1. FEJEZET

AZ ORGYILKOSOK BÚVÓHELYÉNEK tágas előcsarnokában teljes csend honolt, amikor Celaena Sardothien a kezében egy levelet szorítva a márványpadlón lépdelt. Senki sem köszöntötte a hatalmas tölgyfa ajtónál, csak a házvezetőnő, aki lesegítette róla ázott köpenyét, de ő sem szólt inkább semmit, amikor észrevette a Celaena arcán játszó huncut mosolyt.

Az előcsarnok túlsó végében az Arobynn Hamel dolgozószobájába nyíló szárnyas ajtó csukva volt. De Celaena tudta, hogy bent van, mivel Wesley, a testőre kint őrködött. Ahogy közeledett felé, a férfi sötét szeme kifejezéstelennek tűnt. Még ha Wesley nem is volt hivatalosan orgyilkos, Celaena nem kételkedett abban, hogy a megtermett testéhez csatolt kardokat és tőröket halálos ügyességgel tudja forgatni.

Ugyanilyen kevéssé kételkedett abban is, hogy Arobynn őrszemei Résvár minden kapujánál ott állnak. Abban a pillanatban, ahogy átlépte a város határát, Arobynnt értesítették, hogy végre visszajött. Vizes, koszos csizmája sáros foltokat hagyott maga után, ahogy a dolgozószoba és Wesley felé haladt.

Három hónap telt el az éjszaka óta, amikor Arobynn eszméletlenre verte, büntetésképpen, mert tönkretette a rabszolga-kereskedelmi megállapodását Rolfe kapitánnyal, a kalózok fejedelmével. Három hónap telt el azóta, hogy Arobynn a Vörös-sivatagba küldte el őt, hogy engedelmességet és fegyelmet tanuljon, és kiérdemelje a Csendes Orgyilkosok Néma Mesterének elismerését.

A kezében szorongatott levél volt a bizonyítéka annak, hogy megcsinálta. A bizonyíték, hogy Arobynn azon az éjszakán nem törte meg őt.

Már alig várta, hogy lássa az arcát, amikor átadja neki a levelet.

Nem beszélve arról, ha majd beszámol arról a három, arannyal teli ládáról, amit magával hozott, és amit ebben a pillanatban visznek fel a szobájába. Néhány szóban majd elmagyarázza neki, hogy az adósságait vele szemben ezennel törlesztette, elhagyja a búvóhelyet, és egy új lakásba költözik, amit már megvásárolt. És ezennel szabad, nem függ többé tőle.

Amikor elérte az előcsarnok túlsó végét, Wesley a dolgozószoba ajtaja elé állt. Körülbelül öt-hat évvel lehetett fiatalabb Arobynn-nél. Az arcán, illetve kezén lévő vékony hegek árulkodtak arról, hogy az orgyilkosok királyának szolgálatában nem lehetett könnyű élete. Sötét ruhája minden bizonnyal még több heget takart, talán még brutálisabbakat.

– Nem ér rá – mondta Wesley, készen arra, hogy a legkisebb mozdulatra előrántsa valamelyik fegyverét. Lehet, hogy Celaena Arobynn pártfogoltja volt, de Wesley mindig világossá tette: ha fenyegetést jelent mesterére, akkor habozás nélkül végez vele. Nem kellett őt akció közben látnia ahhoz, hogy tudja róla, olyan ellenfél, akit komolyan kell venni. Gyaníthatóan ezért edzett mindig egyedül, és tartotta a múltját titokban. Minél kevesebbet tudott róla, a férfi annál nagyobb előnyben lenne vele szemben, ha kettejük között harcra kerülne sor. Ezt okosnak és hízelgőnek is találta egyben.

– Én is örülök, hogy látlak, Wesley – mondta mosolyogva. A férfi tartása feszesebb lett, de nem tartóztatta fel, amikor kinyitotta a dolgozószoba ajtaját.

Az orgyilkosok királya faragott íróasztalánál ült egy papírhalom felett. Celaena köszönés nélkül nyílegyenesen az íróasztalhoz ment, és a levelet a csillogóan fényes falapra hajította.

Már ki is nyitotta a száját, a szavak már majdnem feltörtek belőle, de Arobynn csak felemelte az ujját, halványan elmosolyodott, majd a papírjai felé fordult. Wesley kívülről becsukta az ajtót.

Celaena ledermedt. Arobynn lapozott, gyorsan átfutotta az oldalt, és intett neki. Ülj le!

