2. FEJEZET

AMIKOR CELAENA ÉS SAM a következő napon belépett az orgyilkosok búvóhelyére, olyan volt, mintha semmi sem változott volna. A bejáratnál ugyanaz a reszkető házvezetőnő fogadta őket, aki gyorsan el is sietett, az orgyilkosok királyának dolgozószobája előtt pedig ugyanúgy Wesley, Arobynn testőre állt a megszokott helyén.

Mialatt egyenesen az ajtóhoz mentek, Celaena kihasznált minden lépést és lélegzetvételt, hogy mindent alaposan szemügyre vegyen. Wesley két kardot viselt a hátára erősítve, egy továbbit az oldalán, az övében két tőr lapult, az egyik csizmájában is csillogott egy, és valószínűleg a másikban is rejtőzött egy további. Wesley tekintete éber volt és éles – semmi jele nem volt rajta kimerültségnek, vagy betegségnek, vagy bárminek, amiből ők egy esetleges harc esetén előnyt kovácsolhattak volna.

Sam, aki az idáig vezető gyaloglás alatt végig nagyon csendes volt, egyszerűen odament Wesley-hez, felé nyújtotta a kezét, és azt mondta:

– Jó téged látni, Wesley!

Wesley halványan mosolygott, és megrázta Sam kezét.

– Szívesen mondanám, hogy jól nézel ki, fiú, de az a véraláfutás másról árulkodik.

Ezután Celaenára pillantva így szólt.

– Te többé-kevésbé ugyanúgy nézel ki, mint mindig.

A szemében kihívás csillogott. Wesley soha nem szerette őt, sosem vette a fáradságot, hogy kedves legyen hozzá. Mintha mindig is tudta volna, hogy Arobynn és ő valamikor majd ellentétes oldalon fognak állni.

Celaena elment mellette.

– Te sem változtál, most is olyan vagy, mint egy seggfej – csicseregte negédesen, miközben kinyitotta a dolgozószoba ajtaját. Sam bocsánatkérést dünnyögött, de Celaena már be is lépett a szobába, ahol Arobynn várt rájuk.

Az orgyilkosok királya mosolyogva figyelte őket, ujjai hegyét egymásnak támasztva. Miután Wesley becsukta az ajtót Sam mögött, hangtalanul leültek az Arobynn masszív tölgyfa íróasztala előtti székekre.

Celaena futólag Sam eltorzult arcára pillantott, mely elárulta neki, hogy ő is élesen emlékszik arra, amikor utoljára itt jártak. Az az éjszaka úgy végződött, hogy Arobynn mindkettejüket saját kezűleg verte eszméletlenre. Ekkor Sam Arobynn iránti hűsége is megrendült, ekkor fenyegette meg őt, hogy megöli, amiért Celaenát bántotta. Ezen az éjszakán minden megváltozott.

Arobynn mosolya szélesebb lett, rutinosan kedves arckifejezése a jóindulat illúzióját keltette.

– Hihetetlenül boldog vagyok, hogy egészségesek vagytok – mondta. – Nem is tudom, hogy megkérdezzem-e tőletek, mi szél hozott benneteket haza.

Haza – ez már nem az otthonuk többé, és ezt Arobynn is tudta. A szavakat is fegyverként használta.

Sam tartása megfeszült. Celaena kissé előredőlt. Megegyeztek, hogy ő fog beszélni, mivel Sam hamarabb elvesztené a fejét Arobynn-nel szemben.

– Van egy ajánlatunk a számodra – mondta, anélkül, hogy megmozdult volna. Felfordult a gyomra attól, hogy szemtől szemben itt van Arobynn-nel, mindazok után, ahogy a férfi elárulta őt. Amikor egy hónappal ezelőtt kiment ebből a dolgozószobából, megesküdött, hogy megöli, ha háborgatni meri. De a férfi meglepő módon azóta tartotta a távolságot.

– Ó, igen? – Arobynn hátradőlt a karosszékében.

– Sam és én elmegyünk Résvárból – magyarázta hűvös, nyugodt hangon. – És szeretnénk a céhet is elhagyni. A legszívesebben itt, a kontinensen, egy másik városban alapítanánk egy saját vállalkozást. Nem akarunk a céhnek konkurenciát – tette hozzá finoman –, csak egy magánvállalkozást, éppen csak hogy megkeressük a kenyérrevalót.

Szüksége volt a beleegyezésére, de meghunyászkodnia nem kell.

