5. FEJEZET

A NÉGY KURTIZÁN ÉSZREVETTE ŐT, de Celaena Donevalre szegezte a tekintetét, aki felnézett rá annak a kurtizánnak a nyakától, aki éppen a törődését élvezte. A testőr éber volt, de nem állította meg. Idióta. Egy kis mosolyt erőltetett az arcára, miközben Doneval zavartalanul szemügyre vette. Fentről lefelé, lentről felfelé. Pontosan ezért döntött e mellett a mélyebb kivágású ruha mellett, egyébként szolidabbakat szokott viselni. Felfordult a gyomra, de közelebb lépett, míg már csak a dohányzóasztal választotta el őket. Mélyen, elegánsan pukedlizett.

– Mylord – fuvolázta.

Doneval semmi esetre sem volt lord, de a fellengzős megszólítások biztosan tetszenek egy olyan férfinak, mint ő, akármennyire nem szolgál rájuk.

– Miben segíthetek? – kérdezte a férfi a ruháját bámulva. Őt jobban takarta, az biztos, mint a Donevalt körülvevő kurtizánokat. De néha csábítóbb, ha nem lát mindent az ember.

– Ó, sajnálom, ha zavarok! – mondta kissé oldalra billentett fejjel, úgy, hogy a lampion fénye a szemére essen, és szikrázónak tűnjön. Pontosan tudta, hogy mit szoktak észrevenni rajta a férfiak, és mi tetszik nekik. – De a nagybátyám kereskedő, és az egekig szokta magasztalni önt, ezért…

A kurtizánokra nézett, mintha csak most venné őket észre, mintha egy jóravaló, tisztességes lány lenne, aki csak most fogná fel, hogy a férfi milyen társaságban van, és erőt kellene vennie magán, hogy zavarában egyáltalán meg tudjon szólalni.

Úgy tűnt, hogy Doneval érzi kényelmetlenségét, felült, és levette a mellette ülő lány combjáról a kezét. A kurtizánok lemerevedtek, és mérgesen villámló szemmel néztek rá. Pimaszul rájuk vigyorgott volna, ha nem összpontosít annyira a szerepére.

– Folytasd csak, kicsim! – mondta Doneval. Most a szemébe nézett. Olyan hihetetlenül egyszerűnek tűnt az egész.

Celaena az ajkába harapott, az állát kissé leszegte – visszafogottan, szégyenlősen, mint aki csak arra vár, hogy mint egy virágot, leszakítsák.

– A nagybátyám ma este gyengélkedik, és nem tudott eljönni, de annyira várta a találkozást önnel, és arra gondoltam, hogy bemutatkozhatnék az ő nevében, de borzasztóan sajnálom, hogy zavartam. – Úgy csinált, mint aki menni készül, elfordult, számolta a másodperceket, míg…

– Ne, ne menj… örülök, hogy megismerhetlek. Hogy hívnak, kislány?

Visszafordult, figyelve arra, hogy a fény újra kékes-arany színű szemére essen.

– Dianna Brackyn, a nagybátyám Erick Brackyn. – A kurtizánokra nézett, és a legjobb ijedt-ártatlan kislány arckifejezését vette elő. – Én… én tényleg nem szeretném magát zavarni. – Úgy tűnt, hogy Doneval nem tud betelni a látványával. – Ha nem terhes önnek, és nem tartja pimaszságnak, akkor esetleg megbeszélhetnénk egy találkozót… Nem holnapra vagy holnaputánra, mert a nagybátyámnak a bellrévei udvarral kell egy szerződést kidolgoznia, de esetleg utána? Három nap múlva. – Ezután bájosan kuncogott egyet.

– Szó sincs semmilyen pimaszságról – turbékolta Doneval, és előrehajolt. Tépő-láp leggazdagabb városának és udvarának említése elérte a kívánt hatást. – Sokkal inkább csodállak a bátorságodért, hogy meg mertél szólítani. Ezt sok férfi sem merné megtenni, nemhogy egy fiatal nő.

Celaena legszívesebben a szemét forgatta volna ingerültségében, de csak finoman rebegtette a szempilláját.

– Köszönöm, mylord! Hány órakor lenne alkalmas önnek?

– Hajaj! – szólt Doneval. – Aznapra már megbeszéltem egy vacsorát. – A szemében szemernyi idegesség vagy nyugtalanság sem tűnt fel. – De reggeli- vagy ebédidőben ráérek – tette hozzá széles mosoly kíséretében.

Celaena drámaian sóhajtott.