Miközben továbbra is az olvasott dokumentumra meredt, a Néma Mester ajánlólevele után nyúlt, és maga mellé tette egy papírkupacra. Celaena pislogott. Egyszer. Kétszer. A férfi nem nézett fel rá. Egyszerűen tovább olvasott. Az üzenet egyértelmű volt. Csak várjon szépen, amíg ő elkészül. És addig nem fog tudomást venni a létezéséről, még akkor sem, ha a tüdejét kiordítaná magából.

Így tehát leült.

A dolgozószoba ablakán kopogott az eső. Másodpercek teltek el, aztán percek. Nagymonológja, ahogy elképzelte, széles gesztusokkal előadva, semmivé foszlott. Arobynn elolvasott még három oldalt, mielőtt egyáltalán a kezébe vette a Néma Mester levelét.

Miközben olvasta, Celaena fejében egyre csak az a nap járt, amikor utoljára ezen a széken ült.

A finom vörös szőnyeget nézegette a lába alatt. Valaki sikeresen kimosta belőle az összes vért. Hogy mennyi volt belőle az övé, és mennyi Sam Cortlandé, riválisáé és társáé az összeesküvésben, akivel együtt hiúsították meg Arobynn rabszolga-kereskedelmi megállapodását? Máig nem tudta, hogy mit tett Arobynn Sammel azon az éjjelen. Amikor az előbb megérkezett, nem látta őt az előcsarnokban. Egyébként az itt lakó többi orgyilkos közül sem látott senkit. Talán Sam is el volt foglalva. Remélte, hogy dolga van, mivel az azt jelentené, hogy még életben van.

Arobynn végül ránézett, és úgy tette félre a Néma Mester levelét, mintha csak egy darab fecni lenne. Celaena egyenesen, az állát kissé felszegve állt, még akkor is, amikor Arobynn ezüstszürke szemével alaposan szemügyre vette őt. A leghosszabb ideig a keskeny, rózsaszínű hegen időzött el, a nyaka oldalán, néhány centiméterre az állkapcsától és a fülétől.

– Nos – szólalt meg Arobynn végül –, azt hittem, hogy jobban le fogsz sülni.

Celaena majdnem elnevette magát, de tökéletesen uralkodott az arcvonásain.

– Tetőtől talpig be voltam öltözve, hogy védjem magam a naptól – magyarázta. Halkabban beszélt, gyengébben, mint ahogy akart. Ezek voltak az első szavai, amelyeket hozzá intézett, azután, hogy félholtra verte. Nem igazán volt magával elégedett.

– Aha – szólt a férfi, és a mutatóujján lévő aranygyűrűt forgatta hosszú, elegáns ujjaival.

Celaena az orrán keresztül mély levegőt vett, miközben felidézte azokat a szavakat, amelyeket az elmúlt hónapokban, illetve Résvárba történő hazaútján megfogalmazott, és amelyek annyira beleégtek. Néhány mondat, és vége lenne ennek az egésznek. A több mint nyolc évnek vele, vége, csak néhány szó és egy hatalmas aranyhegy.

Már éppen neki akart fogni, de Arobynn megelőzte.

– Sajnálom – mondta.

Már másodszor haltak el a szavak az ajkán, még mielőtt kimondta volna őket.

A férfi fogva tartotta a tekintetével, de már nem játszott a gyűrűjével.

– Ha tudnám, akkor meg nem történtté tenném azt az éjszakát, Celaena. – Az íróasztal fölé hajolt, a kezét ökölbe szorította. Amikor utoljára ezeket a kezeket látta, akkor az ő vérével voltak összekenve. – Sajnálom – ismételte meg Arobynn.

Majdnem húsz évvel idősebb volt nála, és a vörös hajába vegyülő néhány ősz tincs ellenére az arca fiatal maradt. Finom, markáns vonások, feltűnően tiszta, szürke szemek… Talán nem ő volt a legjóképűbb férfi, akit valaha látott, de biztosan az egyik legvonzóbb.

– Minden áldott nap – folytatta –, az elutazásod óta minden egyes nap elmentem a Kiva-templomba, és imádkoztam, hogy bocsássanak meg nekem az égiek. – Ha a hangja nem csengett volna olyan nyersen, akkor hangosan felnevetett volna, ahogy elképzelte, amint az orgyilkosok királya az engesztelés istenének szobra előtt térdepel. Lehet, hogy valóban megbánta a viselkedését? – Nem lett volna szabad hagynom, hogy az indulataim ennyire magukkal ragadjanak. Nem lett volna szabad elküldenem téged.

– Miért nem hozattál akkor vissza? – Már ki is mondta, és nem tudta kontrollálni a hangjában érezhető ingerültséget.

Arobynn kissé hunyorgott, gyaníthatóan a megbánásnak ez volt az egyetlen jele, amit megengedett magának.

