7. FEJEZET

CELAENA ÉS ANSEL TUDTA, hogy az aszterionlovas csínyüknek következményei lesznek. Celaena remélte, hogy legalább arra lesz idejük, hogy egy viszonylag elfogadható hazugsággal hozakodjanak elő arról, honnan szerezték a lovakat. De mivel az erődbe való megérkezésükkor Mikhail és három másik orgyilkos várta őket, világossá vált számára, hogy a mutatványuk már a Mester fülébe is eljutott.

Nem szólt egy szót sem, amikor Ansellel együtt lehajtott fejjel, földre szegezett tekintettel térdelt a Mester emelvényénél. Celaena most már biztos nem tudná rábeszélni arra, hogy eddze őt.

A fogadóterem ma üres volt, a Mester lassan csoszogó léptekkel jött feléjük. Celaena tudta, hogy bizonyára tudna hangtalanul is közlekedni. Szóval csak félelmet akart bennük kelteni.

És Celaena félt is. Minden lépésénél érezte a korábbi zúzódásokat az arcán, ezek Arobynn öklének emlékére lüktetni kezdtek. És egyszerre eszébe jutott a szó, amit Sam Arobynn-nek ordított, amikor az orgyilkosok királya lecsapott rá, a szó, amit a fájdalom kábulatában valahogyan elfojtott magában: Megöllek!

Úgy hangzott, mintha Sam komolyan gondolta volna. Újból és újból ezt a szót ordította.

Ez a váratlan és hihetetlenül éles emlék annyira lenyűgözte, hogy Celaena teljesen elfelejtette, hol is van, míg a Mester hófehér köpenye be nem lebbent a látóterébe. Celaena szája kiszáradt.

– Egyszerűen jól akartuk érezni magunkat egy kicsit – mondta halkan Ansel. – Még visszavihetjük a lovakat.

Celaena lehajtott fejjel Ansel felé sandított. A lány felnézett a föléjük tornyosuló Mesterre.

– Sajnálom – mormolta Celaena, és azt kívánta, bárcsak a kezével is nyomatékosítani tudná a sajnálkozását. Fontos volt számára, hogy a Mester hallja a bocsánatkérését, még ha a hallgatás talán nagyobb előnyére vált is volna.

A Mester csak állt tovább.

Tekintete alatt Ansel tört meg elsőként.

– Tudom, hogy butaság volt – mondta egy sóhajjal kísérve. – De nincs ok az aggodalomra. Szót értek Lord Berickkel, hiszen ezt csinálom, amióta csak az eszemet tudom.

Szavaiban annyi elkeseredettség volt, hogy Celaena ámulva húzta fel szemöldökét. Lehet, hogy Ansel nagyon nehezen viselte, hogy a Mester vonakodott vele edzeni. Nyíltan sosem igyekezett felhívni magára a figyelmét, de ennyi itt töltött év után ő csak a Mester és Berick közvetítője volt, és ez nem pont az a dicsőség volt, amire Ansel vágyott. Celaena maga sem lett volna megelégedve ezzel.

A Mester ruhái zizegtek, ahogy odajött hozzá, és amikor kérges ujjai megérintették az állát, Celaena összerezzent. Maga felé fordította a lány arcát, úgy, hogy a szemébe kelljen néznie. Még mindig látszódott rajta a bosszúság. Celaena nem mozdult, felkészült az ütésre, már imádkozott érte, hogy ne okozzon neki súlyos sérüléseket. De akkor a Mester tengerzöld szeme összeszűkült, és a férfi szomorúan mosolyogva elengedte őt.

Celaena arca égett a szégyentől. A Mester nem akarta megütni őt. Azt akarta, hogy ránézzen, és elmesélje az ő változatát a történetről. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne büntetés. És ha kitenné Anselt, azért, amit tettek… De Anselnek itt kellett lennie, hogy megtanuljon mindent, amit az itteni orgyilkosok megtaníthatnak neki, mert ő akart valamit kezdeni az életével. Anselnek célja volt. Neki ezzel ellentétben…

– Az én ötletem volt – bökte ki Celaena; szavai visszahangzottak az üres teremben. – Nem volt kedvem gyalog visszajönni, és gondoltam, jó lenne, ha lennének lovaink. Amikor aztán az aszterionkancákat megláttam… azt gondoltam, kicsit stílusosabbá is tehetnénk az utunkat.

Bizonytalan mosolyt küldött a Mester felé. Az magasra húzott szemöldökkel nézett rá, majd Anselre, és vissza, és csak figyelte őket. Egy örökkévalóságnak tűnt.

