11. FEJEZET

KASZIDA ÚGY REPÜLT A HOMOKDOMBOKON ÁT, mint ahogy egy hullócsillag hasít a vöröslő égen. A Metszést úgy ugrotta át, mint egy patakot. Csak azért álltak meg, hogy a ló kicsit pihenjen és igyon. Celaena a bocsánatát kérte a nagy igénybevételért. Kaszida bizonyította, hogy van benne kitartás, mintha ő is érezte volna, hogy itt most minden perc számít.

Egész éjszaka mentek, míg a reggeli derengés fénye fel nem mászott a homokdombokra. Lehetett látni egy füstoszlopot is. Hamarosan ott volt előttük az erőd.

Több helyen is tűz égett, kiáltások és fegyvercsörgés hallatszott. Az orgyilkosok nem adták meg magukat, bár a védfalat a támadók már áttörték. A főkapu előtti homokban több holttest is feküdt, de a kapun magán semmilyen erőszakos behatolás nyoma nem volt látható – mintha nem is lett volna bezárva.

Az utolsó dűne előtt Celaena leszállt a lóról, ráhagyta Kaszidára, hogy követi-e őt, vagy a saját útjára akar menni, majd az erődhöz osont. Csak annyira állt meg, hogy elvegye egy halott katonától a kardját, és bedugja az övébe. Olcsó fegyver volt, nem volt rendesen megmunkálva, de arra, amire szánta, a kard hegye éppen megfelelt. A mögüle hallatszódó tompa dobogásból rájött, hogy Kaszida követi őt, de hátrafordulni nem mert. Két hosszú tőrét előhúzva belépett a főudvarra.

Az udvart elborították a holttestek – orgyilkosoké és katonáké egyaránt. Egyébként üres volt; a kis csatornák vize pirosra színeződött. Mindent megtett, hogy ne nézze meg tüzetesebben az elesettek arcát.

Mindenhol tűz parázslott, a legtöbb már füstölgő hamukupaccá égett. Elszenesedett nyílmaradványok jelezték, hogy a katonák égő nyilakat használtak. Az udvaron úgy tűnt, minden lépés egy örökkévalóságig tart. A kiáltások és a fegyvercsörgés az erőd más részéből hallatszott. Ki volt fölényben? Ha a katonák a homokon fekvő néhány halottjuktól eltekintve mind bejutottak, akkor valakinek be kellett engednie őket – valószínűleg az éjszaka közepén. Meddig tartott, mire az éjszakai őrszemek észrevették a behatoló katonákat? Vagy őket már ártalmatlanították, mielőtt riadót fújhattak volna?

Celaenának ugyanakkor minden lépésénél világosabb lett, hogy a döntő kérdés nem ez, hanem az, hogy hol van a Mester?

Rá vetett szemet Lord Berick – a Mester feje kellett neki.

És Ansel…

Nem szívesen gondolt bele abba, mi is történhetett. Az nem lehet, hogy Ansel ezért akart tőle megszabadulni. Hogy ő állt az egész mögött. Másfelől viszont…

A csatazajjal nem törődve a fogadóterembe rohant. Mindenhol vér és rombolás nyomait látta. Élethalálharcot vívó katonákkal és orgyilkosokkal teli udvarokon haladt át.

A lépcső közepén egy katona támadt rá kivont karddal. Ő lehajolt a szúrás elől, és hosszú kését alulról belevágta támadója hasába. A hőség miatt a katonák nem vették fel a fémpáncélt, a bőrpáncél viszont nem volt elég az adarlani acélpenge ellen.

Amikor a katona nyögve legurult a lépcsőn, Celaena félreugrott előle, és továbbsietett felfelé, anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna. A felső szinten teljes volt a csend.

Égő torokkal rohant a fogadóterem ajtaja felé. A kétszáz katonának az erődöt kellett lerombolnia – és ezzel az orgyilkosok figyelmét elterelnie. Ha minden orgyilkos azzal volt elfoglalva, hogy elhárítsa a támadást, akkor lehet, hogy a Mester védelem nélkül maradt. De még mindig ő volt a Mester. Hogyan hihette Ansel, hogy elbánik vele?

De lehet, hogy őt is elkábította. Egyébként hogy tudná lefegyverezni, hogy tudná meglepni?

Celaena beviharzott a nyitott ajtószárnyak között, és majdnem megbotlott a földön fekvő testben.