– Jaj, ne – azt hiszem, hogy akkorra már elköteleztem magam. Mi lenne, ha együtt teáznánk délután? Azt mondta, hogy vacsoraidőben foglalt, de esetleg előtte…? Vagy majd este összefutunk a színházban?

A férfi nem válaszolt rögtön, és Celaena már arra gondolt, hogy esetleg gyanút fogott. Zavartan pislogott, és kihúzta magát, a karját hátrarakta, hogy a melle kissé jobban érvényesüljön. Ezt a trükköt már elég gyakran alkalmazta ahhoz, hogy tudja, hogy működik.

– Örömmel teáznék veled – mondta végül a férfi –, de vacsora után én is jövök a színházba.

Celaena sugárzó mosolyt vetett rá.

– Esetleg csatlakozna hozzánk a páholyunkba? A nagybátyámat két kapcsolattartója fogja kísérni a bellrévei udvarból, de én tudom, hogy megtiszteltetés lenne neki, ha önt is a társaságunkban üdvözölhetnénk.

Doneval kinyújtotta a nyakát, és Celaena szinte látta, hogyan kavarognak a hideg, számító gondolatok a fejében. Na, gyerünk már, unszolta, harapj rá… elég csábító kell hogy legyen a kapcsolat egy vagyonos üzletemberrel és a bellrévei udvarral.

– Részemről az élvezet – mondta a férfi, és mosolyából a gyakorlott sármőr tűnt elő.

– Biztosan remek hintón érkezik majd a színházba, de ha a miénket használná, azzal duplán éreznénk megtiszteltelve magunkat. Esetleg önért jöjjünk vacsora után?

– A vacsorát sajnos elég késői időpontra beszéltem meg – kellemetlenül érezném magam, ha miattam te vagy a nagybátyád elkésnétek a színházból.

– Ó, ez nem lenne gond. Hánykor kezdődik a vacsora? Vagy mikor lesz vége, ez a jobb kérdés! – Kuncogás. Kíváncsian csillogó szempár: vajon egy olyan férfi, mint Doneval, mit tud mutatni egy olyan tapasztalatlan lánykának, mint ő. A férfi még jobban előrehajolt. A legszívesebben összekarmolta volna a bőrét ott, ahol olyan sóvárgón bámulta.

– A vacsora legfeljebb egyórás lesz – szólt a férfi elnyújtva –, vagy még hamarabb is véget ér. Csak egy rövid vacsoráról van szó egy régi barátommal. Gyertek úgy fél kilencre értem!

Ekkor Celaena mosolya valódi volt. Tehát fél nyolc. Ekkor lesz az iratok átadása. Hogy lehet ennyire buta és felfuvalkodott? Már csak ezért megérdemelte a halált, hogy ennyire felelőtlen, hogy egy lány, aki ráadásul sokkal fiatalabb nála, ennyire könnyen be tudja palizni.

– Ó, persze! – felelte. – Örömmel! – Néhány részletet elhadart nagybátyja üzleteiről, és hogy milyen jól meg fogják érteni egymást. Majd távozáskor egy pukedlizéssel újabb betekintést engedett neki a dekoltázsába. A kurtizánok továbbra is dühödten bámulták. Távozóban magán érezte Doneval mohó pillantását, míg el nem tűnt a tömegben. Minél feltűnőbben igyekezett a büféhez, ahol megtartotta a visszafogott kislány látszatát, és amikor Doneval végre már nem figyelte, nagyot sóhajtott. Ez tényleg simán ment. Telerakott egy tányért mindenféle ínycsiklandozó étellel, vaddisznósülttel, aztán bogyókkal és tejszínnel, meleg csokis süteménnyel…

Néhány lépésre állt tőle Leighfer Bardingale, és őt nézte. Sötét szeme feltűnően szomorú volt. Teli együttérzéssel. Talán már megbánta, hogy Celaenát szerződtette? Bardingale elindult felé, és ahogy a büféhez közeledett, a szoknyája a lány ruhájához ért, de Celaena elhatározta, hogy nem vesz róla tudomást. Nem érdekelte, hogy Arobynn mit mesélt a nőnek róla. Azt mindenesetre szívesen megtudta volna, milyen parfümöt használt Bardingale: jázmin- és vaníliaillatot árasztott.

Egyszer csak Sam termett mellette, olyan csendben és hirtelen tudott felbukkanni, akár a halál.

– Elérted, amit akartál? – Követte Celaenát, mialatt az a tányérját még jobban telepakolta. Leighfer vett magának néhány kanál bogyót és egy adag tejszínt, majd újra eltűnt a tömegben.

