Miután a bolsevik vezetés kénytelen volt megtapasztalni, hogy a társadalom jelentős része ellenszenvvel fogadja kormányzását, s ez a választási eredményekben is kifejeződött, a növekvő ellenállásra válaszul – Lenin javaslatára – december 20-án létrehozták az Oroszországi Rendkívüli Bizottságot, közismert nevén a Csekát, a hírhedtté vált politikai rendőrséget, amelynek le kellett sújtania mindenkire, aki kezet emel a szovjetnek nevezett bolsevik hatalomra.

A választások után a Népbiztosok Tanácsa 1918. január 18-ára összehívta az alkotmányozó gyűlést. Ugyanakkor előzetes megfélemlítésként-Lenin javaslatára – elrendelték a kadet párt törvényen kívül helyezését és a "nép ellenségeivé" nyilvánított vezetőinek letartóztatását, továbbá bedobták azt a jelszót, hogy az alkotmányozó gyűlés támogatása egyenlő a szovjetek elutasításával. Január 17-én a bolsevik katonai vezetés Péterváron statáriumot hirdetett, és gyülekezési tilalmat rendelt el, a Pravda pedig azt írta: "A tőke hiénái és bérencei el akarják ragadni a hatalmat a szovjetek kezéből."

Január 18-án reggel felfegyverzett katonák vették körül a Tauriai Palotát és környékét, s hadrendbe álltak az oda vezető utakon is. Az alkotmányozó gyűlés támogatására szervezett fegyvertelen tüntetők tíz órakor indultak el a palota felé, de a bolsevik egységek már az oda vezető úton tüzet nyitottak rájuk, s szétkergették őket. A bolsevikok a megfélemlítés mellett a bomlasztást is alkalmazták, s a tizenkét órára tervezett megnyitót délután négy órára halasztották. Egy órakor Lenin is a helyszínre érkezett, hogy személyesen irányítsa az eseményeket. A bolsevik küldöttek és a fegyveres őrök a gyűlés megkezdésétől folyamatos közbekiabálásokkal és a nekik nem tetsző felszólalók lehurrogásával akadályozták a munkát, sőt volt, akire fegyvert fogtak. Ennek ellenére az alkotmányozó gyűlés megválasztotta elnökét az eszer Viktor Csernov személyében. Ezt követően – demokratikus viszonyok között – a választási veresége miatt lemondott kormány helyébe újat kellett volna választani. A lemondás azonban a bolsevikok fejében meg sem fordult, helyette – Lenin megfogalmazásában – egy nyilatkozatot terjesztettek elő, melyben az alkotmányozó gyűlés kimondja, hogy támogatja a szovjethatalmat és a Népbiztosok Tanácsának határozatait, azaz a legfőbb törvényhozó hatalmat egy véleménynyilvánító testületté fokozza le. A képviselők többsége visszautasította a bolsevikok javaslatát, mire azok kivonultak az ülésről. Hajnali négy óra után egy matróz közölte az ülés elnökével, hogy napolják el a tanácskozást, mert az őrség fáradt, majd újabb katonák özönlöttek a terembe. Ennek ellenére a képviselők reggel hat óráig folytatták tanácskozásukat, amikor Csernov elnapolta azt délután öt órára. Ennek összeülését azonban a bolsevik fegyveresek megakadályozták, a szovjetek végrehajtó bizottságának bolsevik elnöke pedig 19-én reggel feloszlottnak nyilvánította az alkotmányozó gyűlést.

Két nap múlva, január 21-én összeült a bolsevikok ellennemzetgyűlése, az immár harmadiknak elnevezett szovjetkongresszus, melyben a bolsevikok és a velük együttműködő baloldali eszerek 94 százalékos többséget alkottak, így nem okozott gondot a bolsevikok által hozott rendeletek és a népbiztosok alkotta "törvények" utólagos ratifikálása. A nyugalomra vágyó orosz társadalom pedig tudomásul vette a történteket, mintegy belenyugodva a bolsevik uralomba.

 

 

8.2.2.6. A bolsevikok diktatúrája

 

1918 elején a bolsevikok minden erejükkel hatalmuk megszilárdítására törekedtek. Ennek érdekében békét kellett kötniük a központi hatalmakkal. A még decemberben elkezdett tárgyalásokat – a németek szigorú feltételei és a bolsevikok belső ellentétei miatt – átmenetileg megszakították, majd az újabb sikeres német támadások hatására folytatták. A március 3-án aláírt breszt-litovszki békében elismerték Finnország, Lengyelország és Ukrajna függetlenségét, továbbá hozzájárultak ahhoz, hogy Németország csapatokat állomásoztasson Észtországban, Lettországban és Litvániában, ami ezen államok Oroszországtól való elszakadását jelentette.

Hatalomátvételük után a bolsevikok megkezdték a gazdaság átalakítását. Már 1917 novemberében "törvényt hoztak" a termelés és a termékelosztás munkásellenőrzéséről. Decemberben államosították a magánbankokat, 1918 februárjában elkobozták a részvénytőkét, és semmissé nyilvánították az előző kormányok által felvett kölcsönöket. Áprilisban államosították a külkereskedelmet, 1918 nyarától 1920 novemberéig pedig minden magánüzemet. Az államosításoktól a magántulajdonon alapuló gazdasági rend igazságtalanságainak megszűnését és a termelés hatékonyabbá válását várták. A hozott intézkedések azonban a központi ellenőrzés és irányítás megnövekedéséhez, majd a pártállami diktatúrához vezettek, mely lehetetlenné tette a gazdaság és a társadalom egyéni kezdeményezéseken alapuló fejlődését.

A Népbiztosok Tanácsa 1918 márciusában úgy határozott, hogy a külföldről könnyen veszélyeztethető Pétervárról Moszkvába teszi át a kormányzat székhelyét. Ide hívták össze 1918 júliusára a szovjetek ötödik kongresszusát, melynek az volt a feladata, hogy a polgárinak nevezett államgépezet helyébe megalkossa az ún. proletárhatalom szerveit. A bolsevik többségű szovjetkongresszus saját magát nyilvánította a legfőbb hatalmi szervvé, s elfogadta az első szovjet "alkotmányt". Ennek értelmében a kongresszus évente kétszer ülésezett. Jogkörét a két ülésszak között az Oroszországi Központi Végrehajtó Bizottság gyakorolta, s ez nevezte ki a Népbiztosok Tanácsát és annak elnökét. Ugyanakkor a bolsevik többség azt jelentette, hogy a törvényhozó és a végrehajtó hatalom a mindenkori pártvezetés utasításait hajtja végre, s legfőbb vezetői egyben a párt legfőbb vezetői is. Azaz létrejött a kommunista pártállam.

A kongresszus immár kisebbségben lévő baloldali eszer képviselői azonban nem értettek egyet a történtekkel, és követelték, hogy a kongresszus fejezze ki bizalmatlanságát a kormány kül- és belpolitikája iránt. A bolsevikok azonban már nem szorultak rá a támogatásukra, így követeléseiket elutasították, mire az eszerek – 1918. július 6-án – felkelést robbantottak ki Moszkvában. Ennek során meggyilkolták a moszkvai német követet, akiről úgy tudták, hogy pénzzel támogatja a bolsevikokat. A felkelést gyorsan elfojtották, s az eszer képviselőket letartóztatták. Mindez csak fokozta addigi szövetségesük elkeseredését, s augusztus 30-án az eszer Fanni Kaplan merényletet követett el Lenin ellen, aki súlyosan megsérült.

A bolsevikokkal szembeni elégedetlenség ismételt fellángolását elősegítette az 1918 márciusától kezdődő, de nem jelentős külföldi beavatkozás. Ekkor brit csapatok szálltak partra Murmanszkban, a helyi szovjet kérésére és Moszkva jóváhagyásával, hogy védelmet nyújtsanak a németek esetleges támadása ellen. Májusban a cseh és szlovák hadifoglyokból alakult és éppen hazatérni akaró Cseh-szlovák Légió fellázadt a bolsevik kormány ellen, ellenőrzése alá vonta a transzszibériai vasutat, elkergette a helyi bolsevik hatóságokat, így a Volga középső folyásától keletre eső országrész az eszerek kezébe került, akik Szamarában létrehozták az "alkotmányozó gyűlés tagjainak bizottságát", helyreállították a szabadságjogokat, Oroszország egyetlen törvényes kormányának nyilvánítva magukat. Ezzel együtt az Uráltól keletre egy másik, szibériai kormány is alakult. S rajtuk kívül még nagyon sokféle politikai, helyi hatalmi csoport állt szemben a bolsevikokkal.

Közben újabb külföldi fegyveres egységek jelentek meg: 1918 áprilisában britek és japánok szállták meg Vlagyivosztokot, s augusztusban partra szálltak az amerikaiak is. Májusban a németek foglalták el a Kaukázus egy részét és környékét. 1918 nyarán a britek elfoglalták Arhangelszk, Baku és Ashabad városokat, Odesszában pedig francia és görög csapatok szálltak partra. Ekkor a kormány a nyugati fronton sikereket elérő Németországgal diplomáciai kapcsolatot létesített, mely fokozta az eszerek említett elégedetlenségét. Az 1918 nyarán felizzó elégedetlenséget a külföldi jelenlét azonban csupán bátorította, mert e hatalmak óvakodtak attól, hogy katonákat áldozzanak orosz belpolitikai érdekekért. Némi fegyvert és hadianyagot azonban adtak.

A történtekre a bolsevik vezetők kemény intézkedésekkel válaszoltak. Mivel a Cseh-szlovák Légió lázadása után tartottak attól, hogy kiszabadítják a Jekatyerinburgba internált cári családot, Lenin és a bolsevik vezetők utasítására az őrzésükkel megbízott Cseka fegyveresei 1918. július 17-én meggyilkolták őket. 1918 augusztusában Lenin és Trockij elrendelték az állandó koncentrációs táborok felállítását az osztályellenség elkülönítésére. A Lenin elleni merénylet után pedig – szeptember elején – meghirdették a vörösterrort, miszerint a legcsekélyebb ellenállást is tömegkivégzésekkel kell megtorolni. A megfélemlítést szolgálta, hogy Moszkvában kivégeztek sok volt cári minisztert, Péterváron pedig agyonlőttek több mint ötszáz túszt. Az áldozatok már hónapok óta börtönben voltak, így semmilyen szervezkedésben nem vehettek részt.

A bolsevikokkal, azaz vörösökkel szemben álló fehérek 1918 végén és 1919 elején három irányból indítottak támadást a bolsevik hatalom ellen. Novemberben Alekszandr Kolcsak tengernagy – miután Omszkban megdöntötte a szibériai eszer-mensevik kormányt – a bolsevik Moszkva ellen indult. Bár a legtöbb fehér tiszt monarchista érzelmű volt, az ellenőrzésük alá került területeken az ideiglenes kormány rendelkezéseit alkalmazták. Ugyanakkor fenntartással viseltettek az eszerek és mensevikek iránt is, megosztva ezzel az orosz demokráciáért küzdő erőket. 1919 januárjában az Észak-Kaukázus vidékéről Anton Gyenyikin tábornok, tavasszal pedig a balti térségből Nyikolaj Jugyenyics tábornok hadserege támadott. Mindennek eredményeként a bolsevik uralom Moszkva és Pétervár térségére, valamint a Volgamentére zsugorodott. A vörösök azonban mindvégig jelentős számbeli fölényben voltak, 3 millió fegyveresükkel szemben 250 ezer fehér katona harcolt. Mivel a hadiipari központok a vörösök kezén maradtak, így fegyverekkel is jobban el voltak látva. A fehérek szinte kizárólag külföldről kapott fegyverekre voltak utalva. Ennek következtében 1919 végére a vörösök felülkerekedtek, a polgárháború azonban 1920 végéig elhúzódott, amikor legyőzték az utolsó jelentős fehér sereget, Pjotr Vrangel tábornok krími csapatait.

A polgárháború pusztítása és az 1917-től bevezetett bolsevik gazdaságpolitika miatt általánossá vált a nyomor. Az 1921-ig tartó, hadikommunizmusnak nevezett időszak az általános államosítás mellett megszüntette a magánkereskedelmet, és eltörölte a pénzt. Ez utóbbit azonban nem tudták keresztülvinni, tehát nyomtattak belőle, hogy mindenkinek jusson. Így 1921-re a rubel eredeti értékének húszezredére zuhant. 1920-1921-ben ingyenessé tették a távírót, a telefont és a postai szolgáltatásokat, s eltörölték a lakbért.

Az ilyen és hasonló intézkedések gazdasági káoszhoz vezettek. Jellemző, hogy a városi lakosság élelmiszer-szükségletének nagyobbik hányadát a feketepiacokon vásárolta meg. 1918-ban a kormány elrendelte az erőszakos gabonabegyűjtést, majd Lenin meghirdette a kulákok elleni harcot. Ennek ürügyén megkezdődött a parasztság kifosztása.

A katonai egységekkel is támogatott fegyveres "agrárproletárok" 1918-ban a parasztoktól még a vetésre szánt gabonát is elvették. Akik megpróbáltak valamit is elrejteni, azokat embertelenül megkínozták és sokukat meggyilkolták. Erre 245 felkelés tört ki, melyet a bolsevikok kegyetlenül elfojtottak. (Az 1920-ban kitört tambovi felkelést csak 1921 elején tudta leverni a Vörös Hadsereg.) Közben az éhező városi munkások is egyre elégedetlenebbek lettek. 1919 márciusában a tufaiak és asztrahányiak léptek sztrájkba. Az előbbi különösen fenyegető volt, mert itt gyártották a puskák 80 százalékát. Feliksz Dzerzsinszkij, a Cseka vezére azonnal a helyszínre utazott. Miután letartóztatott több száz munkásvezetőt, a többiek tiltakozó tüntetésbe kezdtek, erre újabb nyolcszáz főkolompost tartóztatott le, s közülük huszonhatot kivégeztetett. Erőszakkal kiüríttette a gyárakat, mindenkit elbocsáttatott állásából, és megtiltotta az élelmiszerjegyek elfogadását. Aki munkához és élelemhez akart jutni, annak alá kellett írnia, hogy minden munkabeszüntetés halállal büntethető. S a kiéheztetett emberek kénytelenek voltak mindezt vállalni. Asztrahányban, ahol a katonák is csatlakoztak a sztrájkolókhoz, egy hét alatt mintegy 3-5 ezer embert gyilkoltak le, sokuknak köveket kötöttek a nyakára, és uszályokról lökték őket a Volgába.

Az éhínség 1921 februárjában Péterváron is munkászavargásokhoz, majd a kronstadti felkeléshez vezetett. Különös jelentőséget adott az eseményeknek, hogy ez a Pétervárhoz közeli tengerészeti erőd korábban a bolsevikok fellegvárának számított. A felkelők kommunisták nélküli szovjeteket követeltek, valamint a demokratikus pártok működését és a kereskedelem szabadságát. Az események megdöbbentették a bolsevik párt éppen ülésező X. kongresszusát, amely Lenin javaslatára felszámolta a párton belüli demokrácia utolsó lehetőségét, s azonnal nagy erőket mozgósított a felkelés gyors leverésére. A hadsereg a Finn-öböl jegén át ostromolta meg az erődöt, és súlyos harcok árán vérbe fojtotta a demokrácia helyreállításának utolsó, kétségbeesett kísérletét.

A felkelés hatására Lenin és a pártvezetés kénytelen volt elfogadni a szabad gabonakereskedelem korábban elutasított gondolatát, s még a felkelés leverése előtt határozatot hozott annak bevezetéséről. Ezt követően hozzáláttak egy új gazdaságpolitika (orosz nevének rövidítése: NEP) kidolgozásához, majd megvalósításához. Ez mindenekelőtt lehetővé tette, hogy a termelők az adó befizetése után megmaradó terményfeleslegüket a szabadpiacon értékesítsék. Az 1921-1922-es esztendők azonban még az éhínség jegyében teltek el. Az évek óta tartó éhezés, a kemény megtorlások hatására a fegyvereitől megfosztott, reményvesztett parasztság körében – mindenekelőtt Ukrajnában – öngyilkossági hullám söpört végig. Másutt többezres éhező csapatok vonultak egyes középületek elé, és várták békésen a segítséget, az élelmet, miközben százával pusztultak el. 1921 nyarán orosz értelmiségiek egy csoportja egy éhség ellen küzdő bizottságot hozott létre, amit az ortodox egyház is támogatott. A bolsevik vezetés ezt kelletlenül tudomásul vette, de miután a bizottság segítségével sikerült külföldi élelmiszersegélyhez jutnia, megszüntette azt, vezetői ellen pedig – Lenin utasítására – rágalomhadjáratot indíttatott, majd sokukat letartóztatta.

1921-1922-ben – annak ellenére, hogy a nyugati segélyekből 11 millió embert élelmeztek – közel 30 millióan éheztek, s ebből legalább 5 millió éhen halt. A súlyos helyzetet Lenin felhasználta az egyház megtörésére. 1922 februárjában kormányrendeletet tettek közzé, hogy a templomokból el kell kobozni minden olyan értékes arany- és ezüsttárgyat, amely közvetlenül nem szolgálja a szertartást. A rendeletet a hívők felháborodással fogadták, és mintegy ezerötszáz esetben szembeszálltak az elkobzással megbízott különítményekkel. Megtorlásul 4653 papot és szerzetest, valamint 3447 apácát megöltek, sokakat koncentrációs táborokba hurcoltak. Péterváron 76, Moszkvában 148 egyházi vezetőt és papot bírósági komédiákon ítéltek el, 10 személyt pedig kivégeztek. Tyihon pátriárkát – az orosz egyház fejét – házi őrizetbe helyezték.

1922 nyarán a bolsevikok elérkezettnek látták az időt, hogy leszámoljanak az eszerekkel. Harmincnégy vezetőjüket állították bíróság elé, s "ellenforradalmi, terrorista" vétségek címén közülük tizenegyet halálra ítéltek, de a nemzetközi tiltakozás, valamint az újabb parasztfelkelések kirobbanásától való félelem miatt annak végrehajtását elhalasztották, majd az ítéleteket börtönbüntetésre változatták. Az elítéltek azonban soha nem nyerték vissza szabadságukat, s az 1930-as években kivégezték őket.

1922 után a NEP kezdte éreztetni hatását. A parasztok érdekeltté váltak a termelés növelésében, s megélénkült a kereskedelem és a pénzforgalom. Növekedni kezdett a vetésterület, ami 1925-re elérte a háború előtti szintet, s a későbbiek során megszűntek a parasztfelkelések.

Jelentős változásokat hajtottak végre az iparban is. A kisüzemeket visszaadták volt tulajdonosaiknak- amennyiben túlélték a polgárháborút-, a középüzemeket pedig bérbe adták azzal a feltétellel, hogy vállalják a termelés újraindítását. A kényszerűség hatására felélénkült a Nyugattal folytatott kereskedelem, ennek következtében pedig nyitottabbá vált a külpolitika is.

Ugyanakkor a NEP miatt a kommunista párton belül heves támadások érték Lenint, aki válaszaiban nem győzte hangsúlyozni, hogy a bírált lépések csak átmenetiek, s néhány évi erőgyűjtés után vissza lehet térni a kommunizmushoz. A lényeget találóan fogalmazta meg az egyik bíráló: "Az, amit Ön javasol, visszavonulást jelent a polgári forradalom pozícióira. De akkor egyenesen el kell ismerni, hogy októberben hibát követtünk el."

Igen, erről volt szó, de ez a marxizmus-leninizmus hatása alá került tömegek számára csak a 20. század végén vált nyilvánvalóvá. Ennek oka, hogy a kommunista elképzelések a hagyományos európai humanista, demokratikus és baloldali értékekre hivatkoztak, s a kommunisták kiemelkedő fontosságúnak tartották a nemzetközi propagandát, igazuk állandó magyarázatát. Ennek érdekében hozták létre Moszkvában 1919 márciusában a III., azaz Kommunista Internacionálét (Komintern). Ez ugyan eredeti célját, a szocialista világforradalmat nem tudta megvalósítani, de mindvégig hatalmas nemzetközi intézményláncolatot és ügynökhálózatot működtetett, mely sikerrel népszerűsítette a kommunista elveket és a bolsevikok, majd a Szovjetunió politikáját, elhitetve a saját társadalmát súlyos bírálatokkal illető nyugati értelmiség jelentős részével is, hogy- minden fogyatékossága ellenére – itt készül az új világ.

 

 

8.2.3. A vesztesek forradalmai

 

Amíg a győztes országokban a háborús veszteségek miatti elkeseredést részben ellensúlyozta a győzelem öröme, sőt mámora, hogy a harc nem volt hiábavaló, s a legyőzöttek területeivel és jóvátételeivel kárpótolják magukat, addig a vesztes országok reménytelen helyzetbe került népe a rendszerváltozást, sőt forradalmat követelő ellenzéki erők mögé állt. Megdöntötte a háborút elvesztő, tehát hiábavaló szenvedéseket okozó kormányokat, illetve monarchiákat, amelyek a történtek fényében immár a valóságosnál is sokkal korszerűtlenebbeknek tűntek.

