásához fűződtek, és amelyeket az uralkodó trónra lépésének kezdetén a "népcsászárnak", II. József nevének fölvételével is táplált. Alkotmányos reformok helyett a birodalom egységének visszaállítása, ezen belül Magyarország önálló államiságának megszüntetése, a polgári formák teljes háttérbe szorítása és a korlátlan katonai engedelmesség bevezetése következett. A rendszer hatalmi bázisát a szabadságmozgalmakat vérbe fojtó hadsereg tisztikara és a hivatalnokréteg alkotta. A jól kiépített közigazgatási rendszer szinte minden egyes alattvaló ellenőrzését lehetővé tette. Az önkényuralom első időszakát Alexander Bach neve fémjelezte, aki – mint a centralisták nagy része – az osztrák polgárság képviselője volt. Célja a katonai és polgári bürokratikus tekintélyen alapuló abszolút császári hatalom visszaállítása, mert csak ezáltal látta biztosítottnak Ausztria fennmaradását. A Szilveszteri Pátens ezt a célt volt hivatott szolgálni, amikor a megtépázott tekintélyű Habsburg hatalmat ismét egyenrangú tényezővé tette a többi európai nagyhatalommal.

Az önkényuralom visszaállításával párhuzamosan a katolikus egyház visszanyerte autonómiáját, noha a hivatalos államvezetés és a tisztikar, sőt a vezérkar sem volt az egyházi befolyás növelésének híve, mert semmiképpen nem kívánták hatáskörük egy részét a forradalomban való részvétel miatt szemükben gyanússá vált papságnak átengedni. A püspöki kar és az állami bürokrácia közötti viták végére császári utasítás tett pontot, amely elfogadtatta a minisztertanáccsal a miniszterek nem kis ellenkezése által kísért, és az egyházi vezetés követeléseit tükröző javaslatokat. Az osztrák püspöki kar – és nem a római Szentszék – által kezdeményezett egyházpolitikai intézkedések megszüntették a pápai és a püspöki pásztorlevelek kihirdetésének állami korlátozását, visszaállították az egyházi bíráskodást, és a papság fölött teljhatalmat biztosítottak a püspököknek, akik a kánonjog alapján hozott ítéleteik végrehajtásához állami segítséget is igénybe vehettek.

A birodalom centralizációja és az ausztriai német polgárság részvétele a kormányzásban kedvező lehetőségeket teremtett a tőkés fejlődés számára. A feudális kötelezettségek eltörlése és a jobbágyrendszer megszüntetése utat nyitott a mezőgazdaság tőkés fejlődése előtt. A mezőgazdaságban uralkodóvá váló kapitalista viszonyok pedig pezsdítően hatottak a fellendülőben lévő iparra. A gőzgépek összkapacitása jó másfél évtized alatt 2900 lőerőről 44 410 lóerőre nőtt. Legnagyobb részüket a hazai osztrák gépipar szállította. A gépgyártás előfeltétele volt a vaskohászat és a bányászat fejlődése. Folytatódott a vasúthálózat kiépítése is. 1870-ben már 6100 kilométer hosszú vaspályán közlekedhettek gőzmozdonyok a birodalom területén.

Az ipar fejlődése nem érintette az egész birodalom területét. Alsó-Ausztria és a cseh területek meglehetősen magas szintű gyáriparával a dalmáciai, galíciai és bukovinai részek elmaradottsága párosult.

A magyar és az olasz szabadságmozgalmak letörése után Ausztria minden erejét a Német Szövetségen belüli porosz törekvések visszaszorítására fordította. Ezt szolgálta Felix Schwarzenberg osztrák miniszterelnök és külügyminiszter közép-európai konföderáció életre hívását célzó, de a német államok drezdai konferenciáján elutasított terve, miszerint a gazdaságilag és politikailag centralizált Ausztria belépne a Német Szövetségbe, s így a hetvenmilliós konföderációban a Habsburg-dinasztia jutott volna vezető szerephez.

A magyar szabadságharc leveréséhez nyújtott segítség és a poroszokkal szemben nyújtott diplomáciai támogatás az 1850-es évek elején Ausztria fő partnerévé Oroszországot tette, és a cári udvarban kialakította azt a meggyőződést, hogy I. Miklós balkáni politikája megértésre és támogatásra talál a Habsburg Birodalom vezető köreiben. Az 1853-ban kirobbanó balkáni konfliktus idején azonban a dunai fejedelemségeket megszálló cár nem élvezhette a Habsburg Birodalom támogatását. Bár a tábornoki kar az oroszokkal való megegyezést, és a Balkánnak a két hatalom közötti felosztását szorgalmazta, mégis az Oroszország elleni fellépést javasló álláspont győzött, mert a császár már terhesnek érezte a cár "intenzív" barátkozását. Abban azonban mind a tábornokok, mind a miniszterelnök egyetértett, hogy Oroszországot ki kell szorítani a dunai fejedelemségekből, s ezt 1854 augusztusában Moldva és Havasalföld osztrák megszállásával el is érték, de a cár elleni fegyveres fellépésre – noha az osztrák hadsereget hadiállapotba helyezték – nem került sor. A hadsereg "hadilábra" állítása egyébként is súlyos helyzetbe hozta az osztrák pénzügyeket, ami az államvasutak egy részének eladásához és az államkölcsön-jegyzések kötelezővé tételéhez vezetett. De nemcsak pénzügyileg került sokba az osztrák magatartás, hanem politikailag is. A fegyveres semlegesség ugyanis – bár I. Miklóst bibliai átokra fakasztotta – ahhoz mégsem volt elég, hogy a krími háborút lezáró párizsi béke jóváhagyja a román fejedelemségek osztrák megszállását. Oroszországot tehát anélkül taszították el, hogy helyette más szövetségest nyertek volna. Az elszigetelődő Ausztria következő külpolitikai kudarca sem váratott sokáig magára.

1859. január 1-jén a párizsi újévi diplomáciai fogadáson III. Napóleon a következő megjegyzéssel fordult az osztrák nagykövethez, Hübner báróhoz: "Sajnálom, hogy kapcsolataink megromlottak, de érzelmeim Őfelsége iránt változatlanok." A tapasztalt osztrák diplomata rögtön tudta, hogy ezzel a közelgő francia-osztrák háborút jelentették be. A fegyveres konfliktust – melyben várhatóan francia, olasz, orosz és porosz koalícióval kellett szembenéznie – Ausztria úgy kívánta elodázni, hogy 1859. április 29-én ultimátumot küldött a Szárd Királyságnak. Ez a külpolitikai magatartás – csakúgy, mint a krími háború idején – alapvetően elhibázott volt. Az ultimátum nem visszatartotta Piemontot a háborútól, hanem alkalmat adott neki a fegyveres összeütközés kirobbantásához. Az olasz visszautasítást követő osztrák hadüzenet ráadásul megfosztotta a császárt a Német Szövetség és Anglia támogatásától, amire pedig, ha nem ő a támadó fél, valószínűleg számíthatott volna.

A hadüzenet után az osztrák hadseregnek Észak-Itáliában kellett – nem is reménytelen körülmények között – felvennie a harcot a francia-szárd szövetség csapataival, de Magentánál súlyos vereséget szenvedett. Ezt követően Ferenc József személyesen vette át a hadsereg vezetését, ami nemcsak romantikus, hanem egyben felelőtlen elhatározás is volt, mert nem értett a szükséges hadmozdulatok irányításához. A vezetése alatt Solferinónál lezajlott ütközet újabb súlyos vereséget hozott az osztrák fegyvereknek. Az osztrák hadsereget tehát nem a francia stratégiai fölény győzte le, hanem saját katonai vezetésének dilettantizmusa.

III. Napóleonnak a solferinói csatát követő békeajánlata különlegesen szerencsés fordulatnak számított Ferenc József számára, bár az osztrák hadsereg még nem volt szétverve, és hosszú, kemény védelemre lett volna képes. Ferenc József azonban semmi megalázót nem talált abban, hogy két vesztes csata után lemondjon a franciák által követelt Lombardiáról, amit a villafrancai fegyverszünetet megerősítő zürichi békében át is adott III. Napóleonnak. Velence és a várnégyszög Ausztria kezén maradt, de a közép-itáliai államokban – Toscanában és Modenában-nem sikerült a Habsburg-család tagjainak a béke által lehetővé tett uralmát visszaállítani. Ezzel az itáliai Habsburg-uralom tarthatatlanná vált.

"Sajnos elkerülhetetlen volt, hogy Lombardia legnagyobb része a császárságból kiváljon-jelentette ki Ferenc József 1859. július 15-i kiáltványa-ezzel szemben jólesik szívemnek, hogy szeretett népeimnek ismét biztosíthatom a béke áldásait, s egész figyelmemet és gondoskodásomat ezután zavartalanul szentelhetem feladatom eredményes megoldására: hogy Ausztria belső jólétét és külső hatalmát gazdag szellemi és anyagi erőinek céltudatos fejlesztésével, valamint törvényhozásának és közigazgatásának időszerű javításával tartósan megalapozzam." A kiáltvány nem átfogó reformsorozatot hirdetett meg, csupán az olasz-osztrák háború kiváltotta belpolitikai feszültségeket kívánta a hatalmi rendszer kisebb módosításaival konszolidálni. Minthogy a birodalmi egységet a centralizmus polgárságból kikerülő képviselői nem tudták megoldani, az uralkodó figyelme ismét- a hozzá egyébként sokkal közelebb álló – arisztokrácia felé fordult. Az arisztokrácia hatalmának visszaállítása azzal kecsegtetett, hogy helyreáll az összbirodalmi hatalmi egyensúly. A legsürgetőbbnek a magyarországi helyzet megoldása látszott. A magyar függetlenségi mozgalom a Habsburgok elleni küzdelmében nem közeledett a többi nemzetiségi mozgalomhoz, így a nemzetiségekkel való szembenállás volt az a közös alap, melyre a magyar és osztrák uralkodó körök közeledése épülhetett. A Ferenc József kezdeményezése által mozgásba hozott magyar arisztokrácia meg is kísérelte Magyarország beillesztését a birodalomba, de egyben azt is kétségtelenné tette a császár előtt, hogy ez csak a magyar alkotmányosság visszaállításával lehetséges.

Az első reform, ami eltávolodást jelentett az önkényuralomtól, az a birodalmi tanács (Reichsrat) átalakítása volt. Ennek tagjait a tartományi gyűlések tagjaiból válogatták ki. A császár által kinevezett előkelőségekkel együtt a főpapokból, főurakból és főhivatalnokokból álló testület harmincnyolc tagot számlált, de volt néhány nagyiparos képviselője is

A birodalmi tanács 1860. május 31.-szeptember 27. közötti, valamint az ugyanebben az időben tartott minisztertanácsi ülésen született meg az Októberi Diploma, amely az eddigi abszolutisztikus formát – legalábbis a törvény szövege szerint – alkotmányos rendszerrel váltotta föl. A külügy és a hadsereg fölött továbbra is fennmaradt a császár kizárólagos joghatósága, egyéb ügyekben azonban az egyes tartományok parlamentjei és a birodalmi tanács gyakorolta a törvényhozói hatalmat. A birodalmi tanács az egész Monarchiát érintő ügyekben volt illetékes – ide tartozott a súlyok és mértékek ügye, az adózás és a hitelügy –, minden egyebet a tartományi parlamentek hatáskörébe utaltak. A diploma helyreállította a magyar, az erdélyi és a horvát országgyűlést, s a százfős birodalmi tanácsba az egyes tartományok lakosságuk számának arányában küldhettek képviselőket. Magyarország esetében ez nagyjából a forradalom előtti állapotokat állította vissza. A nagypolgárság centralizált birodalmi szervezetét a Habsburg-hű arisztokrácia föderalizmusa váltotta fel.

A föderatív alkotmány bevezetésének kísérlete ellen azonban nemcsak az osztrák nagypolgárság tiltakozott, hanem a magyar nemzeti mozgalom is, és az elégedetlenség átterjedt a birodalom többi tartományára is. Az Októberi Diploma kudarca után Ferenc József menesztette az új alkotmány kezdeményezőjét, a lengyel származású gróf Agenor Goluchowski belügyminisztert, és ismét visszatért a bürokrata-nagypolgári csoporthoz, melyet a hatalomban Anton Schmerling lovag képviselt. Schmerling centralizációs terveinek kedvezett a 60-as évek elején beálló külpolitikai csend is. Államminiszteri kinevezése után két hónappal már készen állt új alkotmánytervezete, amely 1861. február 26-án Februári Pátens néven látott napvilágot.

A pátens kimondta, hogy a birodalom képviseletére a kétkamarás birodalmi tanács jogosult, amely az Urak Házából és a képviselőházból áll. Az Urak Házának tagjai a nagykorú főhercegek, az uralkodó által örökletes tagsággal megajándékozott arisztokrata családok, továbbá az egyházi méltóságok és azok, akik az állami, egyházi, tudományos vagy művészeti területen érdemeket szereztek. A képviselőház tagjait a tartománygyűlések lakosságuk számának arányában választják. A birodalmi tanács mellett létrejött egy tanácskozó szerv is, az ún. államtanács, amelynek miniszteri rangban lévő elnökét a császár nevezte ki. A tartományi gyűléseket négykúriás választási rendszerrel és a virilista rendszer bevezetésével hozták létre, magas vagyoni cenzushoz kötött választójog alkalmazásával. A Lajtán inneni Ausztria ügyeit a pátens rendelkezései szerint a kétszázhárom tagból álló szűkebb birodalmi tanács intézte. Schmerling centralista politikája új szakaszt jelentett az osztrák belpolitikában, amely az osztrák polgárság gazdasági és politikai szerepének tudatos térhódítását szolgálta.

A birodalom nemzetiségei tiltakoztak a schmerilingi centralizmus ellen. A csehek, a lengyelek, a horvátok, sőt a tiroliak is határozottan ellenezték, a velenceiek pedig el sem küldték képviselőiket a birodalmi tanácsba. A rendszer végül a magyar ellenállás miatt bukott meg.

Schmerling kísérletet tett a nagynémet egység létrehozására is, de a Német Szövetség fejedelmeinek Frankfurtba összehívott gyűlésén nem sikerült német császárrá választatni Ferenc Józsefet, így a Német Szövetségen belüli osztrák hegemónia most sem vált valóra. Ferenc József, miután megbizonyosodott arról, hogy Schmerling elképzelései keresztülvihetetlenek, megvált az államminisztertől.

Ausztria és Poroszország viszonya a dán háború után – pedig a dánok ellen együtt harcoltak – tovább mérgesedett. A poroszok az osztrák politika minden békülést célzó javaslatát visszautasították. A Habsburg Birodalomnak fel kellett készülnie egy Poroszország ellen vívandó háborúra, amely nem sokat váratott magára. A hadi események két fronton indultak meg. Északon a poroszok, délen pedig az olaszok ellen. S bár a poroszokkal szövetséges olaszok ellen két nagy győzelmet is arattak, a háború sorsa nem itt dőlt el. Az északi osztrák hadsereg több kis veresége után a főparancsnok a mindenáron való békét szorgalmazta, de Ferenc József hiányolta a döntő ütközetet. Rövidesen erre is sor került, s az 1866. július 3-án Königgrätz mellett, csaknem félmillió katona bevetésével lezajló ütközetben a poroszoktól döntő vereséget szenvedtek.

1866. augusztus 23-án Prágában aláírták a békét Poroszország és Ausztria között. Ausztriának húszmillió tallér hadi kárpótlást kellett fizetnie, és hozzájárulását adnia, hogy az északnémet államok Poroszország vezetésével egyesülnek. Területi veszteségek a poroszok javára nem érték Ausztriát. Október 3-án Bécsben az olaszokkal is békét kötöttek. Ausztria lemondott Velencéről az Olasz Királyság javára, de Tirolt megtartotta.

A königgrätzi vereség fordulatot hozott az osztrák politikában. Az 1867 februárjában kinevezett új miniszterelnök, Ferdinánd Beust báró megkezdte az osztrák-magyar kiegyezés előkészítését, amit még ebben az évben sikerült is megkötni. A császár helyreállította a magyar alkotmányt, és kinevezte a felelős magyar minisztériumot. Létrejött az osztrák-magyar dualista állam. Alaposan feltételezhető hogy a császár a kiegyezést Magyarországgal csak azzal a belső fenntartással kötötte, hogy a jövő kedvezőbb körülményei között ismét visszatér a centralista eszmékhez, és akkor Magyarországgal szemben is visszaállítja császári előjogainak teljes mértékét. Végső soron a magyarok javára fordult önmérséklete kizárólag a Habsburgok számára kedvezőtlenül alakult európai hatalmi viszonyokból következett. Agyegyezéssel kezdődő német-magyar együttműködés az ausztriai németségnek csak nagyon nagy önmegtagadással és igen keserű szájízzel vállalt érdekházassá8ot, tehát osztrák szempontból mindenképpen magyar győzelmet jelentett.