Mikhail feküdt ott a hátán, felmetszett torokkal, szeme a mennyezetre meredt. Halott volt. Mellette épp Ilias próbált meg lábra állni, kezét vérző hasára szorítva. Celaena fojtott sikolyát hallva felnézett; a szájából is folyt a vér. Le akart térdelni mellé, de Ilias a terem másik részére mutatott.

Az apjára.

A Mester az oldalán feküdt, szeme nyitva volt. A ruháin nem volt nyoma vérnek, összegörnyedt tartása viszont egy mérgezett ember merevségét mutatta – megbénult Ansel mérgétől, akármit adott is be neki a lány.

Ansel a Mester előtt állt, Celaenának háttal: gyorsan és halkan beszélt hozzá. Egyik kezében apja kardját tartotta, a véres penge lefelé mutatott. A Mester ránézett Celaenára, aztán pedig a fiára.

Tekintete fájdalommal volt teli, nem maga, hanem Ilias miatt – a vérző fia miatt. Ismét Celaenára nézett, tengerzöld tekintete esdeklő volt.

Mentsd meg a fiamat!

Ansel eközben nagy levegőt vett, hogy levágja a Mester fejét. Celaenának egy másodperce volt cselekedni. Behajlította a csuklóját, és eldobta a kést.

A kés Ansel alkarjába fúródott, pontosan oda, ahová Celaena célzott. Ansel felkiáltott, ujjai szétnyíltak, apja kardja a földre esett. Amikor – a rémülettől krétafehéren, kezét a vérző sebre tapasztva – megfordult, és felfedezte Celaenát, arckifejezése vészjóslóvá és kegyetlenné vált. A következő másodpercben már hajolt is le a kardjáért.

Ám akkor már Celaena is rohant felé.

Ansel megragadta a kardot, visszafordult a Mesterhez, magasra rántotta a feje fölé a kardot, és lesújtott a nyakára.

De Celaena elérte, és Anselre vetette magát. Mind a ketten a földre kerültek. Ruha, acél és végtagok olvadtak össze vad forgataggá a padlón. Celaenának sikerült elég magasra húznia a lábát ahhoz, hogy erősen Ansel felé rúgjon, így a lányok szétrepültek egymással ellenkező irányba. Celaena azonnal felugrott.

Ansel viszont már megint Celaena és a megbénult Mester között állt, karddal a kezében. Karjából vér csöpögött a földre.

Mindketten ziháltak, Celaena direkt lassan lélegzett, mert szédült.

– Ne tedd! – suttogta.

Ansel halkan felnevetett.

– Azt hittem, hazaküldtelek.

Celaena kihúzta a kardját az övéből. De jó is lenne, ha éles lenne a pengéje, mint Anselének, és nem csak egy darab rozsdás vasat szorongatna! Keze remegni kezdett, amikor tudatosult benne, hogy ki is áll közötte és a Mester között. Nem egy névtelen katona, nem egy idegen vagy egy olyan valaki, akit megbízásból kell megölnie. Hanem Ansel.

– Miért? – suttogta Celaena.

Ansel felemelte a fejét, és a kardját is magasabbra emelte.

– Hogy miért?

Celaena még sosem látott visszataszítóbb dolgot annál, mint az Ansel arcát eltorzító gyűlölet.

– Mert Lord Berick ezer embert ígért nekem, akikkel bevonulhatok Sivatagföldre. A lovak ellopása volt az ürügy, ez kellett neki ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt is igazolhassa a támadása jogosságát. Csak az őröket kellett kiiktatnom, és a kaput ma éjjel nyitva hagynom. Most már csak egy dolgot kell megszereznem – mondta, kardjával a mögötte fekvő Mester fejére mutatva. – A Mester fejét.

Tetőtől talpig végigmérte Celaenát. Celaena nagyon utálta magát, amiért megint remegni kezdett.

– Tedd el a kardodat, Celaena!

A lány mozdult.

– A pokolba veled!

Ansel kuncogott.

– Én tudom, milyen a pokol. Tizenkét évesen elég időt töltöttem ott, nem emlékszel? Ha Berick csapataival bevonulok Sivatagföldre, gondoskodni fogok arról, hogy Loch király is megismerje. De először még…

A Mester felé fordult. Celaena nagy levegőt vett.

– Ne tedd! – mondta komolyan.

Ansel olyan közel állt a Mesterhez, hogy meg tudta ölni, még mielőtt Celaena közbeléphetett volna.

– Azt javaslom, ne nézz ide! – javasolta Ansel, a férfihoz lépve.

– Ha hozzáérsz, belevágom ezt a kardot a nyakadba – fenyegette meg Celaena. Hangja remegett, a könnyeket pedig ki kellett pislognia a szeméből.