Valami Ansel arckifejezésében bólintásra késztette. Ansel gyorsan lehajtotta a fejét.

Mielőtt még a büntetésről döntene, Celaenához fordult, majd vissza a Mesterre.

– Mivel annyira szeretjük a lovakat, esetleg elvállalhatnánk az istállómunkát? A reggeli műszakban. Amíg Celaena el nem utazik.

Celaena nem akart hinni a fülének, de már rég megtanulta, hogyan kell semmitmondó arckifejezést magára ölteni.

A Mester szemében szórakozott csillogás látszott, egy pillanatra végiggondolta Ansel javaslatát. Azután ismét bólintott. Ansel fellélegzett.

– Köszönjük, hogy elnéző velünk! – mondta.

A Mester az ajtóra nézett: elmehettek.

Ansel felállt, Celaena ugyanígy tett. De amikor megfordult, a Mester megfogta a karját. Ansel figyelmesen nézte, ahogy a Mester pár kézmozdulatot tett. Amikor végzett, Ansel felvonta a szemöldökét. A Mester még egyszer megismételte a mozdulatokat, csak lassabban, közben többször is Celaenára mutatott. Ansel most már nyilvánvalóan biztosabb volt benne, hogy jól értette őt, majd Celaenához fordult.

– Holnap naplementekor jelenj meg előtte! Az első leckédre.

Celaena nem árulta el megkönnyebbülését, és őszintén a Mesterre mosolygott. Az halványan visszamosolygott rá. A lány mélyen meghajolt a Mester előtt, és végig mosolyognia kellett, mialatt elhagyták a termet, és az istállók felé vették az irányt. Még három és fél hete volt hátra, több mint elég, hogy megkapja azt a levelet.

Bármit látott is a Mester az arcán, bármit mondott is neki, úgy tűnik, végre megállta előtte a helyét.

Kiderült, hogy nem csak a lótrágya lapátolásáért lettek felelősek. Ó, dehogy, az erődben élő összes négylábú jószág bokszát ki kellett takarítaniuk, és ehhez az egész délelőttre szükségük volt. De legalább reggel csinálták, és nem délután, amikor a hőség teljesen elviselhetetlenné tette volna a bűzt.

Volt ennek egy további előnye is, mégpedig az, hogy nem kellett futni menniük, bár Celaena a négyórányi állatürülék-lapátolás után inkább választotta volna a tíz kilométeres futást.

Alig várta, hogy elhagyják az istállót, és a feszültség egyre nagyobb lett benne, ahogy a nap egyre magasabbra vándorolt az égen, majd lassan közeledett a naplemente. Nem tudta, mire készüljön, és ebben Ansel sem tudott neki segíteni. A délutánt szokás szerint harci edzéssel töltötték egymással és más orgyilkosokkal, akik az erre kijelölt belső udvaron szintén bejöttek az árnyékba. És amikor a nap végre megközelítette a horizontot, Ansel megszorította a vállát, és a fogadóterembe küldte.

De a Mester nem volt ott, és Ilias, akivel helyette összetalálkozott, jól megszokott mosolya kíséretében a tető irányába mutatott. Miután Celaena néhány lépcsőt és egy falétrát megmászott, valamint egy tetőablakon is átpréselte magát, végül kint találta magát magasan az erőd tetején. A Mester a mellvédnél állt, és elnézett a sivatag felett. Celaena megköszörülte a torkát, de a férfi továbbra is háttal állt neki.

A fáklyákkal megvilágított lapos tető nem lehetett több két négyzetméternél, és csak egy lezárt nádkosár állt a közepén.

Amikor Celaena újból köhintett egyet, a Mester végre megfordult. A lány meghajolt előtte, és nem azért, mert ezt kellett tennie, hanem attól a különös érzéstől vezérelve, hogy a Mester ezt megérdemli. Ő egy bólintással válaszolt, és jelekkel közölte, hogy nyissa ki a gyékénykosarat. Celaena kétkedését palástolva közelebb lépett. Talán egy szép új fegyver lapul a kosárban? Hirtelen megállt, amikor meghallotta a sziszegést.

Egy olyan ne-merj-közelebb-jönni-sziszegést. Közvetlenül a kosár belsejéből.

A Mesterhez fordult, aki letelepedett a mellvédre, és meztelen lábát lóbálta két kőtömb között. Ismét felszólította a lányt, hogy nyissa fel a kosár tetejét. Celaena tenyere nyirkos lett az izzadságtól. Nagy levegőt vett, és lelökte a kosárról a fedelét.