 

 

8.2.3.1. Bulgária

 

A háborús vereség miatt lemondott a cár, és összeomlott az addigi rendszer. Új kormány alakult, mely 1919 augusztusában demokratikus választást rendezett. Ezen a háborúellenes magatartásáért korábban letartóztatott politikus, Alekszandar Sztambolijszki demokratikus parasztpártja aratott győzelmet. Mint miniszterelnök franciabarát külpolitikát folytatott, és közeledett az egyesülő délszláv államhoz. Földreformot, valamint igazságügyi és adóreformot hajtott végre. Ugyanakkor nemcsak a jobboldaltól, hanem a kommunistáktól is elhatárolta magát. Politikája népszerű volt, s megnyerte az 1923-ban tartott választást is. Erre a jobboldal a hadsereggel szövetkezve államcsínyt hajtott végre, legyőzve a Sztambolijszki védelmére kelt, de rosszul felfegyverzett parasztcsapatokat, Bulgária első demokratikusan megválasztott miniszterelnökét pedig macedón terroristák kezébe adták, akik kegyetlen kínzások után végeztek vele.

 

 

8.2.3.2. Törökország

 

1918 októberében megbukott a kormány, s a 30-án aláírt fegyverszünet teljes kapitulációt kényszerített az országra. A győztes hatalmak katonai igazgatást vezettek be Isztambulban, s ellenőrzésük alá vonták a szultánt. Nemcsak az arabok lakta területeket osztották fel egymás közt, de hozzákezdtek a törökök lakta területek elfoglalásához is. A törökök Kemal pasa vezetésével 1919 nyarán nemzeti felkelésbe kezdtek, s az Isztambulban összeülő demokratikus parlament hitet tett amellett, hogy a török lakosságú területek nem oszthatók fel. Ennek ülését az antant ugyan szétkergette, de 1920 áprilisában Ankarában megnyílt a Nagy Török Nemzetgyűlés, amely Kemalt választotta elnökévé. A győztesek augusztus 10-én aláíratták a szultán képviselőivel az ország felosztását jelentő sèvres-i békét, amire a Kemal vezette törökök függetlenségi háborúval válaszoltak. Ezzel sikerült kikényszeríteniük a rájuk erőszakolt békeszerződés módosítását. E nemzeti háborúval egy időben gyökeres belső változtatásokat hajtottak végre. 1921-ben a nemzetgyűlés elfogadta az ideiglenes alkotmányt, amelynek alapján reformok sorát valósították meg. 1922-ben megszüntették a szultanátust (császárságot), majd 1923-ban kikiáltották a köztársaságot. Elnökévé Kemalt választották, akit hálából Atatürknek, azaz a törökök atyjának neveztek. A kormány Isztambulból az új fővárosba, Ankarába költözött.

 

 

8.2.3.3. Németország

 

A német vezető körök- érzékelve a társadalom elégedetlenségét-1918 őszén alkotmányreformot hajtottak végre, melynek értelmében a kormány nem a császárnak, hanem a parlamentnek tartozott felelősséggel. Az október 3-án alakult új kormánynak tagjai lettek a szociáldemokraták is, akik folytatni akarták a demokratikus reformokat. Ebbe a helyzetbe robbant bele a kieli matrózok november 3-ai lázadása, s az ezt követő forradalmi hullám napok alatt elöntötte Németországot. A megalakuló tanácsok döntő többsége azonban a mérsékelt szociáldemokraták kezébe került.

November 9-én Berlinben is utcai tüntetés kezdődött, melyhez csatlakozott a katonák többsége. A kormány és a császár lemondott, győzött a forradalom. A kommunisták rögtön az események élére álltak, s Karl Liebknecht kikiáltotta az ún. szabad német szocialista köztársaságot. A szociáldemokrata politikusok minden erejüket latba vetették, hogy megakadályozzák a forradalom proletárdiktatúrává alakítását. Philipp Scheidemann, a szociáldemokraták egyik vezetője, hogy ellensúlyozza Liebknechtet, kihirdette a szabad német köztársaság létrejöttét, a szociáldemokrata párt elnökének, Friedrich Ebertnek a vezetésével pedig megalakult az új, ideiglenes kormány, amely a szélsőséges követelések leszerelése érdekében Népbiztosok Tanácsának nevezte ugyan magát, de tagjai közé nem vette be a német kommunistákat, hanem a polgári pártok felé közeledett. A mérsékelt Ebemet elfogadták mind a polgári erők, mind a hadsereg vezetése, amellyel a kormány már 9-én este kapcsolatba lépett. Másnap Hindenburg vezérkari főnök tudatta az egyes hadseregek parancsnokságaival, hogy a legfelső hadvezetés együtt akar haladni Ebert birodalmi kancellárral, hogy megakadályozza a bolsevizmus németországi terjedését.

December közepén Berlinben összeült a munkás- és katonatanácsok birodalmi kongresszusa, de a többség a tanácsrendszerrel, azaz a bolsevik típusú szovjetrendszerrel szemben a nemzetgyűlési választások mielőbbi megtartása mellett foglalt állást. Erre a kormány 1919. január 19-ére kitűzte a nemzetgyűlési választásokat.

A Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette szélsőbaloldaliak nem nyugodtak bele vereségükbe, s 1918. december 30-ára kongresszust hívtak össze Berlinbe, ahol addigi szervezetüket, a Spartacus-szövetséget Németországi Kommunista Párttá nyilvánították. Céljuk a proletárdiktatúra megteremtése volt. Január 5-ére újabb sztrájkot és tüntetést szerveztek, majd felhívásban szólítottak fel az Ebert-kormány megdöntésére. A tüntetők elfoglaltak számos középületet, a zavargások azonban nem terjedtek túl a fővároson. A spartakista vezetők tárgyalásokat javasoltak, de követeléseiket a kormány elfogadhatatlannak tartotta, s a tárgyalást január 8-án megszakította. Másnapra a kommunisták fegyveres felkelést hirdettek.

A szociáldemokrata kormány-maga mögött tudva a katonaság támogatását – szembeszállt a fegyveres államcsínnyel, s a hadsereg egységei – Gustav Noske belügyminiszterrel együttműködve – január 11-12-én leverték a felkelést. Az elfogott Liebknechtet és Luxemburgot meggyilkolták.

Miután a német demokrácia sikeresen visszaverte a megdöntésére indított szélsőbaloldali támadást, 1919. január 19-én megtarthatták a nemzetgyűlési választásokat, amelyen a polgári pártok kapták a szavazatok 53 százalékát, a szociáldemokraták pedig 46 százalékát. 1919 februárjában összeült a nemzetgyűlés, mely tanácskozása színhelyéül – a zűrzavaros Berlin helyett – a békés Weimart, a német kultúra és humanizmus központját választotta. Itt dolgozták ki és fogadták el 1919. július 31-én az új német alaptörvényt, a weimari köztársaság alkotmányát.

 

 

8.2.3.4. Ausztria

 

1918. október 21-én Bécsben összeült a birodalmi tanács osztrák tagjaiból alakult ideiglenes nemzetgyűlés, mely kimondta Ausztria elszakadását a birodalom többi részétől, október 30-án pedig a szocialista Karl Renner vezetésével államtitkárokból álló államtanács alakult, mely a választásokig irányította az országot. A háborús vereség hatására megerősödtek a köztársasági erők, s I. Károly császár lemondatása után – november 12-én – kikiáltották az Osztrák Köztársaságot, melyet a Német Köztársaság "alkotó részévé" nyilvánítottak.

Az 1919 februárjában rendezett választáson a szociáldemokraták megszerezték a képviselői helyek 43 százalékát, a keresztényszocialisták pedig 40 százalékát. A két nagy párt Renner vezetésével koalíciós kormányt alakított, mely jelentős szociális és politikai reformokat, valamint államosításokat hajtott végre. Így az 1918 novemberében megalakult Osztrák Kommunista Párt nem tudott jelentős politikai erővé válni, ráadásul a szociáldemokraták elzárkóztak az együttműködéstől, a proletárdiktatúra megteremtésére tett kísérleteiket pedig határozottan elfojtották.

 

 

8.2.3.5. Magyarország

 

A háborús vereség hatására október 23-án lemondott a kormány. Másnap az ellenzéki pártok megalakították a Magyar Nemzeti Tanácsot, majd közzétették annak demokráciát és függetlenséget tartalmazó követeléseit. Mivel a súlyos belső ellentétek miatt nem sikerült új kormányt alakítani, a hangulat egyre feszültebbé vált, s a politika az utcára került. Tüntetés tüntetést követett, melynek hatására IV. Károly király (1916-1918) október 31-én az ellenzék vezérét, Károlyi Mihály grófot nevezte ki miniszterelnökké. A Német és az Osztrák Köztársaság kikiáltásának hatására november 16-án kikiáltották a Magyar Köztársaságot. November 21-én Szovjet-Oroszországból hazatért egykori szélsőséges szocialisták Kun Béla vezetésével megalakították a Kommunisták Magyarországi Párját, mely ettől kezdve mindent elkövetett a kormány megbuktatása érdekében.

Miközben a Károlyi-kormány nem tudott úrrá lenni a belső nehézségeken – képtelen volt a beígért választás megtartására és a földreform végrehajtására –, a szomszédos országok egyre nagyobb magyar területeket foglaltak el, de nem álltak meg a nemzetiségi határoknál, hanem színmagyar vidékeket is birtokba vettek. S amikor a győztes nagyhatalmak újabb magyar területek kiürítését követelték, a kormány lemondott. A kommunisták, kihasználva a zavaros helyzetet, 1919. március 21-én egy jól szervezett államcsínnyel magukhoz ragadták a hatalmat, s kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A szovjet mintára szervezett 133 napos proletárdiktatúra mind kül-, mind belpolitikai szempontból csődöt mondott, az általa alkalmazott vörösterror pedig kiprovokálta a fehérterrort, ami lehetetlenné tette, hogy Magyarország 1919 augusztusában visszatérjen a köztársasághoz.

 

 

8.2.4. A Párizs környéki békék

 

1919. január 18-án nyílt meg a párizsi békekonferencia, amelyen harminckét állam vett részt, azaz a háborút megvívó szövetséges és társult hatalmak, továbbá a brit domíniumok, az újonnan elismert államok, s azok is, akik csak kapcsolataikat szakították meg a központi hatalmakkal. A veszteseket nem hívták meg. A konferencia szellemiségét jól tükrözi Poincaré francia köztársasági elnök üdvözlőbeszéde, miszerint "eljött az ideje, hogy e győzelem minden gyümölcsét learassuk".

A konferencián több ezren vettek részt, az amerikai küldöttségnek és munkatársaiknak a száma ezerháromszáz, a briteké mintegy ötszáz volt. A tanácskozás legfelsőbb szerve az öt győztes nagyhatalom (Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Japán) elnökéből, illetve miniszterelnökéből és külügyminiszteréből álló Tízek Tanácsa volt. A tárgyalások során ez alkalmanként két testületre oszlott, a Külügyminiszterek Tanácsára, és a kormányfőkből álló Legfelsőbb Tanácsra. Ez utóbbi – mivel Japán az európai ügyekben érdektelenséget mutatott – négytagúra csökkent, ezért Négyek Tanácsának, vagy a "Négy Nagynak" is nevezték. Tagjai: Wilson amerikai elnök, valamint David Lloyd George brit, Clemenceau francia és Vittorio Orlando olasz miniszterelnökök. A japán küldöttséget Szajondzsi Kimmocsi herceg vezette.

Miután az amerikai elnök javaslatára a francia miniszterelnököt választották meg a békekonferencia elnökévé, valamint az egyik legfontosabb középszintű testületnek a Területi Bizottságnak is francia lett az elnöke (André Tardieu), lehetőség nyílt arra, hogy a tárgyalások során a négy közül a legszélsőségesebb, a francia álláspont érvényesüljön. Az egyes ügyekkel először a Legfelsőbb Tanács foglalkozott. Meghallgatta a konferenciára meghívott érdekeltek véleményét, majd felkérte a szakbizottságokat, hogy dolgozzák ki és terjesszék elő javaslatukat, amit aztán általában a Négy Nagy jóváhagyott, illetve Olaszország átmeneti eltávozása idején a "Három Nagy" döntött a kérdésekben.

A békecsinálóktól azt várták, hogy létrehozzák a nemes eszmékre alapozott világbékét, ugyanakkor elégtételt adnak a háborús sérelmekért, és érvényesítik országaik érdekeit is. Ezeknek az egymással ellentmondó elvárásoknak eleve nem lehetett megfelelni. A győztes szövetségeseknek eszükbe sem jutott, hogy saját elnyomott nemzetiségeik, például az írek törekvéseit elismerjék, a gyarmati népekről nem is beszélve. Ugyanakkor a Négy Nagy elképzelései és érdekei egymástól is különböztek. Wilson béketerve keresztezte az antanthatalmak háború alatt kötött titkos szerződéseinek ígéreteit. Erre az amerikai elnök a minden baj orvoslására alkalmasnak hitt Népszövetség (hivatalos nevén Nemzetek Szövetsége) létrehozásával akarta kárpótolni magát. Szövetségesei – mindenekelőtt a franciák – ezt nem ellenezték, de elsősorban a németek féken tartására alkalmas szövetséget akartak. A britek viszont csak addig támogatták a francia biztonsági igényeket, amíg az nem fenyegetett egy európai francia hegemónia kialakulásával. S mivel Lloyd George-nak vita nélkül sikerült elérnie célját, a német gyarmati és tengeri hatalom felszámolását, szót emelhetett Németország szárazföldi középhatalmi helyzetének megőrzéséért.

A győztesek a béke megóvása érdekében elsőként a Népszövetséget hozták létre, amelynek alapokmányát 1919. április 28-án fogadta el a békekonferencia. Eszerint mindennemű háború a Népszövetség valamennyi tagállama ellen irányul, és a békebontó a tagállamok mindegyikét hívja ki maga ellen. Mindez jól hangzott, de mert a Népszövetségnek nem volt katonai ereje, hatástalan maradt. Így a két világháború közt kialakult ellentéteket nem tudta érdemlegesen kezelni. A tagállamok küldöttei évente tartottak közgyűlést, a rendszeresen ülésező Népszövetség Tanácsa pedig a nagyhatalmak, továbbá a többi tagállam időnként megválasztott négy képviselőjéből állt. A vesztes országoknak a későbbiekben egyenként kellett a tagságért folyamodniuk.

Az I. világháború végére teljesen új hatalmi helyzet alakult ki. Kiesett a nagyhatalmak sorából Oroszország, valamint a három vesztes: Ausztria-Magyarország, Németország és Törökország. A győztesek tehát megnövelhették erejüket legyőzött ellenfeleik rovására, s követték példájukat kis szövetségeseik: a lengyelek, cseh-szlovákok, románok, szerbek, görögök is.

 

 

8.2.4.1. A versailles-i béke

 

A franciák elsődleges követelése a legyőzötten is nagy erőt képviselő Németország meggyengítése volt. A győztesek Elzászt és Lotaringiát Franciaországhoz csatolták, továbbá Belgium, Dánia és Litvánia is kapott Németország korábbi területéből. Lengyelország pedig megkapta Nyugat-Poroszországot, Poznań környékét és Pomeránia egy részét. Ugyanakkor Lloyd George javaslatára a tisztán német Danzigot szabad várossá nyilvánították, az ugyancsak németek lakta Felső-Szilézia hovatartozásáról pedig – a májusban meghívott német békeküldöttség észrevételére – népszavazást rendeltek el, aminek eredményeként a terület Németországé maradt. A Saar-vidéket tizenöt évre francia közigazgatás alá helyezték, ezenkívül a győztesek tizenöt évre megszállták a Rajna bal partját, a folyó jobb partján pedig 50 km széles fegyvermentes övezetet létesítettek, ahol Németország nem tarthatott katonai erőt. A német hadsereg létszámát százezer főre korlátozták, elvették Németország gyarmatait, s megtiltották Ausztriának Németországgal való egyesülését, az anschlusst. A békeszerződés kimondta továbbá, hogy Németország és szövetségesei a felelősek minden veszteségért és kárért, amit az ő agressziójuk miatt a szövetséges hatalmak a rájuk kényszerített háborúban elszenvedtek, ezért háborús jóvátételt kell fizetniük, melynek nagysága fedezi a háború alatti kiadásaikat. Ennek összegéről azonban – miután a franciák csillagászati számokat terjesztettek elő – nem tudtak megállapodni. Úgy döntöttek tehát, hogy Németországnak két év alatt 20 milliárd aranymárka jóvátételt kell fizetnie, s a végösszeget a majdani jóvátételi konferenciának kell megállapítania. E kérdést Lloyd George javaslatára azért hagyták függőben, hogy az indulatok csillapodtával a későbbiek során talán sikerül elfogadható megállapodást kidolgozni. A józan ész azonban a vártnál sokkal lassabban kerekedett felül, így a jóvátétel kérdése állandó feszültség forrásává vált. A rendkívül súlyos békefeltételeket a németek szerették volna mérsékelni, de júniusban közölték velük: vagy aláírják, vagy folytatódik a háború. Miután a kormányzat kérdésére a katonai vezetés azt válaszolta, hogy egy nyugati antant előrenyomulást nem tudna megállítani, Németország aláírta a rákényszerített békét. Az eseményt 1919. június 28-án a versailles-i kastélynak abban a tükörtermében rendezték meg, ahol 1871-ben kikiáltották a Német Császárságot. Most – Párizs krémjének és a világ újságíróinak jelenlétében – a németeket mint bűnösöket vezették be a terembe. Az aláírás után dörögtek a díszsortüzek, csobogtak a szökőkutak, hirdetve a győztesek "igazának" diadalát.

A német békeszerződés tető alá kényszerítése után sort lehetett keríteni a többi vesztesre is. Miután a győztesek már 1918-ban elhatározták az Osztrák-Magyar Monarchia felosztását, napirendre lehetett tűzni a Kelet- és Közép-Európát átrendező békeszerződéseket.

A francia politikusok nemzeti érdeknek tekintették, hogy Németország keleti határán erős franciabarát országok jöjjenek létre. Ezért messzemenően támogatták a lengyel, a cseh-szlovák, a román és a délszláv területi igényeket. Terveik szerint ezen államok megfelelő együttműködéssel – és francia irányítással – elszigetelhetik Szovjet-Oroszországot és bizonytalanságban tarthatják Németországot.

 

 

8.2.4.2. Közép- és Kelet-Európa átrendezése

 

A párizsi béketárgyalásoktól függetlenül alakult a balti államok: Litvánia, Lettország, Észtország és Finnország sorsa, amelyek az egykori orosz birodalom részei voltak. A szovjet kormány 1919-ben kénytelen volt elismerni függetlenségüket, majd béketárgyalásokat kezdett velük, és 1920 folyamán aláírták mind a négy békeszerződést. Ezzel a négy balti ország függetlenné vált.

Lengyelország egykori területein – a világháború kitörése előtt – Németország, Oroszország és a Monarchia osztozott. A világháború végén Lengyelország ismét független állammá vált. 1918 novemberében Józef Piłsudski, a függetlenségi harc egyik vezéralakja, a hadsereg főparancsnoka lett az államfő, aki az alkotmányozási folyamat lezáródása után -1922 végén – lemondott ez utóbbi tisztségéről.

Lengyelország nyugati határait kijelölte a Németországgal megkötött versailles-i békeszerződés. A keleti oldalon a szovjet rendszer elismerte ugyan az önálló Lengyelországot, de a közös határvonalban nem sikerült megállapodniuk. E területek feletti fennhatóságon ugyanis a Vörös Hadsereg, valamint a Nyugatukrán Népköztársaság és az Ukrán Népköztársaság fegyveresei osztoztak. Az utóbbival – Piłsudski hadseregének sikeres előretörése után – 1919 szeptemberében aláírták a lengyel-ukrán fegyverszünetet. Varsóban arra gondoltak, hogy a független ukrán állammal és a többi nem orosz területtel föderációt hozva létre, közösen lépnek fel Szovjet-Oroszország ellen.

Miután Moszkva egyre nagyobb erőket csoportosított a lengyel határra, Piłsudski a megelőző támadás mellett döntött. 1920. május 7-én a lengyel hadsereg bevonult Kijevbe, hogy "segítsen eltávolítani az idegen hódítókat Ukrajna területéről". Az ukránokat azonban még inkább megosztotta a lengyel katonai jelenlét, s csak kevesen csatlakoztak hozzájuk. Így a május közepén indított szovjet-orosz ellentámadás során a vörös hadsereg elfoglalta Ukrajnát, Belorussziát, és július végére mélyen benyomult Lengyelország területére. George Curson brit külügyminiszter fegyvernyugvást és az etnikai elvet figyelembe vevő határvonalat javasolt (Curson-vonal), ezt azonban a bolsevik vezetők – akik úgy látták, hogy a világforradalomhoz Lengyelország holttestén át vezet az út – visszautasították, s Varsónak elfogadhatatlan feltételeket szabtak.

Az új orosz veszély hatására az addig élesen szemben álló lengyel politikai csoportok nemzetvédelmi kormányt alakítottak, s a megosztott társadalom tagjai is tömegesen jelentkeztek a hadseregbe, amely – némi nyugati támogatással – elkerülte az összeomlást. A már Varsót veszélyeztető Vörös Hadsereget augusztusban sikerült a lengyeleknek egy kockázatos támadással megállítaniuk, majd szeptemberben újabb győzelmet arattak. 1920 októberében Moszkva fegyverszünetre kényszerült, 1921. március 18-án pedig megkötötték a rigai békét, ami a Curson-vonaltól jóval keletebbre jelölte ki az új határvonalat, jelentős ukránok és beloruszok lakta területeket csatolva Lengyelországhoz.