– Mire a hírnökök rád bukkantak volna, valószínűleg már úton lettél volna hazafelé.

Celaena a fogát csikorgatta. Könnyű kifogás.

A férfi felismerte a felvillanó dühöt a szemében, és hogy nem hisz neki.

– Nagyon szeretném jóvátenni. – Felállt a bőrfoteljából, és megkerülte az íróasztalt. Hosszú lábai és az évekig tartó edzések könnyed eleganciát kölcsönöztek a mozdulatainak, még akkor is, ha csak az íróasztal szélén lévő dobozkáért nyúlt. Amikor fél térdre ereszkedett előtte, az arca megközelítőleg egy vonalba került az övével. Celaena el is felejtette, hogy milyen magas.

Átnyújtotta neki az ajándékot. A gyöngyház berakásos dobozka már önmagában valódi műalkotás volt, de Celaena rezzenéstelen arcot vágott, amikor a fedelét felnyitotta.

A délutáni szürkületben egy smaragd-arany bross csillant fel. Lélegzetelállító volt, igazi mestermunka, és azonnal tudta, melyik ruháját és köpenyét fogja vele a legjobban kiegészíteni. Arobynn azért vette, mert ismerte a ruhatárát és az ízlését, mert mindent tudott róla. Csak Arobynn tudta az abszolút igazságot a világon minden emberről.

– Ez a tiéd – mondta. – A legelső ilyen darab. – Celaena különös élességgel érzékelte minden egyes mozdulatát, és próbált erős lenni, amikor a férfi felemelte a kezét, és egy ujjal óvatosan végigsimította a halántékát lefelé az arccsontja görbületéig. – Sajnálom – súgta újra. Celaena ránézett.

Apa, báty, szerető – valójában egyik szerepet sem töltötte be soha. Főleg nem a szeretőét, bár ha Celaena más típus lett volna, és Arobynn másképp nevelte volna őt, akkor talán eljutottak volna idáig. A férfi úgy szerette őt, mint egy családtagot, de mégis neki adta a legveszélyesebb feladatokat. Gondoskodott róla, kiképezte és eltiporta az ártatlanságát, amikor először ölnie kellett. Mindent megadott neki, de mindent el is vett tőle. Ahogy azt sem tudta megszámolni, hogy hány csillag van az égen, ugyanúgy azt sem tudta volna pontosan meghatározni, mit érez az orgyilkosok királya iránt.

Elfordította az arcát. Arobynn felállt, az íróasztalának támaszkodott, és halványan rámosolygott.

– Van még egy ajándékom, ha kéred.

Már hónapok óta arról álmodozott, hogy elköltözik innen, és kifizeti az adósságait… Miért nem tudja kinyitni a száját, és egyszerűen megmondani neki?

– Benzo Doneval Résvárba jön – mondta a férfi.

Celaena felkapta a fejét. Hallott Donevalről, a rendkívül befolyásos melisande-i üzletemberről. A távoli délnyugaton fekvő Melisande egyike volt azon országoknak, amelyet a közelmúltban foglalt el Adarlan.

– Miért? – kérdezte halkan, óvatosan.

Arobynn szeme csillogott.

– A Leighfer Bardingale által vezetett nagy küldöttség tagjaként érkezik a fővárosba. Leighfer jó barátságban van Melisande egykori királynőjével, aki felkérte őt arra, hogy az ügyüket Adarlan királya előtt képviselje. – Melisande, idézte fel Celaena, egyike volt azon kevés királyságoknak, ahol a királyi családokat nem végezték ki. Ehelyett a királynő lemondott, és hűséget esküdött Adarlan királyának, illetve győztes légióinak. Celaena nem tudta eldönteni, hogy mi a rosszabb: az, ha valakit gyorsan lefejeznek, vagy az, ha behódol Adarlan királyának.

– Nyilvánvaló – folytatta Arobynn –, hogy a küldöttség megpróbál majd mindent bemutatni, amit Melisande kulturálisan, árucikkekben, gazdagságban nyújtani tud. Így akarják rávenni a királyt arra, hogy engedélyezze a melisande-i út megépítését, és részt vállaljon a finanszírozásában. Ha belegondolunk, hogy Melisande volt királynőjének csak névleges hatalma van, akkor el kell ismerjem, nagy benyomást tett rám a becsvágya, és az, hogy van képe a királyt egyáltalán megkérdezni.

Celaena az ajkába harapott, amikor a kontinens térképe megjelent lelki szemei előtt.

