5.5.3. Birodalmak Dél- és Kelet-Ázsiában

 

5.5.3.1. Az arab világbirodalom kialakulása

 

Az első arab kalifáknak három évtized (632-661) elegendő volt arra, hogy 7 millió km²-re kiterjedő világhatalommá fejlesszék az egykori kis arab muszlim közösséget. S miután a negyedik "igaz úton járó" kalifát, Alít ima közben mérgezett tőrrel meggyilkolták, a hatalom az Omajjád-család kezébe került. Az Arab-félszigetről ettől kezdve elkerült a kalifátus központja. Az új székhely a szíriai Damaszkusz lett.

Az új dinasztia kilenc évtizedig adott kalifákat az iszlám birodalomnak, s a hódítások tovább folytatódtak (Közép-Ázsiában és Északnyugat-Afrikában meg Dél-Európában). A 8. század elején foglalták el a Pireneusi-félsziget nagyobb részét. Belső-Ázsiában pedig egészen Kínáig nyomultak. A 740-es években, amikor a hódítások lelassultak, ismét kiújultak az arab törzsi ellentétek. 750-ben az utolsó Omajjád-kalifát elüldözték Egyiptomba, majd Abú'l-Abbász meggyilkoltatta. Aztán kiirtották az egész családot. Még a holtak tetemét is megkorbácsolták. A családnak csak egyetlen tagja menekült meg, akinek révén a család a Pireneusi-félszigeten még közel három évszázadon át továbbvitte az uralkodói hagyományokat.

Az Abbászida kalifák 750-től kezdve fél évezreden keresztül uralkodtak. 762ben al-Manszúr kalifa új fővárost alapított a régi Szászánida főváros, Ktésziphon közelében, a Tigris folyó mellett, egy bizonyos Bagdad nevű (jelentése: Isten adománya) falu helyén. Nevét világszerte ismertté tette az indiai-arab mesegyűjtemény, az Ezeregyéjszaka. Nevének egyik állandó jelzője: a "béke városa" (Dar asz-Szalám). Négy esztendeig építette állítólag mintegy százezer ember. Formája kör alakú, hármas fallal vették körül. Négy kapuja volt. A kalifa palotája a kertekkel a város területének egyharmadát foglalta el. Joggal állították róla korabeli ismerői: "olyan város, amelyhez fogható nincs az egész világon". Bagdad, Damaszkusz vagy a híres kikötőváros, Baszra lakossága nagyobb volt bármelyik európai városénál.

A mesékben elbeszélt káprázatos fényűző élet nem a fantázia szüleménye, hanem a valóság. A nagy kalifák éves jövedelme a legjelentősebb korabeli európai uralkodókénak ötven-százszorosát tette ki! Bagdad a világkereskedelem központjának is számított. Tevekaravánok, hajók vitték özönével az árut. A bazárokban kínai porcelánt, selymet, gyöngyöt, indiai fűszereket, festékeket, ázsiai drágaköveket, az oroszok mézét és viaszát meg szőrméket, afrikai aranyat, rabszolgákat, különleges fafajtákat mindig minden mennyiségben lehetett vásárolni. Kézművesek ötvös remekeit, pompás üvegeket, remekmívű fegyvereket is megcsodálhatott itt a vásárló. Az arab és zsidó kereskedők révén Kelet áruja eljutott Nyugatra, Európába, Európa áruja pedig Keletre.

Az arab hajósok messze földet bejártak: eljutottak Indiáig, Kínáig. S hogy merész útjaik titkát ne firtassák, fantasztikus meséket találtak ki a hajósokra leselkedő veszélyekről (pl. a Tengerjáró Szindbád hét utazása az Ezeregyéjszakában). Ezzel elriasztották az esetleges kíváncsi vállalkozókat, másrészt a távoli, ritka luxuscikkek árait az egekig emelhették, hiszen a veszélyt meg kellett fizetni.

Az arab kultúra és tudomány nagy hatással volt Európára. Eleinte Bagdad volt a kapcsolatokban a meghatározó, majd egyre inkább a mórok uralta Hispánia, sőt a 13. századtól Szicília szerepét sem becsülhetjük le. Kelet arab, zsidó és keresztény tudósai egyre nagyobb szerepet játszottak a középkori világban. A 8. század második felének nyolc nagy tudósa Kelet szülötte, a 9. században már harmincegy. A 10. század harmincnégy jelentős tudósa közül harmincegy keleti, három pedig spanyol arab, a 11. században harminc jelentős tudós közül huszonegyet adott Kelet, kilencet viszont a mór Hispánia.

A birodalom nyelve az arab volt, de az államszervezet sok iráni elemet vett át. Egyik ilyen volt a vezír (főminiszter), aki egyes esetekben teljhatalommal rendelkezett. Különösen nagy hatalomra tett szert a Barmakida vezírcsalád. Egyik tagja, Dzsafár al-Barmaki vezír Nagy Károly kortársának, a legendás Hárún ar-Rasíd kalifának (786-809) az Ezeregyéjszaka történeteiben leírt kalandjai során állandó kísérője. A Barmakidák sorsa az lett, mint sok más nagy hatalomra jutott családé: tizenhét évig (786-803) tartó tündöklés után, hatalmuk csúcsán kivégeztette őket a kalifa, majd mesés vagyonukat elkoboztatta.

Az egyik utolsó kalifa oklevelében a vezír hatalmáról a következőket találjuk: "Mohamed ibn-Barz al-Kummi a mi képviselőnk az egész földön és minden alattvalónk előtt. Ezért aki engedelmeskedik neki, nekünk engedelmeskedik. És az, aki nekünk engedelmeskedik, Istennek engedelmeskedik, és Isten ezért a Paradicsomba juttatja."

 

 

5.5.3.2. Költők és tudósok hazája: Irán

 

A középkori ország mintegy 1,5-2 millió km²-nyi területű volt, azaz lényegében a mai Iránhoz hasonló nagyságú. Nagyobb része ún. magasföld (1000 m tengerszint fölött), amelynek éghajlata száraz, sivatagos, hőmérséklete szélsőséges: nagy melegek és nagy hidegek váltogatják egymást. A Kaszpi-tenger partvidéke viszont csapadékos. Mindössze egyetlen nagyobb, hajózható folyója van. A növényvilág nagyon változatos. A felföldön és a déli országrészben kevés a földművelésre alkalmas terület, de az is csak állandó öntözéssel hasznosítható.

A Szászánidák (226-651) magas kultúrát létrehozó birodalma szétesőben volt, amikor az iszlám által megszervezett arabok első nagy hódítási hulláma megindult, s a 7. század közepére Irán az arab világbirodalom részévé vált. A meghódított ország vallást váltott, áttért az iszlámra, s annak kisebbségi (ellenzéki) síita irányzata vált uralkodóvá, s maradt az mindmáig. Az ország lakossága megőrizte a perzsa nyelvet (bár átvett arab szavakat, s némi módosítással az arab írást használják). Az arab hódítók átvették az iráni kultúrát, a kalifátus igazgatásában fontos szerepet játszottak egyes iráni főurak, pl. a már említett Hárún ar-Rasíd bagdadi kalifa nagyvezírje az iráni Barmaki-család tagja (Dzsafár al-Barmaki) volt.

A 9-10. században a perzsa földrajzi írók a Kaukázuson inneni ázsiai és az azon túli európai területek legalaposabb ismertetői voltak: Ibn Ruszta, Dzsajhání, Gardézi, akik a korabeli magyarságról is igen pontos leírást adtak. Szent István kortársa volt a nagy iráni költő, Firdauszí, aki az újperzsa nyelven írt Királyok Könyvében mitológiába ágyazva mesélte el az iráni történelmet, vagy a világhírű tudós, Ibn Színá (latinos nevén Avicenna).

 

 

5.5.3.3. India a mesék hazája

 

Dél-Indiában a Kr. u. első századokban hatalmas államok jöttek létre, amelyek kereskedelmi kapcsolatai szintén a Távol-Keletig, valamint Rómáig nyúltak. A 4. században a Gupták megpróbálták fönnhatóságukat a déli területekre is kiterjeszteni – sikertelenül. A kisebb-nagyobb dinasztiák egymással hadakoztak a következő századok folyamán. A Gupta-kori India mezőgazdasága jelentősen fejlődött, nőtt a művelésre alkalmassá tett területek kiterjedése. A magas páratartalmú vidékeken a rizs többféle fajtáját, cukornádat stb. termesztettek. Dél világszerte híressé váló termékei a bors és más fűszerfélék. Jelentős a kertkultúra (őszibarack, körte, mangó, narancs, banán, kókuszpálma, szőlőültetvények). A föld az államé, a nagybirtokosok örökletes használatra nem kaptak földet. Ez a tény az indiai gazdaság és társadalom egyik legjellemzőbb sajátossága. A kézműipar terén különösen magas szintű a fémművesség, főleg a vasmegmunkálás. E fém fontos kiviteli cikk, csakúgy, mint a pompás ékszerek. A takácsmesterek remekei a gyapotból és selyemből szőtt, világszerte keresett kelmék. A kézműiparosok szervezetekbe tömörültek, csakúgy, mint a kereskedők. Az uralkodók hatékonyan támogatták a nagy hasznot hozó külkereskedelmet.

Vallási tekintetben a buddhizmus hanyatlása figyelhető meg a Gupta-korban. A 8-9. században a hinduizmus asszimilálta a buddhizmus valamennyi formáját. A hinduizmus két irányzata közül a visnuizmus (főistenéről kapta a nevét) a Maurja-korban alakult ki, s a Gupták időszakától terjedt el igazán széles körben. Ebbe olvadt bele a pásztorok istenének, Krisnának a kultusza is. Nagyon népszerű lett a sivaizmus is, amely táncoló-romboló istenéről (Siva) kapta a nevét. Egyik állandó kísérője az elefántfejű Ganésa.

A 6. század végén Észak-Indiát három jelentős állam uralta. A legjelentősebb uralkodó az akkor már hanyatló buddhizmust erőteljesen támogató Harsa, aki a 7. század első felében Észak-India jelentős részét meghódította. Dél-Indiában a Csálukják állama a legjelentékenyebb. A 9-10. század az egyes államok egymás elleni harcai jegyében telik, s ismét a bomlás korszakának számít. Dél-Indiában a Csólák az urak a 10. században, akik meghódították Sri Lankát (Ceylont) is. A középkori India fő gazdasági egysége a faluközösség maradt, de jó néhány jelentős, az európaiakat jóval felülmúló népességű város is volt. Ezek azonban – mint általában a keleti városok – alapvetően eltértek igazgatásukat tekintve az európai városoktól. A despotikus uralkodók keményen kézben tartották őket, nem rendelkeztek önkormányzattal, nem lehettek a társadalmi fejlődés olyan motorjai, mint az európai városok.

Az arabok a 710-es években elfoglalták az Indus-vidéket, majd századokkal később sikerül meghódítaniuk Észak-Indiát is.

 

 

5.5.3.4. A kora középkori világ legnagyobb birodalma: Kína

 

A mai Kína (Tibettel együtt) csaknem 9,6 millió km², a középkorban viszont a legnagyobb kiterjedésű kínai államok sem igen haladták meg a 3-4 millió km²-t, ámde így is a korabeli világ legnagyobb kiterjedésű birodalmai voltak.

A Vej-dinasztia sikeres országegyesítése nem volt hosszú életű (494-534). Az ezt követő fél évszázadban több dinasztia osztozott a területeken. Az ország újabb, bár rövid életű (581-617) egyesítése az északi Szuj-dinasztia érdeme volt. Fővárosuk Csangan (ma Hsziang) lett. A hatalmas város építészeti különlegessége a császári palota épületei között egy kétszáz vendég befogadására alkalmas forgó pavilon volt. A dinasztia alapítója, Ven-ti, aki korábban az északi Csou-dinasztia magas rangú hivatalnoka volt, a konfuciánus államirányítási eszmék jegyében egységes államigazgatást vezetett be, amely jól képzett hivatalnokok munkáján alapult. Enyhített a közigazgatási törvények szigorán, viszont pontosította a korábban áttekinthetetlenné vált népesség-összeírás rendszerét, s ésszerűsítette az adózást. Jelentős tette volt az új büntető törvénykönyv bevezetése is. Segítette a buddhizmus súlyának növekedését. A buddhista egyház elérte, hogy az államtól független lehessen. A szerzetesekre nem voltak érvényesek a világi törvénykezés szabályai, mentesültek a közmunka, a fejadó és más adófajták alól, s az egyház vagyona elidegeníthetetlennek számított. A másik oldalról viszont szigorúan előírták a kolostori élet szabályainak betartását.

A buddhizmus fellendülésének, terjedésének voltak a társadalomra és a gazdaságra nézve kedvezőtlen hatásai is. A fiktív papszentelések, a kolostorokban menedéket kereső sok-sok paraszt az államot jelentős adójövedelemtől, munkaerőtől fosztotta meg, s megnehezedett a hadsereg utánpótlása is. A kolostorok az ajándékba kapott és jelképes áron fölvásárolt földek és mezőgazdasági üzemeik (olajütők, vízimalmok stb.) révén rendkívül jelentős gazdasági hatalomra tettek szert. A hagyományos kínai erkölcsiségben (pl. családi kötelékek fölbomlása) is okozott károkat a buddhizmus. Az építkezéseknek, a szobor- és harangöntéseknek, a papság fenntartásának, az ünnepségeknek tetemes költségei arra késztették az államot, hogy ellenlépéseket tegyen, azaz megpróbálja korlátozni az egyházi földbirtokok területét, a papok és szerzetesek létszámát. Ezek a törekvések azonban nem vezettek eredményre. A Kínában elterjedt buddhista hagyományokban eleinte semmiféle rendszer nem volt. Egyes buddhista szerzetesek ezért vándorútra (zarándokútra) indultak, hogy megismerjék, leírják és elhozzák magukkal a valódi buddhista kánonok szövegét. De nemcsak vallási küldetést végeztek, hanem leírták egész sor közép- és dél-ázsiai ország földjét, népét, szokásait. Feljegyzéseik általában rendkívül pontosak és alaposak voltak. Ez azt jelenti, hogy a kínaiak igen alaposan ismerték az ázsiai világot. Ezek nélkül a történettudomány szinte semmit nem tudna Ázsia kora középkori hinduizálódásáról.

A Szuj-dinasztia második császára, Jang-ti hatalmas munkával és tetemes emberáldozatokkal újjáépíttette a nagy falat, a fővárost csatornarendszer (a 40 m széles nagy csatorna) segítségével összekötötte a Jangce völgyével, valamint az északkeleti területekkel, továbbá a dél-kínai területeknek birodalmához való csatolását is teljessé tette. Így a fontos szállítások egyszerűbbé váltak. A Jangce alsó folyásától délre ugrásszerűen megnövekedett a rizstermelés, ami sokat segített az élelmiszerellátás kiegyensúlyozásában. A birodalom második fővárosa, Lojang és a régi főváros, Csangan közötti út mentén hatalmas gabonahombárokat építettek. A legnagyobb tizenkétmillió hektoliter befogadóképességű volt. A 7. század fordulóján újjáépítették a két fővárost. Mindkét város négyzethálós rendszerben épült, méretei lenyűgözőek voltak. Csangannak például tizenöt (70-150 m széles) sugárútja volt. A csatornázások és útépítések révén megnyílt az út a tenger, a trópusi területek (a délkelet-ázsiai országok) felé. A közigazgatás reformja során meghatározták az állami hivatalok elnyeréséhez szükséges vizsgák anyagát. Az erőltetett ütemű változások azonban feszültségekhez vezettek, s amikor a Korea ellen vezetett költséges hadjáratok kudarccal végződtek, egy felkelési hullám (617) elsöpörte a dinasztiát.

A Tang-dinasztia (618-907) lényegében a Szuj-dinasztia modellje alapján működött. Folytatódott a földosztás (minden adóköteles férfi kapott földet), csökkent a nagybirtokok száma. Nem szakadt meg a törvénykönyv reformja, kiegészítése, pontosítása. A hivatalnokvizsgák tökéletesített rendszere jelentős rétegek számára tette lehetővé a gyors társadalmi fölemelkedést. Mód nyílt egyúttal arra is, hogy a szakképzett hivatalnokgárda ellensúlyozza az arisztokraták hatalmát. A főváros milliós lakosságával az akkori világ legnépesebb települése volt. Virágzott a szárazföldi és a tengeri kereskedelem. A kantoni kikötőben gyakran megfordultak perzsa és arab hajók is. A dinasztia csaknem három évszázados uralkodása egyike volt Kína legdicsőségesebb időszakainak, a kultúra és művészet valóságos aranykorának. Virágzott a költészet, a festészet, ekkor készítettek először fehér porcelánmázat, s az ötvösök és ékszerkészítők remekművei is figyelemre méltók.

A dinasztia első császára a Szuj-dinasztia hivatalnokaként erőszakkal szerezte meg magának a hatalmat. Évekig tartó harcok árán ismertette el hatalmát az egyes országrészekben. Az északi határvonal védelme és a meghódított közép-ázsiai területek fölötti hatalom biztosítása a hadsereg létszámának növelését, nagyobb létszámú helyőrségek létesítését követelte meg. Ez viszont azzal a veszéllyel járt, hogy egyes megerősödő katonai parancsnokok fegyveres erejükre támaszkodva föllázadtak a központi hatalom ellen, amire több példa is volt.

A 8. század elején ért a Tang-dinasztia a hatalom csúcsára. A század közepén azonban súlyos megrázkódtatások érték a birodalmat. 751-ben az arab seregek tibeti segítséggel a közép-ázsiai Talasz folyónál vereséget mértek a kínai hadseregre. Ez az ütközet jelölte ki a kínai és az iszlám civilizáció határát Közép-Ázsiában, s gátat szabott a kínai hódítási törekvéseknek a turkesztáni térségben. A kitajok elleni újabb sikertelen háború és a vereséget szenvedett kínai hadvezér lázadása megrázta a birodalmat. Az ujgurok segítségével sikerült a császárnak úrrá lenni a nehézségeken (757), aminek ára a nomád segítők fosztogatása volt. A 9. század második felében kitört felkelések hatására ismét meggyengült a kormányzat. 907-ben a birodalom független királyságokra (északon öt, délen tíz birodalom) esett szét, és több mint fél évszázad múltán sikerült csak az újabb egyesítés.

 

 

5.5.3.5. A kínai kultúra fő haszonélvezője: Japán

 

A négy nagyobb és mintegy háromezer kisebb szigetből álló, Kínához képest kicsiny ország területe több mint 377 ezer km² (ennek négyötöde nehezen megművelhető hegyvidék). Földrajzi helyzete sokban emlékeztet a Brit-szigetekére. A nagy szigetek közül Hokkaidó mintegy 83 ezer km², azaz valamivel kisebb, mint Írország, Honshu (231 ezer km²) kicsivel nagyobb Nagy-Britanniánál. A szigetek hegyeinek lejtői 75 százalékban 15 fokosnál meredekebbek. A partvonal erősen tagolt. Megtelepedésre, földművelésre a parti síkságok és a folyóvölgyek alkalmasak igazán. Eredetileg sűrű erdőség borította a hegyeket. Ennek nagyobb részét mára kiirtották. Japán minden része közel esik a tengerhez, ezért is igen nagy a tenger jelentősége az élelmezésben is. Az éghajlatot meghatározza, hogy az északi szigetek Itália északi határainak megfelelő szélességi körön helyezkednek el, a déli szigetek fekvése Egyiptom déli határával egyező.