Az Osztrák-Magyar Monarchia nem okozott gondot a békecsinálóknak, sorsáról néhány óra alatt döntöttek. Az egykori cseh királyságból és a "szlovákok lakta területekből" létrehozták Csehszlovákiát, de olyan határokkal, hogy az új ország több mint hárommillió németet, egymillió magyart és félmillió ruszint foglalt magában, akik zömmel Kárpátalja lakosságát jelentették. E területet ugyanis se Magyarországnak nem akarták meghagyni, se a Szovjet-Oroszországhoz tartozó Ukrajnának nem akarták odaadni, így megkapta Csehszlovákia. Az új államalakulat a Monarchia gazdaságilag legfejlettebb területeit foglalta magában, így megalakulása után nem kellett súlyos társadalmi ellentétekkel számolnia, Az 1920. február 29-én elfogadott alkotmány az országot parlamentáris köztársasággá nyilvánította, amelynek Tomáš Masaryk lett az elnöke. A meghatározó politikai erők igyekeztek egy korszerű, demokratikus államot teremteni, de a nemzetiségekkel szembeni szűkkeblűség miatt a demokratikus jogok csak a cseheket és szlovákokat illeték meg maradéktalanul. Az ország vezetői – Eduard Beneš külügyminiszterrel az élen – mindenekelőtt a Párizs környéki békékkel létrehozott állapot megőrzésére törekedtek, e célból hozva létre 1921-ben a Magyarországot bekerítő kisantantot, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia szövetségét.

Romániának ugyan a bukaresti titkos szerződésben jelentős területeket ígértek, de ez érvényét vesztette azzal, hogy 1916-os vereségük után 1918-ban a románok békét kötöttek a központi hatalmakkal. E változást azonban ellensúlyozta a számukra kedvezően alakuló nemzetközi helyzet, azaz a szomszédos országok és birodalmak összeomlása. Elsőként az oroszországi helyzetet kihasználva 1918 januárjában birtokukba vették Besszarábiát, majd nyugati irányba fordultak, s megtapasztalva Magyarország cselekvésképtelenségét, az év végétől fokozatosan elfoglalták Erdélyt, 1919 tavaszán pedig Kelet-Magyarországot. Eközben sikerült magukat ismét a győztesek közé tartozónak elfogadtatni.

A délszlávok politikáját a háború végére a szerb-horvát unió hívei határozták meg. A Szerbia körül formálódó délszláv állam magában foglalta Horvátországot, Szlovéniát, Dalmáciát, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és Montenegrót (CrnaGorát), valamint a bácskai és bánsági területekkel megnövelt Vajdaságot. A megalakuló Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929-től Jugoszláv Királyság) sokféle kultúrát, vallást és nemzetiséget foglalt magában.

Magyarországgal 1920. június 4-én íratták alá a békeszerződést a Nagy Trianon kastélyban. Ennek értelmében az egykori Magyar Királyság területe (Horvátország nélkül) 282 ezer km²-ről 93 ezer km²-re csökkent. Lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra apadt. Bár az elcsatolt területek nagy részének lakossága nem magyar nemzetiségű volt, az új határok mélyen belevágtak a magyar nemzettestbe. Ennek következtében 3,3 millió magyar került a szomszédos országok határai közé, tehát a Kárpát-medencében élő magyarság több mint egyharmada, s ennek több mint a fele az új határok mentén, zárt tömbökben élt. Ez azt jelenti, hogy az etnikai nemzetiségi elvnek megfelelően lehetett volna igazságosabb határokat húzni, a győztesek étvágya azonban csillapíthatatlan volt.

Ausztria 1919. szeptember 10-én írta alá a békeszerződést Saint-Germainben. Ez megtiltotta az Osztrák Köztársaság Németországhoz való csatlakozását. A Szudéta-vidéket, valamint az osztrák Szilézia német nyelvű területeit Csehszlovákia kapta meg. A részben német nyelvű Dél-Tirolt, Karintia egy részét, Triesztet és Isztriát Olaszországhoz, a szlovén lakosságú Alsó-Stájerországot és Délkelet-Karintiát pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolták. Ugyanakkor az osztrák békeküldöttség észrevételére visszakapták Radkersburgot, Klagenfurtban pedig megkapták a népszavazás lehetőségét, ami egyértelmű volt az osztrák város megtartásával; továbbá a Magyarországról fenyegető bolsevik veszélyre hivatkozva megkapták Burgenland néven a nyugat-magyarországi vegyes lakosságú területeket.

1920. október 1-jén az ideiglenes nemzetgyűlés elfogadta az Osztrák Köztársaság új alkotmányát, a 17-én megrendezett választást pedig a keresztényszocialisták nyerték meg, így az 1920-as években a pártonkívüliekkel szövetkezve ők kormányozták az országot. Ezen időszak egyik meghatározó politikusa volt a két ízben is kancellári tisztséget betöltő Ignaz Seipel, aki rendbe hozta az ország pénzügyeit, s nagy szerepe volt az önálló Ausztria politikai és gazdasági megalapozásában. Közben ki-kiújultak a súlyos társadalmi ellentétek, s Seipel a radikalizálódó szociáldemokrata csoportokkal, mindenekelőtt a nyolcvanezer fős fegyveres Schutzbunddal szemben a szélsőséges nemzeti erőket is tömörítő Heimwehr-mozgalomra támaszkodott.

Bulgária 1919. november 27-én írta alá a neuillyi békét. Észak-Dobrudzsát Románia kapta, Trákia Görögországé lett, s ezzel elvesztették az Égei-tengerre való kijutásukat, a nyugati határ menti területeket pedig Jugoszláviához csatolták, továbbá 2 milliárd 250 millió aranyfrank háborús jóvátételt kellett fizetniük.

 

 

8.2.4.3. Változások Ázsiában és Afrikában

 

Az Oszmán Birodalom sorsát is megpecsételték a háború alatti szerződések, de a győztesek nyereségvágya felborította az előzetes osztozkodási terveket. Itt elsősorban a brit hódító politika érvényesítette akaratát. Az 1920. augusztus 10-én aláíratott sèvres-i béke nemcsak az arab területeket vonta ki Törökország fennhatósága alól. Ciprust Nagy-Britannia, Rodoszt, Dodekániszoszt és Adaliát Olaszország kapta. A görögöké lett Kelet-Trákia, az égei-tengeri szigetvilág, valamint az öt év múlva tervezett népszavazásig Izmir (Szmirna) és környéke. Az arab területeken Franciaország és Nagy-Britannia osztozott. Döntöttek még a független Örményország és Kurdisztán létrehozásáról is. Isztambult és a tengerszorosokat nemzetközi ellenőrzés alá helyezték. Ugyanakkor az angolok által biztatott és támogatott görögök már a békeszerződés aláírása előtt megszállták Törökország nyugati részét, majd egész Trákiát. Erre a Kemal vezette török nemzeti forradalom függetlenségi háborúval válaszolt, ami a görögök vereségével és egy új békeszerződés kikényszerítésével végződött. Az 1923. július 24-én aláírt lausanne-i békében Törökország lemondott egykori arab területeiről, s elismerte Ciprus brit és Dodekániszosz olasz fennhatóságát, ugyanakkor visszakapta a korábban Görögországnak ítélt Kelet-Trákiát, s ezzel Isztambul és környéke török terület maradt, továbbá Izmirt és környékét és két égertengeri szigetet. A tengerszorosokkal kapcsolatban kimondták a hajózás szabadságát, ugyanakkor Törökországot nem kötelezték jóvátételre, és nem korlátozták fegyveres erőinek létszámát.

A világháború következtében Ázsiában, a csendes-óceáni szigetvilágban és Afrikában is változások történtek. Miután a japánok felvetették, hogy a Népszövetség alapokmányába be kellene venni a faji egyenlőség elvét, válaszul az Egyesült Államok inkább hozzájárult ahhoz, hogy Tokió a volt német gyarmatokon kívül megszerezze Kínától Santungot is. Újdonságnak számított az is, hogy az osztozkodásban a brit domíniumok – Dél-Afrikai Unió, Ausztrália és Új-Zéland – is ki akarták venni részüket, így London kénytelen volt nekik átengedni Új-Guineát, a Szamoa-szigeteket és a volt Német Délnyugat-Afrikát. Togót és Kamerunt Franciaország és Nagy-Britannia osztották fel egymás közt, Kelet-Afrika német gyarmatainak nagyobb része szintén Nagy-Britanniáé lett.

Annak ellenére, hogy a békeszerződések a vesztes országokat rendkívül keményen büntették, területeiket igazságtalanul megcsonkították, kizárólagosan őket tették felelőssé a háború kitöréséért, ezért jóvátételt kellett fizetniük, s a béketárgyalásokon – a korábbiaktól eltérően – nem vehettek részt, a békekonferencia lezárásakor a győztes hatalmak mindegyike csalódással távozott Párizsból. Úgy érezték, hogy túl sokat engedtek, pedig csak a háború elején egymásnak tett felelőtlen ígéreteiket nem tudták valóságra váltani. Azt minden győztes természetesnek tartotta, hogy hatalmas területekkel növelje országát, de azok más nemzetiségű lakosai számára már nem akarták megadni és nem is adták meg a kisebbségi jogokat. Mindezt annak ellenére, hogy az új határokat megállapító békeszerződések mellett – Wilson javaslatára – a győzteseknek kisebbségvédelmi szerződések aláírásával kellett volna biztosítaniuk országuk nemzetiségeinek jogait. Ezek elismerték a nemzetiségeket teljes jogú állampolgároknak, sőt bizonyos közös (kollektív) jogokat is biztosítottak számukra, mindenekelőtt az anyanyelv használatában és az oktatásban. Ez utóbbi kapcsán megfogalmazódott az anyanyelvi iskolák méltányos állami támogatásának gondolata is. Jogsérelem esetén a nemzetiségek a Népszövetséghez fordulhattak panaszukkal. Jellemző, hogy Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság csak hosszas huzavona után írta ezt alá. Mindezek után az is érthető, hogy a legyőzöttek az igazságtalan és megalázó békeszerződés mielőbbi felülvizsgálatának (revíziójának) reményével és céljával távoztak a francia fővárosból.

Mivel a Párizsban összegyúlt győztesek – élükön a nagyhatalmakkal – nem tudtak a legyőzöttekkel indulatmentes békét kötni, az I. világháború e szinte mindenki számára csalódást okozó lezárása magában hordta a II. világháború kirobbanásának lehetőségét.

 

 

8.3. A két világháború között (1920-1939)

 

8.3.1. A Szovjetunió

 

Az 1917-es februári forradalom győzelme után – a demokratikus átalakulással egy időben – napirendre került a nemzetiségi kérdés is. Az orosz birodalom keretei közé tagolt és kényszerített népek megfogalmazták önállósági elképzeléseiket. Az ukránok már márciusban megalakították a radát, amely júniusban az ukrán nép egyedüli törvényes képviselőjének nyilvánította magát. 1917 májusában a muzulmánok moszkvai kongresszusa az egykori birodalom szövetségi államokká alakítása mellett foglalt állást. A breszt-litovszki béke következtében visszanyerték függetlenségüket a litvánok, lettek, észtek és finnek is. A kaukázusi népek – mindenekelőtt a grúzok – szintén a függetlenség mellett foglaltak állást, s a Transzkaukázusi Szövetségbe tömörülve létrehozták Moszkvától független kormányzataikat. Őket azonban – a baltiaktól eltérően – nem védte békeszerződés, ráadásul gazdaságilag is rendkívül fontosak voltak, így a bolsevik kormány 1920 tavaszán megkezdte Azerbajdzsán és Grúzia, majd Örményország megszállását, amit egy év alatt be is fejezett. Közben letörte az ukrán és belorusz függetlenségi törekvéseket is, mindenütt bolsevista kormányokat juttatva hatalomra.

A bolsevikok győzelme a polgárháborúban – a baltiakat kivéve – nemcsak a demokratikus, hanem a nemzeti önállósulási törekvések vereségét is jelentette. 1922-re visszafoglalták a nem oroszok lakta határterületek többségét, így ekkor a kialakuló szovjet államot négy köztársaság alkotta: az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság, az Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaság, a Belorusz Szocialista Szovjet Köztársaság és a Kaukázusontúli Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság. Ez utóbbiban egyetlen szövetséggé erőszakolták az azerbajdzsán, a grúz és az örmény köztársaságokat. 1922 augusztusában Lenin felkérésére – a korábbi nemzetiségügyi népbiztos s áprilisban a bolsevik párt főtitkárává kinevezett – Joszif Sztálin lett a köztársaságok közti kapcsolatok rendezésére alakult alkotmányügyi bizottság elnöke. Sztálin azt javasolta, hogy a három köztársaság autonóm egységként lépjen be az orosz köztársaságba. Leninnek ezzel szemben az volt a véleménye, hogy a nagyobb nemzetiségek önálló köztársaságokként alkossanak szövetséget az orosz köztársasággal. E nézete mellett annál inkább kitartott, mert ekkor jutott tudomására, hogy Sztálin kíméletlen erőszakkal kényszerítette be a grúzokat a kaukázusontúli föderatív köztársaságba. Mindezek után formálisan Lenin elképzelését valósították meg, de a későbbi gyakorlatban az egyes köztársaságok semmiféle önállósággal nem rendelkeztek.

1922. december 30-án az I. össz-szövetségi szovjetkongresszus az említett négy köztársaságból – és a hozzájuk tatozó autonóm területekből – létrehozta a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét, a Szovjetuniót. Ugyanezen a napon diktálta le az immár súlyosan beteg Lenin a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos "végrendeletének" első részét, amelyben a nagyorosz sovinizmust és Sztálin türelmetlenségét jelölte meg a várható bajok fő okainak. Az 1923. január 4-én diktált feljegyzésében pedig a túlságosan goromba Sztálinnak a pártfőtitkári tisztségből való leváltását javasolta.

Sztálint – Lenin javaslatára – nevezték ki az akkor politikai szempontból nem különösebben fontos főtitkári tisztségbe, mintegy a párt ügyeinek adminisztratív irányítójává. Mivel azonban Sztálin tagja volt a párt politikai bizottságának és szervezési irodájának is, az egyre inkább centralizálódó hatalmi központban – Lenin májusi agyvérzése után – a párt legfontosabb irányítójává vált, mert minden ügy az ő kezén ment keresztül. A lábadozó Lenint – betegségére hivatkozva – ügyesen távol tartotta a politikától, a későbbiekben várható támadását pedig azzal védte ki, hogy elhalasztotta a következő pártkongresszus összehívását. Lenin 1923 márciusában – egy újabb agyvérzés következtében – elvesztette beszédkészségét, s ettől kezdve – 1924 januárjában bekövetkező haláláig – csupán élőhalott volt.

1924 januárjában lépett életbe a Szovjetunió első alkotmánya, miszerint a szövetségi állam az egyenjogú népek önkéntes szövetsége, akiknek biztosítva van a kilépés szabadsága is, továbbá biztosított valamennyi polgár szabad nyelvhasználata. E jogok azonban csak papíron léteztek, miközben a Moszkva hatáskörébe utalt külügyet, pénzügyet, hadügyet, közlekedés- és postaügyet, sőt oktatásügyet kizárólagosan a fővárosból irányították.

Az 1920-as évek elején a kommunista vezetők a szovjet állam jövőjéről vitatkozva két nézetet fogalmaztak meg. Trockij és követői szerint az elmaradott országban gyorsított iparosításra van szükség, miközben mindent el kell követni a világforradalom kirobbantásáért. Sztálin e vitában a mérsékeltebb Nyikolaj Buharin fokozatos fejlődést hangoztató elvével értett egyet, és elvetette a világforradalom ábrándját, meghirdetve a nacionalista felhangoktól sem mentes: "A szocializmus egy országban" jelszavát. E mérsékeltebb felfogással – és a beteg Lenin bíráló feljegyzéseinek eltitkolásával – megnyerte a pártvezetés többségének támogatását, és segítségükkel kiszorította a vezetésből a radikális Trockijt, akit 1925 januárjában – Zinovjev és Kamenyev közreműködésével – eltávolíttatott a hadsereg éléről, 1926-ban kizáratta a pártból, majd 1929-ben száműzette a Szovjetunióból, s végül 1940-ben meggyilkoltatta. Mivel a Trockij helyére állított – és a polgárháborúban tekintélyt szerzett – Mihail Frunzét sem tartotta feltétlen hívének, néhány hónapon belül megszabadult tőle, ugyanis az új hadügyi népbiztos egy műtét során – gyanús körülmények között – meghalt. Helyére a mindenben tőle függő Kliment Vorosilovot állította.

Alighogy legyőzte Trockijt, már 1925-ben eltávolította Kamenyevet a moszkvai, majd Zinovjevet a leningrádi pártszervezet éléről, s rövidesen kizáratta őket a pártból, megszabadulva ezzel legnevesebb vetélytársaitól.

Az 1920-as évek közepén szemmel láthatóvá vált az új gazdaságpolitika eredménye. A parasztság 60 százaléka érte el a középparaszti szintet, s indult meg a kispolgárosodás útján. Mindezt a NEP baloldali ellenfelei egyre ellenségesebben szemlélték, mint az általuk elképzelt szocializmusra veszélyes folyamatot. S amikor az 1927-es gyenge gabonatermést követően nem sikerült a szükséges mennyiséget az értéktelenné vált papírpénzért felvásárolni, megfogalmazódott a "kulákosodó parasztság" letörésének, az erőszakos kolhozosításnak és iparosításnak a gondolata. Trockij korábban elutasított nézete – a mezőgazdaság forrásaira épülő gyors iparosítás – a "párt álláspontjává" vált. S miután Sztálin értesült egy amerikai "gabonagyárról", elhatározta, hogy a Szovjetunióban "gabonagyárak" sorát létesíti.

1927-ben kezdtek hozzá az első ötéves terv (1928-1932) kidolgozásához, ami a kolhozosításra, azaz a megnövelni remélt gabonatermés külföldi eladására, s az ennek árából megalapozott iparosításra épült. A terv ellen – 1928 nyarán – egyedül Buharin emelt szót, nem sejtve még, hogy ez majd az életébe fog kerülni. Így 1929 végén hozzákezdtek a nagy fordulat megvalósításához, s eltökéltségüket fokozta, hogy a szovjet gabonát a világgazdasági válság miatt csak olcsó áron lehetett értékesíteni, tehát minél több kellett belőle. Meghirdették a kulákok likvidálásának programját, s rövidesen mindenkit kuláknak minősítettek, akinek volt gabonája, és szembeszállt a kolhozosítással. A legszegényebb parasztokat arra biztatták, hogy űzzék el a "kulákokat" otthonaikból és fosszák ki azokat. A paraszti ellenállás helyeit fegyveres alakulatokkal vették körül, és válogatás nélkül mindenkire tüzet nyitottak, másokat meg ezerszám deportáltak. 1929-1930 telén a parasztgazdaságok 30 százalékát kíméletlen erőszakkal kolhozokba kényszerítenék. Az erőszakos cselekmények során, majd az éhínség következtében mintegy 2 millió ember halt meg, 2,8 millió parasztot deportáltak, akiket a politikai ellenfeleik elzárására és munkaerejük kizsákmányolására létrehozott táborokban dolgoztattak, embertelen körülmények között. Ezeket hívták elnevezésük rövidítése alapján (Glavnoje Upravlenyije Lagerej, azaz Táborok Főigazgatósága) Gulag-szigetvilágnak. A kolhozokba kényszerítetteket pedig a belső útlevél megtagadásával akadályozták meg abban, hogy elhagyják lakóhelyüket, azaz röghöz kötötték őket.

1932-1933-ban Ukrajna és az ukrán parasztság megtörésére idézték elő azt az éhínséget, melynek szörnyű következményeként hétmillió ember halt éhen. Mivel a kolhozosítást az éhínségen túl mindenütt gyilkosságok követték, egyes kutatók szerint 1929-1936 között tizenötmillió ember halt meg nem természetes halállal.

Az erőszakos kolhozosítás miatt a paraszti ellenállás önpusztító tiltakozássá torzult: leölték például a lóállomány egyharmadát, a szarvasmarháknak pedig a felét, így az állattenyésztés az 1913-as szint 65 százalékára zuhant. A hatalom azonban látszólag elérte célját, mert 1933-ban kétszer annyi gabonát gyűjtött be és ötször annyit exportált, mint 1928-ban. 1934-ben Sztálin a "győztesek kongresszusán" arról beszélt, hogy a hadiipar számára létrejött a megfelelő mezőgazdasági és ipari háttér. Azt a tapsoló küldöttek nem firtatták, hogy mindez hány millió áldozat árán, s arra sem gondoltak, hogy a történtek következménye a közszükségleti cikkeket gyártó ipar és a mezőgazdaság évszázados elmaradása lesz.

Amikor Sztálin 1933 elején sikeresnek minősítette az első ötéves tervet, és meghirdette a másodikat (1933-1937), felsorolhatott néhány nagy ipari alkotást: a sztálingrádi traktorgyárat, a magnyitogorszki acélművet, a kuznyecki szénbányákat, sőt a Balti- és Fehér-tengereket összekötő – egyébként teljesen hasznavehetetlen-csatornát is, melyet döntő többségében rabok építettek. A szovjet koncentrációs táborokban az 1930-as évek elejétől átlagosan tízmillió embert dolgoztattak, ami nagyon "olcsóvá" tette az építkezéseket. Így folytatódhatott az egyoldalú iparosítás, melynek következtében az 1930-as évek végére az ország ipari termelése a világháború előtti szint tizenkétszeresére emelkedett.