– Egy út, ami Melisande-et összekötné a Tépő-láppal és Adarlannal? – kérdezte. A Melisande-del való kereskedés a földrajzi adottságok miatt mindig is nehézkes volt. Mivel szinte járhatatlan hegyek és a Tölgyváld-erdő határolta, a kereskedelem szinte kizárólag arra korlátozódott, ami a kikötőkön keresztül az országba juthatott. Egy út mindezt megváltoztathatná. Egy út nemcsak gazdaggá, de befolyásossá is tenné Melisande-et.

Arobynn bólintott.

– A küldöttség egy hetet tölt majd itt. Utcabálokat és vásárokat terveznek, három nap múlva pedig egy holdtölte-ünnepséget. Ha Résvár lakói beleszeretnek az áruikba, akkor a király talán komolyan fontolóra veszi az ügyüket.

– És mi köze van Donevalnek ehhez az útépítéshez?

Arobynn vállat vont.

– Üzleti tárgyalások miatt jön Résvárba és valószínűleg azért is, hogy keresztbe tegyen a volt feleségének, Leighfernek. És hogy egy bizonyos üzletet tető alá hozzon. Ez az üzlet az oka annak, amiért Leighfer le akar számolni vele.

Celaena kérdőn vonta fel a szemöldökét. Egy ajándék, mondta Arobynn.

– Doneval szigorúan bizalmas dokumentumokat hoz magával – mondta Arobynn olyan halkan, hogy még az ablakon kopogó eső is majdnem hangosabb volt nála. – Nemcsak őt kellene elintézned, de meg kellene szerezned az iratokat is.

– Milyen iratokat?

Arobynn ezüstszürke szeme felderült.

– Doneval valakivel Résvárban egy rabszolga-kereskedelmi egyezményt akar tető alá hozni. Ha az utat engedélyezik, és megkezdik az építését, akkor Melisande-ben ő akar elsőként a rabszolgák importjából és exportjából profitálni. Úgy tűnik, hogy az iratok bizonyítják, hogy bizonyos befolyásos melisande-iek Adarlanban ellenzik a rabszolga-kereskedelmet. Ismeretes, hogy Adarlan királya semmitől sem riad vissza, hogy megbüntesse azokat, akik felemelik hangjukat az üzelmeivel szemben… Azaz a király rendkívüli módon érdekelve lenne abban, hogy megtudja, ki van ellene a rabszolgaság kérdésében, főleg úgy, hogy ezek az emberek láthatólag már konkrét lépéseket is tesznek a rabszolgák felszabadítása érdekében. Doneval és résvári új üzleti partnere ezzel a listával akarják ezeket az embereket zsarolni, hogy térjenek jobb belátásra, adják fel az ellenállásukat, és fektessenek be vele együtt a rabszolga-kereskedelem kiépítésébe Melisande-ben. Leighfer azt hiszi, hogy ha ebbe nem egyeznek bele, akkor a volt férje a király kezére játssza ezt a listát.

Celaena nagyot nyelt. Ez most egy békejobb? Valamiféle jelzés, hogy Arobynn megváltoztatta a véleményét a rabszolga-kereskedelemről, és megbocsátott neki a Koponya-öbölért?

De újra belekeveredni egy ilyen ügybe…

– És milyen érdekei fűződnek Bardingale-nek ehhez az egészhez? – kérdezte óvatosan. – Miért bíz meg bennünket Doneval meggyilkolásával?

– Mert Leighfer nem hisz a rabszolgaságban, és így akarja megvédeni a listán szereplő személyeket, akik már elkezdték megtenni a szükséges lépéseket ahhoz, hogy gátat szabjanak Melisande-ben a rabszolgaságnak. És a már fogságba esett rabszolgákat lehetőség szerint biztonságos helyre juttassák. – Arobynn úgy beszélt, mintha személyesen ismerné Bardingale-t, mintha többek lennének egyszerű üzletfeleknél.

– És Doneval partnere Résvárban? Ki ő? – kérdezte, mert minden szempontot figyelembe akart venni és át akart gondolni, mielőtt igent mond.

– Leighfernek nincsenek róla információi, az informátorai ugyanis nem tudtak a nevére bukkanni Doneval titkosított levelezésében. Csak annyit derítettek ki, hogy az iratokat hat nap múlva fogják kicserélni. Leighfer a találkozó pontos idejét nem tudta meg, és azt sem, hogy Doneval új üzleti partnere milyen iratokat hoz a tárgyalóasztalhoz, de arra tippel, hogy olyan fontos személyek listájáról lehet szó, akik a rabszolgaság ellenzői Adarlanban. Leighfer azt mondja, hogy Doneval résvári tartózkodása idejére házat fog bérelni, és az átadásra valószínűleg egy félreeső helyiségben kerül majd sor, talán egy emeleti dolgozószobában vagy hasonlóban. Elég jól ismeri őt ahhoz, hogy biztos legyen benne.