Arobynn tekintete Celaenáról Samre vándorolt. A fiú feldagadt száját hunyorogva nézte.

– Szerelmi csetepaté?

– Csak egy kis félreértés – válaszolt Celaena, mielőtt még Sam valamilyen csípős megjegyzést tehetett volna. Természetesen Arobynn még egy darabig váratni fogja őket a válaszával. Sam a szék karfáit szorongatta.

– Ja, úgy – válaszolta Arobynn még mindig mosolyogva. Még mindig nyugodtan, finoman és fenyegetően. – És pontosan merre laktok most? Remélhetőleg kellemes helyen. Nem örülnék, ha a legjobb orgyilkosaim egy nyomortanyán húznák meg magukat.

Addig fogja erőltetni ezt a kedves csevejt, amíg úri kedve tartja, és csak utána fog válaszolni a kérdésükre. Sam dermedten ült. Celaena valósággal érezte a fiú tajtékzó dühét, amikor Arobynn azt mondta: „orgyilkosaim”. A szavai vágnak, mint a borotva pengéje. Celaena próbálta elfojtani bosszúságát.

– Jól nézel ki, Arobynn – mondta. Ha a férfi nem válaszol, akkor természetesen ő sem fog neki, főleg nem akkor, ha a jelenlegi lakhelyükről van szó, amiről valószínűleg már egyébként is tud.

Arobynn legyintett, és hátradőlt.

– Nélkületek olyan üresnek tűnik ez a ház.

Ezt olyan meggyőzően mondta – mintha csak azért mentek volna el, hogy bosszantsák őt –, hogy Celaena eltűnődött, vajon komolyan gondolja-e, amit mondott, vajon tényleg elfelejtette volna, hogy mit tett vele, és hogyan bánt Sammel?

– És most, amikor azt mondjátok, hogy el akartok költözni a fővárosból, és a céhet is itt akarjátok hagyni… – Arca áthatolhatatlan volt. Celaenának kényszerítenie kellett magát, hogy egyenletesen lélegezzen, nehogy a pulzusa megemelkedjen. Kerüli a választ.

Felszegte a fejét.

– Tehát akkor elfogadható a céh számára, ha mi kilépünk? – Minden szavával borotvaélen táncolt.

Arobynn szemében felvillant valami.

– Jogotokban áll elköltözni.

Elköltözni. Egy szóval sem említi a céhből való kilépést.

Celaena már éppen világosabb választ akart követelni tőle, amikor…

– Válaszolj már, az ördögbe is! – Sam arca elfehéredett dühében.

Arobynn olyan vészjóslóan mosolygott Samre, hogy Celaena majdnem a tőre után nyúlt.

– Éppen azt tettem. Mind a kettőtöknek jogában áll azt csinálni, amit akartok.

Celaenának talán már csak másodpercei maradtak, mielőtt Sam tényleg dühkitörést kap – mielőtt veszekedést robbant ki, ami mindent tönkretenne. Amikor Arobynn mosolya csak szélesebb lett, Sam keze véletlenül az oldalára vándorolt – ujjai már csak milliméterekre voltak a kardja és tőre markolatától.

A fenébe!

– Készek vagyunk fizetni érte, hogy elhagyhassuk a céhet – jelentette ki Celaena, aki mindenáron meg akarta akadályozni, hogy tettlegességre kerüljön sor. Az istenekre, annyira vágyott egy kis harcra, de nem ilyenre – és nem Arobynn-nel. Szerencsére Arobynn és Sam is feléje fordult, amikor egy összeget is megnevezett.

– Ez az összeg több mint méltányos, ha kilépünk, és valahol másutt saját vállalkozást alapítunk.

Arobynn egy pillanatnyi hatásszünetet tartott, aztán kimondta, hogy ő mennyit követel.

Sam felugrott.

– Te megőrültél?

Celaena túlságosan le volt döbbenve ahhoz, hogy megmozduljon. Ilyen sok pénzt… Arobynn biztos, hogy tudja, mennyi pénze van a bankban. Mert az összeg pont annyi volt, mint amennyit követelt tőlük. Sam kevéske megspórolt pénze ugyan megmaradna, és az, amit a lakásért kapnának, de a lakást az elhelyezkedése és szokatlan beosztása miatt nem biztos, hogy könnyen el lehetne adni.

Újabb összeggel próbálkozott, de Arobynn megrázta a fejét, és Samre nézett.