Ansel visszanézett rá.

– Nem hiszem, hogy meg tudod tenni.

Amikor Ansel még egy lépést tett a Mester felé, Celaena második kése is átsüvített a levegőn. Oldalról horzsolta Ansel páncélját, hosszú karcolást ejtve azon, azután viszont a földre esett.

Ansel halványan mosolyogva nézett rá.

– Mellé.

– Ne tedd!

– Miért ne?

Celaena a szívére tette a kezét, a másikkal viszont még erősebben szorította a kardját.

– Mert én tudom, milyen érzés – mondta, és óvatosan lépett egyet Ansel felé. – Mert én tudom, milyen így gyűlölni, Ansel. Ismerem ezt az érzést kívülről-belülről. És nem ez a megoldás. Ez itt – mondta hangosabban, és rámutatott az erődre, a sok hullával, a még mindig harcoló katonákkal és orgyilkosokkal – ez itt nem megoldás.

– Mondja az orgyilkos – gúnyolódott Ansel.

– Én azért lettem orgyilkos, mert nem volt más választásom. De neked van választásod, Ansel. Neked mindig volt választásod. Kérlek, ne öld meg!

Igazából azt akarta mondani, hogy Kérlek, ne kényszeríts arra, hogy megöljelek!

Ansel behunyta a szemét. Celaena stabilizálta a csuklóját, próbálgatta az idegen kard súlypontját, és próbálta megérezni a súlyát. Amikor Ansel kinyitotta a szemét, alig látszott valami abból a lányból, aki az elmúlt hónapban úgy Celaena szívéhez nőtt.

– Ezek a férfiak – mondta Ansel, és felemelte a kardját –, ezek a férfiak tesznek tönkre mindent.

– Tudom.

– Tudod, és mégsem teszel ellene semmit! Csak egy kutya vagy, amelyik hozzá van láncolva a gazdájához.

Leengedte a fegyvert, és odajött hozzá. Celaena végtelenül megkönnyebbült, de kardját továbbra is erősen markolta. Ansel lélegzete el-elakadt.

– Velem jöhetnél – mondta, és félresimított egy hajtincset Celaena arcából. – Együtt meghódíthatnánk Sivatagföldet, és Lord Berick csapataival…

Amikor finoman megsimogatta az arcát, Celaena nagyon koncentrált, hogy ne hőköljön vissza sem a szavaitól, sem az érintésétől.

– A jobbkezemmé tennélek. Visszahódítanánk Sivatagföldet.

– Nekem más terveim vannak – válaszolta Celaena, bár Ansel célkitűzését világosan és egyértelműen látta – és csábítónak is találta.

Ansel hátralépett.

– Mi olyan különleges Résvárban? Meddig akarsz ez előtt a szörnyeteg előtt meghunyászkodni?

– Nem mehetek veled, és ezt te is tudod. Szóval fogd magad a csapataiddal együtt, és menj el, Ansel!

Figyelte az érzéseket, melyek Ansel arcán végigcikáztak.

Fájdalom. Elutasítás. Harag.

– Ha nem, hát nem – mondta Ansel.

Lecsapott, Celaena pedig éppen el tudta rántani a fejét, hogy elkerülje a rátámadó tőrt. A penge felsértette az arcát, meleg vér futott végig rajta. Az arca!

Amikor Ansel a kardját is előrántotta, gyorsan hátra kellett ugrania. Talpra érkezett, de Ansel fürgén előtte termett, Celaena éppen csak fel tudta emelni a pengéjét, és kardjaik már össze is csaptak.

Celaena egy forgó mozdulattal olyan lendülettel ütötte el Ansel kardját, hogy az megingott. Ezt a pillanatot használta ki, hogy átmenjen támadásba, és, egyik támadást a másik után vezetve, visszaszorítsa. Ansel kardja sokkal nagyobb volt, minden támadást könnyedén tudott hárítani.

Az emelvény előtt küzdöttek, elhaladtak a mozdulatlanul fekvő Mester mellett is. Celaena elvetődött, hogy egy rúgással elérje Anselt, de az hátrébb ugrott, és kitért a rúgás elől. Celaena kihasználta ezt az értékes pillanatot, hogy az emelvény lépcsőjéről megszerezze a kését.

Amikor Ansel újra támadásba lendült, kardja Celaena keresztbetett kardját és tőrét érte.

Ansel halkan felnevetett.