Celaenában fokozatosan állt össze a kép. Donevalt gyakorlatilag tálcán kínálják fel neki. Csak azt kell kiderítenie, hogy a találkozó hány órakor lesz, milyen biztonsági intézkedéseket tettek, és ő ezeket miként tudná kijátszani.

– Tehát nemcsak Doneval kiiktatása lenne a feladatom, hanem az is, hogy várjak az átadásig, hogy hozzájussak az ő, illetve a partnere irataihoz? – Arobynn arcán valami mosolyféle suhant át. – És mi van a partnerével? Vele is végeznem kellene?

Arobynn arcáról lehervadt a mosoly.

– Mivel nem tudjuk, hogy kivel találkozik, ezért a megbízás nem vonatkozik mindkettejükre. De Leighfer és a szövetségesei egyértelműen utaltak rá, hogy a partnerét is szívesen látnák holtan. Ezért prémiumot adnának neked.

Celaena az ölében heverő smaragdbrosst tanulmányozta.

– És milyen jól fizetnek?

– Szokatlanul jól. – Celaena a hangjából is hallotta, hogy mosolyog, de nem nézett fel a csodálatosan szép drágakőről. – És én lemondok az engem megillető részről. Az egész a tied lehet.

Celaena erre már felkapta a fejét. A férfi tekintetében volt valami könyörgő. Talán tényleg megbánta, amit tett. És talán csak miatta vállalta el ezt a megbízatást, hogy így adja tudtára, megértette, miért szabadította fel a rabszolgákat a Koponya-öbölben. – Feltételezem, hogy Donevalt szigorúan őrzik.

– Igen. – Arobynn előhalászott egy levelet a mögötte lévő íróasztalról. – Nem véletlenül vár az átadással a nagy utcabál utánig, hogy másnap el tudjon tűnni.

Celaena a mennyezetre nézett, mintha a fagerendákon túl átláthatna az emeleti szobájába, ahol most az aranyládái álltak. Nem volt szüksége erre a pénzre, de ha kifizeti az adósságait Arobynn-nek, akkor eléggé megcsapolná a tartalékait. És ez a megbízás nemcsak arról szól, hogy valakit meg kell ölnie, hanem másokon is segíteni tudna. Hány élet menne tönkre, ha Donevalt és partnerét nem ölné meg, és ezeket a bizalmas iratokat nem szerezné meg?

Amikor Arobynn újra felé közeledett, felállt. A férfi elsimított egy hajtincset az arcából.

– Hiányoztál – mondta.

Kitárta a karját, de nem tett további mozdulatokat, hogy megölelje. Celaena az arcát tanulmányozta. A Néma Mester azt mondta neki, hogy az emberek különbözőképp kezelik a fájdalmat: egyesek elfojtják, mások szeretettel üdvözlik, illetve olyanok is vannak, akik dühbe fordítják át. Celaena nem bánta, hogy a Koponya-öbölben felszabadított kétszáz rabszolgát, de ezzel valóban elárulta Arobynnt. Talán a férfi így birkózott meg a fájdalmával, hogy félholtra verte őt.

A tettére mindamellett semmi mentség nincsen, de Arobynn volt mindene a világon. Közös, sötét történetüket, mely tele volt meglepő fordulatokkal és titkokkal, nemcsak az arany kovácsolta egybe. És ha elhagyja, ha most azonnal kifizeti az adósságait, és soha többé nem látja…

Egy lépést hátrébb lépett. Arobynn lazán leengedte a karját, de Celaena távolságtartása egy kicsit sem bizonytalanította el.

– Elgondolkodom Doneval ügyén. – Nem hazudott. Mindig végiggondolta a megbízatásait, maga Arobynn biztatta erre a kezdetektől fogva.

– Sajnálom – mondta újra a férfi.

Celaena csak nézett rá hosszan, aztán elment.

A kimerültség már abban a pillanatban eluralkodott rajta, amikor a széles márványlépcső legalsó csillogó lépcsőjére rálépett. Nehéz, utazással töltött hónap állt mögötte, négy hét kegyetlen tréning és lelki fájdalom után. Minden alkalommal, amikor a nyakán lévő hegre nézett, megérintette, vagy a ruhája hozzáért, fájt az emlékezés az árulásra, amely okozta. Azt hitte, hogy Ansel a barátnője, életre szóló barátnője, lelki társa. De Ansel bosszúvágya mindennél erősebb volt. Ennek ellenére Celaena remélte, hogy a lány, akárhol is van éppen, végül szembekerül azzal, ami oly sokáig üldözte őt.