– Ti vagytok a legjobbak – jelentette ki elviselhetetlen nyugalommal. – Ha ti elmentek, elveszne az a tekintély és pénz, amit a céhnek tudnátok hozni. Ezt fel kell számítanom. Az ajánlatom nagyvonalú.

– Nagyvonalú – sziszegte Sam.

De Celaena felszegte az állát. Mondhatott volna ő egészen végkimerülésig más összegeket Arobynn-nek, de mivel a férfinak láthatóan valamilyen oka volt pont ezt az összeget megadni, ezért ebből nem fog engedni egy fillért sem. Még egyszer utoljára arcon csapta őt – még utoljára megforgatta a kést benne, csak azért, hogy megbüntesse.

– Elfogadom az ajánlatot – szólt, és kifejezéstelen arccal mosolygott rá.

Sam villámgyorsan ránézett, de ő továbbra is Arobynn markáns arcát figyelte.

– Azonnal átutaltatom a számládra az összeget. Amint elintéztük a dolgot, elutazunk – és elvárom, hogy se te, se a céh ne háborgasson minket soha többet. Világos?

Felállt. El kell mennie innen, minél messzebbre. Nagy hiba volt visszajönni. Zsebre dugta a kezét, mert remegni kezdett.

Arobynn rávigyorgott, ő pedig rájött, hogy már régen tudta, hogy ez fog történni.

– Rendben.

– Nem volt jogod ahhoz, hogy elfogadd az ajánlatát – üvöltötte Sam olyan dühtől eltorzult arccal, hogy a járókelők a széles sétányon gyakorlatilag elugrottak előle. – Először engem kellett volna megkérdezned! Még csak nem is alkudoztál!

Celaena a kirakatokat bámulta. Imádta a bevásárlónegyedet a főváros szívében – a tisztára söpört, fákkal szegélyezett járdákat, a pompás sugárutat, amely közvetlenül a Királyi Színház márványlépcsőihez vezetett, magát a tényt, hogy itt a cipőktől kezdve a parfümökön és ékszereken át az első osztályú fegyverekig bármit megtalálhatott.

– Ha ezt kifizetjük, mindenképpen kerítenünk kell egy megbízást, mielőtt elmegyünk!

Ha kifizetjük.

– Én fogom kifizetni – mondta.

– Nem fogod.

– Az én pénzem, azt csinálok vele, amit akarok.

– Te már kifizetted a te és az én adósságomat is – nem hagyom, hogy akár egy fillért is adj neki! Kerüljük ki valahogy ezt a lelépési díjat!

Elhaladtak egy túlzsúfolt teaszalon bejárata előtt, ahol elegánsan öltözött hölgyek csevegtek egymással a meleg őszi napsütésben.

– Mi a baj? Hogy olyan sok pénzt akar, vagy hogy én fizetem?

Sam úgy állt meg, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Bár ő rá se hederített a teaszalon vendégeire, mégis minden tekintetet magára vont. Sam még akkor is lehengerlő volt, amikor majdnem felrobbant a méregtől – és túlzottan dühös volt ahhoz, hogy észrevegye, ez nem éppen a legmegfelelőbb hely a veszekedésre.

Celaena megfogta a karját, és húzta tovább magával. Közben érezte, hogy a hölgyek tekintete ráirányul, és önkéntelenül is némi önelégültséget érzett, amikor szemügyre vették őt: megnézték sötétkék tunikáját, melynek hajtókái és szalagjai finom aranyhímzéssel voltak díszítve, testhez simuló elefántcsontszínű nadrágját és térdig érő, barna, vajpuha bőrcsizmáját. A legtöbb nő, főleg a gazdagok és a nemesek, még mindig ruhákban és szörnyű fűzőkben jártak, de a nadrág és a tunika időközben annyira megszokottá vált, hogy finom öltözéke garantáltan tetszést aratott azoknál a nőknél, akik ráérősen álldogáltak a teaszalonok előtt.

– Az a baj – sziszegte Sam –, hogy torkig vagyok a hatalmi játszmáival, és inkább vágnám el a torkát, mint hogy fájdalomdíjat fizessek neki.

– Akkor te bolond vagy. Ha Résvárat veszekedéssel hagyjuk el, akkor sehol sem tudjuk majd megvetni a lábunkat – legalábbis nem a jelenlegi tevékenységünkkel. És még ha tisztességes szakmára is váltanánk, akkor sem vagyok biztos benne, hogy nem bukkan-e fel ő vagy valaki más a céhtől, és követeli tőlünk ezt a pénzt. Ha tehát oda kell adnom neki a bankban lévő utolsó filléremet is, hogy életem hátralévő részében nyugodtan aludhassak, akkor legyen így.