A Kr. u. 4-5. század a nagy halomsírok kora. E sírok több száz méter hosszúak, körülárkoltak, kulcslyuk alakúak. A legendás császár, Nintoku halomsírját három árok övezi, területe 32 ha. Csaknem fél km hosszú. Magassága 35 m.

A 7. század elején (604) fogalmazódtak meg a központosított állam alapelvei, elkészült a 17 cikkelyes alkotmány. Ebben olvashatók a következők: "Az uralkodó az ég, az alattvaló a föld. Az ég takarja, a föld tartja... Ha a föld akarná az eget felborítani, ez rombolást eredményezne..." A hatalom gyakorlásáról: "A tartományfőnökök igazságtalanul ne szipolyozzák a népet; az országnak nincs két uralkodója, s a népnek nincs két ura, az ország egész népe számára az uralkodó az úr." Az uralkodó megnevezése is megváltozott, ókimi helyett tennó (császár) lett.

A 7. század az Asuka-kultúra időszaka. A kínai Tang-dinasztia központosított államrendszerét mintának véve dolgozták ki a japán igazgatási rendszert. Ennek egyik elró látható jele – kínai mintára – az "év neve" kihirdetése. A főváros is megváltozott: Asuka helyett Naniva lett. A változásnak is nevet adtak: Taika (azaz nagy átalakulás). A 645-ben kezdődött Taika-reform legfőbb célja a földnek a császári család egyes tagjai és a nemes urak általi kisajátításának megszüntetése. Ehelyett "állami" földként közvetlenül a ternó uralma alá kerültek. Új adórendszert vezettek be, s igyekeztek az egyes nemzetségi vezetők, valamint a tartományfőnökök hatalmi visszaéléseit megakadályozni. Meghatározták a hivatalnokok alkalmazásának szabályait, megkezdték a jogrendszer megszerkesztését (681). 694-re fölépült a Fudzsivara-főváros. 710-ben azonban a kínai Csangan mintájára új főváros építésébe fogtak.

A Nara-korszaktól (710-784) kezdve vált meghatározóvá a buddhizmus, amely a 6. század első felében jelent meg a szigetországban, nagyjából egy időben a konfucianizmussal. A korszak fénykora Sómu császár uralkodásának idejére (724-749) tehető. Hatalmas templomok épültek, bennük aranyozott vagy lakkozott buddhista szobrokkal, a falaikon freskókkal. Az építkezések, a fényűző élet egyre nehezebben elviselhető terhet jelentett a lakosság számára (adóterhek növekedése). A császári udvar hatalmi harcok színtere lett, összeesküvések, lázadások követték egymást. A 8. század végére sikerült úrrá lenni a nehézségeken. Ekkor ismét áthelyezték a fővárost, ezúttal a mai Kiotó helyére. Neve Heiankjó lett (jelentése: a béke és nyugalom fővárosa). Ezer éven keresztül ez maradt a császári székhely. A fővárosról a 9-12. század közötti időszak a Heian-korszak nevet kapta. A hatalmat a Fudzsivara-család ragadta magához (lányaikat a császárokhoz adták feleségül, így közvetlen rokonságba kerültek az uralkodókkal), s állandó jelleggel régensként, illetve főtanácsadóként az állam tényleges irányítói lettek.

Ahogyan a középkor második felében az angoloknál a francia kulturális hatás volt a meghatározó, a japánoknál ilyen volt (csak még fokozottabb mértékben) a kínai kultúra hatása, részben koreai közvetítéssel. A japán kultúra meghatározó része lett a kínai írásrendszer (a kandzsi), valamint a buddhizmus. Az 5. században már nemcsak az udvari hivatalnokok használták az írást, hanem az uralkodó rétegnek is egyre több tagja tanult meg írni-olvasni. A Korea birtoklásáért folytatott, évszázadokig tartó harcok hozadéka volt a kínai kultúra értékeinek beáramlása Japánba, jelentős részben a Koreából áttelepültek révén. Így ismertek meg és hasznosítottak új mezőgazdasági eljárásokat, fejlődött a technika és a tudomány, a hajóépítés és a kézműipar. A 6-7. században ugrásszerűen nőtt a vastermelés, a vaseszközök használata. A Koreából áttelepültek nemzetségei (Aja-, Hata-, Fumi-nemzetség) az 5-6. századi Jamato-udvar jelentős szereplőivé váltak. A virágzó kínai Tang-dinasztia korszakában a japán tennó egész sor (általában 100-500 fős) küldöttséget menesztett Kínába. A diákokból és papokból álló küldöttek azt a feladatot kapták, hogy a kínai kultúra, technika és az államigazgatási rendszer újdonságait sajátítsák el, hogy aztán meghonosítható legyen Japánban is. A megszilárduló államrendszer aztán megíratta a saját történetét a 8. század elején. Így született meg a Kodzsiki (Régi dolgok feljegyzései, 712) és a Nihonsoki (Japán Krónika, 720). Egy-egy tartományt leírd, a legendáit összegyűjtő feljegyzések is készültek udvari utasításra. Elkészült az első versantológia is, amely négy és fél ezer dalt tartalmazott.

 

 

5.5.3.6. A buddhista építészeti világcsodák földje: Délkelet-Ázsia

 

Az I. évezred vége felé a térség fejlődése fölgyorsult. Jávától Thaiföldig hatalmas királyságok alakultak, amelyek erejét és gazdagságát jelzik a monumentális építkezések: nagy kiterjedésű városok, olyan káprázatos templomegyüttesek, amelyek napjainkban is világcsodának számítanak. A kontinensen az ekkoriban kialakított nagy öntözőrendszerek (rizstermesztés) megteremtették mindehhez a biztos gazdasági alapot. A szigetek gazdaságának alapja viszont a tengeri kereskedelem volt. Különösen Jáva és Szumátra kereskedőtelepei indultak virágzásnak. A térség társadalmi rendjének, valamint vallási rendszerének (egyszerre volt jelen a hinduizmus és buddhizmus), a művészetnek, s ezen belül az építészet jellegének legfőbb meghatározója az Indiával való szoros kapcsolat volt. Az uralkodók az indiai isten-királyokhoz hasonló hatalmi rendszerben kormányoztak.

A kambodzsai khmerek kisebb hindu-buddhista királyságai a 8. századig álltak fenn. 802-ben alapította meg II. Dzsajavarman azt a dinasztiát, amely 1432-ig uralta az országot. Központját a 10. század elején Angkorban alakították ki. A jávai Mataram Királyság kisebb dombon elhelyezkedő templomvárosának reprezentatív építménye Borobudur hatalmas, teraszosan kiképzett buddhista temploma, amelyet sztúpák vesznek körül (778-850 között emelték). Az építményt díszítő domborművek felülete 2500 m². Legfölül, az alaptól 31,5 m magasságban áll a fő sztúpa. A teraszok a tökéletességhez vezető személyes út egy-egy szakaszát jelképezték. A buddhizmus mitikus kilences számának megfelelően a zarándokok kilencszer járták körül az építményt.

 

 

5.5.4. Afrika királyságai

 

Az ókorban és a középkor első századaiban Afrikának csupán viszonylag keskeny északi peremvidéke, valamint északkeleten Egyiptom és Szudán volt az, amely szoros kapcsolatban állt az európai és délnyugat-ázsiai civilizációkkal. A hatalmas kontinens többi része élte a maga külön, elszigetelt életét. Afrika népeinek történetére a 7. század középső harmadától kezdve meghatározó hatással volt az arab hódítás és az ezzel szorosan összefüggő iszlám vallás elterjesztése. Az iszlám hódítók, a kereskedők, a vallás terjesztői voltak azok, akik a fekete földrész délebbi partvidékeire, sőt átkelve a sivatagokon és az erdővidékeken a belső területekre is eljutottak. Az ásványkincsekért és a mezőgazdasági termékekért cserébe iparcikkeket (használati eszközöket és szerszámokat) és luxustárgyakat vittek távoli tájak népeinek az arabok. A felgyorsuló társadalmi és gazdasági változások oda vezettek, hogy kezdtek megszerveződni a feketék által lakott területek első államai.

 

 

5.5.4.1. Észak-Afrika

 

A csaknem négy évszázadon keresztül tartó arab megszállás Egyiptom elfoglalásával (639-642) kezdődött. A 7. század második felében már egész Észak-Afrikát (a Maghrebet) az arabok uralták. A lakosság többsége berber volt, az arabok száma alig 100 ezerre tehető, többségük Szíriából és Irakból származott.

A 9. században megkezdődött a hatalmas kiterjedésű Arab Birodalom részállamokra bomlása. A nagyrészt berberek lakta Marokkóban a hatalmat az Idriszidák dinasztiája (788-985) kaparintotta meg. Fezben 859-ben megépítették a Karavájin mecsetet, amely helyet adott a világ első egyetemének is. Itt tanult egy Gerbert nevű francia bencés szerzetes, aki később II. Szilveszter néven lett pápa. Alighanem itt ismerhette meg az indiai-arab számjegyeket, amelyek bevezetését aztán igyekezett szorgalmazni.

Algéria és Tunisz urai az Aglabidák (800-909) lettek. Egyiptom uralkodói 868-905 között a Tulunidák, majd a Fatimidák (969-1171). Al Muizz kalifa kitűnő hadvezére, Dzsauhár asz-Szuikilli a régi egyiptomi arab főváros mellett győzelmének emlékére új városnegyedet építtetett al-Káhiráh (Győzelem) néven. Kairó aztán a birodalom székhelye lett. 972-ben al-Azhár (Virágzó) néven mecsetet kezdett építeni, amelyet al-Azíz kalifa (975-996) a tudomány házává, az arab Kelet később legnagyobb hírűvé vált egyetemévé fejlesztett.

A tuniszi Fatimidák számos szunnita arab törzset telepítettek be Észak-Afrikába, hogy az őslakosságot (a többségében síita berbereket) elarabosítsák.

A 8. századtól az észak-afrikai partvidék vállalkozó szellemű muszlim kereskedői megkezdték a kapcsolatok kiépítését a Szaharán túli, déli területekkel. Az arábiai sivatagokban megedződött arabok jól elboldogultak a félelmetes Szahara kő- és homoktengerében, s egymás után létesítették a kereskedőtelepeiket. Az egyik legnevezetesebb az eredetileg tuareg táborhelynek számító Timbuktu lett a Szaharától délre húzódó Szahel-övezetben, amely só- és élelmiszer-kereskedelmi központnak számított.

 

 

5.5.4.2. Déli területek

 

Az arab kereskedők luxuscikkeket cseréltek a szavannák és az esőerdők népeinek termékeire. A legértékesebb az elefántcsont, az ébenfa és az arany volt, de virágzásnak indult a rabszolga-kereskedelem is.

A legkorábbi független nyugat-afrikai állam valószínűleg a kedvező fekvésű Ghána lehetett. A Niger folyó mentén vezettek ide a fontos észak-déli kereskedelmi utak. Itt már 400 körül létrejött a Szaharától délre eső övezet első igazi városa, fenne-jeno.

A trópusi őserdők közelében a 6-7. században egymás után jöttek létre a kisebb-nagyobb királyságok; központjaik: Ife, Igbo, Ukwu. A Nílus középső folyása mentének keresztény királyságait arabok foglalták el. Lakosságuk áttért az iszlám hitre. A keresztény Etiópia megőrizte függetlenségét, de elszakadt, elszigetelődött a keresztény világtól.

A 8. századra az arabok ellenőrzése alá került a Vörös-tenger. A 9. századtól kezdve Kelet-Afrikában is egymás után létesültek a tengerpart mentén az arab kereskedőtelepek. A korai kereskedővárosok közül a legfejlettebbnek Manda számított, az elefántcsont-, a vas- és a mangrovefa-export központja. Az ide érkező importáruk közül a kerámiák és általában a luxuscikkek voltak a legfontosabbak.

Kelet-Afrika belső területeinek uralkodó csoportjai igyekeztek a kezükben tartani a tengerpart felé tartó nyersanyag-kereskedelmet. A gazdasági élet legfontosabb ágazata a marhatartás lett. A vezető réteg számára a szarvasmarha mintegy státusszimbólumnak is számított. A gabona, bab, borsó, tök, cirok termesztése a 7. századtól kezdett elterjedni, de sokáig nem volt jelentős szerepe. Kelet-Afrikában a 10. századtól kezdve a legjelentősebb központnak Nagy-Zimbabwe kőerődítése számított.

 

 

5.6. Európa az első ezredfordulón

 

Az első ezredforduló elé bizonyos várakozással tekintettek az emberek. A 10. század keresztény prédikátorai közül sokan azt jövendölték, hogy az ezredik esztendő az utolsó földi korszak végét jelenti majd. Eljön az Antikrisztus, s beteljesedik az emberi nem léte a Földön. A nagy tekintélyű angol Beda Venerabilis a 8. század elején úgy vélte, hogy a világ vége 1000-ben fog bekövetkezni. Óvatosabb volt náluk Szent Ágoston, aki az 5. század elején úgy vélte, hogy hiábavaló dolog a hátralévő földi idő számítgatása. Legfőbb érve a Biblia volt, amelyben az Apostolok cselekedeteiben kimondatott: "Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett."

 

 

5.6.1. A nyugati keresztény államok új rendszerének kialakulása

 

Az ezredforduló időszaka jelentős átrendeződést hozott a keresztény Európában. Nyugaton megújult a császári hatalom. Új irányt vett Franciaország és Anglia fejlődése, Közép- és Kelet-Európában pedig új keresztény államok egész sora jött létre. Bizánc is szívósan építette a maga érdekkörét. Hispániában pedig egyre jobban sikerült visszaszorítani a mórokat. A keresztény Európa területe tehát igen jelentősen megnövekedett, s egyelőre nagyobb ázsiai inváziók sem fenyegették. A keresztény egységet azonban mégsem sikerült megteremteni, sőt a keleti és a nyugati kereszténység közötti addig részben lappangó ellentétek tragikus módon nyílt töréshez vezettek. Az állam és az egyház kapcsolata is átértékelődött. A világi és az egyházi hatalom konfrontációja súlyos törést jelentett.

 

 

5.6.1.1. A Német-római Birodalom dicsősége teljében

 

A 10. század első évtizedeiben, a Karolingok német ágának kihalása (911) után a német törzsi hercegek közül választottak uralkodót. A frank I. Konrád (911-918) képtelen volt a sváb, bajor, szász hercegek erősödő hatalmát korlátozni, hiába támogatták az egyház püspökei. Sorozatos katonai vereségei miatt reménytelennek látva azt, hogy trónját öccse örökölje, a legnagyobb hatalmú herceget, a szász Madarász Henriket (919-936) javasolta utódjának. Henrik lett a szász dinasztia (918-1024) megalapítója. Eredetileg Szászország és Frankföld nemesei támogatták, rövid idő alatt sikerült azonban Bajorország urainak meghódolását is kikényszerítenie. 924-ben csak adófizetési kötelezettség vállalásával tudta biztosítani a békét, s ezzel elérte, hogy a kalandozó magyarok kilenc esztendeig nem háborgatták országát. Ezt az időt használta föl arra, hogy várak építésével, városok megerősítésével és a hadsereg átszervezésével fölkészüljön egy várható összecsapásra. 933-ban sikerült is meghiúsítania a magyar támadást. Utódja másodszülött fia, I. (Nagy) Ottó lett (936-973), aki apja politikáját folytatva 955-ben Augsburg mellett a magyar csapatok fölött olyan jelentős győzelmet aratott, amely egyszer s mindenkorra véget vetett betöréseiknek. A siker fölötti lelkesedés akkora volt, hogy a csatamezőn pajzsra emelve császárnak kiáltották ki (ténylegesen Rómában koronázták meg, 962-ben). A Karoling-császárság helyett így jött létre a Német-római Császárság, amely 1806-ig állt fönn.

A megerősített keleti őrgrófságok szilárdan oltalmazták Ottó birodalmát, amelynek legnagyobb hatalmasságai, Frankföld, Lotaringia, Svábföld, Bajorország hercegei elismerték a császári hatalom elsőbbségét. Ha kellett, katonai erővel kényszerítene ezt ki, s igyekezett házassági kapcsolatokkal is megpecsételni a nagyurak hűségét. Fiának, II. Ottónak (973-983) újra katonai erővel kellett két hercegséget (Bajorországot és Lotaringiát) az uralkodó iránti hűségre kényszeríteni. Sőt még azt is elérte, hogy 979-ben Csehország és Lengyelország hűbéresküt tegyen. Jól szervezett, erős, mintegy 12 millió lakost számláló birodalmat örökölt tőle a fia, III. Ottó (996-1002).

A Német-római Birodalom történetében múló epizód volt csupán III. Ottó császár álma: a Római Birodalom felújítása, Rómának ismételten császári székhellyé változtatása (998). A középkor német-római császárai voltaképpen csupán megkoronázásuk alkalmára utaztak Rómába. A mindenkori pápák is arra törekedtek, hogy az "örök várost" az ünnepélyes koronázási aktus kivételével lehetőleg ne keresse föl a császár, s a koronázás után is mielőbb távozzon el, azaz ne tudja közvetlen jelenlétével a pápa hatalmát korlátozni. 1001-ben a rómaiak Ottót és az egykori tanítójából pápává tett II. Szilvesztert is elűzték, s mielőtt kierőszakolhatta volna a visszatérését, mindössze 22 esztendősen meghalt. Utódja, II. (Szent) Henrik (1002-1024) a nagy birodalmi álomról józanul lemondott, s Rómába is csupán 1014-ben ment el, hogy császárrá koronázzák. Vele kihalt a szász dinasztia, s egy évszázad időtartamára a száli dinasztia (1024-1125) került hatalomra.

 

 

5.6.1.2. A megerősödő, majd hanyatló Bizánc

 

A birodalom helyzetét alapvetően megváltoztatta Nagy Károly császárrá koronázása, mert ezzel Európának két császára lett. Bizánc végül 812-ben kénytelen volt elismerni a frankok királyának császári címét.

A 9-10. században húsz császár követte egymást a konstantinápolyi trónon. Egynegyedüket erőszakkal távolították el. A 9. század közepén, III. (Részeges) Mihály uralkodása alatt kezdett ismét megerősödni a birodalom, így sikereket értek el az arabok ellen. Az új dinasztia úgy léphetett trónra, hogy egy Makedónfába települt, valószínűleg örmény eredetű parasztcsalád sarja, a látványos karriert befutó Baszileiosz, miután III. Mihály társcsászárrá tette (866), előbb meggyilkolta a császár nagybátyját, majd egy évvel később Mihály császárt is. Az erőszakos kezdet után a Makedónnak nevezett dinasztia császárai sorozatos sikereket értek el, s a 11. század elejéig a birodalom egyik fénykorát élte. Visszaszorították időlegesen az arabokat, megtérítették a szlávokat, s kiterjesztették befolyásukat a Balkánon csakúgy, mint az orosz földeken. De nem hallgathatjuk el az érzékeny vereségeket sem: az arabok elfoglalták Szicíliát (902), Krétát, 912-ben pedig a birodalmi flotta vereséget szenvedett Khiosznál. Aztán fordult a kocka: a 960/70-es években sikerült megsemmisíteni az arab flottát, miközben visszafoglalták Krétát, Ciprust, Antiokhiát, majd csaknem egész Szíriát és Palesztinát.

A Balkánon két thesszaloniki szerzetes, Konstantin (más néven Cirill) és Metód megalkották a szláv ábécét, lefordították a Bibliát, s eleinte a morvák között (sikertelenül), majd a balkáni szlávok között folytattak (sikeres) térítést. 870-ben a bolgár uralkodó azzal a feltétellel, hogy országának saját érseke lesz, népével együtt fölvette a kereszténységet. A megerősödött bolgárok aztán már magára a birodalomra is veszélyessé váltak.