Egy mellette elsiető szolga lesütött szemmel fejet hajtott előtte. Mindenki, aki itt dolgozott, többé-kevésbé tudta, hogy ki ő, és a legkegyetlenebb kínzás ellenére is megőrizné a titkát. Nem mintha ennek már igazából sok jelentősége lett volna, mert a csendes orgyilkosok közül már mindenki felismerné őt.

Celaena nagyot sóhajtva a hajába túrt. Mielőtt ma reggel átlépte volna a város határát, betért még egy városszéli fogadóba, hogy megfürödjön, kimossa a koszos ruháit, és egy kicsit rendbe hozza, kisminkelje magát. Nem akart az orgyilkosok búvóhelyére úgy érkezni, mint egy csatornapatkány. De még mindig mocskosnak érezte magát.

Az emeleten egy szalon mellett haladt el, és csodálkozott, hogy bentről zongorajátékot és nevetést hallott. Ha Arobynn-nek vendégei vannak, akkor az ő érkezésekor miért ült olyan rettentő elfoglaltan a dolgozószobájában?

A fogát csikorgatta. Micsoda képtelenség, hogy megvárakoztatta, míg elkészül a munkájával…

Ökölbe szorította a kezét, és már éppen sarkon akart fordulni, hogy lerobogjon a lépcsőn, és megmondja neki, hogy kész, elköltözik, és már nem engedelmeskedik neki többet, de ekkor valaki kilépett az elegánsan berendezett folyosóra.

Sam Cortland.

A fiú nagy, barna szeme tágra nyílt, a testtartása merev volt. Láthatólag nehezére esett, hogy becsukja az ajtót, aztán megindult felé, a hatalmas ablakok előtt lógó kékeszöld bársonyfüggönyök, a bekeretezett olajfestmények előtt, és egyre közelebb és közelebb jött. Celaena nem mozdult, hagyta, hogy tetőtől talpig átjárja Sam látványa. A fiú néhány lépésnyire megállt előtte.

Egy végtagja sem hiányzott, nem sántikált, a szeme nem rángatózott idegesen. Gesztenyebarna haja egy kicsit megnőtt, de jól állt neki. Barnára sült, olyan káprázatos barna színe volt, mint aki egész nyáron a napon sütkérezett. Arobynn őt egyáltalán nem büntette volna meg?

– Visszajöttél – mondta Sam úgy, mint aki nem hisz a szemének.

Celaena kissé megemelte az állát, és zsebre dugta a kezét.

– Úgy néz ki.

Sam kissé oldalra billentette a fejét.

– És milyen volt a sivatag?

Celaena egyetlen karcolást sem látott rajta. Természetesen már az ő sebei is begyógyultak, de…

– Forró – felelte.

Sam halkan elnevette magát.

Nem mintha dühös lett volna rá, hogy ő sértetlen, éppen ellenkezőleg. Annyira megkönnyebbült, hogy szinte rosszul lett tőle. Egyszerűen soha nem hitte volna, hogy a találkozás vele olyan… furcsa érzés lesz. És azok után, ami Ansellel történt, mondhat egyáltalán őszintén olyasmit, hogy megbízik benne?

A szalonban, néhány ajtónyival arrébb, egy nő sikítva vihogni kezdett. Hogy lehet, hogy annyi kérdése van, és mégis annyira nem tud semmit sem mondani?

Amikor Sam pillantása arcáról a nyakára vándorolt, és felfedezte az új, keskeny heget, a homlokát ráncolva megkérdezte:

– Hogy történt?

– Valaki egy kardot szorított a torkomnak.

Sam arca elkomorult, de Celaena nem akarta a hosszú, szomorú történetet elmesélni. Nem akart Anselről beszélni, arról pedig végképp nem, ami azon az éjszakán történt, amikor visszatértek a Koponya-öbölből.

– Megsérültél? – kérdezte Sam halkan, és egy lépéssel közelebb jött.

Nem fogta fel azonnal, csak egy kicsit később, hogy amikor a fiú azt hallotta, hogy valaki egy kardot szorított a torkának, valószínűleg egy sokkal szörnyűbb jelenetet képzelt el.

– Nem – mondta. – Nem úgy, ahogy gondolod.

– Akkor hogy? – Most még alaposabban szemügyre vette az alig látható fehér vonalat az arcán – Ansel másik ajándékát –, a kezét, egyszerűen mindenét. Szikár, izmos teste megfeszült. A mellkasa is szélesebb lett.