A kiegyezést követően Ausztria is alkotmányt kapott. Magyarország, vagyis Transzlajtánia (Lajtán túli) kiegyezési törvényeinek Ausztriában, azaz Ciszlajtániában (Lajtán inneni) az ún. Decemberi Alkotmány felelt meg. Ez a "Monarchia minden tartományának közös ügyeit" szabályozó törvények mellett biztosította az állampolgárok törvény előtti egyenlőségét, a vallás- és lelkiismereti szabadságot, a tudomány- és tanszabadságot, valamint a népek egyenlőségének jogát. Különösen jelentős a birodalmi bíróság felállítása, mert ezzel, legalább elvben szétválasztották a bírói és a végrehajtó hatalmat, és az állampolgároknak jogorvoslatot ígértek alkotmányos jogaik megsértésének esetére. A Habsburg hatalom azonban itt is megtalálta a megfelelő formát arra, hogy az általa képviselt konzervativizmus érvényre juthasson. Ezt az a törvény biztosította, amely kimondta, hogy bizonyos körülmények között a császár a parlament megkérdezése nélkül is hozhat törvényeket.

A Habsburg Birodalom történelmi és európai nagyhatalmi helyzetének átalakulása elsősorban Ausztria németjei számára hozott megrázkódtatást. A sok irányba harcra kényszerülő, az Alkotmánypártba szerveződő német nagypolgárság helyzetét nagyon-nagyon megnehezítette, hogy a szlávokkal, a klerikális alpesi parasztsággal, az antiliberális udvarral és hadvezetéssel szemben egyaránt meg kellett állnia a helyét.

 

 

7.6.9.1. A cseh tartományok

 

Az 1848-as forradalmak a birodalom cseh tartományaiban is eltörölték a jobbágyság intézményét és az ezzel járó feudális terheket, megindítva ezzel a mezőgazdaság poroszutas fejlődését. A kapitalista viszonyok előretörésével aprózódni kezdtek a kisbirtokok, amit a földek szabad felosztásáról és megterheléséről hozott törvény is elősegített. Növekedett a parasztbirtok jelzálogterhe, ami nemcsak az elszegényedésnek, hanem a birtokok kapitalizálódásának, a fejlettebb technika és az intenzívebb termelés bevezetésének is tanúbizonysága. Az istállózó állattenyésztés mellett megjelentek az ipari növények, elsősorban a cukorrépa termesztése, de fejlődésnek indult a gyümölcstermesztés, az erdészet és a méhészet is.

A nagybirtokok tulajdonosai németek voltak, míg a mezőgazdasági munkások, a kisbirtokos parasztság és a gazdag parasztok egy része a csehek közül került ki, s ez nemzeti színezetet adott a társadalomi ellentéteknek.

A cseh területek ipari forradalma a gyáriparnak osztotta ki a vezető szerepet. Bár a legszembetűnőbben a Liberec és Brünn környékén összpontosuló textilipar fejlődött, a gazdag kő- és barnaszéntelepek a nehézipar alapjait is megvetették, amit a vasútépítés és a gépek iránti fokozott igény is serkentett. Az ipar fejlődésében fontos szerep jutott a cseh gépiparnak, de fejlődtek a mezőgazdasági termékeket feldolgozó iparágak is, így a sör-, maláta-, szesz- és a keményítőgyártás, valamit a "cseh nemzeti iparnak" számító cukorgyártás. Mindez erősítette a mezőgazdaság és az ipar közötti piaci kapcsolatokat.

Csehországban a nagyburzsoázia német volt, a közép- és kispolgárság között azonban szép számmal voltak csehek is. A cseh burzsoázia a cukoriparban játszott vezető szerepet. A textilipart és a nehézipart a német polgárság tartotta kezében, a vasútépítésekbe azonban bekapcsolódott a tartományok osztrák-német arisztokráciája is. A cseh tőkének csak egyetlen nehézipari ágazatba, a mezőgazdasági gépgyártásba sikerült betörni.

A Szilveszteri Pátens a cseh tartományokban is katonai diktatúrát vezetett be. Megkezdődött a közigazgatás átszervezése. Cseh- és Morvaország élére helytartóságot, a belügyminisztériumnak alárendelt Szilézia élére pedig tartományi kormányt állítottak, és ezzel egy időben megalakították a járási főnökségeket és adóhivatalokat, valamint a járásbíróságokat. A meginduló germanizáció kiszorította a cseh nyelvet a közigazgatásból. Az abszolutizmussal szembeforduló Karel Havliček-Borovsky polgári liberális lapját, a Národny Novinyt betiltották.

A solferinói vereséget követő reformok által életre hívott kibővített birodalmi tanácsban a cseheknek nem volt képviselőjük, ezért a horvát mozgalom egyik vezetőjét, Josip Strossmayer diakovári római katolikus püspököt kérték meg a közvetítésre. A cseh nemzeti mozgalom élén álló Frantisek Rieger által kidolgozott – a cseh nyelv egyenjogúságát, cseh tanítóképző felállítását, cseh napilap indítását és a nemzeti kulturális intézmények szabad működését kívánó – kérések igen szerények és teljesíthetőek voltak, az abszolutista hatalom azonban még ezeket sem volt hajlandó meghallgatni. Az Októberi Diploma még nagyobb elkeseredést keltett a történelmi jogaira hivatkozva autonómiát kérő cseh nemesség és polgárság körében, mert az Csehországról, a cseh korona jogairól említést sem tett. Annyiban ugyan kedvezett a cseh föderalista elképzeléseknek, hogy a belügyek intézésében kompetens tartománygyűlés választását engedélyezte, de a cseh területeket továbbra is az ún. Ciszlajtán országrészbe kebelezte. A liberálisok vezetői, Rieger és Frantisek Palacky kevesellték az Októberi Diploma nyújtotta lehetőségeket, ugyanakkor felháborodtak a magyaroknak juttatott kedvezményeken, mert a kialakulóban lévő dualizmusban a cseh politikára leselkedő veszedelmet láttak.

A veszélyérzet a polgári nemzeti mozgalmat az autonómiáért küzdő cseh nemesi táborral való megegyezésre sarkallta. A nemesség és a polgárság közeledését a tőkés vállalkozásokban való közös részvétel alapozta meg, szövetségét pedig az Októberi Diploma iránti ellenszenv. Az ezt felváltó Februári Pátens csak tovább fokozta az elégedetlenséget. A négykúriás választási rendszer a németeknek számarányukat meghaladó képviseletet biztosított a tartománygyűlésben, amelyet a birodalmi tanácson kívül még a Ciszlajtán területekre kiterjedő hatáskörű, ún. szűkebb birodalmi tanácsnak is alárendeltek. A tartománygyűlésen megválasztott cseh képviselők elhatározták, hogy részt vesznek a bécsi birodalmi gyűlésen. Elhatározásukban szerepet játszott a Palacky által még 1848-ban megfogalmazott ún. ausztroszlávizmus, amely szerint a cseheknek az osztrák birodalomban kell keresniük boldogulásukat, hiszen itt a németekkel és a magyarokkal szemben a szlávok vannak többségben. Palacky szerint a birodalomban olyan viszonyokat kell teremteni, amelyek kidomborítják a szláv számbeli fölényt, vagyis Ausztriát nem megsemmisíteni kell, hanem föderalisztikusan átszervezni. Ez az állam aztán majd megvédi a cseheket és a szlovákokat a Német Szövetséggel és Oroszországgal szemben is. "Valóban – írja egy 1848. április 11-én kelt levelében –, ha az osztrák állam régóta nem állna fenn, Európa, sőt a humanizmus érdekében magunknak kellene hozzájárulnunk, hogy mielőbb létrejöjjön." Az ausztroszlávizmust megtépázta az önkényuralom által kiadott Októberi Diploma és Februári Pátens, de a cseh képviselők még egy kísérletet akartak tenni a cseh korona jogainak elfogadtatására. Amikor meggyőződtek arról, hogy ez a birodalmi tanácsban lehetetlen, elhagyták az üléstermet. Az 1866-ban kitört porosz-osztrák háború alatt a cseh burzsoázia még egyszer hajlandó volt megfeledkezni sérelmeiről – valószínű, hogy ebben a Csehország-szerte megnyilvánuló poroszok iránti ellenszenv is közrejátszott –, és Ausztria mellett foglalt állást, remélve, hogy kérései a háború után meghallgatásra találnak. A helyzet azonban a békekötés után sem változott, sőt 1867-ben létrejött az osztrák-magyar kiegyezés. A dualista államot Palacky és Rieger minden eszközzel igyekezett meghiúsítani, mert az szerintük "egy mesterséges gépezet, melynek célja, hogy általa a birodalom két kisebbsége majorizálja a többséget". A császárhoz küldött petícióik és a szláv népekhez intézett felhívásaik, melyekben arra hivatkoztak, hogy a szlávokat is ugyanolyan jogok illetik meg, mint a magyarokat, nem találtak meghallgatásra.

Az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte nagy felháborodást keltett a cseh burzsoázia körében. Kormányellenes tüntetések követték, és a cseh liberális nemzeti párt tagjainak, Palackynak és Riegernek a vezetésével küldöttség utazott Moszkvába, a néprajzi kiállításra, amely a látszólagos tudományos cél mellett az orosz pánszláv eszmét szolgálta. Ez nyílt politikai állásfoglalást és tiltakozást jelentett a kiegyezéssel szemben, és egyben azt is, hogy a dualizmus a cseh politikát a cári orientáció és a pánszlávizmus útjára térítette.

A Ciszlajtán területekre 1867 decemberében érvénybe lépő Decemberi Alkotmány a cseh tartománygyűlés jogkörét is kiszélesítette, és biztosította a személyes szabadságot, a tulajdon biztonságát, a tudomány-, sajtó-, gyülekezési és lelkiismereti szabadságot. Az 1848-ban megindult polgári átalakulást a felülről végrehajtott reform egyértelművé tette, s a cseh területek a birodalmon belül tovább haladhattak a kapitalista fejlődés útján.

 

 

7.6.9.2. Horvátország

 

A magyar szabadságharc leverése után Horvátország mint Magyarországtól független koronatartomány beolvadt a Habsburg Birodalomba. A báni hatalmat helytartósággá degradálták, a vármegyéket feloszlatták, és helyettük öt kerületet szerveztek. A közigazgatásban és az iskolákban bevezették a német nyelvet, az elbocsátott horvát tisztviselőket pedig elnémetesedett cseh, lengyel és szlovén hivatalnokokkal cserélték fel. A horvát sajtótermékeket betiltották, csak a helytartóság által fizetett és ezért az ő álláspontját képviselő Narodne Novine jelenhetett meg. Az önkényuralom Horvátországot is elnyelte.

Az 1853-as Úrbéri Pátens a horvát jobbágyságot is felszabadította, a magyarországihoz hasonló feltételek között. Továbbra is fennmaradt a nagybirtok, amely bekapcsolódott a tőkés termelésbe. A nagybirtok árnyékában meghúzódó parasztbirtokok problémáit súlyosbította a zadruga, a horvát nagycsalád felbomlása is. Így a meginduló paraszti árutermelés következtében kialakult falusi burzsoázia nem kerekedhetett a nagybirtokok tulajdonosai fölé. A horvát mezőgazdaságban jelentős szerepet játszott az erdőgazdálkodás, mert a fa egyre keresettebbé vált az európai piacokon, és az ebből fakadó állandó árnövekedés kifizetődővé tette a fakitermelést.

Bár az osztrák tőke befolyása lényegesen megnőtt az önkényuralom korában, ez nem járt együtt nagyarányú iparfejlődéssel. A malomipar, a fakitermelés, a bányászat és a hajógyártás terén megfigyelhető ugyan bizonyos előrelépés, de a kapitalista viszonyok fejlődésének gátat szabott az a tény, hogy Horvátországot elkerülték a jelentősebb átmenő kereskedelmi útvonalak, és ezért itt nem épültek vasútvonalak. A modern közlekedés hiánya gátat szabott a korábban már kialakult kereskedelmi központok és kikötők, valamint a horvát kereskedő polgárság fejlődésének. Ilyen körülmények között számottevő horvát burzsoázia nem alakulhatott ki.

Az 1860-as Októberi Diplomát a horvát nemzeti mozgalom képviselői lelkesen fogadták, mert további reformok előrejelzését látták benne. A horvát belügyek intézésére összehívott báni konferencia küldöttei a horvát autonómia biztosítását, a horvát nyelv hivatalossá tételét, a vármegyék visszaállítását és Dalmáciának Horvátországhoz csatolását foglalták határozatba. A bécsi minisztertanács 1860 decemberében hozzá is járult a horvát nyelv bevezetéséhez, és Ivan Mazuranie vezetésével a horvát-magyar viszony rendezéséig a minisztertanács keretein belül egy dikasztériumot állított fel a horvát ügyek intézésére. A kormány az ellen sem emelt kifogást, hogy Dalmácia képviselői részt vegyenek a báni konferencián Zágrábban, de ezt dalmáciai helytartója útján lehetetlenné tette.

Bár az abszolutizmus egyaránt sújtotta a horvát és a magyar nemzetet, a megegyezést-melyet Josip Djuraj Strossmayer diakovári püspök, a horvát nemzeti mozgalom egyik nagy tekintélyű vezetője is szorgalmazott – a területi problémák nehezítették. A jórészt horvát lakosságú Muraközt Magyarországhoz csatolták, s a magyar uralkodó osztály igényt tartott Fiuméra is, ami a két ország közötti megegyezést nagyon ingatag lábakra helyezte. Az Októberi Diplomát követő időszak a horvát kulturális mozgalom szép sikereinek időszaka. Létrehozzák az illírizmus jegyében a Jugoszláv Tudományos Akadémiának keresztelt horvát akadémiát és a Horvát Nemzeti Színházát.

A rövid életű Októberi Diplomát felváltó Februári Pátens rendelkezései nyomán összeült a horvát tartománygyűlés, a sabor. A legfontosabb megtárgyalásra váró kérdés a Magyarországgal és Ausztriával kialakítandó viszony volt, mely éles vitákhoz vezetett.

A sabor legnagyobb pártja a Strossmayer püspök által vezetett Horvát Nemzeti vagy Nemzeti Liberális Párt volt, mely szemben állt a centralizmussal, és a birodalom föderalista átszervezése mellett szállt síkra. Az Eugen Kvaternik vezette balszárny, amely később létrehozta az Államjogi, majd Jogpártot, a teljes függetlenség mellett tört lándzsát. A mind Ausztriával, mind Magyarországgal szemben hajthatatlan jogpártiak által megálmodott független horvát állam határai valamennyi délszlávok lakta területet magukba ölelték volna, hiszen a délszlávok – a Jogpárt tagjai szerint-valamennyien horvátok. Nagyhorvát koncepciójuk a szerbek elleni soviniszta fellépéssel párosult.

A nemzeti liberálisok mellett az ún. unionisták jutottak még szóhoz a saborban. Ők a Magyarországgal való maradéktalan megegyezés hívei voltak, elutasítva a horvát nemzeti célkitűzéseket. A magyar liberális nemességgel szövetségben harcot akartak indítani a Habsburg abszolutizmus ellen.

A tartománygyűlés végül úgy határozott, hogy Horvátország hajlandó Magyarországgal államközösségben élni, ha a magyarok tiszteletben tartják az egyenjogúságon alapuló horvát autonómiát és területi egységet. Határozat született arról is, hogy a horvát küldöttek nem vesznek részt a birodalmi gyűlésen, mert Horvátország és Ausztria között közjogi kapcsolat nem lévén, a közöttük fennálló viszony nem szorul rendezésre. A sabor nem az udvarral, hanem a magyar országgyűléssel kívánt tárgyalni.

Schmerling – provizóriuma idején – kísérletet tett a horvát és a magyar mozgalom szembeállítására, és ezért, bár a sabort feloszlatta, a bán vezetésével horvát helytartóságot hozott létre, a korábbi horvát dikasztériumot pedig kancelláriává alakította. Az osztrák orientáció azonban nem vert gyökeret sem a nemzeti liberálisok, sem a jogpártiak körében.

Az 1865-ben ismét összeülő horvát sabor liberális többsége a magyar-horvát viszony rendezéséhez kezdett, de a két országgyűlés által kiküldött képviselők tárgyalásai nem vezettek eredményre. Az osztrák-magyar kiegyezés után az unionista Rauch Levin került a báni székbe, akinek – hatalmánál fogva – sikerült az 1868-as saborban a nemzeti liberálisokat visszaszorítani és keresztülvinni a horvát-magyar kiegyezést.

A magyar történelemből is jól ismert 1868. évi XXX. törvénycikk széles körű belső autonómiát biztosított Horvátországnak. A belügyeket a horvát országgyűlés hatáskörébe utalta, hivatalos nyelvvé pedig a horvátot tette. A báni hivatal egyes ügyosztályai gyakorlatilag minisztériumi funkciókat láttak el, s így az élükön álló igazgatók minisztereknek is tekinthetők voltak. Rendelkezett a magyarhoz hasonló horvát hadsereg felállításáról, s ha a magyar parlament Horvátországra is vonatkozó törvényeket tárgyalt, az épületre fel kellett vonni a horvát lobogót is, s az ülésterem padsoraiban helyet foglaló horvát képviselők anyanyelvükön vehettek részt a Mában. Az, hogy az állami költségvetés közös lett, lehetővé tette a horvátoknak a modern államapparátus kiépítését, amire saját erőforrásaik nem lettek volna elegendőek. A horvát autonómiát azonban korlátozta, hogy a közigazgatás élén álló bánt a magyar miniszterelnök javaslatára az uralkodó nevezte ki, aki az unionisták támogatásával igyekezett a sabort is a magyar érdekeknek megfeleltetni.