– Szerinted ennek így mi lesz a vége? – kérdezte, kardjával maga előtt tolva Celaena pengéit. – Vagy ez most élethalálharc?

Celaena kitámasztotta a lábait. Sosem gondolta volna, hogy Ansel ilyen erős – és hogy ennyivel nagyobb nála. És még itt volt Ansel páncélzata is – hogyan akart azon átjutni? Volt egy rés a hónalj és a bordák között – és egy a nyaka körül…

– Azt neked kell tudnod – mondta Celaena. A vér az arcáról a nyakára folyt. – Te terveztél meg mindent ilyen pontosan.

– Én megpróbáltalak megvédeni – mondta Ansel, és keményen rácsapott Celaena keresztbe tett pengéire, de nem elég keményen ahhoz, hogy átüsse őket. – Te mégis visszajöttél.

– Ezt nevezed te védelemnek? Hogy elkábítottál, és kitettél a sivatagba?

Ansel hazudott neki, és becsapta. Celaena a fogát csikorgatta.

De mielőtt újból támadhatott volna, Ansel szabad kezével átütött az X-et formáló pengéken, és ökle Celaena szeme közé csapódott.

A lány feje hátracsuklott, minden forgott körülötte. A térdére zuhant. Kardja és tőre a földön koppant.

Ansel egy másodperc alatt mögötte termett, véres karjával átfogta Celaena nyakát és mellkasát, a másik kezével odaszorította a kardját Celaena sértetlen arcához.

– Egy okot mondjál, hogy miért ne öljelek meg itt helyben – suttogta Ansel a fülébe, közben elrúgta messzire a kardját. A másik tőre itt volt a közelükben, de nem volt elérhető távolságban.

Celaena próbálta az arcát kicsit távolabb húzni Ansel kardjától.

– Ó, ilyen hiú lettél? – kérdezte Ansel, és Celaena összerezzent, amikor a penge a bőrébe vágott. – Félsz talán, hogy az arcodra dekorálok egy heget?

Ansel lejjebb csúsztatta a pengét, a lány torkára.

– Mi a helyzet a nyakaddal?

– Hagyd abba!

– Nem akartam, hogy ennek így legyen vége közöttünk. Ki akartalak hagyni ebből.

Celaena hitt neki. Ha Ansel őt tényleg meg akarta volna ölni, akkor már rég megtette volna. Igaz volt ez a Mesterre is. És ez az egész fecsegése tele szadista gyűlölettel, szenvedéllyel és sajnálkozással…

– Te beteg vagy – mondta Celaena.

Ansel csak fújtatott egyet.

– Ki ölte meg Mikhailt? – kérdezte. A lényeg az volt, hogy Ansel tovább beszéljen, továbbra is magával legyen elfoglalva. Mert a tőre nem is volt olyan messze tőlük…

– Én voltam – válaszolta Ansel. A hangjában mintha kicsit kevesebb lett volna az eltökéltség. Mivel a háta Ansel mellkasához nyomódott, Celaena nem láthatta az arcát, de meg mert volna esküdni rá, hogy a hangjába sajnálkozás vegyül.

– A tervem része volt, hogy magam jelentsem a Mesternek Berick embereinek támadását; az idióta bele sem szagolt a vizeskancsóba, amiből ivott, mielőtt a kapuhoz indult volna. Elsőként Mikhail fogta fel, hogy mit tettem, de hiába viharzott be az ajtón, már nem tudta megakadályozni, hogy a Mester beleigyon a kancsóba. És Ilias… hát ő egyszerűen útban volt.

Celaena Iliasra nézett, aki továbbra is a földön feküdt – és még lélegzett. A Mester tágra nyitott, esdeklő szemmel nézett a fiára. Ha valaki nem állítja el a vérzését, akkor hamarosan meg fog halni. A Mester ujjai enyhén remegtek, és begörbültek.

– A többiek közül hányat öltél meg? – kérdezte Celaena. Igyekezett továbbra is elterelni Anselt, miközben a Mester megismételte az előbbi mozdulatát: egy lassú, sajátos, tekergő mozdulatot…

– Csak itt, őket. És azt a hármat, aki őrségben volt ma éjjel. A többieket átengedtem a katonáknak.

A Mester ujjai tekergőztek és továbbsiklottak… mint a kígyók.

Egyetlen célzott ütés – többre nem is lenne szükség. Ahogy a kígyó tett.

Ansel gyors volt, Celaenának pusztán gyorsabbnak kellett lennie nála.