A "szocialista gazdaság sikereivel" párhuzamosan építette ki Sztálin saját diktatúráját. 1928-tól kezdve egyre általánosabbakká váltak a koncepciós perek, mindenekelőtt az értelmiségi és hivatalnoki körök megfélemlítésére. Az 1929 május júniusi bírósági színjátékban a donyecki szénbánya mérnökeit vádolták szabotázzsal. Ezt a pert még néhány kommunista vezető is ellenezte, de a kemény megtorlás itt is megtette hatását.

A terror gépezete azonban még mindig akadozott. 1930-ban a pártvezetés két tagja nyilvánosan is hangot adott Sztálinnal kapcsolatos bírálatának, de csupán a központi bizottságból sikerült kizáratni őket. 1932-ben egy kommunista értelmiségi kétszáz oldalas tanulmányban bírálta Sztálin diktatúráját, de a Zinovjev utódjául kinevezett leningrádi párttitkár – Szergej Kirov – határozott ellenállása miatt nem tudták kivégezni.

1934 januárjában a kommunista párt XVII. kongresszusa bátortalan kísérletet tett, hogy eltávolítsa Sztálint a főtitkári tisztségből. Többen azt tervezték, hogy új főtitkárt választanak Kirov személyében, Sztálint pedig áthelyezik a Népbiztosok Tanácsa elnökének. A szavazás során Kirov három, Sztálin pedig 292 ellenszavazatot kapott, azaz a kongresszusi küldöttek egynegyede ellene szavazott. Ha ez az eredmény nyilvánosságra jut, Sztálint a központi bizottság valószínűen nem választotta volna meg főtitkárnak. Tisztában voltak ezzel a diktátor hívei is, ezért meghamisították a szavazás eredményét, s három kivételével megsemmisítették a Sztálin ellen leadott szavazatokat. Így már nem lehetett akadálya ismételt főtitkárrá választásának.

A történtek után Sztálin végérvényesen leszámolt ellenfeleivel. E nevezetes szavazás után "eltüntették" a szavazatszedő bizottság mind a 41 tagját. A XVII. kongresszus 1966 küldöttje közül több mint ezret letartóztattak, s többségüket agyonlőtték. Az újonnan megválasztott 139 központi bizottsági tag közül 110-et kivégeztek.

Az egykori legnevesebb bolsevik vezetők, tisztségeiktől ugyan megfosztottan, de életben voltak, amikor 1934. december 1-jén hivatali szobájában meggyilkolták Kirovot. Sztálin heves színjátékkal válaszolt a gyilkosság hírére. Azonnal Leningrádba utazott, s a pályaudvaron szó nélkül arcon ütötte az őt fogadó rendőrfőnököt. Maga vette át a nyomozás irányítását, melynek során kiderült, hogy a helyi biztonsági emberek biztatták fel a merénylőt és juttatták be Kirov egyébként jól őrzött irodájába. A legfőbb megbízóknak és Sztálinnak azonban más történetre volt szükségük. Ezért mindenkit, aki a Kirov-gyilkosság körülményeit ismerte, rövidesen eltettek láb alól. Ugyanakkor több mint háromszáz úgynevezett fehéret lőttek agyon, s negyvenezer leningrádit hurcoltak táborokba.

A Kirov-gyilkosság megadta a látványos ürügyet, hogy leszámoljanak a szocializmus ellenségeivé minősített egykori bolsevik vezetőkkel. December közepén letartóztatták Zinovjevet és Kamenyevet, akik a kínzások hatására vállalták a vádakat, ha cserébe békén hagyják családjukat, és megkímélik életüket. A több hónapos per befejezése után mindkettőt agyonlőtték. Ezt követően Sztálin parancsára agyonlőtték a több mint ötezer letartóztatásban lévő párttagot is, majd a hadsereg lefejezése következett: megöltek az öt marsallból hármat, a tizenöt hadseregparancsnokból tizenhármat, a kilenc tengernagyból nyolcat, az ötvenhét hadtestparancsnokból ötvenet, a száznyolcvanhat hadosztályparancsnokból százötvennégyet. Az 1936-1939 közti úgynevezett tisztogatások során közel egymillió párttagot öltek meg. Ennél is súlyosabb azonban, hogy az említett években a Szovjetunió lakosságának mintegy 10 százaléka vált a sztálini megtorlások áldozatává. A véres eseményekben fontos szerepet játszott Nyikolaj Jezsov, aki 1936-1938 között belügyi népbiztos volt, majd miután Sztálin ráhárította a felelősséget, 1939-ben letartóztatták és kivégezték.

Miközben Sztálin vérfürdőt rendezett vélt és valóságos ellenfelei körében, Buharinnal új alkotmányt készíttetett. Ez az 1936-os alaptörvény ugyan az egypártrendszer keretei között viszonylag széles körű állampolgári jogokat biztosított, de – a régihez hasonlóan – csak kirakati tárgy maradt, s megalkotóját 1938-ban Sztálin szintén kivégeztette.

 

 

8.3.2. Az 1920-as évek nemzetközi kapcsolatai

 

A világháború győzteseit jobban összetartotta a lövészárok, mint a tárgyalóasztal, amitől általában elégedetlenül távoztak. Japán – mint győztes nagyhatalom – ázsiai térnyerésének biztosítása után visszavonult a nemzetközi (európai) ügyektől, és nagyhatalmi létének további megerősítésén munkálkodott. Bár a Népszövetségnek egyelőre tagja maradt, de annak munkájában nem vett részt. Az európai kérdések bonyolultságától megriadt Egyesült Államok viszont – nem ismerve fel nagyhatalmi létéből fakadó nemzetközi kötelezettségeit és érdekeit – be sem lépett az elnöke által kezdeményezett Népszövetségbe, s a politikai elzárkózásba, majd a semlegességbe vonult vissza. Szovjet-Oroszországot pedig belső zavarai és a nemzetközi elszigeteltség tartották távol a világpolitikától.

A Népszövetség működését az említettek mellett még lehetetlenebbé tette, hogy Németország csak 1926-1933, Olaszország 1920-1937, a Szovjetunió pedig 1934-1940 között volt tagja, továbbá hogy Nagy-Britannia nem írta alá például a nemzetközi viták békés rendezését szorgalmazó 1924-es genfi jegyzőkönyvet, így a szövetség nem tudott egységesen és kellő erővel fellépni a békebontókkal szemben.

A nemzetközi kapcsolatok az 1920-as évek első felében európai ügyeket jelentettek, annál is inkább, mert a békeszerződések gyökeresen átalakították Európát. Kiesett a nagyhatalmak közül a legyőzött és részben megszállt Németország, valamint a feldarabolt Ausztria-Magyarország. Ugyanakkor új országok sora jelent meg: Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, valamint a jelentősen megnövelt Románia, illetve a megcsonkított Ausztria és Magyarország, továbbá 1922-től az Ír Szabad Állam. Mindez új ellentétek és szövetségi rendszerek kialakulásának lehetőségét jelentette az önmagára utalt Európában, melynek megmaradt világpolitikai szerepét mutatja, hogy a Népszövetség Genfben ülésezett, a nemzetközi bíróság pedig Hágában.

A győztesek közül mindenekelőtt Franciaország érezte magát becsapottnak, mert lemondott vágyálmai egy részéről – például a rajnai határról –, hogy cserébe megkapja az amerikai és angol biztosítékokat. Az Egyesült Államok szenátusa azonban – 1919 novemberében – nem volt hajlandó törvénybe iktatni a versailles-i szerződést és annak biztonsági záradékát. Az amerikai visszalépés az elsősorban a saját birodalma ügyeivel foglalkozó Nagy-Britanniát is feloldotta vállalt kötelezettségei alól. Ráadásul London nem is értett egyet a Németország teljes háttérbe szorítását célzó párizsi törekvésekkel, így Franciaország egyedül maradt Németországgal szemben. Ennek ellensúlyozására a kelet-közép-európai országokkal: Lengyelországgal (1921), Csehszlovákiával (1924), Romániával (1926) és Jugoszláviával (1927) kötött szövetségi szerződéseket, s támogatta a kisantantot alkotó csehszlovák jugoszláv-román együttműködést.

A franciák- mivel nem érezték magukat biztonságban – minden erejüket a német hatalom újjáéledésének megakadályozására fordították. Ezért makacsul ragaszkodtak a békeszerződés minden egyes mozzanatának betartásához és a jóvátétel pontos fizetéséhez. Mivel a német haderő előírt leszerelése és az első részletként megállapított 20 milliárd márka jóvátétel kifizetése vontatottan haladt, a franciák és a belgák 1920 áprilisában elfoglaltak két német várost (Frankfurt, Darmstadt), figyelmeztetve mindenkit, hogy könyörtelenül élni kívánnak a békeszerződésben rögzített jogaikkal. A németek kiszolgáltatottsága megerősítette azt a francia vélekedést, hogy elérkezett a megfelelő alkalom Németország nyugati területeinek elszakítására, azaz a rajnai határ megvalósítására, s ezzel a német kérdés végleges rendezésére.

Miután a weimari Németországnak semmi esélye sem volt arra, hogy a versailles-i diktátumokkal szembeszegüljön, a teljesítési politika híveinek hangja felerősödött. Véleményük szerint Németország azzal bizonyíthatja volt ellenfeleinek, hogy levonta a háborús katasztrófa tanulságait, ha teljesíti a békeszerződés előírásait. E politika képviselői – élükön a korszak meghatározó német politikusával, Gustav Stresemann-nal – abban reménykedtek, hogy politikájuk eredményeként sor kerülhet a békeszerződés legméltánytalanabb pontjainak megváltoztatására.

1922 elején felvetődött a nemzetközi pénzügyi stabilizáció és az adósságkérdés általános rendezésének igénye, ezért brit javaslatra – 1922 áprilisában – összehívták a genovai konferenciát. Az angolok közvetítő kísérletei azonban megtörtek a franciák határozott ellenállásán, s ez kiábrándította a nagy várakozással érkező németeket is. Csalódottan kellett tapasztalniuk, hogy teljesítési politikájukat a franciák nem méltányolják, s eszük ágában sincs könnyítéseket adni a jóvátételi terhek alatt roskadozó Németországnak. A franciák hajthatatlanságát saját államháztartásuk állandósult hiánya csak erősítette.

A konferenciára meghívták Szovjet-Oroszországot is, amelynek külügyminisztere Genovába menet megállt Berlinben, és ajánlatot tett egy német-szovjet szerződés megkötésére. Ezt azonban az akkor még a Nyugat megértésében reménykedő német politikusok elhárították. A konferencián történtek után viszont kapva kaptak a megismételt szovjet ajánlaton. A két külügyminiszter átutazott Rapallóba, ahol megtárgyalta és aláírta a két ország szerződését. Ebben Németország és Szovjet-Oroszország kölcsönösen lemondott a háborús kiadások és az egymásnak okozott károk megtérítéséről, helyreállította a két ország diplomáciai kapcsolatát, és kimondta a legnagyobb kedvezmény elvének alkalmazását. A rapallói szerződéssel (1922) a két ország kitört diplomáciai elszigeteltségéből.

Mivel a franciák gyanították, hogy a német-szovjet szerződés lehetővé teszi a két ország közös fegyvergyártását, sőt német pilóták és páncélosok oroszországi kiképzését, a történtekben eddigi németellenes politikájuk igazolását látták, s Poincaré miniszterelnök elhatározta, hogy ha kell, erőszakkal is kicsikarja a jóvátételt. Így a genovai tanácskozás eredménytelensége után szinte kihívásnak tekintették a németek újabb fizetéshalasztási kérelmét, s 1923 januárjában – brit tiltakozás ellenére – kimondatták a Népszövetség Jóvátételi Bizottságával, hogy Németországot szándékos mulasztás terheli. Megtorlásként francia és belga katonaság szállta meg a legfontosabb német ipari körzetet, a Ruhr-vidéket. E lépéssel egyben megvalósítottnak vélték az elzászi vasérc és a Ruhr-vidéki szén immár francia újraegyesítését.

A Ruhr-vidék megszállására a németek passzív ellenállással válaszoltak. A hatalmas ipari körzetben általánossá vált a sztrájk, ami lehetetlenné tette a már kibányászott szén elszállítását is. A franciák letartóztatásokkal és más erőszakos intézkedésekkel akarták letörni az ellenállást, de ezzel a termelés folyamatosságát nem tudták biztosítani. A Ruhr-kaland tehát nemhogy enyhített volna a francia államháztartás gondjain, de újabb milliós tételekkel növelte annak kiadásait. S egyben nyilvánvalóvá tette az európai francia vezető szerep megteremtésére tett erőfeszítések csődjét is, amit megelégedéssel nyugtáztak mind az angolok, mind az amerikaiak, akik nem azért harcoltak a háborúban, hogy a német vezető szerepet Európában a francia váltsa fel.

Amikor 1923 őszén nyilvánvalóvá vált Franciaország kudarca, Curson brit külügyminiszter javaslatára – francia tiltakozás ellenére – jóvátételi konferenciát hívtak össze. Az 1924 júliusában kezdődött tanácskozás elnökévé Charles Dawes amerikai üzletembert és politikust választották meg. A vezetésével készített terv a német fizetőképesség helyreállítását tartotta az egyik legfontosabb feladatnak, ezért 800 millió márka kölcsönt irányzott elő Németországnak, s további jelentős hiteleket helyezett kilátásba. Ugyanakkor ez a terv sem zárta le a német jóvátétel kérdését, csupán az elkövetkező öt évben esedékes részleteket határozta meg.

A minden érdekelt által elfogadott Dawes-terv új helyzetet teremtett. Kedvezőbbé váltak a német teljesítési politika esélyei. Stresemann – aki 1923-tól néhány hónapig kancellár, majd haláláig külügyminiszter volt – javaslatot tett Franciaországnak és Nagy-Britanniának egy rajnai biztonsági szerződés megkötésére, amelytől a törvénytelenül elfoglalt Ruhr-vidék és a tizenöt évre megszállt Rajna-balpart idő előtti kiürítését remélte. A német kezdeményezés nemcsak az angolok jóindulatával találkozott, de a londoni helyeslés hatására megértéssel fogadták a Franciaország élén álló, tárgyalókészebb politikusok is, mindenekelőtt Aristide Briand külügyminiszter. Sőt a franciák – jóindulatuk jeleként – a tárgyalások megkezdése előtt kiürítették az általuk 1920-ban és 1923-ban törvénytelenül megszállt német területeket.

Az 1925 októberében összeülő locarnói konferencia szerződések rendszerét dolgozta ki. A legfontosabb, hogy Németország, Belgium, Franciaország, valamint Nagy-Britannia és Olaszország közösen vállalták a belga-német és a francia-német határ biztonsága fölötti őrködést, valamint a rajnai fegyvermentes övezetre vonatkozó korábbi előírások betartását. A locarnói szerződések aláírása után (London, 1925. december 1.) látványosan enyhült a politikai légkör. Francia-német üzleti tárgyalások kezdődtek, és megállapodások születtek a vas- és szénkérdés megoldására. Ugyanakkor a keleti határok biztonságának sokkal nehezebb kérdését nem bolygatták.

1926-ban Németországot felvették a Népszövetségbe, sőt mint nagyhatalom – francia támogatással! – helyet kapott a szövetség tanácsában is. Stresemann és Briand újabb együttműködési megállapodást dolgozott ki, de ezt a két ország lakosságának kölcsönös gyanakvása miatt le kellett venni a napirendről. A mélyen gyökerező ellentétek felszámolása tehát hosszadalmas és türelmes politikát igényelt.

A javuló francia-német kapcsolatok mellett Berlin továbbra is fontosnak tartotta, hogy együttműködjön Moszkvával, s 1926-ban német-szovjet semlegességi szerződés aláírásával bővítették ki a Rapallóban megfogalmazottakat, azaz a keleti Locarno gondolatát elutasító Németország azzal nyugtatta meg a Szovjetuniót, hogy szovjet-lengyel háború esetén nem vesz részt a Népszövetség szovjetellenes szankcióiban.

1926 végén – francia egyetértéssel – megszüntették Németország katonai ellenőrzését, ugyanakkor Franciaország szerette volna magát más oldalról is biztosítani. Mivel a hagyományos szövetséges, Oroszország (Szovjetunió) szóba sem jöhetett, ezért az Egyesült Államok felé fordult. Briand kétoldalú egyezményt javasolt amerikai kollégájának, amelyben kölcsönösen törvényen kívül helyezik a háborút mint a nemzetközi politika eszközét, és örök barátságot ígérnek egymásnak.

Frank Kellogg amerikai külügyminiszter rokonszenvvel fogadta a javaslatot, de közölte, hogy az Egyesült Államok csak többoldalú szerződésnek látja értelmét. A francia külügyminiszter tudomásul vette a módosítást. Így jött létre a Briand-Kellogg-szerződés, melyet 1928 augusztusában Párizsban nyolc ország képviselője írt alá, s amelyhez rövidesen újabb ötvennégy ország csatlakozott. Az aláírók ünnepélyesen vállalták, hogy elítélik a háborút mint a nemzetközi konfliktusok megoldásának eszközét.

Az 1920-as évek második felének nemzetközi enyhülése kedvező hatással volt a német belpolitikára. Az 1928-as választáson ismét előretörtek a demokratikus pártok. E megszilárdult politikai háttérre és a Briand-Kellogg-szerződésre támaszkodva Stresemann megismételte Briandnak tett 1926-os és akkor visszavonni kényszerült ajánlatát. Tehát: ha Franciaország határidő előtt kiüríti a Rajna-vidéket és a Saar-vidéket, akkor Németország határidő előtt kifizeti a Dawes-tervben megszabott jóvátételi összeget. A francia kormány igent mondott a javaslatra.

A jóvátétel kérdése azonban újabb rendezést igényelt, mert a Dawes-terv öt évre szóló megállapodása lejáratához közeledett. 1929-ben tehát összeült a második jóvátételi konferencia Owen Young amerikai pénzügyi szakértő vezetésével. Ezen Németország még hátralévő, tehát végleges jóvátételi kötelezettségét 114 milliárd márkában határozták meg, melyet a következő 59 esztendőben, azaz 1988-ig kell kifizetnie. A győztesek tehát nemcsak a belátásnak, hanem a realitásérzéknek is híjával voltak. Ugyanakkor megígérték, hogy 1930-ban kiürítik a Rajna-vidéket, a Saar-vidékhez azonban ragaszkodtak.

A Young-tervet az 1929-es hágai konferencia hagyta jóvá, amelyet békülékenység jellemzett. Briand arról beszélt, hogy a háború a győzteseknek sem hozott semmi jót, Stresemann pedig arról, hogy csak a béke fenntartása lehet a további kibontakozás alapja.

A hágai tanácskozás után Briand egy újfajta gazdasági és politikai összefogás körvonalait vázolta fel a Népszövetség 1929. szeptemberi ülésén, mely Páneurópa tervezet néven vált ismertté. Ebben javasolta az európai vám- és politikai határok fokozatos lebontását, mely a gyakorlatban az Egyesült Európa megvalósulását jelentette volna. Ez azonban az adott körülmények között még nagyon korai volt. Azt pedig senki sem láthatta előre, hogy az Egyesült Államok gazdasága néhány hónap múlva súlyos helyzetbe kerül, gazdasági világválságot vonva maga után. Márpedig az 1920-as évek második felének kedvező politikai folyamatait mindenekelőtt az amerikai gazdaság töretlen fejlődése és a német demokrácia erősödése alapozta meg. Ha e két pillér egyike is kidől, az egész folyamatnak vége.

 

 

8.3.3. Olaszország és a fasizmus

 

A háború utáni Olaszország bel- és külpolitikai válságok sorát élte át. A hadiipar leépítése után kétmillióra emelkedett munkanélküliek számát a leszerelt katonák tovább növelték, s a reménytelen helyzet odáig fajult, hogy az éhező városi nincstelenek üzleteket és raktárakat törtek fel. Közben a kormány csak késedelmesen tudta törleszteni az amerikai és brit hadikölcsönök részleteit, s azt is kénytelen volt tudomásul venni, hogy a háborúba való becsalogatásakor kapott ígéretek többségét a békekonferencia nem teljesíti. Nem kapják meg Dalmáciát – az Adria tehát nem lesz olasz beltenger – és az ígért afrikai területeket sem. Így általános elégedetlenség lett úrrá a nemzeti jelszavakkal felkorbácsolt tömegek körében, s egyre hangosabban kezdték kárhoztatni a megcsonkított győzelmet és annak okozóit.

Az elégedetlenség leglátványosabb megnyilatkozása Fiume (Rijeka) elfoglalása volt. Az I. világháború előtt Magyarországhoz tartozó kikötővárost – Dalmáciával együtt – a békekonferencia a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak ítélte. Erre Gabrielle D'Annunzio költő és kalandor – a melléállt kétezer katona élén – 1919 szeptemberében bevonult a városba, és Fiumét Olaszországhoz csatolta. A kormány azonban nem vállalta a kalandot, s a Belgráddal kötött 1920-as szerződésben lemondott Fiuméról, miután azt kölcsönösen szabad várossá nyilvánították. A történtek még népszerűtlenebbé tették az "áruló kormányt" és politikusait, akik sem a kül-, sem a belpolitikában nem tudtak eredményeket felmutatni.