A kijevi varég-ruszok 860-ban hadihajókkal támadtak Konstantinápolyra, de vereséget szenvedtek. Ezt követően indult meg a keresztény térítés a Fekete-tenger melléki rusz telepeken. A 960-as évekből mind a Bizánci Birodalomból, mind a Német-római Császárságból érkeztek hittérítők Kijevbe. Végül a keleti egyház bizonyult sikeresebbnek: 988-ban Vlagyimir kijevi fejedelmet megkeresztelték. A következő két évszázadban néhány kivételtől eltekintve görög főpapok vezették az új egyházat.

A makedón dinasztia legjelentősebb alakjai: VI. (Bölcs) Leó 886-912 között a birodalom császára, akit "filozófusnak" is neveztek. Törvénygyűjteménye mellett nevezetes alkotása hadtudományi értekezése, a Taktika. Ő maga valójában sosem vezetett hadsereget, csupán elmélettel foglalkozott. VII. (Biborbanszületett) Konsztantinosz (913-959) mindössze hétévesen került trónra. Vele szemben a bolgár I. Szimeon akart Bizánc uralkodója lenni, ám Konstantinápoly alatt vereséget szenvedett, és be kellett érnie a bolgárok cárjának címével. Konsztantinosz helyett a konstantinápolyi pátriárka, majd az eredetileg flottaparancsnok apósa (920-tól társcsászárként) intézte az államügyeket. Negyvenesztendősen lett Konsztantinosz egyedüli császár. A sokat tanuló és szenvedélyesen író uralkodó legkorábbi műve (A tartományokról) a birodalom egyes közigazgatási körzeteinek kialakulására és fejlődésére vonatkozó adatgyűjtemény (kompiláció).

Alapvető fontosságú írása: A Birodalom kormányzásáról. Ebben leírta azokat a népeket, amelyek Bizánc szempontjából figyelmet érdemelnek, s tanácsokat fogalmazott meg, hogyan kell eredményesen politizálni. Sok fontos adatot jegyzett föl a sztyepp népeiről, köztük a besenyőkről és a magyarokról is. Egy másik műve a császári udvar szertartásainak összefoglalása. A közigazgatási körzetekről című összeállítása a birodalom tartományait mutatja be. A művelt uralkodó igen nagy figyelmet szentelt az antik irodalom és tudomány művei összegyűjtésének, fölvirágoztatta a konstantinápolyi oktatást, maga körül "egyetemet" szervezett. Politikáját mindenekelőtt a béke megőrzése irányította. Jó kapcsolatokat építette ki az oroszokkal, a magyarokkal, Bulgáriával sem háborúzott, és az itáliai viszonyokat sem bolygatta.

II. (Bolgárölő) Baszileiosz (976-1025) császár fékezhetetlen és erőszakos egyéniség volt, mindamellett jó hadvezér és ravasz politikus. Kiskorú volt, amikor császár lett, és 13 évig katonacsászárok uralkodtak helyette. Melléknevét annak köszönheti, hogy bár csaknem két évtizedes háború után megsemmisítő győzelmet aratott a bolgárok fölött, a fogságba esett egész bolgár sereget megvakíttatta, csupán minden századik embernek hagyva meg az egyik szemét, hogy a szomorú menetet visszavezethessék hazájukba. Sámuel bolgár cár a szörnyű látvány okozta sokkba belehalt.

II. Baszileiosz elfoglalta Bulgária területét, továbbá Mezopotámiát, Grúziát és Örményországot. Megpróbálta Dél-Itáliában is megerősíteni a birodalom hatalmát, s Rómában egy görög pápát trónra ültetni, ám ezek a tervei már nem sikerültek.

A birodalom hadseregében a 10. században egyre nagyobb szerepet játszottak a külföldi zsoldosok: varégok, oroszok, besenyők, frankok, bolgárok. A császári testőrséget kazárokból, varégokból és magyarokból válogatták.

A 9-10. századra a keresztény világ az iszlám megjelenése (és rohamos térnyerése) okozta első megrázkódtatáson már túljutott. A három ősi keresztény pátriárkai központ (Antiokhia, Jeruzsálem, Alexandria), vagyis a Közel-Kelet és Észak-Afrika (továbbá az Ibériai-félsziget) arab kézre kerülése után a keresztény világot Róma és Konstantinápoly feloszthatta egymás között. A két nagy központ 700 körül még nem volt ellenséges viszonyban egymással. A konstantinápolyi császár Itália nagyobb részének, így Róma városának és környékének jog szerinti ura volt, itáliai kormányzatának székhelye pedig Ravenna.

Az ezredforduló utáni évszázad a birodalom hanyatlásának kora. Nemcsak azért, mert II. Baszileioszt halála után szerényebb tehetségű uralkodók (köztük nők is) követték a trónon, hanem elsősorban azért, mert a hadsereg meggyengült. A folyamat a 10. századig nyúlik vissza. A kis-ázsiai földesurak ugyanis, akik többnyire a hadsereg vezetői is voltak, megkaparintották a szabad, adófizető parasztok és a földjeiket művelő katonák birtokait, amivel aláásták a katonaság társadalmi-gazdasági alapjait. A 11. században a konstantinápolyi főtisztviselők és a kis-ázsiai katonai előkelők egymás ellenében igyekeztek a saját jelöltjeiket a császári trónra juttatni.

A 11. század közepén egyszerre két irányból fenyegette veszély a birodalmat: északról a besenyők, keletről a szeldzsuk törökök. Utóbbiak a nevüket arról a türk vezérről kapták, aki 956 körül vette fel az iszlám hitet. 1071-ben a kis-ázsiai Manzikertnél döntő csatát nyertek a szeldzsukok. Ugyanekkor elveszett a birodalom utolsó dél-itáliai erőssége, Bari. A normannok foglalták el, akik folytatták előnyomulásukat a Balkánon is, s elhódították a mai Albániához tartozó Dürrakhiont (Durresi). Az Al-Dunánál magyar kézre került a birodalom fontos határerődítménye, Nándorfehérvár (Belgrád).

Kis-Ázsiában a belső hatalmi harcok miatt megosztott Bizánci Birodalom ellenállása teljesen összeroppant, 1081-ben a szeldzsukok már Nikaiánál jártak, ami azt jelentette, hogy a legfontosabb tartomány nagyobb része elveszett. Ekkor azonban fordulat történt: a normannokat velencei segítséggel megállították, s visszafoglalták az elvesztett adriai kikötővárost, valamint Belgrádot, s visszaszorították a szeldzsukokat is, akiknek győzelmes szultánjuk, Alp Arszlán halála után szétesett birodalmuk. A besenyőket döntő csatában győzték le.

 

 

5.6.1.3. A normannok meghódítják Angliát

 

Az egykori hét angolszász királyságot rövid időre egyesítő hódító északiakat 1042-ben Godwin vezetésével elűző angol főurak a jámbor, ájtatoskodó "Hitvalló" Edward herceget ültették trónra, akit 1066-ban Godwin fia, Harold követett. Csakhogy két oldalról is igényt tartottak a szigetország trónjára: északon a norvég Harold Hardradi szállt partra kétszáz hajónyi fegyveresével, dél felől pedig Normandia ura, "Fattyú" Vilmos herceg tízezernyi harcosa leste a kedvező szelet, hogy áthajózhasson a csatornán.

Az angol király meglepte a norvégokat, s a csata során menekülést színlelve sikerült elérni, hogy üldözés közben fölbomoljanak ellenségei zárt sorai, s a gyalogosan harcoló angolszász páncélosok félelmetes bárdjaikkal véres csatában diadalmaskodtak. Miután elestek vezéreik, a menekülő norvégok maradékai örültek, hogy elvergődhettek hajóikhoz.

Ez idő alatt Vilmos London környékét pusztította, hogy ezzel kényszerítse gyors (és elhamarkodott) támadásra az angol uralkodót. Hastings városa közelében került sor a döntő ütközetre: egyetlen almafával megkoronázott halmon sorakoztak fel az angolok, velük szemben pedig a normannok. Hiába a normann nyílzápor, hiába támadtak félelmetes lovasaik és gyalogosaik, a páncélos angol gyalogság szilárd, pajzsok által védett falán nem tudtak áthatolni. Végül is a normann balszárny megfutamodott. A velük szemben harcoló, tapasztalatlan angol népfelkelők erre diadalittasan utánuk zúdultak. Vilmos azonban rendet teremtett, s nehézlovassága iszonyú ellenlökésével a támadás közben rendezetlenné vált angol szárnyat valósággal lemészárolta. Hamarosan hasonlóképpen járt a másik angol szárny is. Az angol király körül tömörülő derékhadra ezek után minden oldalról rázúdultak a normannok, akik véres tusában megtörték az ellenállást. Nyíltól találva megsebesült, majd elesett a király is. Reggel kilenc órától szürkületig tartott a véres csata.

Vilmos (uralkodott: 1066-1087) mindent egy lapra tett föl: győzni vagy meghalni érkezett angol földre. Gyorsan legyűrte a szervezetlenné vált ellenállást. Joggal kapta kortársaitól a "Hódító" melléknevet. Központosított, erős királyi hatalmat épített ki, amelynek alapját az egymás után épülő várak meg a szigorú törvények jelentették. Minden birtokos – eltérően a kontinens szokásától – közvetlenül a királyhoz kötődött esküvel: így a király hűbérese lett.

1086-ra elkészült egy hatalmas birtokösszeírás, a világ első telekkatasztere, amely valamennyi birtokos adatait tartalmazta, beleértve jobbágyai számát is. A király így tudta, kitől mekkora adóra (s mennyi katonára) számíthat. A vaskos, máig megmaradt kötet neve: Domesday Book, azaz az Ítéletnap könyve. Az angolszászok és normannok összeolvadása lassú folyamat volt. Az erdőkben bujkáló angolszász ellenállók jelképévé vált Robin Hood legendás alakja. Az angol udvar nyelve a 14. század közepéig a francia! Jellemző, hogy a 12. század legendás lovagkirálya, Oroszlánszívű Richárd is franciául verselgetett.

 

 

5.6.1.4. Formálódó Franciaország

 

A 10. században az ország voltaképpen részekre hullott szét, területén csaknem teljes önállósággal rendelkező huszonkilenc báróság jött létre. A normann támadások sem ösztönözték a tartományokat az összefogásra, így együgyű Károly király (893-923) a század elején a Szajna torkolatvidékét átengedte a normann Rollónak.

987-ben, V. (Henye) Lajossal kihalt a Karoling-ház. Bár akadt még egy oldalági rokon, ám az északi területek legbefolyásosabb urai (Henrik burgundiai gróf, a reimsi érsek, Richard normann herceg, a honi püspök stb.) Lotaringiai Károly helyett Párizs grófját, Capet Hugót támogatták. Így ő lett a király (987-996), s a több mint három évszázadon keresztül (987-1328) uralkodó Capeting-dinasztia megalapítója. A 866-ban elhunyt, germán (szász) eredetű Erős Róberttől, Anjou grófjától származó Capetingek birtokai Párizs környékén feküdtek, az öt folyó által határolt Île-de-France (Francia-sziget) területén. A család két ízben rövid ideig (888-898, 922-936) már uralkodott az ország fölött. Hugónak a hatalma viszonylag kis területre terjedt ki, eleinte északon csak két gróf esküdött neki hűséget, és az egyházi vezetők álltak mellé. Normandia, Bretagne, Flandria, Champagne önállónak számított (grófságok, illetve hercegségek). A délebbi nagy tartományok (Aquitania, Gascogne, Anjou, Burgundia, Septimania, a toulouse-i grófság stb.) egyszerűen tudomást sem vettek Hugó megválasztásáról, s Hugó is óvakodott az utóbbiakat alattvalóinak vagy hűbéreseinek nevezni. A korábbi Karoling gyakorlattal szemben viszont Hugó sokkal szilárdabbá tette azzal az államot, hogy kiiktatta a szabad királyválasztást. A trónt a mindenkori elsőszülött fiú örökölte. Az egyház szentesítette a dinasztia hatalmát, amelynek szentséges voltát hangsúlyozták. A Capeting királyoknak mindvégig mágikus, gyógyító erőt tulajdonítottak.

Hugó utódai lassú, szívós politikával gyarapították birtokaikat. Az országban megszilárdult a hűbéri rend, a vazallusokból és a birtok örökléséből kimaradó fiúkból kialakult a lovagi rend, amelynek tagjai ott vannak az 1095-ben a Szentföldre induló keresztes hadak első soraiban. A központosítás azonban sokkal lassabban haladt, mint Angliában. Normandiát csak két évszázad múltán vehette birtokba a francia király, s még a 14. század elején sem érvényesült Franciaország területének felén a király tényleges hatalma. Északon Flandriából kialakult Európa gazdaságilag legfejlettebb régiója, s könnyűszerrel megvédte autonómiáját. Kulturálisan és nyelvileg is (kelta) erősen eltért a többi területtől Bretagne és

Dél-Franciaország (Languedoc). Északnyugaton Champagne a híres vásárai, Burgundia pedig a borai révén lett gazdaságilag erős, és önállóságát igyekezett megőrizni.

 

 

5.6.1.5. A széttagolódott Itália

 

E korszaknak csakúgy, mint az egész középkornak jellemzője, hogy egyetlen hatalom sem volt képes akár csak rövid időre is egyetlen államban egyesíteni az Appennini-félszigetet, sem a frankok, sem a Bizánci Birodalom, sem a félsziget kisebb-nagyobb államai. Ezért a középkorban (sőt az újkorban is) Itália megmaradt a kisebb államok halmazának.

A 9-10. századi Itália északnyugati nagyobbik felét Lombardia alkotta. Központja Milánó városa. Ettől keletre helyezkedett el a veronai és aquileai őrgrófság. Délre Velence városa és a környező tengerpart formálisan a Bizánci Birodalom része. A tusciai (toszkán) őrgrófság központja Firenze. Az Egyházi Államtól keletre a Spoletói Hercegség Lombardiához tartozott. Ezek a területek (Velence kivételével) formálisan a Német-római Birodalom fennhatósága alatt álltak. Dél-Itália különböző államocskái (a Salernói, a Capuai, a Beneventói Fejedelemség, az apukai grófság) formálisan a Bizánci Birodalomhoz tartoztak.

Szicília a Tuniszból 827-ben kiindult arab támadásnak esett áldozatul. Az utolsó keresztény erődítményt, Taorminát 902-ben foglalták el. 837-ben az arabok megtámadták Nápolyt, 846-ban Róma falakon kívüli városrészeit fosztották ki, s a pápaság még három évtized múltán is sarcot fizetett nekik a békesség érdekében. 934-935-ben Genovát dúlták föl.

Az araboktól 1060-ban a normannok foglalták vissza Szicíliát. Az arab kultúra hatásai azonban még századokkal később is érezhetőek voltak a szigeten. II. Frigyes császár (1220-1250), aki Szicíliából irányította birodalmát, vonzódott az arab szokásokhoz, sőt beszélte is a nyelvet.

A normannok 859-ben hatvankét hajóból álló flottával indultak el a Loire vidékéről Róma kirablására. Jó néhány útjukba eső ibériai mór várost kiraboltak, és hatalmas zsákmányra tettek szert. A Gibraltári-szoroson áthaladva az észak-afrikai partot is végigportyázták. A telet a Rhône-delta egyik szigetén töltötték. Itáliát elérve kirabolták Pisát, aztán Lunát (amiről azt hitték, hogy Róma). 861-es és 866-os portyáik nem érték el Itáliát, viszont érzékeny veszteséget szenvedtek az lbériai-félsziget arabjaitól.

Lombardiában 887-ig tartott a frank uralom. 888-ban ugyanis I. Berengárt, aki anyja révén I. (Jámbor) Lajos Karoling császár unokája volt, Páviában Itália királyává választották. Formálisan elismerte Arnulf keleti frank király felsőbbségét, ám függetlenedni akart tőle. Arnulf 899-ben a Kárpát-medencében alig néhány esztendeje megjelent magyarokat bízta meg, hogy Berengárt "megleckéztessék", A Brenta folyónál hirtelen támadással a magyarok úgyszólván megsemmisítették Berengár seregét. Még hónapokig pusztították ezt követően királysága területét. Miután Arnulf – a megbízójuk – meghalt, a magyarok kivonultak Észak-Itáliából. Berengár később megállapodást kötött egykori ellenfeleivel. Ezt követően két évtizeden keresztül a pénzért és zsákmányért szerződtetett magyar csapatoknak köszönhette hatalmát. Azt is sikerült elérnie, hogy 915-ben a pápa császárrá koronázza. 922-ig uralkodott, ekkor egyik embere meggyilkolta. Halála után állama részekre esett szét, s egy időre vége szakadt a lombard önállósodási törekvéseknek.

Velence az Adria egyik északi öblében, a szárazföldtől 4 km-re 40 km hosszan és 15 km szélességben húzódó száztizenhét szigetre települt, amelyeket többnyire csatornaszerű lagúnák választanak el egymástól. A város nevét a venétek népéről kapta. A szó maga barátságban, rokonságban élőt jelent. Első lakói a 6-7. században telepedtek meg. A 7. század vége óta viseli választott vezetőjük a dózse (doge) címet. 815-ben főtemplomuk számára sikerült megszerezniük Szent Márk ereklyéjét (csontjait). Velence fokozatosan függetlenedett Konstantinápoly fönnhatósága alól, s a 9. század végére már teljesen önálló állam lett. 899-ben kalandozó magyarjaink megtámadták, de nem tudtak belterületére hatolni. A tengeri kereskedelem lett gazdagságának fő forrása, s a 10. század végén már igen jelentős hajóállománnyal rendelkezett.

 

 

5.6.1.6. Keresztények és mórok földje: az Ibériai-félsziget

 

A 710-ben meghalt vizigót Vitiza király trónjának örökéért folyó polgárháború vezetett oda, hogy Vitiza fiai Észak-Afrika arab helytartójának segítségét kérték Rodrigo király ellen. Az arabok 711-ben Táriq ibn Zijád vezetésével keltek át a Gibraltári-szoroson (amely máig az arab vezér nevét viseli (Gebei al-Tariq jelentése: Tarik sziklája). A Guadaleténél vívott csatában nagyjából azonos létszámú csapatok harcoltak mindkét oldalon. Vitiza fiai és a mórok javára az döntötte el a csatát, hogy ők pihent csapatokkal harcoltak, Rodrigo viszont északról indulva, negyvennapos menettel ért a csatatérre. Másrészt az egyik gót arisztokrata csapatai átálltak Rodrigo ellenfeleihez. A polgárháború tovább is folytatódott, s ebben egyre jelentősebb szerepet játszottak a mind nagyobb számban érkező muszlini csapatok. Vitiza fia, Ardo hét évig uralkodott, de közben a mórok folyamatosan uralmuk alá vették a fontosabb városokat és környéküket. 720-ban verték az első hispániai muszlini pénzeket, akkor még kétnyelvű (latin és arab) felirattal. Akkoriban már csaknem az egész Ibériai-félszigetet elhódították a muszlinok (mórok) a vizigót királyságtól. A damaszkuszi kalifáknak adózó tartomány az Al-Andalusz nevet kapta, amely az egykor fél évszázadon át itt élt vandálokkal hozható összefüggésbe

Az arabok és az Észak-Afrikát lakó berberek az Ibériai-félszigeten kevert népességet találtak: gótokat, svéveket, romanizálódott kelta ibéreket, mudaritákat és görögöket. Móroknak nevezték a középkorban az Ibériai-félsziget arabjait. Az elevezés azzal magyarázható, hogy Marokkó felől érkeztek, s annak latin elnevezéséből származott a népnév. Csak a gót nemesség különült el mereven a többi népességtől. A partraszállást a gót hercegek egymás közötti hatalmi harca segítette elő.