– Tudod mit, Ansel? – suttogta Celaena, és helyére tette azokat a mozdulatokat, melyeket a következő másodpercekben végre kellett hajtania. Elképzelte, ahogy használja az izmait, és biztos mozgásért és koncentrációért imádkozott.

– Mit tudok, Celaena? – kérdezte Ansel, a kard élét a lány torkához nyomva.

– Akarod tudni, hogy a Mester mire tanított meg minden egyes leckéjében?

Érezte, ahogy Ansel megfeszül, a kérdés elterelte a figyelmét. Ez volt az az esély, ami kellett neki.

– Ezt itt – mondta, és egy fordulattal nekicsapta a vállát Ansel felsőtestének. A csontjai tompán csattantak a lány páncéljának, miközben a kard a nyakába vágott, de Ansel elvesztette az egyensúlyát, és hátratántorodott. Celaena teljes erejével rávágott az ujjaira, Ansel elengedte a kardot, amely pontosan a lány kezébe esett.

Celaena villámgyorsan, egy kígyószerű mozdulattal megfordult a saját tengelye körül, Anselt arccal lefelé a földhöz vágta, és odanyomta apja kardját a tarkójához.

Most már ő volt fölényben: egyik térdével a földhöz szegezte, a másik lábával szilárdan támaszkodott, és csak most tűnt fel neki, hogy a teremben milyen csend volt. Onnan, ahol a penge hozzáért Ansel napbarnított nyakához, vér csorgott, mely sötétebb volt a lány hajánál.

– Ne csináld ezt! – suttogta Ansel, azzal a kislányos, gondtalan hanghordozással, amit Celaena olyan gyakran hallott. Vajon ezt mindig megjátszotta?

Celaena növelte a nyomást. Ansel mélyeket lélegzett, és behunyta a szemét.

Még erősebben fogta a kardot, és mély lélegzetvételekkel igyekezett magát acélkeményen tartani. Anselnek meg kellett halnia; azért, amit tett, megérdemelte a halált. Nemcsak a körülötte meghalt orgyilkosok miatt, hanem a katonák miatt is, akik Ansel tervéért az életükkel fizettek.

És saját maga miatt is; még ha most ő is volt felül, úgy érezte, a szíve összetört. Mindenképpen elveszítené Anselt, akkor is, ha nem nyomná bele a nyakába a kardot. Már rég elveszítette őt.

De Anselt talán már a világ is elveszítette régen.

– Voltál valaha is őszinte? – kérdezte Celaena, nem tudta közben elfojtani ajkai remegését.

Ansel kinyitotta az egyik szemét, és a terem másik vége felé nézett.

– Bizonyos pillanatokban igen. Például amikor elküldtelek. Az egy őszinte pillanat volt.

Celaenának zokogni lett volna kedve, de mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. Lassan, pár milliméterrel elhúzta a kardot Ansel nyakától.

Ansel mozdulni akart, de ő azonnal visszanyomta az acélt a bőréhez, Ansel nem is mozdult ezután. Kívülről kiáltások jöttek – a győzelem kiáltásai, de a megdöbbenésé is – olyan hangok, melyek nagyon rekedten hangzottak, mivel sokáig nem használták őket. Az orgyilkosok győztek. Mennyi idejükbe telik vajon, míg ideérnek? Ha felfedeznék Anselt, ha látnák, hogy mit tett… megölnék.

– Öt perced van, hogy összeszedd a cuccodat, és elhagyd az erődöt – mondta Celaena hirtelen. – Mert húsz perc múlva a mellvéden leszek, és kilövök rád egy nyilat. Remélhetőleg lőtávolon kívül leszel, különben a nyíl egyenesen a nyakadba fúródik.

Celaena felemelte a kardot. Ansel lassan állt fel, de nem indult el. Celaenának kellett egy másodperc, mire rájött, hogy a lány az apja kardjára vár.

Rábámult a farkas formájú markolatra és a pengén lévő vérre. Ez a fegyver képezte az utolsó kapcsot Ansel apjához, a családjához, és ahhoz a különös kis szikrányi reményhez, ami a szívében vibrált.

Megfordította a kardot, és a markolati résszel odaadta Anselnek. A lány szeme nedvesen csillogott, amikor átvette. Valamit akart mondani, de Celaena nem hagyta szóhoz jutni.

– Menj haza, Ansel!

Ansel ismét elsápadt. Kardját bedugta a csípőjére erősített övbe, vetett egy utolsó pillantást Celaenára, és már rohant is el, átugorva Mikhail holttestén is, mintha az csak egy akadály lett volna az útjában.

Azzal eltűnt.