Olaszország alkotmányos királyság volt, a törvényhozó hatalmat a parlament, a végrehajtót pedig az egymást gyakran váltó kormányok gyakorolták, amelyek képtelenek voltak úrrá lenni a gondokon. 1919 nyarán megbukott a "háborús győztes" Orlando kormánya, s helyét a liberális Francesco Nitti vezette kabinet foglalta el. A novemberre kürt választást a szocialista párt nyerte a kereszténydemokrata néppárt előtt, s ketten együtt abszolút többséget szereztek a parlamentben, de képtelenek voltak a tartós koalícióra. Az általános elégedetlenség közepette Nitti nem tudta a beígért nagyszabású reformokat megvalósítani, így 1920 nyarán ő is lemondott.

Az egyre ziláltabbá váló belpolitikai helyzetben megerősödtek a szélsőséges irányzatok. Az 1919-től szervezetten működő fasiszta mozgalomból 1921-ben alakult meg a Nemzeti Fasiszta Párt, a korábbi szocialista politikus, Benito Mussolini vezetésével. Ugyancsak 1921-ben alakult meg szélsőséges szocialistákból az Olasz Kommunista Párt, melynek később Antonio Gramsci lett a vezetője.

1919-1920-ban országszerte föld- és gyárfoglaló mozgalmak bontakoztak ki. A lakosság több mint fele a mezőgazdaságban dolgozott, s többségük szegényparaszti sorban élt. Egyes politikusoknak a háború utánra tett földreformígéretei pedig üres jelszavak maradtak, ezért a parasztok sok helyen elfoglalták a földeket, s szövetkezeteket hoztak létre. Ezzel egy időben az iparilag fejlett északi városokban sztrájkolni kezdtek, 1920 szeptemberére pedig a munkások az ország legnagyobb részén megszállták a gyárakat.

A felrémlő szocialista hatalomátvétel veszélyének elhárítására az 1920 nyarán megalakult új kormány taktikát változtatott. Bár a helyzet ekkor vált a legveszélyesebbé, Giovanni Giolitti miniszterelnök nem alkalmazott erőszakot, mert azt vallotta, hogy a gyárfoglalások révén a munkások nem tudnak forradalmat csinálni, sőt előbb-utóbb a gyárak irányításába is belebuknak. Közben sikeres tárgyalásokat kezdett a munkásszervezetekkel, s az első termelési és értékesítési nehézségek után – bizonyos kormányzati ígéretek hatására – a munkások visszaadták a gyárakat.

A válsághelyzet felszámolásában a kormány ügyes politikája mellett szerepe volt a fasiszták határozott fellépésének is. Amíg a szélsőséges szocialisták és kommunisták nyíltan a proletárdiktatúrára készültek, addig Mussolininak sikerült elhitetnie a vagyonos és középrétegekkel, hogy a proletárdiktatúrát csak a fasiszták segítségével kerülhetik el. Hogy e "segítőkészsége" szalonképes legyen, félre kellett tennie néhány korábbi radikális követelését, mindenekelőtt a köztársaság kikiáltásának szorgalmazását. Ezzel megnyugtatta a királyt, a monarchia híveit, és elnyerte a hadsereg rokonszenvét.

A Mussolini-féle fasizmus a nemzeti és a szocialista eszmék sajátos keverékéből állt össze. A szocialistaként indult Mussolini a világháború idején fordult szembe a nemzeti kérdés iránt érzéketlen szocializmussal, s elfogadhatatlannak tartotta a nyugati civilizációval szemben álló bolsevizmust is. Ugyanakkor élesen bírálta az egyre tehetetlenebbé váló parlamentáris demokráciát, s rendet, fegyelmet és munkát ígért a felbolydult országnak. Számtalanszor hangoztatta, hogy nem rombolni, hanem építeni kell. Ez a program követőket tudott szerezni mind a szocialisták, mind a nemzetiek, mind a vagyonosabbak körében. Mozgalmát- majd pártját-nevének megválasztásával is igyekezett minél szélesebbre tárni. Olaszországban már a 19. században szokás volt, hogy a különböző politikai csoportok fascióknak nevezték magukat, tehát a már működő és különböző felfogású fasciók mintegy természetesen csatlakozhattak a fasiszta párthoz. Ugyanakkor megszervezte fegyveres alakulatait is, amelyek leszámoltak politikai ellenfeleikkel.

1922-ben Mussolini elérkezettnek látta az időt a "fasiszta forradalom", azaz államcsíny végrehajtására. Októberben Róma környékére rendelte csapatait, s miután szemlét tartott ötvenezer fegyverese felett, kiadta a "Marcia su Roma", azaz a Rómába menetelés jelszavát, hogy kikényszerítsék Mussolini miniszterelnöki kinevezését. A politikusok egy része katonai ellenállásra gondolt, a király azonban nem járult hozzá a miniszterelnök által előterjesztett rendkívüli állapot bevezetéséhez, hanem magához kérette Mussolinit, és 1922. október 30-án kinevezte miniszterelnökké. Ezt követően Mussolini megállapodott abban, hogy a Róma környékén összegyűlt fegyveresei – október 31-én – rövid időre bevonuljanak a fővárosba, majd eltávozzanak.

Mivel a fasisztáknak az 1921-es választás óta parlamenti képviseletük volt, Mussolini miniszterelnöki megbízatását alkotmányosnak is lehetett (volna) tekinteni, hiszen az egyik – igaz, csak 7 százalékos – parlamenti párt vezetőjeként került a kormány élére. A fasiszta vezér – a Duce – koalíciós kormányt alakított, de megtartotta magának a belügyi és külügyi tárcákat. Parlamenti bemutatkozó beszédében pedig kormányra jutását a fasiszta forradalom győzelmeként értékelte, nyíltan megfenyegetve a képviselőket.

Mussolini azonnal hozzáfogott a fasiszta állam megteremtéséhez, amelynek legfőbb vezető szerveként megalakította a Fasiszta Nagytanácsot. Ennek élén ő maga állt, tagjai pedig a fasiszta miniszterek és a fasiszta párt vezetői lettek. Így a párt és állami vezetés összeolvasztásával létrehozta a pártállamot. A rendcsinálás jegyében visszaszorította, majd törvényen kívül helyezte a kommunistákat, ugyanakkor megfékezte saját szélsőségeseit is, miközben hozzálátott a többi parlamenti párt felmorzsolásához.

1923-ban – kihasználva, hogy Európa a Ruhr-konfliktusra figyelt – elfoglalta Fiumét, és Olaszországhoz csatolta. E külpolitikai sikere után a nemzeti becsület helyreállítójaként is tetszeleghetett. 1924-ben diplomáciai kapcsolatokat létesített a Szovjetunióval, bizonyítva szocialista voltát és a Párizs környéki békékkel való szembenállását.

1923 végén elérkezettnek látta az időt, hogy új választással erősítse meg hatalmát. Új választójogi törvényt dolgoztatott ki, mely kimondta, hogy a legtöbb szavazatot kapott párt megkapja a parlamenti helyek kétharmadát. A csalásokkal és erőszakkal tarkított 1924. áprilisi választáson – a külpolitikai sikereket felmutató fasiszták és szövetségeseik – megszerezték a szavazatok több mint 66 százalékát, tehát a választójogi törvény segédlete nélkül is elérték a kétharmadot.

Az új parlament megnyitása után Giacomo Matteotti szocialista képviselő számon kérte a választási csalásokat, mire a fasiszták meggyilkolták. Az esemény hatalmas politikai vihart kavart. Vezető politikusok, neves személyiségek és a katolikus egyház szorgalmazták, hogy a király szabaduljon meg Mussolinitől, sőt még a fasiszta képviselők közt is akadtak, akik a felbujtás gyanújába keveredett Mussolini lemondását javasolták. A Duce azonban várt, amíg elül a vihar. Ezalatt az igazságszolgáltatás elmarasztalta a bűnösöket, a tiltakozó akciók pedig lassan kimerültek.

Mussolini – ateista meggyőződése ellenére – igyekezett jó kapcsolatokat kiépíteni a katolikus egyházzal, mert tudta, hogy annak Olaszországban nagyon jelentős a befolyása. Ezért a katolikus vallást egyedüli államvallássá nyilvánította, és bevezette a kötelező hitoktatást. A szabadkőműves-páholyok működését betiltotta, s hosszas tárgyalások után, 1929-ben XI. Pius pápával megkötötte a lateráni szerződést, mely rendezte az olasz állam és a Vatikán 1870 óta rendezetlen viszonyát. Ebben elismerte a Vatikánt független államként, a pápa pedig az Olasz Királyságot, s a két állam nagyköveteket cserélt.

A Matteotti-gyilkosság utáni vihar elültével új törvényeket fogadtatott el az immár fasiszta többségű parlamenttel. Közülük a legfontosabbak, hogy a kormányfő csak a királynak tartozik felelősséggel, a parlamentnek nem, illetve a kormány a parlament vitája és jóváhagyása nélkül is alkothat törvényeket. Ezzel a fasiszta többségű parlament formálissá tette saját működését, s megteremtette a totális fasiszta állam megteremtésének törvényes látszatát, majd 1928-ban feloszlatta önmagát.

Mivel Mussolini szerint "az állam fasiszta koncepciója mindent felölel", a cél, hogy minden a fasiszta pártállam ellenőrzése alá kerüljön. Ezt a korporatív állam megteremtésével akarta elérni, melynek lényege, hogy az egyes termelési ágakban a munkaadók, a munkások és az értelmiségiek közös korporációkat (testületeket) hoznak létre. Ezek megválasztják képviselőiket a központi kongresszusba, amely a régi parlament helyébe lépve a kormány tanácsadó, de nem ellenőrző testületeként működik. Mindezzel együtt járt a még létező nem fasiszta pártok és szakszervezetek megszüntetése. Így a fasiszta állam nemcsak a marxisták által hirdetett osztályharcot akarta kiküszöbölni, hanem elejét akarta venni a társadalmi ellentétek lehetséges elmérgesedésének is.

Mussolini az 1930-as évek közepéig mérsékelt külpolitikát folytatott. A szomszédaival fennálló vitás kérdéseket – így az említett fiumeit is, később – egyezmények megkötésével rendezte. Politikai ellenfeleivel határozottan leszámolt, de nem tartotta állandó rettegésben a társadalmat, amelynek megszüntette belső válságát, s szociális intézkedéseivel megnyerte többségének támogatását. Kívülről nézve tehát Olaszország nyugodt és kiegyensúlyozott országgá vált. Nem hirdetett fajelméletet és antiszemitizmust, ezt majd csak az 1930-as évek második felében, a náci Németországgal kötött szövetség hatására tette meg. Ugyanakkor a Római Birodalom örökösének beállított Olaszország kultúrfölényét és egy új birodalom megteremtését sugalló propaganda jelentősen felfokozta a nemzeti büszkeség érzését.

 

 

8.3.4. Az Egyesült Államok

 

Miután Wilson a párizsi béketárgyalások során nem tudott érvényt szerezni elképzeléseinek, 1919 júniusában csalódottan hagyta el Európát. Súlyos betegen még meg kellett érnie, hogy a republikánus többségű kongresszus 1920 márciusában elutasította a versailles-i békeszerződés, valamint a Népszövetség alapokmányának törvénybe iktatását. Mindezek után nem volt váratlan, hogy az 1920 novemberében rendezett elnökválasztáson – amikor a nők először kaptak a férfiakéval egyenlő választójogot – a republikánus Warren Harding győzedelmeskedett, a szavazatok több mint 60 százalékával. Ezenkívül a köztársaságiak megtartották, illetve megszerezték a többséget a kongresszusban és a szenátusban is.

Harding elnök Amerika történetének egyik legsúlyosabb gazdasági visszaesését örökölte, ezért a kormányzati kiadásokat a wilsoni békeévekének 60 százalékára csökkentette, s hagyta, hogy a bérek visszaessenek a természetes szintjükre. E be nem avatkozással 1921 közepére ismét lendületbe jött a gazdaság, amit a magas vámok, az alacsony adók és a lehető legnagyobb üzleti szabadság elvével ösztönöztek. Ugyanakkor fenntartották az infrastruktúra-fejlesztés állami támogatását, s az 1921-es autópálya-törvény 50 százalékos támogatást adott minden újonnan épülő autópályához. Ez annál is inkább fontos volt, mert az 1920-as években az autógyártás vált az amerikai gazdaság húzóágazatává.

Harding 1923 augusztusában váratlanul meghalt. Utódja Calvin Cooligde alelnök lett, aki folytatta elődje politikáját, s megnyerte az 1924-es választást.

A tizenkét éves republikánus korszak külpolitikája a nemzetközi ügyektől visszahúzódó izolacionizmus meghirdetésével kezdődött, ugyanakkor az Egyesült Államokat saját érdekei késztették arra, hogy bizonyos nemzetközi eseményekben részt vállaljon. Ilyen volt a már említett Briand-Kellogg-szerződés vagy azt megelőzően az 1921-1922-ben megrendezett washingtoni haditengerészeti konferencia, amely rögzítette az öt győztes nagyhatalom hadihajó-állományának méretét és arányát, s amit az 1930-as londoni flottakonferencián megújítottak. Eszerint az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Japán, Franciaország és Olaszország az 5:5:3:1,67:1,67 arány betartására vállalt kötelezettséget. London tehát kénytelen volt tudomásul venni a brit tengeri fölény elvesztését, miközben Amerika a másik legnagyobb tengeri hatalommá lépett elő.

Miután Cooligde elnök 1928-ban bejelentette visszavonulását, a republikánusok addigi kormányzatuk egyik legtehetségesebb politikusát, Herbert Hoover kereskedelmi minisztert jelölték elnöknek, aki az 1920-as évek hatalmas amerikai gazdasági fellendülésének hatására földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. (Több mint 21 millió szavazatot kapott demokrata ellenfele 15 milliójával szemben.)

Fél évvel azután, hogy Hoover elfoglalta az elnöki széket, összeomlott a New-Yorki részvénytőzsde. Az új elnök- aki a kormányzat gazdasági beavatkozásának híve volt – figyelmen kívül hagyta pénzügyminisztere tanácsát, miszerint hagyni kell, hogy a gazdaság visszaesésével csődbe menjenek az egészségtelen üzleti vállalkozások, s a túlzottan magas bérek visszatérjenek természetes szintjükre, s így újra fellendül a gazdaság. E felfogás szerint ugyanis az időről időre visszatérő válság nem más, mint a gazdaság egészséges öntisztulása, amikor kiveti magából azokat a megalapozatlan, szélhámosságon alapuló vállalkozásokat, melyeket a revizorok nem vettek észre.

Hoover ezzel szemben minden kormányzati eszközzel beavatkozott a gazdaságba: bővítette a hiteleket, 1932-ig nem csökkentette a béreket, de csökkentette az adókat. Fokozta a kormányzati beruházásokat, 600 milliós segélyt adott a farmereknek, s 1931 decemberében meghirdetett kilencpontos kormányzati beavatkozási programjában a segélyezést az egész gazdaságra kiterjesztette. Több közmunkát indított, mint a megelőző harminc évben összesen. Mindez – egyes konzervatív vélemények szerint – csak elhúzta a válság természetes tisztulási folyamatát, így a gazdaság soha nem látott mélységbe zuhant, azaz az ipari termelés az 1929-es szint kevesebb mint felére. A munkanélküliség 1933-ra 24,9 százalékra, 1934-ben pedig 26,7 százalékra emelkedett. S az Egyesült Államok gazdasági válsága törvényszerűen vonta maga után az eddigi legnagyobb világgazdasági válságot.

Mindezek után nem meglepő, hogy az 1932-es elnökválasztáson az amerikaiak megvonták bizalmukat a tizenkét éve kormányzó Köztársasági Párttól, és a Hoover elnökkel szemben induló demokrata párti Franklin Rooseveltet választották meg nagy fölénnyel az Egyesült Államok új elnökévé, aki – bár ez akkor még nem látszott – szerencsés helyzetben, a válság végén került hatalomra. Így a programjában meghirdetett New Deal, azaz új irány sikerre volt ítélve. Roosevelt folytatta a kormányzati beavatkozás politikáját. Elnöki hivatalának elfoglalása (1933. március 4.) után négynapos bankzárlatot rendelt el, majd új banktörvényt fogadtatott el, amely lehetővé tette a bankbetétek tömeges kivételének megakadályozását, és megtiltotta az arany kivitelét az országból. A bankok újbóli megnyitását a pénzügyminiszter engedélyéhez kötötte, s ezzel megakadályozta több mint kétezer életképtelen bank újranyitását. Ugyanakkor a dollárt függetlenítették az aranyalaptól, s ezzel – a fellendülés érdekében – inflációs politikába kezdtek.

Elnökségének első száz napja alatt Roosevelt reformok sorát vezette be. Megalakította a Polgári Tartalék Hadtestet, melybe munkanélküli fiatalok jelentkezhettek. Ingyenes szállást, étkezést és napi egy dollár zsebpénzt kaptak, s a hadsereg tartalékos tisztjei által vezetett táborokban éltek. Munkájukat műszaki személyzet irányította: erdőket telepítettek, utakat, hidakat építettek, illetve javítottak, parkosítást és környezetvédelmi munkálatokat végeztek stb. Feloszlatásukig – a II. világháborúig – hárommillió fiatal dolgozott e táborokban.

1933 májusában új törvényt fogadtatott el a mezőgazdaság helyreállítására, mely a kereslet-kínálat egyensúlyának megteremtése és az elfogadható terményárak visszaállítása érdekében – kárpótlás mellett – intézkedett a vetésterület és az állatállomány csökkentéséről, a farmerek pedig haladékot kaptak adósságaik visszafizetésére. A nemzeti ipar helyreállításáról hozott törvény- az inflációs gazdaságpolitikát kihasználva – lehetővé tette új beruházások indítását és a csődbe ment vállalatok legjobbjainak talpra állítását. Ugyanakkor a túltermelési válság azt is megértette a gazdaság irányítóival, hogy olyan alapozó beruházásokra van szükség, amelyek új munkahelyeket teremtenek, de termékeik nem jelennek meg az árukkal amúgy is zsúfolt piacon. E törvényben alkották meg a tisztességes verseny szabályait és alkalmazásának feltételeit, meghatározva a termelés mennyiségét, a technikai folyamatokat, a munkavédelmet, a munkabér alsó és a munkaidő felső határát, megtiltva a gyermekmunkát s biztosítva a munkásoknak a kollektív szerződéskötés és a szakszervezet-alakítás jogát.

Roosevelt nagy gondot fordított az amerikai társadalom tájékoztatására, ezért kihasználva az akkor elterjedő rádiót, "kandalló előtti beszélgetéseiben" rendszeresen beszámolt a hallgatóknak a reformok állapotáról, és tájékoztatta őket a legfontosabb kérdésekről. A vállalatokat pedig azzal is rákényszerítette a New Deal-törvények betartására, hogy az ezek szellemében eljárók feltehették termékeikre az ún. kék sas emblémát, miközben erőteljesen propagálta, hogy a vásárlók csak ezzel az emblémával ellátott árut vegyenek.

Bár az elnök politikájának bírálói 1935-ben elérték, hogy a legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek minősített több New Deal-törvényt, de ez a folyamatot nem tudta megakasztani. A kezdődő kibontakozás, továbbá az elnök látványos és propagandával támogatott intézkedései azt sugallták, hogy ismét jó kezekbe került az ország vezetése.

 

 

8.3.5. Nagy-Britannia

 

Az I. világháború megnyerése után gondtalannak látszott a brit jövő. A világ közel egynegyedét jelentő birodalom átmenetileg gyarapodott is néhány volt afrikai német gyarmattal, valamint a törökök által korábban uralt közel-keleti területekkel (Palesztina, Transzjordánia, Irak). Az I. világháborút követően azonban felerősödtek a nemzeti mozgalmak, s ezek a brit birodalom lassú felbomlásának kezdetét jelentették. Ez azonban a győzelem pillanatában nem volt érzékelhető. Lloyd George miniszterelnök fennkölten jelentette ki: "Az én feladatom az, hogy méltóvá tegyem hazánkat arra, hogy hősök éljenek benne." S a dolgok kezdetben jól alakultak: 1918-ban kiterjesztették a választójogot minden huszonegy éven felüli férfira és harminc éven felüli nőre, majd bevezették a munkanélküliek biztosítását. A gazdaság fellendülőben volt, s a hadsereg leszerelő katonáit állások tömege várta. 1921-ben azonban vége szakadt a rövid fellendülésnek, s ettől kezdve a brit gazdaság képtelen volt egymillió alá szorítani a munkanélküliek számát.

 

 

8.3.5.1. Az ír függetlenség

 

Az ír nemzeti erők az 1916-os "húsvéti felkelés" kegyetlen elfojtása után sem mondtak le arról, hogy országuk függetlenségének helyreállítását követeljék. Az 1918-ban rendezett brit választáson a százöt ír képviselői helyből hetvenhármat a függetlenségiek szereztek meg, akik nem voltak hajlandóak elutazni a londoni parlamentbe, hanem – 1919-ben – megalakították a dublini Ír Nemzetgyűlést, melynek elnökévé a "húsvéti felkelés" egyeden életben maradt vezetőjét, Eamon De Valerát választották. Az Ír Nemzetgyűlés kinyilvánította Írország függetlenségét, De Valera pedig kinevezte az új kormányt, mely átvette a közigazgatás feladatait, miközben önkéntesekből létrehozták az Ír Köztársasági Hadsereget (IRA). Az ország lakossága – az északi területek kivételével – elismerte az ír nemzeti kormány fennhatóságát.