Az Omajjád-dinasztia Abbászidák elől szerencsésen megmenekült egyik tagja, I. Abd ar-Rahmán Toledóban megjelenve (755) átvette a hatalmat. Az ő parancsára kezdték el építeni Córdobában azt a hatalmas, sokoszlopos dzsámit, amelyet többször kibővítettek a 15. századig (azóta keresztény templom). Ma is lenyűgözi szépségével, oszlopainak, faragványainak kecsességével, színeivel a szemlélőt. Eredetileg tizenegy hajós (ma tizenkilenc hajós) imaterem volt, előudvarral, patkóíves árkádokkal. Kupoláját 965-ben emelték. A kupolabordáit borító mozaikok valószínűleg konstantinápolyi kézművesek mestermunkái. A mozaikokon mindamellett nem érződik semmiféle keresztény hatás, egyértelműen iszlám jellegűek.

Az arabok és a keresztények békében éltek egymás mellett. A gót arisztokrácia is megtartotta földesúri hatalmát. A vallási türelmesség megkönnyítette az asszimilációt. Terjedt az arab nyelv használata. Egyre nőtt a mozarabok (arabizálódottak, vagyis asszimilálódottak) száma. Ők azok, akik csak az arab nyelvet vették át, de különben megmaradtak kereszténynek. Olyannyira elterjedt ez a szokás, hogy még a keresztény papság is kezdett arab nyelvet használni, s a 11. században már arabra kellett fordítani számukra a latin nyelvű zsinati határozatokat. Ha egy keresztény értette az arab nyelvet is, a 9. században biztos karrierre számíthatott a közigazgatásban. A kereszténység tehát nem számított hátránynak. Az is előfordult, hogy az idők folyamán egy-egy arab nyelven beszélő keresztény hivatalnok megtagadta hitét, és áttért az iszlámra.

Egyre több muszlim telepedett az országba. Sokan keresztény nőt vettek feleségül, s a vegyes házasságok is a muszlimok számát növelték. Az viszont lehetetlen volt, hogy keresztény férfi muszlim nővel házasodjon össze, mivel a szigorú muszlim vallásjog szerint muszlini nő nem köthetett házasságot nem muszlini férfival.

Az arabok vitték magukkal ibér földre, s honosították ott meg a cukornádat, a pálmafákat és a selyemhernyó-tenyésztést. A selyemipar és a fazekasmesterek pompás alkotásai hatással voltak a korabeli Európára. Az elefántcsont-faragó mesterek készítményei egyre kedveltebbé váltak a keresztény világban is.

Az Omajjádok ellenségei a frankoknál kerestek támogatást. A frankok az Abbászidákat támogatták, a Római (Bizánci) Birodalom viszont emiatt az ibériai Omajjádok mellett állt ki. Nagy Károly hadai 778-ban Zaragozáig nyomultak előre, s 795-tői létrehozták a Spanyol Őrgrófságot az Ebrótól északra.

Abd ar-Rahmán utódainak 788 után egymást követő fölkelésekkel kellett szembenézniük. Az Abbászidákat támogatókat leverték. 817-ben, a córdobai lázadás elfojtása után több mint félszázezer muszlimot kényszerítenek az Ibériai-félsziget elhagyására. A vallási fanatikus muszlimok megpróbálták a zsidókat és a keresztényeket is az új hatalom elleni felkelésre rávenni (pl. 837-ben Toledóban), ám eredménytelen maradt a lázadás. Annyit azonban elértek, hogy a 9. század végére muszlim és keresztény földesurak egymás ellen hadakozó csoportjaira bomlott szét a Mór Birodalom. A vikingek rablótámadásait is megsínylette az ország, mert nem volt, aki a hatékony védelmet megszervezze ellenük.

A rendcsinálásra II. Abd ar-Rahmán (912-961), majd a fia, II. Hákim (961-976) uralkodása alatt került sor, aki az Ibériai-félsziget legjelentősebb mór uralkodója volt. 929-ben kalifává kiáltatta ki magát, hogy formálisan se függjön a Fátimidáktól, s így a vallást tekintve is korlátlan úr lehessen nemesei fölött. A keresztény észak hajós kereskedőitől elsősorban szláv rabszolgákat vásárolt a kalifa, s ezekből alakította ki megbízható hadseregét, testőrségét. A córdobai szláv zsoldos rabszolgák száma meghaladta a tízezret. 836-ban alapította meg kastélya mellett városát, Madina az-Zahrát, amit aztán egy lázadás lerombolt. Córdobában, amely Konstantinápoly mellett Európa legnagyobb városának számított, négyszázezer kötetes egyetemi könyvtárat hozott létre. A klasszikus ókor, a keresztény világ és a zsidóság tudománya, irodalma, művészete ötvöződött az Ibériai-félszigeten.

A 10. század végén al-Manszúr, a "Kamarás" (Hádzsib) a mór uralmat egészen a Pireneusokig terjesztette ki, viszont az afrikai országrészt elfoglalták a berberek (Ceuta kivételével). A tudomány és művészet megsínylette a hadi sikereket, mivel a hadvezérből hiányzott a kulturális érdeklődés. A spanyol mondákban Almanzornak nevezett hős 1002-ben meghalt, s nem sokára több mint két évtizedes polgárháború rombolta le mindazt, amit századokig építettek. Volt rá eset, hogy egyszerre kilenc trónkövetelő harcolt egymás ellen!

A nagy arab belső háború (1008-1028) folyománya az Omajjád Kalifátus fölbomlása. 1031-től índint a keresztény területek visszafoglalása: a reconquista (a pápák hathatós támogatásával). A győzelmes csapatokat meglepte, hogy Toledo környékén milyen pompás zöldségeskerteket és gyümölcsösöket találtak, s hogy az arab nyelvet és szokásokat elsajátító keresztények milyen békésen együtt éltek a zsidókkal és arabokkal. A keresztény államiság helyreállítása az Ibériai-félsziget egyre nagyobb részén vitathatatlanul igazolta az európai feudalizmus fölényét a keleti despotikus muszlim állam fölött.

 

 

5.6.2. A pápaság és a kereszténység térnyerése

 

Az ezredforduló előtti évszázadokban alapozta meg a pápaság vezetésével az egyház a keresztény Európát. Egyszerre kellett nagyon szerteágazó feladatokat megoldania. A birodalom romjain fönn kellett tartania az egyházi szervezetet, majd következhetett a barbár népek megtérítése, illetve az ariánusok áttérítése. A püspököknek, a világi papoknak hatékony segítőik voltak a bencés monostorok szerzetesei. Mire kezdett megerősödni az egyház Európában, a muszlim előretörés a kereszténység keleti gyökereit megsemmisüléssel fenyegette, sőt Európa is komoly veszélybe került, miután a 9. században Rómának az aurelianusi falakon kívüli részét is kifosztották az arabok. Közben a nyugati egyház egyre gyakrabban került ellentétbe a bizánci császárok által irányított keleti (ortodox) egyházzal. A pápáknak egyszerre kellett megküzdeniük viszonylagos függetlenségükért Róma és Itália araival meg a fennhatóságához ragaszkodó bizánci császárokkal. Róma városa csak a Bizánci Birodalom belső zűrzavarát kihasználva tudta felszabadítani magát a bizánci dux vezetése alól (730), s attól kezdve ura a mindenkori pápa lett.

A keresztény hitbuzgalom legfontosabb tárgyait, az ereklyék kultuszát sem hagyhatjuk említés nélkül. Szent Ambrus a 4. századi Milánóban olyan hatásosan népszerűsítette a szentek ereklyéit, hogy ezt követően mintegy nyolc évszázadon keresztül központi szerepet kaptak a vallásgyakorlatban. Minden templomnak, sőt minden oltárnak, minden előkelő úrnak és úrnőnek, minden királynak, minden monostornak voltak ereklyéi, gyakran nem is egy, s az egyházi ünnepeken körmenetben hordták őket körül. Az ereklyéket sokszor magukkal vitték útjukra a királyok és előkelők, sőt a hadseregek is. I. Vilmos a pápától kapott ereklyékkel a nyakában indult a sorsdöntő hastingsi csatába. Az első keresztes hadjárat szempontjából jelentős eseménynek számított a Szent Lándzsa fölfedezése. A 8. századtól kezdve a korai szentek és mártírok megmaradt csontjait apró darabokra szedték, mert hittek abban, hogy bármilyen kicsiny darabjuk is elegendő. Az ereklyekereskedelem az ezredfordulón az egyik legvirágzóbb vállalkozásnak számított. Ügyeskedők nem riadtak vissza az ereklyék hamísításától sem. Az ereklyéket többre becsülték minden nemesfémnél. Az ereklyéknek díszes ereklyetartókat készíttettek, ami az akkori ötvösöknek állandó munkát biztosított. Az ereklyék tisztelete aztán a 13. századtól kezdve alábbhagyott, mert a hamisítványok mind jobban lejáratták az ereklyekultuszt.

 

 

5.6.2.1. Az egyház szerepe és a pápai hatalom

 

Az iszlám terjeszkedése azzal járt, hogy a 650-et követő évszázadban Rómát elárasztották az iszlám elől menekülő görög és szíriai szerzetesek, papok. Mi sem Jellemzőbb a helyzetre, mint az, hogy 654-752 között tizenhét pápából öt szíriai, három görög, három a főként görögök lakta Szicília szigetéről származott, egy volt itáliai s csupán öt Róma városából származó. Tehát tizenegy görög és hat a latin származású. Ekkoriban Rómát mondhatni a görög beszéd uralta egyházi körökben. A 654-et megelőző évszázadban viszont a tizenöt pápa kettő kivételével még római, illetve itáliai származású volt.

663-ban kivételes eseményre került sor: Rómába látogatott a konstantinápolyi császár. Ezt követően csaknem hét évszázaddal később, a 14. században. jött ismét, az oszmánok elleni nyugati segítségért könyörögni. 710-ben viszont utoljára látogatott Konstantinápolyba a pápa, akit a császár a tisztelet minden jelével fogadott. Alig két évtizeddel később, 729-ben viszont a képromboló mozgalom jegyében megtiltotta a pápának, hogy a fennhatósága alá tartozó templomokban szentképeket helyezzenek el. Ezt a lépést a pápai hatalom határozottan ellenezte.

A 8. század közepén, a langobardok támadása idején II. István pápa (752-757; a frank píppint választotta védelmezőjének, ami a Bizánci Birodalomtól való nyílt elszakadást jelentette. Ezt a politikát tetőzte be Nagy Károly már tárgyalt császárrá koronázása. Mindennek következtében megszűnt a kereszténység egysége, s többé nem is állt helyre. Utoljára pápai küldöttség Keleten a 787-es niceai zsinaton jelent meg. Elmentek, noha a nyugati egyházak képviselői nem is kaptak meghívót. Ezt megtudva Nagy Károly indulatos kirohanást intézett mind a zsinat, mind külön a pápa ellen, mert szerinte "komázott az ellenséggel". A nyugati teológusok részvételére azért nem tartott igényt a keleti zsinat, mert a keleti egyház vezetése sokkal műveltebbnek tekintve magát, a mélységesen lenézett nyugatiaktól semmilyen hasznos észrevételre nem számított.

A pápák sorában Zakariás (741-752) volt az utolsó görög. A következő három évszázadban a pápai trónon negyvennégy római, tizenegy itáliai mellett más nemzetiségű mindössze négy német, egy francia és egy szicíliai volt. Valójában tehát a pápai rang és hatalom Róma városa és Itália előkelő családjai viszálykodásának tárgyává vált.

Azzal, hogy III. Leó pápa Nagy Károlyt császárrá koronázta (800), olyan hagyományt teremtett, amelyet fél évezreden keresztül sikerült megtartani: a császárokat a mindenkori pápa koronázta, Rómában. Az új Keresztény Birodalom (Imperium Christianum) vallási vezetője a pápa, világi vezetője a császár, aki egyben az egyház védelmezője (DefensorEcclesiae).

A "sötét" 10. század első felében lezüllött a Theophülaktosz család által uralt pápai udvar. Ennek kirívó példája, hogy a század közepén megválasztott pápa Róma hercegének, II. Alberichnek Oktávián nevű, mindössze 17 esztendős törvénytelen fia lett, aki gátlástalan, erkölcstelen életét élt! Ő volt a második pápa, aki megválasztása után új nevet vett fel, és XII. János (955-964) néven uralkodott. (Először [533] Mercurius pápa vett föl új nevet [II. János] a régi, pogányos hangzású neve helyett. A későbbi századokban a névváltoztatás szokása általánossá vált, s máig az is maradt.)

A hatalmi törekvései miatt szorongatott helyzetbe került pápán a külső beavatkozás segített. A "szász" dinasztia tagja, I. Ottó német király seregével Itáliába vonult, és segítséget nyújtott neki. A pápa viszont 962-ben császárrá koronázta Ottót. Ez az aktus egyben a Szent Római Birodalom (más néven Német-római Császárság) megalakulását jelentette.

II. Szilveszter pápa (999-1003) és III. Ottó császár (983-1002) már említett "együtt uralkodási" kísérlete csupán folytatás nélküli epizód volt. Az ezredforduló táján az egyházban ismét anarchikus állapotok kezdtek uralkodni. A 11. században ezek a folyamatok sorsdöntő változásokat érleltek.

 

 

5.6.2.2. A kereszténység térnyerése

 

Európában a 9-10. század elsősorban a szláv térítések korszakának számított. A 9. század végéig megtérítették a bolgárokat és a morvákat. A 10. század végére keresztényekké lettek a csehek, majd a lengyelek (egy időben a magyarokkal), a 11. század elejére a Kijevi Rusz alattvalói is. A morvák, a csehek, a lengyelek és a magyarok a nyugati egyház (Róma), a többiek a keleti egyház (Konstantinápoly) irányítása alá kerültek. A sikeres európai térítés következtében a nyugati egyház befolyási övezete rendkívüli mértékben megnövekedett. Keleten Konstantinápoly uralmi területe az arab térhódítás eredményeképpen erőteljesen zsugorodott, amelyet viszont ellensúlyozott a szláv térítés sikere. Egyértelmű, hogy Bizánc a szláv világ legnagyobb részében győzelmet aratott Róma fölött. A nyugati egyház merev, az ortodox engedékenyebb volt. Történt mindez úgy, hogy voltaképpen mind I. Miklós pápa, mind utódja, II. Hadrián pápa lelkesen, sőt hathatósan támogatta Cirill (Konsztantinosz) és Metód küldetését, tevékenységét. A fivéreket szívesen látták Rómában, sőt 868-ban pápai bullát is kaptak, amely lehetőséget adott a szláv nyelvű liturgia használatára is. A frank papság azonban ellenszegült, s Metódot 870-ben letartóztatták. A pápának három évébe telt, míg elérte szabadon engedését, de föl kellett adnia a szláv liturgia lehetőségét. Metód így arra kényszerült, hogy a görög egyházban keressen támaszt

A 9-10. században alakult ki nyugaton az egyházi oktatási rendszer szervezete: plébániai iskolákban folyt az alsó- és középfokú oktatás. A székesegyházi, társaskáptalani iskolákban az elemi ismeretek mellett a hét szabad művészetet tanították. A papjelölteknek a felszentelés előtt a következő kérdésekből vizsgát kellett tenniük: 1. Az Úr imádsága és a hitvallások; 2. misék ismerete; 3. az ördögűzés szertartásai; 4. haldoklóknál mondandó imádságok; 5. a penitenciális könyv szabályainak ismerete; 6. ünnepnapok kiszámítása, egyházi naptár; 7. a keresztelés szertartásainak ismerete; 8. a mise és breviárium éneklési módja; 9. vasárnapi evangéliumok magyarázata; 10. "a lelkipásztorkodás könyve" ismerete.

A 7-8. században az egyre több földbirtokadományban részesülő, tetemesen meggazdagodó kolostorokban meglazult a szerzetesi fegyelem. Nagy Károly idején sikerült megújítani a kolostori életet. A 10-11. század – átmeneti újabb hanyatlást követően – a reformmozgalom korának számít.

A 10. század legkiválóbb szellemi központja a mai Svájc keleti hegyei közé települt Sankt Gallen bencés kolostora, híres könyvtárral és kódexmásoló műhellyel. A bencés rend azonban arisztokratikussá vált. A jórészt nemesi származású szerzetesek egyben fölszentelt papok voltak, akik imádkoztak és szellemi munkát végeztek, A bencés regula "imádkozzál és dolgozzál" jelmondata második eleméhez tartozó fizikai munkának a teljesítését az ún. laikus (nem felszentelt) "testvérekre", illetve parasztjaikra bízták. A gazdag kolostorok hatalmas építkezésekbe kezdtek, s hivalkodó pompájukkal is igyekeztek kifejezésre juttatni az egyház hatalmát, amelynek mozgalmához szerte Európában mintegy háromezer kolostor csatlakozott. Ekkor vált a szerzetesi élet megújítójává a század elején alapított burgundiai Cluny kolostora.

 

 

5.6.2.3. Szakítás Kelet és Nyugat között

 

A kereszténység két nagy központja, Róma és Konstantinápoly között a kapcsolat fokozatosan romlott meg az első évezred második felében. A 7. századtól a görög nyelvet, a klasszikus görög kultúrát Nyugaton csak egy nagyon szűk kör ismerte. Még olyan nagy egyéniségek sem tudtak görögül, mint Nagy Gergely pápa (590-604), Sevillai Izidor, az angolszász Beda Venerabilis. A konstantinápolyi egyház 8-9. századi képromboló mozgalma (vége 843-ban) is növelte a Kelet és Nyugat közötti feszültségeket. Ezekben az időkben Nyugat és Bizánc között egyébként is alig volt kapcsolat. Kétségtelen, hogy Nagy Károly császárrá koronázása is hozzájárult ahhoz, hogy egyre élesebbek lettek az ellentétek. Két azonos küldetésű és azonos rangú világi hatalmasság (két császár) a kortársak számára annyit jelenthetett, hogy a világi hatalomhoz hasonlóan az egyházi hatalmat is vagy meg kellene osztani, vagy az egyik hatalomnak be kellene kebeleznie, olvasztania magába a másikat.

A 11. századtól egyre érezhetőbbé és nyilvánvalóbbá vált a különbség a keleti és a nyugati kereszténység között. Nyugat elismerte Róma püspökének, a pápának a főhatalmát, amire Kelet nem volt hajlandó. Míg a pápaság függetlenítette magát a világi hatalmasságoktól, addig a konstantinápolyi pátriárka mindvégig a császárok alattvalója maradt, akinek sorsa az uralkodó kegyétől függött. Pátriárkák egész sorát elmozdították, kolostorba kényszerítették, sőt néhányukat kivégezték. A hitelvek között is érezhetővé váltak az eltérések, csakúgy, mint a külsőségekben, a templomi szertartásokban. A nyugati kereszténység nyelve a latin, a keletié a görög lett.

