10. FEJEZET

Valahol közvetlenül a feje mögött valaki egy üllőn kalapált. Olyan közel, hogy minden ütést a testében érzett, a zaj a fejét hasogatta, és felriasztotta őt az alvásából.

Celaena egy mozdulattal felült. Nem volt sehol kalapács vagy üllő – ami kalapált, az a feje volt. És falak sem voltak körülötte: az őt figyelő Kaszidától eltekintve közel s távol csak vörös homokot látott. Jól van, legalább nem halott.

Káromkodva tápászkodott fel. Mit művelt Ansel?

A hold fakó fényében azt meg tudta állapítani, hogy az orgyilkosok erődje sehol nincs a látóterében, és azt is látta, hogy az összes cuccát bezsúfolták Kaszida nyeregtáskájába. Csak a kardja hiányzott. Kereste, kereste, de nem volt ott. Amikor az egyik hosszú késéért nyúlt, megdermedt: az övében egy összetekert papírra bukkant.

Valaki egy lámpást is letett mellé, amit csak meg kellett gyújtania, és be kellett ágyaznia a homokba. Letérdelt a pislákoló fény közelébe, és remegő kézzel széthajtotta a lapot.

Néhány mondat állt rajta, Ansel majdnem olvashatatlan kézírásával.

Sajnálom, hogy így kellett végződnie.

A Mester azt mondta, jobb lesz neked, ha így mész haza, mint hogy szégyenkezned kelljen a kérdések miatt, hogy miért kell korábban elmenned.

Kaszida a tiéd – mint ahogy a Mester ajánlólevele is, amit a nyeregtáskában találsz.

Menj haza!

Hiányozni fogsz.

Ansel

Celaena háromszor is elolvasta a papírt, biztos akart lenni benne, hogy nem hagyott ki semmit. Kidobták őt – de miért? Végül is az ajánlólevelet megkapta, de… Miért akartak tőle ilyen gyorsan megszabadulni, miért kábították el, és tették ki a sivatag közepére? Öt nap múlva amúgy is elutazott volna; ennyit nem tudott volna várni a Mester?

Égő szemmel gondolta végig az elmúlt napok eseményeit, hogy mivel bánthatta meg őt. Felállt, felforgatta a nyeregtáskát az ajánlólevelet keresve. Az ajánlólevél egy összehajtott papírlap volt, tengerzöld pecséttel – ilyen színű a Mester szeme is. Kicsit hiú, de mindegy…

Celaena ujjai a pecsét felett köröztek. Ha feltöri, akkor Arobynn a szemére vetheti, hogy manipulálta a levelet. De mi van akkor, ha a levélben szörnyű dolgok álltak róla? De Ansel ajánlólevélnek nevezte ezt az irományt, akkor olyan rossz nem lehetett. Celaena visszadugta a nyeregtáskába.

Talán a Mester szintén észrevette, hogy mennyire el van kényeztetve, és mennyire önző. Talán végig csak megtűrték őt, mély hallgatás közepette, és… talán az Ansellel folytatott veszekedése után határozták el, hogy kiteszik a szűrét. Ez nem lenne meglepő, a sessiz suikast a saját érdekeit fogja szem előtt tartani. Nem számított, hogy ő ezekben a hetekben egynek érezte magát közülük – hosszú, hosszú idő után először valahol megint otthon érezte magát. Egy olyan helyen, ahol többet tanulhatott, mint álnokoskodni és ölni.

De ebben alaposan tévedett. És ez a felismerés valahogyan még jobban is fájt neki, mint az a verés, amiben Arobynn részesítette.

Celaena ajkai remegtek, de megemberelte magát, és addig fürkészte az éjszakai égboltot, amíg a feje fölött megtalálta a nyugatra mutató szarvast az állócsillagokkal együtt. Sóhajtva elfújta a lámpást, felült Kaszidára, és belelovagolt a sötétségbe.

Egy kikötőt keresett, hogy aztán hajóval átjusson Melisande-be, de ahelyett, hogy az északi útvonalon, azaz a Daloló-homokon átküzdötte volna magát Yurpáig, ahol idefelé leszállt a hajóról, inkább Xandria mellett döntött. Vezető nélkül igazából nem is volt nagyon más választása. Hagyott időt magának, gyakran gyalog ment, nem Kaszidán lovagolt. Az állat ugyanolyan szomorúnak tűnt, mint ő, hogy el kellett hagynia a Csendes Orgyilkosokat, illetve azok kényelmes istállóit.