Celaena vigyorogva nézett a szeparéra, ahol Doneval újra fizetett kísérőinek szentelte magát, és letette a tányérját az asztalra.

– Persze. Aznap este fél nyolckor van fontos jelenése.

– Akkor lesz tehát az iratok átadása – mondta Sam.

– Nagyon úgy tűnik. – Diadalittas mosollyal nézett a fiúra, de Sam Donevalt nézte, és az arckifejezése elkomorult, amikor a férfi újra a körülötte lévő lányokat tapogatta.

A zene megváltozott, élénkebb lett, és az ikrek hangja kísérteties harmóniában zengett.

– És most, hogy megszereztem, amiért jöttem, táncolni akarok – jelentette ki Celaena. – Idd ki tehát az italodat, Sam Cortland! Ma este nem vérrel mosunk kezet.

Celaena csak táncolt és táncolt. A melisande-i szépséges fiatalok a színpadnál gyűltek össze, ahol az iker énekesnők álltak, és Celaenát is odavonzotta valami. Pezsgősüvegek jártak kézről kézre, szájról szájra. Celaena mindegyiket meghúzta.

Éjfél körül megváltozott a zene. A visszafogottabb, elegáns táncokat zabolátlanul vad, érzéki melódiák váltották fel, amiket Celaena tapssal kísért, és a lábával is verte a ritmust. A melisande-iek nem tudtak betelni vele, és teljesen átadták magukat a zenének. Ha a fiatalság vadsága, gondtalansága és halhatatlansága zenében és mozgásban képes volt kifejeződni, akkor az itt most megtörtént, a táncparketten.

Doneval továbbra is a párnáin terpeszkedett. Újabb és újabb üveg italokat döntött magába, anélkül, hogy akár egyetlenegyszer is felé nézett volna. Akárkinek tartotta is Dianna Brackynt, már elfelejtette. Jól van.

Celaena egész testéről folyt a verejték. Boldogan adta át magát a zenének, a karját felemelte, a fejét hátrahajtotta. A hintázó kurtizánok közül az egyik olyan mélyen libbent el, hogy az ujjuk egymáshoz ért. Az érintés felvillanyozta. Ez itt több volt, mint egy parti. Olyan volt, mint egy színházi előadás, orgia, felhívás kicsapongásra. Celaena készséges alany volt.

A zene újra megváltozott: ezúttal tomboltak a dübörgő dobok, az ikrek éneke pattogó lett. Sam tiszteletteljes távolságot tartott. Egyedül táncolt, és éppen egy lány karjai elől tért ki, aki látta, hogy milyen szép arca van, és meg akarta szerezni magának. Celaena magában vigyorgott, ahogy látta, hogy Sam a lánynak barátságosan, de határozottan nemet mond.

Az idősebb vendégek közül sokan már régen elmentek, átadva a táncteret a fiataloknak és a szépeknek. Celaena nagy nehezen újra fel tudta fedezni Donevalt a tömegben, Arobynnt pedig az egyik szomszédos szeparéban látta Bardingale és mások társaságában. Bár az asztaluk tele volt borospoharakkal, mindannyian lesütött szemmel, szigorúan összeszorított szájjal ültek. Míg Doneval azért jött, hogy a volt felesége vagyonát jól megdézsmálja, úgy tűnt, hogy a vendéglátónak teljesen más elképzelése van arról, hogyan akarja élvezni a bulit. Milyen belső erőre volt szükség ahhoz, hogy belássa, volt férje megöletése az utolsó kiút? Vagy ez nem erő, hanem épphogy gyengeség?

Az óra hármat ütött, hármat! Hogy telhetett el ilyen gyorsan az idő? Celaena a szeme sarkából észlelt némi mozgolódást a lépcső tetején lévő nagy szárnyas ajtónál, ahol négy álarcos fiatal férfi állt, akik a tömeget vizslatták. Nem tellett két másodpercbe sem, hogy rájöjjön, a fekete hajú a vezetőjük. Finom ruhájuk és álarcuk alapján látta, hogy nemesek. Valószínűleg elmenekültek egy unalmas rendezvényről, és Résvár gyönyöreit akarták élvezni.

Az álarcos ismeretlenek büszkén levonultak a lépcsőn, egyikük szorosan a fekete hajú mellett maradt. Celaena észrevette, hogy kard van nála, és feszült tartásából arra következtetett, hogy nem szórakozni jött ide. De a bandavezér mosolygott, miközben elvegyült a tömegben. Te jó Rém, még úgy is nagyon jóképűnek tűnt, hogy a fél arcát álarc takarta.