 

 

7.6.9.3. Galícia

 

A bécsi kongresszus által Ausztriához csatolt Galícia zömében lengyelek és ukránok lakta területein 1848 után az osztrák kormány végrehajtotta a jobbágyfelszabadítást. A reform – a magyarországihoz hasonlóan – meghagyta a nagybirtokot, és a telkes jobbágyoknak megváltás ellenében tulajdonukba adta földjeiket. A kapitalista gazdálkodásra való áttérés porosz útja Galíciában is sok nehézséget okozott, melyek eredményeképpen ezek a részek váltak a Habsburg Birodalom legelmaradottabb vidékeivé. Az osztrák kormány pusztán nyersanyagforrásnak és felvevőpiacnak tekintette Galíciát, és az ipar fejlődését minden eszközzel gátolta területein. Csupán a kőolajipar fejlődött, de nem a finomítás, hanem pusztán a kitermelés.

A jobbágyfelszabadítás utáni szabad birtokforgalom a kis- és törpegazdaságok jelentős részét eltüntette, területükkel pedig a gazdag parasztok birtokait gyarapította. Az e folyamat következtében létrejött agrárproletariátus ipar híján a nagybirtokon és a gazdag parasztok földjein keresett megélhetést. A földjüket vesztett parasztok már a 60-as években kivándoroltak. Kezdetben csak az oroszországi és poroszországi lengyel területekre mentek idénymunkára, később Nyugat-Európa nagyvárosai, majd Amerika felé vették útjukat.

1867 fordulópont Galícia történetében, mert az ekkor tartományfőnökké kinevezett Agenor Goluchowsky gróf széles körű autonómiát adott a területnek. Az autonómia a lengyel birtokos osztályt juttatta hatalomra, s a tartomány hivatalos nyelve is a lengyel lett. Csakhogy Galícia lakosságának jelentős hányada nem volt lengyel, s így az autonómia által biztosított lengyel vezető szerep az ukránok elnyomásával párosult. A lengyel birtokos osztálynak az ukránokkal szemben tanúsított magatartása nem különbözött az orosz és a porosz kormány Orosz- és Porosz-Lengyelországban tanúsított magatartásától. A lengyel uralkodó osztály Ausztria iránt érzett háláját több lengyel származású birodalmi miniszter és a Monarchia hadseregében szolgáló tábornok neve fémjelezte.

Az a birodalom tehát, amely 1867-ben az Osztrák-Magyar Monarchia nevet vette fel, a több mint hatszázezer négyzetkilométeres terület, a harmincötmillió lakos és az egymilliós hadsereg ellenére nem tartozott Európa legerősebb hatalmai közé. Gyengítette, hogy a határaival körülölelt több mint tíz, különböző nyelvet beszélő nemzetiség közül egyik sem rendelkezett számbeli fölénnyel – a nemzetállamok korában a legnépesebb osztrák-német nemzetiség sem haladta meg az összlakosság 20 százalékát –, s még az uralkodó nemzetek sem tudtak egy sor politikai kérdésben megegyezni.

 

 

7.6.10. Az észak-amerikai polgárháború

 

1848. február 8-án az Egyesült Államok Mexikóra kényszerítette a Guadelupe Hidalgó-i békét, és ezzel Texas annektálása után elszakította déli szomszédjától Új-Mexikót és Kaliforniát is. Az annexióval a 18. század végén az Atlanti-óceán partvidékének keskeny sávján függetlenné vált tizenhárom gyarmat – Kanada kivételével – az észak-amerikai kontinens birtokába jutott. A majdani nagyhatalom alapjait megvető terjeszkedést – amely Mexikótól összesen 944 825 négyzetmérföldet ragadott el – a latin-amerikai államok ellenszenvvel fogadták, de az USA-ban se váltott ki osztatlan lelkesedést. Dél zajos örömét az északiak elítélő megjegyzései kísérték. Egy északi politikus véleménye szerint: "Mexikó Amerika Lengyelországa. Aki önkéntesnek jelentkezik, vagy akár csak egy dollárt szavaz meg a háború folytatására, az erkölcsi árulást követ el."

 

 

7.6.10.1. Észak és Dél ellentéte

 

Észak és Dél nézetkülönbségét természetesen nem földrajzi fekvése, hanem eltérő gazdasági és társadalmi berendezkedése okozta. Az unió államai ugyanis már a megalakuláskor is eltérő gazdasági és szociális berendezkedésűek voltak, és a gazdasági-területi növekedés a meglévő különbségeket még jobban kidomborította. Észak gabonatermelő farmergazdaságaival és a technikai találmányokkal párosuló, angol tőke serkentette nagyarányú iparosításával Dél rabszolgatartó ültetvényei álltak szemben.

Az északi államok ipari fejlődése már a 19. század elején megindult, s a század közepére jelentős méreteket öltött. A gőzgépek alkalmazása ugyan nem terjedt rohamosan, mert a sokkal olcsóbb vízi energiában – melynek felhasználását az 1740 óta elterjedt öntöttvas turbina is megkönnyítette – nagyon erős vetélytársra leltek, de ennek ellenére 1860-ban már 1700 textilgyár gépei működtek gőzerővel, és az ipari tőkebefektetés elérte az egymilliárd dollárt. A vasútvonalak hossza 1860-ban 46 ezer km-re nőtt, és ugyancsak ebben az évben haladta meg először az ipari termelés értéke a mezőgazdaságét. Az iparban, a kereskedelemben a közlekedésben és a közigazgatásban foglalkoztatottak aránya 41,1 százalékra emelkedett. Az angol tőkebeáramlás és az 1848-ban felfedezett kaliforniai arany további ipari létesítmények alapítását tették lehetővé. A gyors fejlődés ellenére azonban még mindig elengedhetetlen volt angliai importból síneket, gépeket – főleg szerszámgépeket beszerezni. Az amerikai ipar ebben az időben találmányaival tűnt ki. Ilyen volt az 1851-es londoni világkiállításon bemutatott varrógép vagy a Vadnyugat meghódításában szerepet játszott Colt pisztoly, a nagy lőpontosságú Springfield puska és a 900 m lőtávolságú, 15 lövetű Henry-Winchester ismétlő karabély.

Az Egyesült Államok lakossága 1850-1860 között 2,5 millió bevándorlóval gyarapodott, és elérte a 31,4 milliót. Különösen az északnyugati államok lélekszáma növekedett gyorsan, s ezt hatalmas új területek birtokbavétele követte. Az északnyugati államok gyors fejlődése együtt járt a farmergazdaságok árutermelésének gyarapodásával, és hozzájárult a belső piac növekedéséhez, mert a keleti államok több ipari terméket tudtak itt elhelyezni. Az északi államok mezőgazdaságát a búza- és a kukoricatermesztés gyors fejlődése jellemezte. Fellendült a sertéstenyésztés is. Cincinatti vágóhídjain a század közepén félmillió sertést dolgoztak fel évente, de jelentősek voltak a chicagói vágóhidak is. A nyugati terület az extenzív állattartás hazája volt. 1860-ban kétmillió szarvasmarhát legeltetettek ott.

Egészen másként fejlődött a déli államok gazdasága, ahol a hatalmas rizs-, dohány- és gyapotültetvényeken rabszolgák dolgoztak. Dohányt Virginiában, Észak-Karolinában, Tennessee-ben, Missouriban és Kansasban termesztettek kis területen és kevés rabszolgával, míg a sok rabszolgát, jelentős tőkeerőt és speciális talajviszonyokat követelő rizstermesztés Dél-Karolina, Georgia, Lousiana és Arkansas államokban foglalt el nem nagy kiterjedésű földeket. Cukornádültetvények a Mississippi deltájában Louisianában, valamint Dél-Texas és Georgia áradásos földjein voltak. Dél mezőgazdaságát azonban egyre inkább a gyapottermesztő monokultúra uralta. Termesztésének hihetetlen növekedése nemcsak Eli Whitney gyapottisztító gépének – amely 60-70 rabszolga napi munkáját végezte el – volt köszönhető, hanem az angol textilipar fellendülésének is, mely óriási keresletet teremtett e könnyűipari alapanyag iránt. Az északi bankok által is támogatott gyapottermesztés komoly üzletté vált, melynek jelentőségét jól illusztrálják Hammond dél-karolinai szenátor túlzásoktól sem mentes, ám Dél szemléletét híven tükröző szavai: "Mi történnék, ha három évig nem termelnének gyapotot? Nem akarok megállni, és lefesteni azt, amit mindenki elképzelhet, annyi azonban bizonyos: Anglia elbuknék, és magával rántaná a civilizált világot, kivéve a Délt. Nem, önök nem mernek hadat üzenni a gyapotnak. Nincs hatalom a földön, amely hadat merne üzenni neki. A gyapot – király."

Dél agrár jellegét nem elsősorban talajviszonyainak, hanem a rabszolgaság fennmaradásának köszönhette. Délen a legnagyobb érték a rabszolga volt, s ez az érték a rabszolgatartó területek kiterjesztésével egyre jobban emelkedett. Míg 1822-ben egy mezőgazdasági munkára alkalmas egészséges fiatal néger ára 700 dollár volt, addig 1855-ben 1350 dollárt fizettek érte, de egyes adatok 1800-2000 dolláros vételárról is említést tettek. Dél közel négymillió néger lakosának ezek szerint több milliárd volt az értéke, így tulajdonosaik foggal-körömmel ragaszkodtak hozzájuk. Az 1850-ben 6,2 millió főt kitevő fehér lakosból azonban csak 350 ezernek volt rabszolgája, s közülük is csak nyolcezernek volt ötvennél több rabszolgája. Az 1850-es népszámlálás által összeírt 569 ezer birtokegységből csak 101 ezer, tehát 18 százalék volt ültetvénynek minősíthető. A rabszolgatartók tehát csak egy szúk réteget képviseltek, s jóllehet a kezükben lévő nagybirtok egyre több kis farmert tett tönkre, a fehér szegényeknek és a kisbirtokosoknak a nagybirtokkal szembeni harcára mégsem találhatunk példákat, mert egyrészt a kistermelők és kisiparosok látták el a monokultúrás nagybirtokot élelmiszerrel és különböző használati eszközzel, másrészt a nagybirtok rabszolga-felügyelőként vagy egyéb, a rabszolgák féken tartására létrehozott intézményeiben munkaalkalmat is kínált. Egy rabszolga-felügyelő fizetése évi 200-600 dollár között mozgott, de egyes esetekben elérhette az ezer dollárt is. Úgy tűnt, hogy a nagybirtok felszámolása a kisember egzisztenciáját is kétessé teheti. A szegény fehér tehát már csak anyagi érdekeltsége miatt is ellenezte a rabszolga-felszabadítást, hiszen nem csupán kiterjedt piacait veszíthette volna el, hanem az esetleges néger kisbirtokosokban veszedelmes versenytársakra is lelt volna. A szegény fehérek tehát összefonódtak a rabszolgaság intézményével. Megszédítette őket a felsőbbrendűségbe vetett hit és a színesek alsóbbrendűségének előítélete.

A déli ültetvényeseknek számarányukat jóval meghaladó politikai befolyásuk volt az Egyesült Államok kormányzatában. Az érdekeiket képviselő Demokrata Pártnak sok tagja volt a törvényhozásban és a legfelsőbb bíróságban is, sőt az USA elnökei is közülük kerültek ki az 1860-as novemberi elnökválasztásig. A Mexikó rovására kiterjesztett határok is elsősorban a déli ültetvényesek érdekeit szolgálták, mert a monokulturális gazdálkodásnak a földet gyorsan kimerítő gyakorlata egyre több új területet követelt, a nyugati szabad területeket azonban az 1819-ben megkötött missouri kompromisszum elzárta a rabszolgatartás elől. A rabszolgamunka alkalmazása fékezte a technika fejlődését, a gépek és fejlettebb gazdálkodási módszerek meghonosodását a mezőgazdaságban. Ráadásul a rabszolgatartó gazdaságoknak nem sok kapcsolatuk volt a belső piaccal sem, hiszen az ültetvényesek a gyapotot Európába, főképp Angliába exportálták, és onnan szerezték be a számukra szükséges iparcikkeket is. Az északi ipar így csak nagy nehézségek árán tudott betörni a déli piacokra. Az ellentmondás egyre élesebb lett. A fellendülőben lévő amerikai ipar védővámokat és protekcionista iparpolitikát követelt, míg Dél az olcsóbb és esetenként jobb angol ipari termékek miatt a szabad kereskedelem híve volt. A rabszolgaság megléte óriási munkaerő-tartaléktól fosztotta meg az északi ipart, és jelentős területeket zárt el a szabad farmergazdálkodás elől. Észak saját jól felfogott érdekeitől vezettetve igyekezett gátat szabni a rabszolgaság terjedésének. Az északi tőkések a mexikói háborút is azért ellenezték, mert az a rabszolgatartás megerősödését szolgálta. A hazai piacot maradéktalanul ellátni nem képes észak-amerikai ipar számára ugyanis ekkor még nem volt szükséges idegen területek meghódítása. A két országrész között tehát kibékíthetetlen ellentét feszült, és csak idő kérdése volt, hogy háborúvá fajuljon.

1850-ben még sikerült kompromisszumot elérni, és Kaliforniát szabad államként, Új-Mexikót pedig mint rabszolgatartót vették fel az államok tagjai közé. (Ez megfelelt a missouri kompromisszumnak.) A politikai küzdőteret uraló demokraták azonban még ugyanebben az évben benyújtották az ún. szököttrabszolga-törvényt, amely a szövetségi hatóságokat kötelezte, hogy a szökött rabszolgákat visszatoloncolják gazdáikhoz. Az 1850-es években északon már közel húszezer szökött rabszolga élt, akik az 1840-ben létrehozott rabszolgaszökéseket szervező és segítő "földalatti vasút"-hálózat segítségével jutottak el a szabad államokba. Északon nagy felháborodást váltott ki a törvény, különösen az abolicionisták, a négerek felszabadításáért küzdők soraiban. Az ellenállás a politika porondján egy új párt körvonalát rajzolta ki. Egyelőre azonban még kevés kongresszusi képviselő nevezte magát republikánusnak, de számuk egyre nőtt. Jelszavuk: "Szabad föld, szabad szólás, szabad munka és szabad ember" volt. Sok képviselő választóinak nyomására csatlakozott a republikánusokhoz, így Illinois képviselője, Abraham Lincoln is. A Demokrata Párt nehéz helyzetbe került. Ha nem akarta elveszíteni északi szavazóit, nem támogathatta többé nyíltan a rabszolgaságot. A párt vezéralakja, Stephen Arnold Douglas áthidaló megoldást keresett, és benyújtotta a híressé vált Nebraska törvényt, mely arról rendelkezett, hogy a jövőben nem a missouri kompromisszumot kell figyelembe venni, hanem az egyes csatlakozni kívánó államok népszavazás útján döntsék el, hogy rabszolgatartó vagy szabad államként akarnak-e csatlakozni az unióhoz. A Kansas és Nebraska csatlakozási kérelme kapcsán benyújtott, s a nevét innen nyert törvény értelmében a még állammá nem szervezett szabad nyugati területek megnyílnak az ültetvényesek előtt is, tehát szükségessé vált a rabszolgaságot ellenző republikánusok párttá szerveződése. Az 1854. július 6-án megalakult Republikánus Párt az északi tőkések és az északi farmerek támogatását élvezte. Programjául a nyugati telepesek ingyenes földhöz juttatását célzó földreformot és a rabszolgaság korlátozását választotta. A pártokon belül két irányzat alakult ki: a liberálisoké, akik a rabszolgaságot nem megszüntetni, csupán korlátozni kívánták, és a radikális demokratáké, akik a "különleges intézmény" maradéktalan felszámolását követelték.

A Nebraska törvény megszavazása polgárháborúhoz vezetett Kansasban. A népszavazásra ugyanis – amely hivatva volt eldönteni, hogy az állam rabszolgatartó, avagy szabad államként kíván-e csatlakozni – Missouriból ötezer rabszolgapárti fegyveres érkezett, és megakadályozta, hogy a lakosság a rabszolgaság ellen szavazzon. A beavatkozás fegyveres összeütközéshez vezetett, ami végül polgárháborúvá fajult. A háború elhúzódott, mert mindkét fél támogatást kapott az unióban élő híveitől.

Észak és Dél ellentétét tovább feszítette a Dred Scott-ügy. Az északon élő néger ügye eljutott az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága elé, ahol az esetet precedenssé téve nagy visszhangot kiváltó határozat született, mely szerint: "mivel a Függetlenségi Nyilatkozat a boldogtalan fekete fajt kizárta a civilizált kormányzásból, a feketékre nem vonatkoznak azok a jogok, amelyek a fehéreket megilletik, ezért a Kongresszusnak nincs joga a rabszolgaság intézményét eltiltani. Mindezekből következik, hogy rabszolga nem lehet az Egyesült Államok polgára, hanem pusztán árucikk, amelyet tulajdonosa bármely államba magával vihet és elhozhat onnan, ha kedve tartja." A Dred Scott-határozat arra döbbentette rá az északiakat, hogy a déliek a törvényhozás és a legfelsőbb bíróság, valamint a végrehajtó hatalom birtokában bármikor rájuk kényszeríthetik a "különös intézményt", és ezért egyre erőteljesebb küzdelmet indítottak a rabszolgaság ellen.