Mivel a pápák engedékenyek és kompromisszumkészek voltak, a Kelet és Nyugat között feszülő ellentétek dacára századokon át sikerült elkerülni a formális szakítást. A 11. század közepére azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a nyugati birodalomban a Karoling-állam és az egyház kizárólagosságra törekvő, bizonyos értelemben zsarnoki mentalitása kezd eluralkodni. A pápaság szeretett volna egyensúlyozni a két császárság között. 1054-ben pápai támogatást kínáltak a Bizánci Birodalomnak, cserébe viszont engedelmességet és alávetettséget követeltek a görög egyháztól. A pápa által küldött levél meleg szavakkal fordult a császárhoz, rendkívüli módon megtisztelve őt, a konstantinápolyi pátriárkához írott üzenet viszont kemény és fenyegető hangot ütött meg, Konstantinápoly egyházát csúf és romlott leánynak nevezte, s kinyilvánította, hogy a Rómától elforduló egyház "eretnekek fecsegése, szakadárok gyülekezete és a Sátán zsinagógája". Mikhael Kerullariosz konstantinápolyi pátriárka a sértések miatt érthetően megmakacsolta magát, s hiába volt a bizánci császár békülékenysége. A katolikusokkal szembeni túlkapások miatt tiltakozó, a békülékeny császárral és a makacs pátriárkával tárgyaló pápai legátusokat elhagyta béketűrésük, s bár erre nem is volt felhatalmazásuk, a Hagia Sophia oltárára letették az istentisztelet alatt a pátriárka elleni kiközösítő ítéletet. Ezt követte a pátriárka által összehívott zsinatnak a latin egyházat kiközösítő határozata (a kölcsönös kiátkozást csupán 1965-ben hatálytalanították). A legátusokat küldő jámbor, s az 1080-as évektől szentként tisztelt pápa, IX. Leó ekkor már két hónapja nem élt. A pápa korábban még a következő békülékeny üzenetet küldte a konstantinápolyi pátriárkának: "Mint halljuk, ti a latinok templomait bezárjátok, a latin szerzetesektől elvettétek kolostoraikat, mert szokásaitok szerint élni nem akarnak. Mennyivel másképp cselekszik a római egyház! Számos görög templom és kolostor van Rómában és Rómán kívül, de ezeket sohasem kényszerítette senki arra, hogy honi szokásaikat elhagyják; sőt arra intjük őket, hogy tartsák meg azokat, mert a római egyház tudja, hogy a különböző hely és idő szerint változó szokások nem ártanak a lelkek üdvösségének, csak a hit legyen egy!"

Az 1054-es egyházszakadás több okra vezethető vissza. Bizánc pompája, türelmetlensége zavarta Nyugatot. Ugyanakkor tény, hogy Konstantinápoly Rómához és a többi nagy, apostolok által alapított egyházi metropolishoz képest századokkal későbbi alapítású volt. Rómának ebben a vonatkozásban kinyilvánított elsőbbségét viszont a büszke görögök viselték el nehezen. A szentháromságtan körüli teológiai vita is elmérgesedett. Nyugat felfogása szerint a Szentlélek az Atyából és a Fiúból árad ki, Kelet szerint az Atyából árad ki, a Fiún keresztül. Róma a papi nőtlenség híve volt, Konstantinápoly viszont megengedte a házasságot – a pappá szentelés előtt. A böjti előírások, a liturgia, az igehirdetés különbségei egyre jobban eltávolították egymástól Nyugatot és Keletet. A keresztény térítés a Balkánon és Kelet-Európában (főleg Bulgáriában) is szembenálláshoz vezetett.

 

 

5.6.3. Új államok a Nyugat peremén

 

Az ezredforduló időszaka nem csak Nyugat-Európa országainak átformálódását hozta. Nagy léptékű folyamatok játszódtak le a nyugati keresztény civilizáció peremén is. Sorra alakultak meg ebben a régióban a keresztény államok, melyek összterülete néhány évtized alatt megkétszereződött. Egy-egy tehetséges dinasztia vezetésével olyan országokat sikerült létrehozni, amelyek életképességét Ind egy ezredév igazolta. A 10-11. század fordulóján Kelet-Európa is alapvetően megváltozott. Az oroszok és az úzok szövetséges hada megdöntötte a Kazár Birodalmat, és a Kijevi Fejedelemség lett a térség nagyhatalma. A Balkán ura ismét a Bizánci Birodalom lett, amely megsemmisítette a bolgár államot.

 

 

5.6.3.1. A cseh-morva keresztény egyház és állam

 

A csehek és a morvák a 9. században tértek át a kereszténységre. A prágai püspökséget 972-ben létesítették. Míg azonban az ezredfordulón a magyarok és a lengyelek Esztergom, illetve Gniezno érseki székhellyel nemzeti egyházszervezetet alakítottak ki, addig a cseh egyház a 14. század közepéig (míg Prágát érsekség rangjára nem emelték) betagolódott a német birodalmi egyházba, a mainzi érsekség joghatósága alá tartozott.

A tizennégy cseh törzs közül a mai Csehország szívében, a Moldva folyó bal partján letelepedett Cech nevűről kapta az ország a nevét. A monda szerint Cech és Lech (a lengyelek őse) vezette őket ide. A csehek nemzeti dinasztiája a 920-as évektől a Přemysl nemzetség, s az ezredforduló után mintegy három évszázadon keresztül folyamatosan közülük kerültek ki az uralkodók, mint ahogy ugyanezen idő alatt a lengyeleknél a Piastok, a magyaroknál az Árpádok családjából. A cseh uralkodók mitikus ősatyja Přemysl Orác volt. Nevének jelentése: megfontolt szántóvető.

Az ezredforduló a lengyel-cseh viszályok időszakának számított. 1003-ban rövid időre egész Csehországot elfoglalta a lengyel I. (Bátor) Boleszló. Bár II. Henrik német-római császár visszafoglalta tőle, de Morvaország lengyel uralom alatt maradt. A 11. századot a cseh uralkodó dinasztián belüli hatalmi harcok jellemezték. Változatlan maradt azonban a Német-római Birodalomtól való függő viszony, azaz a cseh fejedelmek a mindenkori császár hűbéresei voltak.

Cseh uralkodó először 1085-ben kapott királyi címet a német-római császártól (s a cím 1212-től lett csak öröklődő), míg a magyar uralkodó az ezredfordulótól kezdve viselte folyamatosan, szuverén módon a királyi rangot. Csehország a Német-római Birodalom része volt, a cseh király utóbb annak egyik választófejedelme lett. A 11-12. században több Árpád-házi hercegnő is tagja lett a cseh uralkodócsaládnak házasságkötés révén. A cseh-magyar viszony változó volt. A cseh uralkodók olykor beavatkoztak a magyar trónharcokba, máskor ausztriai területek megszerzése miatt került összeütközésbe a két ország, a 13. század folyamán többször is.

A cseh egyház központja a prágai püspökség volt. A 11. században a fejedelmek hét bencés monostort alapítottak. A 12. században már megjelennek a főúri alapítású monostorok is. A királyi várszervezet élén comes állt, központjuk egy-egy földvár volt.

 

 

5.6.3.2. A lengyel keresztény egyház és az állam létrejötte

 

A hagyomány szerint a lengyelek első dinasztiájának névadója egy Popiel nevű király volt, akit egy Piast nevű követett. A Piast-dinasztia államalapítása idején (a 10. század második felében) – egy kortárs arab utazó szerint – Lengyelország a legnagyobb kiterjedésű szláv állam volt, amelynek központja az északon fekvő Gniezno. Az első név szerint ismert uralkodó, Mieszkó 966-ban fölvette a kereszténységet, amiben közrejátszott felesége is, a cseh fejedelem leánya.

Szent István magyar király kortársa, a lengyel államszervező I. (Bátor) Boleszló (992-1025), de őt csak élete utolsó évében koronázták királlyá. Uralma végén a német függőségtől megszabadult Lengyelország területe mintegy 200 ezer km² lehetett. Ezt követően utódai alatt csaknem felére csökkent. Leszakadt Pomeránia (a tengermellék), Mazóvia, Kujávia, Szilézia stb., s a német fennhatóság elismerésére kényszerültek. A II. Mieszkó halála (1034) utáni káosz az évtized végén oda vezetett, hogy rövid időre sikerült a cseh fejedelemnek meghódítania Lengyelországot. Kázmér (1039-1058), a megújító fejedelem azonban ismét helyreállította az ország egységét és függetlenségét. Halála előtt azonban fölosztotta fiai között az országot. II. (Merész) Boleszló (1058-1079) volt az, aki ismét királlyá koronáztatta magát (pápai engedéllyel). 1097-ben azonban fölosztották az országot. Az északi részt Nagy-Lengyelországnak nevezték, ide tartozott Poznań és Gniezno. A déli rész neve Kis-Lengyelország, székhelye Krakkó volt. A hat nagyobb területi egység névlegesen a krakkói főfejedelem alá tartozott. A lengyelek többször beavatkoztak a magyar trónviszályokba, menedéket adtak magyar hercegeknek. Egészében azonban a magyar-lengyel kapcsolatok kiegyensúlyozottak voltak, a két dinasztia gyakran házasodott egymás családjából.

 

 

5.6.3.3. A magyarság betagolódása a keresztény Európába

 

A magyarság nemcsak a Kárpát-medencét szállta meg a 9-10. század fordulóján, hanem az Északkeleti-Kárpátok előterét is. Nyugat felé a magyarok által ellenőrzött terület határai a mai Ausztria belsejében, a Dunába torkolló Enns folyó vonalában húzódtak, tehát a Kárpátok-Alpok térségének mintegy 400 ezer km²-nyi területét tartották ellenőrzésük alatt. Az első nagyfejedelmi központ valahol a Felső-Tisza vidékén minden bizonnyal a Bodrogközben lehetett. A honfoglalást követő mintegy hét évtized alatt Nyugat- és Dél-Európa különböző országaiba indítottak "kalandozó" hadjáratokat a magyarok. A többnyire sikeres harci vállalkozások félelmetes hírét keltették a viszonylag kis létszámú lovas íjászcsapatoknak. Retteget fegyverük volt a nyugati íjaknál lényegesen távolabbra (akár 300 m-re is) hordó "reflexíj", amely képes volt már 50 m távolságból is a páncélt és a sodronyinget átütni és halálos sebet okozni. Három évtized kellett, míg a Német-római Birodalom meglelte a magyar fegyverek elleni hatásos védekezés módját: erődítmények láncolata épült, a királyi hatalmat megszilárdították, s kidolgozták a nyílt ütközetek sikeres taktikáját.

Mintegy félszáz (nagyrészt sikeres) hadjárat után, a 960-as évek végétől megszűntek a magyarok támadásai, mert a keresztény Európa addigra kiépítette hatásos védelmi rendszerét. Kezdett viszont egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy a magyar nép tartós megmaradásának feltétele a betagolódás a keresztény Európába. A kereszténység már a honfoglalás előtt sem lehetett idegen a magyarságtól, a 10. század első felében pedig egész sor törzsi vezető megkeresztelkedett, sőt Konstantinápolyból térítő püspök érkezett a Délvidékre, épültek keresztény templomok (talán kolostorok) is.

A döntő fordulat 970 után következett be, amikor Géza lett a magyar nagyfejedelem. 973-ban elküldte követeit (tizenkét főemberét) a Német-római Birodalom császárának hívására egy nagy, nemzetközi királyi-fejedelmi találkozóra, Quedlinburgba. Ekkor sikerült hivatalosan békésen rendezni a magyar-német viszonyt. Géza megkeresztelkedett, a keresztségben az István nevet kapta. Székhelyévé a Duna melletti Esztergomot tette, később ez lett egyben az ország legfőbb egyházi központja is.

Géza fia számára bajor hercegnőt, Civakodó Henrik leányát, Gizellát szemelte ki és szerezte meg feleségül. Élete végén, 996-ban megalapította a bencés rend magyar földi főmonostorát Győr közelében, Szentmártont (neve a 19. század eleje óta Pannonhalma).

997-ben az apja örökéért folyó hatalmi harcban István határozottan leszámolt ellenfeleivel. Az ezredfordulón különleges alkalom kínálkozott arra, hogy István és az ország formálisan is betagolódjon az egyenrangú keresztény európai államok közösségébe: azaz királyság rangjára emelkedjék, s egyúttal létrehozhassa önálló nemzeti egyházi szervezetét is. III. Ottó, a fiatal, álmodozó német-római császár és II. Szilveszter pápa teljes egyetértésben küldött koronát (és más uralkodói jelvényeket is) Istvánnak, akit az ezredfordulón (1001 elején) Magyarország királyává koronáztak.

Esztergom érseksége mellett még egy érseki központ létesült: Kalocsa, továbbá tíz püspöki egyházmegye. Az új államrend szabályait írott törvényekben rögzítették. Fiához, Imre herceghez írott "kézikönyvében", az Intelmekben összefoglalta Szent István az uralkodás gyakorlati ismereteit. Német mintára pénzt veretett. Királyi várakat építtetett, hogy az egyes országrészekben azok legyenek az uralkodói hatalom látható központjai.

 

 

5.6.3.4. A tengermellék állama: Horvátország

 

Délnyugaton, a Száván túli területet elfoglaló Horvát Királyság zárta el Magyarországot a tengertől. Horvátország egyik magja a tengermelléki terület volt, a másiknak a tengelyét a Száva alkotta. A 9. században területe római (bizánci) fennhatóság alatt állt. A 10. században az ország tizenegy zsupára oszlott, élükön egy-egy bán állt. 986-ban az egyik uralkodónak II. Baszileiosz császár királyi jelvényeket küldött. Vallási tekintetben egyértelműen a nyugati egyházhoz tartozott az ország. A nini püspökséget a 9. században alapították. Ennek megfelelően az írásbeliség is latin nyer volt. Az utolsó horvát uralkodó, Zvoinimir, aki eleinte hercegnek, majd királynak címeztette magát, a pápától kapott koronát. Miután utód nélkül halt meg, özvegyének, Szent László magyar király nővérének kérésére 1091-ben Szent László Horvátországot Magyarországhoz csatolta, s Álmos hercegre bízta a horvát területek igazgatását. Még ezt megelőzően László király a Dráva-Száva közti Szlavóniát vette birtokába, s megalapította a zágrábi püspökséget.

1102-ben Könyves Kálmánt horvát királlyá koronázták. Ezt követően több hasonló koronázásra nem került sor. A megkoronázott magyar királyok egyben horvát uralkodóknak is számítottak. Helyettük egy-egy bán irányította Horvátországot és Szlavóniát. 1105-ben Kálmán király a dalmát városok és szigetek egy részét is elfoglalta. A városok számára – Velence egyre nyomasztóbb hatalma ellenében – kedvezőbb volt a magyar fennhatóság. A magyar király nem avatkozott belső igazgatásukba, kereskedelmüket nem korlátozta, s nagyobb adókkal sem terhelte őket, de megvédte Velence hódító törekvéseitől.

 

 

5.6.3.5. Hatalmas területek ura: a Kijevi Rusz

 

A 10. század első felében Oleg fejedelem (879 k.-912) utódának, a 12. században íródott Őskrónika szerint kapzsi, harácsoló Igornak (912-945) az életét jórészt a hódító hadjáratok tették ki. A Kaukázuson túli terület, valamint Konstantinápoly és a bolgárok elleni hadjáratai azonban eredménytelenek voltak. Sikerült viszont a Fekete-tengertől északra elterülő sztyepp besenyőit meg a drevljánokat uralma alá kényszeríteni. Halála után felesége, Olga lett kiskorú gyermekei gyámjaként az ország irányítója, aki 957 körül fölvette a kereszténységet. Fia, a Duna deltájáig terjedő régiót meghódító Szvjatoszláv a besenyőkkel vívott csatában esett el. Az ezredforduló uralkodója I. (Szent) Vlagyimir (980-1015), az ország első keresztény fejedelme. Kijevet és Novgorodot egyetlen állammá tette. II. Baszileiosz bizánci császárnak katonai segítséget nyújtott, cserében a császár testvérét, Annát vehette feleségül. A házasság feltétele a keresztény hit fölvétele volt, ezért megkeresztelkedett, és népét is megtérítette, a pogány bálványokat megsemmisíttette. Az egyházi szertartások nyelve az óegyházi szláv lett, Kijevbe görög metropolitát helyeztek.

A Kijevi Orosz Birodalom területét tekintve a legnagyobb állam volt a 11. század első felének Európájában. Bölcs Jaroszláv (1019-1054) uralkodása idején állították össze az "orosz jog" első gyűjteményét. A nyugati országokkal élénk kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn. Jaroszláv halála után azonban Oroszország részfejedelemségekre hullott szét. A kijevi volt közöttük a főfejedelem, de ez a rang csupán névleges volt. Északon, az erdőzónába települt, fából épült, viking eredetű Novgorod városköztársaság volt, kézműves- és kereskedőközpont. Utcáikat, csatornáikat is fából építették, sőt leveleiket nyírfakéregre írták. Nyugaton a Halics-volhyniai Fejedelemség, beékelődve a lengyel és magyar területek közé, a szomszédaitól függött, végül a lengyelek bekebelezték. A Rosztov-szuzdali Fejedelemségre a korlátlan központi hatalom volt a jellemző.

Az orosz fejedelemségek uralkodócsaládjainak tagjai is többször kötöttek házasságot az Árpád-háziakkal. A magyar trónkövetelők többnyire menedéket találtak Halicsban, Kijevben. A 12. század közepétől a magyar királyok megpróbálták kiterjeszteni uralmukat Halicsra, de sikertelenül. A halicsi fejedelemséggel szövetséges kunokkal is többször harcoltak a magyar királyi csapatok, váltakozó eredménnyel.

 

 

5.6.3.6. A Kárpátokon túli világ

 

A Kárpátok karéját keletről és délről jobbára besenyők uralta (részben szlávok, illetve a mai románok elődei által lakott) területek övezték. A besenyők egy része betelepült Magyarországra. Más csoportjaik rablótámadások során többször megpróbáltak betörni, de minden vállalkozásukat véresen visszaverték a magyar királyok. A 10. században a besenyők nyolc törzse egyenként jól körülhatárolható terület ura volt, a törzseket főnökök vagy fejedelmek irányították. Főfejedelmük (kagánjuk) nem volt, legalábbis nincs róla adat. A 11. század közepén a besenyőket az úzok fenyegették. Az úzokat viszont keletről a kipcsak (kun) törzsek szorongatták. Az 1050-1060-as években az Al-Dunán keresztül sok besenyő özönlött be Bulgáriába és a Bizánci Birodalom területére. A birodalom 1091-ben a kunok segítségével tudta csak megfékezni a besenyők rablótámadásait. A besenyőknek az Al-Dunától északkeletre húzódó sztyeppvidéken élő csoportjait utoljára 1169-ben említik az orosz források. A 11-12. században az úzok, majd a kunok olvasztották magukba a besenyők legyőzött töredékeit.

 

 

5.6.3.7. A Bolgár Cárság

 

A szlávok és bolgár-törökök összeolvadásával megerősödött bolgár birodalom a Balkánon a kereszténység biztos bástyájának számított. Amellett, hogy az ortodox kereszténységet fölvették, s így a bizánci civilizációs körbe kerültek, igyekeztek megőrizni függetlenségüket, amit azzal is kifejezek, hogy a bolgár egyház önálló nemzeti egyház lett.