Elérték a bevásárlónegyed szívében lévő nagy kereszteződést, ahol a lovakkal, járművekkel és emberekkel túlzsúfolt utcák fölött a Királyi Színház kupolája magaslott.

– Hol húzzuk meg a határt? – kérdezte Sam halkan. – Mikor mondjuk, hogy elég volt?

– Ez az utolsó alkalom.

– Az biztos – mondta Sam gúnyosan.

Azzal befordult egy sétálóutcába, mely nem a lakásukhoz vezetett, hanem pont az ellenkező irányba.

– Hova mész?

Sam hátranézett.

– Sürgősen friss levegőre van szükségem. Otthon találkozunk.

Celaena figyelte, amint Sam átvág a forgalmas sugárúton, és a főváros nyüzsgése lassan elnyeli.

Akkor aztán a lábaira bízta, hogy vigyék valamerre. Elsétált a Királyi Színház lépcsője, az üzletek és utcai árusok mellett, de a látványuk most valahogy összemosódott benne. Igazán szép, őszi nap volt – a levegő csípős, de a nap melegen sütött.

Néhány dologban Samnek igaza volt. És egyáltalán, az, hogy Sam belekerült ebbe a slamasztikába, az ő hibája – ő kezdte ezt az egészet Koponya-öbölben. Sam ugyan azt állította, hogy már évek óta szerelmes belé, de ha ő az utóbbi hónapokban megtartotta volna a kellő távolságot, akkor Sam most nem lenne ebben a nehéz helyzetben. Talán okosabb lett volna egyszerűen összetörni a szívét, és otthagyni őt Arobynn-nél. Minden könnyebb lenne, ha Sam utálná őt. De most… érte is felelős lett. Rémisztő érzés.

Sokkal fontosabb volt a számára, mint bárki más. Ő pedig tönkretette a karrierjét, amiért Sam egész életében dolgozott. Az összes pénzét odaadta volna azért, hogy a fiú legalább szabad legyen. De nem mondhatta, hogy azért fizet mindenért, mert adósának érzi magát. Ezt Sam nagyon zokon venné.

Megállt.

A széles sugárút másik végén találta magát, egyetlen utcára az üvegkastély kapujától. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy egyáltalán nem vette észre, milyen messzire jutott. Rendszerint nem merészkedett ilyen közel a kastélyhoz.

A szigorúan őrzött kovácsoltvas kapu mögött egy hosszú, fákkal szegélyezett út kezdődött, amely közvetlenül a hírhedt épületig kígyózott felfelé. Kissé hátrahajolt, hogy végignézzen az égbe nyúló tornyokon, a délelőtti napsütésben csillogó erkélyeken és tornyocskákon. A palotát az eredeti kőkastélyra húzták fel, ez volt az Adarlani Birodalom legnagyszerűbb épülete.

Celaena gyűlölte.

Ahogy az utcáról benézett, embereket látott a hatalmas birtokon nyüzsögni: egyenruhás őröket, elegáns dámákat, egyenruhás szolgákat… Milyen életük lehet ott a király árnyékában?

Tekintete a legmagasabb szürke kőtoronyra és egy kis, borostyánnal futtatott erkélyre vándorolt. Olyan könnyű volt elképzelni, hogy az emberek ott benn teljesen gondtalanul élnek.

De ebben a csillogó épületben napról napra olyan döntéseket hoztak, melyek megváltoztatták a dolgok menetét Erileában. Ebben az épületben rendelkeztek a mágia betiltásáról, és olyan munkatáborok létrehozásáról, mint Calaculla és Távolvég. Ebben az épületben lakott a gyilkos, aki királynak nevezte magát, és akitől mindenkinél jobban rettegett.

Ha a Vaults Résvár alvilágának a szíve, akkor ez az üvegkastély Adarlan birodalmának lelke.

Úgy érezte, mintha az üvegből, kőből és vasból készült szörny figyelné őt. Ahogy ránézett, a Sammel és Arobynn-nel kapcsolatos problémái jelentéktelennek tűntek, mintha csak egy szúnyog lenne, és egy olyan teremtmény szélesre tátott szája előtt zümmögne, aki az egész világot fel akarja falni.