A brit kormány törvénytelennek minősítette a történteket, és megpróbálta felszámolni az ír közigazgatást, de nem járt sikerrel. A szembenállás 1920-ban polgárháborúba torkollt. Miután egyik fél sem tudott győzelmet aratni, Lloyd George és kormánya a területi felosztás mellett döntött. A brit parlament törvényben ismerte el Írország katolikus déli részének dublini székhelyű önkormányzatát, Észak-Írország viszont – Belfast központtal – Nagy-Britannia része maradt. A londoni döntés megosztotta az ír nemzeti erőket, de hosszadalmas tárgyalások után az ír parlament – 1922-ben – csekély többséggel elfogadta azt.

E megállapodással létrejött az Ír Szabad Állam. A nemzetiek egy csoportja azonban – De Valera vezetésével – elfogadhatatlannak tartotta az ország kettéosztását, és újabb polgárháborút kezdett. Most már írek harcoltak írek ellen, s az Ír Szabad Állam kormánya 1922-1923-ban háromszor annyi írt végeztetett ki, mint a brit kormány 1920-1921-ben. De Valera – látva az ír társadalom megosztottságát 1923-ban beszüntette a harcot. Mozgalmát politikai párttá szervezte, mely rövidesen az ország legnépszerűbb pártja lett, sőt 1932-ben a választást is megnyerte, így De Valera az Ír Szabad Állam elnöke lett. 1937-ben kikiáltották az Ír Köztársaságot, melyet Nagy-Britannia csak 1945-ben ismert el. Az északír kérdés azonban megoldatlan maradt, s az IRA 1969-ben felújította harcát.

 

 

8.3.5.2. Liberálisok, munkáspártiak, konzervatívok

 

Bár a világháború győztes miniszterelnöke az ír kérdést is megoldotta, ennek ellenére a koalíciós kormányának többségét alkotó konzervatív párti politikusok egyre bizalmatlanabbá váltak iránta, s nemcsak szabados magánélete, hanem kiszámíthatatlan, mindenben egyedül döntő vezetési stílusa miatt is. S miután Lloyd George szembekerült saját pártjának, a liberálisoknak egy részével is, 1922-ben kénytelen volt lemondani.

A nyugalomra vágyó konzervatív politikusokat 1923-ban újabb meglepetés érte. A választáson a Munkáspárt megelőzte a liberálisokat, akiknek a parlamenti támogatásával kormányt alakíthatott. A Ramsay McDonald vezette munkáspárti kormány csak egy évig volt hivatalban, az esemény mégis hatalmas politikai szenzáció volt, és nagy jelentőségű is. Azt mutatta, hogy a demokratikus társadalom képes a megújulásra, mert tudomásul veszi a választók döntését, így az új politikai erők békés úton kerülnek hatalomra. Ennek azonban előfeltétele, hogy ne legyenek olyan súlyos belső feszültségek, amelyeket kihasználhatnak a szélsőséges erők.

Miután a Liberális Párt megvonta támogatását a munkáspárti kormánytól, 1924ben új választást kellett kiírni. Ezt a Konzervatív Párt nagy fölénnyel megnyerte, és Stanley Baldwin alakíthatott kormányt, aki nyugalmat és biztonságot ígért a szigetországnak. 1926-ban azonban kitört a brit történelem első általános sztrájkja. A maroknyi kommunista természetesen a proletárforradalom kezdeteként értékelte az eseményeket, a szakszervezeti vezetőknek azonban eszükbe sem jutott a kormány megbuktatása. Követelésük nem politikai, hanem gazdasági volt, s így vélekedett erről a munkások többsége is. A gyárakat őrző sztrájkolók és a kivezényelt rendőrök békésen fociztak egymással, miközben a vezetők a megoldást keresték.

A sztrájk általánossá válásáért többen a miniszterelnököt hibáztatták, mert nem volt elég rugalmas az előzetes tárgyalásokon. A kormány ugyanakkor felkészült az általános sztrájkra. A középosztályból önkénteseket toborzott, akiknek munkája lehetővé tette a létfontosságú szolgáltatások működtetését. A sztrájk idején Baldwin mindent megtett a kölcsönösen elfogadható megegyezésért, s arra is ügyelt, hogy a sztrájk vezetői tisztességesen visszavonulhassanak, egyben lecsillapította kormányának harcias tagjait, akik szívesen alkalmaztak volna erőszakot. "Nem lesz megtorlás, ha véget vetnek a sztrájknak" – ígérte a miniszterelnök a rádióban. Mindezek után az általános sztrájk kilenc nap alatt összeomlott, csupán a kezdeményező bányászok tartottak ki fél évig. A megtorlás elmaradt, de a parlament 1927-ben törvénytelennek minősített minden általános sztrájkot.

Az 1920-as évek végére a Baldwin-kormány elvesztette népszerűségét, annak ellenére, hogy sem a kül-, sem a belpolitikában nem tétlenkedett. Végrehajtott néhány szociális reformot, államosította a villamosipart, megalapította a BBC-t stb. A határozottabb vezetés iránti igény az 1929-es választáson a Munkáspártot juttatta győzelemre. Ismét McDonald alakított kormányt, de alighogy hivatalba lépett, kitört a gazdasági világválság, ami teljesen új gazdasági és politikai helyzetet teremtett. A súlyos kormányzati gondok 1931-ben a Munkáspárt kettéválásához vezettek. A többség ugyanis nem volt hajlandó vállalni a népszerűtlen intézkedések meghozatalát, ezért kilépett a kormányból. McDonald azonban, tekintettel a súlyos helyzetre – maroknyi hívével – nem fogadta el a munkáspárti többség határozatát, hanem a liberális és konzervatív pártokkal szövetkezve nemzeti koalíciós kormányt alakított. Ez a koalíció 1931-ben megnyerte a választást, de a konzervatívok elsöprő győzelmével. A miniszterelnök azonban McDonald maradt, mert a konzervatívoknak is érdekében állt, hogy a népszerűtlen intézkedéseket egy munkáspárti miniszterelnök fogadtassa el az országgal és mindenekelőtt a munkásokkal.

Az 1930-as évek elején – a konzervatív többségű kormány – visszautasította a gazdasági beavatkozás gondolatát, s a gazdaság rövidesen kilábalt a válságból. 1935-ben ismét Baldwin lett a miniszterelnök, 1937-ben pedig Neville Chamberlain. A brit gazdaság az 1930-as évek második felében az európai átlagnál gyorsabban fejlődött, a kormány külpolitikai lépéseit azonban nem kísérte szerencse. Az egyre halmozódó gondok megoldásához túl sok volt az óvatosság és túl kevés a képzelőerő.

Már az 1920-as évek első felében újabb feszültségek jelentkeztek az anyaország és a volt legjelentősebb gyarmatok, a domíniumok között. A helyzet rendezésére 1926-ban és 1930-ban birodalmi konferenciát hívtak össze. E tárgyalásokon a domíniumok – Ausztrália, Dél-Afrika, Kanada, Új-Zéland – és Nagy-Britannia képviselői megállapodtak abban, hogy a domíniumok teljes politikai önállóságot kapnak, és Nagy-Britanniával egyenjogúsítva Brit Nemzetközösséget alkotnak. A megállapodás 1931-ben a westminsteri statútummal vált törvényessé.

 

 

8.3.6. Németország és a nemzetiszocializmus

 

Németország történetét 1919-1923 között a zűrzavar jellemezte. Puccskísérletek zajlottak, pártok tucatjai szerveződtek. Ezek egyikéből jött létre 1920-tól Adolf Hitler vezetésével a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, azaz a náci párt. Első jelentős akciója az 1923-ban megkísérelt sörpuccs volt, amikor is Hitler vezetésével egy müncheni sörcsarnokban foglyul ejtették az ott előadást tartó bajor tartományi miniszterelnököt és kormányának jelen lévő tagjait, akik színleg elfogadták Hitler követeléseit, mire szabadon engedték őket. Ezt követően a tartományi kormány mozgósította a katonaságot, mely gyorsan elfojtotta a puccskísérletet. Hitlert és társait fogságra ítélték. Ennek idején írta hírhedtté vált Mein Kampf című könyvét, melyben társadalmi és politikai elképzeléseit foglalta össze.

Az 1923. novemberi valutareformmal sikerült megteremteni a pénzügyi és belpolitikai stabilizációt. Az 1921928 közötti időszakot a gazdaság érzékelhető növekedése jellemezte, így a társadalmi feszültségek is csillapodtak. Az ország egyik meghatározó – bár ekkor ellenzékben lévő – politikai ereje, a szociáldemokrata párt a 20-as évek gazdasági fellendülésének tervszerű mozzanataiból kiindulva megfogalmazta a szervezett kapitalizmus elméletét. Eszerint létrejönne a termelés tervszerűségének és a szociális elvnek a gyakorlati alkalmazása, azaz megszűnne a szabad versenyes kapitalizmus, és az osztályharcot felváltaná az együttműködés. Az osztályharc hívei visszautasították e gondolatokat, a világválság pedig elsöpörte őket.

A német demokrácia megszilárdulásával nem szorultak háttérbe a jobb- és szélsőjobboldali erők sem, akik a szociáldemokrata köztársasági elnök, Ebert halála után, 1925-ben Hindenburg tábornagyot juttatták az elnöki székbe.

Ekkor érte el jelentős sikereit a stresemanni külpolitika, elismertetve Németország egyenjogúságát, ami kapcsolódva a gazdasági eredményekhez ismét megnövelte a szociáldemokraták szavazótáborát. Az 1928-as választás után – Stresemann javaslatára – helyreállították a szociáldemokrata és polgári nagykoalíciót, szilárd parlamenti alapot teremtve a kormányzat számára. Erre annál is inkább nagy szükség volt, mert az 1929-ben elfogadott Yuong-terv érthető belső ellenállást váltott ki. A németek joggal nehezményezték, hogy ún. háborús bűneikért 1988-ig kell fizetniük a jóvátételt. Az elutasítók kórusában – más-más indokból jelen voltak a kommunisták, a jobboldal, valamint a nemzetiszocialisták, akik e kampány élére álltak. Stresemann – és a szociáldemokraták vezette kormány – nehéz belpolitikai küzdelemnek nézett elébe. A külügyminiszter megrendült egészségét aláásták a személyét ért méltatlan támadások, és 1929. október elején – a gazdasági világválság kitörése előtt néhány héttel – meghalt.

A kibontakozó válság a külkereskedelemnek kiszolgáltatott német gazdaságot érintette a legérzékenyebben. A termelés rohamosan csökkent, ezrével mentek tönkre a kis- és középüzemek, s a parasztbirtokok tízezreit árverezték el. 1932-re a munkanélküliek száma elérte a hatmilliót, azaz a munkaképes korúak 33 százalékát. A gazdasági helyzet egyre reménytelenebbé válása nemcsak a politikai egyensúlyt borította fel, hanem a törvényes rendet is. A különböző pártok fegyveres alakulatai-amelyek közül a náciké és a kommunistáké volt a legerősebb és legharciasabb – csatatérré változtatták az utcákat és az ellenfelek politikai rendezvényeit. A náci párt fegyveres szervezetét, az SA-t 1922-ben hozták létre, amit Ernst Röhm – 1931 januárjától – egy jól szervezett, az egész országot behálózó párthadsereggé alakított, amely ettől kezdve uralta az utcát.

Az egymást váltó kormányok képtelenek voltak úrrá lenni a helyzeten. A gazdasági és politikai összeomlás a szélsőséges irányzatoknak, mindenekelőtt a nemzetiszocialistáknak kedvezett, mert el tudták hitetni, hogy a társadalmi igazságosság, azaz a szocialista eszmények mellett képviselik a megalázott németek nemzeti érdekeit is. Ugyanakkor ki tudták használni a rendetlenséggel azonosított demokráciába vetett bizalom megingását, és egyre több embert győztek meg arról, hogy a kivezető út az új rend, az erőre és a hatalom tiszteletére épülő társadalom. Az 1932 júniusában rendezett választáson a szavazatok 37,8 százalékával megszerezték a győzelmet, miközben a kommunisták végeztek a harmadik helyen 14,3 százalékkal. S miután a két szélsőséges párt megszerezte a szavazatok több mint 50 százalékát, nem lehetett parlamenti többségre támaszkodó demokratikus kormányt alakítani.

A megdöbbentő eredménnyel záruló választás után Franz von Papen kancellár nemcsak a nemzetiszocialistákat és a kommunistákat igyekezett visszaszorítani, de – túllőve a célon – államcsínnyel eltávolította hivatalából a szociáldemokraták vezette porosz tartományi kormányt is, tovább gyengítve ezzel a demokrácia hadállásait. Ugyanakkor – Hindenburg elnök egyetértésével – azzal akarta a nácik választási győzelmét közömbösíteni, hogy a kormányzati hatalom részesévé teszi őket, ami majd megtépázza népszerűségüket. A részvételt és a felajánlott alkancellári tisztséget azonban Hitler – mint a legnagyobb párt vezetője – visszautasította. Erre Hindenburg – 1932 novemberére – újabb választást írt ki. Ezen a nemzetiszocialisták több mint 4 százalékkal visszaestek, a kommunisták viszont több mint 2 százalékkal erősödtek, így a parlamenti erőviszonyok lényegében nem változtak.

A nemzetiszocialisták – mint legnagyobb párt – ismételten követelték a kormányalakítás jogát. Hindenburg azonban továbbra sem volt hajlandó Hitlernek kancellári megbízatást adni, mert tisztában volt azzal, hogy a Hitler által vezetett kabinet "szükségszerűen pártdiktatúrához fog vezetni". Hosszas és nehézkes kormányalakítási tárgyalások után Hindenburg – környezetének tanácsára – Kurt von Schleicher tábornokot, volt hadügyminisztert nevezte ki kancellárnak.

Schleicher a nemzetiszocialistákkal létrehozandó koalíció érdekében a náci párt megosztására törekedett. Mivel Hitler csak a kancellári tisztséget volt hajlandó elfogadni, ezért Gregor Strasserral kezdett tárgyalni, aki Hitler után a párt egyik legismertebb és legtekintélyesebb vezetője volt. Schleicher alkancellári és porosz miniszterelnöki tisztséget ajánlott neki, s a náci vezetők egy része hajlott is a megállapodásra. Hitler és bizalmasai – Hermann Göring és Joseph Goebbels – azonban határozottan visszautasították az ajánlatot, majd Hitler – árulásnak minősítve Strasser tárgyalásait – megfosztotta őt minden párttisztségétől.

A kudarccal végződött kísérlet után a tábornok-miniszterelnök – nem kis meglepetésre – a szociáldemokratáknak és a szakszervezeteknek ajánlott két miniszteri tárcát, megígérve a náci és a kommunista fegyveres alakulatok felszámolását, sőt a nemzetiszocialista párt betiltását is. A szociáldemokraták azonban – jogos gyanakvással visszautasították az ajánlatot. Schleicher tett még néhány politikai kísérletet, majd ezek kudarca után a szükségállapot bevezetését javasolta Hindenburgnak. A köztársasági elnök azonban ezt visszautasította, mire Schleicher visszaadta megbízatását.

Mivel Papen és környezete azt hangoztatták, hogy Hitler kinevezésével lecsendesíthetik az elégedetlen tömegeket, s a náci vezetőt – megfelelő körülbástyázással – a konzervatív érdekek szolgálatába állíthatják, 1933. január 30-án Hindenburg kinevezte Hitlert birodalmi kancellárrá. A koalíciós kormányt alakító Hitler azonban rögtön azt tudakolta, miként lehet megszerezni a kétharmados parlamenti többséget a felhatalmazási törvény megszavazásához, hogy a kormány a parlament megkérdezése nélkül is bocsáthasson ki törvényeket. Megoldásként a március 5-ére kiírt új választás kínálkozott. Egy héttel előtte, február 27-én kigyulladt a Reichstag épülete. A nácik a kommunistákat vádolták meg a gyújtogatással, s vezetőiket letartóztatták. E zaklatott körülmények közt lebonyolított szavazás során a nemzetiszocialisták megszerezték a szavazatok 43,9 százalékát, az őket támogató német nemzetiek pedig 8 százalékot kaptak. Ugyanakkor a kommunisták is megőrizték szavazóikat, de 12,3 százalékos eredményüket a gyújtogatásra hivatkozva megsemmisítették.

Az újonnan megválasztott parlament első ülésén Hitler beterjesztette a felhatalmazási törvényjavaslatot, melyet a szociáldemokraták kivételével megszavaztak. Ezzel Hitler függetlenítette magát a parlamenttől, majd minden államhatalmi eszközt a saját ellenőrzése alá vont. A továbbiakban betiltotta a pártokat és szakszervezeteket, s 1933 nyarára létrehozta az egypártrendszert. 1933 novemberében megrendezte az első egypárti választást, s ezen megszerezte a szavazatok 92,2 százalékát. Ezzel megvalósult a nemzetiszocialista pártállam, a náci diktatúra.

A nemzetiszocialista hatalomátvétel után felszínre kerültek a párton belüli ellentétek. A csaknem négymillió tagot számláló SA köreiből egyre hangosabban követelték a második forradalom megvalósítását, azaz a szociális és tulajdonviszonyok határozott átalakítását. Röhm pedig az SA alá akarta rendelni a régi hadsereget, amit a tisztikar határozottan visszautasított. Hitler azonban nem gondolt a korábbi hangzatos ígéretek megvalósítására, ezért a rend megteremtésében reménykedők, a vagyonos rétegek és a hadsereg támogatásáért cserébe feláldozta az SA-t. Az 1934. július 29-30-án megrendezett "hosszú kések éjszakáján" több mint ezer embert gyilkoltatott meg, köztük egykori barátját, Röhmöt, de nem feledkezett meg a párt szocialista követeléseit komolyan vevő Strasserről, valamint Schleicherről sem. Az akciót a Gestapo, valamint az 1923-ban létrehozott, de hosszú ideig az SA árnyékában tevékenykedő SS hajtotta végre, mely ettől kezdve – Heinrich Himmler vezetésével – a birodalom legrettegettebb fegyveres testülete lett.

Az esemény után többen is azt hitték, hogy a nemzetiszocialisták megszabadultak szélsőséges és harcias csoportjaiktól, s végre elkezdődik a nyugalom időszaka. 1934 augusztusában meghalt Hindenburg, mire Hitler megszűntnek nyilvánította az elnöki tisztséget, s mint birodalmi vezér (Führer) magához ragadta az államfői jogokat is. Majd "népéhez" fordulva megkérdezte: akarják-e őt új tisztségében? S a szavazók 90 százaléka igennel válaszolt.

Hitler – Roosevelttel egy időben – a világgazdasági válság végén került hatalomra, így elsősorban nem annak felszámolásában, hanem az új fellendülés elősegítésében volt szerepe. A Birodalmi Bank elnökétől, Hjalmar Schachttól kész tervet kapott, ami ötvözte a keynesi pénzügyi rendszert az ipar és a mezőgazdaság teljes állami ellenőrzésével. Az előző kormányoktól átvett munkahely-teremtési program keretében 1933-ban hozzákezdtek az autópályák építéséhez és a gépkocsigyártás támogatásához. Ennek következtében a munkanélküliek száma a már említett 6 millióról 1935-re 1,8; 1938-ra pedig 0,2 millióra csökkent. Az emberek tömeges munkához jutása, a szigorú diktatúra és a mindent túlharsogó propaganda hatására a németek többsége beletörődéssel vette tudomásul az új hatalmat.

1933-ban Himmler létrehozta az első koncentrációs táborokat, ahová kezdetben politikai ellenfeleiket, majd a bűnözőket, homoszexuálisokat és más ún. antiszociális elemeket zárták, és keményen dolgoztatták.

Ugyancsak 1933-ban Goebbels irányításával megkezdődött az "elfajzott művészetek" elleni küzdelem, először nyilvános könyvégetések, majd megszégyenítőnek szánt kiállítások formájában. S mivel a weimari köztársaságban a véleményformáló újságírók, művészek egy része zsidó volt, akik közül többen tudatosan is provokálni akarták a jobboldalt, például ilyen kijelentésekkel: "Nincs a német hadseregnek olyan titka, amelyet ne nyújtanék át készségesen egy idegen hatalomnak", a versailles-i béke által megalázott Németországban könnyen el lehetett hitetni, hogy a zsidók tönkre akarják tenni az országot.

A náci hatalomátvétel után hivatalos elvvé vált a fajelmélet. 1935-ben elfogadták a nürnbergi faji törvényeket, amelyek szerint a zsidók csupán politikai jogokkal nem rendelkező állampolgárok lehettek, így megtiltották a velük való házasságkötést, sőt a házasságon kívüli nemi érintkezést is. Ezt követően további tizenhárom rendelettel zárták ki őket a társadalmi, állami és gazdasági életből. Az állandó zaklatásoknak kitett félmillió német zsidó közel fele 1939-ig kivándorolt. Ezt gyorsította fel az 1938. november 9-én rendezett kristályéjszaka, amelynek során országszerte zsinagógákat és zsidó üzleteket rongáltak meg, mintegy száz embert megöltek, sokakat bántalmaztak és megaláztak, s átmenetileg mintegy 35 ezer zsidót koncentrációs táborokba zártak, akik jókora összegért megválthatták szabadon bocsátásukat.