Celaena tovább táncolt, de közben figyelte őt, és mintha az illető az ő jelenlétét végig érezte volna. Tekintetük úgy találkozott, hogy a terem két különböző végében álltak. Celaena rámosolygott, és aztán szándékosan az énekesnők felé fordult, tánca, mozgása egy kissé meggondoltabb, hívogatóbb lett. Látta, hogy Sam rosszallóan néz rá, de egy vállvonással lerázta.

Az álarcos ismeretlennek néhány percre és egy sejtelmes mosolyra volt szüksége a lánytól, hogy jelezze, ő is szemmel tartja, hamarosan pedig a kezét is érezte, ahogy a csípőjére tette.

– Micsoda parti! – suttogta az ismeretlen a fülébe. Ahogy megfordult, csillogó zafírkék szempárt látott. – Melisande-ből jött?

Celaena a zenével együtt ringatózott.

– Talán.

A férfi mosolya szélesebb lett. Celaenának szinte viszketett az ujja, annyira szívesen letépte volna az álarcot az arcáról. A fiatal nemeseknek, akik ekkor indulnak szórakozni, biztosan nem ártatlanok a szándékaik. De még ha így is van, miért ne szórakozhatna egy kicsit?

– Hogy hívják? – kérdezte a férfi a zenét túlharsogva.

Celaena közelebb hajolt.

– A nevem szél – suttogta. – És eső. És csont és por. A nevem egy szó egy félig elfeledett dalból.

A férfi nevetett, csodálatosan mély hangon. Celaena ittas volt, butus, és olyan ujjongással töltötte el, hogy fiatal, eleven és a világ fővárosában van, hogy alig tudott uralkodni magán.

– Nekem nincs nevem – susogta. – Én az vagyok, amivé a sorsom őrzői tesznek engem.

Az ismeretlen megfogta a csuklóját, és hüvelykujjával megsimította a finom bőrt.

– Akkor egy-két táncra hadd legyek a magáé.

Celaena mosolygott, de hirtelen egy magas, erős, termetes férfi állt kettejük között, Sam, és letépte az ismeretlen kezét a csuklójáról.

– Már elígérkezett nekem – fújtatta, túl közel a férfi álarcához. Ebben a pillanatban az ismeretlen barátja mögötte termett, és bronz színű szemével Samre nézett.

Celaena megfogta Sam könyökét.

– Elég legyen – figyelmeztette.

Az álarcos ismeretlen tetőtől talpig végigmérte Samet, aztán felemelte a kezét.

– Én vagyok a hibás – mondta, ugyanakkor Celaenára kacsintott, mielőtt eltűnt a tömegben, fegyveres barátjával a sarkában.

Celaena Sam felé pördült.

– Ezt mégis mi az ördögnek csináltad?

– Részeg vagy – mondta, és olyan közel állt, hogy a melle és Sam mellkasa egymáshoz ért. – És ezt ő nagyon jól tudta.

– Igen? – Ebben a pillanatban egy elszabadult táncos nekiütközött, és megtántorodott. Sam megfogta a csípőjénél, és két kézzel tartotta, hogy el ne essen.

– Holnap reggel hálás leszel nekem.

– Csak azért, mert együtt dolgozunk, az még nem jelenti azt, hogy hirtelen nem tudok egyedül boldogulni. – A fiú keze még mindig a csípőjén nyugodott.

– Gyere, hazaviszlek! – Celaena a szeparék felé nézett. Doneval egy nagyon unott arcú kurtizán vállán aludt. Arobynn és Bardingale továbbra is elmélyülten beszélgetett.

– Nem – felelte. – Nincs szükségem kíséretre. Akkor megyek haza, amikor akarok. – Amikor kibújt a fogásából, valaki hátulról nekiütközött a vállának. A férfi elnézést kért, és arrébb vonult. – Egyébként – tette hozzá, mert nem tudta megállni megjegyzés nélkül, és a buta, értelmetlen féltékenység is elfogta – miért nem társulsz Lysandrához vagy máshoz, akit éppúgy meg lehet venni?

– Nem akarok együtt lenni Lysandrával vagy más megvásárolható nővel – sziszegte Sam, és a keze után nyúlt. – Te pedig egy átkozott idióta vagy, ha ezt nem veszed észre.

Lerázta a kezét.

