VALAMIVEL KÉSŐBB

MÁR KÉT NAPJA ZÖTYKÖLŐDÖTT A KOCSIBAN, és azt figyelte, hogy a fény miként változik és táncol a falakon. Csak akkor hagyta el a sarkát, amikor könnyített magán, vagy amikor az ételében turkált, amit odalöktek neki.

Azt hitte, hogy szeretheti Samet anélkül, hogy nagy árat kelljen fizetnie érte. Mindennek megvan az ára, mondta neki egyszer egy xandriai pókselyem-kereskedő. Milyen igaza volt!

A kocsiba újra napfény hatolt be, és tétován megvilágította.

A távolvégi sóbányákba két hétig kellett utazni, és minden kilométer egyre északnyugatabbra, egyre hidegebb éghajlat felé vezetett.

Amikor elszundított, álom és valóság között sodródott, néha nem is tudta megkülönböztetni őket, gyakran arra ébredt, hogy rázza a hideg. A katonák semmit nem adtak neki a hideg ellen.

Két hét ebben a sötét, büdös kocsiban, csak a falon táncoló fény és árnyék, meg az őt körülvevő csend társaságában. Két hét, és aztán Távolvég.

Levette tekintetét a falról.

Egyre növekvő félelmétől vibrált a csend.

Távolvéget senki nem élte túl. A legtöbb fogvatartott már az első hónapban meghalt. Egy haláltábor volt.

Zsibbadt ujjain remegés futott végig. Közelebb húzta melléhez a lábát, és térdére hajtotta a fejét.

A falon a fény és az árnyék tovább folytatta játékát.

Izgatott suttogás, sietős léptek zizegése a száraz avaron, az ablakon beszűrődő holdfény.

Nem tudta, hogy került függőleges helyzetbe, és jutott el merev, fájó és a sok üléstől ingatag lábán az apró, rácsos ablakhoz.

A királyi testőrök egy tisztás szélén gyűltek össze, ahol éjszakára sátrat vertek, és a sűrű erdő felé meredtek. Valamikor az első napon érték el a Tölgyváld-erdőt, és ettől kezdve két hétig, ahogy északnyugat felé utaznak, semmi mást nem fognak látni, csak fákat, fákat és fákat.

A hold megvilágította az avar felett imbolygó ködöt, és a fák hosszú, kísérteties árnyékokat vetettek.

A tüskés cserjésben egy fehér szarvas állt, és farkasszemet nézett a testőrökkel.

Celaenának elállt a lélegzete.

Ujjaival görcsösen a kis ablak rácsaiba kapaszkodott. Az állat terebélyes agancsa mintha izzott volna a holdfényben, mintha elefántcsont koronát viselt volna.

– Te jó ég! – suttogta az egyik katona.

A szarvas picit megfordította a fejét, a kocsi, a kis ablak felé.

Az észak ura.

Hogy a terraseniek mindig hazataláljanak, mondta egyszer Anselnek, amikor a sivatagban a szabad ég alatt töltötték az éjszakát, és a Szarvas csillagképet szemlélték. Hogy akárhol is vannak, csak felnéznek az égre, és tudják, hogy Terrasen örökké velük van.

A szarvas orrából kis, fehér felhők szálltak fel a hideg, éjszakai levegőbe.

Celaena feléje biccentett, és nem vette le róla a tekintetét.

Hogy a terraseniek mindig hazataláljanak…

Ekkor megtört a csend, és a szarvas átható tekintete továbbra is rászegeződött.

Az állat egy régen elpusztított világhoz tartozott, egy királysághoz, amely romba dőlt, és tulajdonképpen nem itt kellene lennie, nem itt, Adarlan szívében, vagy másképp szólva ennyire távol a hazájától. Hogy menekült meg a vadászok elől, akik kilenc évvel ezelőtt a király parancsára az összes terraseni szent fehér szarvast lemészárolták?

De mégis itt volt, és úgy világított, mint egy vezércsillag a holdfényben.

Itt volt.

Akárcsak ő.

Előbb érezte a könnyei melegét, mint hogy észrevette volna, hogy sír.

Aztán a megfeszített íjak félreismerhetetlen hangja.

A szarvas, az észak ura, az ő vezércsillaga nem mozdult.

– Rohanj! – rekedt kiáltása, ami kiszakadt belőle, átszakította a csendet.

A szarvas nem fordult el, és továbbra is csak őt nézte.

A kocsi falán dörömbölt.

– Rohanj már, az istenért!

Erre a szarvas megfordult, és elrohant, mint egy fehér fényű villám a fák között.

Elpattanó íjak, surrogó nyilak, amelyek mind célt tévesztettek.

A katonák káromkodtak, a kocsi megingott, amikor az egyikük csalódottságában belerúgott. Celaena elment az ablaktól, egyre távolabb, míg a szemközti falnak csapódva térdre esett.

A csend véget ért. A csend hiányában már érezte a szaggató fájdalmat a lábában, a sérüléseket, amelyeket Farran emberei okoztak, a tompa égést a lánc által sebesre horzsolt csuklóján és bokáján. És érezte a mérhetetlen ürességet is ott, ahol egykor Sam volt.

Távolvégbe viszik, és rabszolgaként fog robotolni az ottani sóbányákban.

Mohó, hideg rettegés rántotta magával a mélybe.