1859. október 16-án egy huszonkét főből álló csapat John Brown abolicionista harcos vezetésével elfoglalta és megszállta Harpers Ferry város fegyverraktárát, és két emberét a környező ültetvényre küldte, hogy fegyveres harcra hívják az ott dolgozó négereket. A felkeléshez nem csatlakozott senki, így Robert E. Lee ezredes, a virginiai milícia csapataival körbefogta a fegyverraktárt. Kétnapi harc után John Brown csapatát felszámolták. A vezér fogságba került, majd rövidesen kivégezték.

Az 1860-as elnökválasztások a republikánusok és a demokraták közötti elkeseredett harc jegyében zajlottak. A köztársaságiak a védővámok fenntartása, a Dred Scott-határozat elítélése mellett szálltak síkra, s a rabszolgaságot nyíltan erkölcstelen intézménynek nyilvánították. Igaz, nem kívánták megszüntetni ott, ahol ez már fennállt, de határozottan ellenezték, hogy újabb területeken meghonosítsák. A republikánusok jelöltje Abraham Lincoln ügyvéd, Illinois állam képviselője lett. Lincolnt éppen a hírhedt Nebraska törvény és a Dred Scott-határozat fordította szembe a demokratákkal és tette a republikánusok hívévé. S bár republikánus körökben sem örvendett osztatlan népszerűségnek, a választásokon a szükséges 152 elektori szavazat helyett 180-at szerzett, s ezzel négy évre az Egyesült Államok elnökévé választották.

 

 

7.6.10.2. Az elszakadás (szecesszió)

 

Az új elnök célja az Egyesült Államok egységének megőrzése mellett a republikánus program megvalósítása volt. Ez nem mutatkozott könnyű feladatnak, mert a déli államok Lincoln megválasztásának esetére elszakadással fenyegetőztek. 1860. december 20-án Dél-Karolina törvényhozó testülete kijelentette, hogy "az unió, amely Dél-Karolina és más államok között Amerikai Egyesült Államok néven fennáll, ezennel feloszlik". Dél-Karolina elszakadását rövidesen követte Georgia Alabama, Florida, Mississippi, Louisiana és Texas is. 1861 februárjában az elszakadás mellett döntött államok az alabamai Montgomery városában létrehozták saját kongresszusukat, és megalakították az Amerikai Konföderált Államokat, melynek elnökévé Jefferson Davist választották.

A megválasztott, de még be nem iktatott Lincoln kezdetben nem sokat tehetett az elszakadás ellen. 1861. március 4-i beiktatása után is igyekezett a kérdést tárgyalások útján megoldani. "A polgárháború roppant súlyú kérdése – mondta beiktatási beszédében – az önök kezében van, elégedetlen honfitársaim, és nem az enyémben. A kormány nem támadt önökre. Nem kerül sor konfliktusra, csak akkor, ha önök maguk agresszorokká válnak. Nem vagyunk ellenségek, barátok vagyunk. Nem szabad ellenséggé válnunk." A beszédet nem a rabszolgasággal való megbékélés fogalmaztatta meg az elnökkel, hanem az az óvatosság, amellyel további államok elszakadását igyekezett megelőzni, s az unió békés visszaállítására való törekvés. Politikája azonban saját pártján belül sem találkozott osztatlan helyesléssel. A baloldal illinoisi rabszolgatartónak gúnyolta, amiért nem szabadította fel azonnal a rabszolgákat, a rabszolgatartók gyűlölete pedig érthető volt. Kétségtelen, hogy a konfliktus békés megoldására nem volt esély, de az sem volt mindegy, hogy ki kezdi a testvérháborút. A kérdést Dél gyorsan eldöntötte, mert 1861. április 12-én tüzérségi tűz alá vette a dél-karolinai Charleston kikötőjét ellenőrző Sumter erődöt, melyet az unió katonasága tartott megszállva, s ezzel megkezdődött az észak-amerikai polgárháború.

 

 

7.6.10.3. A polgárháború

 

A háború kitörésének hírére Virginia is a konföderációhoz csatlakozott, s példáját rövidesen követte Észak-Karolina, Arkansas és Tennesse is. A tizenegy konföderált állam székhelyévé Virginia meghívására ennek fővárosát, Richmondot tették meg. A konföderáció államaiban kilencmillió ember élt, de ezek közül négymillió rabszolga volt, s hárommilliónak soha nem volt rabszolgája. Velük szemben észak huszonhárom államának csaknem ugyanennyi lakója állt, hátuk mögött majd az egész amerikai iparral. A háború kimenetele első pillantásra kétségtelennek tűnt. Észak ereje azonban csak lassan mutatkozott meg. Gazdaságilag és demográfiailag ugyan fölényben volt, jobb hadsereggel azonban Dél rendelkezett. A rabszolgatartás fenntartását kívánó fehér szegényeket a nagy rabszolgatömegek féken tartása jó fegyverforgatókká tette, a déli vagyonos családok fiai közül pedig-sok választásuk nem lévén a gazdálkodáson kívül – többen léptek a katonatiszti pályára. Ők adták a West Point-i katonai akadémia legtöbb növendékét s a legjobban képzett és legtehetségesebb tisztek is közülük kerültek ki. A konföderáció hadseregének főparancsnoka a kiváló katona, Robert E. Lee tábornok volt. Dél igyekezett kihasználni fölényét, gyors győzelemre tört és támadott.

Az északi hadsereg 1861. július 21-én a Bull Run folyó mellett Washington közvetlen közelében ütközött meg a déliekkel, és bár vereséget szenvedett, de meghiúsította a főváros elfoglalását. A vereség hírére a kongresszus ötszázezer katona fegyverbe állítását szavazta meg, és kétszázötvenmillió dollár értékben hadikölcsönt bocsátott ki. Ugyanakkor felemelték a behozatali vámokat és a kereseti adót, az elnök pedig felhatalmazást kapott minden olyan vagyon elkobzására, amely az Egyesült Államok kormánya ellen volt felhasználható. Észak terve Dél megtörésére az ún. Anakonda-tervben öltött testet, melynek lényege, hogy az északi flotta blokád alá veszi a déli kikötőket, a hadsereg pedig a szárazföld felől szigeteli el a lázadókat, megbénítva ezzel Dél gazdaságát. A terv sok időt követelt, a kivárás viszont veszedelmes volt, mert a déliek számíthattak a blokád miatt gyapotéhségben szenvedő Anglia támogatására. Palmerston miniszterelnök magánbeszélgetés során ki is jelentette az egyik északi diplomatának: "Nem szeretjük a rabszolgaságot, de gyapotra van szükségünk, és utáljuk a maguk vámtarifáját." Észak és Dél szakadása azonban más szempontból is kedvezőnek ígérkezett Anglia számára. "Azt hiszem – jelentette ki egy tekintélyes angol politikus –, hogy ez a szakadás kellemes következményekkel jár majd Európa biztonságára, s az amerikai civilizáció fejlődésére. Amerika úgy lebegett Európa felett, mint valami gyülekező és pusztító viharfelhő." Az új vetélytárs megjelenését jelképező viharfelhőket a szakadás most szétoszlatni látszott.

1861 őszén komoly ellentét támadt Anglia és az északi kormány között. Az északi hadiflotta egyik egysége ugyanis a Karib-tengeren feltartóztatta a Trent nevű angol postagőzöst, és a rajta utazó déli küldötteket – akik a diplomáciai kapcsolatok felvételének előkészítésére utaztak Angliába – letartóztatta. A foglyokat az északi kormány mint árulókat bebörtönözte. Az incidens hírére Anglia harmincezer katonát küldött Kanadába, és ultimátumban követelte a foglyok szabadon bocsátását, amire rövidesen sor is került. A gyapothiány miatt munkanélküliséggel sújtott angol munkásság azonban meghiúsította az angol fegyveres beavatkozást. "Nem számít az, mennyit kell szenvednünk, nem számít, milyen áldozatokat kell hoznunk, mégsem engedjük, hogy kormányunk letérjen a szilárd semlegesség útjáról a rabszolgatartó Konföderáció javára" – szögezte le az egyik munkásgyűlés határozata. "Az angol kereskedővárosok, a kapitalisták és általában az arisztokrácia ellenünk voltak, eredményt azonban nem sikerült elérnünk, a dolgozó osztályok velünk tartottak" – írta visszaemlékezésében egy Angliát megjárt észak-amerikai politikus. Dél tehát hiába számított az angol segítségre.

Az 1862-es év eleje északi győzelmeket hozott. Ulysses Simpson Grant, az északi hadsereg tehetséges parancsnoka Fort Henry és Fort Doneldson elfoglalása után Shilohnál döntő győzelmet aratott, és visszaszorította a déliek tennessee-i hadseregét. 1862. április 26-án az északi flotta bevette New Orleans városát, a déliek egye legfontosabb kikötőjét, és ezzel ellenőrzése alá vonta a konföderáció számára nagyon fontos Mississippit. Dél kezén csak a Vicksburg város által ellenőrzött folyószakasz maradt. A kezdeti győzelmeket azonban nem követték további sikerek. A keleti, ún. Potomac hadsereg George McClellan tábornok vezetésével június 26. és július 2. között vereséget szenvedett Richmond előtt, és kénytelen volt visszavonulni. Lee hadműveletei ismét Washingtont fenyegették. A döntő ütközetre szeptember 17-én Antietamnál, a Potomac folyó mellett került sor, és az északiak győzelmét hozta. A polgárháború egyik legvéresebb csatájában huszonháromezer halott és sebesült maradt a csatatéren. Az antietami csata döntő fordulatot hozott a háború menetében. A csata után Lincoln nyilvánosságra hozta a rabszolgaság eltörléséről szóló nyilatkozatot, amely 1863. január 1-jétől a lázadó államok területén élő rabszolgákat szabaddá nyilvánította. Bár nem az egész ország területén történt meg a felszabadítás – hiszen az unióhoz hű rabszolgatartó államokra nem vonatkozott – mégis sok hívet szerzett Északnak, és visszalépésre kényszeríttette a konföderációt elismerni készülő Angliát és Franciaországot. A rabszolga-felszabadítás minden egyezkedés lehetőségét kizárta Észak és Dél között. Ha voltak is elképzelések arról, hogy a háborút valamiféle kompromisszumos békével kell lezárni, a kiáltvány után ezek értelmüket vesztették. A küzdelem csak valamelyik fél győzelmével érhetett véget. A Felszabadítási nyilatkozat így véglegesen megerősítette ezt a fordulatot, amelyet már az ún. telepítési törvény (Homestead Act) is jelzett. Az 1862. május 20-án elfogadott törvény minden amerikai állampolgárnak, aki nem fogott fegyvert az unió ellen, a nyugati szabad földekből 160 acre (egy acre = 0,41 hektár) kiterjedésű parcellát juttatott tíz dollár illeték lefizetése fejében, s öt év folyamatos művelés után a földet használója tulajdonába adta.

1863. március 3-án Észak elrendelte az általános hadkötelezettséget, de megengedte helyettes állítását vagy háromszáz dollár fejében a szolgálat megváltását. A törvényt óriási felzúdulás fogadta, és többnapos zavargásokhoz vezetett New Yorkban, ahol a zendülőket csak a hadsereg tudta megfékezni. Észak lakói szívesen álltak önként a hadseregbe, a sorozásokat azonban mindenki szidta. Végül 46 ezren tettek eleget a behívásoknak, 120 ezren azonban helyettest állítottak. A sorozások kiváltotta ellenszenv felerősítette az északi békepárt hangját is. A békepárt hívei, az ún. "rézfejűek" – akik nevüket az ötcentesből kivágott, a szabadság istennőjét ábrázoló jelvényük után kapták – azt hangoztatták, hogy Dél legyőzhetetlen, tehát a háború teljesen felesleges. "Vereség, adósság, adóteher, koporsókezek a trófeáitok" hangoztatta vezérük, Clement Vallandigham képviselő kongresszusi beszédében. Vallandigham szabadon kifejthette nézeteit, és csak akkor tartóztatták le, amikor a sorozások ellen kezdett agitálni, majd a déliekhez való száműzetésre ítélték.

Az 1863-as év első fele ismét vereséget hozott Északnak. Joseph Hooker, az északi csapatok főparancsnoka seregével Chancellorsville-nél többnapos csatában alulmaradt Lee katonáival szemben. A vereséget azonban két ragyogó győzelem követte. Július 1-je és 3-a között a Hooker tábornokot felváltó George Meade Gettysburgnál, a háború talán legvéresebb csatájában – az északi veszteséglistán huszonháromezer, a délin harmincezer név szerepelt – súlyos vereséget mért a déliekre. Július 4-én Grant bevette Vicksburgot. A város elestével Észak az egész Mississippi-völgyet ellenőrzése alá vonta, és elvágta Texast, Louisianát és Arkansast Dél többi államától. November 25-én a Chattanooga melletti ütközet pedig már Dél legfontosabb vasútvonalának ellenőrzését is lehetővé tette.

Az 1864-es év döntő volt a polgárháború menetében. Grant több véres csatában Richmond ellen tört, William Tecumseh Shermann tábornok pedig bevette Atlantát, Georgia fővárosát, majd megkezdte híres "masírozását a tengerhez". Hadseregéről decemberig nem érkezett hír. Közben a figyelem az elnökválasztások felé fordult. A háború alatt egyre népszerűbbé váló Lincoln, akit a nevüket a háború alatt Nemzeti Uniópártra változtató republikánusok ismét jelöltek, 212 elektori szavazattal, fölényesen megnyerte a választást. A választási győzelmet újabb katonai sikerek követték. December 22-én elesett Savannah, s ezzel Shermann fontos kikötőtől fosztotta meg a délieket. Savannah bevétele után Shermann csapatai Dél-Karolina fővárosa, Columbia ellen fordultak. Az elszakadást megindító állam fővárosa az északi csapatok bevonulása után porig égett. Shermann csapataival tovább nyomult Észak-Karolinába. Április 2-án elesett Richmond, a déliek fővárosa. Grant az Észak-Karolina felé húzódó Leet Appomatoxnál bekerítette, és április 9-én fegyverletételre kényszerítette. A fegyverletételi okmány aláírását, mely véget vetett a négy évig tartó véres küzdelemnek, Grant táborrnok híres szavai kísérték: "A háborúnak vége – a lázadók ismét honfitársaink."

Észak győzelme fölött érzett örömét április 14-én drámai események zavarták meg. Egy déli fanatikus, John Wilkers Booth a washingtoni Ford színház esti előadásán rálőtt Lincoln elnökre, és halálosan megsebesítette. 1865. április 15-én reggel az amerikai rabszolgák fölszabadítója meghalt.

Lincoln halála azonban semmit sem változtatott Dél helyzetén. Az 1865 februárjában elfogadott 13. alkotmánymódosítás, melynek értelmében a rabszolgaságot az egész ország területén eltiltották, továbbra is érvényben maradt. A Republikánus Párt pedig kidolgozta Dél rekonstrukciójának tervét. 1866 nyarán heves viták után a kongresszus elfogadta a 14. alkotmánymódosítást is, s ezzel a felszabadult rabszolgák is polgárjogot nyertek.

Az északiak győzelme teljes volt. Visszaállították az uniót, megszüntették a rabszolgaságot, és szabaddá tették a mezőgazdaság kapitalista fejlődésének ún. amerikai útját". Az egész gazdasági élet rohamos kapitalista fejlődése elől minden nadály elhárult. A politikai hatalom az északi nagypolgárság kezébe került.

A rabszolgaság megszüntetése azonban nem jelentette a néger lakosság politikai jogegyenlőségét. A déli államokban bevezetett ún. "fekete kódexek" továbbra is fenntartották megkülönböztetésüket. Egyes déli terrorszervezetek, mint például a Ku-Klux-Klan pedig akcióival igyekezett megfélemlíteni a felszabadított négereket, akiket a műveltségi cenzus bevezetésével rövidesen ismét megfosztottak választójoguktól.

1867-ben megkezdődött a déli államok igazgatásának újjászervezése. Képviselőiket kizárták a kongresszusból, területüket pedig a szövetségi haderő egy-egy tábornokának vezetésével öt katonai körzene osztották. Az északi tőke megkezdte a déli területek kiaknázását.

 

 

7.6.11. Latin-Amerika a függetlenségi háborúk után

 

A 19. század első felében Latin-Amerika lerázta magáról a gyarmati uralmat, és új, független államok megalakulásának színtere lett. Csak Kubában és Puerto Ricóban tartotta magát továbbra is a gyarmati rendszer egészen a század végéig. Az egykori spanyol és portugál gyarmatokon osztozó tizennyolc új állam egyik fő jellemzője az etnikai sokféleség volt.

Az uralkodó nemzet a kreol (a gyarmatokon született spanyol vagy portugál) volt, melynek tagjai féltékenyen őrködtek a spanyol, illetve a portugál nyelv és kultúra egyeduralmának fenntartásán. A kultúrák keveredése nem jelentett mást, mint a nemzeti kultúrák beolvasztását az uralkodó hispanidad kultúrába. Az asszimiláció az Afrikából behurcolt volt rabszolgák körében volt a leggyorsabb, hiszen még az egy ültetvényen dolgozók is különböző nyelvvel és hagyományokkal rendelkeztek, s így egymás között is spanyolul vagy portugálul beszéltek. A nagy tömegben együtt élő indián etnikum köré azonban a közös nyelv és az azonos kulturális hagyományok erős falat vontak, melyet a fehérekkel szembeni, még a gyarmati korból örökölt szembenállás is erősített.