I. Borisz (852-889) harmadik fia, Nagy Szimeon (893-927) legfontosabb céljának a bizánci császári trón megszerzését tartotta, de hiábavaló volt mind az öt hadjárata (894, 896, 913, 917, 923). 925-ben fölvette a "minden bolgárok és görögök császárának és urának" címét, ami arra utalt, hogy a Balkán ura kívánt lenni. A bolgár érsekséget pátriárkai rangra emelte. Albán, macedón, szerb területeket hódított meg, elveszítette viszont a Dunától északra fekvő régiót (a magyar honfoglalás következtében). 966-967-ben Szvjatoszláv kijevi nagyfejedelem 1800 font bizánci aranyért megtámadta és elfoglalta a bolgár fővárost, Preszlavot.

Sámuel cár (976-1014) uralkodása a Bolgár Birodalom második fénykorát jelentette. Ohrid lett a főváros, egyben a bolgár egyház központja. Sorra épültek a kolostorok. A fölfelé ívelő folyamatnak 1014-ben hirtelen vége szakadt, miután II. Baszileiosz tönkreverte a bolgár sereget, és 15 ezer hadifoglyot megvakíttatott.

A bolgár történelmen túlmutató jelenség volt a bogumil eretnekség. Ennek eredete a 10. századra vezethető vissza: 975-ben I. Tzimiszkész János római (bizánci) császár a mai Plovdiv környékén örmény eretnekek egy csoportját telepítette le. Ugyanekkor egy bizonyos Bogumil nevű bolgár pap követői hasonló eszméket hirdettek a gonosz eredetének kérdéséről (s elvetették az ószövetségi teremtéstörténetet). A bogumilok szerint a látható, anyagi világ az ördög teremtménye, s ebből következően tagadták Isten emberi megtestesülését is. Az evangéliumi kereszténység mintájára akarták megreformálni a bolgár ortodox egyházat, annak szervezetét és a keresztelést. Az eretnek tanok a 15. századig éltek a Balkánon.

 

 

5.6.3.8. Szerbek. Hogyan lett a zsupákból királyság?

 

A Balkánra beköltöző szláv törzsek közül a szerbek ősei a Száva folyótól délre telepedtek le. A 9. században megkezdődött az egyes szerb törzsek szövetségbe tömörülése. A szerbek legrégibb területi szervezeteit zsupának nevezték, amelyek vezetői a zsupánok voltak. Az erőviszonyok nem tették lehetővé, hogy a szerbek saját államot szervezhessenek, területükön szomszédaik (Magyarország, Bizánc, a Bolgár Cárság, Velence) igyekeztek minél nagyobb befolyásra szert tenni.

A 10. század végén a szerbek által lakott területek bolgár fennhatóság alá kerültek. Az ezredfordulón Szerbia részben bizánci, részben bolgár uralom alatt állt. Némi ingadozás után a térség lakossága a keleti egyházhoz csatlakozott. Az egyik zsupán, Nemanja István (1151-1196) 1170 körül kikiáltotta magát nagyzsupánnak. A harmadik keresztes hadjárat után függetlenítette magát Bizánctól, s egyesítette a szerbek által lakott területet. II. István (1196-1228) királyi címet kapott a római Pápától (1217). Testvére, Szent Száva (1169-1236) megalapította a szerb ortodox nemzeti egyházat (1219), s egymás után létesültek a kolostorok, amelyek a szerb kultúra központjaivá váltak a következő évszázadokban. Nemanja Istvánt és fiát, Szávát a haláluk után szenteknek kijáró tisztelet övezte.

 

 

5.7. Európa felvirágzása (11-13. század)

 

Az ezredfordulót követő három évszázad az érett középkor időszaka. Jellemzője Nyugat-Európa nagyarányú és gyors megerősödése. A földrész népessége olyan gyorsan növekedett (három évszázad alatt a kétszeresére), ahogyan majd csak a 18. század végétől fog ismét. A népesség növekedése együtt járt a gazdasági élet jelentős átalakulásával. A mezőgazdaság képessé vált a szükséges élelemmennyiség előállítására. A földrész területének mintegy felét kitevő erdők jelentős részét kiirtották, a szántóföld és a legelőterület aránya megnőtt, az addig mezőgazdaságilag nem művelt, hatalmas kiterjedésű térségek benépesültek, s a kontinens nagyobbik, keleti felén egyszersmind meghonosodtak az intenzívebb művelési rendszerek. Mindenütt nőttek a terméshozamok, nyugaton főleg a háromnyomásos gazdálkodás elterjedésének köszönhetően. A jelentős mezőgazdasági feleslegek lehetővé tették az ipar és a kereskedelem fellendülését is. Mindez előfeltétele volt annak, hogy a városok száma (és lakossága) gyors növekedésnek induljon. A megerősödő városok polgárai elérték, hogy jelentős kiváltságokat kapjanak, létrejöhettek a városi önkormányzatok, amelyek a középkori társadalom fontos elemei voltak. Ebben az időszakban szilárdultak meg azok az államhatárok, melyek a következő mintegy fél évezredben már nem sokat változtak.

 

 

5.7.1. A nagyhatalmak

 

5.7.1.1. Német-római Birodalom viszontagságai

 

A szász dinasztia kihalása után, 1024-ben Németország választófejedelmei Speyer grófjának hatalomra vágyó fiát, Konrádot választották német királlyá, aki 1026-ban Itália királya, végül 1027-ben német-római császár lett. Ezzel megkezdődött a Száli-dinasztia egy évszázados (1024-1125) uralma.

II. Konrád (1024-1039) leverte a német földön és Itáliában ellene lázadókat, s már 1028-ban királlyá koronáztatta fiát, aki 1039-1056 között uralkodott III. Henrik néven. 1046-ban német-római császárrá koronáztatta magát, miután az általa összehívott zsinattal egy német püspököt választatott pápává. A következő időszakban még három pápa jelölése is Henrik nevéhez fűződött. Azzal, hogy az öt legfontosabb német hercegség közül hármat örökölt, lehetőséget kapott egy szilárd hatalmi bázis kiépítésére, csakhogy ezeket eladományozta, s kiválasztott hűbéresei nem csekély gondot okoztak neki. Hivatalnokai, valamint a főpapság támogatásával így is a birodalom középkori történetében a legszilárdabb központi kormányzatot hozhatta létre.

Fia, IV. Henrik (1056-1106) több mint fél évszázadon keresztül uralkodott a birodalmon. A hosszú időszakot az magyarázza, hogy mindössze hatesztendős volt, amikor trónra lépett. Anyja kormányzott helyette, s egyes hercegségek eladományozásával jelentősen gyengítette az uralkodó hatalmi bázisát. A pápaság is élt a lehetőséggel, és igyekezett kiszabadulni a korábbi császári "gyámkodás" alól, így 1059-től a pápaválasztás joga a bíborosi testületet illette meg. Az uralkodásra gondosan fölkészített apjával szemben IV. Henrik, amikor 16 évesen ténylegesen kezébe vette a kormányzást, fölkészületlen volt. Annál nagyobb volt azonban benne a hatalomvágy (ami dinasztiájának minden tagjára oly jellemző). Önkénye egyre többeket szembefordított uralmával, egymást érték a lázadások, de végül mindig győzedelmeskedett. Apja az egyházi reformok hívének számított, Henrik már korántsem volt annyira következetes. A pápai hatalmat és az egyház tekintélyét megerősíteni akaró VII. Gergely pápával (1073-1085) olyannyira összeütközésbe került, hogy a pápa kiközösítette. Henrik nyomására viszont a német birodalmi zsinat felmondta az engedelmességet a pápa iránt. Henrik azonban később mégis vezekelni kényszerült, bocsánatot kért és feloldozást kapott. Majd az újabb kiátkozás után látszólag győzedelmeskedett, hiszen a támogatásával megválasztott ellenpápa császárrá is koronázta. Birodalma azonban közben teljesen szétzilálódott, fiai és a német fejedelmek egyesült erővel legyőzték, és lemondásra kényszerítették. Szánalmassá váló vesszőfutásától végül a halál váltotta meg. Fél évtized kellett, hogy az egyház annyira megenyhüljön vele szemben, hogy megszentelt földbe, a speyeri dómba temethessék, elődei mellé.

V. Henrik, az utód (1106-1125, német-római császár 1111-től) lényegében ott folytatott mindent, ahol apja abbahagyta. Sőt olykor még hajthatatlanabb és kíméletlenebb volt. Rómába vonult (1110), egyrészt azért, hogy császárrá koronázzák, másrészt azért, hogy megegyezzen az egyházfővel. A pápa meglepő ajánlatot tett: a püspökök lemondanak birtokaikról, s ha nincs adományozható javadalom, nincs szükség birtokba iktatásra (invesztitúrára). Ez tetszett a császárnak, a bíborosok azonban fölháborodottan elutasították. Egy vagyontalan, szegény s így hatalom nélküli egyház elfogadhatatlan volt a számukra. Aztán folytatódott minden a régi "forgatókönyv" szerint: egyházszakadás, a császár kiátkozása, hadjárat Róma ellen, ellenpápa választása, bukása, császári győzelem, vereség.

1122-ben a wormsi konkordátum tett pontot a harc végére. A papság maga választhatta püspökeit, apátjait, de a király jelen lehetett a választáson, s vitás kérdésekben ő döntött. Felszentelés előtt az uralkodó adta át a javakat (birtokokat). Az invesztitúraháborúnak az volt a következménye, hogy az egyháznak sikerült kivívnia elszakadását a világi hatalomtól. Egyértelművé vált, hogy a katolikus egyház fölötti fennhatóság nem a császárt, hanem a pápát illeti. Ennek korszakos jelentősége volt, főleg ha összehasonlítjuk az ortodox egyházzal, amely nem volt képes kivívni függetlenségét.

Három évvel a megegyezés után V. Henrik elhunytával kihalt a Száli-dinasztia. Három esélyes uralkodójelölt közül végül a Hohenstauf-ház sarja, III. Konrád (1138-1152) lett a győztes. Háborúi viszont nem sok sikert hoztak számára. Szentföldi hadjárata is teljes kudarccal zárult. A Stauf és a Welf család vetélkedése I. (Barbarossa) Frigyes (1152-1190) trónra kerülésével oldódott meg, mivel ő mindkét családdal rokonságban állt. Nevét Itáliában kapta vöröses szakálla (olaszul: barba rossa) miatt. Csaknem négy évtizeden keresztül uralkodott. Emlékét népe megőrizte, s azt regélték róla századok múltán is, hogy a hegyek mélyén rejtőzködik tündérálomba merülve. Várja, hogy üssön az órája, amikor életre kel, hogy békét és boldogságot árasszon az egész emberiségre.

I. Frigyes uralkodása meglehetősen ellentmondásos. A császári hatalmat nem sikerült megerősítenie, s a birodalom egysége ellen ható erőket sem tudta megfékezni. Kortársai a tökéletes lovagot látták benne megtestesülni. Nagy Károlyt – akit példaképének tartott – 1165-ben szentté avattatta. Támogatta a városokat, a szabad falvak létesítését. Uralkodásának elején a "birodalmi béke" meghirdetésével és betartatásával a feudális magánháborúknak igyekezett elejét venni.

Itália a 10. század óta arra törekedett, hogy a császári hatalomtól elszakadjon. Frigyes viszont, akárcsak a többi Hohenstauf, éppen az Itália fölötti császári hatalom visszaállítását tekintette egyik fő feladatának. Az itáliai városok, köztük Róma is, ellenségesen fogadták Frigyest, s az 1150-1160-as években a lombard városok fegyveresen is ellene szegültek. Cremonát megtámadva hiába kötöztette elrettentésül eleven pajzsként foglyait az ostromtoronyra, hiába romboltatta földig Milánót, a Lombard Ligával mégsem bírt. 1167-ben Rómát elfoglaló seregét pedig megtizedelte a malária.

Az egyházi ügyekbe való beavatkozása miatt Frigyest is kiközösítették, majd 1176-ban Legnanónál lovagserege döntő vereséget szenvedett a lombardiai városoktól. A "második Canossa" (1177) Velencében meghozta a békét és a kiközösítés feloldását.

1189-ben I. Frigyes keresztes had élén indult a Szentföldre. A következő év nyarán azonban egy kis-ázsiai folyóba fulladt. Serege fölbomlott, roncsai jutottak csak vissza német földre. A hányattatásban holttestének is nyoma veszett.

A birodalom ezt követően zűrzavaros évtizedeket él át, míg újra egy erőskezű nagy egyéniség kerül trónra, II. Frigyes (1212-1250). Uralkodása idején azonban tovább gyöngült a királyi hatalom, mivel egyes német egyházfejedelmeknek különleges kiváltságokat adott. Lemondott olyan fontos felségjogokról a javukra, mint a pénzverés, a vám, a várépítés és az igazságszolgáltatás. Három évtizeden keresztül Szicíliából igazgatta birtokait, így távollétében a birodalom olyan fejedelemségek szövetségévé vált, amelyeknek valójában a császár csak jelképes ura volt.

II. Frigyes különleges sikere volt, hogy 1228-1229-ben a Szentföldön tartózkodja békés tárgyalással elérte Jeruzsálem visszaszerzését. Hadakozott Itáliában, német földön, de tartós eredményt sehol sem tudott elérni. Halála után negyedszázados interregnum, zűrzavaros időszak következett. Az egyes trónjelöltek valamennyien gyöngék voltak ahhoz, hogy a birodalmi területeket egy kézben összefogják.

1273-ban egy viszonylag jelentéktelen birtokos, Habsburg Rudolf került a német trónra. IV. László magyar király hathatós katonai segítségével sikerült fő ellenlábasát, II. Ottokár cseh királyt legyőznie. Igyekezett a saját birtokait gyarapítani, hogy megalapozza családja hatalmát. A legfontosabb Ausztria és Stájerország megszerzése volt. Eredményesen lépett föl a rablólovagok ellen, leromboltatta váraikat, többet kivégeztetett. Azt azonban nem sikerült elérnie, hogy fia is örökölje a trónját. Noha végül nem kis harc árán Habsburg Albert 1298-ban mégis trónra került, ám egy évtized múltán gyilkosság áldozata lett. A Habsburgoknak 130 évet kellett várniuk arra, hogy újra a családjukból kerülhessen ki a Német Birodalom császára.

 

 

5.7.1.2. Királyok vetélkedése: Franciaország és Anglia

 

E két ország története a 12-13. században (s még az ezt követő évszázadban is) igen szoros szálakkal kapcsolódott össze. Franciaországban a királyi hatalom megerősödése – Angliához képest – meglehetősen lassú folyamat volt. A Capetingek számára előnyt jelentett, hogy még életükben megkoronáztatták fiúörökösüket (utódjukat), s ezzel sikerült mindvégig biztosítani a dinasztia folyamatosságát. Az is az uralkodók hatalmát erősítette, hogy a királyság központjában, Párizs környékén voltak a legjobb minőségű földek, s itt volt a legnagyobb a népsűrűség. Mindezekből viszonylag magas adóbevétel származott, ami háború esetén jelentős létszámú hadsereg kiállítását tette lehetővé.

Franciaország lakossága a 12-13. században Angliáénak legalább a három-négyszerese lehetett. Ez látszólag behozhatatlan fölényt biztosított királyai számára az angol uralkodók ellenében. A történelem azonban rácáfolt a számarányokra.

Azzal, hogy Normandia hercege 1066-ban Anglia királya lett, az a furcsa helyzet állt elő, hogy az angol király egyfelől független (szuverén) uralkodó volt, másfelől azonban mint Normandia hercege a francia király hűbérese. A helyzetet az oldhatta volna meg, ha Hódító Vilmos, illetve örökösei lemondanak a normandiai hercegségről. Nem ezt tették, sőt a helyzet tovább bonyolódott azáltal, hogy a normandiai uralkodóház férfiágon I. Henrik angol királlyal kihalt. Az ő leánya, Matild 1128-ban feleségül ment a francia Anjou tartomány grófjához, Joffroyhoz, akinek címerét rekettyeágas sisakdísz ékítette. A rekettye francia nevéről az új angol uralkodó a "Plantagenet" melléknevet kapta. Gyermekük, II. (Plantagenet) Henrik (1151189) házassága újabb francia kapcsolatot jelentett. Vagyis Henrik azon túl, hogy Anglia királya volt, apja révén Anjou, Maine és Touraine grófjának számított, anyja révén Normandia és Bretagne ura, felesége, Aquitániai Eleonóra "hozománya" pedig Aquitánia hercegsége volt. Az a helyzet állt elő, hogy Henrik, aki ezen egy tömbben fekvő (!) birtokok uraként formálisan a francia király hűbérese volt, nagyobb területekkel rendelkezett összességében, mint hűbérura, akinek birtokait ráadásul még el is zárta az Atlanti-óceántól! Így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy századokon keresztül hadakoztak egymással jogaik érvényesítéséért az angol és a francia uralkodók.

A Francia Királyság a 12. században VI. és VII. Lajos együttesen több mint hét évtizedes uralkodása idején jelentősen megerősödött. Sikerült az anarchiát fölszámolni és megteremteni a belső békét. Mindez kedvezett az egyháznak, a városoknak és a parasztságnak. Fejlődött a kereskedelem, gazdagodott az ország. II. Fülöp Ágost (1180-1223) tetőzte be elődei életművét. Kihasználva az angolok belső ellentéteit, 1202-1206 között visszafoglalta az angol kézre került francia tartományok jelentős részét. 1214-ben Bouvines-nél döntő győzelmet aratott az angolok és a velük szövetséges német-római császár serege fölött. Ezt követően kapta János angol király a "földnélküli" nevet, utalva arra, hogy elvesztette szinte minden francia birtokát.

Az alig néhány évet uralkodó VIII. Lajos keresztes hadjárattal terjesztette ki hatalmát Dél-Franciaországra. Addig ugyanis az eretnekként megbélyegzett albigensek birtokában lévő területen gyakorlatilag nem érvényesült a francia király fönnhatósága.

A Francia Királyság nagy korszaka tovább tartott az eszményített keresztes vitéz, az 1297-ben szentté avatott lovagkirály, IX. Lajos (1226-1270) uralkodása alatt. Neki köszönhető a monarchikus rend megszilárdítása s az államigazgatásban szakértő hivatalnokok alkalmazása. Elérte, hogy a királyi hatalom szinte már az ország egészén ténylegesen érvényesülhetett. Idealizált alakja életrajzában úgy jelenik meg, mint aki leprásokat ápol, a szegények lábát mossa, egy nagy tölgyfa alatt igazságot oszt. Két keresztes hadjáratot indított a Szentföldre. A második hadjárat során halt meg, anélkül, hogy bármilyen eredményt elért volna. A királyi hatalom megerősítésének folyamatát IV. (Szép) Fülöp (1285-1314) uralkodása tetőzte be.

Anglia történelme a 12-13. században jóval viharosabban alakult. Hódító Vilmos kemény kézzel teremtett rendet a szigetországban, ám három fia közül éppen a nevét viselő legidősebb, az örökösének tett II. Vilmos volt a legkevésbé alkalmas életművének folytatására. Egy "vadászbaleset" oldotta meg az uralkodás gondjait. A legfiatalabb fiú, Henrik (1100-1135), akire apja csak pénzt hagyott, került trónra, s harmincöt esztendei királyságát a késő utókor is magasztalóan, aranykorként emlegette. Kisebbik bátyja, a Szentföldet is megjárt keresztes lovag, normandiai herceg ugyan megpróbálta elvitatni trónját, Anglia azonban egyértelműen Henrik mellé állt. A hatalomvágyó testvér végül öccse börtönében végezte életét.