Másnap a késő délutáni útjának első kilométereit tette meg, amikor a bang, bang, bang megütötte a fülét. Egyre hangosabb lett, hamarosan pedig csörömpölés, zörgés és dübögés kezdte kísérni. Felpattant Kaszida hátára, és megmászott egy homokdombot.

A távolban legalább kétszáz férfi menetelt – egyenesen a sivatagba. Néhányan vörös-fekete zászlót vittek. Lord Berick katonái. Hosszú oszlopban meneteltek, oldalt mellettük lovasok kísérték őket. Celaena még sosem látta Bericket személyesen, de a seregben nem is fedezett fel senkit, aki lordnak nézett ki. Berick nyilván nem jött velük.

Mit akarhattak ezek a katonák itt kint? Itt nem volt semmi, kivéve…

Celaena szája hirtelen kiszáradt. Semmi nincs itt, kivéve az orgyilkosok erődjét.

Az egyik lovas megállította izzadságtól csillogó fekete lovát, és az ő irányába nézett. A lány fehér ruhája a szemén kívül mindent elfedett belőle, lehetetlen volt felfedezni, hogy ki is ő.

Még ebből a távolságból is látta, hogy a lovasnál íj és tegez van. Vajon mennyire tud jól célozni?

Celaena nem mert megmozdulni. Az égvilágon semmi szüksége nem volt arra, hogy felhívja magára a katonák figyelmét, akik mind kardokkal, késekkel, pajzsokkal és nyilakkal voltak felfegyverkezve. Ilyen erős készültség mellett kizárt, hogy csak baráti látogatásra menjenek.

Talán a Mester ezért küldte el őt? Megtudta valahogyan, mi következik, és nem akarta belekeverni?

Celaena biccentett egyet a katona felé, és továbblovagolt Xandria felé. Ha a Mester nem akart vele semmit kezdeni, akkor neki sem kell figyelmeztetnie őt. Különösen, ha már úgyis tud a dologról. És van egy erődje tele orgyilkosokkal. A kétszáz katona mit sem ér a körülbelül hetven Csendes Orgyilkossal szemben.

Az orgyilkosok boldogulnak majd egyedül is. Nincs rá szükségük. Ezt világosan az értésére adták.

Kaszida patáinak tompa hangját mégis egyre nehezebb volt elviselni, ahogy távolodtak az erődtől.

A másnap reggel szokatlanul nyugodt volt Xandriában. Celaena először arra gondolt, hogy biztos minden lakos az orgyilkosok elleni támadás híreire kíváncsi. De aztán rájött, hogy csak azért találta nyugodtnak a várost, mert először egy piacnapon járt itt. A szűk, tekergős utcák, melyeket akkor árusok töltöttek meg, most üresen kongtak. Leszakadt pálmaágak és homok borította őket, amiket a viharos tengeri szél fújt be ide.

Vett egy átkelőjegyet egy olyan hajóra, amelyik az Oro-öblön át Amierbe, a legközelebbi melisande-i kikötőbe vitorlázott. Remélte, hogy talál hajót Innishbe, ez egy másik kikötő volt, ahol kérdezősködhetett volna egy gyógyító felől, akivel az idefelé vezető úton találkozott. De ilyen hajó sajnos nem volt. Xandria és az Adarlani Birodalom más részei között kereskedelmi embargó állt fenn, emiatt egy ilyen félreeső, jelentéktelen kikötő a lehető legjobb választás volt. Onnan majd továbblovagol Kaszidán, és valahol az Amery folyó táján remélhetőleg elcsíp egy másik hajót, amivel az utolsó útszakaszt megteheti Résvárig.

Az amieri hajó indulását délutánra tervezték, amikor jött a dagály, így Celaena pár órát csavaroghatott a városban. A pókselyemárus már rég nem volt itt, hasonlóan a cipőárushoz és a Lani-papnőkhöz.