A hideg szélben kibomlott egy-két tincs befont hajából. Nem kellett volna ilyen közel jönnie, még ha annak a valószínűsége, hogy találkozik a királlyal, a nullával is egyenlő. Már csak ha rágondolt, szörnyű félelem fogta el.

Egyedül az vigasztalta, hogy a király által meghódított területek lakóinak többsége valószínűleg ugyanígy érzett. Amikor kilenc évvel ezelőtt lerohanta Terrasent, bevonulása gyors volt és szörnyű. Még Celaena is rosszul lett, ha olykor eszébe jutott néhány a rémtettei közül, amiket uralma megszilárdítása érdekében követett el.

Egészen beleborzongott, majd sarkon fordult, és hazament.

Sam csak vacsorára jött haza.

Celaena a kandallóban lobogó tűz előtt feküdt a kanapén, és egy könyvet olvasott, amikor belépett a lakásba. Arcát még félig eltakarta a csuklyája, és hátán a kardja markolata csillogott a tűz vörös fényében. Amikor bezárta maga mögött az ajtót, Celaena pillantása az alkarján tompán fénylő, hosszú bőrkesztyűkre esett: a vastag, művészi kidolgozású bőr alatt tőrök lapultak. Sam olyan fegyelmezett erőt sugárzott, hogy Celaena elámult. Néha egyszerűen megfeledkezett róla, hogy Sam, akivel a lakását megosztotta, szintén egy edzett, kíméletlen orgyilkos.

– Találtam megbízót.

A fiú lehúzta a csuklyát a fejéről, és az ajtókeretnek dőlt, karját széles mellkasa előtt keresztbe tette.

– Tényleg? – Celaena becsapta a könyvet, amibe eddig teljesen belemerült, és letette a kanapéra.

– Jól megfizetik. Méghozzá nagyon jól. – Barna szeme ragyogott, ugyanakkor az arca kiismerhetetlen volt. – Az orgyilkoscéhnek nem kell róla tudnia. Számodra is lenne feladat.

– Ki a megbízó?

– Azt nem tudom. A férfi, akivel beszéltem, a szokásos módon álcázta magát: csuklyát és teljesen jellegtelen ruhát viselt. Valaki más helyett tárgyalhatott.

– Miért nem akartak a céhhez fordulni? – Celaena a kanapé karfájára ült. Túl nagynak, túl feszültnek érezte a kettejük között lévő távolságot.

– Mert Ioan Jayne-t és a helyettesét, Rourke Farrant kell megölnöm.

Celaena rábámult.

– Ioan Jayne.

Résvár alvilágának ura.

Sam bólintott.

Celaena füle zúgni kezdett.

– Túlságosan jól őrzik – vetette ellen. – És Farran… az az ember idegbeteg. Egy szadista.

Sam ellökte magát az ajtófélfától, és odament hozzá.

– Azt mondtad, pénzre van szükségünk ahhoz, hogy másik városba költözhessünk. És mivel feltétlenül ki akarod fizetni a céhet, tényleg szükségünk van pénzre. Szóval, ha nem akarunk lopni, mint a tolvajok, azt ajánlom, fogadjuk el a megbízást.

Celaena kissé hátrabillentette a fejét, hogy Sam szemébe tudjon nézni.

– Jayne veszélyes.

– Akkor pont jó, hogy mi vagyunk a legjobbak, nem?

A fiú hanyagul mosolygott, de Celaena látta, milyen feszesek a vállai.

– Keressünk valami mást. Biztos vannak egyéb lehetőségek is.

– Nem lehet tudni. És ilyen sokat senki nem fizetne.

Celaenának leesett az álla, amikor Sam kimondta az összeget.

Nagyon jó tartalék lenne. Ennyiből bárhol megélnének egy darabig.

– Tényleg nem tudod, ki a megbízó?

– Te most kifogásokat keresel, hogy nemet mondhass?

– Csak próbálok a biztonságunkra gondolni – fortyant fel. – Tudod te, hogy hány ember törte bele a bicskáját Jayne-be és Farranbe? És tudod, hányan vannak még életben közülük?

Sam beletúrt a hajába.

– Velem akarsz lenni?

– Micsoda?

– Velem akarsz lenni?

– Igen.

Ebben a pillanatban valóban ez volt minden, amit akart. Sam tétován elmosolyodott.