Németországhoz hasonlóan Angliában is vetélkedett egymással az egyházi és a világi hatalom. II. Henrik azért nevezte ki kedvelt kancellárját, Thomas Becketet az angliai egyház élére canterbury érseknek, mert remélte, hogy vele könnyű lesz megegyezni. Ám az újdonsült főpap az egyház érdekeit az uralkodó elképzelései ellenében is makacsul megvédelmezte. Ez végül az életébe került: Henrik négy lovagja meggyilkolta, s emiatt a király csaknem elvesztette trónját. Az igazi vesztes azonban a katolikus egyház lett, amelynek ekkor rendült meg először a tekintélye a szigetországban. A mártír főpapot szentté nyilvánították.

Henrik két fia, az idősebb I. (Oroszlánszívű) Richárd és az apja által jobban kedvelt, fiatalabb János civódásai jegyében telt el a Henrik halála utáni évtized. Richárd, a kor lovagideálja noha csaknem egy évtizedig uralkodott (1189-1199), országában mindössze négy hónapot töltött. Három évig a Szentföldön hadakozott. Ám hiába vált rettegetté neve az arab világban, tartós sikert ő sem tudott elérni. Hazatérőben még hosszú fogságot is el kellett viselnie az osztrák herceg és a megsértett német-római császár miatt.

A magas és férfias, háborút kedvelő, amellett verselgető és énekelgető Richárd, akinek alakját mondákkal övezték az angolok, valójában a francia földet, Aquitániát tekintette hazájának, amit apja életében egy évtizeden keresztül igazgatott. Műveltsége inkább franciás, mint angolos. Ezzel azonban nem jelentett kivételt, hiszen bár a modern angol nyelv szókincsének a felét az 5-6. századi angolszász hódítók nyelve adja, a többi szó jórészt francia, illetve latin eredetű. Jellemző módon a ruházkodás, a szakácsművészet, a politika, az irodalom és a művészet, a bonyolultabb iparos munka szavai általában francia eredetűek.

Richárd öccse, János összejátszott a francia királlyal, hogy fogoly testvére hazatérését késleltesse. A ravasz Fülöp Ágost nem boldogult a kitűnő hadvezérnek számító Richárddal, ám a szerencse végül mellé szegődött, mert egy nyíllövés kioltotta a lovagkirály életét. Jánossal szemben aztán már könnyebb volt diadalmaskodni.

Az önkényeskedő János (1199-1216) Angliában szembekerült mind az egyházzal, mind a nemességgel, mind a polgársággal. 1215-ben az uralkodóval szemben álló erők kikényszerítették, hogy az alattvalók jogait írásba foglalják. Ez a Nagy okirat, a Magna Charta. János nem sokkal élte túl a megegyezést. "Gyanús" körülmények közt halt meg, csakúgy, mint jó néhány elődje. Valószínűleg megmérgezték.

János halálát Fülöp Ágost francia király mint "hűbérúr" jó alkalomnak látta arra, hogy fiát, Lajost ültesse Anglia trónjára. Az angolok azonban János kiskorú fia, III. Henrik (1216-1272) mellé álltak, őt koronázták meg, és hősiesen visszaverték a francia inváziós flottát. Rövidesen aztán már Henrik önkénye ellen léptek föl az angol urak. Szószólójuk az örökség révén angliai birtokossá lett Simon de Monfort francia báró volt. 1259-ben rákényszerítették Henriket az oxfordi províziók kibocsátására: tizenöt báróból álló tanács került a király mellé, amely ellenőrizte a közigazgatást, és tanácsokkal látta el az uralkodót. Az ellenszegülő királyt 1264ben fegyverrel kényszerítették térdre. Régenstanács ült össze, összehívták a rendek képviseletében a parlamentet, amelyben minden grófságot két-két lovag, minden várost két-két polgár képviselt. Bár a polgárháború Monfort halálával és hívei leverésével végződött, a parlament mint olyan ettől kezdve elengedhetetlen része lett az angol királyságnak.

A 13. század utolsó három évtizede Henrik fia, I. Edward uralmát hozta, aki a Szentföldön volt apja halálakor, s kis híján áldozatul esett egy muszlim "követ" orgyilkos merényletének. Nevezetes haditette 1284-ben Wales meghódítása, amelynek ellenállásával kegyetlenül leszámolt, majd Skócia királyi trónját is megszerezte a skót királyok ereklyekövével együtt, amelyet azóta is Londonban őriznek.

 

 

5.7.1.3. A Bizánci Birodalom megpróbáltatásai

 

1081-ben egy tehetséges új dinasztia – a Komnénoszoké – került a császári trónra, s több mint egy évszázadon keresztül (1081-1185) kezében tartotta a hatalmat. A 11-12. század fordulóján a több mint harminchét esztendeig (1081-1118) uralkodó I. Alexiosz Komnénosz hadserege élén kényszerítette ki a kormányzat átadását. A császár a széthullóban lévő birodalmat újra erős állammá tette. A földbirtokos nemességre támaszkodva ismét ütőképes hadsereg védelmezte a határokat. 1090-ben visszaverték a besenyő támadást, 1090-1091-ben a kunok segítségével megvédelmezték Konstantinápolyt az ostromló szeldzsukok ellenében. Az a tény, hogy a Kis-Ázsiában kialakított szeldzsuk Rumi Szultanátus emírségekre esett szét, megkönnyítette 1096-ban a nyugat-európai keresztes hadak helyzetét. Gyors sikereiknek köszönhetően megszűnt a birodalom keleti területein az ellenséges nyomás. Csakhogy a visszafoglalt területeket nem adták vissza a birodalomnak (kivéve 1097ben Nikaiát), hanem Bizánctól független latin keresztény államokat alapítottak.

I. Alexiosz utódja, a "Legnagyobb Komnénosznak" nevezett II. János (1118-1143) lett. Szent László magyar király leányát, Piroskát (akit Konstantinápolyban Eirénének neveztek) vette feleségül. Eirénét halála után az ortodox egyházban szentként kezdték tisztelni. Hatalmas kolostort alapított a fővárosban, mellette szegényházat és kórházat létesített; utóbbi járó- és fekvőbeteg-ellátása, osztályai, orvosi szervezete olyan korszerű volt, melyekhez hasonlót a középkori Európában sehol sem találunk.

A 12. században, a Komnénoszok dinasztiájának uralma idején a birodalom ismét megerősödött. Sikeres háborúkat vívtak Magyarország ellen, bár végül a Dalmácia birtoklásáért folytatott küzdelemben alulmaradtak. 1180-ig megakadályozták Szerbia elszakadását. Kiverték a görög földre betörő s Thesszalonikét elfoglaló normannokat. Bulgária függetlenné válását, a második Bolgár Cárság létrehozását (1186) azonban már nem tudták meggátolni. (Komnénosz) I. Mánuel (1143-1180) szinte egész uralkodását a háborúk határozták meg. Bár voltak időleges sikerei, megérhette politikája teljes csődjét.

A Komnénoszok uralkodásának ideje volt Bizánc művészetének egyik legtermékenyebb, legvirágzóbb korszaka. A birodalom sajátos művészete rendkívül egységes, szinte kizárólagosan vallási témájú. Nem különíthetők el benne olyan stíluskorszakok, mint a nyugati keresztény művészetben. Jellegzetesek a freskók és a kicsi, színes kövekből összerakott mozaikok. Az ábrázolt alakok szembenézők, a háttér aranyozott. Kevés szobrot készítettek. Jelentős volt a miniatúrafestészet és a zománcfestés.

I. Mánuel halála után még fél évtizedig tudta magát tartani a trónon a Komnénosz dinasztia; utolsó uralkodóját, I. Andronikoszt 1185-ben a feldühödött nép tépte szét. A felkelők a Komnénoszokkal rokon Angelosz-családból származó II. Izsákot (1185-1195) ültették trónra. Az Angeloszok családja azonban alig két évtizedig (1185-1204) örülhetett a hatalomnak. Már amennyiben örömet okoz, hogy egymást érték a trónfosztások, s a tehetetlen, tehetségtelen uralkodók csődbe vitték az államot.

1204-ben a birodalom belső viszályait kihasználva a negyedik keresztes hadjárat velencei irányítással harcoló csapatai elfoglalták és barbár módon kifosztották Konstantinápolyt, létrehozva a Latin Császárságot. A győztes keresztesek és a velenceiek megosztoztak a "koncon". A keresztes lovagok adták a császárt Flandriai Balduin személyében, Velence adta a konstantinápolyi latin pátriárkát, s kapta a legfontosabb kikötőket és szigeteket. Konstantinápolyból is 3/8 rész Velencét illette, s 5/8 rész a császárt. A görög területen kisebb-nagyobb vazallus államok jöttek létre, amelyek csak lazán kapcsolódtak a Latin Császársághoz.

A bizánci lakosság vallási okok miatt elkeseredett ellenállással fogadta csak el a kényszerű idegen, latin uralmat. Az arisztokrácia eleinte készségesen szolgálta az új államot is, később azonban elutasította. A Rómával egyházi unióra lépett, tárgyalni akaró Kalojan bolgár cárral sem voltak hajlandók tárgyalni. A kisemmizett trák arisztokrácia fegyveres felkelést robbantott ki, s a segítségül behívott bolgár és kun seregekkel vívott ütközetben ( 1205, Adrianopolis) megsemmisült a latin lovagi haderő. Maga a császár is fogságba esett, s ott is halt meg. A következő évek újabb harcokat hoztak. Végül is Kalojannak köszönhető, hogy a Kis-Ázsiában szerveződő új Bizánci Birodalom megmenekült a pusztulástól. III. János (1222-1254) volt az, aki az eleinte jelentéktelennek számító kis-ázsiai államocskát komoly hatalmi tényezővé tette. Halála után érdemeiért "Kegyes János" néven a görög egyház szentté avatta.

III. János fia, II. Theodórosz Laszkarisz csak rövid ideig uralkodott (1254-1258). A halála után kitört hatalmi harcból egy új dinasztia került ki győztesen, a Palaiologoszoké, akik aztán meg is tartották hatalmukat a birodalom bukásáig. VIII. Mihály (1258-1282) uralkodásának első éveiben ügyes politikai húzásokkal hiúsította meg ellenfelei támadásait, s a szerencsével sem állt hadilábon. Amikor 1261 júliusában Konstantinápoly védőinek többsége egy fekete-tengeri katonai vállalkozás miatt könnyelműen elhagyta a várost, a védtelen erődítményeket gyors akcióval sikerült elfoglalni.

Velence ellenében annak örök riválisával, Genovával szövetkezett a császár, s az Aranyszarv-öböl partján nekik adta a Galata nevű elővárost. Dinasztikus házasságokkal sikerült a Balkánon megszilárdítani a birodalom helyzetét. Ravasz politikai húzásokkal (többek között az egyházi unió ígéretének "lebegtetésével") nyugaton is semlegesíteni lehetett Bizánc ellenségeit. Az egyik nagy siker a Szicíliában kirobbantott Anjou-ellenes felkelés (a "szicíliai vecsernye") volt. Az Anjouk elűzése után (1282) Szicília már nem jelentett veszélyt a birodalomra nézve.

A nyugati háborúk közben új erőre kaptak a szeldzsukok, s a keleti tartományokat fosztogatták. Az ázsiai határ védelmére sem elegendő pénz, sem elegendő katona nem volt. A csapatok egy részét ugyanis kénytelenek voltak átvezényelni az európai hadszíntérre. A zsoldfizetés elmaradása miatt egyes alakulatok egyszerűen elvonultak a határról. Kis-Ázsia védelmi rendszere így összeomlott. 1300 körül szinte egész Kis-Ázsia török kézre került.

 

 

5.7.2. Nyugat és Kelet találkozása: keresztes háborúk a Szentföldön

 

A 11. század végéig Európa népei arra törekedtek, hogy létrehozzák a saját országaikat. A vakmerő viking hajósokat nem számítva, nem is gondoltak arra, hogy más világrészekre, távoli vidékekre merészkedjenek. Az előrenyomuló, hódító iszlámmal szemben Szicíliában és az Ibériai-félszigeten az ezredforduló után már sikerrel védekeztek, sőt ellentámadásba mentek át. A Bizánci Birodalom viszont Kis-Ázsiában egyre nehezebben állt ellen a meg-megújuló támadásoknak. Főleg az ekkoriban feltűnt szeldzsuk törökök jelentettek nagy veszélyt, akik elfoglalták Jeruzsálemet, és földúlták Krisztus sírhelyét. A kegyes keresztény zarándoklatok szinte lehetetlenné váltak.

A bizánci császár 1095-ben küldöttséget menesztett a pápához, és segítségét kérte a szent helyeket elfoglaló s birodalmát veszélyeztető muszlimok ellen. Az energikus II. Orbán pápa kapott az alkalmon, s a Clermont-ba összehívott zsinat idején nagy hatású beszédben szólította fel a keresztény híveket, hogy fegyverkezzenek, induljanak a Szentföld visszahódítására, vegyék fel a keresztet (azaz varrjanak kereszt alakú jelet ruhájukra). A vállalkozásban részt vevő lovagok birtokait az egyház védelmébe vette, s a keresztény hit harcosainak bűnbocsánatot ígért. A "szent háború" sokakat föllelkesített, a családi örökségből kirekesztődött ifjabb nemeseket csakúgy, mint a földre éhes parasztokat s mellettük természetesen mindenféle gyülevész népséget is.

A keresztes hadhoz csatlakozókat elsődlegesen mélységes keresztény hitük késztette arra, hogy az akkori ember számára riasztóan hosszú és kiszámíthatatlan, veszélyekkel terhes utat vállalják, melynek végén élet-halál harc várt rájuk a fanatikus ellenséggel. A Szentföldre indulókat döntésükben befolyásolta az is, hogy Nyugat-Európában a túlnépesedés jelei mutatkoztak. A résztvevők elsősorban a nemesi családok másod- és harmadszülött fiai voltak, akik az örökösödési jog szerint nem kaphattak a birtokokból. Csupán aközött választhattak, hogy katonának, papnak vagy szerzetesnek mennek-e, hogy megélhetésüket biztosítsák. Egy sikeres szentföldi akciótól viszont zsákmányt és földbirtokot remélhettek.

Jelképesen a pápa állt volna a sereg élére, ő azonban végül mégsem vállalkozott a feladatra, így világi nagyurat kerestek a hadak vezetésére. IV. Henrik német-római császár és I. Fülöp francia király nem jöhettek szóba fővezérként, hiszen mindkettejüket kiközösítették. Az angol király nem tudott dönteni, hogy II. Orbánt vagy az ellenpápát, III. Kelement támogassa-e. Így lotaringiai, flamand, dél-francia és normann grófok vezették az első "fegyveres zarándoklatot" a Szentföldre. A szervezettnek számító lovagi csapatok végigvonultak Európán, ami több mint kétezer kilométeres utat jelent Konstantinápolyig. A katonai fegyelmet hírből sem ismerő összeverődött előhadak viszont a Rajna-vidéken a zsidókat kezdték öldökölni, mondván, hogy először a Krisztust keresztre feszítők utódait kell megbüntetni, aztán következhetnek a Szentföldet meggyalázó pogányok. A hosszú útra kellően fel nem készült gyülevész csapatok fosztogatni kezdtek. Magyarországon Kálmán király fegyverrel verte szét őket. A rendezett lovagi sereg átvonulását azonban (illő kísérettel) engedélyezte.

Konstantinápolyban a római (bizánci) császár biztosítékokat kért arról, hogy a visszafoglalandó területek újra a Bizánci Birodalom részei lesznek. A lovagi vezetők ezt megígérték, de később, a győzelem mámorában ígéretüket már nem tartották be.

Az első keresztes hadjárat (1096-1099) lovagjainak dolgát megkönnyítette, hogy a szeldzsuk fejedelmek lebecsülték a veszélyt, s inkább egymással hadakoztak, mintsem összefogtak volna közös ellenségük ellen. A keresztesek váratlan sikere és könyörtelen elszántsága valósággal pánikot keltett Közel-Kelet népei körében. Véres ostrom után foglalták el Jeruzsálemet, amely a szentföldi királyság központja lett. Első királya a nagy tiszteletnek örvendő Bouillon-i Gottfried, Alsó-Lotaringia hercege (1099-1100), akit fivére, I. Balduin (1100-1118) követett. Több kisebb keresztes állam (fejedelemség, grófság) is született. A legszervezettebb katonai erőt a megalakuló lovagrendek (templomosok, johanniták, Német Lovagrend) jelentették. Tagjaik amellett, hogy szerzetesi fegyelemben élnek, fegyveresen harcoltak a muszlimok ellen, a keresztény hit védelmében.

A muszlimok nem nyugodtak bele vereségükbe. Azon igyekeztek, hogy visszavágjanak, s visszafoglalják mindenekelőtt a számukra is szentnek számító Jeruzsálemet. Hagyományuk szerint ugyanis onnan emelkedett Mohamed próféta az égbe. Azon a helyen emelt templomuk máig zarándokhely.

A 12. században még két keresztes hadjárat volt (1147-1149 és 1189-1190). Ezek azonban nemhogy erősítették a Szentföld keresztény államait, hanem még a meglévő területek megoltalmazását sem tudták biztosítani. 1187-ben Hattin mellett a Jeruzsálemi Királyság minden addiginál erősebb hadserege Szaladin szultán csapdájában elvérzett, így Jeruzsálem is muszlini kézre került.

A 13. században még féltucatnyi hadjárat szervezésére futotta Európa erejéből, ám egyre fogyott a kezdetben oly nagy lelkesedés. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy az akciók többsége eredménytelen volt, vagy csak rövid, átmeneti sikereket hozott. Az 1204-ben induló hadjárat el sem jutott a Szentföldre. Konstantinápoly elfoglalása után (mint már említettük) az 1261-ig fennálló Latin Császárság megalakításához vezetett. 1212-ben – az egyház tiltakozása ellenére – megszervezték a gyermekek keresztes hadjáratát is, azzal a naiv hittel, hogy az ártatlan, jámbor, tiszta lelkű keresztény fiataloknak nem tudnak majd ellenállni a muszlim hadak. Az őrült ötlet természetesen tragédiába fulladt. 1217 az ötödik hadjárat éve, amelynek részese volt II. András magyar király is, aki vívott ugyan egy győztes csatát az egyiptomi szultán serege ellen, maradandó eredményt azonban nem tudott felmutatni, bár értékes ereklyékkel gazdagodott.

A hatodik hadjáratot vezető II. Frigyes német-római császár nem fegyverrel, hanem diplomáciai alkudozásokkal érte el, hogy a keresztesek harc nélkül visszakapták Jeruzsálemet, Betlehemet és Názáretet (1229). 1244-ben azonban a Gáza melletti vereség megpecsételte a keresztesek szentföldi sorsát. Ismét, s ezúttal végleg elveszett Jeruzsálem, csupán a tengerpart keskeny sávján dacolt a túlerővel néhány erődítmény (Akkon, Joppe, Antiochia).

A francia IX. (Szent) Lajos király kétszer is (1248, 1270) próbálkozott hadjárattal keleten, de mindkettő kudarccal végződött. A keresztes háborúkból az iszlám hatalmak katonailag megerősödve kerültek ki. 1291-ben esett el a Szentföld utolsó keresztény erődítménye: Akkon. A szentföldi hadjáratok fontos eredménye viszont, hogy a hódító muszlini erőket sikerült Európától távol tartani, és a meggyengült Bizánci Birodalom is lélegzetvételnyi szünethez jutott.