Celaena aggódott, hogy Kaszidát felismerhetik, de azért még jobban aggódott, hogy ellophatják, ha őrizetlenül hagyja, ezért kis utcácskákon át vezette lovát, amíg egy kis itatót talált. Miközben a kanca a szomját oltotta, Celaena nekidőlt a homokkőből épült falnak. Lord Berick emberei vajon elérték már az erődöt? Ilyen tempóban valószínűleg ma este vagy holnap hajnalban érnek oda. Remélhetőleg a Mester felkészült – és legalább a Berick legutolsó támadásánál lerombolt falat újjáépítette. Őt tényleg a saját biztonsága érdekében küldte el, vagy a küszöbönálló támadás lehet, mégis felkészületlenül éri?

Celaena felnézett a palotára, amely uralta az egész várost. Berick nem volt a katonáival. Ha Adarlan királyának elküldené a Néma Mester levágott fejét, az bizonyosan az embargó megszüntetését jelentené. A népéért teszi ezt vajon, vagy csak saját magáért?

De a Vörös-sivatagnak is szüksége volt az orgyilkosokra – valamint a pénzre és kereskedelemre, amit a külföldi követek behoztak.

És Berick meg a Mester az utóbbi időben tartották is a kapcsolatot egymással. Mi romlott el? Ansel az elmúlt héten is itt volt nála, és nem említett semmilyen problémát. Sőt, igazából nagyon derűsnek tűnt.

Celaena maga sem tudta igazán, hogy ebben a pillanatban miért kezd el a hideg futkosni a hátán. Vagy, hogy miért túrt bele megint a nyeregtáskába, míg meg nem találta a Mester ajánlólevelét az Ansel által írt cédulával együtt.

Ha a Mester tudott a támadásról, akkor a védfal már rég rendben lenne, őt pedig nem küldte volna el az erődből. Ő volt Adarlan legnagyobb orgyilkosa, és ha kétszáz ember menetel az erődje felé, akkor szüksége lenne rá. A Mester nem volt gőgös – nem úgy, mint Arobynn. A Mester ténylegesen szerette a tanítványait, törődött velük, és támogatta őket. Ansellel ugyanakkor sosem tréningezett. Miért?

És miért küldte el csak úgy őt, amikor az erődben olyan sok hozzá közel álló ember tartózkodott? Miért nem küldte el az összeset?

Celaena szíve olyan gyorsan vert, hogy majdnem megállt. Feltépte az ajánlólevelet.

Egy darab üres fehér papír.

Megfordította. A másik oldal is üres volt. A nap felé tartotta: semmi láthatatlan tinta, sehol egy vízjel. De a pecsét a Mestertől származott, vagy nem? Ez az ő pecsétje volt a…

Egy pecsétgyűrűt könnyű volt elcsenni. Rolfe kapitánynál ő is meg tudta csinálni. A Mesternek pedig volt egy fehér csík az ujján – a gyűrűje tehát valóban hiányzott.

Ha Ansel elkábította, aztán pedig a táskájába egy a Mester gyűrűjével lepecsételt dokumentumot tett be…

Nem, ez nem lehetett igaz. És nem is volt értelme. Miért kellett volna eltávolítania őt, majd úgy beállítania az egészet, mintha a Mester rendelte volna el? De mi van akkor, ha…

Celaena megint felnézett a palotára. Mi van akkor, ha Ansel nem is a Mester megbízásából kereste fel Lord Bericket? Vagy csak az elején tett így, amíg elnyerte a Mester bizalmát. És miközben a Mester azt gondolta, hogy a lány erősíti a kapcsolatot közte és Lord Berick között, Ansel éppen az ellenkezőjét tette. A pókselyemárus beszélt egy orgyilkos kémről – egy kémről, aki Berick embere. De miért?

De ezt most nem ért rá végigsakkozni. Nem ért rá, amikor kétszáz katona már majdnem ott volt az erődnél. Megkérdezhette volna Lord Bericket, de azzal értékes időt vesztett volna.

Kétszáz támadó ellen egy harcossal több vagy kevesebb elvileg nem igazán számított, de ő Celaena Sardothien. Ami viszont nagy különbség. Óriási különbség.

Felpattant Kaszidára, és a városkapu felé fordult.

– Mutasd, milyen gyorsan vágtatsz! – suttogta a kanca fülébe, és elindult.