– Akkor csináljuk meg, és elég pénzünk lesz, hogy elvarrjunk itt minden szálat, és valahol máshol letelepedjünk a kontinensen. Ha rajtam múlna, én már ma éjjel útnak indulnék, anélkül, hogy Arobynnnek vagy a céhnek egy fillért is adnék, de igazad van: akkor életünk hátralévő részében egy perc nyugtunk sem lenne. Tiszta lappal kell indulnunk. Ezt akarom. Kettőnkért.

Celaena torka összeszorult, és a tűz felé nézett, de Sam egy ujjal finoman megemelte az állát.

– Szóval üldözőbe veszed velem Jayne-t és Farrant?

Sam olyan szép volt – mindent megtestesített, ami Celaenának tetszett, és amire vágyott. Hogy lehet, hogy ez csak idén tűnt fel neki? Hogy utálhatta őt annyira sokáig?

– Át fogom gondolni – szólt fátyolos hangon, és felállt. Nem fontoskodásból mondta. Tényleg végig kellett gondolnia, különösen mivel Jayne és Farran volt a célpont.

Sam mosolya szélesebb lett, és odahajolt hozzá, hogy egy csókot nyomjon a halántékára.

– Jobb, mint ha nemet mondtál volna.

Celaena az arcán érezte a leheletét.

– Sajnálom, amit korábban mondtam.

– Bocsánatkérés Celaena Sardothientől? – Csillogott a szeme. – Talán álmodom?

Grimaszolt, de amikor Sam megcsókolta, a karját a nyaka köré fonta, és csókban forrtak össze. Amikor a nyelvük egymáshoz ért, Sam halkan felnyögött. Celaena keze beleütközött a szíjba, amivel Sam kardja a hátára volt erősítve, és addig játszott vele, míg sikerült kioldania a kapcsot. A kard hangos koppanással a padlóra esett. Sam a szemébe nézett, és Celaena iszonyúan vágyott arra, hogy szorosan magához húzza őt. Sam olyan odaadással puszilgatta mindenhol, mintha tudná, hogy még élete egész hátralévő részében csókolhatja őt.

Celaenának ez tetszett. Nagyon.

Sam az egyik karjával átkarolta a hátát, a másikkal pedig térde alá nyúlt, és egy könnyed mozdulattal felemelte. Celaena a mennyországban érezte magát, habár ezt soha nem árulta volna el neki.

Sam átvitte a nappaliból a hálószobába, és gyengéden az ágyra fektette. Gyorsan lehúzta veszélyes bőrkesztyűjét, ledobta a csizmáját, köpönyegét, bőrmellényét, és alóla az ingét is. Celaena figyelte aranyló bőrét és izmos mellkasát, a felsőtestét borító vékony hegeket, és a szíve úgy kalapált, hogy alig kapott levegőt.

Sam az övé. Ez a csodás, erős férfi az övé.

Sam ajka újra egybeolvadt az övével, közben a fiú finoman az ágy közepe felé tolta. Magabiztos kezei bejárták testét, és felfedezték annak minden egyes centiméterét. Ő a hátán feküdt, Sam pedig a könyökén támaszkodott. A fiú belecsókolt a nyakába. Nekifeszült, amikor Sam keze a felsőtestére siklott, és kigombolta a tunikáját. Nem akarta tudni, hogy hol tanulta ezeket a dolgokat. Mert ha egyszer megtudja azoknak a lányoknak a nevét…

Még a lélegzete is kihagyott, amikor az utolsó gombhoz ért, és lesegítette róla a tunikáját. Zihálva nézett végig a testén. Már korábban is eljutottak idáig, de Sam tekintete most kérdő volt, nemcsak a tekintete, de az egész teste.

– Ne ma este – suttogta Celaena izzóan forró arccal. – Még ne!

– Nem rohanunk sehová – mondta Sam, és lehajolt, hogy az orrával végigsimítson a vállán.

– Csak… – az istenekre, már megint minek beszél. Nem tartozott neki magyarázattal, és Sam nem is sürgette őt, de… – egy ilyen dolognál, mint ez, szeretnék minden pillanatot kiélvezni.

Sam tudta, mire gondol, amikor azt mondta, „egy ilyen dolognál” – a kapcsolatukra, a kettejük közt kialakult kötelékre, amely olyan erős és eltéphetetlen volt, hogy a lány képzeletében minden Sam körül forgott. Ez mindennél jobban megrémítette.

– Tudok várni – mondta Sam lassan, miközben a kulcscsontját csókolgatta. – Miénk az örökkévalóság.

Talán igaza volt. És ha a világon minden időt Sammel tölthet…

Ez a kincs minden árat megért.