– Nem rád tartozik – tiltakozott Celaena.

– Mondd el, mi történt! – erősködött Sam.

Azzal a kis édeskés mosolyával vigyorgott rá, amelyről tudta, hogy gyűlöli. A Koponya-öböl óta a viszonyuk javult, de miután annyi éven keresztül olyan szörnyen bánt vele, nem tudta, hogyan térjen vissza arra a tiszteletteljes bajtársiasságra, amelyet nemrég fedeztek fel egymás iránt.

– Miért kellene bármiről is beszámolnom neked?

– Azért – sziszegte a fiú, és még egy lépéssel közelebb jött –, Celaena, mert amikor utoljára láttalak, ájultan feküdtél Arobynn szőnyegén, és olyan átkozottul véres voltál, hogy még az arcodat sem tudtam felismerni.

Most már olyan közel állt, hogy Celaena meg tudta volna érinteni. Az eső továbbra is verte a folyosó ablakait, valahogy távolról emlékeztette őket arra, hogy még létezik a világ körülöttük.

– Mondd el! – kérlelte a fiú.

Megöllek! Ezt kiáltotta Sam Arobynn-nek, amikor az orgyilkosok királya félholtra verte. Ezt ordította. Ezekben a borzalmas pillanatokban a kötelék, amely közte és Sam között létrejött, nem szakadt el. Sam döntött, ki iránt lesz hűséges: azt választotta, hogy mellette áll, és érte fog harcolni. Pontosan ez különböztette meg őt Anseltől. Samnek legalább egy tucatnyi alkalma lett volna arra, hogy megsebesítse vagy elárulja őt, de soha nem tett ilyet.

Mosoly játszadozott a szája szögletében. Hiányzott neki. Amikor a fiú látta az arckifejezését, valahogy zavartan vigyorgott rá. Celaena nyelt egyet, érezte, hogy a szó – hiányoztál – magától fel akar törni belőle, de ebben a pillanatban kinyílt a szalon ajtaja.

– Sam! – szólt egy sötét hajú, zöld szemű nő szemrehányóan, de mosolyogva. – Itt vagy hát…

Pillantása Celaenára esett. Amikor Celaena felismerte őt, már nem mosolygott.

A lélegzetelállítóan gyönyörű nő úgy mosolygott, mint egy macska, ahogy eltávolodott az ajtótól, és szándékos lassúsággal vonult feléjük. Celaena figyelte csípőjének ringását, elegáns kéztartását, különlegesen finom ruháját a nagyvonalú dekoltázzsal együtt.

– Celaena – mondta édeskésen. Sam gyanakodva nézett rájuk, amikor a lány mellé lépett. Túl közel ahhoz, hogy csak egy futó ismeretségről legyen szó.

– Lysandra – szólt Celaena ugyanolyan hangon. Mind a ketten tízévesek voltak, amikor megismerkedtek, és az azóta eltelt hét év alatt Celaena emlékei szerint nem volt olyan nap, amikor ne vágott volna a legszívesebben egy téglát az arcába. Vagy lökte volna ki az ablakon. Vagy bármi mást azon számos fogás közül, amit Arobynntől tanult.

Az sem javított a dolgon, hogy Arobynn egy halom pénzt költött el arra, hogy támogassa a felemelkedését árva utcagyerekből kurtizánná, sőt, Résvár történetének egyik legnagyobb érdeklődéssel várt, legértékesebb kurtizánjává. Arobynn jó barátságot ápolt Lysandra madámjával, és évek óta rajongó jótevője volt. Lysandra és a madámja voltak az egyedüli kurtizánok, akik tudták, hogy az a lány, akit Arobynn az „unokahúgának” hív, valójában a pártfogoltja. Celaena soha nem tudta kideríteni, hogy Arobynn miért avatta be őket, de akármikor panaszkodott arra, hogy Lysandra bárkinek elpletykálhatná, hogy ki is ő valójában, Arobynn éppen az ellenkezőjéről volt meggyőződve. Celaena természetesen nem hitt ebben, de az orgyilkosok királyának fenyegetése talán elegendő volt ahhoz, hogy még a nagypofájú Lysandrának is befogja a száját.

– Azt hittem, hogy a sivatagba zavartak – szólt Lysandra, figyelmesen mustrálva Celaena ruháját. A Rémnek hála, hogy átöltözött a fogadóban! – Ennyire gyorsan eltelt volna a nyár? Azt hiszem, ha az ember olyan jól érzi magát…

Celaenát halálos, gonosz nyugalom szállta meg. Egyszer már nekiment Lysandrának. Tizenhárom éves korukban Lysandra kitépte a kezéből a csodás csipkelegyezőjét. Dulakodás közben legurultak egy lépcsőn. Celaena egy éjszakát töltött az orgyilkosok villájának tömlöcében azért a véraláfutásért, amit Lysandra arcán hagyott a csipkelegyezőjével.