Az új, független államok nemcsak a gyarmati korszak elmaradott gazdaságát örökölték, hanem a függetlenségi háborúk okozta pusztításokkal is szembe kellett nézniük. A hadiesemények óriási emberveszteségei jelentős belső vándorlással és a korábbi gazdasági kapcsolatok megszakadásával párosultak. Nem véletlen tehát, hogy a felszabadulást követő évtizedek a gazdasági élet mennyiségi és minőségi visszaesését hozták. Súlyos tehertétel volt még a bürokratizmus és a hadsereg. Ez utóbbi a nemzeti jövedelem jelentős részét fölemésztette, s a nagy létszámú tisztikar – Bolíviában például minden százhúsz katonára jutott egy tábornok- a politikai élet bizonytalanságának forrásává vált.

A politikai küzdőtéren a föderalisták és a centralisták csaptak össze. Az egyes politikai állásfoglalások mögött nehezen volt föllelhető elvi tartalom. A pártokat személyi és csoportérdekek mozgatták, s az azonos álláspontok mögött is gyakran húzódott meg teljesen ellentétes politikai motiváció. Általában a föderalisták liberálisok, a centralisták konzervatívok voltak. A politikai életben gyakoriakká váltak az államcsínyek, melyeket a hadsereg vagy annak egy része segítségével hajtottak végre tovább növelve a tisztikar befolyását. Ezek az államcsínyek, bármi lett is az eredményük, minden esetben a "forradalom" elnevezést viselték. A politikai viszonyokat illusztrálja Bolívia első tizenkét elnökének sorsa, akik közül csak négy halt meg természetes halállal. A politikai élet kiegyensúlyozatlansága közéleti romlottsággal párosult. Az egyébként igen demokratikus alkotmányok minden szép szólamuk ellenére csak egy szűk rétegnek engedtek beleszólást a politikába.

 

 

7.6.11.1. A mexikói reformháború

 

Mexikó a 19. század első felében az Egyesült Államok déli rabszolgatartó államainak agresszív terjeszkedő politikája miatt területének csaknem felét elveszítette. A föderalisták által 1824-ben létrehozott Mexikói Egyesült Államok nem tudott eredményesen szembeszállni az USA terjeszkedésével, mert a gazdasági elmaradottságot még a tartományok közötti ellentétek is tetézték. Az 1846-1848-as háború idején a tizenkilenc mexikói "állam" közül hét volt hajlandó pénzzel és katonával hozzájárulni a betolakodók elleni küzdelemhez.

Mexikó politikai életében a tisztikar, a földbirtokosok és az egyház támogatását élvező konzervatívok küzdöttek a hatalomért a hadsereg és az egyház befolyását mérsékelni kívánó liberális köztársaságpártiakkal, akik magukat "mérsékelteknek" (moderados) nevezték. A mérsékeltek balszárnyán csoportosuló ún. "tiszták" (puros) a radikális értelmiségiek vezetése alatt a születőben lévő burzsoáziát, a hivatalnoki kar egy részét és a meszticeket tömörítették. 1855 nyarán Cuernavacában forradalmi juntát állítottak föl, amelyben a "puros" irányzat hívei jutottak vezető szerephez. Az új mexikói elnök, Ignacio Comonfort által meghirdetett programban a sajtószabadság, az ipari szabadság, a belső vámok eltörlése és a spanyol gyarmati maradványok felszámolása szerepelt. 1857-ben új alkotmányt hirdettek ki, melynek értelmében Mexikó önálló államok szövetsége lett. A törvényhozói hatalmat az egykamarás kongresszus gyakorolta, a végrehajtó hatalmat pedig a négyévenként választandó elnök. A rabszolgaság minden fajtáját megszüntették. 1858 elején Felix Zuloaga tábornok katonai puccsal elnökké kiáltotta ki magát, és semmisnek nyilvánította az új alkotmányt, Benitó Juárez, a megbuktatott kormány igazságügy-minisztere azonban ellenkormányt alakított. Az ország kettészakadt. Megkezdődött a három évig tartó "reformháború".

A harcok váltakozó sikerrel folytak, mert noha az ország nagy része Juárezt támogatta, az ellenfél rendelkezett nagyobb anyagi forrással. Az 1859-es "reformtörvény", amely minden egyházi tulajdont – a templomok kivételével – állami kezelésbe venni rendelt, és kis parcellákban hitelre kiárusított, megváltoztatta az erőviszonyokat.1860-ra a liberálisok fölénye vitathatatlanná vált, csapataik észak és dél felől is a főváros felé közeledtek. December 25-én elesett Mexikóváros, és ezzel a polgárháború véget ért. Juárez az egész országra kiterjesztette "reformtörvényét".

A győztes forradalomnak komoly külpolitikai nehézségekkel is szembe kellett néznie. A konzervatív kormányok a háború finanszírozásához jelentős külföldi kölcsönöket vettek fel, amelyek visszafizetését Juárez felfüggesztette. Ez a lépés angol-francia-spanyol beavatkozásra adott ürügyet, s 1861 decemberében meg is indult az intervenció. A mexikói kormány tárgyalásokat kezdett a betolakodókkal, és ígéretet tett a kölcsönök visszafizetésére, mire az angol és a spanyol kormány visszavonta csapatait. III. Napóleon azonban nem elégedett meg a fizetések kikényszerítésével, hanem egy francia vazallus állam létrehozásán fáradozott. A franciák 1863. június elején bevették Mexikóvárost. A kormány San Luis Potosiba menekült.

A papság és a konzervatív erők felszabadítókként fogadták III. Napóleon katonáit. A franciák által megszállt fővárosban összeülő junta elfogadva a francia császár javaslatát, Habsburg Miksának ajánlotta fel a mexikói trónt. Miksa személye a francia protekturátust volt hivatott leplezni. A nagy ambícióval útnak induló új mexikói uralkodónak azonban rövidesen rá kellett jönnie, hogy a francia csapatok segítsége nélkül mozdulni sem tud. Miksa liberális beállítottsága ugyanis elidegenítette magától a konzervatív erőket, ugyanakkor a Juárez-kormány partizánháborút indított ellene. Juárez, akinek kormánya gyakran csak egy főből, Juárez személyéből állt, nem törődve a nehézségekkel, híres jelmondata szerint"a balszerencse csak a tehetségteleneket bátortalanítja" – ha kellett, a sivatagba visszavonulva folytatta küzdelmét a betolakodók ellen.

Miksát 1865 áprilisában koronázták császárrá, de kilátásait súlyos anyagi gondok felhőzték. A francia segítség elvitte Veracruz és Tampico jövedelmének felét, s ez megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy saját hadseregére támaszkodhasson. A franciák sorozatos vereségei nyomán a forradalmi erők egyre kisebb területre szorították vissza uralmát. 1866 elejére a francia hadigépezet a kifáradás jeleit mutatta. III. Napóleonnak háromszázmillió frankba került a vállalkozás anélkül, hogy a legkisebb sikert hozta volna. A nemzetközi helyzet is kedvezőtlenné vált számára. Az európai problémákon kívül még az USA fellépésével is számolni kellett, hiszen a polgárháború után a Monroe-elv ismét aktuálissá vált. A franciáknak el kellett hagyniuk Mexikót. Az intervenciós csapatok kivonulása után Miksa uralma sem volt tovább tartható. A Querétaró erődjében védekezve meghúzódó császárt a köztársaságiak elfogták, bíróság elé állították, majd rövidesen kivégezték. Mexikó megvédte függetlenségét, és ezzel bátorítást adott a többi demokratikus latin-amerikai mozgalomnak.

A függetlenségi háború belpolitikai következményei már nem voltak egyértelműen pozitívak. A harci cselekmények megerősítették a tisztikar befolyását, s ez Juárez 1872-ben bekövetkezett halála után Porfirio Díaz 1911-ig tartó katonai diktatúrájához vezetett.

 

 

7.6.12. A Távol-Kelet az 1850-1860-as években

 

7.6.12.1. India az 1850-es években

 

A század közepére egész India brit uralom alá került. A gyarmati uralom megszilárdításában jelentős szerepet kapott az angol iskolákban kiképzett indiai származású tisztviselőréteg, melynek kialakítására az angolok nagy gondot fordítottak. E réteg vére és bőrszíne indiai, ízlése, erkölcse és észjárása viszont angol volt, s a gyarmati hivatalokban dolgozva közvetítő szerepet játszott a gyarmatosítók és az uralmuk alatt álló indiai milliók között. Az angol parlament 1853-ban megszüntette a Kelet-Indiai Társaság kereskedelmi monopóliumát, s a privilégiumait veszített társaság gyarmati kormányzó szervként működött tovább.

Az angol ipari tőke a 19. században hozzálátott India kiaknázásához. Tevékenységét kikötők és vasútvonalak építése, távíróhálózat felszerelése, juta- és textilgyárak létesítése fémjelezte, amelyekkel megnyitották a hatalmas indiai piacot, s egyben hozzáférhetőbbé tették a mérhetetlen nyersanyagforrásokat. A technikai fölényben lévő angol ipar rövid idő alatt tönkretette az indiai manufaktúrákat. A kézművesek kénytelenek voltak a mezőgazdaságban munkát keresni. India az angol ipar felvevőpiacává vált. Az angol gazdasági érdekek India mezőgazdaságát is átalakították. Az élelmezést szolgáló termékek helyett egyre több ipari növényt termesztettek, melyeket az angliai gyárakban dolgoztak fel. A gyapot, a len és a juta nagy mennyiségű előállítása csökkentette az élelmiszertermelést, és ez fokozta az ipar elsorvasztása miatt már amúgy is meglévő elégedetlenséget. A gyarmatosítókkal szemben felgyülemlett indulat a szipojfelkelésben robban ki.

Az Indiában állomásozó angol gyarmati haderő jelentős részét az indiaiakból toborzott zsoldos katonákból álló ún. szipojezredek alkották. 1857-ben a 280 ezer főnyi indiai angol hadseregben mindössze 39 ezer fő – természetesen elsősorban a tisztikar – volt angol. A szipoj katonaság különféle kiváltságokkal rendelkezett, és indiai fogalmak szerint igen jó zsoldot kapott. Elégedetlenség forrása volt viszont, hogy indiaiak nem kerülhettek őrmesternél magasabb rendfokozatba. Zendülés azonban csak akkor tört ki, amikor az indiai hadsereget felszerelték a vontcsövű Enfield puskával, melynek lőszerei marhafaggyúval, illetőleg disznózsírral voltak impregnálva. A fegyver megtöltésekor a katonának a fogával kellett eltávolítania a lőszer papírburkolatát, melyet a "szent tehén", illetve a "tiltott állat" zsírjával itattak át. Az új töltény használatát többen megtagadták. Az 1857 februárjában kirobbanó zendülésen az angolok még könnyen úrrá lettek, de 1857. május 10-én éjjel Meerutban egyszerre három ezred lázadt fel, s csatlakoztak hozzájuk a környékbeli parasztok és kézművesek is. Május 11-én a lázadók elfoglalták Delhit, és az angol házi őrizetből kiszabadított nagymogult, II. Báhádur sahot India uralkodójává kiáltották ki. A nagymogul hatalmának visszaállítása egyértelműen jelezte, hogy elérkezettnek látják az időt az angol megszállók kiűzésére.

A gyűlölet lángra lobbantotta a gyarmati hivatalnokok házait. A felkelők elégették az adókötelezvényeket, leszámoltak az uzsorásokkal, és visszaszerezték földjeiket, melyeket tartozásaik fejében vettek el tőlük.

A felkelés váratlanul érte az indiai angol hatóságokat. Lord Charles John Canning főkormányzó kénytelen volt erősítést kérni Madrászból és Burmából, de a Kínába irányított angol csapatokat is feltartóztatta. Az angol egységek nagy áldozatokat követelő harcok árán szorították vissza a felkelőket, véres bosszút állva a meghódított városok lakosságán és a hadifoglyokon. Az indulatok mindkét oldalon elszabadultak. Neill tábornok Allahabadban szemtanúk szerint hatezer felkelőt végeztetett ki, Sir Henry Havelock tábornok pedig – aki a kegyetlenkedései miatt elmozdított Neillt váltotta a parancsnoki poszton – egész falvakat irtatott ki és égettetett fel. Ugyanakkor a Kanpur erődjét ostromló felkelők, a fehér zászlót kitűző, magukat megadó angol katonákat mészárolták le feleségeikkel és gyermekeikkel együtt.

A szipojlázadás, habár csak az ország egyes részeit érintette, mégis megrázta egész Indiát, de különösen az angol kormányzatot, mely arra kényszerült, hogy lényegesen megváltoztassa gyarmati irányítási rendszerét.

1858. augusztus 2-án az angol parlament törvényt hozott "India jobb kormányzásáról". Az angol korona hatalma az India-ügyi Minisztériumon keresztül érvényesült, s a gyarmat ügyeinek intézésében szerepet kapott az újonnan felállított India Tanács is. A szipojfelkelés tapasztalatai indokolttá tették katonai reformok bevezetését is. Az angolok arányát megnövelték a katonai egységekben, melyek zömét a pandzsábi szikhekből, a Himalája előhegyeiben élő hegylakókból és nepáli önkéntesekből toborozták. Az indiaiakból álló alakulatokat nem szerelték fel huzagolt fegyverekkel, a tüzérségnél és a műszaki alakulatoknál pedig csak angolok szolgálhattak. Ugyanakkor bevezettek egy új előléptetési rendszert is, amely lehetővé tette, hogy az indiai arisztokrácia tiszti rangot is elérhessen.

1861-ben újabb Indiával kapcsolatos törvény született az angol parlamentben, amely a tartományok élén álló kormányzók mellé törvényhozó testületek létrehozását rendelte. E törvényhozó testületek tanácskozási joggal rendelkeztek, s tagjaiknak legalább fele nem állhatott állami alkalmazásban. A testületek napirendjén a pénzügyek, a fegyveres erők ügye vagy a külfölddel tartott kapcsolatok nem szerepelhettek.

Az indiai alkirály 1877. január 1-jén az indiai uralkodó fejedelmek tiszteletére külön fogadást adott, melyen hatvanhárom uralkodó fejedelem, háromszáz főúr és a környező államok diplomatái vettek részt. Az összegyűlt fejedelmek az angol királynőt, Viktóriát India uralkodó császárnőjévé kiáltották ki. Ezzel a ténnyel végleg megszilárdult az angol adminisztrációnak a fejedelemségek fölötti ellenőrzése, hiszen a császárválasztással a fejedelemségek már nemcsak de facto, hanem de jure is a brit birodalom részévé, a brit korona vazallusává váltak.

 

 

7.6.12.2. Kína félgyarmattá változtatása az 1850-es években

 

Kínában a lakosság 1644 óta állandó harcot vívott az ország trónját bitorló idegen, mandzsu Csing-dinasztiával, s az állandó háborúk okozta labilis belpolitikai helyzet megkönnyítette az idegenek behatolását a világ leghatalmasabb potenciális piacára. Az óriási ázsiai ország belső feszültségeit most már az idegenek elleni gyűlölet is fokozta, és ez parasztfelkelések kitöréséhez és titkos társaságok alakításához vezetett.

1843-ban egy paraszti származású falusi tanító, Hung Hsziu-csüan megalapította a Bajsandihoj-társaságot, azaz: a legfőbb uralkodó tiszteletének társaságát. Hung Hsziu-csüan harcra hívott a mandzsu feudális urak ellen, és 1851. január 11-én kirobbantotta a fegyveres felkelést. A felkelők sikerei nyomán létrejött a Tajping Tien-kuo állam, vagyis a Nagy Béke Mennyei Birodalma, Hung Hsziu-csüan pedig felvette a tienvang, a Mennyei Császár címet. Államukról a felkelőket tajpingoknak nevezték el. A tajpingok hivatalosan a kereszténységet követték. Az általuk alkotott szövetséget kezdetben Sang ti hujnak, azaz a Mennyei Atya Társaságának nevezték, vezetőjüket, Hung Hsziu-csüant pedig "az ég új küldöttének", "Krisztus testvérének". 1853. március 16-án bevették Kína egyik legnagyobb központját, Nankingot, mely Tiencsing, vagyis Mennyei Főváros néven a tajping állam fővárosa lett.

A tajpingok és a mandzsu dinasztia fegyveres küzdelme lehetővé tette, hogy a nagyhatalmak újabb engedményeket kényszerítsenek ki a pekingi kormányból. Az 1856-ban kitört második ópiumháborút lezáró, 1858-ban megkötött tiencsini angol-kínai és a francia-kínai szerződés Kínát hadisarc fizetésére, a beviteli és a tranzitvámok leszállítására, az ópiumkereskedelem engedélyezésére és újabb kikötők megnyitására kötelezte. Anglia és Franciaország állandó diplomáciai képviseletet létesíthetett Pekingben. Rövidesen Oroszország és az USA is hasonló szerződéseket kötött a pekingi kormánnyal.

1860-ban újabb angol-francia hadműveletek indultak, melyek során Peking is elesett. A kormány kénytelen volt aláírni 1860 szeptemberében a pekingi egyezményt, amely további területeket engedett át a győztes hatalmaknak, megengedte a kínai munkaerő-kivitelét és hadisarc fizetésére kötelezte Kínát. Közben Oroszország kizárólagossá tette jogát az Usszuri-vidékre, és ugyanolyan előjogokat kapott, mint az angolok és a franciák.