Egy összetekeredett fekete kígyó sziszegett rá, fejét jól behúzva.

Celaena hátraszökkent egy métert, hogy a párkány felé meneküljön, de a Mester halkan csettintett egyet a nyelvével.

Kanyargós mozdulatokat írt kezével a levegőbe, mintha egy folyót rajzolna – vagy egy kígyót. Figyeld őt, mintha ezt akarta volna mondani neki. Mozogj vele!

Amikor Celaena ismét a kosár irányába nézett, még éppen látta, ahogyan a kígyó lapos, fekete feje átsiklik a peremen, majd a csempézett padlóra csusszan.

Szíve hevesen kalapált a mellkasában. Ez egy mérges kígyó, igaz? Biztosan. Mérgesnek nézett ki.

A kígyó átkúszott a tetőn, Celaena pedig kitért az útjából, anélkül, hogy egy másodpercre is szem elől tévesztette volna. Amikor a tőre után nyúlt, a Mester megint csettintett a nyelvével. Egy gyors pillantás az irányába elegendő volt, hogy megértse.

Ne öld meg! Válj eggyé vele!

A kígyó kényelmesen, minden fáradság nélkül siklott, és fekete nyelvével belekóstolt az éjszakai levegőbe. Celaena közben figyelte őt, mélyen be- és kilélegzett, hogy megnyugtassa magát.

Celaena egy héten keresztül minden estét a tetőn töltött, és a kígyót figyelte, utánozta a mozdulatait, felvette annak ritmusát és hangjait, míg végül úgy tudott mozogni, mint ő, már a szemébe tudott nézni, és előre tudta, mikor fog lecsapni, és már ő is úgy csapott le, mint a kígyó, villámgyorsan és félelem nélkül.

Ezt követően három éjszakát töltött a denevérekkel, akik az istállóban a tetőgerendákon lógtak. Szüksége volt egy kis időre, mire rájött az erősségükre – hogy hogyan tudnak olyan csendesek lenni, hogy senki ne vegye őket észre, hogyan képesek nagy zajban is csak és kizárólag a prédájuk hangjára koncentrálni. Az azt követő két éjszakát a nyulakkal töltötte a dűnék között, megtanulta tőlük a nyugodtságot, magába szívta a tudást, hogyan használják a gyorsaságukat és ügyességüket arra, hogy megmeneküljenek a ragadozók karmai elől, és miként alszanak a föld alatt, hogy hamarabb meghallják ellenségeiket. A Mester éjszakáról éjszakára közelről figyelte őt, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, vagy bármit tett volna azon kívül, hogy néha felhívta a figyelmét egy állat mozgására.

Celaena ezekben a hetekben csak az étkezésekkor látta Anselt, és akkor, amikor délelőttönként a trágyát lapátolták. És Celaena általában nem volt lelkes beszélgetőpartner, ha előtte egy hosszú éjszakát töltött futással vagy fejjel lefelé lógással, vagy éppen oldalazó mászással, hogy megértse, a rákok miért pont így mozognak, és nem másképp. De Ansel jókedvű volt, és minden egyes nappal egyre boldogabb lett, anélkül, hogy ennek okát elárulta volna, Celaena pedig hagyta magát megfertőzni ezzel.

Ebéd után mindig lefeküdt és aludt, míg le nem ment a nap. Álmai tele voltak kígyókkal, nyulakkal és ciripelő sivatagi bogarakkal. Néha felfedezte Mikhailt, amikor a növendékekkel edzett, vagy a meditáló Iliásszal találkozott össze egy üres gyakorlóudvaron, de alig volt alkalma egy kis időt tölteni velük.

Lord Berick támadásai elmaradtak. Bármit mondott is neki Ansel azon a találkozón Xandriában, bármi állt is a Mester levelében, úgy tűnt, hogy működött, még a lótolvajlásuk ellenére is.

Voltak nyugodt pillanatai is, amikor nem edzett, és nem is Ansellel dolgozott az istállóban. Pillanatok, amikor gondolatai visszatértek Samhez, Sam mondataihoz. Azzal fenyegetőzött, hogy megöli Arobynnt. Mert neki fájdalmat okozott. Celaena megpróbálta megfejteni ezt a rejtvényt, megérteni, mi változott meg a Koponya-öbölben, amiért Sam ilyesmit mert vágni az orgyilkoskirály fejéhez. De ha túlságosan gondolkodóba esett, akkor inkább száműzte ezeket a gondolatokat emlékezete legtávolibb szegletébe.