Hitler és a legtöbb náci vezető ateista volt. Ennek ellenére a rendszer igyekezett dűlőre jutni a keresztény egyházakkal. Egyrészt létrehozta a Protestáns Egyházak Unióját, a katolikusok megnyerésére pedig 1933 nyarán konkordátumot írt alá a Vatikánnal, mely megerősítette a német katolikus egyház autonómiáját, cserébe viszont a papságnak tartózkodnia kellett a politizálástól. A náci állam azonban nem tartotta be a megállapodást, így XI. Pius pápa – az olasz fasizmust is bíráló 1931-es enciklikája után – 1937. március 14-én kiadta a náci ideológiát elítélő enciklikáját, melyet – a nácik tiltakozása és akadályozása ellenére – minden német katolikus templomban felolvastak. Március 19-én kiadott újabb enciklikájában pedig a totális kommunista rendszert ítélte el. Azaz mind a nácizmust, mind a kommunizmust összeegyeztethetetlennek tartotta a kereszténységgel. Válaszul a nácik a későbbiek során 2720 keresztény papot hurcoltak a dachaui koncentrációs táborba, akiknek fele nem élte túl a kegyetlen bánásmódot.

 

 

8.3.7. Franciaország

 

Az I. világháborúban részben hadszíntérré vált és hatalmas veszteségeket szenvedett Franciaország mindent elkövetett annak érdekében, hogy veszteségeit német jóvátétellel pótolja, megakadályozva ezzel veszélyes szomszédja újbóli felemelkedését is. A győzelmi mámor, a jövendő francia nagyságba vetett hit átmenetileg eltakarta a francia gazdaság siralmas állapotát. A Poincaré miniszterelnök vezette Nemzeti Blokk gyakori személycserékkel, de sikeresen és abban a hitben kormányzott, hogy az ország ismét a kontinens meghatározó hatalmává vált. Ennek alátámasztására jelentős összegeket fordítottak a hadsereg fejlesztésére

A szélsőségesen nemzeti irányzatok mellett megerősödött a bal- és a szélsőjobboldal is. 1920-ban kettészakadt a Szocialista Párt, s a többség megalakította a Francia Kommunista Pártot. A kisebbségben maradtak Léon Blum vezetésével kitartottak a szociáldemokrata irányzat mellett.

A Ruhr-vidéki válság kül- és belpolitikai csődje után – az 1924-es választáson – a Nemzeti Blokk vereséget szenvedett. A győztes Baloldali Szövetség, azaz a szocialisták és a radikálisok kormánya azonban kétévi sikertelen kísérletezés után szétesett, mert a radikálisok cserbenhagyták a szocialistákat, és átálltak Poincaré mögé, akinek 1926-1929 közti miniszterelnöksége politikai pályájának csúcsát jelentette. Felhagyott kíméletlen németellenességével, s kétségtelen tekintélyét a francia belpolitikai élet megszilárdítására és a gazdaság fellendítésére használta fel. Ezek voltak a két világháború közti Franciaország legeredményesebb évei, a Briand-Stresemann-féle francia-német közeledés korszaka.

1929-ben Poincaré – megromlott egészségi állapota miatt – kénytelen volt lemondani. Távozása után – bár késve, de – a francia gazdaságot is romba döntötte a világgazdasági válság, mely itt egészen 1936-ig elhúzódott, ezért a versenytársak gazdaságának korábbi talpra állása miatt piacainak egy részét elvesztette. A hosszú válság nyomán csökkentek a bérek, nőtt a munkanélküliség, azaz egyre több lett az elégedetlen ember. Ráadásul sem a baloldal, sem a jobboldal nem tudott életképes kormányt alakítani, s a gyakori kormányválságok fokozták a parlamentarizmussal szembeni ellenszenvet. Mindez új lendületet adott a szélsőségek, azaz a kommunisták és a szélsőjobboldal (Tűzkeresztesek, Francia Akció) megerősödésének.

A bizalmatlanság és korrupció mérgezte politika légkörbe robbant bele a Stavisky-ügy. Nevezett zsidó származású pénzügyi szélhámos kapcsolatban állt magas politikai körökkel is. 1929-ben körözést adtak ki ellene, de csak 1934-ben találtak rá holtan, golyóval a fejében. A hivatalos jelentés szerint letartóztatása előtt öngyilkos lett, a közvélemény viszont feltételezte, hogy egyes magas rangú politikusok fedezése érdekében gyilkolta meg a rendőrség. A szélhámos halála miatt kirobbant botrány több baloldali kormányt elsöpört. A szélsőjobb pedig kormányellenes tüntetéseken harsogta a baloldali politika és a zsidók bűnös kapcsolatát hangoztató jelszavait. 1934. február 6-án minden eddiginél nagyobb tüntetést tartottak, s a rendőrségnek kellett megakadályoznia, hogy a tömeg a törvényhozás épületéhez vonuljon. Éjfélig tartó utcai harc alakult ki, amelynek során tizennégy tüntető és egy rendőr életét vesztette, s közel másfél ezren megsebesültek.

A történteket a baloldali pártok fasiszta államcsínykísérletnek tekintették, s ellentüntetéssel, figyelmeztető sztrájkkal tiltakoztak ellene, ami egy táborba hozta a szocialistákat és a kommunistákat, majd 1935 nyarától a radikálisokat is. Miután a kommunisták – a Komintern taktikai irányváltoztatása következtében – lemondtak a proletárdiktatúra követeléséről, lehetővé vált, hogy a demokratikus és baloldali erők szövetkezzenek velük a látványosan előretörő szélsőjobboldal ellen. Így alakult meg 1935-ben a francia népfront. Erre azért is szükség volt, mert a szétforgácsolt francia politikai életben a szélsőbal nélkül nem volt meg a kellő erő a szélsőjobb elleni eredményes fellépésre. A francia demokrácia hívei tehát, akik szemben álltak a fasiszta és nemzetiszocialista elveket vallókkal, de nem rokonszenveztek a kommunistákkal sem, az adott esetben kénytelenek voltak az őket is magában foglaló népfrontot támogatni. A szocialista és kommunista párt által kidolgozott népfrontprogram követelte a szélsőjobboldali alakulatok lefegyverzését, a szakszervezeti és demokratikus jogok tiszteletben tartását s új – a munkásság és a középrétegek érdekeit figyelembe vevő – gazdaságpolitikát.

Az 1936-os választáson a szocialista, kommunista és radikális pártokat tömörítő népfront megszerezte a képviselői helyek csaknem 60 százalékát. A hárompárti koalíció legerősebb pártjának, a szocialistáknak a vezetője, Blum lett a miniszterelnök. A kommunisták azonban nem voltak hajlandóak miniszteri tárcákat, azaz kormányzati felelősséget vállalni, csupán a kormány parlamenti támogatására szorítkoztak.

Az új miniszterelnök rendkívül nehéz helyzetben találta magát. A választók többsége a reformokat ígérő kormányra szavazott, ugyanakkor a francia gazdaság még mindig nem lábalt ki a válságból, így nem volt miből beruházni és új gazdasági folyamatokat indítani. Ráadásul a munkavállalók a "saját kormányuktól" életkörülményeik gyors javítását várták. Sőt: Franciaország egyes vidékein – szakszervezeti vezetőik tanácsára – a munkások gyárfoglalásokat hajtottak végre, s sztrájkhullám öntötte el az országot.

Blum miniszterelnök a népfront által ígért szociális reformok megvalósításával igyekezett lecsillapítani az elégedetlenséget. 1936. június 7-ére a Matignon-palotába, azaz a miniszterelnökségre hívta tárgyalni a munkaadók és a munkavállalók küldötteit, s az itt kialkudott Matignon-szerződés értelmében heti negyven órára kellett csökkenteni a munkaidőt, és 7-15 százalékkal kellett emelni a béreket. Mivel az egyezményben foglaltak lassan valósultak meg, újabb sztrájkhullám öntötte el az országot. A szélsőséges követelések megfogalmazásában élen jártak a "kormánypárti" kommunisták. Bár a sztrájk lassan véget ért, de bizonyságát adta, hogy a kommunista befolyás alatt lévő munkások nem hajlandók egyéni érdekeiket a nemzeti érdekeknek alárendelni.

"Saját táborának" lecsillapításával egy időben a kormány betiltotta a szélsőjobboldali szervezeteket, s némileg korlátozta a nagytőke mozgásterét. Ugyanakkor beindított egy újabb fegyverkezési programot, válaszul a náci Németországból érkező fenyegetésekre. S miközben a francia gazdaság tovább gyengélkedett, a nehezen előteremtett összeget elavult haditechnikára pazarolták, mindenekelőtt az 1927-1934 között épített Maginot-vonal felszerelésére. Ez a francia-német határon épített erődrendszer mutatja, hogy a francia hadvezetés megrekedt az I. világháború elejének harci tapasztalatainál, s nem vette figyelembe, hogy a páncélosok és repülőgépek megjelenésével idejétmúltakká váltak az erődrendszerek. Hiába írta meg 1934-ben Charles de Gaulle ezredes, hogy a jövő háborújának a légierő mellett a harckocsik lesznek a főszereplői, elképzeléseit a korabeli francia hadvezetés elutasította, miközben könyvét a németek lefordították, és tanultak belőle.

Az értelmetlen hadikiadásokat és a jelentős béremeléseket nem bírta el a francia gazdaság, amelynek ipari termelése 1938-ban még alig érte el az 1929-es szint 80 százalékát. Mindezek következtében 1937 első felében felőrlődött a népfront. Nemcsak a kommunisták, hanem a szocialisták egy része is szembefordult a miniszterelnökkel, aki júniusban lemondott.

Franciaország az 1930-as évek végén gazdasági és társadalmi mélypontra jutott. A legtöbb politikai pártot jobban csábította az ellenzékiség, mint a kormányzás felelőssége. A kommunisták visszatértek a merev moszkvai vonalhoz, a tulajdonnal rendelkezők pedig annyira féltették megszokott életformájukat, hogy még a szocialisták reformjaitól is jobban tartottak, mint a nemzetiszocializmustól. S mivel Hitler gátat vetett a kommunisták európai terjeszkedésének, szinte vonzó volt a szemükben.

Franciaország tehát már a nagy erőpróba előtt összeomlott, szomorú példáját adva, hogy a demokrácia önös értelmezése, a szűk látókörű pártok együttműködésre képtelen politikája, s a szélsőséges irányzatok elterjedése alááshatja a demokrácia intézményeit, torzképpé változtatva annak igazi vonásait. Elég csak arra gondolni, hogy 1930-1940 között huszonnégy francia kormány váltotta egymást.

Az 1938-ban hivatalba lépő Édouart Daladier miniszterelnök külpolitikája a németekkel való összeütközést mindenáron elkerülni akaró francia társadalom óhaját testesítette meg.

 

 

8.3.8. A nemzetközi kapcsolatok változásai (1930-1936)

 

Az 1929-1933-as világgazdasági válság idején nemcsak az egyes országok belpolitikája változott meg, hanem a nemzetközi kapcsolatok is. Az 1920-as évek közepétől indult kedvező folyamatok elakadtak, sőt visszájukra fordultak.

Az első riasztó jelek Németországból érkeztek. 1930 júniusára a franciák és szövetségeseik- ígéreteikhez híven – befejezték a Rajna-vidék kiürítését, ez azonban már nem tudta kedvező irányba fordítani a német belpolitikát. Az 1930. szeptemberi választáson a nácik 6,3 millió szavazatot kaptak.

1931 júniusában a németeknek újabb másfél milliárd márkát kellet volna kifizetniük a Young-terv értelmében, de nyilvánvaló volt, hogy ennek nem tudnak eleget tenni. Ezért Hoover, az Egyesült Államok elnökének javaslatára a nemzetközi tartozásokat egy évre felfüggesztették. Így mindenki lélegzethez jutott, de hamarosan az is kiderült, hogy Németország 1932-ben sem tud fizetni. Ezért újabb jóvátételi konferenciát hívtak össze Lausanne-ba. A németek fizetésképtelenségükről, a franciák háborús veszteségeikről szónokoltak. Végül abban állapodtak meg, hogy Németország jóvátételi kötelezettsége 3 milliárd márka kifizetésével megszűnik. (1929-ben még 114 milliárdot követeltek.) A többi jóvátételre kötelezett ország tartozásának fizetését pedig felfüggesztették. Ezt a 3 milliárdot azonban már Németország sem fizette ki.

A jóvátétel végleges rendezése nagy tehertételtől szabadította meg a nemzetközi politikát, de túlságosan későn. Öt évvel korábban egy ilyen megállapodás tartós megbékélést eredményezhetett volna. 1932-ben viszont már nem segíthetett az összeomló német demokrácián.

A világ gondjaitól elzárkózó Egyesült Államok külpolitikája kimerült az amerikai érdekeket rögzítő néhány szerződés (washingtoni flottaegyezmény) megkötésében és az amerikai export támogatásában. A Briand-Kellogg-szerződéssel rövid időre visszatért a nemzetközi életbe, de az 1930-as évek elején végleg győzedelmeskedni látszottak az izolacionizmus hívei. Roosevelt – megválasztása előtt – kénytelen volt kijelenteni, hogy nem akar nemzetközi politikát folytatni, és az Egyesült Államok nem fog belépni a Népszövetségbe. 1933-ban felvette ugyan a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval, de 1935-ben alá kellett írnia a kongresszus által elfogadott semlegességi törvényt, amelynek értelmében még a fegyver és lőszer kivitele is tilossá vált háborúzó országokba. Roosevelt azonban tudta, hogy "semleges" országa nem zárkózhat el a világtól, s arra figyelmeztette honfitársait, hogy Amerika nem hagyhatja figyelmen kívül a vele szembeni agresszív szándékokat. A közhangulat azonban ekkor még úgy vélte, hogy az Egyesült Államok elzárkózhat a világ gondjaitól.

Miközben a világ immár legerősebb hatalma saját semlegességének kimondásával igyekezett kivonni magát a nemzetközi ügyekben való részvételből, addig a Szovjetunió – állandósult gazdasági nehézségei ellenére – hatalmas összegeket áldozott arra, hogy a világ minden pontján kommunista pártokat tartson fenn, és rajtuk, illetve az irányításukkal megbízott Kommunista Internacionálén keresztül segítse elő a kommunista eszmék terjedését. A különböző országok kommunistái egy nagy proletárforradalomról álmodtak, mindent elkövetve annak érdekében, hogy a világ a szocialista tanácsköztársaságok szövetségévé váljon. Ezzel együtt Moszkva mindent megtett annak érdekében is, hogy biztosítsa jelenlétét a nemzetközi életben. Ezért fenntartotta a Németországhoz fűződő jó kapcsolatait, de az 1930-as évek elején rokonszenvvel fogadta a lehetséges német veszélytől indíttatott francia közeledést is. Jellemző, hogy a szovjet vezetés Hitler hatalmának nem jósolt hosszú életet, sőt úgy vélte, hogy a nemzetiszocialista diktatúra siettetni fogja a német proletárforradalom győzelmét. Miután kiderült, hogy szó sincs Hitler közeli bukásáról, nagyobb érdeklődést mutattak a "béke megbontásában nem érdekelt" országokkal való tárgyalások iránt.

Nagy-Britannia még az 1930-as évek elején is gyanakvással szemlélte Franciaországnak azt a törekvését, hogy a kontinens vezető hatalma legyen, s a német veszélyre való hivatkozását csak a francia hadsereg megerősítése érdekében napirenden tartott ürügynek tekintette. Londonban Hitler hatalomra jutása után sem gondoltak arra, hogy a legyengült Németország gyorsan talpra áll, ezért vele kapcsolatban továbbra is az igazságtalan békeszerződés részleges módosításának, az engedmények politikájának az alapján álltak. E felfogás vezet majd a müncheni szerződéshez, mert – az akkor semmiféle politikai tisztséggel nem rendelkező Winston Churchillt kivéve – nem vették észre, hogy a náci Németországot nem lehet engedményekkel megbékíteni. A téves helyzetértékeléshez hozzájárult azt is, hogy Olaszország épp ekkor kezdett erőteljesebb külpolitikába a Földközi-tenger feletti uralom megszerzésének vágyával. A brit érdekeket tehát inkább látszott sérteni Mussolini, mint a kelet felé tájékozódó Hitler.

A nemzetiszocialista Németország a teljesítés politikája helyett a visszavágás, a reváns útjára lépett. A gyarmatszerzést elutasító Hitler célul tűzte ki a nagynémet egység megteremtését, azaz valamennyi német egy birodalomba egyesítését, majd a keleti területek meghódításával egy kontinentális nagyhatalom létrehozását. Mindezt alátámasztotta zsidó- és bolsevikellenessége, a Szovjetuniót így a Német Birodalom hatalompolitikai és ideológiai ellenségének tekintette, s az ellene indított támadását- a német törekvésektől nem veszélyeztetett- Nagy-Britannia jóindulatú semlegessége mellett képzelte el. Ehhez első lépésként Franciaországot kellett meggyengítenie, amit – Hitler feltételezése szerint – az angolok nem is bánnának.

Franciaországnak minden oka megvolt arra, hogy egyedül érezze magát a készülő fenyegetéssel szemben. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudják megakadályozni Németország nagyhatalmi újjáéledését, két külpolitikai irányzat fogalmazódott meg. Az egyik szerint a veszéllyel szembe kell nézni, és minden erővel fel kell készülni Németország várható támadására. A másik irányzat viszont – látva a francia társadalom megosztottságát – a veszély kikerülésének lehetőségét hangoztatta, arra hivatkozva, hogy Németország kelet felé akar terjeszkedni, tehát nem szükségszerű, hogy összeütközzön Franciaországgal.

1933-ban Hitler kilépett a Népszövetségből, mire a francia külpolitika irányítója – a két ország összeütközését elkerülhetetlennek tartó – Jean Louis Barthou külügyminiszter hozzákezdett a francia szövetségi rendszer megújításához. Támogatta a közép- és délkelet-európai országok (köztük a kisantant) együttműködésének javítását, s félretéve az ideológiai megfontolásokat, francia-szovjet szövetséggel akarta biztosítani országát a németekkel szemben. Ezért 1934 szeptemberében – más országokkal együtt – felkérte a Szovjetuniót a Népszövetségben való részvételre. A keleti Locarno néven emlegetett célján munkálkodva épp Jugoszlávia közelítésén fáradozott, amikor a Marseille-be érkező Sándor királlyal együtt – október 9-én – meggyilkolták.

Ausztriában az 1920-as évek második felétől egyre élesebbé váltak a társadalmi ellentétek, amit csak elmélyített, hogy mind a jobb-, mind a baloldal megerősítette korábban létrejött fegyveres alakulatait, a Heimwehrt és a Schutzbundot. 1927-ben a jobboldaliak két baloldali halálával járó merényletet követtek el, a bíróság azonban a gyilkosokat felmentette, mire az elégedetlen tüntetők felgyújtották az Igazságügyi Palotát, amit a rendőrség véres rendteremtése követett. Miután a polgári oldal a választásokon épphogy többséget szerzett a szocialistákkal szemben, nem tudott tartós kormány alakulni. A politikai bizonytalanság a szélsőséges csoportok, mindenekelőtt az osztrák nácik megerősödéséhez vezetett.

1932 májusában Engelbert Dollfuss alakított egyetlen szavazati többségre támaszkodó kormányt. Igyekezett visszaszorítani mind a bal-, mind a jobboldali szélsőségeseket, majd a Heimwehrre támaszkodva megalakította a Hazafias Frontot. Az 1933-as vasutassztrájkról kirobbant heves vita után lemondott a parlament minden tisztségviselője, mire Dollfuss bevezette a rendeleti kormányzást, s rendőrségi erővel megakadályozta a parlament újabb összehívását. Március végén betiltotta a kommunista pártot és a szociáldemokrata Schutzbundot, a segédrendőrséggé előlépett Heimwehr pedig 1934 februárjában több száz halottat követelő fegyveres küzdelemben felszámolta a Schutzbundot. Közben egyre erőteljesebbé vált az osztrák nácik tevékenysége, akik bombamerényletek sorát követték el. Válaszul a kormány kétezer nácit letartóztatott, szervezeteiket betiltotta, a német ügynököket pedig kiutasította az országból. A nemzetiszocialisták azonban – német segítőikkel – folytatták tevékenységüket, és 1934. július 25-én fegyveres puccsot kíséreltek meg. Megölték ugyan Dollfusst, de a hatalmat nem sikerült megragadniuk, mert a Heimwehr határozottan szembeszállt velük, s Hitler támogatása is elmaradt.

1935-re lejárt a Saar-vidék népszövetségi felügyelete, s a versailles-i szerződés értelmében a terület jövőjéről a lakosságnak népszavazással kellett döntenie. 1935 januárjában a zömmel német lakosság a Németországhoz való csatlakozásra szavazott. Hitler birtokba vehette a Saar-vidéket, s ünnepélyesen kijelentette, hogy a továbbiakban semmiféle területi követelése nincs Franciaországgal szemben.

E kijelentés után néhány nappal -1935. március 15-én – a francia parlament törvényt hozott a katonai szolgálat két évre emeléséről. Hitler ezt kihívásnak tekintette, és másnap ő is törvényt fogadtatott el az általános hadkötelezettség bevezetéséről. A békeszerződést sértő német lépés ellen Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország tiltakozott.