A pekingi szerződésekkel egy időben, illetve azt követően aratott nagy tajping katonai győzelmek a kínai kormány mögé sorakoztatták a nyugati hatalmakat, s így a mandzsu kormány 1864-ben idegen segítséggel végleg felszámolta a tajping mozgalmat.

 

 

7.6.12.3. Japán az 1850-1860-as években

 

A Felkelő Nap Országa a 19. század közepén a Tokugava sógunok hatalmának utolsó évtizedeit élte. A tőkés fejlődés következtében a sógunátusnak a parasztok mellett újabb ellenzéke támadt: a városi tőkés kereskedők és a kialakulófélben lévő ipari tőkések. De a feudális ellenzék is mozgolódni kezdett. Ez utóbbiak jelszava a császári hatalom visszaállítása volt, mert így akartak megszabadulni a számukra terhes Tokugava-uralomtól.

Megtépázta a Tokugavák tekintélyét a külföldi hatalmak megjelenése is. 1853-ban amerikai és orosz expedíciók flottaegységei értek japán vizekre. Az általuk kikényszerített tárgyalások eredményeképpen az amerikaiakkal 1854. március 31-én megkötötték az ún. kanagavai szerződést, amely Hakodate és Shimoda kikötőket nyitotta meg az amerikaiak előtt, és konzul küldését engedélyezte, az oroszokkal pedig 1855. február 7-én a shimodai szerződést, amely három kikötőt nyitott meg az orosz kereskedelem előtt, ugyanakkor Japán elismerte Oroszország jogát a Kuril-szigetekre, Szahalin viszont felosztatlan maradt a két ország között, így azt közösen birtokolták.

Japán "megnyitása" után páratlan erővel lángolt fel a belső küzdelem. A Tokugava-ellenzék hitszegéssel, árulással vádolta a sógunt, mivel engedett a "barbárok" erőszakának. 1867. november 8-án Keiki sógun az ellenzék elszánt követelésére lemondott, s a főhatalmat a tizenöt éves Hutsuhitó császárra ruházta. 1868. január 3-án a császár rendeletileg megfosztotta a sógunt hatalmától, és új kormány alakítására adott megbízást. A sógunátus ezzel végleg megszűnt. A császári udvar és az új kormány átköltözött Jedóba, és ott rendezkedett be. Az új fővárost rövidesen Tokiónak, azaz Keleti Fővárosnak nevezték el.

A sógunok hatszáz éves uralmát felszámoló tennó hatalomátvételét a japán történelem Meidzsi-restaurációnak nevezi, ami tulajdonképpen felvilágosult kormányzást jelent. A Meidzsi-forradalom felülről végrehajtott polgári forradalom volt, amely meghagyta a feudalizmus számos maradványát. A nemesség nem akarta elveszíteni kiváltságait, ezért a kormány reformtevékenysége rendkívül óvatos és felemás volt. Egyrészt szabaddá vált az út a kapitalizmus előtt, törvények biztosították a bel- és külkereskedelem szabadságát, eltörölték a középkori testületeket, szabaddá vált a föld vétele és eladása, a mezőgazdasági kultúrák megválasztása, bankok és részvénytársaságok alakultak, másrészt viszont a kormány igyekezett minden eszközzel megvédeni a nemesség érdekeit. Egy 1871-es császári rendelet megfosztotta ugyan a hercegeket feudális jogaiktól, de ugyanakkor korábbi jövedelmeik 10 százalékát kitevő járadékot rendelt számukra.

A Meidzsi-forradalom győzelme három fő erő: a parasztság, az erősödő polgárság és a sógunokkal elégedetlen feudális fejedelmek egyidejű támadásának köszönhető. A győztesek között meglévő ellentét, amelyet csak a közös célért folytatott harc szorított ideiglenesen háttérbe, 1868 után is belső feszültséghez vezetett, melyet csak újabb reformokkal lehetett feloldani. Nem utolsósorban ezek a reformintézkedések tették lehetővé, hogy Japán – Ázsia többi országától eltérően megmeneküljön a gyarmatosítástól. Mi több – a térségben kivételként – dinamikus ipari fejlődése nyomán maga is vezető gyarmatosítóvá változzék.

 

 

7.6.13. A nemzetközi munkásmozgalom a 19. század második felében

 

A forradalmak után kibontakozó gyors ütemű kapitalista fejlődést a munkások létszámának rohamos növekedése kísérte. Az ipari körzetekbe koncentrálódott nagy létszámú új társadalmi réteg egyre nehezebben viselte sanyarú élet- és munkakörülményeit, s igyekezett megváltoztatni azokat. Az angol munkásoknak 1847-ben sikerült is kikényszeríteniük a tízórás munkanapot, s az 50-es években már a kilencórás munkaidőért harcoltak. A munkaidő csökkentését a gyártulajdonosok a munkaintenzitás fokozásával igyekeztek ellensúlyozni. A termelésbe beállított egyre több új gép addig soha nem látott ütemet diktált kezelőinek. Az angliai pamutiparban például, míg a heti munkaidő az 50-es évek végére az 1829-1831-esnek 87 százalékra esett vissza, az egy főre első óránkénti fonaltermelés 273 százalékra nőtt, a pamutáru termelése pedig – 1 fő/óra – 708 százalékra. Ez nemcsak a fizikai erő fokozottabb igénybevételét jelentette, hanem azt is, hogy a munkásoknak szakképzettségük állandó elavulásától és a gépekhez való alkalmazkodás nehézségeitől is rettegniük kellett, ugyanakkor életkörülményeik nem javultak. Állandósult a munkások egy részének – körülbelül 5-10 százalékának – a tartós munkanélkülisége is, így létrejött az az ipari tartalékhadsereg, amellyel a munkaadók nyomást gyakorolhattak a bérekre. Az 1857-es gazdasági válság Európaszerte a munkásmozgalom megélénküléséhez vezetett. Sok helyen elkeseredett Sztrájkharc bontakozott ki. A mozgalom fellendülése során a munkások egyre határozottabban törekedtek önálló politikájuk megfogalmazására s egy nemzetközi munkásszervezet megteremtésére.

 

 

7.6.13.1. Az I. Internacionálé

 

1862-ben a londoni világkiállításon egymással tárgyaló angol és francia szakszervezeti küldöttség megbeszélésén vetődött fel egy nemzetközi munkásszervezet megalakításának terve, majd az angol szakszervezeti vezetők által, az 1863/64-es lengyel felkelés melletti szolidaritás kifejezésére összehívott nemzetközi nagygyűlésen. 1864. szeptember 28-án a londoni St. Martins Hallban létrehozták a Nemzetközi Munkásszövetséget (International Workingmen's Association). A szervezet célja, egyesíteni a munkásmozgalom különböző irányzatait. Karl Marx által megfogalmazott alapdokumentumai – a programot tartalmazó Alapító üzenet és a Szervezeti szabályzat – 1864. november 5-én láttak napvilágot a Munkás Újság című trade-unionista hetilapban.

A program hangsúlyozta a munkásság társadalmi felszabadításának és a politikai hatalom meghódításának szükségességét, a kapitalizmus kizsákmányoló jellegét és a munkásság nemzetközi szövetkezésének fontosságát. Az Internacionálé világpártként működött. Alapegységei a városonkénti szekciók voltak, melyek országonként föderációkba tömörültek. A föderációk képviselőiből álló kongresszus választotta az Internacionálé csúcsszervét, a Főtanácsot. Ennek elnöke Marx lett.

A Nemzetközi Munkásszövetség nemcsak irányító szervezet volt, hanem olyan nemzetközi vitafórum is, ahol összecsaptak a mozgalom különböző irányzatai. Franciaországban a proudhonizmus és a blanquizmus terjedt el. Pierre Joseph Proudhon követőit két irányzat hívei alkották. A kistulajdon védelméhez ragaszkodó mutualisták és a szövetkezés fontosságát hangsúlyozó kollektivisták. A proudhonisták elítélték a nők bevonását a termelésbe, mondván, hogy a nő a "házi tűzhely őrzője", s tevékenységének a gyermekek gondozására, az otthon csinosítására és a háztartás vezetésére kell szorítkoznia. Louis August Blanqui hívei viszont csak a politikai harcot tekintették fontosnak. Céljukat összeesküvő csoportok fegyveres akcióival kívánták elérni. Hasonló elképzeléseket vallottak az Itáliában, az Ibériai-félszigeten és Kelet-Európában sok követőre találó anarchisták Mihail Bakunyin vezetésével, akik minden politikai hatalmat meg kívántak semmisíteni, s a tulajdon öröklődésének eltörlésével egy felszabadult, az emberek teljes egyenlőségén alapuló társadalmat akartak megvalósítani. Németországban Ferdinand Lassalle nézetei voltak népszerűek. A lassalleánusok feleslegesnek ítélték a gazdasági harcot, mert szerintük a "vasbértörvény" a béreket mindig a létminimum szintjén tartja. Angliát a trade-unionizmus, vagyis a szakszervezeti mozgalom uralta.

A párizsi kommün leverése után időlegesen visszaesett a nemzetközi munkásmozgalom. A nehézségek miatt az Internacionálé 1872-ben székhelyét New Yorkba helyezte át, majd 1876-ban megszűnt.

 

 

7.6.13.2. A II. Internacionálé

 

A szocialista eszmék terjedése az 1880-as évek végén ismét indokolttá tette egy nemzetközi munkásszervezet létrehozását. Az 1889. július 14-én Párizsban, a Bastille bevételének századik évfordulóján – Friedrich Engels szervezésében – megalakult II. Internacionálé mint a szociáldemokrata pártok laza szerveződése. programjában szerepelt a hatalom meghódítása és a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, de ezt békés úton is – például az általános választójog révén elérhetőnek vélte. A hangsúlyt a szabadságjogok kiszélesítésére és a munkásvédelemre-például a nyolcórás munkanap kivívása-tette.

A II. Internacionálén belül három irányzat bontakozott ki. A baloldali radikálisoké, a revizionistáké és a centristáké. A magukat forradalmi szocialistáknak nevező baloldali radikálisok az eredeti marxi tanokhoz ragaszkodva követelték a proletárdiktatúra forradalmi kivívását. A monopolkapitalizmus időszakát úgy értékelték, mint a kapitalizmus fejlődésének csúcspontját, egyben hanyatlását is. Képviselőik Vlagyimir Lenin, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht voltak.

A revizionizmus mérsékelt irányzatának programját Eduard Bernstein dolgozta ki. A monopolkapitalizmus elemzéséből arra a következtetésre jutott, hogy az nemcsak polarizációval jár, hanem kiegyenlítődéssel is mind a tulajdon, mind a társadalom területén. A tőke demokratizálódását a részvénytársaságokkal igazolta, a társadalmi változásokat pedig a középrétegek felduzzadásával jellemezte. Elvetette az osztályharcot és a forradalmat, helyettük a reformok, a békés formák szükségességét hangsúlyozta. Célja a polgári demokrácia megteremtése volt. A revizionizmus legjelentősebb képviselői Leonida Bissolati, Alexandre Millerand, Emile Vandrevelde, Samuel Gompers, Eduard David voltak. A Karl Kautsky vezette centristák a két irányzatot próbálták összebékíteni. Ezen munkálkodott James Ramsay MacDonald, Otto Bauer, Julij Martov is.

 

 

7.7. A gyarmatbirodalmak kora

 

7.7.1. Anglia az 1870-es évektől az I. világháború kitöréséig

 

A 19. század végéig Nagy-Britannia gazdasági és politikai szempontból egyaránt a világ legnagyobb hatalma volt, noha a többi állammal szembeni fölénye egyre jobban csökkent. Ennek egyik oka, hogy az angol gyárak óriási befektetéseket igénylő gépparkja kezdett elavulni, és nem minden angol vállalkozó volt hajlandó régi laptőkéjét veszni hagyva új technikai találmányokra költeni. Az angol ipar megtartotta ugyan évi növekedésének 7-8 százalékos rátáját, de ezzel már az USA mögé szorult, s második helyét is nehezen tartotta az egyre erőteljesebben fejlődő német iparral szemben. Mindezek ellenére Anglia még mindig a világ legiparosodottabb állama volt, amit az is bizonyít, hogy 16,3 milliós aktív népességéből (Írország nélkül) alig másfél millióan éltek a mezőgazdaságból és a halászatból, 7,8 milliót viszont az ipar foglalkoztatott. 1901-ben az Egyesült Királyság területe 311 ezer km², lakosainak száma pedig 45,2 millió volt, ugyanakkor a világ minden részén megtalálható 33 millió km²-t kitevő brit gyarmatokon 370 millió lakos élt. Ez az óriási gyarmatbirodalom – s a fontos stratégiai pontok, Gibraltár, a Szuezi-csatorna, Áden, Szingapúr birtoklása – biztosította az ország gazdagságát, s az ott található piacok, nyersanyagok és olcsó munkaerő tette lehetővé, hogy az angol tőkések a viszonylag alacsonyabb technikai színvonal mellett is óriási profithoz jussanak.

Nagy ipari monopolszervezetek jöttek létre, mint például az ún. nikkeltröszt vagy a Brunner Mond et Co., de alakultak nagy hadiipari (Amstrong, Vickers) és hajóépítő (Brown) konszernek is. A századfordulóra a banktevékenység döntő pozícióit az ún. "Big Five" – a Barclays, a Wesminster, a Loyds, a Midland és a National Provincial Bank – uralta.

A profitszerzés másik fontos forrása a tőkekivitel volt. Anglia külföldi beruházásainak évi átlaga az 1870-es évek végén 22 millió, a 80-as évek végén 103 millió font sterling volt. A tőkét legnagyobb részben a gyarmatokon fektették be. A brit vállalkozók ültetvényeket alapítottak, kereskedelmi társaságokat hoztak létre, bankokat szerveztek, és néhány nyersanyagtermelő iparágat is kiépítettek. A gyarmatokon kívül a brit tőke részt vett a közel-keleti kőolaj-kitermelésben, bányászati társaságokat hozott létre néhány latin-amerikai országban, és jelentős befektetései voltak az USA-ban is. Az európai angol tőkebefektetések viszonylag jelentéktelenek voltak. 1910-ben a külföldön befektetett tőkék jövedelme elérte a 187 millió fontot. Nagy-Britannia pénzügyi hatalmának egyik alapvető elemét tehát a külföldről származó jövedelmek alkották.

Jelentősen átalakult a mezőgazdaság is. A századvég agrárválsága sok kis- és középbirtokos farmert tönkretett, akiknek gazdaságai nem tudták elviselni a mezőgazdasági termékek árának mintegy 50 százalékos csökkenését. Az elszegényedés újabb tömegeket lökött a városi nyomortanyákra, és komoly nyomást gyakorolt a munkaerőpiacra. Az agrárválságot csak a földjáradék jelentős mértékű csökkentésével sikerült leküzdeni. Ugyanakkor a gazdaságok szemtermelésüket egy erősen belterjes állat- és baromfitenyésztés takarmánybázisává alakították át.

 

 

7.7.1.1. A whigek és a toryk küzdelme

 

1868-1874 között a William Gladstone által vezetett Liberális Párt volt hatalmon Angliában. A liberálisok bel- és külpolitikája a szerintük megingathatatlan angol gazdasági hegemónián alapult. Úgy vélték, Anglia a világ egyetlen ipari nagyhatalma, amely gazdasági erejére támaszkodva a későbbiekben is döntő szerepet játszik majd a nemzetközi politikában, és egyenesen káros lenne számára, ha érdekeinek maradéktalan érvényesítését hosszú lejáratú szövetségek kötésével vagy hatalmi csoportosulásokban való részvétellel korlátozná. Anglia tehát az "előkelő elszigeteltség" politikáját folytatta.

Az 1874. évi parlamenti választásokon a szavazók többsége elfordult Gladstone pártjától, és a Benjamin Disraeli vezette konzervatívokat juttatta hatalomra. A konzervatív kabinet megalakulása után nekilátott a liberálisok "felelőtlen individualizmusából" származó következmények felszámolásához. Ennek során sok intézkedéssel gyarapították a szociális törvényhozást. 1875-ben életbe lépett a "vállalkozó és a munkások viszonyát szabályozó" törvény, amely kimondta, hogy az alkalmazási szerződés megkötésekor munkaadó és munkavállaló jogilag egyenrangúnak tekintendő. Hatályon kívül helyezték az 1870-ben hozott, a sztrájkőrséget büntetendő cselekménynek minősítő törvényt, és engedélyezték a békés sztrájkőrséget, ugyanakkor megtiltották a tíz éven aluli gyermekek munkába állítását. A kormány elutasította a trade-unionoknak az 54 órás munkahétre vonatkozó követelését, de kezdeményezésére törvénybe iktatták az 57 órás munkahetet.