Megpróbált nem törődni azzal, hogy a lány milyen közel áll Samhez. Sam mindig kedves volt a kurtizánokkal, és mindannyian imádták őt. Az anyja is kurtizán volt, és Arobynnt, az egyik törzsvendégét kérte meg arra, hogy gondoskodjon a fiáról. Sam csak hatéves volt, amikor az egyik féltékeny vendége meggyilkolta. Celaena karba tette a kezét.

– Szabadna tudnom, hogy mégis mit csinálsz itt?

Lysandra sejtelmesen mosolygott.

– Ó, Arobynn – úgy fuvolázta a nevét, mintha intim barátságban lennének – ebédet rendezett annak tiszteletére, hogy nemsokára elárvereznek engem.

Ezen nincs meglepve.

– Meghívta a jövendőbeli kuncsaftjaidat is?

– Jaj, dehogy! – kuncogott Lysandra. – Az ebédet csak nekem és a lányoknak szervezte. És Clarisse-nek természetesen. – A madám nevét is fegyverként használta, olyan szóként, amellyel a többieket legyőzheti és megbéníthatja, ahogy elsuttogja: Én fontosabb vagyok, mint te, nekem több a befolyásom, mint neked, én minden vagyok, te meg a nagy semmi.

– Milyen nagyszerű! – felelte Celaena. Sam még mindig nem szólt egy szót sem.

Lysandra, akinek orra törékeny volt, és szeplők borították, kissé felszegte az állát, és Celaenára nézett.

– Hat nap múlva árvereznek el. A várakozások szerint rekordot fogok dönteni.

Celaena már több fiatal kurtizánnál látta, hogyan zajlik mindez: a lányokat tizenhét éves korukig képzik, aztán elárverezik a szüzességüket annak, aki a legtöbbet kínálja értük.

– Sam – folytatta Lysandra, és keskeny kezét a fiú karjára tette – olyan sokat segített nekem, gondoskodott arról, hogy az árverési partim tökéletesen legyen előkészítve.

Celaena maga is meglepődött azon, milyen villámszerűen támadt fel benne a vágy, hogy ezt a kezet egyszerűen letépje Lysandra csuklójáról. Az, hogy együtt érez a kurtizánokkal, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ilyen… barátságosnak kell lennie velük!

Sam a torkát köszörülve kihúzta magát.

– Szóra sem érdemes. Arobynn nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az árverezők és a terem megfelelően biztosítva legyen.

– A fontos klientúrát első osztályúan kell kezelni – trillázott Lysandra. – Annyira szívesen megmondanám neked, hogy ki mindenki jön el, de Clarisse kinyírna. Minden szigorúan titkos, még a vendégeknek is csak a legszükségesebb dolgokat áruljuk el.

Most már elég volt. Még egy szó Lysandra szájából, és biztosan kiveri a fogait, és betömi velük a száját. Celaena kissé előrebillentette a fejét, és a keze ökölbe szorult. Sam a jól ismert mozdulat láttán eltolta Lysandra kezét a karjáról.

– Menj vissza! – mondta neki.

Lysandra még egyszer sokat sejtetően rámosolygott Celaenára, majd Sam felé fordult.

– Te mikor csatlakozol hozzám? – Telt, vörös ajkát duzzogva lebiggyesztette.

Elég, elég, elég volt!

Celaena sarkon fordult.

– Jó szórakozást az első osztályú klienseidhez! – szólt vissza.

– Celaena – figyelmeztette Sam.

De már nem fordult vissza, még akkor sem, amikor hallotta, hogy Lysandra vihog, és valamit suttog, és akkor sem, amikor semmi másra nem vágyott jobban, mint hogy előhúzza a tőrét, és egyenesen, tiszta erőből Lysandra valószínűtlenül szép arcába vágja.

Mindig is gyűlölte Lysandrát, mondta magában. Mindig. Az nem volt újdonság, hogy így érintette meg Samet, és így beszélt vele. De…

Lysandra szüzességéhez nem fért kétség, ennek így kellett lennie, de volt egy csomó más dolog, amit ennek ellenére megtehetett. Olyan dolgok, amiket lehet, hogy megtett Sammel.

Rosszul lett, dühös volt, és kicsinek érezte magát. A szobájához érve olyan erővel vágta be maga mögött az ajtót, hogy az esőáztatta ablaküvegek megcsörrentek.