– Az vagyok, aki, és nem különösebben érdekel, hogy mit gondolsz rólam. – Korábban talán a fiú elhitte volna ezt, de most…

– Engem viszont érdekel, hogy te mit gondolsz rólam. Annyira fontos nekem, hogy csak miattad maradtam ezen az undorító partin. És még ezer ilyen partit elviselnék, hogy néhány órát veled tölthessek, még akkor is, ha annyira nem veszel tudomást rólam, mintha még annyit se érnék, mint a piszok a cipőd alatt.

Ez elbizonytalanította. Nyelt egyet, forgott körülötte a világ.

– Elég bajunk van Donevallel. Nem akarok veszekedni veled. – Meg akarta törölni a szemét, de azzal elkente volna a sminkjét. Ehelyett sóhajtott egy nagyot. – Esetleg… nem érezhetnénk egyszerűen jól magunkat?

Sam vállat vont, de a szemében még továbbra is viharok tomboltak.

– Ha tényleg azzal a fickóval akarsz táncolni, akkor menj!

– Nem erről van szó.

– Hanem?

Idegességében az ujjait csavargatta, de aztán megfékezte magát.

– Nézd! – mondta. A zene olyan hangos volt, hogy még az is nehezére esett, hogy a saját gondolataira összpontosítson. – Sam, én még egyáltalán nem tudom, hogyan legyünk barátok. Nem tudom, hogy én egyáltalán tudok-e valakinek a barátja lenni. Megbeszélhetnénk inkább holnap ezt a témát?

A fiú lassan a fejét rázta, és elmosolyodott, ha a szemében nem is tükröződött a derű.

– Persze. Feltéve, ha holnap még emlékezni fogsz rá, hogy mit akartál mondani – mondta megjátszott könnyedséggel. Celaena próbálta viszonozni a mosolyát. Sam az állával a tánctér felé bökött. – Jó szórakozást! Holnap reggel beszélünk. – Közelebb lépett, meg akarta puszilni, de aztán meggondolta magát. Celaena nem tudta volna megmondani, hogy csalódott volt-e vagy sem, amikor a fiú csak a vállát bökte meg.

Aztán eltűnt a tömegben. Nézte, ahogy elmegy, míg egy fiatal nő bevonta egy táncoló lányokból álló körbe, és újra eluralkodott rajta a laza hangulat.

Új lakásának lapos tetejéről az Averyre lehetett látni. Celaena a ház oldalsó falán ült, a lábát lóbálva. A kő, amelyen ült, nedves volt és hideg, de éjszaka elállt az eső, a viharos szelek elfújták a felhőket, a csillagok elhalványultak, az ég világosabb lett.

Ebben a pillanatban a nap feltűnt a horizonton, és ahogy a sugarai az Avery kanyarulatára estek, a folyó olyan aranylóan csillogott, mintha élne.

A főváros kezdett ébredezni, a kéményekből friss füst szállt fel, a közeli dokkokból a halászok kiáltásait lehetett hallani, az utcákon gyerekek futottak rőzsével, reggeli újsággal és vizesvödrökkel. Mögötte az üvegkastély derengett fel a hajnali fényben.

Mióta visszatért a sivatagból, nem járt az új lakásában, így a parti után kihasználta az időt, és sétált egy kicsit a tágas helyiségekben, amelyek egy raktárépület legfelső emeletén helyezkedtek el. Senkinek nem jutna eszébe, hogy éppen itt vett lakást. Nem beszélve arról, hogy a raktárban tintáshordók álltak halomban, ami biztos, hogy nem vonzotta a betörőket és a tolvajokat. Ez a hely az övé volt, egyedül az övé. Legalábbis az lesz, ha közli Arobynn-nel, hogy elköltözik. És ezt fogja tenni, ha végez a Doneval-féle megbízatással. Vagy nem sokkal utána. Talán.

Mélyen beszippantotta a párás, reggeli levegőt, és hagyta, hogy átjárja. Ahogy a tető szélén ült, csodásan jelentéktelennek érezte magát, csak egy aprócska porszemnek a nagyváros közepén. Egyúttal olyan volt, mintha minden az övé lenne, és csak érte kellene nyúlnia.

Igen, a parti fergeteges volt, de a világ még más dolgokat is kínál. Nagyobb, szebb, valóságosabb dolgokat. A jövője a kezében volt, és az alapot három láda arany adta hozzá, amit a szobájában jól elrejtett. Azt tesz az életével, amit akar.

Hátradőlt, és magába fogadta az ébredező települést. Ahogy a fővárost szemlélte, az a boldogító érzése támadt, hogy az visszanéz rá.