A Konzervatív Párt az államapparátus megerősítésével kívánta kiterjeszteni hatalmát. Növelték a minisztertanács jogkörét a parlament rovására, mégpedig úgy, hogy a legfontosabb kérdésekben a törvénykezdeményezési jogot a kabinetnek tartották fenn. Jelentősen bővítették a közigazgatási apparátust, és hatáskörükbe rendelték a korábban autonómiát élvező választott helyi szerveket. Végül új minisztériumokat és hatóságokat állítottak föl. Disraeli kemény kézzel irányította pártját, megkövetelte, hogy politikusai mindenkor a párt érdekeit tartsák szem előtt. Egy történelmi anekdota szerint néhány vitatkozó politikustársát a következő szavakkal utasította rendre: "Pokolba az elveitekkel, a pártotokhoz ragaszkodjatok!"

A Disraeli által képviselt külpolitika kezdetben hallatlan népszerűséget szerzett kormányának, végül azonban ez okozta bukását. 1875-ben Disraeli a pénzügyi zavarban lévő Izmail egyiptomi alkirálytól (khedive) a parlament előzetes hozzájárulása nélkül felvásárolta a Szuezi-csatorna részvényeinek 45 százalékát, majd a kisrészvényesektől is vásárolva megszerezte a csatorna feletti ellenőrzési jogot. Az akció lebonyolításához nagy merészség kellett, mert Angliában a polgári forradalom óta nem volt precedens arra, hogy ilyen nagy horderejű kérdésben a parlament megkérdezése nélkül döntsenek. A siker azonban feledtette az eljárás szabálytalanságát, és a miniszterelnököt egy időre angol nemzeti hőssé avatta. Disraeli miniszterelnöksége alatt proklamálták Viktória királynőt India császárnőjévé 1876-ban, s szerezte meg Anglia Ciprust 1878-ban a berlini kongresszuson. Kevésbé voltak sikeresek az Afganisztánban és Dél-Afrikában kezdeményezett akciók. A Dél-Afrikában 1866-ban felfedezett gazdag arany- és gyémántlelőhelyek arra ösztönözték az angol gyarmatosítókat, hogy további területeket szerezzenek a térségben. 1879-1880 között háborút indítottak a zulu és a busató törzsek ellen, és nagy felháborodást kiváltó kegyetlenségek közepette megszerezték földjeiket. Nem járt viszont sikerrel a Búr Köztársaságok elleni háború. 1877-ben az angolok megszállták Transvaalt, de az 1880-1882-es háborúban a búrok arattak győzelmet, s a támadó kénytelen volt jelentéktelen engedmények fejében elismerni a függetlenségüket. Kevés sikert hozott az 1878-1880-as afgán háború is, bár végezetül mégiscsak protektorátust kényszerítenek az országra.

A tory kormány külpolitikája olyan hatalmas kiadásokkal járt, hogy a költségvetési deficit fedezésére kénytelenek voltak jövedelemadót emelni. Ez nem használt a kormányfő népszerűségének. A liberálisok hevesen támadták Disraeli "drága kalandorságát", s az állami kiadások csökkentését, a választójog kiterjesztését, az írkérdés megoldását ígérték választási győzelmük esetére. Esélyeiket az is növelte, hogy Joseph Chamberlain kezdeményezésére létrehozták az Országos Liberális Szövetséget, amelyet a párt választási agitációs apparátusa alkotott, de nemcsak a választások előtt, hanem állandóan működött.

Az 1880-as választások meg is hozták a liberális győzelmet, s ismét Gladstone alakíthatott kormányt. Legsürgősebb feladata az angol belpolitika Achilles-sarkát jelentő írkérdés megoldása volt.

 

 

7.7.1.2. Az ír önkormányzati mozgalom (Home Rule)

 

1870-ben a bebörtönzött féniek amnesztiájáért folytatott kampányából nőtt ki az ír önkormányzati mozgalom, a Home Rule. A féniek az Ír Republikánus Testvériség nevű szövetséghez tartoztak. Az ír mondabeli hősről, Finn MacColról, Osszián apjáról elnevezett titkos katonai szervezet 1858-ban alakult az Egyesült Államokban azzal a céllal, hogy létrehozza a független Ír Köztársaságot. 1867-ben kirobbantott sikertelen felkelésüket letartóztatások és tömeges megtorlás követte. A brit birodalom keretei közötti ír önkormányzat parlamenti szószólója az Ír Nacionalista Párt lett, amely tisztában volt a fegyveres harc irrealitásával, és más harci formákat keresett. 1872-ben létrehozták az Ír Önkormányzati Ligát, amely röviddel megalakulása után már hatvan képviselőt küldhetett a parlamentbe. A liga képviselői önálló pártként léptek fel, és keményen küzdöttek az ír önkormányzatért, de a két hagyományos angol párt természetesen közösen leszavazott minden ír vonatkozású javaslatot.

Az ír katolikusokat és protestánsokat, liberálisokat és konzervatívokat, '48-as harcosokat és fémeket egyaránt tömörítő Ír Nacionalista Párt egyik vezetője Charles Steward Parnell, egy írországi protestáns birtokos a parlamenti obstrukció eszközével igyekezett érvényt szerezni az ír követeléseknek. Az ír képviselők a parlament ülésein állandóan felvilágosításokat kértek a miniszterektől, rendszerint a legjelentéktelenebb ügyekben, és "agyonbeszélték" a képviselőházat. Előfordult, hogy egy parlamenti ülést szünet nélkül három napra elhúztak, vagyis minden lehetséges eszközzel igyekeztek megbénítani a ház munkáját egészen addig, míg az le nem mond az Írországra vonatkozó törvényhozási jogáról.

1879-ben Parnell elvállalta a Michael Davitt által alapított Földliga elnöki tisztét, amelynek élén óriási munkát végzett. Vezetésük alatt az ír parasztság zöme megakadályozta a bérleti díjak mértéktelen emelését, meghiúsította a felmondásokat, és hatásos akciókat szervezett az elárverezett farmok megvásárlói ellen. Ekkor keletkezett – Parnell kezdeményezésére – a bojkott fogalma és gyakorlata. Boycott kapitány egy angol földesúr volt. Amikor osztogatni kezdte a kilakoltatási parancsokat, a Földliga tilalmat rendelt el vele szemben. Házicselédei és béresei felmondtak; a boltokban nem szolgálták ki; az iparosok nem vállalták megbízásait, lovait nem patkolták, szerszámait, épületeit nem javították; leveleit és táviratait a rendőrségnek kellett kézbesítenie. Ulsterből toborzott önkéntesei csak a rendőrség és a katonaság védelme mellett takaríthatták be termését. Rövid idő múlva Boycott családjával együtt örökre elköltözött a környékről, de neve azóta is fémjelzi a társadalmi kiközösítésnek először ellene alkalmazott módszereit. Válaszul a kormány szigorított büntetőtörvényt terjesztett a parlament elé, melynek vitáját az ír képviselők négy napig obstruálták, s csak mentelmi joguk felfüggesztése után sikerült a törvényt életbe léptetni, melynek alapján tömegesen tartóztatták le a Földliga tagjait, maga Parnell is börtönbe került. Ezek az intézkedések Írországot a polgárháború szélére sodorták.

1882. május 6-án a féni mozgalom egy szakadár csoportjának tagjai a dublini Phoenix parkban meggyilkolták Írország újonnan kinevezett alkirályát, Frederick Charles Cavendisht és államtitkárát, Thomas Henry Burke-öt. A merénylet ürügyet szolgáltatott újabb megtorló intézkedések bevezetésére. A parlament törvényt hozott rendkívüli büntető törvényszékek felállításáról, melyek Írországban három évre felváltották az esküdtbíróságokat.

Az 1880-as években az angol liberálisok befolyásuk csökkentését látva közeledtek az ír nacionalistákhoz. Gladstone az írek támogatása fejében megígérte a Home Rule törvénybe iktatását. Így az 1885-ös választásokon a liberálisok nyolcvanhat mandátumos többséghez jutottak. Ezt a nyolcvanhat mandátumot az ír párt képviselői biztosították. Parnell hívei tehát kezükben tartották a hatalmi mérleg nyelvét. A Gladstone által beterjesztett Home Rule törvényt azonban a liberálisok sem támogatták osztatlanul, így az megbukott, s vele bukott Gladstone kormánya is. Parnell ellen széles körű kampányt indítottak. Először a The Timesban megjelent hamisítványra hivatkozva a Cavendish-gyilkosságban való részvétellel vádolták, majd mikor a hamisító lelepleződött, Parnell magánéletét kezdték ki, s a "vallás és erkölcs" nevében folytattak ellene hajszát. Az igaztalan vádak elleni küzdelem tönkretette Parnell egészségét, és 1891 októberében meghalt. Vele Írország reményei is sírba szálltak. Pártja nem volt többé jelentős politikai tényező. A nemzeti mozgalom újjáélesztése a századfordulón két új egyesületre, a Kelta Ligára és a Sinn Fein mozgalomra várt.

 

 

7.7.1.3. A századvég kül- és belpolitikája

 

Az 1880-as években a liberális párton belül egyre több volt a nézeteltérés. A párt egyik tekintélyes vezetője, Joseph Chamberlain amellett tört lándzsát, hogy az állam szervezett módon avatkozzon bele a munkáskérdésbe és a kereskedelembe. A politikai koncepciónak ez a változása már az angol ipari hegemónia fokozatos megszűnésének felismeréséből fakadt. Ugyancsak a protekcionizmus mellett szállt síkra a konzervatív párton belül a Randolph Churchill által létrehozott Igazságos Kereskedelem Ligája.

A liberálisok a választójog kiterjesztésével igyekeztek helyzetüket megerősíteni. 1884-ben életbe léptették az ún. harmadik választójogi reformot, amely szavazati jogot biztosított minden olyan önálló lakást bérlő férfinak, aki legalább tíz font lakbért fizet évente, s ezzel csaknem megkétszerezték a választásra jogosultak számát (2, 5 millióról 4, 5 millióra).

Külpolitikai téren a liberális kabinetnek mindenekelőtt a konzervatívoktól örökölt búr és afgán kérdést kellett tisztáznia. 1881-ben a Madzsuba hegynél az angol csapatok vereséget szenvedtek a búr felkelőktől, így Gladstone kénytelen volt a búr köztársaságok – Transvaal és Oranje – függetlenségét elismerni, és csak a külpolitikájuk feletti ellenőrzést sikerült megkaparintania. A Disraeli által kezdeményezett és Gladstone által olyan hevesen bírált afgán háborúval pedig a liberális kormány az afgánokra kényszerítette a brit protektorátust.

1882. június 12-én felkelés tört ki Alexandriában, melynek közel ötven külföldi esett áldozatul. Az angol kormány állampolgárainak védelmére hivatkozva utasította Seymour admirálist a fegyveres beavatkozásra. Az Alexandria előtt horgonyzó brit hajóraj 1882. június 11-én, reggel 7 órakor megkezdte a város bombázását, majd 13-án csapatok szálltak partra, melyek haditevékenysége folytán néhány hónap alatt egész Egyiptom angol megszállás alá került. A katonai akciót azonban nem követte formális birtokbavétel. Az angol kormány csupán annyit jelentett be, hogy ideiglenesen megszállta Egyiptomot, és mihelyt az egyiptomi belső viszonyok lehetővé teszik, csapataik távozni fognak az országból. Ez természetesen a vetélytárs Franciaországnak szólt, hiszen Anglia nem kívánt lemondani e stratégiailag nagyon fontos területről. Az egyoldalú angol eljárás azonban így is két évtizedre fagyossá tette a Franciaországhoz fűződő viszonyt.

1885-ben az Afganisztán határához közeledő orosz csapatok angol tisztek által vezényelt afgán egységekkel találták szemben magukat. A fegyveres összecsapás orosz győzelemmel ért véget. Anglia azonban semmiképp sem akarta, hogy az oroszok megvessék a lábukat Afganisztánban, s annak meghiúsításáért hajlandó volt az Oroszország elleni háborúra is. A három császár szövetsége azonban melynek Oroszország is tagja volt – meghiúsította az angol flotta behajózását a Fekete-tengerre, s a határozott fellépés végül visszatartotta Angliát a háborútól.

Charles Gordon tábornok, aki a Nílus felső folyására is ki akarta terjeszteni az angol uralmat, 1885-ben Kelet-Szudánban súlyos vereséget szenvedett a mahdista felkelőktől, akik elfoglalták Szudán fővárosát, Khartumot is, s Angliának csak jó néhány év múlva sikerült Szudánt pacifikálni.

1885 júniusában a Gladstone-kormányt rövid időre Lord Salisbury (Robert Cecil) konzervatív kabinetje váltotta föl, majd az ír képviselők megnyerésével még ugyanebben az évben ismét Gladstone alakított kormányt. A liberális pártot azonban megosztotta a Home Rule-törvény beterjesztése. Az Írországgal való unió fenntartásának hívei, az ún. liberális unionisták Joseph Chamberlain vezetésével kiváltak a liberális pártból, és a konzervatívokkal szövetkeztek. Az ily módon megerősödő konzervatív párt a lemondásra kényszerült liberálisoktól ismét átvette a kormányrudat, és ettől kezdve egy rövid megszakítástól eltekintve (1892-1895) húsz éven át kezében is tartotta azt.

A konzervatív kormányzat a gyarmati terjeszkedés újabb hullámát indította el. A brit birodalom területe 1884-től 1900-ig 9,6 millió km²-rel nőtt. Ázsiában meghódították Burmát, Beludzsisztánt, Tibetet, gyarmatosították a csendes-óceáni szigeteket, Új-Guinea egy részét, Borneót és a Salamon-szigetek nagy részét, Afrikában Rhodesiát, Egyiptomi-Szudánt (a későbbi Brit Kelet-Afrikát), Nigériát és Kenyát. Részt vettek Kína további érdekszférákra osztásában, s 1898-ban elfoglalták Vejhajvej kikötőjét.

Az angol nagyhatalmi politika Afrikában a Fokföldtől Kairóig terjedő gyarmatbirodalmat kívánt létrehozni, de a terv megvalósítása során összeütközésbe került a régi vetélytárssal, Franciaországgal. Herbert Kitchener tábornok angol expedíciós csapatai a Nílus völgyében dél felé haladva Fashoda helységben francia csapatokat találtak, s ha fegyveres összecsapásra nem került is sor, az angolok komoly diplomáciai erőfeszítések árán elérték a franciák kiszorítását Szudánból. A fashodai válság azonban megint csak nem erősítette az angol-francia jó viszonyt.

Az Afrika déli részét kezében tartó angol nagytőke – mint arról fentebb már szó esett- az 1870-es évek óta szerette volna hatalmába keríteni a világ legnagyobb arany- és gyémántlelőhelyeit, amelyek a Búr Köztársaságban voltak fellelhetők. A búrok holland származású fehér telepesek voltak, akik az Orange és a Vaalé folyók völgyében két köztársaságot hoztak létre, Oranjét és Transvaalt. A legnagyobb arany- és gyémántlelőhelyek Transvaalban voltak. A Cecil Rhodes által vezetett Consolidated Goldfields aranytermelő társaság rövidesen összeütközésbe került a transvaali kormánnyal, amely angol-búr konfrontációhoz vezetett. 1899-ben őfelsége minisztere, Lord Chamberlain elfogadhatatlan ultimátumot adott át Paul Krüger elnöknek, mellyel kiprovokálta a háborút. Az angol hadsereg könnyű győzelemre számított, de közel két évre volt szüksége a búrok térdre kényszerítéséhez. A háború kifejlett szakaszában ötszázezer brit katona harcolt hetvenezer búr partizánnal. Az angolok korántsem a fair play szabályai szerint küzdöttek. Módszereiket Sir Henry Campbell-Bannerman vezető liberális politikus a következőképpen jellemezte: "a két búr államban minden föld, a bányavárosok kivételével, sivár pusztaság. A farmokat felperzselték, az országot pusztasággá tették. A szarvasmarhát és az egyéb jószágot vagy lemészárolták, vagy elhajtották, a malmokat lerombolták, a mezőgazdasági felszerelést és a szerszámokat összetörték. Ez az, amit én barbár módszernek nevezek." Az angol túlerő végül is győzött. Az 1902. május 31-én megkötött béke rendelkezései értelmében Oranje és Transvaal elveszítette függetlenségét, és a brit birodalom részeként bizonyos autonómiát kapott. Később, 1910-ben Kanadát, Ausztráliát és Új-Zélandot követve, Fokfölddel és Natallal egyesülve az angol korona negyedik domíniuma lett.

 

 

7.7.1.4. Munkásszervezetek a századfordulón

 

1884-ben megalakult a magukat Fabius Maximus Cunctatorról elnevező Fábiánus Társaság. A fábiánusok, mint a nevükben szereplő jeles római hadvezér, a kivárásra, a kedvező lehetőségek megragadására összpontosítottak. Nézeteik szerint a választójog kiszélesítésével, a helyi önkormányzatok hatáskörének bővítésével, különféle kommunális intézmények elterjesztésével a munka és a tőke viszonyának állami szabályozásával valósítható meg egy igazságosabb társadalom. A fábiánusok meggyőződése szerint Angliában az ő elképzelésük az egyedüli út, mert kizárólag az felel meg az angol nép jellemének, hagyományainak és történelmének. 1884-ben Londonban a korábbi Demokrata Szövetségből létrejött a Szociáldemokrata Szövetség. Vezetője Henry Hyndman lett. A szövetség programja a nyolcórás munkanapért, a bankok és a vasutak államosításáért, a progresszív jövedelemadóén és a munkanélküliek állami ellátásáért folytatott harc volt. Jól szervezett és kellően előkészített nagygyűléseiken gyakran százezren is részt vettek, s ez nagy hatással volt a munkásságra és a polgári közvéleményre egyaránt. 1900-ban a trade-unionok kongresszusa határozatot hozott a Munkásképviseleti Bizottság felállításáról, amelynek azt a feladatot adták, hogy segítse a munkásképviselők beválasztását a parlamentbe. Céljuk eléréséért együttműködést kezdeményeztek a liberálisokkal is, majd 1906-ban a bizottság felvette a Munkáspárt (Labour Party) nevet.

