CELAENA SARDOTHIEN egy rabszállító kocsi sarkában kuporogva az árnyék és fény játékát figyelte a falon. A kicsi, rácsos ablakon keresztül a fák, melyek éppen csak elkezdték ősziesen tarkára váltani lombjukat, mintha őt kémlelték volna.

Fejét a dohos deszkafalnak hajtotta, hallgatta a kocsi nyikorgását, a vas csörgését csuklója és bokája körül, és az őrök hangos, alkalmanként nevetéssel megszakított beszélgetését, akik immáron két napja kísérték a kocsit.

Mindezt érzékelte, de csak a fülsiketítő csenden keresztül, amely mintegy takaróként terült rá, és minden mást távol tartott. Biztosan éhes és szomjas volt, és ujjai elzsibbadtak a hidegtől, de ezeket nem érezte igazán.

A kocsi annyira zötykölődött, hogy a fejét beverte a falba. Még ezt a fájdalmat is csak tompán érezte.

A fényfoltok úgy táncoltak a falon, mint a hópelyhek.

Mint a hamu.

Egy olyan világ hamuja, mely teljesen leégett, és romokban hevert körülötte. E halott világ hamuízét érezhette kirepedezett ajkán és ólomnehéz nyelvén.

A csend kedvére való volt. A csend védte meg a lehető legrosszabb kérdéstől: minden az ő hibája volt?

A lombtető különösen sűrűvé vált felettük, és alig jutott fény a kocsiba. A csend ekkor visszahúzódott, és a kérdés behatolt a fejébe, a bőrébe, a lélegzetébe és a csontjaiba.

És a sötétségben megrohanták az emlékek.