Mussolini e tiltakozással küszöbön álló Etiópia elleni támadásához akarta biztosítani London és Párizs jóindulatát. Az 1935 októberében indított olasz támadás azonban az etiópok szívós ellenállása miatt elakadt, a Népszövetség pedig gazdasági szankciókat léptetett életbe Olaszország ellen. Mussolini tehát csak Hitler támogatására számíthatott, ennek érdekében feladta Duna-völgyi terveit. 1936-ban az olaszoknak sikerült elfoglalni Addis-Abebát, s III. Viktor Emánuel fölvette az Etiópia császára címet, s ezzel létrejött az Olasz Birodalom.

Közben Nagy-Britannia folytatta az engedmények politikáját, és 1935-ben flottaegyezményt kötött Németországgal, melynek értelmében a németek flottájukat a brit flotta egyharmadára növelhették.

Franciaország – a Barthou által elkezdett tárgyalások folytatásaként – 1935 májusában megkötötte a francia-szovjet szerződést, melyben kölcsönös segítséget ígértek egymásnak, ha valamely európai ország (azaz Németország) bármelyiküket megtámadja. Gondot okozott azonban, hogy a Szovjetuniónak és Németországnak nem volt közös határa, tehát ha az oroszok a franciák segítségére akartak sietni, Lengyelországnak kellett volna átengednie csapataikat. Erről azonban Varsó – az orosz hódítókról szerzett több évszázados rossz tapasztalata miatt- hallani sem akart. Ráadásul a Berlinnel 1934 januárjában kötött megnemtámadási egyezményét sem akarta kockáztatni.

Hitler nem hagyta válasz nélkül a francia-szovjet szerződést, ami szerinte érvénytelenné tette a locarnói megállapodásokat, ezért 1936 márciusában a német haderő birtokba vette a rajnai fegyvermentes övezetet. A francia politikusok ellenállási szándéka azonban meghiúsult a németeket túlerőben gondoló katonai vezetők ijedt visszakozásán. Ugyanakkor szövetségeseik – mindenekelőtt az angolok – is óvtak az elhamarkodott lépésektől, annál is inkább, mert Hitler az akció megindításakor huszonöt éves megnemtámadási szerződést javasolt Franciaországnak és Belgiumnak. Így az eseményt követő néhány diplomáciai tanácskozás után mindenki napirendre tért a szerződésszegés fölött.

A rajnai válság után két évig Hitler nem kezdeményezett újabb diplomáciai akciót Európában, így voltak, akik arra gondoltak, hogy a nácik az elért sikerek hatására megszelídültek. A Németország és Japán közt 1936 novemberében megkötött antikomintern paktum, mely a nemzetközi kommunista propaganda ellen irányult, nem keltett különösebb visszhangot.

Portugáliában a 19-20. század fordulójának sorozatos válságai után 1910-ben kikiáltott köztársaság sem tudta rendezni az ország belső gondjait. Jellemző, hogy 1919-ben négy, 1920-ban kilenc kormány váltotta egymást. A politikusok korrupcióval párosuló tehetetlenségét megelégelő társadalom tudomásul vette, hogy a hadsereg 1926-ban megdöntötte a kormányt, majd Antonio de Fragoso Carmona tábornok-elnök vette át a hatalmat, aki felfüggesztette a demokratikus jogokat, de a köztársasági államformán nem változtatott. 1928-ban Antonio de Oliviera Salazar közgazdászprofesszort nevezte ki pénzügyminiszterré, aki szigorú takarékossági politikával nemcsak a költségvetés és a külkereskedelem hiányát szüntette meg, hanem távol tartotta az országtól a gazdasági világválság hatásait is. Az 1932-től már miniszterelnök Salazar politikai elképzelései a katolikus egyház szociális tanításának és egyes szélsőséges jobboldali elképzeléseknek a vegyületéből álltak össze. Az 1933-as új alkotmány az általa létrehozott Nemzeti Szövetséget ismerte el egyetlen pártként, de ennek nem rendelte alá az államot. Az ugyanekkor elfogadott Munkacharta betiltotta a sztrájkot, s előírta a munkaügyi viták kötelező döntőbíróság elé vitelét. Salazar "csendes forradalmának" lényege egy korlátozott demokrácia, erős kormányzati hatalom által vezérelt reformok és a testületi (korporatív) rendszer, amelyben a parlament második kamarájának, a Korporációk Házának küldötteit a munkáltatói és munkavállalói tagozatokra osztott szakmai szövetségek delegálták.

 

 

8.3.9. Ázsia

 

A világtörténelmet a 18. és 19. században az európai nagyhatalmak cselekedetei határozták meg. Az I. világháború következtében ez megváltozott. A győztes hatalmak között már nemcsak az Egyesült Államok, hanem Japán is helyet foglalt, s egyre fontosabbá vált India és Kína szerepe. A kisebb távol-keleti országok többsége valamely nagyhatalom fennhatósága alatt élt, hasonlóan a muzulmán országokhoz.

 

 

8.3.9.1. Japán

 

Az I. világháború előtt Japán gyarmata volt Tajvan, Szahalin, Mandzsúria egy része és Korea, összességében 296 ezer km², több mint 17 millió lakossal. Párizsban ehhez szerezte meg a volt csendes-óceáni német gyarmatokat, a Marshall-, Karolina- és Mariann-szigeteket, azzal a feltétellel, hogy rajtuk katonai támaszpontokat nem létesíthet. Az ugyancsak a győztesek közé tartozó Kínával kapcsolatban pedig el kellett ismernie a "nyitott kapuk elvét". Ez biztosította az Egyesült Államok kínai és távol-keleti érdekeltségét, ami gátat vetett a csendes-óceáni térségben elképzelt korlátlan japán terjeszkedésnek. A békekonferencián a japánok mindenkit megleptek azzal, hogy a Népszövetség alapokmányába bele akarták vetetni a faji egyenlőség elvét, amit a kiválóan demokrata Wilson – mint már említettük – a Santung-félsziget átadásával hárított el. Az újabb birtokhoz juttatott japánok pedig elgondolkodhattak az emberek közti egyenlőség elvének nyugati értelmezésén.

A győztes Japánt az I. világháború végétől belpolitikai válságok sora rázkódtatta meg. Az 1918-as elégedetlenség szülte és az ország kétharmadára kiterjedő "rizslázadások", majd az 1921-1922-es pénzügyi és gazdasági válság hatására egyre népszerűbbek lettek a szocialista és kommunista eszmék. A kormány azonban kemény csapást mért a szélsőbaloldalra, ugyanakkor a parlament az 1925-ben elfogadott új választójogi törvényben minden 25. évét betöltött férfinek választójogot adott. A nagypolitikában viszont napirenden maradtak a politikai gyilkosságok, s e véres küzdelemből – mivel Amerika és Ausztrália bevándorlási törvényei és bevezetett vámhatárai miatt a japánok számára bezárult a kivándorlás és a világpiacra jutás lehetősége – a földrajzi terjeszkedés hívei kerültek ki győztesen. Tanaka Giichi (1927-1929 között miniszterelnök és külügyminiszter) hírhedtté vált terve szerint meg kell hódítani Mandzsúriát, Mongóliát, majd Kínát, Indiát, Délkelet- és KözépÁzsiát. Mindez a hadiipar gyors növekedését vonta maga után.

1931-ben Japán elfoglalta Mandzsúriát, és 1932-ben Mandzsukuo néven "önálló" állammá nyilvánította. A történtek következtében megerősödött szélsőjobboldali erők 1932-ben megalakították a Japán Nemzetiszocialista Pártot, s meggyilkoltak néhány ismert tőkést, valamint az óvatosabb külpolitikát szorgalmazó pénzügyminisztert, majd a miniszterelnököt is. Bár a kibontakozó államcsínykísérletnek gyorsan elejét vették, a kormány egyre több demokratikus elvet adott fel, Hirohito császár (1926-1989) hatalmát pedig kiterjesztették.

Az 1936-os választás újabb puccskísérlethez vezetett, mert a jobboldal nem nyugodott bele súlyos vereségébe. Fiatal katonatiszti csoportok két minisztert megöltek, de a császár fellépésére és a haditengerészet támogatásával a lázadást leverték. Ugyanakkor a kormány betiltotta a baloldali pártokat, majd 1939-re feloszlatta a szakszervezeteket, s megalakította helyettük a Hazafias Ipari Társulatot. A még létező pártok 1940-es "önfeloszlatása" után pedig létrehozta A Trón Segítésére Alakult Társaságot.

Miután Mandzsúria elfoglalása miatt a Népszövetség elmarasztalta Japánt, Tokió 1933-ban kilépett a szervezetből. 1937-ben támadást indított Kína ellen, elfoglalta Pekinget, Sanghajt, Nankingot, Kantont stb. Bár a támadás 1939-ben elakadt, a japán-kínai háború csak 1945-ben ért véget.

 

 

8.3.9.2. Kína

 

Az I. világháborút a győztesek oldalán befejező Kína számára nagy csalódás volt, hogy az egykori kínai német érdekeltségeket- mindenekelőtt Santungot- Japán kapta meg. A kibontakozó tiltakozások több évtizedes függetlenségi háborúhoz vezettek, s a közös nemzeti cél alkalmanként egy táborba tömörítette az ellentétes politikai erőket. Az 1912-ben Szun Jat-szen vezetésével alakított nemzeti és demokratikus követelésekért küzdő Kuomintang (Nemzeti Párt) 1924-ben egységfrontra lépett az 1921-ben alakult Kínai Kommunista Párttal. Közös programjuk Szun Jat-szen újrafogalmazott "három népi elve" volt: 1. Harc a külföldi imperializmus és a kínai militarizmus ellen. 2. Kína felszabadítása és egyesítése a nemzetiségek egyenjogúsága alapján. 3. Szuverén és demokratikus köztársaság megteremtése.

A közös politikai fellépést azonban nemcsak az említett két irányzat közti ellentét nehezítette, hanem az ország egyes területeit hadurakként birtokló, és egymással is harcban álló néhány tábornok ellenállása. Közülük az egyik, Feng Jü-hsziang – a Szun Jat-szen fő ellenfelének tartott hadurat legyőzve – 1924 októberében elfoglalta Pekinget, s haderejét Nemzeti Hadsereggé nyilvánította. Kezdeményezésére konferenciát tartottak az ország katonai és politikai helyzetéről, s erre az 1921ben ismét köztársasági elnökké választott, de már súlyosan beteg Szun Jat-szent is meghívták. Nem sikerült azonban szót érteniük, s miután Szun Jat-szen a tanácskozások idején – 1925 márciusában – meghalt, így e rendkívül bizonytalan politikai helyzetben nem maradt olyan, a különböző irányzatok által elfogadott személy, akinek a vezetésével az 1925 júliusában megalakult nemzeti (kantoni) kormány érdemleges hatalomra tehetett volna szert. Ráadásul a kommunisták a Nemzeti Hadseregen belül igyekeztek szélsőbalos elképzeléseiket megvalósítani, mire válaszul az immár Csang Kaj-sek (Jiang Jieshi) vezette Kuomintang – 1927-ben – felbontotta az egységfrontot, és minden eszközzel igyekezett a kommunisták előretörését megakadályozni. Kiszorította őket a Nemzeti Hadseregből, s kíméletlen harc után győzelmet aratott felettük. Nankingban újjáalakította a nemzeti kormányt, s 1928-ban – formálisan – befejezte az ország egyesítését. Bár a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang-kormányzás jelentős gazdasági eredményeket ért el, megvesztegetésen és korrupción alapuló, távlattalan politikája alkalmatlan volt mind a népszerűség megtartására, mind a korszerű Kína megteremtésére.

A kommunisták Kína egyes vidékeire szorultak vissza. 1931-ben Mao Ce-tung (Mao Zedong) vezetésével ideiglenes (szovjet) kormányt alakítottak, létrehozták a Vörös Hadsereget, s a fennhatóságuk alatt álló területeken földreformot hajtottak végre. Ugyanakkor elkezdték hangoztatni a kolhozok szervezésének, a párt proletarizálásának és a szocializmus építésének gondolatát. A Nemzeti Hadsereg támadásai elől Közép- és Dél-Kínából vissza kellett vonulniuk az északi területekre. Ez volt a hatalmas veszteségekkel végrehajtott hosszú menetelés (1934-1935), melynek végén a szovjet határ közelében, szovjet segítséggel sikerült megvetniük a lábukat.

Az 1937-ben indított nagy japán támadás hatására ismét létrejött az együttműködés a nemzetiek és a kommunisták között, de a szövetkezett felek az 1945-ig tartó felszabadító háború alatt is folytatták egymás elleni küzdelmüket.

 

 

8.3.9.3. India

 

A brit uralom elleni küzdelem már az I. világháború előtt elkezdődött. 1916-ban a hinduk alkotta Nemzeti Kongresszus "párt" szövetséget kötött a Muzulmán Ligával a birodalmon belüli önkormányzat megteremtéséért. 1920-tól Mohandász Karamcsand Gandhi lett a Nemzeti Kongresszus és a függetlenségért folytatott küzdelem vezetője, aki meghirdette erőszak nélküli harcát, melynek lényege az "együtt nem működés" volt. Az ezt vállaló indiaiak lemondtak brit kitüntetéseikről, gyermekeiket kivették az állami iskolákból, nem vásároltak külföldi árut, nem fordultak állami bírósághoz. S bár egy fejlett textiliparral rendelkező országban nem sok értelme volt a házi szövésnek és fonásnak, a rokka és a háziszőttesből készült ruha – Gandhi kezdeményezésére – mégis az önállóság és a hazafiság jelképévé vált.

Az együttműködés megtagadásának sikerét és a Nemzeti Kongresszus tömegpárttá szervezését látva a brit hatalom letartóztatta a párt vezetőinek nagy részét, köztük Gandhit, akit 1922-ben hatévi börtönre ítélt. Válaszul a Nemzeti Kongresszus polgári elégedetlenséget hirdetett. Eközben egyre élesebbé vált a hindu-muzulmán ellentét, s amikor Gandhi 1924-ben kiszabadult, minden erejét ennek az ellentétnek a feloldására fordította – kevés sikerrel; a véres vallási összecsapások egyre gyakoribbá váltak.

1927-ben a brit kormány – figyelmen kívül hagyva az indiaiak követeléseit – úgy rendelkezett, hogy India brit kormánya továbbra is a londoni parlamentnek felelős, s a reformok előkészítésébe nem vonja be az indiaiakat. E felháborító döntés után a britekkel való együttműködés hívei elvesztették befolyásukat, s a Nemzeti Kongresszus kimondta, hogy India célja a teljes függetlenség. Erre a visszakozó britek felszólították a Nemzeti Kongresszust, hogy készítse el India alkotmánytervezetét. Hosszas viták után a domíniumi önkormányzat követelésében állapodtak meg, de azzal a Gandhi javasolta feltétellel, hogy ha a brit parlament 1929. december 31-ig nem fogadja el a tervezetet, akkor a Nemzeti Kongresszus javasolni fogja az adófizetés megtagadását, és követeli India teljes függetlenségét.

1929 végén Gandhi akaratából Dzsaváharlál Nehrut választották meg a Nemzeti Kongresszus elnökévé, a szellemi vezér azonban Gandhi maradt, akit ekkor már az egész ország Mahátmának (nagy lélek) nevezett. Mivel a londoni parlament a megadott időre nem fogadta el az alkotmánytervezetet, 1930. január 26-át a függetlenség napjának nyilvánították, s országszerte felolvasták a Gandhi által szövegezett függetlenségi nyilatkozatot. Mivel Gandhi nem kapott választ újabb javaslataira, 1930 tavaszán elindította híressé vált sómenetét. A tengerpartig tartó 350 km-es úton ezrek csatlakoztak hozzá. A tengerparton felemelt egy csipet sót, s jelképes tettét az egész ország követte. A sok ezer km-es tengerparton mindenki sót kezdett párolni, semmibe véve a brit kormányzat állami monopóliumát.

A sómenet után Gandhit újra letartóztatták, de hamarosan szabadon engedték, s 1931 februárjában az Indiát ténylegesen irányító brit alkirály tárgyalásra hívta. Megállapodtak abban, hogy a kormány szabadon bocsátja a politikai foglyokat, a Nemzeti Kongresszus viszont felfüggeszti a polgári elégedetlenséget. 1931 végén azonban eredménytelenül végződött Gandhi – immár – londoni tárgyalása. Erre a Nemzeti Kongresszus újabb elégedetlenségi mozgalmat indított, a kormány pedig letartóztatásokkal válaszolt, s az 1931. decemberi westminsteri statútum Indiának nem adta meg a domíniumi státust.

1935-ben London – az indiaiak megkerülésével – törvényt alkotott India kormányzásáról, ami 1937-től az ország új alkotmánya lett. Az eljárást a Nemzeti Kongresszus elutasította, és állást foglalt az általános választás alapján összehívandó alkotmányozó nemzetgyűlés mellett. Ugyanakkor az új alkotmány a tartományok önkormányzatának kérdésében előrelépést jelentett. Végül a Nemzeti Kongresszus úgy döntött, hogy részt vesz az 1937-es választáson, amelynek eredményeként a tizenegy tartomány közül hétben saját kormányt alakíthatott.

A II. világháború kitörésekor Nagy-Britannia hatályon kívül helyezte az indiai alkotmányt, és ismét korlátlan hatalmat adott az alkirálynak. Így a Nemzeti Kongresszusban is akadtak, akik a japánok, illetve a németek sikerét kívánták a britekkel szemben.

 

 

8.3.10. A muzulmán térség országai

 

A brit fennhatóság alatt lévő Egyiptomban az I. világháború idején megerősödött függetlenségi törekvések vezetői a fegyverszünet után arra kérték Londont, hogy az ország részt vehessen a párizsi békekonferencián. Válaszul a brit hatóságok a küldöttség vezetőjét letartóztatták és száműzték. Erre Kairóban heves diáktüntetések és sztrájkok kezdődtek, s a tiltakozás az országban fegyveres ellenállássá szélesedett, amit a brit haderő – 1919 márciusában – páncélosok és légierő bevetésével számolt fel.

1922-ben London részleges függetlenséget adott Egyiptomnak, fenntartva ellenőrzését mindenekelőtt a külpolitika felett, 1923-ban pedig alkotmányt adott az országnak, s a függetlenségiek által megnyert őszi választás után megalakulhatott az első egyiptomi kormány. Az 1930-as évekre azonban egyre többen váltak elégedetlenné a sorozatos kormányzati gondokkal küzdő parlamenti rendszerrel, s kialakult a képviseleti demokráciát elutasító két irányzat: a pániszlám eszméket hirdető Muzulmán Testvériség Szervezete, valamint a fasiszta állameszmét példának tekintő Ifjú Egyiptom Mozgalom. 1936-ban Nagy-Britannia – a Csatorna-övezet kivételével – kivonta csapatait Egyiptomból, s elismerte a külügy és a hadügy önállóságát is.

Az alkotmány értelmében széles körű jogokkal rendelkező király a háború kitörése után tengelybarát politikát folytatott, és az angolok csak katonai erővel tudták politikájának megváltoztatására kényszeríteni.

London az I. világháború végén ki akarta terjeszteni uralmát egész Palesztinára, ezért – a nemzetközi támogatás megnyerése érdekében – felkarolta a térségben már három évtizede folyó cionista telepítések és a "zsidó nemzeti otthon" tervének ügyét. 1920 áprilisában London és Párizs megegyezése alapján Palesztina és Irak Nagy-Britanniáé, Szíria és Libanon Franciaországé lett.

A folytatódó bevándorlás következtében az 1930-as évek elején már kétszázezer zsidó élt Palesztinában, s számuk az európai antiszemitizmus erősödésével egyre gyarapodott. A bevándorlás ellen tiltakozó palesztinai arab lakosság Nagy-Britanniától követelte a zsidó bevándorlás megtiltását. Ennek elutasítása után Palesztinában arab felkelés robbant ki (1936), melynek során sok zsidó bevándorlót megöltek. A brit hadsereg hónapok alatt helyreállította a rendet, London pedig arra az elhatározásra jutott, hogy Palesztina kettéosztásával létre kell hozni az önálló zsidó államot, az arab részt pedig Jordániához kell csatolni. Az elgondolást a zsidó lakosság egyetértéssel fogadta, s az 1937-ben Zürichben tartott cionista kongresszus is támogatta. Az arab államok és a palesztin lakosság azonban visszautasította a tervet, kijelentve, hogy egész Palesztina az arab világ elidegeníthetetlen része, s követelte az önálló palesztin állam létrehozását. Az arabok tehát nem ismerték el a már létező zsidó nemzeti otthont sem.

Nagy-Britannia 1921-ben úgy döntött, hogy Palesztinának a Jordán folyótól keletre eső területeiből létrehozza Transzjordániát, élén a hasemita Abdullah királlyal, aki 1924-ben az "igazhitűek védelmezőjének" kiáltotta ki magát. Ez nagy felzúdulást keltett Arábiában, amelynek harcias uralkodója, Abdel-Azíz Ibn Szaúd sikeres támadást indított a szent helyek – Mekka és Medina – birtokbavételéért. A britek tudomásul vették a vallásinak minősített összeütközést, majd megállapodtak Ibn Szaúddal, aki megtarthatta az általa elfoglalt a szent helyeket, az Akabai-öbölről viszont lemondott Transzjordánia javára. Néhány év múlva Ibn Szaúd déli irányú támadásai nyomán a britekkel rögzítették az ország déli határait is. Az uralkodó kivonta csapatait Jemenből, s lemondott az Aden, Oman és Katar rovására irányuló terjeszkedésről. Cserébe London tudomásul vette az 1932-ben proklamált Szaúd-Arábia királyság megalakulását.