 

 

7.7.1.5. A viktoriánus kor vége

 

1901-ben elhunyt Viktória királynő. Helyét a trónon fia, VII. Edward (1901-1910) foglalta el. 1903-ban Salisbury miniszterelnök is követte az agg uralkodónőt. Az új miniszterelnök, Arthur James Balfour, bár szintén az empire gondolata hatotta át, a gazdasági és a világpolitikai változások kényszerétől indíttatva kész volt az "előkelő elszigeteltségből" kilépni. A konzervatívokban már 1897-ben felmerült a gondolat, hogy a közép-ázsiai térség miatt Oroszországgal, az afrikai gyarmati terjeszkedés miatt pedig Franciaországgal kiéleződő ellentéteket egy Németországgal kötendő egyezménnyel kellene ellensúlyozni. Az angol-német fegyveres szövetség azonban – amelyet az angol javaslat tartalmazott – Németország közömbössége miatt nem jött létre. Ezt követően viszont a kontinentális egyensúly megbomlása és a hegemónia eltolódása Németország javára arra késztette az angol politikusokat, hogy a gyarmati aktivitásával is aggodalmat kiváltó Németország elszigetelésére törjenek. Balfour hajlandónak mutatkozott a németek által komolyan veszélyeztetett franciák közeledésének elébe menni, és a két hatalom 1904 áprilisában Londonban három egyezményt is aláírt. Az elsőben az egyiptomi és a marokkói nézeteltéréseket rendezték oly módon, hogy Egyiptomot véglegesen angol, Marokkót pedig francia érdekterületté nyilvánították. A második megállapodás Új-Fundlandról intézkedett, a harmadik pedig Sziámban, Madagaszkáron és az Új-Hebridákon határolta el az angol és a francia érdekeket. Az entente cordiale – ahogyan a szerződést nevezték – azt jelentette, hogy Anglia lemondott a tekintet nélküli gyarmati terjeszkedés politikájáról, és noha a szerződés nem irányult más állam ellen, nem lehetett kétséges, hogy az évtizedes angol-francia ellentétek kiküszöbölésével előbb-utóbb az együttműködés feltételei is létrejönnek.

Az 1905-ös választásokon a konzervatív párt vereséget szenvedett. A hatalomra került liberálisok azonban már nem voltak azonosak az 1898-ban elhunyt Gladstone pártjával. A Sir Henry Campbell-Bannerman vezette kormány csak a szabad kereskedelem eszméje mellett tartott ki, de az "előkelő elszigeteltséget" nem vélte célravezetőnek. A választási küzdelmek során a liberális párt radikális szárnya tört előre, amelynek tagjai szociális reformokat szorgalmaztak. Vezetőjük David Lloyd George, az új kormány pénzügyminisztere, az angol liberálisok egyik legtehetségesebb politikusa volt.

A liberális kormánynak komoly figyelmeztetés volt, hogy huszonkilenc munkáspárti képviselő is bekerült a parlamentbe. Intézkedései azt tükrözték, hogy komolyan vette a figyelmeztetést. Megtiltotta, hogy a szakszervezeteken behajtsák a sztrájkok által okozott károkat. Eljárást dolgozott ki a munkások és a vállalkozók közötti viszályok megoldására. Törvénybe iktatták a nyolcvanadik életévüket elért munkások állami nyugdíjban részesítését, az állami biztosítást munkanélküliség, rokkantság és betegség esetére, elrendelték a munkaközvetítők és a minimális munkabért megállapítani hivatott bizottságok felállítását, s a bányászok munkaidejét napi nyolc órában állapították meg.

1908-ban a Campbell-Bannerman-kormányt felváltotta a szintén liberális Herbert Henry Asquit kormánya, s a régi-új pénzügyminiszter, Lloyd George 1909-ben a parlament elé terjesztett törvényjavaslatában indítványozta a jövedelemadó felemelését, a nagy földtulajdonokra pótadó kivetését és a közvetett adók emelését. A javaslat miatt a konzervatív sajtó a "tulajdon elleni támadással" vádolta a kormányt, a Lordok Háza pedig a képviselőház által elfogadott pénzügyi tervezetet visszautasította.

A liberális kormány 1911-ben olyan törvényjavaslatot terjesztett a képviselőház elé, amely szerint a pénzügyi törvényjavaslatok nem szorulnak a Lordok Háza jóváhagyására, az egyéb törvényjavaslatokat pedig, ha a ház legalább két éven belül három egymást követő ülésszakán elfogadta, a felsőház jóváhagyása nélkül is a király elé kell terjeszteni aláírás végett. A Lordok Házának hatáskörét csorbító intézkedések óriási felháborodást keltettek a felsőházban, s az ellenállás csak akkor tört meg, amikor szóba került, hogy a király új felsőházi tagokat nevez ki a liberális többség létrehozására. Fontos intézkedés volt az is, amelyik a képviselőház megbízatásának eddigi hétéves időtartamát öt évben maximálta.

A liberális párt külpolitikai vezetői rövid idő alatt megértették, hogy Anglia nem lehet egyszerre Franciaországgal barátságos, Oroszországgal viszont ellenséges. A külügyminiszter Edward Grey tárgyalási készségét segítette, hogy Oroszországban 1906-tól az angolbarát Alexander Izvolszkij irányította a külügyeket. A kölcsönös közeledési szándékból francia közvetítéssel csakhamar kialakult a tárgyalásos érintkezés, melynek eredménye az 1907 augusztusában megkötött angol-orosz megállapodás lett. Az egyezményben a felek megállapodtak, hogy Afganisztán angol érdekterület marad, Tibettel kapcsolatban kölcsönösen lemondtak mindenféle beavatkozásról, Perzsiát három övezetre osztották, az északi övezetet orosz, a délit angol, a középsőt pedig semleges területnek mondva ki. Az angol-orosz viszonyban természetesen 1907 után is számos tisztázatlan kérdés maradt, de a legfontosabb súrlódási felületeket sikerült kiiktatni, s ez utat nyitott a további együttműködésnek is. Nem kétséges azonban, hogy az angol-francia és az angol-orosz szerződésekben tapasztalható kölcsönös engedékenységet a kölcsönös fenyegetettség érzése táplálta, tehát létrejöttükben a legnagyobb szerep Németországé volt. Az 1911-es második marokkói válság idején az angol és a francia diplomácia már együtt lépett fel az egyre növekvő német igények ellen.

Az 1910-es években a liberálisoknak egyre több belpolitikai nehézséggel kellett szembenézniük. Minthogy parlamenti többségük az ír képviselők szavazataitól is függött, kénytelenek voltak a ház elé terjeszteni az Ír Köztársaság önkormányzatáról szóló törvényjavaslatot, a Home Rule-t. Ennek értelmében Írországban a hatalmat kétkamarás parlament veszi át, a szenátust az angol kormány nevezi ki, a képviselőházat viszont az érvényben lévő választójogi törvények alapján választják. Az ír parlament hatásköre a törvényjavaslat szerint nem terjed ki a háború és béke kérdéseire, a fegyveres erőkre, a külkapcsolatokra, új adók bevezetésére és a rendőrségre. A végrehajtó hatalmat az angol helytartó gyakorolta volna. A törvény még ebben a meglehetősen korlátozott önkormányzatot adó formában is a konzervatívok dühödt ellenállásába ütközött. A képviselőház liberális többsége azonban háromszor elfogadta, így az új törvények értelmében a Lordok Háza már nem érvényteleníthette azt. A konzervatívok ekkor más utat választottak a Home Rule meghiúsítására. Ulsterben, Írország északkeleti sarkában s egyben legiparosodottabb részében a lakosság zöme skót protestáns volt, akik körében már hosszú ideje hagyományozódott az ír katolikusok gyűlölete. A konzervatívok ezen a területen fegyveres osztagokat szerveztek a kisebbség és a vallás védelmére és a Home Rule bevezetésének meghiúsítására. Az ellenállás vezéralakja Edward Carson hajdani angol főügyész volt, aki ideiglenes kormányt alakított Ulsterben. Carson "önvédelmi" csapatainak létszáma elérte a nyolcvanezer főt. Az ellene vezényelt kormánycsapatok tábornokai pedig lemondással fenyegetőzve hiúsították meg a kormány közbelépését. 1914 nyarán Írországban önkéntes hadsereget kezdtek toborozni Carson csapatainak féken tartására. Válaszként a kormány megtiltotta a fegyverimportot. Július 26-án Dublinban a rendőrség tüzet nyitott az ír nacionalista önkéntesekre. Az eseménynek több halottja és sebesültje volt. A nagy felháborodást és a polgárháborús hangulatot az I. világháború kitörése és Anglia augusztus 4-ei hadba lépése csendesítette le, de csak kis időre.

 

 

7.7.2. A Harmadik Köztársaság Franciaországa az I. világháborúig

 

7.7.2.1. A porosz-francia háború és a párizsi kommün

 

1870. július 19-én a francia udvar tábornoki klikkje a császárral egyetértésben – abban bízva, hogy a poroszok legyőzésével megszilárdítja a trónt – kirobbantotta a porosz-francia háborút. A bonapartisták gőgje nem ismert határt. A hadügyminiszter kijelentette, hogy a francia hadsereg a "katonák lábszárvédőjének utolsó gombjáig" kész a háborúra, s hazafias lelkesedésében odáig ment, hogy kétségbe vonta a porosz hadsereg létezését. A francia hadügyminiszter számára nem létező porosz haderő azonban 1870. szeptember 1-jén foglyul ejtette a francia hadsereg jelentős részét – a császárral együtt. A sedani katasztrófa visszavonhatatlanul véget vetett a III. Napóleon nevével fémjelzett Második Császárságnak. 1870. szeptember 4-én Párizsban felkelés tört ki, amely kikiáltotta a köztársaságot, élén a republikánus polgárság képviselőiből álló "nemzeti védelem kormányával".

1870. szeptember 17-én a poroszok elérték, és ostrom alá fogták Párizst. Az ostrom legsúlyosabb napjaiban Párizs népe hulladékon és patkányhúson élt, éhezett és fagyoskodott, de készen állt a harcra. Rezet gyűjtöttek és ágyúkat öntöttek maguknak. A párizsi munkásság és kispolgárság "éberségi bizottságokat" alakított a kerületekben. 1871. január 22-én Jules Favre, a "nemzeti védelem kormányának" külügyminisztere fegyverszüneti kérelemmel jelentkezett a porosz főhadiszálláson. A lépés katonai szempontból indokolt volt, hiszen Párizs élelmiszer-tartalékai kimerültek, és az ellenség is túlerőben volt. A fegyverszünet létre is jött 1871. január 28-án háromheti időtartamra. Franciaország súlyos árat fizetett. El kellett ismernie Elzász és Lotaringia német bekebelezését, ötmilliárd aranyfrank hadisarc megfizetésére kötelezte magát, és tudomásul vette, hogy az ország keleti departmentjei a jóvátétel kifizetéséig német megszállás alatt maradnak. A január 28-i fegyverszünet aláírását a párizsiak nagy többsége árulásnak tartotta.

A Versailles-ban kötött előzetes egyezmény csak a nemzetgyűlés jóváhagyásával léphetett hatályba, azért szerepelt a feltételek között a végleges béke aláírására felhatalmazást adó nemzetgyűlés megválasztása is. Az 1871 februárjában megtartott választásokon a jobboldali pártok győztek. A képviselők többsége orleanista vagy legitimista volt. A vidék a királypártiakra szavazott, mert a fővárost a béke akadályának és a tulajdont fenyegető társadalmi felforgatás központjának tartotta. Az új nemzetgyűlés 1871 februárjában Bordeaux-ban ült össze. A kormány vezetésével Louis Adolphe Thierst bízták meg, aki egyben az 1870 szeptemberében kikiáltott, de azóta sem szentesített köztársaság elnöki tisztét is betöltötte. A Thiers-kormány 1871. február 26-án Versailles-ban előzetes békeszerződést kötött a poroszokkal. A békefeltételek – melyeket március 3-án a nemzetgyűlés jóváhagyott – megegyeztek az előzetes fegyverszünetben foglaltakkal. A végleges békét azonban még mindig nem kötötték meg. Bismarck igyekezett a francia belpolitikai feszültséget a maga javára kamatoztatni.

A poroszokkal kötött szerződés után következhetett a belső rend helyreállítása. Ez Thiers és kormánya számára a Második Császárság bukása után kibontakozott forradalmi mozgalmak felszámolását, a nemzetőrség lefegyverzését, a demokratikus és a köztársasági lapok betiltásával a sajtószabadság korlátozását jelentette.

1871. március 18-ára virradóra a kormánykatonaság el akarta vontatni a Nemzeti Gárda Montmame-on tárolt és őrzött ágyúit, de a nemzetőrségnek sikerült meghiúsítania a kormánycsapatok tervét, sőt ellentámadásba ment át, és elfoglalta a város stratégiai pontjait. A sorkatonaság megtagadta, hogy a felkelőkre lőjön. Két tábornokot saját katonái lőttek agyon, majd csatlakoztak a felkelt párizsi néphez. A kormány Versailles-ba menekült, oda összpontosítva a még kormányhű alakulatokat is. Március 18-án estére a nemzetőrség már az összes kormányintézményt elfoglalta.

1871. március 18-án a nemzetőrség központi bizottsága ideiglenes kormánnyá alakult. Létrejött a párizsi kommün, azaz a választott tanács. Március 26-án szavaztak a kommün tagjaira. Ezen Párizs lakosságának többsége részt vett. A megválasztott nyolcvanöt tag közül huszonnyolc munkás, huszonegy pedig a különféle polgári rétegek képviselője volt. A fennmaradó rész többsége az értelmiségiekből került ki.

A párizsi kommün legfontosabb, elvi jelentőségű intézkedéseit az április 10-én kiadott utasítás tartalmazta, melynek értelmében a tulajdonosaik által elhagyott gyárakat a munkások termelő kollektíváinak kellett átadni, s emellett a legfontosabb üzemekben bevezették a munkásellenőrzést. A kommün hosszú haladékot adott a lakbérhátralékok kifizetésére, megnyittatta a zálogházakat, munkavédelemről szóló rendeleteket adott ki, elrendelte az alacsony bérek felemelését, és közös műhelyeket állított fel a munkanélkülieknek. Az üzletbérek és a lejárt váltók kifizetésére adott haladékkal sok kiskereskedőt és kisiparost mentett meg a tönkremeneteltől. Számos döntés látott napvilágot a színházakkal, múzeumokkal és könyvtárakkal kapcsolatban is. A párizsi kommün napjai sokakban a nemzeti függetlenség, az emberi szabadság és a társadalmi megújulás reményét keltették.

Törvényszerű volt, és nem is váratott sokáig magára a Párizsban megszületett másik Franciaország és a Thiers-kormány közötti összecsapás. A versailles-i kormányzat 1871. április elején megindította a támadását Párizs ellen. A katonai akció irányítását Gallifet tábornokra bízták.

Ugyanakkor a kormány 1871. május 10-én megkötötte a frankfurti békét, amely végleg pontot tett a porosz-francia háborúra, feltételei miatt azonban a kortársak találóan "gazdasági Sedan"-nak nevezték. A békekötés után megnőtt a versailles-i kormány mozgásszabadsága, a hadifogságból hazatérő katonák is a kormánycsapatok létszámát növelték. A poroszok ellen nem sok dicsőséget szerzett tábornokok – pl. MacMahon marsall – most Párizsra támadtak, de kemény ellenállásba ütköztek. A túlerő azonban győzött. A véres dráma utolsó felvonása a Père-Lachaise temetőben játszódott le, s május 28-án itt is elült a harc. A végsőkig kitartó kommunárdokat lemészárolták. Megkezdődött a véres megtorlás, melyben harmincezer párizsit végeztek ki, negyvenezret pedig száműzetésre ítéltek.

A frankfurti béke a német várakozással ellentétben nem töltötte be a "gazdasági Sedan" szerepét. A francia gazdaság nem rokkant bele az ötmilliárd hadisarc kifizetésébe, sőt a franciák határidő előtt teljesítették azt, csakhogy megszabadulhassanak a jóvátétel biztosítékául kikötött német megszállástól. A 70-es években a francia ipar újra fellendült, és hadügyeinek rendbehozatalával Franciaország ismét a nemzetközi porond komoly tényezőjévé vált. A talpra állás azonban csak viszonylagos volt. A Franciaországnak korábban túlsúlyt biztosító népszaporulat a Harmadik Köztársaság idején zuhanásszerűen lelassult. A népesség 1870-1900 között mindössze kétmillió fővel nőtt, míg Németországban ugyanebben az időben a népszaporulat tizenötmillió főre rúgott. A vereség ellenére Franciaország továbbra is fontos szerepet játszott a világgazdaságban és a világpolitikában, de nem volt többé vezető hatalma Európának, csupán egyik nagyhatalma.