A Szentföldön a keresztények soha nem tettek kísérletet a muszlimok megtérítésére. A kisszámú keresztény gyarmatosító elitként irányította a helyi lakosság életét. A földeket a muszlinok művelték. Az európaiak nagyon kevesen voltak. Az első évtizedben érkezett mintegy százezer ember többsége férfi volt. Muszlinokkal egyházi tilalom miatt nem házasodhattak össze, így egy generáció múltán már lényegében senki sem élt közülük. A következő időszakban egyre kisebb létszámú utánpótlás érkezett a helyükre. A Szentföld védelme igen jelentős pénzt emésztett föl, s egyre nehezebb volt erre fedezetet szerezni Európából, ahol a 12-13. században csökkent a keresztes eszme vonzereje. Mindezek a folyamatok hozzájárultak a szentföldi keresztes állam összeomlásához.

Bár győztesnek tekinthették magukat a muszlinok, mégsem tudtak a keresztény államok fölé kerekedni. Kultúrájuk és társadalmuk egésze nem volt képes a megújulásra, s egyre inkább mutatkoztak a stagnálás, sőt a hanyatlás jelei. A látszólag teljes vereséget szenvedett európai keresztény kultúra viszont sokat tanult Kelettől, amely gazdaságában, szellemiségében, kultúrájában az ezredfordulón még jóval felülmúlta Nyugatot.

 

 

5.7.3. A fölemelkedő Közép- és Kelet-Európa

 

Európának ebben a térségében az egyes országok 11-13. századi sorsának alakulása sokban hasonlított ugyan, de talán mégis inkább a különbségek jellemzőek. Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon három évszázadon keresztül nemzeti dinasztiák uralkodtak, közülük azonban csupán Magyarország volt képes mindvégig megőrizni a teljes függetlenséget. Csehország betagolódott a Német-római Birodalomba, Lengyelország önállósága is többször veszélyben forgott, hosszú időn át az ország részekre esett szét. Az orosz fejedelemségek jelentős hatalmi erőt képviseltek.

A Balkán államainak sorsa alakult a legviharosabban. Tartós hegemóniára egyik sem tudott szert tenni. A térség mindvégig két nagyhatalom (a Német-római Birodalom és a Bizánci Birodalom) terjeszkedő politikájának elszenvedője volt, másrészt mindvégig az egyes kelet felől érkező nomád népek (besenyők, úzok, kunok, majd mongolok) betörései ellen kellett védekeznie. A nyugat-európai fejlődéstől az ezredforduló táján is jelentősen elmaradt térség fölzárkózása ugyan megkezdődött, de a nyugati fejlődés fölgyorsulása miatt a különbség a korszak végére nemhogy csökkent volna, hanem inkább növekedett, kivéve olyan szerencsésebb területeket, mint az osztrák tartományok vagy Cseh- és Morvaország.

 

 

5.7.3.1. Harc a Baltikum birtoklásáért

 

A térség népei (néhány 11. századi szórványos kezdeményezést nem számítva) a 12-13. században vették föl a kereszténységet, legkésőbben a litvánok, 1387-ben. Saját államot csak a litvánok tudtak létrehozni, a 13. században. Törzseik a század közepén Mindaugas vezetése alatt egyesültek. Utódai nagyfejedelmi címet viselve kormányozták az országot. A 14. századra a régió egyik legjelentősebb, nagy területű birodalmát építették ki.

A mai Lettország és Észtország területét Litvánia foglalta magában. A Daugava folyó tengeri torkolatánál I. Albert livóniai püspök alapította 1201-ben Riga városát, ahol, mit kedvező fekvésű katolikus püspöki székhelyen, német kereskedők is megtelepedtek. A püspök nevéhez fűződik a német kardtestvérek rendjének megalapítása is (I201). A lívek a kereszténység felvétele után vesztették el önállóságukat. Az észtek előbb svéd, majd dán uralom alatt éltek. Közigazgatási egységeik a faluközösségek voltak (a 13. század elején negyvenöt), nemzeti nemesség azonban nem alakult ki, és önálló államot sem tudtak létrehozni. A 13. század első évtizedeiben vívott függetlenségi harcuk elbukott, 1237-ben megosztozott területükön Dánia és a kardtestvérek (német) lovagrendje. Lettország területét 1230-ban szintén a kardtestvérek rendje foglalta el, amely 1237-ben egyesült a Német Lovagrenddel. A lettek a 12-13. században vették föl a kereszténységet.

 

 

5.7.3.2. Lengyelország viszontagságai

 

A 11. századi Lengyelország előtt két feladat tornyosult: egyik feladat a német hűbéri függés elleni küzdelem. Ebben a harcban értek is el átmeneti eredményeket. Nem véletlen, hogy a lengyel uralkodó az invesztitúra vitatott kérdésében a németek ellenében a pápa mellé állt. A másik feladat a részekre hullott ország egyesítése volt. Ez III. (Ferdeszájú) Boleszlónak (1102-1138) csak rövid időre sikerült. Halála után az ország hercegségekre esett szét, és 1294-ig nem is volt királya. 1300-1305 között a cseh II. Vencel átmenetileg lengyel király is volt, de az ország egysége (Sziléziát nem számítva) csak 1320-ban, Lokietek Ulászló krakkói megkoronázásával állt helyre.

A 11. századi lengyel gazdaságban még fejletlen volt a kézműipar. Az ércbányászat a 12. században kezdődött Sziléziában, s a 12-13. században épült ki a városhálózat. A gnieznói érsekség és a kezdeti három püspökség alkotta egyházigazgatás bővült. A 12. század végén már nyolcra emelkedett a püspökségek száma. A 11-12. században a szerzetesrendek közül csak a bencések telepedtek meg.

Szilézia a korszak végén szakadt ki Lengyelországból s csatlakozott a cseh koronához. Északon egyre nagyobb területet hasított ki az országból az ott megtelepedett Német Lovagrend. 1241-ben a lignitzi csatában a lengyelek ellen is döntőnek látszó győzelmet aratnak a mongolok (tatárok), ám a keményen ellenálló országból kénytelenek még ebben az évben kivonulni. Krakkóban máig őrzi ennek az emlékét a naponta felhangzó kürtszó (a hejnal) a Mária-templom tornyában. Hirtelen szakad meg a jelzés, csakúgy, mint amikor a veszélyt jelző kürtös torkát 1241-ben mongol nyílvessző ütötte át. A riasztójel magyar kifejezésre utal: "hajnali kürtszó". Egyik bizonyítéka ez az Árpád-kori szoros magyar-lengyel kapcsolatoknak. A régi lengyel katonai kifejezések jórészt magyar eredetűek.

 

 

5.7.3.3. Fény és árnyék: Cseh- és Morvaország

 

A 11-12. századi cseh történelmen vörös fonalként húzódnak végig a trónviszályok meg a cseh-lengyel ellentétek, így a csehek a 12-13. században sem tudtak kiszakadni a Német-római Birodalom kötelékéből. Uralkodóik általában csak fejedelmi címet viselhettek. Csupán II. Frigyes császár 1212-ben kiadott Szicíliai Aranybullája biztosította az örökletes cseh királyi címet és a nagyobb mozgásteret, Jellemző, hogy nemzeti szentjüknek, Cseh- és Morvaország patrónusának (és a "nemzeti italt" készítő sörfőzők védőszentjének), Vencel hercegnek is az okozta halálát, hogy országát hűbérül ajánlotta föl I. (Madarász) Henrik német-római császárnak, mire ennek ellenzői 929-ben megölték.

Az ezüst- és aranybányák, a városok fejlett ipara és kereskedelme révén Cseh- és Morvaország a Német-római Birodalom egyik leggazdagabb tartománya, amelynek mindvégig Prága a székhelye, s egyben a legfontosabb kereskedelmi központja is. A részfejedelemségek székhelyei: Brno, Znojmo és Olomouc. A prágai püspökség után a következő egyházi központ az 1063-ban létesült olomouci püspökség volt. A 11. században alapított hét bencés kolostor mellett a 12. században még huszonhét bencés, premontrei és cisztercita kolostor létesült, alapítóik nagyobbrészt főurak voltak.

A 13. század második felének kiemelkedő uralkodója II. (Nagy) Ottokár (1253-1278), aki elfoglalta az osztrák tartományokat és Habsburg Rudolf ellenében megkísérelte a német királyi cím megszerzését is. Rudolf és a vele szövetséges magyar csapatok ellen azonban csatát vesztett, és ő maga is meghalt. Utódját, II. Vencelt (1278-1305) III. András halála után egy főúri csoport meghívta a magyar trónra. Ő azonban fiát küldte maga helyett, akit 1301-ben meg is koronáztak. Nem tudta azonban magát elfogadtatni, bár még a magyar László nevet is felvette, így apja visszahívta (1305). Az ifjú Vencel 1306-ban gyilkosság áldozata lett. Vele kihalt a csehek nemzeti dinasztiája.

 

 

5.7.3.4. Babenbergek földje: az osztrák tartományok

 

Az Ostmark (keleti határgrófság) eredetileg a bajor hercegséghez tartozó keleti tartományokat jelölte. 996-ban említik "Ostarrichi" néven, amiből a mai Ausztria német elnevezése származik. Uralkodó családja a Babenbergeké (997-1246). Őrgrófok, majd 1156-tól hercegek. I. Lipót őrgróf alapította a Duna mellett a melki apátságot, amely a 11. században a Babenbergek temetkezési helye lett. Később Heiligenkreuz ciszterci kolostorába temetkeztek. Jasomirgott Henrik (1114-1177) osztrák őrgróf és bajor herceg uralma alatt a regensburgi birodalmi gyűlés az Osztrák Őrgrófságot birodalmi hercegséggé nyilvánította (1155). Ugyanebben az évben tette Henrik herceg tartománya székvárosává Bécset.

Frigyes herceg, aki 1241-ben egy időre elfogta a mongolok elől menekülő IV. Béla királyt és családját, a magyar királlyal szembeni háborúban vesztette életét. Stájerországot egy időre IV. Béla király szerezte meg, a többi tartományt a cseh II. Ottokár. Habsburg Rudolf német király Ottokár elleni győzelmének a Morvamezőn (1278) az lett a következménye, hogy az osztrák tartományok a Habsburg-család birtokába kerültek (és maradtak 1918-ig).

 

 

5.7.3.5. Virágzás és hanyatlás: orosz fejedelemségek

 

Bölcs Jaroszláv halála (1054) után részfejedelemségekre esett szét az orosz állam amelynek Kijev csak névleges központja maradt. Minden kijevi fejedelem halála után újra és újra fölosztották a trónörökösök az egyes területeket. 1068-ben érte először kun támadás Kijevet, s az Alta folyó mellett vívott csatában a sztyeppi nomádok diadalmaskodtak. Az ezt követő időszakra belviszályok, felkelések a jellemzőek. A zűrzavarossá váló helyzeten úgy próbáltak úrrá lenni, hogy Vlagyimir Monomah perejaszlavli fejedelmet hívták meg a kijevi trónra. Bár ezt követően emelkedett a kijevi főfejedelem tekintélye, a hanyatlást azonban az erőskezű II. Vlagyimir Monomah (1113-1125) sem tudta föltartóztatni. Az egyes részfejedelemségek uralkodói a 12. században (az 1097-es fejedelmi gyűlés alapelve szerint) szabad kezet kaptak. Az erőket csak nagyobb veszedelem esetében igyekeztek valamennyire egyesíteni, így például az egyes sztyeppi népek (főleg az egyre veszélyesebbé váló kunok) támadásai idején. Az állam (Rusz) egységének tudatát ebben az időszakban voltaképpen csak az egyház őrizte.

II. Vlagyimir Monomah kijevi fejedelem alapította a Kljazma folyó partján a 12. század elején Vlagyimirt. 1157-ben Andrej Bogoljubszkij Kijevből ide helyezte át fejedelmi székhelyét. Bár a mongolok kétszer is földúlták (1238, 1293), mindkétszer gyorsan újjáépült. A 12-13. század során ebben a városban működött egy freskó- és ikonfestő iskola, amely Novgorod mellett az ortodox bizánci művészet legfőbb központjának számított. Korábban, a 12. század közepéig a kijevi iskolának volt vezető szerepe.

A részfejedelemségek közül fontos kereskedőváros, Novgorod a 12-13. században csaknem itáliai típusú, arisztokratikus városköztársaságnak tekinthető. Pszkov eredetileg Novgorodnak alárendelt település volt, a 13. század első harmadának végén azonban már önállóvá vált, s így kötött szerződést a fontos balti kereskedővárossal, Rigával. Az északkeleti határvidéken, finnugor őslakosságú területen létesült a Rosztov-szuzdali Fejedelemség. Nevezetes fejedelme volt Juríj Dolgorukij (1132-1154), aki rövid ideig (1155-1157) kijevi nagyfejedelem is volt. Rosztov 1207-ben lett fejedelmi székhely, a 13. század közepétől mongol uralom alatt állt. Moszkvát 1147-ben említi először írott forrás. A késő középkorban vezető szerepet kapott város akkoriban még viszonylag jelentéktelen településnek számított.

A déli részfejedelemségek közül a halicsi volt a legfejlettebb. Kedvező földrajzi helyzetének köszönhetően a 12-13. században több gazdag kereskedővárosa jött létre. Függetlensége megőrzéséért újra és újra harcokat kellett folytatnia Lengyelországgal és Magyarországgal.

1223-ban az orosz fejedelmek kunokkal megerősített csapatai a Kalka menti csatában döntő vereséget szenvedtek a mongoloktól. Ezt azonban akkor még nem követte tartós megszállás. 1236-ban viszont a Batu kán vezetésével előretörő mongolok elfoglalták Kijevet (1240), majd egymás után a többi fejedelemséget. 1245-től az orosz föld mongol uralom alá került. 1251-ben Batu függetlenítette magát az ázsiai nagykáni központtól, s kialakult az "Arany Horda" birodalma.

 

 

5.7.3.6. Nagyhatalmak szorításában: balkáni országok

 

5.7.3.6.1. Kunország

 

A Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppen lévő kun szállásterület neve. A nyugati kun törzsek területe a Kárpátoktól délre és keletre húzódott, a későbbi Moldvának és Havasalföldnek nevezett térségben. A keleti sztyeppi Kunországot a mongol hódítók dúlták föl az 1223-as hadjárat során, majd teljessé vált a pusztítás Batu kán 1236-ban indított nagy nyugati hadjárata során. Az első mongol hadjárat után a Kárpátok övezte területen jelentősen megszaporodott a kunok száma. Az 1220-as években a magyar Domonkos-rendi szerzetesek megkezdték a kunok keresztény hitre térítését. 1226-1227-ben Róbert esztergomi érsek megalapította a Moldvát és Havasalföldet elválasztó Milkó folyó mellett a milkói kun püspökséget, amely 1241-ig létezett, s a tatárjárás során pusztult el. IV. Béla ifjabb királyként fölvette a Kunország királya címet is. A tatárjárás után Kunország területe nagyrészt a mongolok fennhatósága alá tartozott. A 14. század folyamán Kunország kun és besenyő lakossága az egyre tömegesebben ide költöző románságba olvadt bele.

 

 

5.7.3.6.2. Bulgária

 

II. Baszileiosz császár döntő győzelme (1014) után Bulgária több mint másfél évszádon keresztül a Bizánci Birodalom része lett. Ez alatt az idő alatt sorra szerveződtek a bolgár felkelések ezek azonban nem vezettek eredményre. Az 1180-as években a bogumil eretnekek által szervezett mozgalmak is fölerősödtek. Végül aztán Aszen Iván és Péter felkelése győzelmet hozott (1185-1187). Megalapították a második Bolgár Birodalmat, amelynek fővárosává Tirnovót tették. 1203-1204-ben III. Ince pápa a bolgár államot a királyság rangjára emelte. Kalojan cár (1197-1207) elérte, hogy 1201-ben Bizánc elismerje a Bolgár Cárság függetlenségét. Egyházi tekintetben is sikerült kivívni az önállóságot: megszűnt a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága a bolgár papság fölött. A 13. században Bulgária jelentősen megerősödött, olyannyira, hogy a Balkán legnagyobb részét meghódította.

Bulgária 1241-től kezdődően négy évtizedre mongol (tatár) uralom alá került. A megszállókat csak 1280-ra sikerült kiűzni. Az állam egysége azonban nem állt helyre, így a 14. század derekán nem voltak képesek az oszmán-törökök támadásának ellenállni. Az oszmán hadak 1393-ban foglalták el a bolgár fővárost.

 

 

5.7.3.6.3. Románok

 

A balkáni románság egyes csoportjai 1186-ban szövetkeztek a bolgár felkelőkkel a Bizánci Birodalom ellen. II. Aszen bolgár cár (1218-1241) birodalma a Dunától északra fekvő térséget (az Olt vidékét) is magában foglalta. A románság egyes csoportjai minden bizonnyal ebben az időszakban költöztek föl egyre tömegesebben a Dunától északra fekvő, jelentős részben kunok és besenyők által lakott térségbe. A 13. század első évtizedében már Dél-Erdélyben (Fogaras és Szászváros vidékén) is megjelentek a pásztorkodó vlahok, akik kenézeik vezetése alatt álltak. A tatárjárást követően – az oklevelek tanúsága szerint – az elnéptelenedett erdélyi területekre egyre tömegesebben telepedtek be. A 14. század első felében a feltehetően kun-tatár származású Toktemir fia, I. Basarab vajda (1316-1352) nevéhez fűződik a román állam megszervezése. A magyarok ezt Havasalföldnek, a románok egyszerűen Román Földnek (Ţara Românească) nevezték.

1330-ban I. Károly magyar király visszavonuló seregét csapdába csalva megtizedelték Basarab hadai. Végül azonban ő is és utódjai is újra és újra rákényszerú'1tek a magyar királysághoz való hűbéri függés elismerésére. Moldova területén a mongol fennhatóságot Lackfi András székely ispán győzelmes hadjárata (1345) számolta föl. Ezt követően került sor a Kárpátokat övező külső védelmi rendszer létrehozására, amit Nagy Lajos magyar király Dragoş máramarosi vajdára bízott. Ennek a neve Moldova, amely voltaképpen a Szeret jobb oldali mellékfolyója, s ennek az elnevezése lett egy nagyobb terület, egy ország neve. Erről a területről Nagy Lajos király hadai űzték el a több mint egy évszázadon keresztül fennhatóságot gyakorló tatárokat, akik korábban többször is betörtek pusztítva, rabolva Erdélybe.

Dragoş utódai, vetélkedve egy másik máramarosi vajdacsaláddal (Bogdan), tartották uralmuk alatt a területet, amelyen a 14. században a románok, kunok és besenyők mellett jelentős számban magyarok (moldovai csángók) és németek is éltek.

 

 

5.7.3.6.4. Szerbia

 

A Konstantinápolytól való nagyobb távolság miatt a szerbeket kevésbé fenyegették a Bizánci Császárság beolvasztó kísérletei. A konstantinápolyi pátriárka egyházi fennhatóságától azonban csak akkor tudtak megszabadulni, amikor a keresztes hadak elfoglalták Konstantinápolyt (1219). 1346-tól állt az önállósult szerb egyház élén pátriárka. Az ország fejlődésének jele, hogy I. Uros (1243-1276) már ezüstpénzt veretett. A szerbiai arany- és ezüstbányászat meghonosítói alighanem magyarországi (felvidéki) szász bányászok lehettek. A 13-14. század fordulóján a Dél-Szerbiát uraló Milutin regnálása alatt (1282-1321) vált véglegessé az, hogy a kereszténység ortodox irányzatát választották. A nyugati kapcsolatok fölszámolásával egy időben a magyar fennhatóságot is sikerült lerázniuk. Az északi országrész egyes területein a 14. század elején is megmaradt a magyar fennhatóság.

 

 

5.7.3.6.5. Albánia